Kétely írta: bojoe

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Fenrir Greyback csúnyán megsebesítette Bill Weasleyt. A fiú magához tér, és úrrá lesz rajta a melankólia; mi lesz, ha menyasszonya ezek után már nem lesz képes szeretni, és egyre inkább undorodik majd tőle? Mi lesz, ha egyre inkább egy farkasemberhez kezd hasonlítani?


Kétely
- Kadma kívánsága alapján -


Villanások… Robbanások… Sikoly és ordítás… Valami a mellkasának ütődött. A karjait leszorítják… A látóterét betöltötte a harapásra nyíló száj, orrát facsarta a verejték és a vér bűze…
Felordítva pattant fel. Zihálva fókuszálta be a környezetét. Sötét, homályos…
– Íjh – sziszegte.
A fájdalom a padlóra vitte. Acisses? Három éve találkozott először ezzel a bűbájjal. Óvatlan volt, a sírkamra feltárásánál elfelejtette ellenőrizni a csapdákat. Borzasztó kín volt, de az eszméletét nem vesztette el…
Majd kicsordultak a könnyei, ahogy hozzáért az arcához. Megőrül! Ezt nem lehet kibírni! Valami azonnali gyógyító bűbáj kell! Hol a pálcája? Hova…?
Gondolkodni sem tudott. Az arcizmai égtek és a legkisebb rándulására is észveszejtő fájdalom cikázott végig a bőre alatt. Önkéntelenül felnyögött.
– Merlinre! – zihálta, de bár ne tette volna! Az izmok még hevesebben izzottak fel.
Remegve fújta ki a levegőt. Hol van? Egy nagy terem, ágyak… nem rémlett neki a közelmúltból. Ám, már járt itt, legutóbb hetedévesen, amikor Mosely… vagy Mordtag? Oly mindegy…
A képek hívatlanul pörögtek az orra előtt. A Roxfort gyengélkedője… de miért is… oh, igen… de akkor…
Nem… Ha a halálfalók átvették volna az uralmat, ő biztos nem itt…
– Uh… – szuszogott összeszorított foggal.
Megsérült… megtámadták… Greyback volt, a vérfarkas…
– Ne…! – üvöltötte, ismét talpon volt, éktelenül ordított, de ezúttal nem a bőrét atomjaira tépő fájdalom miatt, hanem a tudat, hogy… – Merlinre, ne!
Végigsimította az arcát, ezúttal nem törődött a fájdalommal. Heges volt, gyulladt, de ott, ahol az ép bőrt érintette az ujjbegye… tenyere megtapogatta az állát és a torkát… a puha szőrszálak csiklandozták a markát.
– Ne!
Iszonytatva kapta a szeme elé a kézfejét. Kutatta a karmok helyét, tenyerét összedörzsölte, mintha alaposan kezet mosna… de az olyan csupasz volt, mint máshol.
– Bill Weasley! Nyugalom! Biztonságban van! Nem bántja senki! Feküdjön vissza az ágyába!
A férfi verdeső szívvel fordult a hang irányába.
Az ajtókeretben a gyengélkedő mindenhatója hunyorogva kötözte össze a derekán a köntöst, miközben a háta mögé pillantgatott, mintha leellenőrizne valakit, vagy valamit. Közben jobb kéz felől is halk motyogás szűrődött a fülébe. Egy sápadtképű, riadt fiúcska kucorgott a paplanja alatt, csak szemfehérjei világítottak a sötétben.
Bill nem törődött velük. A trikója alá nyúlt, végigsimította csupasz mellkasát és hasfalát, majd meggyőződött róla, hogy a lábszára sem szőrösebb a kelleténél. Sőt, az orra sem hosszabb, és még csak nem is nedves a vége. Viszont, ahogy újra a bőréhez ért, a fájdalom végigfutott a gerince mentén, megbizsergetve a kislábujját is. A bundára legkisebb mértékben sem emlékeztető gyér szőrzete viszont égnek állt a kíntól.
– Ugh! – fintorodott el.
Nem. Határozottan nem alakult át. Ám…
Gyorsan végigpörgette a fejében a napokat. Már csak alig három hete maradt. Azaz… ki tudja, hogy milyen hónapot írunk…

Madam Pomfrey még be sem tudta fejezni a teóriák felsorolását, a legidősebb Weasley úgy rontott be, hogy kis híján magával sodorta az ajtófélfát.
– Fiam, kisfiam! – nyomta el kiáltása Neville ijedt nyikkanását. – Hogy érzed magad?
Pokolian – akarta válaszolni, ám tudta jól, hogy beszéde újra feltépi a sebeket és értelmes szavak helyett csak üvöltés törne fel a torkából. Még mosolyogni sem mert, de azért felült az ágyában.
– Ah, Arthur! Úgy látom, a festmények ezúttal iparkodtak. Ne aggódjon, Bill jól van… mármint ahhoz képest jól, de nem beszélhet, mert…
– A torka? Jaj, ne…!
– Nem, semmi baja a hangszálainak, ám a sebei még elég mélyek, és a beszéd csak felszakítaná…
– Kedhvesem! – Ezúttal Fleur tépte fel az ajtót. – Oh, véghre! Máhr napok óta…
Bill önkéntelenül elmosolyodott, ahogy meglátta a szerelmét. Az ezüstszőke haja ezernyi meteorcsóvaként hasította át az éjszaka sötétjét. A szíve gyorsabb iramra kapcsolt, önkéntelenül rakta földre a talpait és ugrott fel. Szája nyílt és boldog nevetése… görcsös hörgésbe fulladt. Olyan érzése volt, mintha az arcbőrét ott helyben nyúzták volna le a húsáról. Megtántorodva roskadt össze. Szerencsére, apja éppen idejében kapta el. Gyengéd kezek eresztették vissza a hűs párnára.
Szemeit, akárcsak a száját összeszorította, nem akarta egyiket sem kinyitni, nem akarta, hogy szerettei lássák és hallják a szenvedését. És lám, apja hangja fátyolosan susogtak és kedvese hüppögése dörömböltek a dobhártyáján.
Madam Pomfrey halkan magyarázott valamit az állapotáról, de nem érdekelték a szavak. Egy apró, selymes kéz fonta át az ujjait. Önkéntelenül markolta meg.
Oh, mily puha, oh, mily kecses! Szinte érezte, hogy ahogy a jázminillatú hosszú ujjak végigcirógatják a mellkasát, majd lefutnak a hasfalán! Hány éjjel túrtak vörös sörényébe és markoltak meg tarkóját, szerelmes köröket rajzolva füle mögé! Önkéntelenül megremegett a teste, ahogy megérezte a nő sóhaját és csitító-nyugtató mormolását! Oh, csak énekelne újra, itt, csak neki! Miért kell Madam Pomfreynek itt lennie?
Ijedten markolta meg a takaróját. A keserűség lavinája elmosta vágyát, ahogy rádöbbent a valóságra. Nem véletlenül van itt a javasasszony. Nem véletlenül fekszik a gyengélkedő ágyán. Résnyire nyitotta a szemét, de a könnyfüggönyön keresztül csak homályosan látta a mennyei szépségű arcot. És talán sohasem látja többet.

– Szépen gyógyul. Sajnos, úgy tűnik, a forradások élete végéig megmaradnak. Az átokverte hegeket nem gyógyítja semmilyen bűbáj és bájital. Fáj még?
– Csak ha nevetek – fintorgott. Meglepve vette tudomásul, hogy a gyógyítóinas őszintén kacarászik. Nem úgy, ahogy a családja teszi azt az utóbbi napokban – hallva egy-két poénját. Mindenki úgy bámul rá, mint egy haldoklóra. Suttogva szólítják, meg mintha zavarná a hangjuk. Ami azt illeti, az utóbbi időben elég érzékeny lett a hallása, amivel csak a szaglása és a látása vette fel a versenyt. Például, most is tudta, hogy apja a felelős gyógyítóval sutyorog az ajtó előtt. Érezte a mindkét férfi arcszeszének illatát, és tisztán el tudta különíteni hangjukat az épület zugaiból beszűrődő zajoktól. Tudta, hogy róla beszélnek, és azt is tudta, hogy a gyógyító tanácstalan.
– Már mondtam, Arthur! Fogalmam sincs! Egyetlen egy szakirodalom sem említ ilyesféle esetet! Már csak három nap, és akkor kiderül.
Merlinre, három nap!
Amióta ép ésszel tudott gondolkozni az állapotán, folyamatosan számolta az eltelt perceket. Kereste a farkas nyomait, de az arcát leszámítva, a külseje nem változott semmit. Viszont az érzékszervei kifinomultak és az émelygés tört rá, ha meglátta az ebédjét. Az első harapástól azt hitte megfullad. A szénné égett hússzelet kifordult a szájából.
– Szentséges szalamandra! A manók meg akarnak mérgezni?
– Vhalami baj van, kedhvesem? – Fleur aggódva pöckölte meg a késheggyel a megvágott szeletet. – Kellemesh az illata, bár thény, ’ogy feléhnk nem sütik át ennyire.
Az aznapot csak úgy tudta túlélni, hogy a házmanók tatár-bifszteket csináltak neki. Úgy habzsolta a nyers húst, mint roxfortos korában a pudingot. Ron utálkozva figyelte.
– Kérsz? Sosem ettem még ilyen jót! Még anya főztjét is veri!
– Azt kétlem! – motyogta az öccse, miközben ijedelemmel vegyes keserűséggel a szemében felpattant, majd elsietett. Bill tanácstalanul nézett utána. Csak nem vette sértésnek, hogy anyjuk konyhaművészetét pocskondiázza?! Eszében sem volt! Csak a felépülése közben valahogy… Kihullott a kezéből a tányér. Akkor eszmélt rá először, hogy a harapásnak más következményei is lehetnek azon kívül, hogy havonta egy éjszakát négy lábon húz le.
– Nem ízlik, kedhvesem? Ne aggódj, nekhem sem! Amikor az alhbán tengherpartoknál ettem, én sem…
Talán még sohasem esett meg, hogy ne figyelt oda kedvese bájos akcentusára, ám most nem tudott odakoncentrálni. Egymás után törtek rá az eszmélése utáni képek. Az ikrek fancsali vigyora, a szülei szomorú tekintete és Ginny bátorító kézpaskolása. Lehet, hogy egy hét múlva már nem is látja őket többé?
– A bűbájok nem mutatnak ki semmit.
Az inas szavai rázták vissza a jelenbe.
– És a vérvizsgálat?
– Hát, ööö… azt nem tudom. Az eredményeket szigorúan elzárják, csak Gout professzor és a labor…
– Jogom van tudni róla, ha vérfarkas vagyok! – csattant fel ingerülten. – Elnézést, nem akartam… – eresztette el Pye egyentalárját.
– Nézze, Bill, és megértem magát, szörnyű napokon megy át. Tudom, mennyire megterhelő ez a kétség! Higgye el, én láttam már embereket megőrülni ebben a kórteremben, akik biztos tudatában voltak az átváltozásuknak. És az ön helyzete még rosszabb, hiszen bizonytalanságban vergődik, ahogy mi is. De… láttam már pár vérfarkast… és… maga…
– Mi van velem?
– Nem úgy néz ki.
– Hát akkor hogyan?
– Mint bárki más! A pupillái normálisan reagálnak a fényre és a szeme sem olyan véreres, mint ami a frissen megmart vérfarkasoknál jellemző.
Augustus Pye lesimította a talárja ráncait, éppen akkor, amikor a felelős gyógyító benyitott. Mögötte a legidősebb Weasley lehorgasztott fejjel bámulta a cipője orrát, de aztán észbekapott és benyomult Smethwyck mögött.
– Szépen gyógyulnak a sebei, Mr. Weasley! Sajnos, mivel átokverte hegekről…
– Tudom, már mondta… tudom! – legyintett nemtörődöm módon Bill. Idegesen fordult el a gyógyítótól. Kibámult az ablakon, így már csak futólag kapta el a másik három rosszalló tekintetét.
Percnyi hosszúságra nyúlt a csönd. A fiatal varázsló a szék támláját markolászta, ujjai közé képzelve Greyback torkát. Csak egyszer kerüljön a keze közé… Vére utolsó cseppjével gyűlölte a vérfarkast. Épp elég szörnyűséget hallott róla Remustól. Számtalanszor hallgatta végig a rendtársa jelentését a Grimmalud-téren. A vérfarkasok így, a vérfarkasok úgy… Itt gyülekeznek, és ott fészkelnek… El sem tudta képzelni, hogy hogyan is működhet egy ilyen közösség. Hiszen utálniuk kellene egymást! Egymástól kapták a kórt, egymást fertőzték meg! Hogyan bízhatnak egymásban, főleg egy olyban, mint Greyback, akik tucatnyiuk életét tette tönkre!
Nem értette magát Remust sem. Hát sohasem akart bosszút állni a farkaskirályon? Hiszen neki köszönhette a semmi-életét! Ő miatta lett ilyen nyomorult korcs!
Idegesen köszörülte meg a torkát. Olyan szánalmas lény lesz belőle is. Egy hozzátartozók nélküli senki, a társadalom szennye, egy értéktelen valami. Egy vírus hordozója, egy négy lábon járó kórságpermetező. Egy szőrös halál, aki nem érdemel mást, csak hogy elpusztítsák.
Lehet, hogy számára sincs más út. A családja kerülni fogja őt, a mágustársadalom kitaszítja. Egyedül fogja leélni az életét, és lehet, hogy csak egy közösség marad, aki befogadja. A falka. Igen, ők megértik a szenvedéseit. Ők befogadnák. Sorstársukat látnák benne. A közösség egy szerves tagját, akik együttesen léphetnek fel a mágustársadalom ellen, érvényesítve jogaikat. Hiszen ők is emberek! Nem tehetnek arról, amikké váltak…
Talán ezért volt Lupinnak is olyan nehéz téglaként mozogni közöttük, mert sajnálta őket, együtt érzett velük. És… mert nyugtot és egyetértést talált közöttük. Hiszen ki tudja, James halála és Sirius bebörtönzése után hol húzta meg magát.
Elmorzsolt egy könnycseppet a szemében. Nem nézett a másik háromra, szó nélkül fordult ki az ajtón. Már a régen a folyosón volt, de még hallotta apja motyogását.
– Elnézést kérek miatta. Sohasem volt ilyen, ám ez a teher…
– Sose szabadkozzon, Arthur. Nehéz idők ezek, hiszen…
Bill nem akarta hallani a végét. Tenyerét a fülére szorítva nyargalt le a legközelebbi kandallóig.

Ezen az éjjelen sem tudott aludni. Meredten bámulta a plafont, mintha látna is ott valamit. Azonban az egyhangúság vetítővászna semmi jót nem mutatott. Képzelete egy borzalmas jövőt festett eléje. Egy jövőt, ami immár csak egy nap múlva kezdődik.
Fleur egyenletes szuszogása elnyomta a kívülről beszűrődő zajokat. Hogy képes itt feküdni mellette? Hogy képes egy szobában maradni vele? Bár, még van huszonkét órája. Addig nincs veszélyben, mint ahogy a családja sem.
A családja… Csak apja és anyja voltak itt. Charlie a félig-meddig felbomlott Rend ügyeit intézte külföldön, Percy ezek után még inkább kerülte őket – már ha lehetett fokozni eddigi viselkedését –, az ikrek a londoni boltjukat igazgatták, míg legkisebb öccse és húga egyelőre a Roxfort biztonságát élvezhették. De mi lesz később? Mi lesz a következő éjjelen? És ha túléli az átváltozást, mi lesz utána? Vajon hogyan fognak vele viselkedni?
Csak egyetlen vérfarkast ismert közelről, ám az ő példája eléggé egyedi volt. Azonban az is tény, hogy Lupin éppen eléggé rejtegette a múltját, hogy nyilvánvaló legyen mindenki számára: nem véletlenül teszi. Vajon milyen élete volt korábban? A megvetés árnyéka folyton a nyomában lihegett?
Habozva pislogott az angyali arcot épphogy csak eltakaró aranyszálakra. Próbált úgy mozdulni, hogy ne ébressze fel a békésen alvó Fleurt. Kiszabadította karját a kedvese feje alól, majd kikecmergett az ölelésből.
Az ablakon bevilágított a Hold, és most hogy elé lépett, még inkább éberebb lett. A szíve a torkában dobogott, ujjbegyei vibráltak. Tisztán látta a kőgolyó krátereit, megigézve meredt a sárgásan világító udvarra. Már csak alig egy napja van.
Alig tudta leszakítani róla a szemét. Azonnal határozott.
– ’ova mész?
Bill magában káromkodva fordult vissza az ajtóból. Talán a köpenye suhogásával ébresztette fel a nőt?
– Csak… csak sétálok.
– Ihlyenkor?
A hangsúly számonkérés helyett félelmet rejtett magában. Fleur lerúgta magáról a takarót és a vőlegénye után szaladt.
– Eressz! – kérte suttogva a férfi, mert nem bírta kiszabadítani magát.
– Nem engedhlek el, Bill! So’asem!
Amióta együtt voltak, csak háromszor hívta a keresztnevén – ha csak ketten voltak. Az első együttlétük után, majd akkor, amikor megkérte a kezét. A férfi szíve hangosan vert, a torkárra forrott minden mentegetőzés és magyarázat. Némán meredtek egymásra. A Szépség és a Szörnyeteg.
– Csak sétálok egyet – nyögte, majd próbált elszakadni, de a nő ujjai satuként fonódtak a csuklója köré. A másik kezével végigsimította a hegeket.
– So’a nem engedhlek el – csókolta meg a szája sarkában végződőt. – Én vehled akarok maradni, bár’ogy is végződik ez az egész. Nem ’agyom, hogy eldobj magadtól mindhent.
Bill csak egy aprót biccentett, majd hátat fordított és ledobogott a lépcsőn, ki a kertbe.

Az előszobában hagyott, egyik, ünnepélyes dallamokat játszó, aranyvörösen pulzáló meghívót forgatta a kezében. Amikor legelsőt bájolták el, még tetszett neki. Most méla undorral hajtogatta az ujjai között.
Már régen elhagyta a birtokot. Anyja biztosan megszidta volna, hogy egyedül csatangol ebben a vészterhes időben, apja pedig inkább helyzetjelentést kérne tőle. Lám, a Rend most már újabb hasznát veheti. Talán könnyebben rábukkan Greybackre és akkor végez is vele. Bár, egy vérárulót hamar kiszúrnának Tudjukki hívei.
Félt. Csak fél mérföldnyire menekült el a meleg családi menedéktől, de mégis áthidalhatatlan távolságot látott maga és köztük. Talán menyasszonya vele tartana, de kell ez neki? Hiszen miféle veszélyeket tartogathat élete a számára?
És egyáltalán!? Mit tudna egy vérfarkas nyújtani neki? Az örökös szégyent? A megvetést? A nélkülözést? Még ha túl is élnék ezt a félháborús időszakot is, miféle családja és kapcsolatai lehetnének? Az emberek kerülnék őt, ujjal mutogatnának rá és… talán üldöznék is. Talán eddigi múltja és kapcsolatai jelentenének valamit, talán ha Tudjukki rémuralma a Rend és a Minisztérium győzelmével végződne… Talán ha kitüntetné magát és háborús hősként ünnepelné a varázslótársadalom… Akkor esetleg tengethetné napjait magányába burkolózva.
De ha marad egy senki… Egy számkivetett… Ugyanaz a bujdosás várna rá, mint egy kiközösített vérfarkasra. Ahol nincs helye családnak, tisztességes állásnak, megbecsülésnek és karriernek.
Család… Fleur vele tartana. De elvárhatja-e ezt tőle? Joga van kitenni őt ilyen veszélynek? Ilyen boldogtalanságnak?
Keserűen fordult vissza az Odú felé. Bármennyire is próbálta felidézni, egy olyan alkalom sem jutott eszébe, hogy akár csak egy teljes napot is egyedül töltött volna házban. Míg a világot járta, akadt társasága, sohasem töltött két napnál többet egyedül. Nehéz lesz elviselni ezt a magányt.
Képtelenség! Lehetetlen a számára!
Hogyan is lehet ezt túlélni? Neki! Bele fog őrülni ebbe az egészbe!
Térdre hullt a ránehezedő nyomás alatt. A Hold vakító fényének összes sugara apró tűként szúrták a szemét. Nem bírt odanézni, nem bírt szembenézni a sorsával. Egyedül nem.
Olyan támaszra van szüksége, aki tudja, hogy mit érez ilyenkor.

Az eső friss illatát elnyomta a dokk felől áradó halbűz. Hiába is akart volna, nem tudott közelebb hoppanálni a házhoz. Annak is örülhetett, hogy legalább éjjel tud tájékozódni a sikátorban. Eddig csak egyszer járt erre, akkor is hétágról sütött a nap, és nem tűnt minden második ponyva és szemétkupac rá leselkedő veszélynek.
Nem félt. Inkább zavart volt. Az érzékszervei pontosan tájékoztatták a környezetében zajló eseményekről. Attól tartott, ha valamelyik mugli-banda megállítja őt, akkor miképpen fog védekezni. Az emléktörésben nem volt járatos…
Elhessegette magától a képet.
– Itt balra, aztán végig a… Ez az utca lesz az! – motyogta az orra alatt.
A falba olvadó acélkeretes ajtó ijesztőbb volt a nappal látottnál. Nem tudta eldönteni, hogy a sorház sötét szája, vagy pont a szemöldökfa fölé akasztott Subrosa-szenzor ijesztette el az arra sétálókat. Mindenesetre, az utca üres volt, noha az orra jelezte a számára, hogy valahol a környéken, talán egy nyitott ablak mögött emberek bújnak meg.
Kettőt koppintott, de tudta, hogy fölösleges. Érezte a tölgy mögött megbújó, eddig még soha nem realizálódott szagot.
– Remus, én vagyok az, Bill. Bill Weasley! – suttogta erőteljesen.
Tudta, hogy a másik hallja, amit mond. Ám, nem akart válaszolni. Idegesen billegett előre-hátra a talpán, miközben a környezetét fürkészte. Erősödött az emberszag.
– Remus, kérlek! – Semmi. – Könyörgök…
– Mikor találkoztunk utoljára? – A hang közelebbről érkezett, mint gondolta.
– A Roxfortban, amikor még lábadoztam.
– Nem nyert! – vakkantott nyersen a hang.
– De igen! Ja, azóta voltál egyszer az Odúban, hogy apával beszélj, de én… én kerültelek. És most pont ezért vagyok itt!
Talán tíz másodperc is eltelt, mire kattant a zár. Bill óvatosan lökte be az ajtót, és amint belépett, be is zárta maga mögött. Félszegen mosolygott a nyúzott képű Remusra.
– Azt hittem, valami baj van – nyűgösködött a varázsló. – Mit keresel itt?! Dora meg is ölhetett volna!
– Mi? Hogyhogy? – Még el sem hagyta a száját a kérdés, ijedten ugrott el a nyíló bejárati ajtótól. – Tonks!? Hol császkáltál hajnalban?
– Te kérdezed!? – szusszantott mérgesen a lila hajú exauror, majd, mint egy kutya, megrázta a fejét. A vízpermet szétkenődött a tapétán a villámgyorsan bezárt ajtón. – Hajnali három múlt. Eszednél vagy?!
– Sa… sajnálom… Csak…
– Dora, kérlek, te ezt nem érted!
A nő felakadt szemmel biccentett. Kikecmergett az ázott köpenyéből, majd az orra alatt motyogva felcaplatott a csigalépcsőn. Bill kényszeredetten nyeldekelve követte a szemével a virágmintás pizsamát. Ellenben vele, Remus csak feszülten bámult maga elé.
– Ne haragudj, én csak… – szabadkozott az átoktörő. – Egyszerűen nem volt jobb ötletem. Én… én kétségbeestem.
– Nem kell magyarázkodnod, Bill. Bár, egy kellemes délután, egy tea mellett kedvezőbb időpont lett volna. Na, és persze, nem ma.
Mindketten önkéntelenül a nappali kakukkos órájára lestek. Már csak alig tizennyolc óra van hátra.
– Ne haragudj… Én… inkább elmegyek.
– Ezért keltettél fel? Hogy beállíts, és közöld, hogy bocs? Ha már eljöttél, akkor bökd ki, hogy mi bánt. Illetve, fölösleges elmondanod. Tudom, hogy miért vagy itt. És ha hajlandó lettél volna velem korábban is szóba állni, akkor talán nyugodtabban várnád a holnapot.
Bill hiába kereste a szavakat, nem tudott mit válaszolni. Ostobán, csöpögő talárban ácsorgott az ajtó előtt és nézte, ahogy Remus fáradtan a konyhába lép, majd teáscsészékkel csörög. Alig fél perc múlva már hallotta a sivító gőz hangját is.
– Bejössz, vagy ott iszod meg a teát?
A férfi zavartan csoszogott be a főzőkonyhába. A tűzhely mellett egy kisebb asztal és két szék kapott helyet. Remus borostás állát előrebökve kínálta hellyel rendtársát.

Néma csöndben ültek és szürcsölték a forró mentateát. Néha fürkészve egymásra pillantottak, de egyik sem kezdte meg a beszélgetést. Olyan dolog volt ez, amiről nem lehetett csak úgy társalogni. Síri csönd volt, még ha nagyon koncentráltak, akár Tonks szuszogása is hallható volt. Amikor kiürült a bögréje, Bill szólalt meg.
– Hogy voltál képes ezt túlélni? Én úgy érzem, beleőrülök.
Remus nagyot nyelve koppintotta le a saját csészéjét, majd elhúzta a száját.
– Gyerekfejjel másabb. Azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Anyámék pincébe zártak. Sohasem emlékeztem semmire.
– Jó, de felnőttként…
– Akkor már rutinszerűen ment minden. Persze, életem legborzasztóbb pillanatai voltak az átalakulások, de ezekre alig emlékszem másnap. De, nem ez az irtózatos. Nem maga az esemény a legrettentőbb az egészben. Hanem az, ami mögötte van. A maradék huszonhét nap, és legfőképp az átváltozás előttiek.
– Hát ez az! – csapott az asztalra Bill. – Ezért vagyok itt. Hogy lehet… hogy kell ezzel… ezzel a problémával együtt élni?
A másik elmosolyodott és nosztalgikusan a semmibe bámult.
– Meg lehet tanulni. Ha elég ügyes vagy, a tág környezeted nem is veszi észre. Ideig-óráig lehet is rejtegetni, de a gyakorlott szem egy idő után felfedezi az apró jeleket. A havi ciklus, a dührohamok, a szalonnazabálás és hangulatingadozások… A véred tehet mindenről. Aztán ott vannak az apróságok. Vigyázni kell rá, hogy nehogy valaki utánad egyen meg egy beleharapott sajtból, vagy igyon a poharadból. Aztán az sem árt, ha tudatosan nem köpködsz le senkit.
– Mert akkor…?
– Senki nem tudja. Lehet, hogy nem történik semmi. Sőt, nagy a valószínűsége, hogy így nem lehet átadni a kórságot. Épp itt van a te eseted.
– Hogy mi? Azt gondolod, hogy…?
Bill felindultan pattant fel a székről. Ha lett volna elég helye, akkor idegesen rohangált volna fel-alá, de így csak remegve topogott.
– Nem tudom! – csitította le Remus. – Nézd, nem hiszem, hogy minden vérfarkas olyan elővigyázatos lenne, mint én. Eddig nem hallottam olyanról, hogy valaki azért lett fertőzött, mert vérfarkas után ivott volna egy pohárból. Tény, hogy a te eseted más, hiszen a harapással aránylag nagy dózis került a szervezetedbe.
– Akkor tehát?
– Ismétlem, nem tudom, Bill. Látok rajtad apró tüneteket, ami az igen mellett teszi le a voksom, de az egyértelmű jelek hiányoznak!
A férfi habogva simította végig az arcát. Nem tette fel a kérdését, de nem is volt rá szükség.
– Az átváltozást megelőző estén az ember elég ramatyul néz ki. Le van törve, el van gyengülve. A szemei napok óta véreresek. A tiéd nem az. Jó, az enyém sem, de ez csakis a sok mentateának köszönhető – billentette meg a bögréjét Remus. – Aztán, az ember nem tud aludni. Ahogyan a Hold kezd dagadni, egyre többet ébred fel éjjelente, míg például ma alig aludtam két órát. És ez nem is fog változni.
Bill kényszeredetten mentegetőzött az orra alatt, de a másik nem törődött vele. Mindkettejük csészéjét újratöltötte.
– Képtelen vagyok sült húst enni. Élesebbek az érzékszerveim. És nem tudok aludni. Idegesít a Hold. Azt vettem észre, hogy folyton azt bámulom. És ilyenkor… úgy érzem, forr a vérem – nyöszörgött a fiatalabb.
Lupin hümmögve vizsgálta az asztalterítőt, majd habozva kortyolt újra a teájába.
– Ez… még nem jelent semmit.
– Őszintén, Remus! Kérlek, mondd el! Szerinted én is megfertőződtem?
– Az, hogy fertőzött vagy, az tény. De – intette nyugalomra a vöröst –, te más vagy. Egyedi.
– Ezt hogy érted? – kérdezte fojtottan Bill.
– Például, nem érzem a szagod.
A fiatal férfi pislogva rázta a fejét.
– Szerinted Dumbledore miért engem küldött kémkedni a vérfarkasok közé? Azért, mert a falka egyből kiszúrta volna, ha nem közülük való merészkedik közéjük. Minden humanoidnak van egy jellegzetes szaga, és én nem érzem rajtad azt, amit kellene. Ám, elég sok az árulkodó jegy.

A fiatal férfi reményvesztetten dörzsölte meg az arcát. A sebei már nem fájtak, de most mégis kellemetlenül nyilalltak a súrlódástól.
– Sajnálom, Bill. Mindenesetre, egy napon belül minden kiderül.
Némán hallgatták egymás szívverését. Az ifjabbik hiába is próbált lecsillapodni, nem sikerült nyugalmat erőltetni magára.
– Velem leszel?
– Ezt hogy érted? – vonta össze a szemét az extanár.
– Azt olvastam, hogy a vérfarkasok azért szeretnek ilyenkor falkába csoportosulni, mert akkor nem olyan borzasztó kín az átalakulás. Én nem tudnám kibírni azt a fájdalmat. És…
– A Farkasölő főzet csillapítja az átváltozással járó kellemetlenségeket. Nem fogod magad szétmarcangolni.
– Tudsz nekem szerezni? – kérdezte mohón Bill.
– Sajnálom. Az az áruló kurafi meglépett, és nincs, aki megfőzze. Egyelőre még nem találtam őt pótló bájitalmestert, így én is rémes éjszaka elé nézek. Igaz, Dora a minap kinézett egy elhagyatott pincesort, ahova bezárva és kikötözve át tudom vészelni az éjszakát… De… nem javaslom, hogy velem tarts.
– De hát… én… én azt sem tudom…
– Nézd Bill! – nézett szigorúan a férfi szemébe Remus. – Ha nem változol át, csak te leszel bajban.
– Hogyhogy?
– Hát nem érted? Ha nem vagy vérfarkas, megmaradsz emberi alakodban.
– És?
És?! Ugye nem akarod egy indulatainak börtönébe zárt farkas célpontja lenni?
Bill habozva bólintott. Végképp tanácstalan volt. Remegve simította végig bozontos haját.
– Figyelj! – szánta meg Remus. – Dora azt mondta pincesor. Hátha lesz ott másik lyuk is.

Amióta végzett a Roxfortban, a fél életét ismeretlen pincék, sírkamrák és kripták vak sötétségében töltötte. Egyszer sem ijedt meg a pálcafény árnyékától, pedig éppen elég szörnyűséget látott életében. Most sem a világtalanság rémítette meg, hanem az, hogy ezúttal nem tehet semmit, hogy javítson a helyzetén. Ráadásul a pálcája sem volt nála. Tonks figyelmeztette, hogy őrjöngésében még önkéntelenül kárt tehet benne, így a ruháival együtt a lejárónál hagyta.
Így hát várt. Hiába volt még odakünn koraeste, a dementor-ködön átvergődő napfény nem hatolt le tízlábnyi mélyre a föld alá. Csak a feje fölötti szellőzőn keresztül jutott be némi tört sugárzás, hogy tudja, hogy az éjjel és holdkelte még várat magára.
Határozatlan időközönként remegés futott végig a testén, de maga sem tudta eldönteni, hogy az idegei, vagy a közeledő időpont játszanak vele. A vére forrón lüktetett a koponyájában, míg végtagjai és a háta bizsergett. Ám hiába érzett késztetést a vakarózásra, nem tudott odanyúlni. Tonks nem bízott a véletlenben: a láncok és a szíjak erősen tartották őt.
Lám, a nő felkészült a legrosszabbakra. Bármennyire is okoskodott a két férfi, nem jutottak semmire.
– Fifti-fifti – vont vállat késő délután Remus, majd egy keserű mosollyal vállon veregette lehetséges sorstársát. – Amondó vagyok, a legelővigyázatosabban járjunk el.
Tonks csak sötéten bólintott, majd előhalászta a szekrényből a szíjakat.
Az elhagyatott terménytároló-pincesor felmérése után először Remust kötözték meg, majd fél órával később, három helyiséggel arrébb Billre került a sor. Amikor lejöttek, a Nap még javában sütött, de azóta már alkonyodni kezdett.

Már lassan húsz perce félig ülő, félig fekvő helyzetben támaszkodott a falnak. Már nem sok van hátra. Így vagy úgy, de szabadul ebből a kényelmetlen helyzetből. Őrjítő volt a várakozás. Már az sem érdekelte, hogyan végződik az este, egyszerűen csak túl akart lenni rajta.
Jöjjön már fel az az átkozott Hold!
Orrán-száján kapkodta a levegőt. Próbálta valamivel elterelni a figyelmét, de most már annyira besötétedett, hogy csak egy karnyújtásnyira látott. Maradtak hát a gondolatai, amelybe csak a libegő láncok csörrenése rajzolt hullámkarikákat.
Édes Merlin, mi lesz vele?
Egész nap Remust és Tonksot faggatta, akik immár szinte kerülték őt. Ám, Bill mégsem tért haza. Egyszerűen nem mert. Inkább a mardosó gondolatai között őrlődve kuporodott le a konyhai székre, és ha nem a jövőjén merengett, akkor a perceket számlálta.
Mi lesz a családja reakciója? Vajon mit csinálhat most Fleur? Vajon most is sír? Vagy belenyugodott a megváltoztathatatlanba és azon gondolkodik, hogy elhagyja?
Könyörgéssel rávette a két rendtársát, hogy ne köpjék be őt. Most nem akart senkivel találkozni… illetve, nem akarta, hogy bárki lássa őt ebben a nyomorúságos helyzetében. Az utolsó órákban csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz vele holnap ilyenkor.
A gyerekek szervezete jobban átvészeli az átalakulást, míg az idősek izomzata és meszesedő csontjai már nem olyan flexibilisek. És az övé? Vajon túléli?
És ha igen? Mi lesz utána? Hogy fogja feldolgozni? És a családja? A szerelme?
Mindig ugyanazok a kérdések. Próbált felkészülni a legrosszabb verzióra: túléli az átváltozást és családja elfordul a kórsága elől. Abban biztos volt, hogy képtelen lesz új életet teremteni magának. Ráadásul a jelen, a háború küszöbén egyensúlyozó helyzetben sem igen tud magának stabil állást találni.
Meneküljön külföldre? Vagy maradjon itt és vállalja következményeket? És esetleg kamatoztassa a tudását és… hajkurássza a halálfalókat?
Oh, igen! A hős, aki fertőzöttségében talentumot talál, és éjnek évadján vadássza le a gonoszt! Fiatalkorában mennyit álmodozott erről! A pálca fényében és az éjjel árnyaiban életre kelő mugli képregények hősei beleitták magukat a tudatába. Pókember, Superman, Vasember, a Zöld Lámpás és Hulk… igen, Hulk! A monstrum, ki dühében halálfalókat aprít! Kár, hogy az átváltozását nem tudja irányítani… és havonta csak egyszer élhet vele!
De várjunk csak! Hiszen érzékei kifinomultak! A vérfarkas ösztöne és a mágia felsőfokú alkalmazása tökéletessé teheti őt a hősködésre! Már meg is van az álneve! A Vörös Farkas!
Hát nem jól hangzik?
Kár, hogy nem a muglik világában él. De hát, száműzheti magát oda! A bűn üldözője, aki éjjel vadászik a gonoszra, míg nappal szürke kisember. Hm, mintha már olvasott volna erről valahol. Igen, a Roxfortban, a könyvtárban, a zárolt részlegben, egy verseskönyvben… hm. Mi is volt a kötet címe? Ah igen, a Lélekszobrász… Abban volt egy hosszabb mű, egy nőről, aki titkon halált osztogatott, míg a közéletben példás anyaként szerepelt. Hehe, ő, mint az éjszakai vadász, aki nappal családapaként…
Teljesen kiszáradt a szája. Család…
– Ugh! – nyögött fel hangosan.
Az izmai összerándultak, teste ívbe feszült. A gerince mentén szúró fájdalom suhant végig.
Kezdődik…
– Bill! Bill! Kedhvesem! – hallatszott le Fleur zokogása.
A férfi kirázta a fájdalomkönnyet a szeméből. Bármennyire is óhajtotta a szíve mélyén, hogy szerelme vele legyen, most mégsem kívánta a nő közelségét.
– Fleur, semmi baj, semmi baj… Nyugodj meg! – hallatszott a vastag ajtó mögül Tonks csitítása, de elnyomta azt egy távoli üvöltés.
– Bill! – sikította a menyasszonya, majd fuldokló hörgésbe kushadt angyali hangja.
Ne! Miért kellett az utolsó pillanatban rátalálnia Tonksra? És miért hagyta az exauror, hogy vele jöjjön? Átkozta a lila ködjében előrelátni képtelen rendtársát, akinek pont most jutott eszébe hazaugrani, leellenőrizni az üres lakást. Miért hozta el magával az utcán kóválygó nőt? Kinek tett ezzel jót? Neki? Vagy magának? Merthogy Bill a világ legfájdalmasabb öt percnyi beszélgetését (mit beszélgetését! bőgését) élte át…
Talán így könnyebb Tonksnak is… Nem egyedül kell szembenézni a sivár valósággal.
Bill torka összeszorult, látása teljesen elmosódott, ám orrába ismeretlen szagok tolultak. Izmai megfeszültek, csontja és ízületei remegtek, míg ereiben a vér lávaként égette a belsejét. Az agya teljesen lezsibbadt. Tovaröppentek gondolatai, nem foglalkoztatta immár semmi.
Ez hát a vég! Ez kibírhatatlan! Viszlát család! Viszlát Vörös Farkas! Viszlát szerelmem!
Elsötétült minden.

– Szerinthem sak elájult.
– Akkor se menj közelebb! Mi lesz, ha magához tér? Még véletlenül megharap!
Mintha víz alatt feküdne, csak tompán értek el hozzá a szavak.
– De’ogy ’arap! Amúgy ish, át sem válthozott.
– Jó, de akkor is! Greyback sem volt átváltozott. Mégis átadott valamennyit Billnek.
– Igen… de az sak egy gyönghített ferthőzés volt. És amúgy is… a vhérhvizsgálat sem muthatott ki semmit. A vhére szinte teljes mérhtékben azonos az ehmberekével. Még az enyémnél is ehmberibb.
Fleur hangja elmosta azt a ködöt, ami addig a dobhártyája előtt lebegett. Most már volt ereje felemelnie a fejét.
A szerelme szőke haja fénylett a pince sötétségében. Megvilágította Tonksot, aki egykedvűen tanulmányozta őt.
– Rendben. De a biztonság kedvéért ne oldozd ki. Várd meg a holdnyugtát… – Egy vonyítás szakította félbe a szavait. – Én meg kiütöm Remust. Jobb lesz így neki – vonta elő a pálcáját, majd kilépett az ajtón. – Jó beszélgetést! Azt hiszem, van miről!
Fleur elmosolyodott, majd az immár teljesen magához tért Bill elé húzott egy alacsonyabb ládát és kecsesen helyet foglalt rajta.
– Szhóval… – billentette hátra a haját a szeméből. – Mégis, ’ogy képzelhted, ’ogy szó nélkül eltűnsz, egy ’ónappal az esküvő ehlőtt? Még a koszorúslhányok ruháját sem beszhéltük át!
Bill ugatva felnevetett, majd megadóan hanyatlott vissza a kőfalnak.

Vége





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)