És átkozottak lesznek a te fiaid írta: lex

[Kritikák - 15]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Madách: Az ember tragédiája – Egy Lucifer/Ádám szál érdekelne, amiben a bukott fényhordozó egy szörnyű gyilkosságra veszi rá az édeni férfit: megölni Évát.

Szerző megjegyzése: írás közben többször segítségemre volt Madách remekműve, némely mondata átalakítva megjelenik ebben az írásban is. A történet több szempontból AU a Bibliát tekintve; az én világomban Ádám és Éva már nem a Paradicsomban, hanem a Földön élnek, és az egész „a kígyó azt mondta, együnk arról a fáról!” dolog, vagyis a kiűzetés, meg sem történt.

Elsődleges ihletforrásomul szolgált ez a dal: Fink – Warm shadow (Walking Dead single)

Valamint ez az idézet: „Annak, aki egyszer bűnbe esik... minden későbbi bűnéért nem az-e vajon a felelős, aki a bűn útjára taszította?” /Pirondello/

Köszönöm angyali bétám segítségét.


És átkozottak lesznek a te fiaid
- Zajec kívánsága alapján -




Ádám belép házába és tekintetét körbehordozza. Leányai a döngölt padlón ülnek, csilingelő kacajjal üdvözlik apjukat, kezükben apró faállatokat szorongatnak. Fia, ki még csak csecsszopó, anyja keblén alszik mozdulatlan, csak keze feszül olykor görcsbe.

– Hol jártál, Ádám? – kérdi asszonya, és melléről gyermekét leveti; az irhával letakart fekhelyre fekteti. A kisded alszik tovább békésen.

– Erdőn és mezőn vándoroltam. Hát Káin hol van? – kérdezi, mert elsőszülött fiát nem találja asszonya közelében.

– A mezőn jár, kecskék és barmok között, hisz’ tudod, mily örömét lelé bennük – feleli a nő, és dolgához kezd. A hamvadó tüzet éleszti taplóval, majd vizeskorsót emel az asztalra. Ádám nem szól, csak némán áll, majdan hátát mutatva indul kifelé a kunyhóból. – Elmész már megint? Hiszen alig jöttél az imént, viszontlátásodra szívemben az öröm még ki sem hűlt. – A kék szemekben (nem oly’ pompásak, mint az Egyetlené) a szomorúság hervasztó látványú.

– Ne halljam asszonyi fecsegésed, mely gyakran céltalan – inti Ádám Évát. – Fontosb dolgom lészen, mint a te kedved lesni folyton, és benne járni szüntelen. Dologra teremte engem az Úr, nem henyélésre. Megyek – s azzal megy.

***


Perzselő fuvallat támad a fák közében, a levelek zizzenősen remegnek az ágakon. Az ifjú hátára forró árnyék vetül. Eljöve hát.

– Már vártalak – bólint Lucifer, ahogy kilép a fák árnyékából, és csókot lop Ádám ajkáról; a gyönyörű, mézízű ajkakról.

– Nem időzhetek – mondja Ádám sietve, szabadkozva, közben keze a másik karjára siklik, ujjaival keres vigasztalást. – Éva vár reám.

Az ibolyaszemek elsötétülnek, ahogy a harag árnyéka suhan át rajtuk, maguk után hagyva a keserűíz bosszúságot. Lucifer nem szól, egy pillanatig csak az ifjút nézi.

– Hadd várjon hát! Nem más ő, mint pótolás, kit létre csak hő vágyad hozott! – szól a Bukott, és nem ereszti a Bűntelent. Ádám remeg, bensőjében egyszerre viaskodik a szív és az értelem, de nem nagyobb úr az ész az érzésnél, és erőtlenül omlik csábítójának karjába.

Lucifer ajka égeti homlokát, orcájának vonalát, szemhéjának pille-verdesését, aztán szájára hajol: a bűnös élvezet parázsnyomokat hagy ajkain, testét jéghideg remegés rázza, ahogy fuldokló módjára kapaszkodik a hullámok verte kősziklába.

***


A csók folytonos és meg nem szűnő, az ujjak hol karmolnak, hol simítanak a mámorral gyötört bőrön, a sóhajtás sikolyként szakad át a reszkető ajkakon, ahogy újra és újra egymásra borulnak. Eszmélet és észlelés, a teremtés hibátlan pillanata ez a két egymásba fonódó test között, hol nem létezhet jó és rossz, csupán maga az igaziság.

Remegő ujjak simítanak csatakos tincseket, ahogy gyönyörleheletben fürdetik egymás arcát. Izmok, inak, folyékony élettel megtelő vérerek segítik a beteljesülést hajszoló vágtát, és a csillagrobbanásban megszűnik forogni az idő folyton mozgásban lévő kereke; az apró fogaskerekek elakadnak – pillanatnyi, felvillanó apokalipszis az univerzumban –, majd csikorogva-nyekeregve indulnak meg újra.

Tüdőt megreszkető lélegzet – felszabadulás.

Lucifer gyöngéd odaadással nézi a karjában fekvő, pihegő ifjút, aki nemében maga a megteremtett tökéletesség: makulátlan arcú, fényes tekintetű istenség, kinek szépségével egyetlen angyal sem vetekedhet az égi karzaton. Vörösre csókolt ajka maga a bűnbeesés ígérete – képes lenne még a Bukottat is mélyebb romlásba taszítani.

– Kalitkába zárt madár a birodalom örököse – szól Lucifer, s ujjával megérinti a bimbóajkakat. A szeretett orcán az örömpír vetekszik a legpompásabb virág szirmának színével.

– Boldog e madár, ha rabságát ily kalitkába zárva töltheti – fonja selyemujjait Ádám Lucifer karjára, s szívében dörgedelemmel szól a boldogság. Az Egyetlen lassan megrázza fejét.

– Nem rabság az, mibe én téged szánlak, sokkal inkább oltalom. Szabadulásodnak útjában a Másik áll, jól tudod.

– Évát említed ismént? – kérdi Ádám, tekintetének gyémántcsillagai Luciferre ragyognak. – Értened kell; részem ő olyannyira, akár lábam vagy karom! Belőlem vétetett és hívatott életre.

Lucifer hangja, mint égzengés harsan fel:

– Nem más ő, mint rút folt szépségeden, rabságodnak álnok őre! Szeszély és indulat húsba csomagolva, makrancos fonattal átkötve – mondja utálkozva, mert még gondolatát sem állhatja a némbernek. – Tekintetedre hártyát von női furfanggal, füledet süketté dalolja asszonyi beszédével. Nem urának, de alattvalójaként tekint reád, kit kénye-kedve szerint rángathat csúf természetének ütemére. Nem más ő, mint kivágni való beteg daganat, mely puszta létével mérgezi létedet.

Ádám nem szól, csak nézi Lucifert moccanatlanságba dermedve. A szívében égő örömtüzek hamvadni látszanak.

– Még ha vélném is, mit szólsz, tehetetlenség vesz erőt rajtam, jól tudhatod. Nem áll hatalmamban őt kivetni magamból, te is láthatod.

– Nem sok minden lészen, min puszta akarattal ne lehetne változtatni – mondja a fényhozó, és szépséges porcelánarca mögött egy pillanatra megvillanni látszik valódi természetének eszenciája.

– De Atyám--

– Nem oly’ szerető Atyád ő, semmint átkos mestered! – csitítja Lucifer Ádámot. – Te, kinek neve maga az ember*, te, ki vörös földből és vörös vérből való vagy; vajon nem formálsz-e jogos igényt Atyád örökségére? Nem szeret-e téged oly’ nagyon, hogy maga mellé vegyen színarany trónjára?

Ádám hallgat. Bordái mögött riadtan repdes a boldogság halványuló szikrája. Lucifer mintha megérezné, felé hajol.

– Aludj most.

Nehéz tündérálmot csókol a pillákra; Ádám elernyed karjaiban, ahogy a kábulat erőt vesz rajta. Lucifer a megrebbenő szájat nézi, tenyerével gondbarázdákat simít el a szép ívű homlokról.

– Ne félj – súgja a hibátlan bőrre –, betöltöd célodat te is.

Ádám sóhajtva süllyed az álomvilág mélyére.

***


– Ráfáel – köszönté Lucifer a főangyalt, és arcára széles mosoly terül. – Nem találod-e méltatlannak, hogy kedvemért a Földre lépj?

– Választásom nem lévén, ha már Atyám téged a mennyeknek országából kiátkozott, és örök száműzetésre ide szánt tégedet – mondja az angyal, s feje fölött ragyogón ég a hamis hitből szőtt glória.

– Atyád dicséretet várt, nem birálatot, én csupán azt adhatom, mi lényegem – mutat körbe Lucifer szélesen; gúnnyal mázolt színjátszás.

– Esett-e volna oly’ nehezedre őt dicsérni? – kérdi a másik, és hangjában őszintén cseng a szánalom.

– Dicséri eléggé e hitvány sereg, és illik is, hogy tik dicsérjétek. Ő szült tenmagatokat, mint árnyát a fény, de mindöröktől fogva élek én.

– Hamis a szó ajkadon, Ben-shachar**, káromló beszédedből elég legyen. Más ügyben jöttem szólni véled, Hajnalfi.

– Így lenne tán? – mosolyog Lucifer, és vére pezsdülve hömpölyög ereiben, ahogy a lényeg menten kisejlik sosem fogadott testvére ajkai közül. – Miben lehetek szolgálatodra, égi seregek vezére?

– Hagyd az embert önnön útját járni, és hamis képpel ne vidd őt hagymázas sors elébe. Cselekedjen úgy, ahogy Atyám jónak látja; ne szaggasd te az Ő teremtését mocskos karmiddal darabokra!

Csend és moccanatlanság, a mennyei égbolt alól nem harsan fanfárok dala; nem reped meg a földezet, hogy nyelé el örökre a kárhozottat, ki csak önjelölt király szemében kárhozott, nem a mindenségek mérlege szerint. Lucifer mosolyog, majd kimérve lépteit, lassan körbejár Ráfáel körül, ki nyugvó sasmadár éles szemével követé őt.

– Hamis-e a kép, ha legszentebb érzelemből születik? Hamis-e a vágy, ha őszintébb, mint a tisztelet, a jóravágyás és a vegytiszta harag? Hamis-e az út, csak mert Atyád más irányba terelné emberét, kit baromnál többre nem tart, s kit csak jó magaviselete okán érez tökéletes teremtménynek? – Ráfáel hallgat. – Mondá-e Atyád valaha, hogy szeretni bűn?

– De bűn egy másikat saját akaratod szerint bűnbe taszítani, s elméjét saját fortyogó indulatiddal fertőzni meg! – szól Ráfáel, és kezében izzón csillan a kard. – Annak, aki egyszer bűnbe esik… minden későbbi bűnéért nem az-e vajon a felelős, aki a bűn útjára taszította?

– Ékesszóló szózatod, ámde hasztalan – mondja Lucifer, azután gúnyosan meghajol. – Mint tudhatod, Teremtőd a legnagyobb ajándékot adá legkedvesebb barmának, az embernek, mi nem más, mint a szabad akarat. Hiába irigyled el eme nagy kegyet, neked részed benne sosem lehet. Takarodj hát vissza Uradat dicsérni, és lábához ereszkedni, mint lerágott falatot leső eb. Ott a te helyed – azzal búcsú nélkül távozik.

***


A gyermekek, mint apró jószágok alszanak összebújva. A tűz halkan ropogva ég, vörös parázs éledezik a fekete hamvak alatt.

Ádám kedvtelen nézi a feje fölött összefutó gerendákat, Éva előbb vállára hajtja fejét, majd felemelkedve ajkát Ádáméhoz érinti. Érintése nem talál viszonzásra.

– Hideg a csókod – szól Éva, hangja panaszosan cseng az éjszaka félhomályában. – Bántottalak talán valamivel?

Ádám egy pillanatra lehunyja szemét, majd fejét rázva válaszol.

– Nem bántottál, Éva, csupán a kimerültség vett erőt rajtam. Későre jár.

– Oly’ sokáig maradsz el mostanság – mondja a nő, és feje ismét ura vállára hanyatlik; érzi, hiába erőltetné a gyengédséget. Apróra húzza össze magát. – Szívem aggodalommal telik el, ha nem tudom, merre jársz.

– Hisz’ dolgom van, jól tudod – felel Ádám, és lezárt szemhéja mögött felvillan egy tekintet emléke. Gyönyörű kék szemek, szebbek, mint asszonyáé… igen; ilyen ibolyaszín szeme csakis az Egyetlennek lehet. Hogy vágyik most azon a másik helyen lenni! Bár ő feküdhetne az Egyetlen karjában, és ne érezné fullasztónak asszonya közelségét…

Csend van, csak a parázs serceg halkan az elenyésző lángok alatt. Ádám aluszik, s a bűnösen szépséges porcelánarcról álmodik.

***


A csók édesen bizsereg Ádám ajkán, ahogy kedvese magához vonja. Örömsóhaj szakad fel az ifjúból. Mily’ boldogság ily’ közelségben lenni az Egyetlennel!

– Bár örökre maradhatnék – súgja Ádám szívének legtitkosabb kívánságát, mit talán még önnönmaga előtt sem mert beismerni eddig. Lucifer az álla alá nyúl, úgy irányítja magára a csillagtekintetet.

– Tudod, hogy mi lészen szabadulásod záloga.

Ádám hirtelen megborzong; a szerelem emésztő lángja mellett az iszonyat jege köti gúzsba testét.

– Ne kérd tőlem, mit lehetetlen megtennem – kéri elhalón, könyörgő tekintettel pillantva a Bukottra, kinek sötét szívét nem enyhíti irgalom.

– Hát csupán ennyit érek én neked? – kérdi a férfi; szenvedélye izzó tűzfolyam. – Lopott csókot s hamis ígéretet? Nem többet, mint tolvajlott szerelmet?

– Nem így van, ezt jól tudod! – siet felelni Ádám, hogy a kétség legkisebb szikráját is hamarjában eltapossa a Kedvesben. – De mégis, mit kérsz, lehetetlen…

– Ne fakadjon új nap, ha nem leszel enyém! – rántja magához Lucifer Ádámot, ki mint szárnyaszegett, riadt madár piheg ölelésében. – Ne támadjon többé szélvihar, ne süsse vakító sugarát a Nap e világra, ha nem lehetsz enyém!

Szája könyörtelen csókban forr össze Ádáméval, ki a Kedves ajkáról szívja be éltető lélegzetét. Megremegni tűnik egy percre minden, mi körülöttük van; a világ kifordul sarkaiból ily’ nagy indulatot látva.

– Fogadod-e? – kérdi Lucifer, és tekintete haragos, mint a tenger; ajka harapva csókol, mint megvadult vadállat, ki prédát szagol. – Fogadsz-e mindent?

– Bármit – rebegi Ádám erősen zakatoló, ámde gyönge szívével, és megadóan omlik a Szeretett karjaiba.

***


Lucifer lépteit lassúra fogva jár; hová sietne az, kinek rendelkezésére áll a Mindenség ideje? Lába nyomán tüskés bogáncs terem a földön, kedvtelve szakítja le, s mint legszebb virágot tartja a tenyerében. Hisz’ tán nem a legpompásabb a szúrós bogáncs, de igazabb az illatos rózsánál, ez bizonyos. Ajkára kósza mosoly szökik.

A terv előállt, a színpad csupán a szereplőket várja – ostoba vásári majmokat, kik a világ urának tekintik magukat.

Pazar előadásnak állnak elébe, nem vitás.

***


Vörös hajnal hasad. Tán már tudja, hogy végződik a nap?

Ádám nem lassítva lép egyre feljebb a meredek hágón, Éva lemaradva, botladozva követi urát. Az égbolt kietlen, egyetlen madár sem szeli ketté röptével. Minden csendesen figyel.

– Meddig megyünk még, Ádám? – kérdi Éva, lélegzete torkában verdes; hosszú utat jártak be otthonuktól e magasságig.

– Már nem soká’ – ígéri ura, de reá sem pillant, csak megy tovább, mint akinek sürgős dolga vala.

Egyszer mintha úgy látná Ádám, valami moccan egy kiszögellés mögött – de midőn odafordul, minden mozdulatlan; halott e táj. Tán csak feszült képzelete játszik vele csúfondáros játékot.

Jó ideig nem fogy előttük a porrá szürkült út, mígnem a hágó tetején megállanak. Előttük végtelen-kék égboltozat, alattuk pengeéles sziklák és kövek özöne terül; a legkisebb kavics is nagyobb Ádám öklénél.

– Miért jöttünk ide, kedvesem? – kérdi Éva, amint értetlen tekintetét körbehordozza a vidéken. Ádám nem felel, csak áll, mint aki valamiféle titkos jelre vár. – Különös vagy, Ádám – mondja az asszony, mintha megérezne valamit a készületből. – Ábel is nyugtalan az éjjel óta.

Ádámnak eszébe ötlik csecsemő fia, kinek élete hamarosan nem anyjától fog függeni többé.

Pillanatnyi téboly öltözteti ködbe elméjét; iszonyat, rettenet, elborzadás tettének gondolatára. Aztán, mint villanás, bársonycsókok, selyemérintések törlik el a gondolatokat. Csend és némaság száll a szívére.

– Sajnálom, hogy így kell lennie – mondja Ádám Évára nézve, de hangja nem egészen sajátja.

– Miről beszélsz, Ádám? – Éva megborzong, karjával öleli hát körbe magát, mint holmi kisgyerek. Mögötte a mélység ijesztően tátong; mintha felfelé ágaskodna, hogy őt elérhesse. – Ijedelmet hozol rám.

Ádám közelebb lép, s kezét asszonya vállára simítja, mint aki vigasztalni készül.

– Hogy tettem miért teszem, nem értheted. De rabságomnak most vége lesz, és szabadulásom árát neked kell megfizetned.

Azután nagyot taszít egykori kedvesén. A nő némán, elnyíló szájjal zuhan a meredély aljára; hamarabb megtalálta végzete, semmint hogy kiálthatott volna. Ott fekszik lent elterülve, mint rémséges, torz alak, s szeme vádlón mered a magasságos égre, mi nem sújt le rögvest gyilkosára.

Ádám némaságba kövült elméje nem foghatja fel, hogy mögötte nem sokkal gyermeke, Káin kuporog egy sziklának bújva, s pupilláját az iszonyat mereszti tágra.

***


– Mit tettél? – zeng az égi hang, és megremeg a Föld fundamentuma. – Ellenszegültél akaratomnak! Legszentebb parancsolatomat szegted meg, mikor a másiknak élete általad oltatott ki!

Ádám hirtelen ébred révületéből, melybe különös varázs ejthette. Egyszeriben feltörni látszik lelkének minden titkos intése, mellyel önnön cselekedetét ellenezte.

– Olyat cselekedtél, miért magad is bűnhődést érdemelsz – szól az Atya, ki most engesztelhetetlen és bosszúálló szülő képét kelti. – Tettedért száműzlek téged Kánaán földjéről; legyen osztályrészed a végtelen vándorlás az örök pusztaságban. Nyugodalmat ne találj sehol e földön, békében ne legyen részed sosem, és hosszú élteddel fizesd meg asszonyod ellopott életét.

Ádám szívében orkánként zúg a félelem Atyja szavainak hallatán. Az égbolton vadul örvénylenek a setét fellegek, fák lombját tépi a metsző szél. Haragszik a Mindenség az Emberre.

– És átkozottak lesznek a te fiaid, vétkeidért fiadban bűnhődöl, köszvényedet őbenne folytatod. Atyjától nem örökséget, de bűnös megvetést reméljen, kinek sorsát a te kezed vezette tévútra.

– És bűnhödni fogsz te is, Helel*** – szól a Mindenható Luciferhez, ki szilárd tartással tűri a bőrét maró esőkönnyeket. – Ősi nevedhez mérten az égboltra száműzlek téged, Fényhozó. Csalfa fényeddel hiába próbáld kísértésbe vinni az Embert, lényegét sose el ne érhesd, és a hajnal első sugarával veszítsd el bűverőd, hogy aztán láthatatlan maradj a halandó szemeknek. Léted legyen örökös körforgás, melyből sose léphess ki; jöttöd legyen az éjszaka sötét jele, távoztad uralmam ígérete.

– Győztél, talán most azt hiszed – felel Lucifer, és ajkán hideg mosoly trónol. – Csatádban fölém kerekedhettél, de háborúdban csúfosan elbuktál; legfőbb alkotásod fordult ellened és sújtott le rád, bizonyítva, mit mindég tudhattál: nem vagy te oly’ fölöttébb való mindennek, ha saját gyermeked taszítja művedet porba, hogy két lábbal taposson el minden jót, mit neki szántál. Vak bizalommal adtad kezébe a mindenséget, és haragvó vagy, mikor fényes üveggömbjét önként összetörte. Mondd! Győztél-e felettem, ha önnön művedet az én kezem nyoma tette olyanná, mi lett, és ha homlokán az én jelem ég most és mindörökre? Enyém az ember, a föld és bármi nép, hisz’ én mutattam meg neki a rákfenés kétkedést, mi létedet kétségbe vonja és egykor elpusztít majd, mint izzó fénysugár a nyomába kerülő férget? Győztél-e, hamis király, midőn saját alkotásod lázadt fel ellened? Győztél-e, ha bebizonyosodott: hibátlan teremtésed mégsem oly’ tökéletes? – súgja a Bukott, és felszínre tör igazi lényege. – Lehetsz te Isten vagy Atya, netán hamis király, ím előtted áll a gát, melynek neve Lucifer, a tagadás ősi szelleme!

– És száműzhetsz te engem bárhová, akármit is tégy; ki egyszer megízlelte a bűnt, örökké vágyni fog édes zamatára! Engem néz majd, mint legfényesebb csillagot az égen minden ember, s elkövetkezendő korokban ismétlik lényegem; ajkukra imaként az én nevemet veszik, mígnem erőtlen hatalmad a feledés homályába nem veszik.

– Pusztulj! – bődül a parancs, és a Teremtő végtelen haragja lesújt.

***


Kopár réten bandukol Ádám; fiait keresi, kik erdő és mező gyermekei is. Inas keze rámarkol a botra, mely léptét segíti – az esztendők nem voltak hozzá kegyesek, ifjúsága utolja is elenyészni látszik, ahogy hajlott háttal tekint fel az égre. Szenvedett, ím, de nem eleget, úgy látszik, hisz’ az örök enyészet mégsem szólítja magához.

Sóhajt, s szájában megkeseredik a lehelet. Eszébe jut mostan asszonya színarany hajával, szelíd szemével, csendes mosolyával – aztán felötlik a kép, a borzasztó kép: összetört csontok és feltépett bőr a sziklák mélyén, kiterülve, mint áldozati bárány az oltáron, felkínálva valaminek; de hogy minek, Ádám már felidézni sem tudja.

Szúrósan éget a nap, megfáradt szeme elkönnyesedik, ahogy távolabb tekint. A messzeségben mintha kuporgó alakot látna, talán gyermeket. Közelebb ér, midőn felismeri férfivá érett elsőszülöttje földön guggoló alakját; előtte elnyúlva hever valami. Még egyet lép, hogy homályos látása kivehesse az alakot. Lábával ázott földre lép; véráztatta ím a föld, saját fiának vére öntözi. Ábel fekszik ott dermedve, mint egykor anyja a mélységben, tekintetén a halálnak fátylával.

– Káin, mit tettél? – a szavak remegve hullnak Ádám ajkáról, ahogy reszketeg letérdel fia teteme mellé. Göcsörtös ujjait a kihűlt kézre kulcsolja, s arcán maró könnyek peregnek; szíve már tudja, mit esze még nem érthet. – Mit tettél?! – ordít zokogva, mint egykor önnön Atyja, ki rég elhagyta őt. És Ádám szívében egyszerre csendül fel Atyja átka, ki megjósolta, milyen örökséget hagy hátra fiára: a bűn útjára vezette elsőszülöttjét.

Tébolyult sírás rázza egész nyomorult testét, ahogy halott gyermekét szorítja mellére. Ó, bárcsak elvinné erről a siralommal teli világról a Mindenség! Bár sújtana le rá most Atyja örökérvényű ítélete!

De ahogy ígéretbe kapta, neki ily’ kegy nem adatik meg. Hiába szegezi tekintetét a szikrázó égre, nem találja az Álnokot, ki egyszer még az Egyetlen, a Kedves volt.

Halott fiába kapaszkodva egyre csak azt hallja: és átkozottak lesznek a te fiaid…


Vége



*Ádám – az adam szó valamennyi sémi nyelven „embert”, „földből valót” és „vörös színűt” is jelent
**ben-shachar – „a hajnal fia”
***Helel – Vénusz bolygó héber neve



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)