Ad astra per aspera – Tövises az út a csillagokig írta: Endra

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: A háború után Draco Malfoy visszatér a Roxfortba. Nem szeret ott lenni, mások sem örülnek, hogy ott van, de mindenkinek meg kell békélnie ezzel a helyzettel, ha tovább nem is, de egy évig igen. Hermione egy őrjárat során hegedűszót hall, amit követve a csillagvizsgálóba ér, ahol Dracót találja, aki a világ legszebb hangjait csalja ki a hegedűből. Hermione ahelyett, hogy megbüntetné a fiatal férfit, inkább hallgatja, majd másnap újra, és újra. Ez így megy egy darabig, majd Draco megunja, hogy a lány folyton az árnyékban marad. Alakulhat ki köztük barátság? És több?



Ad astra per aspera – Tövises az út a csillagokig
- Esperansa DeLavega kívánsága alapján -



”A zene gyógyít...
Nyugtat, békességet ad. A lágy dallam elvarázsol, békét hoz a szívedbe, elfelejtesz mindent. Árad feléd, árad beléd. Szétárad benned, feloldja a félelmeket, aggodalmakat, a fájdalmakat. Megnyugtat. Megnyugtatsz. Mert te vagy a zene. A dallam. A legszebb. Ez a dallam árad felém, amikor meghallom a hangodat. És szeretem a hangodat. Szeretem hallgatni. (...) Betöltesz, megnyugtatsz, elvarázsolsz. Meggyógyítasz. A legszebb zenével. Önmagaddal.
Csitáry-Hock Tamás”



Ahogy a szeptemberi nap langyos sugarai bevilágítottak a Griffendél torony ablakán, sárgás fényük éppen a kanapéra esett, ahol Hermione – kezében az aznapi Prófétával – kényelmesen ücsörgött. Ez a finom, szórt ragyogás tükröződött vissza minden egyes tárgyról.

Hermione körbehordta a tekintetét a helyiségen, és összeszorult a szíve. A klubhelyiségben csend honolt, ami már-már nyomasztó és fullasztó volt.
Az iskola két hete kezdődött el, de minden annyira más volt. Egykori évfolyamtársai közül sokan nem mentek vissza befejezni a hetedik évüket. Megértette őket, hiszen a májusi csata után rengetegen voltak, akik képtelenek voltak úgy a kastély falai között járni, hogy ne az átélt borzalmak jussanak az eszükbe.

Ő maga sem tudta elfelejteni. Minden éjjel újra és újra átélte azt a kegyetlen csatát, ugyanakkor tudta, hogy egyszer tovább kell lépnie.
Barátai ugyanezt próbálták tenni. Harry elfogadta Kingsley Shacklebolt ajánlatát, és a tárgyalások után beállt az aurorok közé. Nem volt szüksége arra, hogy újra az iskola folyosóit koptassa. Hermione elfogadta, hogy a fiúnak minden bizonnyal sokkal boldogabb élete lesz, ha azt csinálhatja, amit mindig is szeretett volna. Senki nem kényszeríti rá az akaratát, senki nem mondja meg neki, hogy mit tegyek.

Aztán ott volt Ron…

Egy pillanatra, egy végtelenül hosszú pillanatra kiüresedett a tekintete, ahogy eszébe jutott a vörös hajú fiú, de csakhamar ismét megtelt élettel. Elfogadta – nem is volt más választása –, hogy nekik mindössze az a pár hét volt, amit a sors megadott nekik.

Nem váltak el haraggal, nem is veszekedtek. A szerelem, amelyről azt gondolták, hogy az idők végezetéig össze fogja kötni őket, elmúlt. Talán soha nem is létezett. Néha elmerengett rajta, hogy az egész talán csak egy illúzió volt. Egy burok, ami körülvette őket, ami megvédte, oltalmazta őket. Erőt meríthettek belőle, hogy kibírják a szörnyűségeket, de mikor a rémálom véget ért a burok kipukkant, ők pedig ott álltak egymás mellett, és nem éreztek semmit. Nem bánta, ami történt, mert amíg tartott boldog volt.

Pillantása újra az újságra siklott. A Próféta címlapján a Malfoy család helyzetét boncolgatták. Narcissa Malfoy megtörten állt a fia mellet, már nyoma sem volt annak az előkelő, gőgös nőnek, akinek mindenki megismerte. A háború az ő családjára is rányomta a bélyegét. A vagyonuk nagy részét elkobozták, és az egykor a hatalmat jelentő Malfoy név immár nem jelentett semmit.
Félredobta a hírlapot, és egy megadó sóhaj kíséretében állt fel a kanapéról. Lassan vacsoraidő volt, és bármennyire is el akarta kerülni a tömeget, nem bújhatott ki a teendői elől.

Iskola elsőként és prefektusként voltak kötelezettségei, amit szeretett maximálisan teljesíteni. Sokan nevezték strébernek, túlbuzgó könyvmolynak, de ő csak azt tette, amit szeretett.

Mire leért a Nagyterembe, az már megtelt élettel. A diákok nagy része a házuk asztalánál falatozott. Csak néhány merész fiatal volt, aki meg merte kockáztatni, hogy hagyományt bontva másik asztalhoz üljön.
Hermione helyet foglalt a többi griffendéles mellett. Egy kisebb csoport felszabadultan, önfeledten beszélgetett az elmúlt napról. Egy másik társaság arról panaszkodott, hogy már az év elején sem kímélik őket, mert annyi házi dolgozatot kell írniuk a következő hétre, hogy sokukban felmerült, képtelenek lesznek időben végezni vele.

A lány csak megcsóválta a fejét, majd a többi diákot figyelve elfogyasztotta a vacsoráját. Már épp állt volna fel, mikor a pillantása megakadt valakin. Draco Malfoy a mardekárosok asztalánál foglalt helyet. Figyelte a fiút, ahogy az az ételt turkálta, de még a vak is láthatta, hogy egy falatot sem evett belőle. Egy röpke, mégis hosszúnak tűnő másodpercre összekapcsolódott a tekintetük. A levegő mintha megfagyott volna körülötte, pedig csak egyetlen pillanat telt el így, de az olyan hosszúnak hatott, akár az örökkévalóság.

Draco hosszú pillákkal árnyékolt szeméből most is ugyanaz a különös energia áradt, ami mindig is jellemezte, de ezúttal volt valami más is a tekintetében. Valami olyan, ami egyszerre volt riasztó és elképesztő. A fájdalommal keveredett elfogadás. A megnyugvás, beletörődés, a szabadság érzése összemosódott mindazzal a keserűséggel, ami a szívében lakozott. Egyszerre ébresztett az emberben sajnálatot, szánalmat és haragot is. Azonban mielőtt tovább gondolhatta volna a mardekáros elfordította a fejét, a következő percben pedig már el is hagyta a Nagytermet.

***

Újra ott állt, ahol az történt. Nem szerette a tornyot. Maga sem tudta, hogy miért pont azt a helyet választotta. Annyi lehetősége lett volna választani, mégis valami vonzotta ide. Itt senki nem zavarta, senki nem kereste, ha órákra el akart tűnni a vizslató szemek elől.

Tisztában volt vele, meggondolatlanság, sőt kifejezetten ostobaság a részéről, hogy a csillagvizsgáló toronyban tölti az estéit. Tudta ezt a lelkének az a fele, amelyik meg akarta őrizni a józanságát, amelyiknek meg kellett volna tartania az uralmat a lelkének azon része felett, amely ösztönös és érzelmes volt.

Ez a belső harc soha nem látszott rajta, mindig sikerült hűvösnek és higgadtnak maradnia. Senki nem volt, aki sejtette volna, hogy a látszólagos nyugodtság mélyén milyen felfokozott lelki élet zajlott.

A toronyban mégis elengedhette magát. Ahogy ott állt, elmerengve nézte a távolban körvonalazódó Tiltott Rengeteg fáit. A hold ezüstös fénye beragyogta a kopaszodó fák lombjait. Sejtelmes, borzongató volt, ennek ellenére lenyűgöző látványt nyújtott.

Kezébe vette a szépen megmunkált hegedűjét, és játszani kezdett. A szüleire mindig is a tökéletesen rendezett életmód volt jellemző, de egyáltalán nem lepte meg őket, hogy egyetlen gyermekük kivételes művészi tehetséggel volt megáldva.

Fogékonysága a zene iránt már kisgyermek korában kiderült, szülei nem próbálták meg lebeszélni. Beletörődtek, annak ellenére is, hogy számukra a művészet egyenlő volt a viharos szenvedéllyel, a féktelen érzelmekkel, de mindenekelőtt a kaotikus életvitellel.

Dracót mindez nem zavarta. Szerette, hogy olyan hangokat csalhat elő – varázslat nélkül – a hangszerből, amelyek az egész lényét átjárták. A zene megnyugtatta a háborgó lelkét, olyankor nem gondolkodott. Nem kellett másnak kiadnia magát, a kellemes dallam beleette magát a lényébe.

Ha lehunyta a szemét azt képzelte, hogy valahol távol jár. Távol az iskolától, távol attól a helytől, amely mindenkinek annyi szenvedést okozott. Elképzelt magának egy világot, ahol csak ő van. Egyedül. Ahol senki nem vágja a fejéhez, hogy mennyi hibát követett el. Egy olyan helyet, amely mentes minden rossz szándéktól, minden embertől, de legfőképpen a múltjától.

***

Hermione ismételten a kastély folyosóit járta. Szükségtelen lépés volt, mert már minden diák a saját hálókörletében tartózkodott, mégis hívogatta valami. Egy hang, egy dallam, amelyet már nem először hallott.

Minden este ugyanabban az órában csendült fel, őt pedig egyre jobban hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon honnan jöhet. Néhány pillanatra lehunyta a szemét, és engedte, hogy a zene átjárja minden porcikáját. Befurakodott a bőre alá, beleitta magát a vérébe, hogy az majd olyan helyekre juttassa el, amelyek létezéséről is alig tudott valamit.

A dallam egyenesen a lelkére hatott, a szívéhez szólt, mintha csak neki szólna, neki létezne. Hiába tudta, hogy ez korántsem így van, mégsem tudott a józan eszére hallgatni, amelyről annyira híres volt.

Most nem létezett szabad akarat. Az elme és a szív háborújában immár az utóbbi győzött. Lábai önkényesen indultak el, hogy megkeressék azt az éltető forrást, ami ilyen hatással volt rá.

Lassú, ráérős léptekkel jutott egyre közelebb a céljához. Még a pálcáját sem vette elő, tudta, hogy nem lesz rá szüksége, és nem akart senkit megzavarni azzal, hogy akár egy csekélyke kis fényt varázsoljon maga elé.

A csillagvizsgáló legfelső lépcsőfokáig jutott, mikor meglátta, hogy ki az, aki felelős azokért a csodálatos hangokért.

Draco Malfoy háttal állt neki, ő pedig nem akarta leleplezni magát. Egy halkan elsuttogott kiábrándító bűbáj után leült a hideg kőre, és a falnak támasztotta a hátát.

Némán figyelte a fiút, és áhítattal szívott magába minden egyes hangot, amelyet a hegedű elsírt. A mardekáros holdfénybe burkolózott alakja olyan volt, akár egy földre szállt angyalé. Szőke hajával a szél játszadozott, mintha csak ugyanazt a dallamot akarná utánozni, amelyet messzire vitt a sötét éjszakában.

Messzire vitte a muzsikaszót, beborítva vele a környező tájat, ahogy télen a szikrázó hólepel szokta.

Hermione meg sem mozdult, még akkor sem rezzent meg, mikor a szőke fiú leengedte maga mellé mindkét kezét, és megfordult. Csak némán nézte a szürke szempár ragyogását. A benne tükröződő túlfűtött szenvedély szinte kézzel fogható volt. Elbűvölő és makulátlan.

***

A következő napok, hetek hasonlóan teltek el. Jóformán minden este ott üldögélt a csillagvizsgáló toronyban, és titokban hallgatta a mardekáros gyönyörű játékát. Napról napra egyre jobban elkápráztatta a fiú tehetsége. Nem merte felfedni magát, mert biztos volt benne, hogy ha Draco felfedezi, soha többet nem lehet a közelében.

Biztos volt benne, hogy a mardekáros a világ elől rejtőzködik. A zene egyfajta menedék, amiben megtalálhatta azt a nyugalmat, ami semmi más nem tudott elhozni a számára.

Azonban nem pusztán a zene volt az, ami vonzotta. A férfi jelenléte, a kisugárzása is hatással volt rá. Jól emlékezett az elmúlt nyárra, mikor a kihallgatások és a tárgyalások folytak. Nem vett részt mindegyiken, de Harry kérésére a Malfoyokén megjelent. Barátaival mindent megtettek annak érdekében, hogy a családot felmentsék, vagy ha az nem megy, akkor a legcsekélyebb büntetést kapják.

A tervük sikerült. Ugyan a vagyonuk nagy részét elkobozták – mondván szükségük van minden forrásra, hogy helyrehozzák a keletkezett károkat –, de legalább a szabadságuk megmaradt. Új életet kezdhettek, aminek az első lépése az volt, hogy Dracót visszaküldték az iskolába.

Hermione nyomon követte a fiú lépéseit a kastélyon belül is. Nem azért, mert nem bízott benne. Pusztán a kíváncsiság hajtotta. Amikor csak lehetősége adódott a nyomában volt. Időnként nevethetnékje támadt a gondolattól, mert akaratlanul is a hatodik évük jutott eszébe, mikor Harry járt folyton Malfoy után.

Nyugtathatta volna magát azzal, hogy az a helyzet más volt, de nem akart ábrándok között élni. Egy idő után kénytelen volt beismerni, hogy a múlt hibáitól függetlenül érdekelte a mardekáros. Szerette hallgatni a zenéjét, és képes volt órákon keresztül némán figyelni őt. Tetszett neki, hogy a mindig rideg álarc estére lehullott. Az arca, amelyen nap közben semmiféle érzelem nem tükröződött, ilyenkor pár órára megváltozott.

Ezt pedig szerette látni. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de teljesen más volt az összhatás, mint amikor a többi diák társaságában volt. Olyankor a megszokott komorság látszódott rajta.

Egy pillanatra megdermedt, mikor Draco felé fordult, de biztos volt benne, hogy nem vehette észre. Ennek ellenére úgy tűnt, mintha a tekintete egyenesen az övébe fúródott volna.

Képtelenség. Megcsóválta a fejét, de a szemét nem vette le a mardekárosról, aki továbbra is arra a pontra bámult, ahol ő ült.
– Akár le is vehetnéd magadról a bűbájt, Granger! – szólalt meg aztán a szőke. Hangja parancsoló volt, mégis hiányzott belőle a jól ismert gúnyosság.

Néhány másodpercre elgondolkodott, hogy eleget tegyen-e a „parancsnak”, vagy egyszerűen menjen el, mintha ott sem lett volna, végül mégis az utóbbi mellett döntött. Lassan felállt a hideg lépcsőfokról, és megszüntette a kiábrándító bűbájt.

Nem szólalt meg. Várta, hogy mit fog reagálni a fiú.

– Jól sejtettem – jelentette ki Draco szárazon. – Miért leskelődsz utánam?

– Én nem... – csóválta meg a fejét. – Én csak...

– Akkor bizonyára én tévedek, és igazából itt sem vagy – vágott a szavába a mardekáros.

– Épp azt akartam elmondani – csattant fel Hermione, majd kissé nyugodtabban folytatta. – Tetszik, ahogy játszol – szegezte a tekintetét a hegedűre.

– Akkor miért settenkedtél? – siettette Draco, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány megjegyzését. Az utóbbi hónapokban... talán években nem volt senki, aki érdek nélkül ment volna a közelébe.

Már jó ideje tudta, hogy valaki szaglászik utána, mégsem tett semmit ellene. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért hagyta mindezt, de az utóbbi hetekben nem is keresett logikát a tetteiben.
Eleinte zavarta, hogy figyelik, jól lehet hozzá volt szokva a közönséghez. Nem volt nehéz kiderítenie, hogy ki a leskelődő. Már legalább két hete tisztában volt azzal, hogy Granger minden áldott este ott kuporog a lépcsőfokon.

Persze megfordult a fejében, hogy egyszerűen elzavarja a lányt, de ha másnak nem is, magának el kellett ismernie, hogy örült a lány társaságának, még akkor is, ha nem beszélt hozzá. Nem láthatta, mégis egyfajta nyugalom járta át a tudattól, hogy nincs egyedül.

– Nem settenkedtem. – Hermione idegesen beharapta az ajkát, majd picit lehajtotta a fejét. – Senkit nem hallottam még ilyen szépen játszani – vallotta be őszintén.

– Mégis mit tudsz te a zenéről? – húzta gunyoros mosolyra a száját a mardekáros, de mielőtt tovább folytatta volna a lány dühösen leintette.

– Bele se kezdj a szokásos magyarázatodba – emelte fel a kezét Hermione. – Nem kell gorombáskodni. Azért voltam... vagyok itt, mert meghallottam, ahogy játszottál. Tetszett, jól esett hallgatni. Volt végre valami, ami elterelte a gondolataimat az elmúlt hónapokról. Végre nem azon járt az eszem, hogy mennyi mindent elvett tőlem ez a háború. Egyedül voltam, ahogy te is...

– Nekem jó így – szakította ismét félbe Draco, és fenyegetően közelebb lépett a lányhoz. – Itt vagyok, mert itt akarok lenni – tett újabb lépéseket felé, így Hermione már egészen a mögötte lévő falhoz simult. – Nincs szükségem senkire, pláne nem rád.

Mielőtt a lány reagálhatott volna bármit is, a mardekáros előre hajolt, és megtámaszkodott a feje mellett, megsértve ezzel a személyes terét. A szemében olyan tűz égett, amelyet csak ritkán engedett láttatni.

– Mi baj, Granger? – villantott fel egy szívdöglesztő mosolyt. – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte mindezt olyan hangsúllyal, hogy Hermione biztos volt benne, hogy a fél Roxfort már csak ettől sírva menekült volna a lehető legmesszebb.

Menekülés. Hazudott volna, ha azt mondja, neki nem jutott eszébe, de nem volt mitől félnie. Dacosan felszegte az állát, és kifürkészhetetlen arccal állta a szőke tekintetét.

Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, és túl hosszúra nyúlt az a pillanat, amikor úgy tűnt, hogy mindketten elvesztek a másik tekintetében.

Draco nem értette magát, ahogy nem értette a rátörő érzéseket sem.
– Menj innen, Granger, és ne gyere többet a közelembe... – lépett hátrébb dühösen, a dühe azonban sokkal inkább a saját érzéseinek szólt, mintsem a lánynak.

– Draco... – kezdte volna Hermione, de ahogy a mardekáros arcát figyelte, jobbnak látta, ha nem ellenkezik. – Holnap is jövök – mondta végül elszántan, és mielőtt a mardekáros reagálhatott volna, lesietett a lépcsőn.

***
Draco az éjszaka közepén felriadt álmából. A csatakosra izzadt hálóruhája teljesen a testére tapadt. A szobában még sötét volt, körülötte mindenki mélyen aludt még. A szomszédos ágy függönyei közül kiszűrődő hangos horkolás megakadályozta abban, hogy ismét vissza tudjon aludni. A gondolatai újra és újra az álma felé kalandoztak, amelyben egy barna hajú lánnyal volt, és aki elképzelhetetlen magasságokba repítette szerelmével.

A gondolatra felhorkantott. Ugyan, kinek van ilyesmire szüksége? Ráadásul még, ha kellene is neki valaki, az nem Granger lenne. A lány kedves volt vele mindannak ellenére is, amit ő elkövetett. Amikor a szemébe nézett nem látott mást, csak megértést.

Az éjszaka langyos volt, ő mégis megborzongott. Nem akarta, hogy a lány kedves legyen vele. Gyűlölnie kellett volna, megvetnie, ahogy mindenki más is tette. Ahogy tette ő ezt saját magával is. Már nem ámította magát azzal, hogy pusztán a neve miatt mindenkinek a lába előtt kell hevernie. Nem hitte el, hogy felsőbbrendű csak azért, mert aranyvérű.

Talán soha nem is hitt ezekben az eszmékben, mégis megtett mindent annak érdekében, hogy az apja büszke legyen rá. Mocskos dolgokat követett el, átgázolt mindenkin, aki csak az útjában állt. Ám amikor komolyan lépésre kellett volna rászánnia magát, meghátrált.

Cserbenhagyta a szüleit, noha egy pillanatra sem bánta, hogy nem ölte meg az öreg varázslót. Perselus megtette helyette. Lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott a keresztapja. Ha ő most ott lehetne vele, akkor segítene neki. Ő tudná, hogy mit kell tennie.

Hiába szeretett volna pihenni, nem jött álom a szemére. Gondolatai ide-oda csapongtak, de mindig volt egy biztos pont.
Granger.
Amikor végre nagy nehezen sikerült elaludnia, azt álmodta, hogy hosszú, szűk utcákon rohan keresztül. Nem tudta, hogy merre tart, nem tudta, miért fut. Nehezen kapott levegőt, de tudta, hogy tovább kell mennie. Az egyetlen megnyugvást az a barna szempár jelentette, amelynek tulajdonosa mosolyogva várta őt egy végtelennek tűnő ösvény végén.

***
A következő hetek ugyanazzal a monoton egyhangúsággal teltek el. Draco napközben igyekezett láthatatlan maradni. Elviselte a többi diák fenyegetőzését, jobban mondva, egyszerűen nem vett róluk tudomást.

Nem foglalkozott a fenyegetőzésekkel, helyette arra koncentrált, ami valóban fontos volt. Tanult. A korábbi években sem okozott neki nagy fejtörést, hogy elsajátítson mindent, amit kellett, de ebben az évben különös tekintettel vetette bele magát mindenbe.

A tanulás elvonta a figyelmét a többi diákról, ámbár még így is akadtak olyanok, akik előszeretettel kötöttek bele ott, ahol csak tudtak. Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy nem más kelt a védelmére, mint Hermione Granger. A lány egészen addig a napig nem kereste az alkalmat, hogy beszéljen vele, jóllehet, minden este ott ült a toronyba vezető lépcsőn, és el sem mozdult onnan órákon keresztül.

Azon a napon azonban valami miatt közbeavatkozott.
Draco épp Roxmortsba tartott, mikor néhány hetedéves diákkal találta szemben magát. Nem akart kötekedni velük, ahogy igyekezett elkerülni azt is, hogy azok kössenek belé, de a négy griffendéles másképp vélekedett.

Közrefogták a mardekárost, és a kezdetben csak ártatlan csínynek indult piszkálódás egyre jobban eldurvult. Két nagydarab fiú kezében a pálca is megjelent, de Draco – annak ellenére is, hogy legszívesebben megátkozta volna mindegyiket – továbbra sem ellenkezett. Nem szólt vissza, még csak egy pillantásra sem méltatta őket.
Felesleges lett volna. Tudta jól, hogy a végén úgyis őt hibáztatta volna mindenki, hiszen csak egy mocskos halálfaló volt.

Arra viszont nem számított, hogy pár méterrel mögöttük Hermione mindent látott, és amint előkerültek a pálcák, nem maradt tétlen.

Draco nem örült túlzottan, hogy egy lány lesz az, aki őt megmenti, de hálás volt neki. Persze ezt a világért sem kötötte volna az orrára, így egy kimért biccentés után folytatta az útját eredeti célja felé.

Azonban attól a naptól kezdve valami megváltozott. Esténként már nem zavarta a lány jelenléte, sőt egyre jobban várta ezeket a találkozásokat. Kezdetben csak keveset beszélgettek, és azok is inkább a zenéről, tanulásról szóltak.

Nem merészkedtek személyesebb területekre, mert egyikük sem akarta ezt a törékeny békét szétcincálni, ami kialakult közöttük.

– Mihez fogsz kezdeni, ha vége az iskolának? – kérdezte egyik este Hermione.

A toronyban hideg volt, de ez nem zavarta őket. A tájat napról napra egyre vastagabb hótakaró lepte el.

– Apám azt akarja, hogy a Minisztériumban dolgozzak – felelte Draco egykedvűen. A korlátnak támaszkodva szemlélte a környéket. Nem látta, hogy a lány hol állt, de így is magán érezte a pillantását, és biztos volt benne, hogy rosszallóan csóválja a fejét. – Szerinte az én felelősségem, hogy tisztára mossam a nevünket – tette hozzá magyarázatképpen.

– Miért nem azt csinálod, amit te akarsz? – ingatta a fejét a griffendéles lány. – Nem kell apád árnyékában élned, ne hagyd, hogy ő mondja meg...

– Nem – szakította félbe a mardekáros, és ellökve magát a korláttól a lány felé fordult. – Igaza van, és különben sem tehetek mást. Amit én akarok, az nem sikerülhet. Nem azért, mert rossz vagyok benne, hanem azért, mert Malfoy vagyok.

– Ne mondj ilyeneket – nézett rá bíztatóan Hermione. – Biztos vagyok benne, hogy te sem hiszed el azt, amit az emberek beszélnek. Eljöttél ide, hogy tanulhass. Ha nem hinnél abban, hogy sikerülhet, nem viselnéd el mindazt, amit a többi diák tesz veled – magyarázta állhatatosan. – Ne az apád mondja meg...

– Elég – szólt közbe ismételten szőke. Felöltötte a szokásos merev álarcát, amiből a lány tudta, hogy olyan területre merészkedett, ami érzékenyen érintette őt.

Pedig csak azt szeretette volna, ha Draco elűzi a félelmeit, és egyszer az életben kiáll magáért. Kiáll azért, amit szeret, és nem fejet hajtva teszi, amit mások mondanak neki.

– Tehetsz ellene, Draco – mondta eltökélten.

– Egy hét múlva karácsonyi szünet – merengett el a mardekáros, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést. – Még mindig úgy gondolod, hogy a kastélyban akarod tölteni? – nézett a barna szempárba.

– Igen – felelte lemondóan a lány. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja győzni a fiút, de nem akarta feladni, és nem is fogja.

– A karácsonyi bálra... ha nincs más partnered, mehetnénk együtt – vetette fel az ötletet Draco.

– Szívesen veled megyek – válaszolta mosolyogva Hermione.

A mardekáros egyetlen biccentéssel jelezte, hogy ezt akkor meg is beszélték, majd minden további magyarázat nélkül a kezébe vette a hegedűjét, és otthagyta a toronyban a lányt.

***
A bál napjáig hátralévő idő gyorsan elrepült. Dracónak egyre inkább csak az járt a fejében, hogy Hermionénak talán igaza volt. Talán tehetne azért valamit, hogy ne kényszerítsék bele újra valamibe, amit ő maga nem akar. Mindemellett továbbra sem akart csalódást okozni a szüleinek.

Az apja nem volt jó ember, ezt ő maga is tudta, de szerette őt. Segíteni akart rajta, még akkor is, ha ezzel a saját álmairól kell lemondania.

Ám volt még valami, ami beleette magát az elméjébe. Várta a bált. Ugyan nem mondták ki hivatalosan, de miközben az szmokinging gombjait gombolgatta biztos volt benne, hogy egy randira készülődött. Általában szerette a kihívásokat, de ezúttal túlságosan is feszült volt.

A találkozót az előcsarnokba beszélték meg, de mire felért, Hermione már a lépcső aljában várta.

– Ne mondj semmit, egy szót sem akarok hallani! – emelte fel a mutatóujját a lány. Mezítláb állt a hideg kövön, és egy pár ezüst cipőt tartott a kezében.

Draco örült, hogy a lány némaságra ítélte, mert kivételesen képtelen volt egyetlen hangot is kiadni. Bár ő maga volt, aki a ruhát ajándékozta neki karácsonyra, mégsem gondolta volna, hogy ilyen lélegzetelállítóan fog festeni benne.

Az ezüstszínű anyag minden mozdulatnál megcsillant, és olyan hatást keltett, mintha ezernyi gyémánt fénylene rajta. Csodálatosan kihangsúlyozta a lány nőies alakját, a laza konty pedig, amibe a haját fogta hihetetlenül szexi volt.
– Káprázatos vagy... – szólalt meg aztán, ahogy megtalálta a hangját.
– Eléggé megfelelek egy Malfoy elvárásainak, elég tisztességesen nézek ki?

– Tisztességesen és szexin – biccentett. – Elbűvölő kombináció – nézett a barna szempárba, majd végigfuttatta a tekintetét a lány testén. – Mehetünk? – kérdezte, miközben olyan heves vágy tört rá, amelyet még senkinek sem sikerült előcsalogatnia belőle.

Hermione belekarolt, és lassan indultak el a Nagyterembe. A helyiség közepén egy hosszú, vörös szőnyeg volt leterítve, amitől olyan volt, mintha minden belépő egy-egy híresség lett volna.
A lány rendkívül hálás volt, amiért a cipője viszonylag kényelmes volt, mert a puha szőnyegen képtelen lett volna úgy végigmenni egy magassarkúban, hogy ne bukjon orra.

Meglepő módon a teremben óriási tömeg gyűlt össze, és rettenetesen zavarba jött, amikor minden szem rájuk szegeződött.

– Ne foglalkozz velük – súgta Draco a fülébe, miközben a néhány táncoló pár mellé kísérte a lányt.

– Ők a barátaim – sóhajtott fel Hermione, ahogy egy kisebb csoport felé nézett.

Harry, Ginny és Ron az egyik asztalnál ültek, és biztos volt benne, hogy most azt találgatják, hogy mit is keres Draco Malfoy oldalán.
A mardekárost azonban láthatóan semmi sem zavarta. Átkarolta a lány derekát, és lassú mozgásba kezdett vele a zene ritmusára.

Az este kimondottan jó hangulatban telt el. Draco maga is meglepődött, hogy milyen jól érezte magát a lány társaságában, és még az újítások sem tudták elvenni a kedvét. Az este folyamán ugyanis a nagykorú diákoknak mugli italokat is szolgáltak fel.

Nem volt benne biztos, hogy ez túl jó ötletnek bizonyult, vagy legalábbis Hermionénak nem kellett volna annyit innia.

A falnak támaszkodva figyelte a lányt, aki a barátaival felváltva beszélgetett és énekelt. Draco arcára akaratlanul is mosolyt varázsolt az a jókedv, ami a lányból sugárzott. Amikor találkozott a tekintetük, Hermione elindult felé.

Ahogy odaért hozzá, csábítóan a nyaka köré fonta a karját, és a lehelete bizsergette, ahogy a fülébe suttogott.
– Táncoljunk...

Draco megragadta a lány csuklóját, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből, de amikor meglátta a boldog mosolyát, képtelen volt ellenállni neki. Keze végigsiklott a meztelen hátán, majd lejjebb csúsztatta a derekára.
– Csak akkor, ha nem énekelsz – nézett a szemébe.

– Imádok énekelni, és ha azt akarod, hogy abbahagyjam, neked kell tenned ellene.

– Remek ötlet – gondolkodott el a mardekáros, a következő pillanatban az ajka megérintette a lányét. Mit sem törődve a többi diák kíváncsi pillantásával, még szorosabban magához ölelte, és olyan gyengéden csókolta, hogy még magát is meglepte vele.

Hosszú percekkel később kibontakozott az ölelésből, és megpróbált ismét ura lenni önmagának, amin a lány látványa egyáltalán nem segített.
Nem értette, hogy mi ütött belé. Más esetben már kifelé tartott volna a kiszemeltjével, de most mégis megijedt a helyzettől.

Tudta, hogy Hermionéval nem lehet játszadozni, ha ő akart valamit, akkor azt nem csak egy éjszakára akarta. De ő egyáltalán nem volt biztos abban, amit szeretne.

Megijesztették a saját érzései, mert kifejezetten kedvére lett volna, hogy ne csak egy éjszakára kapja meg a lányt. A barna szempárba nézett, és bepánikolt. Máskor egyszerűen figyelmen kívül hagyta, de most jobbnak látta, ha minél távolabb kerül tőle, ezért gyorsan kimentette magát, és mire Hermione bármit is reagálhatott volna, már kimenekült a Nagyteremből.

***

Hermione tudta, hogy vissza kellene mennie a szobájába. Bár tisztában volt vele, hogy ismét megkockáztatja a visszautasítást, mégis felállt a kanapéról, és elindult a portrélyuk felé. A klubhelyiségben már szinte teljesen sötét volt, csak a kandallóban parázslott a tűz.

Magára kanyarintotta a köpenyét, és tanúbizonyságot téve griffendéles bátorságáról, egyenesen a csillagvizsgáló toronyba sietett. Ahogy felért a lépcsőn, megtorpant. Draco ott állt nem messze tőle. Átfutott az agyán, hogy talán jobban tenné, ha visszamenne, de ahogy a fiú arcát figyelte, képtelen volt megmozdulni.

Nyilvánvaló volt, hogy nem tud arra koncentrálni, amire szeretett volna. A hegedűt elesetten tartotta a kezében, és olyan kétségbeesés tükröződött az arcáról, amelyet nem sokan ismerhettek.

Hermione kíváncsi volt rá, hogy vajon mire gondolhat. Nem értette, hogy az előző esti bálon miért futamodott meg a mardekáros, de mindennél jobban vágyott rá, hogy kiderítse az okát. A torkában dobogó szívvel lépett oda hozzá, de továbbra sem szólalt meg.

Draco mély levegőt vett, és felemelte a fejét.
– Jobb lesz, ha most elmész.

– Nem.

A mardekáros figyelmeztető pillantást vetett rá, és jól láthatóan kemény harcot vívott önmagával.
– Megmondtam, hogy hagyj békén – förmedt rá kemény, parancsoló hangon.

– Draco, beszéljük meg, ami tegnap történt. Mi van köztünk...

– Ezen nincs mit megbeszélni, nem létezik olyan, hogy mi – vágott a szavába a szőke.

Tisztában volt azzal, hogy szavaival fájdalmat okoz a lánynak, de nem tehetett mást. Még akkor sem, ha Hermione tökéletesen megfelelt még az ő igencsak magas elvárásainak is. Azok a lányok, akikkel eddig dolga akadt, általában megpróbálták őt elvarázsolni, elbűvölni, de volt olyan is, aki megpróbálta befolyásolni.

Hermione azonban egyetlen ilyen nevetséges kísérletet sem tett. Nem kacérkodott, nem ravaszkodott, egyszerűen csak mellette állt akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Éppen ezért nem akarta, hogy az a törékeny valami, ami közöttük volt, megszűnjön.

– Én csak szeretném tudni…

– Mégis mit? – kérdezte kissé gúnyosan.

– Hogy a folytatás is olyan felejthetetlen lenne-e, mint az a csók – suttogta a lány.

– Majd én elmondom neked. Elismerem, én is érzem, hogy szikrázik körülöttünk a levegő. A folytatás elképesztő lenne, de csak egy ideig – tette hozzá érdektelenül. – Aztán minden megváltozna, egyszerűen összetörném a szíved, ilyen könnyedén – nézett a szemébe, és csettintett egyet az ujjával.

– Nem tennél ilyet – felelte magabiztosan Hermione. – Csak akkor tehetnéd meg, ha szerelmes lennék beléd, de nem vagyok – emelte magasra az állát, és a tekintetét a szürke szempárba mélyesztette.

– Akkor mit akarsz?

– Egy esélyt.

– Mégis mire?

– Egy esélyt arra, hogy még jobban megismerjük egymást. Szeretném, ha nem zárkóznál el előlem minden alkalommal, mikor személyes dolgokról beszélünk. – Hermione elhallgatott, ahogy próbálta szavakba önteni a gondolatait.

– Nem én vagyok a megfelelő férfi a számodra. – A mardekáros hangja gyöngéd, mégis ijesztően rideg volt.

– Tudom – suttogta a lány –, én mégis hiszem, hogy ha engeded, mindent megoldhatnánk.

– Valóban ezt hiszed?

– Igen – felelte, és miután Draco hosszú percekig csak némán figyelte, az ujjára csavart egy barna hajtincset, hogy leplezze zavarát.

– Jobban meg kellene válogatnod, kikkel állsz szóba, Granger – jegyezte meg csípősen a mardekáros, de szavai élén tompított, ahogy felemelte a kezét, és megcirógatta az arcát.

A lány félrefordította a fejét, és az ajkával megérintette a fiú ujját. Draco a tenyerébe fogta az arcát, majd megcsókolta, de csókja ezúttal birtokló és követelőző volt.

Hermione készségesen simult az ölelésébe, és odaadóan viszonozta a csókot.

Biztos volt benne, hogy nem lesz egyszerű dolguk. Sok akadály állt még előttük, de hinni akart benne, hogy együtt képesek lesznek ezeket legyőzni.

Később, mikor Draco újra a kezébe vette a hegedűjét, a lépcsőn üldögélő lányt figyelte. A lágy dallam felcsendült, és hagyta, hogy felmelegítse a lelkét. Talán soha nem lesz képes úgy szeretni, ahogy azt Hermione megérdemelné, de az esélyt megadhatja neki.

Egy esélyt, hogy végre valaki úgy álljon mellette, hogy nem vár cserébe semmit, mégis többet kaphat tőle, mint amennyit egész életében bárkitől is. Hermione mellett talán képes lesz kiállni magáért, hátat fordítani az elveknek, amelyeket a szülei erőltetnek rá, és egyszer az életében képes lesz szeretni.

Szeretni és engedni, hogy viszont szeressék. Érdek nélkül.

V É G E



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)