Ki szelet vet… írta: Xwoman

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Egy házibuli különféle szemszögekkel elmesélve. Történjen egy verekedés, vagy bármi botrányszerű dolog, és a miértek rá minden egyes szemszöggel értelmeződjenek át, míg végül el nem jutunk a megoldásig. Ne legyen elborultan humoros, bár lehet benn humor. Én három szemszögre gondoltam, de megoldható többel is. 


Ki szelet vet…
finnigan kívánsága alapján -




I. A szemtanú


Egy test lódult tehetetlenül felé, és Szabinak épp annyi ideje maradt, hogy elrántsa barátnőjét az útból. A következő tizedmásodpercben megremegett a szekrénysor, amikor az idegen fiú háttal nekizuhant a vitrinnek.

Szabi hátrébb húzódott, és a sörtől némileg kábán fel sem fogta, mi történik. A barátnője a háta mögé húzódott, a dübörgő zenében elveszett az üvegcsörömpölés, a fájdalomkiáltás. Szabi már nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a szerencsétlenül járt gyereket, amikor egy harmadik srác vetette rá magát a földön fekvőre, és ököllel a gyomrába, majd az arcába vágott. A szeme vérben forgott, szája vicsorgásba rándult, a gyér fényben olyan volt, mint maga az ördög. Szabi hátrahőkölt még egy lépést. El sem tudta képzelni, hogy a földön fekvő nyeszlett, ránézésre alig tizennégy éves kölyök mit vétett, amiért ezt kapja. A fiú már az első néhány fejére mért ütéstől elájult, de a támadónak ez sem volt elég.

Ekkor már többen is felfigyeltek a felfordulásra, leállították a zenét, és lámpát kapcsoltak. Az erősebb fényben már látszottak a vércseppek a szilánkokon és a fiú zúzódásokkal teli, véráztatta arca. A támadó térdébe is belement néhány üvegcserép, de csak ütött tovább. Levente, a házigazda ordibált, hogy álljanak le, de a fiú ezt meg sem hallotta.

Szabi fejében kérdések kergették egymást: miért? Miért most? Miért előttem?

– Csinálj már valamit! – rángatta meg a karját a barátnője, és Szabi alig hallotta a hangját az általános kiabálásban. Tört már ki máskor is verekedés bulikban, de az csak részeg kölykök pofozkodása volt. Olyankor jókat röhögött, de most kis híján elhányta magát. Véget akart vetni az egésznek – nem, nem akarta végignézni, ahogy a szeme láttára ölnek meg valakit –, ezért a vérében dübörgő adrenalin és alkohol a józan esze helyett is akcióba lépett. Amikor a támadó újra lendületet vett, Szabi megragadta a vállát, és kibillentve az egyensúlyából hanyatt rántotta őt. Vége lett a bunyónak. Szabi el sem hitte, hogy ilyen könnyen. Mihelyst tudatosult benne a tette, valamint hogy ő is megjárhatta volna, újfent elfogta a pánik, ezért inkább bemenekült a nézelődők közé. Ám megúszta, hiszen az eddig őrjöngő srác lehiggadt, és kifejezéstelen arccal, még mindig ökölbe szorult kézzel bámult maga elé.

– Mit műveltél? Mi a jó büdös francot műveltél? – Egy miniszoknyás lány rontott be a bámészkodók gyűrűjéből tűsarkain bizonytalanul tipegve, éles hangja olyannak tűnt, mint a kés karistolása a tányéron.

– Lillus? Mit keresel te itt? – próbált meg feltápászkodni a támadó. Tekintete ürességet és zavarodottságot tükrözött, aztán fájdalmasan a térdéhez kapott.

– Te csak kussolj! Mit műveltél? Robi! Úristen, Robi! – A lány térdre vetette magát nem törődve az üveggel, és a vállánál óvatosan megrázta az összevert srácot, de ő mozdulatlan maradt.

– Hívtam a mentőket – lökdöste félre az embereket Levente, majd a hajába túrva nézett körbe a pusztításon. A világos subaszőnyeget vér pettyezte, a vitrinnek nemcsak az üvegje tört be, de az ajtaja és az egyik polca is áldozatul esett. – A kurva életbe, ez mire volt jó? Most mindenki takarodjon haza! – adta ki az utasítást tömören, aztán a verekedőkre mutatott. – Rajtatok kívül. Ezt a szart nem én fogom elvinni!

Szabi némán engedte, hogy a barátnője kirángassa a házból. Nem értette, mi ütött belé, hogy közbeavatkozott. Hiszen ő lehetett volna a következő, akinek elkeni a száját az a vadállat! Ebbe inkább bele se gondolt. Inkább indult haza, el innen, mielőtt kiérnek a rendőrök.


II. A támadó


Félix unottan turkálta a reggeli rántottáját, közben néha meglötykölte langyos kávéját a bögre alján. Nem sokat aludt, húgának hála, hiszen a lány – többszöri nyomatékos felszólítása ellenére is – egész éjjel valami gagyi szerelmes nyervogást hallgatott zene címszóval.

Nyilvánvalóan szerelmi bánata volt, amivel alapjáraton Félix nem sokat foglalkozott. Noha nem igazán örült a kishúga körül rajzó fiúknak, egy ideje már beletörődött a dologba. Utálta beismerni, de Lillus nagyon is jó nővé cseperedett, és ez sajnos szemet szúrt a suli bikáinak. Félix hiába látta még mindig az udvaron szaladgáló, fodros-bodros ruhás, copfos kislányt a lányban, kénytelenül beismerte, hogy az az idő már elmúlt.

Papucscsoszogás hallatszott az ajtó felől, mire a fiú lustán odanézett.

Szerelmi bánat, most már biztos – állapította meg magában. Lillus ugyanis a kinyúlt, fakó pizsamáját viselte, a lábára pedig a nagyiéktól kapott csúnya nyuszipapucsot húzta. Nyúzott arcán nyoma sem látszott a sminknek – bár az arckrém meg a parfüm illata messzire érződött –, a haja pedig egy sebtében feltűzött copfban kornyadozott kócosan a feje búbján. A lány általában tip-top külsővel érkezett még a reggelihez is, kivéve ilyenkor, mert saját elmondása szerint csalódás után nem érdemli meg a szépséget.

– Halljuk, ki az? – kérdezte Félix, és kihörpintette a kávéja utolsó cseppjeit is.

– Nem mindegy az neked? – fonta keresztbe karját a lány maga előtt, és ledobta magát a bátyjával szembe.

– Abszolút, de ha nem kérdezek rá, akkor elhordanál minden érzéketlen rohadéknak.

Félix azt hitte, hogy a húga erre besértődik, de miután percek elteltével sem érkezett válasz, felpillantott. A lány könnyes szemmel nézett rá a székre húzott lábát ölelve, ajka meg-megremegett az elfojtott sírástól.

– Mi történt? – Félix hiába próbálta magát távol tartani húga pasiügyeitől, a lány fájdalmas arca láttán mégis ökölbe szorult a keze. Elképzelni sem tudta, ki bánthatta így meg, de egyvalamiben biztos volt: ha egyszer keze közé kerül a rohadék, akkorát kap, hogy a fogai körmérkőzést játszanak majd a pofájában a bentmaradásért!

– Semmi… Nem fontos – rázta a fejét a lány, és fürdőköpenye ujjával felitatta a könnyeit.

– Nekem pedig rohadtul az, szóval bökd ki, mi történt! – förmedt rá a lányra. Egyre jobban idegesítette a helyzet. Húgát normális esetben úgy kellett elhallgattatni, hogy hagyja már abba a nyávogást, most meg harapófogóval kell kiszedni belőle a nyűgjét?

– Ki fogsz akadni! – védekezett Lillus.

– Már késő, szóval nyögd ki végre – mondta halkan, fenyegetőn Félix.

– Jó, elmondom, de ígérd meg, hogy nem csinálsz balhét, jó?

– Nem ígérek semmit, viszont kezdek morcos lenni… – A fiú felemelkedett a székről, mire a húga hátrahőkölt ijedtében.

– Jó-jó, elmondom! Szóval… Jaj, nagyon mérges leszel… – gyűrögette Lillus a köpenye kötőjét, és kerülte bátyja tekintetét. Végül vett egy nagy levegőt, aztán belefogott: – Robi…

Félixnek a név említésétől is elöntötte az agyát a vörös köd. Felpattant a székről és fel s alá járkálni kezdett, akár a tigris a ketrecben.

– Szóval Robi… – ropogtatta meg az ujjbütykeit. Már eddig is felment a vérnyomása a kölyök gondolatától, hát még most! Lillus összes többi udvarlóját megtanulta elviselni, de ezt az ellenszenves csökevényt képtelen volt. Robinál még a lányok többsége is magasabbra nőtt, és hirtelenszőke haja, valamint kerek babaarca még nőiesebbé tette. Félixet mindez nem irritálta volna különösebben, ha a gyerek nem lebzselne állandóan a húga körül.

Lillus szilárd meggyőződéssel állította, hogy Robival csak hiper-szuper-mega-legjobb barik, ezért járnak moziba, shoppingolni meg hasonló helyekre kettesben, Félix azonban gyanakodott. Két lehetőséget látott: a kölyök vagy olyan meleg, mint a Szahara, vagy ilyen aljadék módon próbál beférkőzni a húga bugyijába. Félix Robi saját érdekében remélte, hogy az első verzió a helyes.

– Mondtam, hogy ki fogsz akadni! – pityeredett el a lány.

– Mit művelt a baromarcú? – hagyta Félix figyelmen kívül a testvére közbeszólását.

– Igazából semmit…

– Hülyének nézel?

– Dehogy! – védekezett a lány. – Tényleg nem csinált semmit. Nem hagytam.

– Szóval akart.

– Akart… Emlékszel, hogy tegnap moziba mentünk, ugye?

– Aha.

– A film alatt a combomra tette a kezét. Ellöktem, de megint próbálkozott. Erre kimentem a folyosóra, ő meg utánam… – Lillus hangja elcsuklott, de összeszedte magát, majd folytatta: – Ott meg elkezdett velem veszekedni, hogy ez neki jár, ha már fizetett nekem egy csomó belépőt meg chipset meg ilyeneket. Ilyen olcsó ribinek néz!

– Megölöm – jelentette ki Félix sötét tekintettel.

– Kérlek, ne csináld! – kérlelte a húga. – Közöltem vele, hogy ne akarjon tőlem semmit, aztán otthagytam a francba.

– Tehát egyedül jöttél haza miatta az éjszaka közepén.

– Félix, tízre már otthon voltam! Jaj már… Tudtam, hogy nem szabadna elmondanom neked, mert…

– Mit mert? Csak azt fogja kapni, amit az ilyen rohadékok érdemelnek!

Lillus erre felpattant, és a bátyjához rohant, hogy átölelje.

– Nagyon szépen kérlek, ne csinálj botrányt!

Félix fogcsikorgatva viszonozta az ölelést, és inkább nem szólt semmit. A karjaiban tartott lányt most ugyanannak a copfos, fodros ruhás kislánynak látta, aki gyerekként volt, és csupán annyi változott, hogy eltelt pár év. Attól Lillus a kicsi húga maradt, és ha valaki bántani merészeli… az jobban teszi, ha megírja a végrendeletét!


***



Félix hangulata az esti buliban sem lett jobb – ahová csak azért ment, hátha egy kis italtól helyrebillen a lelkiállapota. Azonban ellazulás helyett csak a haragja nőtt minden egyes korttyal. Próbált másra gondolni, de folyton az elméjébe furakodott a kép – egyre tisztábban –, ahogy az a féreg megalázza a húgát.

És ez a féreg volt olyan bátor, hogy odatolja a képét a buliba. Volt olyan vakmerő, hogy bepofátlankodott vele egy légtérbe. Félixnek elég volt egy pillantást vetnie a fiúra, és az egész nap halmozódott düh előtört belőle. Nem érdekelte, hányan látják vagy sérülhetnek meg közben, csak egyvalami kattogott az agyában: megfizetni a nyomorultnak!


III. Az áldozat


Robi egész éjjel karikás szemmel bámulta a Facebook üzeneteit, és várt. Maga sem tudta mire, hiszen tudta, hogy Lillus úgysem fog írni. Neki kellett volna, de minden elszántsága – és a kevés mersze is – elfogyott addigra. Ostobának érezte magát, a világ legnagyobb marhájának.

Fogalma sem volt, mit rontott el, vagy mit kellett volna tennie. Tetszett neki Lillus, már nagyon régtől, és maga sem tudta, mióta el akarta mondani neki. Nekifutott már többször is, de a lány a célzásokat mindig félreértette – vagy félre akarta érteni. Most már tudta, hogy az utóbbi. Persze, mit is várhatott volna?

Már sajnálta, hogy hagyta a haveroknak felcukkolni magát, aminek eredményeként a film kezdete előtt, a sötétben, hogy leplezze a pirulását, ülve, hogy ne remegjen a lába, előhozakodott a témával.

„Mit szólnál, ha járnánk?” A kérdés így hangzott, de válasz nem érkezett – ám a lány megránduló ajka és megvető pillantása mindent elmondott. Robi sosem érezte ilyen hosszúnak a másfél órát, amíg véget ért a vetítés. Összeszorult torkán egy korty üdítőt sem tudott leerőltetni, homloka pedig verejtéktől gyöngyözött. Ha nem, akkor mondaná ki minél hamarabb!

Már a kabátjukat gombolták, amikor a lány végre megszólalt. Robi számított az elutasításra – azért egy Lillus kaliberű lány esetében ez volt a legvalószínűbb forgatókönyv –, de ami jött, arra nem. A legrosszabb eshetőséget is úgy képzelte, hogy a lány csak a barátja akar maradni továbbra is. És erre ő…

Csak annyit felelt, nem járna vele soha, kegyelemdöfésként pedig közölte, hogy egyedül is haza tud menni. Közben még rá se nézett.

Robi leforrázva bandukolt haza lába előtt üres sörösdobozt rugdalva, majd mielőtt a szülei észrevehették volna, felslisszolt a szobájába.

Vége. A barátságnak végleg befellegzett. Amit még a haverok beszólásai nélkül is megalázónak talált, de legalább volt valami kapcsolata Lillussal. Most már ennyije sem maradt. Olvasgatta a lánnyal váltott Facebook üzeneteket és furcsán üresnek érezte magát. Még előző este is annyira természetesnek tűnt, hogy ráírjanak egymásra – vagyis többnyire ő Lillusra, de a válasz azonnal érkezett –, most viszont…

Nem a büszkesége gátolta abban, hogy ráírjon, hanem egyszerűen csak a félsz az újabb elutasítástól. Pedig megnyitott egy Word dokumentumot, majd többször is belekezdett a szövegbe:

Szia, Lillus! Nem akarok zavarni, csak azt gondoltam

Itt megakadt a gépelésben. Lehet, hogy túlságosan mentegetőzésnek hangzik? Visszatörölte, és elkezdte újból:

Szia, Lillus! Bocsánat, hogy

Nem, nem fog bocsánatot kérni, amiért őszinte volt! Felkelt az ágyról, és a széthajigált ruháit arrébb rugdosva róni kezdte a szobát. Nem jöttek a szavak, pedig hányszor segített már a haveroknak békülő üzenetet írni a barátnőiknek. Ezek – mily ironikus! – rendre működtek is. Végül még egyszer nekiveselkedett:

Szia Lillus! Beszélnünk kell

Ez meg követelőzés… ezt Lillus amúgy sem díjazná, most meg pláne. Talán ha felidézné neki a közös emlékeket… Robi szája keserű mosolyra húzódott. Igen, lenne miket. Például amikor a barátságuk kezdődött.

Előző éjjel végig ónos eső esett, aztán reggelre centi vastag tükörjég borította az utakat. Robi alig bírt talpon maradni, miután leszállt a buszról, és a nagy koncentrálásban azt is csak sokadjára hallotta meg, hogy szólongatják.

– Állj már meg, hé! – A kiáltás közvetlen közelről jött, és a fiú hátra fordult, ám nem akart hinni a szemének. Lillus kiabált, az elsős lány, akibe már az évnyitón belezúgott. Robi körbenézett, hátha mégsem neki szól, elvégre kicsoda ő ehhez, de Lillus rámordult: – Igen, neked kiabálok!

– Bocsi, csak meglepődtem…

– Eh… Segíts már eljutni a kapuig! – nyafogott a tűsarkú csizmájára mutatva. Robi erre csak bárgyún bólintott. El sem akarta hinni… pláne, amikor a lány belékarolt. Így indultak tovább, viszont nem jutottak messzire: egy pár méteren belül Lillus lába kicsúszott, és estében magával rántotta a fiút is.

Robi egy pillanatig azt hitte, vége a világnak, hogy a lány leordítja a hajat a fejéről, és megkapja tőle, hogy erre se jó… de Lillus elnevette magát. Sőt, könny csorgott a szeméből, annyira kacagott. Robi pedig vele nevetett, ahogy botladozva próbálták egymást talpra állítani. És utána Lillus ahelyett, hogy letagadta volna, minden barátnőjének lelkesen mesélte a dolgot. Délután pedig hazafelé is együtt buszoztak, noha a jég addigra már rég elolvadt.

Aztán amikor az egyik ruhavásárlás átcsapott féktelen bolondozásba, mert az egyik polcon csupa idétlen sapkát találtak, és muszáj volt abban fotózkodni – amíg az eladók ki nem tessékelték őket. Szép emlékek… de csak akkor lenne értelme felidézni őket, ha Lillusnak is jelentettek volna valamit.

Robi ezt kizártnak tartotta, és kifogyva az ötletekből inkább kikattintott a dokumentumból. Majd személyesen… Már ha a lány hajlandó lesz vele szóba állni.

A csendes éjszakai agonizálást csendes nappali agonizálás követte, egészen addig, amíg Tomi, a haverja fel nem hívta. Robi nem mondta el neki az egész történetet, csak annyit, hogy vége a nagy barátságnak.

– Örülj neki, baszki! – hangzott a vigasztalás Tomitól. – Az a csaj csak élősködött rajtad, akár egy kullancs! Oké, a kullancsnak nincs olyan jó lába, de hidd el, ezért nem éri meg!

– Lehet – mondta Robi néhány másodperc hallgatás után. Megértette, miért gondolkodik így a haverja, bár nem értett egyet vele. Pláne, hogy Lillusnak csak egy szavába került volna, és visszamegy hozzá akár még csak barát-barátnak is. Nem a lány formás lába miatt, hanem… Mert Robi legbelül még mindig azt érezte, hogy a lány nem csak a potyajegyekért és az ingyenkajáért barátkozott vele.

– Mondom! Na, gyere el a buliba, ott majd beszervezek neked egy jó csajt, ezt a kétszínű lotyót meg elfelejted!

Robinak már a nyelvén volt az anyázás, amiért így beszélt Lillusról, és különben is… de nem tudott mit felhozni a lány mentségére. Biztosra vette, hogy úgysem talál senkit azon a bulin, de nem akart megint beszólások céltáblája lenni a lány miatt. Jobbnak látta, ha elmegy, és eljátssza, mintha túltette volna magát az egészen.

Emellett úgy emlékezett, hogy Lillus ezt a bulit ki akarja hagyni, mert utálja a házigazdát. Igen… jó lesz egy kicsit felejteni.

Tévedett. Ez is azon esték közé tartozott az életében, amik örök nyomot hagytak benne. Legalábbis az üvegcserepek a hátán és Félix ökle az arcában biztosan.


IV. A manipulátor


Lillus fel s alá járkált a szobájában, hátha végre megérkezik a várva várt üzenet. Tudta jól, hogy Robi előbb ér majd haza, mint ő, és már a laptop bekapcsolásakor számított a hosszú, bocsánatkéréssel teli üzenetre, ám hiába. Holott a fiú online volt.

Sebaj – biztatta magát Lillus elűzve a mellkasára telepedő rossz érzést –, talán csak keresi a szavakat. – Azzal elvonult a fürdőbe tisztálkodni. Amikor visszaért, Robi még mindig nem jelentkezett ki, viszont azóta sem üzent.

A lány beharapta ajkát, és lassan leült a laptopja elé. Várta, hogy jelezze a Facebook az íródó üzenetet – áh, dehogy, Robi olyan precíz, tuti wordben írja meg –, de hiába.

Lillus pedig kezdte megbánni, hogy olyan gyorsan elzavarta a fiút, pedig számítania kellett volna a vallomásra. Nem lepte meg, hogy Robi érez iránta valamit – ezt még a vak is láthatta –, de arra nem számított, hogy lesz annyira tökös, és bevallja. Ő pedig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A film alatt azon agyalt, vajon mit mondanának a barátnői… Tuti hozzá se szólnának többet, ha összejön egy ilyen sráccal! Na meg Robit a bátyja sem kedvelte túlzottan…

Haragudott Robira. Mit képzel ilyen külsővel, hogy járhatna vele? Pedig olyan jó volt csak így haverként… Messze vele érezte magát a legjobban a barátai közül. Miért kellett ezt egy hülye vallomással elrontani?

Ám most, órákkal később Lillus úgy vélte, mégiscsak igazságtalanul bánt vele. Nem akarta beismerni, de jó lett volna, ha újra barátok lehetnek. Robinak csak egy szavába kerülne…

De miért nem ír már? Lehet, hogy mégsem tetszik neki annyira? Talán csak egy próbát ért meg neki az egész, és miután nemet mondott, egyszerűen tovább állt? Lillus ezt képtelen volt elfogadni. Hiszen annyira jól kijöttek! Nemcsak tetszett a fiúnak, hanem tényleg szeretett együtt lenni vele… legalábbis így érezte. Rosszul érezte volna?

Az idő múlásával kezdte egyre inkább úgy vélni, hogy csak ő gondolta így, és egyáltalán nem esett jól neki a dolog. Már legszívesebben ő maga írt volna rá a kölyökre, hogy mi van, de… Még mit nem! Robinak kellene most jelentkeznie!

Lillus, akárhogy tartotta magát, csak előtörtek a könnyei. Nem tudta, miért, hiszen Robi csak egy barát volt. Végül betette a lejátszóba a kedvenc szerelmes slágereit, és arra hajtotta álomra a fejét.


***



Lillus másnap reggel félve nyitotta fel a laptopot, és amikor meglátta az új üzenetet, feldübörgött a szíve. Egy pár hosszú másodpercig rá se mert kattintani – mi van, ha mégsem bocsánatkérést kapott? –, aztán csalódottan szembesült azzal, hogy csak Zsuzsi, az egyik osztálytársa írt rá. Megkérdezte, megy-e Levente bulijára. Hát nem! Gyorsan bepötyögte a választ:

Nem megyek! Tudod jól, hogy nem bírom Levit. És egyedül szívás buliba menni.

Tőle bezzeg azonnal érkezett a válasz:

Levit tojd le! És te egyedül?

Lillus megkönnyebbült, hogy Zsuzsinak leesett a tantusz.

Összevesztünk Robival.

No fene. Mi történt?

Azt mondta, járjunk, én meg elzavartam. És azt hiszem, megsértődött.

Pff, csodálod? Hogy zavartad el?

Mondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit. Meg nem akartam, hogy hazakísérjen. Azóta nem írt.

Ha van esze, nem is fog. Na csá, hétfőn találkozunk!


Ezzel Zsuzsi ki is jelentkezett. Lillus nem akart hinni a szemének. A kis béka még Robi pártjára állt? Ez még jobban tönkrevágta az amúgy is gyászos hangulatát, ezért a depis csúnyaszerelésében csoszogott le a konyhába.

A bátyja előtt pláne nem állt szándékában Robi után sírdogálni, de csak nem bírta visszatartani a könnyeit. Igazából beszélni sem akart róla. Félix persze erősködött – és ki mer neki nemet mondani –, ám mielőtt Lillus végiggondolhatta volna, mit beszél, a lódítás már kibukott a száján.

Ezt nem kellett volna – futott át az agyán, amikor látta, hogy önti el bátyját a düh. Viszont nem vallhatta be az igazat, hiszen Robi nem azzal bántotta meg őt, amit tett, hanem… amit nem tett meg azóta sem.. Csak az vigasztalta a lányt, hogy a bátyja legalább nem őt hibáztatta.

Aztán miután Félix elindult a hülye házibuliba, Lillus egészen magára maradt. Most először érezte magát jelentéktelennek.

A csend zúgott körülötte, de képtelen volt újra elindítani a lejátszási listát. Végül a nagy magányban olyan tettre szánta el magát, amire még soha: elővette a telefonját, és felhívta Robit, hogy bocsánatot kérjen. Igen, bocsánatot… de hogy utána mit mondjon, arról fogalma sem volt.

A készülék kicsengett, ám kétszer sem vette fel senki. A lány elhatározta, hogy a harmadik lesz az utolsó próbálkozás, de ezúttal néhány csengetés után végre fogadták a hívást – ám az öröm csak egy pillanatig tartott.

– Csá! – szólt bele egy részeg hang a telefonba. – Robi nem akar veled beszélni.

– Ki a fene vagy?

– Robi itt bulizik velünk, és most húzza a harmadik csajt! – A szavakat idétlen vihogás kísérte, de a lány tudatáig csak egyvalami jutott el: Robi is ott van a bulin. Ahol a bátyja is!

Bontotta a vonalat, majd gyorsan magára kapott valami ruhát, aztán sietve elindult Leventéhez.

Tűsarkaiban meg-megbotlott – a fenébe, miért nem tart egy tornacipőt kézügyben? –, darabokban érezte a lábcsontjait, mire megérkezett. Térde remegett nemcsak a megerőltetéstől, de a félelemtől is, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ennek rossz vége lesz. Miért is nem harapta el a nyelvét, amikor azt a marhaságot mondta?

Mi lesz, ha a bátyja tényleg megveri Robit? Hiszen már otthon is őrjöngött! Robi amilyen kicsi, még védekezni sem tud… És ha maradandó sérülést okoz neki? Vagy még rosszabb, és tényleg megöli?

Akárhogy rohant, mégis későn érkezett. Bátyjával egyszerre pillantották meg a szobába belépő Robit. Lillus kiabált, de senki sem hallotta. Félix nekirontott a nála sokkal alacsonyabb és gyengébb fiúnak, aki a veszélyt se vette észre. A lány a szája elé kapta a kezét, és képtelen volt megmozdulni. Szinte saját magán érezte a fájdalmat, ahogy Robi teste rongybabaként csapódik a vitrinnek, majd háttal lecsúszik a szilánkokba.

Ez nem volt még elég, a bátyja dühöngő őrültté – talán gyilkossá? – válva csépelte tovább a magatehetetlen fiút. Valaki fényt kapcsolt, ettől a lány visszarázódott a valóságba. Egy srác végre leállította Félixet, a Robi meg eszméletlenül feküdt az üvegcserepek között, körülötte a rengeteg vér… Úristen, vajon él még? Lillus nem tudta, mi a szörnyűbb: az, hogy Robi vétlenül szenvedte el ezt a borzalmat, vagy hogy mindezt a bátyja tette…

– Mit műveltél? Mi a jó büdös francot műveltél? – támadt a testvérének, mihelyst megtalálta a hangját. Egyszerűen nem értette, nem tudta felfogni. Még ha igaz is lett volna, amit Félixnek mondott, az sem hatalmazná fel erre!

– Lillus? Mit keresel te itt? – Félix fel akart emelkedni, de fájdalmasan a térdéhez kapott, mintha most vette volna csak észre, hogy ő is az üvegcserepeken térdelt.

– Te csak kussolj! – kiáltott rá a lány. – Mit műveltél? Robi! Úristen, Robi!

Lillus megrázta a fiú vállát – azt a madárcsontú, vékony vállat –, ám hasztalan, Robi továbbra sem mozdult. De lélegzett… legalább él!

A zűrzavart Levente harsogta túl:

– Hívtam a mentőket. A kurva életbe, ez mire volt jó? Most mindenki takarodjon haza! – adta ki az utasítást, aztán hármukra nézett. – Rajtatok kívül. Ezt a szart nem én fogom elvinni!

A lány ijedten pillantott egyik fiúról a másikra, míg a vendégek lassan elszivárogtak – Lillus sejtette, hogy egyikük sem szívesen tanúskodna a rendőrségen.

A rendőrségen… a bátyja megy a rendőrségre, a barátja pedig a kórházba.

És ezt az egészet neki kell majd tisztáznia.




VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)