Kutyaharapást szőrével írta: AgiVega

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
>>


A szerző előszava: Ez egy AU fanfic, amely azon a feltételezésen alapul, hogy Zuko nem hagyta el az apját az invázió alatt, és a harmadik évad 13-16. epizódja sosem létezett. Hakoda és Suki például még börtönben van.

Nem véletlenül tettem ki a figyelmeztetéseket: ebben a történetben bizony előfordul nemi erőszak és egyéb jellegű szexualitás, de igyekeztem olyannyira letompítani, amennyire csak lehet. Aki nemi szervekről szóló hosszas leírásokra vágyik, az rossz helyen keresgél, mert olyat ebben a történetben nem talál. Sőt, rövidet sem.


Kutyaharapást szőrével




Úgy tűnik, mintha már órák óta figyelném az eget. Szédelgek és kavarog a gyomrom az aggodalomtól – és valami mástól. Az a valami más, mint távoli jelzőtűz a sötétben, kicsiny, de fényes; áthatol az este és a lelkem sötétjén. Reménnyel tölt el, bár tudom, hogy ostoba, naiv dolog ez a részemről, hiszen elmém józan fele kíméletlenül azt hajtogatja, hogy már nincs remény.

Alkonyul. Már meg kellett volna érkezniük. Ha ők győztek, rég vissza kellett volna térniük. Ugyanakkor, teszi hozzá naiv és reményteli énem, ha Tűz Ura Ozai győzött volna, már ő is visszatért volna, csakhogy színét sem láttuk. Egy újabb reménysugár. Egyre több reménysugár ragyog fel azóta, hogy Zukóval legyőztük Azulát. Azóta, hogy meggyógyítottam Zuko sebeit. Azóta, hogy saját zúzódásaimat is elláttam, és öngyógyítás közben meglepő felfedezést tettem.

Belesajdul a nyakam a szakadatlan felfelé bámulásba, úgyhogy lehajtom a fejem, megdörzsölöm a tarkóm, majd újra a sötétedő eget kémlelem. Én akarok lenni az első, aki megpillantja őket. Őt.

Nem veszíthetett. Azok után, amin keresztülment, egyszerűen nem veszíthetett. Sokka hajlamos arra panaszkodni, hogy az univerzum gyűlöli őt, de nem a bátyám az, aki megjárta a poklot nemrégiben, hanem Aang. Belém hasít a bűntudat, amikor ráébredek, hogy egy pillanatig sem gondoltam Sokkára azóta, hogy Ba Sing Se közelében elváltunk egymástól. Lehet, hogy meghalt. Lehet, hogy Toph is meghalt, én pedig csak Aang miatt aggódom.

Önző dög vagyok. Egy szörnyeteg. Egy szerelmes szörnyeteg.

– Hé, jól vagy? – kérdezi Zuko a hátam mögül. Léptei lassúak, lélegzete nehézkes. Még jó időbe telik, mire ismét egészséges lesz az Azula villámával való találkozás után.

Azula. Összerezzenek. Majdnem megölte a saját bátyját, engem és…

– Fázol?

– Nem – rázom meg a fejemet. Langyos, későnyári este van, miért is remegnék a hidegtől? Inkább a kimerültségtől és a félelemtől reszketek, és persze az emlékektől, amelyek Azula említésére ismét a felszínre törtek. Emlékektől, melyeket megpróbáltam mélyre ásni és elfelejteni, de sosem sikerült, és nem hiszem, hogy valaha is sikerülni fog. Még mindig élénk, riasztó képek villannak az elmémbe; képek, amik valósággal beleégtek a retinámba. Ugyan nem tűzidomítás égette bele őket, de kétségtelenül egy tűzidomár, aki olyan aljas és könyörtelen, hogy ha nem tudnám, hogy Zuko rokona, el sem hinném.

Tudom, hogy Zuko szégyelli a húgát. Szégyelli Azula éjfekete szívét, az őrületét, de leginkább azt, amit Aanggal tett, még akkor is, ha ő nem volt ott, hogy lássa, amit én láttam. Amit Sokka látott. Amit Toph látott, már amennyit vakon felfogott az egészből, hiszen csak hallhatta az eseményeket… a megannyi sóhajt, nyögést és szipogást. A kétségbeesés hangjait.

Próbáltam nem odanézni. Sokka is igyekezett elfordítani a tekintetét, és neki többé-kevésbé sikerült is. Nekem nem. Az én szemem minduntalan visszatért Aang könnyáztatta arcára és az ajkára, ahogy némán ismételgette: „Úgy sajnálom, Katara… annyira sajnálom!” Nem tehetett róla. Nem az ő hibája volt. Tudom, hogy nem, és ő is tudja, mégsem hisz benne egészen. A történtek után legalábbis hetekig nem hitt benne.

Két héttel azután, hogy Azula és a katonái elfogtak minket a Nyugati Levegőtemplomban, Aang még mindig néma volt, és Appán kívül senki közelségét nem tűrte meg. Az egykor vidám fiú, aki élt-halt az ölelésekért, többé nem engedte, hogy bárki is hozzáérjen – még én sem. Nemcsak csupasz kezét nem engedte megfogni, de még ruhába bújtatott vállát sem. A legkisebb emberi érintéstől is elborzadt és félrehúzódott, sőt, olykor el is menekült a közelünkből. Az egyetlen ember, akivel néhány szónál többet beszélt, Zuko volt, vadonatúj szövetségesünk, aki megszöktetett minket Azula börtönéből és felajánlotta Aangnak, hogy megtanítja a tűzidomításra. Aang Zukóval töltötte napjait, és a végletekig hajtotta magát. Néha már attól féltem, hogy összeesik a kimerültségtől, vagy bele is hal. Kicsit olyan volt, mint az invázió előtt, de ezúttal még kevésbé hallgatott a józan ész szavára. Az én szavamra. Talán azért, mert tudta, hogy mindent láttam. Gyűlölte magát érte, és egy kicsit engem is, noha csak két ember érdemelte meg igazán a gyűlöletét: Ozai, aki a parancsot adta, és Azula, aki végrehajtotta azt.

Jól emlékszem Azula kárörvendő megjegyzéseire, amikor Sokka, Toph és én már székekhez kötözve, felpeckelt szájjal ültünk körülötte. Gondolom, a bátyám és Toph szíves-örömest vágott volna a fejéhez válogatott obszcenitásokat, ha lett volna rá lehetőségük. De nem volt. Mozdulni sem bírtak, nemhogy beszélni.

Először fogalmunk sem volt, minek leszünk tanúi. Egy fafalú és fapadlójú szobában voltunk – talán azért választották számunkra ezt a helyiséget, hogy Toph véletlenül se tudjon földet idomítani, akkor sem, ha sikerül felborítania a székét és megérinteni a padlót. Azula a jelek szerint mindenre gondolt, de mi nem sejtettük, mit forgat a fejében. Jobban már meg sem lepődhettünk volna, mint amikor a katonák Aangot lökték be az ajtón. Aang tagjai ernyedten lógtak, teste pedig teljesen csupasz volt.

Hamarosan kiderült, hogy a szoba közepén álló farúd nemcsak arra szolgál, hogy a mennyezetet tartsa. Aangot félig ülő, félig térdelő helyzetben hozzákötözték. Fejét a rúdnak támasztották, hogy ne billenjen félre. A teste gyöngének tűnt, de az elméje nagyon is élénk volt: félelmet láttam a szemében. Zavarodottságot. Szégyent. Egyikünk sem látta még őt pucéron. Éreztem, hogy elpirulok, és lesütöttem a szemem, de ahogy közelgő léptek nyomán megnyikordult a fapadló, önkéntelenül is felnéztem. Ezek a léptek sokkal könnyedebbek voltak, mint a katonáké, akik azonnal eltűntek, miután a rúdhoz kötözték Aangot.

Rettegtem attól, hogy ki érkezik hozzánk. Egy hóhér talán, hogy megkínozza Aangot? Megostorozza, vagy tűzidomítással bántalmazza? Lehet, hogy a szemünk láttára gyilkolja meg őt?

De nem hóhér lépett a szobába, hanem Azula, és esze ágában sem volt megölni Aangot; legalábbis akkor még nem. Először a lelkét akarta megtörni, nem a testét. Aang lelkét, és a miénket is azáltal, hogy végignézeti velünk az egészet.

A sorsdöntő pillanatok belevésődnek az ember memóriájába – nemcsak a képek, de az elhangzott szavak is. Édesanyám minden szavára emlékszem, mielőtt meghalt, és arra is, hogy gyilkosa mit mondott. Az emlék mind a mai napig kísért, de az azóta eltelt hét év alatt valamelyest halványult már. Azula szavait mindössze nyolc hete hallottam, de biztos vagyok benne, hogy még hét év múlva is emlékezni fogok rájuk. Aang is, ha életben marad.

Összerezzenek a gondolatra, hogy esetleg nem éli túl ezt a napot. Azt én sem élném túl.

Zuko a vállamra teríti a köpenyét, s bár nem fázom, hálásan burkolózom bele. Megpróbálom elűzni a zavaró gondolatokat, de hiába. Amíg nem lehetek biztos benne, hogy Aang túlélte, amíg nem tarthatom őt újra a karomban, félelmeim és kétségeim újra és újra visszaterelnek a szörnyű emlékek ösvényére. A fogság emlékeire. Azulára… és Aangra.

– A hatalmas Avatár – szólal meg emlékeimben Azula. Gúnyosan mosolyog, ahogy köröket ró az oszlop körül, amelyhez Aangot kötözték. – Az Avatár… teljesen az én kényemre-kedvemre kitéve. Gondolom, a shirshu mérge megtette hatását, és egyetlen végtagodat sem tudod mozgatni. Ne aggódj, nekem nem a végtagjaidra van szükségem… hanem egy másik… testrészedre.

Olyan tisztán látom magam előtt, mintha csak tegnap történt volna: Aang szeme tágra nyílt a félelemtől és a döbbenettől. Rögtön megértette, mire célozgat Azula, és képtelen volt elhinni. Én is képtelen voltam rá. Toph és Sokka arckifejezéséből ítélve, ők is. Toph arca eltorzult dühében. Ha nem lett volna megkötözve és nem fa vette volna körül, a tűz népe hercegnőjét máris felkapta volna egy föld- és kavicstornádó, mely a legközelebbi vulkán hívogató lávafolyamába repítette volna. Valószínűleg Sokka is boldogan vágta volna fejbe Azulát a bumerángjával. Én nem is tudom, mit csináltam volna. Az ember olyan sokféle kárt okozhat a víz segítségével. Felnyársalhattam volna Azulát jégdárdákon. Eltángálhattam volna vízostorral. Meg is fojthattam volna. Végtelen lehetőségek. Csakhogy nem állt a rendelkezésemre víz, és mozdulni sem tudtam, hogy saját izzadságomat használjam, hiába is izzadtam. Aang azonban, bármennyire fázhatott is meztelenségében, nálam is jobban verítékezett. Láttam, ahogy parányi izzadságcseppek jelennek meg a halántékán, és lassan legördülnek az arcán. Amikor nagy nehezen kinyögött egy gyengécske nemet, Azula felnevetett.

– Sajnálom, de ezt nem te döntöd el, Avatár. Tűz Ura Ozainak az a kívánsága, hogy unokával ajándékozd meg őt. Egy légidomárral, aki köztünk nő majd fel, és minket szolgál. Persze, mondhatnád, hogy kicsi az esély a sikerre, de tévednél. Bármit megtennék, hogy teljesítsem apám parancsát, ezért olyan főzetet ittam, ami fokozza a termékenységet, és átmenetileg elnyomja tűzidomár-képességeimet, ezzel is növelve az esélyét, hogy légidomárt foganjak. Gondoltad volna, hogy képes lennék lemondani a tehetségemről temiattad? – Azula gúnyos mosollyal rázta meg a fejét. – Bolond lennél ilyesmit feltételezni. Mindez csak átmeneti. Nem vagy elég fontos ahhoz, hogy csak úgy lemondjak egy ilyen hatalmas kincsről! Az apámnak sem vagy eléggé fontos. Te nem. De a gyermek, akit adsz nekünk, igenis az.

Aang egyre nehezebben szedte a levegőt.

– Ez… ez kész őrület! Miért akarna apád légidomár unokát? Ennek a világon semmi értelme!

– Ó, már hogy is ne volna értelme, kis nyílfejű – felelt Azula, és Aang fölé térdelt, végigfuttatva ujját Aang homlokán, le, egészen a tetoválás csúcsáig. – A légidomároknak másféle képességeik vannak, mint nekünk, ezért máshogy szolgálhatják a tűz népét, mint a tűzidomárok. Mindössze… megfelelő kondicionálásra van szükségük.

– Mármint agymosásra – sziszegte Aang. – Meg fogjátok rontani őt!

– Nevezd, aminek csak akarod – vont vállat Azula, és feltűrte a szoknyáját, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen Aang ölén. – A gyerekünknek fogalma sem lesz róla, hogy neveltetése nem egészen felel meg a levegő-nomádok álszent filozófiájának. Tudod, hogy van az… boldog tudatlanság. Biztosíthatlak – hajolt közelebb, és olyan halkan dorombolt Aang fülébe, hogy már alig értettem –, hogy igazi élvezet lesz apám számára és számomra a mi kis légidomárunk nevelése. Sajnos, te magad nem veheted ki a részed belőle, mivel meg fogsz halni, Avatár. Meghalsz, amint biztos leszek benne, hogy teljesítetted végső küldetésedet. Akkor hát… kezdhetjük?

– Azula – Aang utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, hogy a lány lelkére beszéljen, ha volt egyáltalán lelke, vagy legalább az ésszerűségre apelláljon –, mégis, hogy képzelitek, hogy egy légidomár gyermek a tűz népét szolgálja? Hogyan, amikor nem lesz senki, aki kitanítsa őt?

– Most komolyan megbántottál – sóhajtott színpadiasan Azula. – Alábecsülsz engem és a népemet, Nyílfejű. Azt hitted, a nagyapám nem gyűjtött tekercseket a levegőtemplomokból, miután végzett a népeddel? Tucatjával hevernek a légidomár tekercsek a királyi könyvtárban. Higgy már egy kicsit a gyerekünk képességeiben! Biztos vagyok benne, hogy elég okos lesz ahhoz, hogy tanuljon a tekercsekből. Annyira talán sosem lesz ügyes, mint te vagy, de még így is hasznunkra válik.

– Kérlek, Azula… nem kell ezt tenned – nyöszörgött Aang esdeklő tekintettel.

A lány csak nevetett, és közelebb hajolt, végigaraszolva ajkaival Aang arcélén.

– Add fel, Avatár! Hódolj be nekem!

– Ne… – suttogta Aang, s tekintete az enyémet kereste Azula válla fölött. Láttam rajta a hitetlenkedést, undort és a szégyent, amiért nem sikerült meggyőznie a hercegnőt. Amikor Azula hozzádörgölőzött és nedves csókokat lehelt a nyakára, Aang még inkább elborzadt. Fészkelődni sem tudott, a méreg megbénította őt, mindössze a szemét és a száját mozgathatta. Hirtelen szorosan behunyta a szemét, és olyan erősen harapott az ajkába, hogy vérezni kezdett.

– Helyes – morogta Azula. – Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki vérzik.

Egy hosszú pillanatra mintha megállt volna az idő: Aang és Azula némán egymásra meredt, majd a lány mozogni kezdett; Aang felsőtestébe kapaszkodott, arcát pedig Aang vállába fúrta. A padlódeszka nyikorgott alattuk, még a farúd is megremegett. Aang ismét szorosan lehunyta a szemét, így próbálva visszatartani könnyeit, de hiába.

Vele együtt sírtam.

Kis idő múlva kinyitotta a szemét és rám nézett, azt suttogva, egyre azt ismételgetve, mennyire sajnálja – addig, míg el nem csuklott a hangja. Bólintottam, és reméltem, látja, hogy megértem őt és együtt érzek vele. Meg akartam mutatni neki, hogy nem hibáztatom. De tudtam, hogy ő igenis hibáztatja magát. Azért, mert nem tudott uralkodni magán. Azért, mert egészséges kamasz, aki önkéntelenül is reagál a női érintésre, akár akarja, akár nem.

Azula mordult egy utolsót, és levegő után kapkodva Aang mellkasára dőlt. Talán tíz másodpercig pihegett ott, talán tíz percig, nem tudom – túlságosan is hosszú ideig –, majd felkászálódott, és undorodva nézett le Aangra.

– Kösz, de egyféle testnedv bőven elég tőled, Avatár. A takonyért nem rajongok.

Aang ernyedten előrezuhant, már amennyire a kötelékei engedték – feje úgy lógott, akár valami mázsás súly. Nem tehetett róla, hogy folyik az orra, de ahogy elnéztem, nem is érdekelte a dolog. Már semmi sem érdekelte: sem az ölére csöpögő takony, mely Azula vérével keveredett, sem pedig mi, a barátai. Nem tudta felemelni a fejét, de ha tudta volna, akkor sem hiszem, hogy akarta volna.

Nyílt az ajtó, és a hercegnő kiszólt az őröknek:

– Mosdassátok meg és adjatok rá ruhát! – Visszafordult Aanghoz, és így szólt: – Most magadra kell hagyjalak, Nyílfejű. Gyorsan le kell feküdnöm, ha egy cseppet sem akarok elveszíteni az értékes… ajándékodból. Ajánlom neked, hogy eredményes legyen a kis akciónk, vagy…

Vagy? – Aang hangja úgy csengett, mintha dühében épp az Avatár állapotba készülne belépni, épp csak ezúttal nem volt hozzáférése a kozmikus energiákhoz.

– Vagy a barátaid bánják – válaszolt Azula negédesen, majd sarkon fordult, és kiment. Az ajtó becsapódott mögötte, de néhány perc múlva újra kinyílt – csakhogy nem az őrök érkeztek Aang ruháival, hanem Zuko, aki kijelentette, hogy meg akar szöktetni minket.

– Micsoda? – szisszent fel Sokka és Toph, amint a herceg eltávolította a pecket a szánkból.

– Úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzátok. Tűzidomítást akarok tanítani az Avatárnak – mondta halkan Zuko. Ahogy pillantása a rúd előtt térdeplő, koszos és elgyötört Aangra esett, elsápadt és nyelt egyet. – Szóval Azula már itt járt? Megtette, igaz? Úgy reméltem, hogy még azelőtt ideérek, hogy teljesítené apánk parancsát… Annyira sajnálom, hogy elkéstem!

– Tessék? – kaptam levegő után. – Tudtad, hogy erre készül a húgod?

– Hallottam ezt-azt… de nem gondoltam volna, ilyen hamar megtörténik. Ez borzasztó! De… de megpróbálom jóvátenni. Bízzatok bennem!

– Bízzunk benned? – csattant fel Sokka. – Azok után, hogy körbekergettél minket a fél világon, és lépten-nyomon ránk támadtál? Miért bíznánk meg benned éppen most?

– Sokka – szólalt meg egy gyönge hang. Aang hangja. – Ennél jobban már nem teheti tönkre a dolgokat, nem igaz? Hadd segítsen.

Alighogy Zuko elvágta a kötelékeimet, lekuporodtam Aang mellé, és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét.

– Biztos vagy ebben? Hogy pont ő segítsen nekünk?

– Igen – lehelte Aang. Véreres szeme egy futó pillanatra találkozott az enyémmel, de már el is kapta a pillantását, mintha félne a szemkontaktustól, vagy túlságosan is szégyenkezne hozzá.

– Rendben – sóhajtottam, és intettem Zukónak, hogy szabadítsa ki Aangot.

– Tartsd a fejét – szólt rám a herceg, és egy üvegcsét halászott elő a köpenyéből. Az üveget Aang szájához emelte. – Idd ki! Segít, hogy a szervezeted mielőbb leküzdje a shirshu mérgét. Úgy halottam, három adagot kaptál belőle, ami egy bivalyt is megbénítana.

Egyszerre minden világos lett. Amikor Azula léghajója megtámadott minket a Nyugati Levegőtemplomban, mindnyájan kaptunk egy adagot a méregből, méghozzá a Yuyan-íjászok tévedhetetlen keze által kilőtt apró dárdák formájában. Hajnal volt még, mind a templom teraszán aludtunk, így esélyünk sem volt a védekezésre. Egy pillanat alatt megfosztottak minket a lehetőségtől, hogy felvegyük a harcot. Aang a jelek szerint további két adagot kapott a méregből, amikor megérkeztünk a börtön-létesítménybe.

Miután Aang lenyelte az ellenmérget, Zuko levette köpenyét, és belecsavarta Aangot. Ez persze csak átmeneti megoldás volt, de legalább egy picit visszaadott Aangnak elvesztett méltóságából. Legalábbis reméltem, hogy így van, de tisztában voltam vele, hogy a méltósága rettenetes, talán helyrehozhatatlan kárt szenvedett.

– Van kint néhány őr – figyelmeztetett Zuko, és intett Sokkának, hogy segítsen neki cipelni Aangot –, de gondoskodom róluk.

Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hogy egykori ellenségünk szabadítson ki, de úgy döntöttem, nem teszek megjegyzéseket. Aangnak igaza volt: ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok, hát mi vesztenivalónk lehet?

Elhagytuk a cellát.

– A főhangárba kísértek engem és a foglyokat – szólította meg Zuko a folyosón állomásozó őröket.

– De fenség… a hercegnő azt mondta…

– Változtak a tervek, hadnagy. Apám új parancsot küldött. A húgom bizonyára nem hallott róla, tekintve, hogy nemrégiben még… mással volt elfoglalva.

– Igenis, fenség – hajolt meg a hadnagy, és intett az embereinek, hogy szegődjenek mellénk.

A következő néhány perc eseményeire alig emlékszem, annyira összefolyik minden. Csak az rémlik, ahogy Aang hátát bámulom, miközben egyre távolabb és távolabb jutunk a cellánktól. Eleinte teljesen Sokka és Zuko cipelte őt, de ahogy teltek-múltak a percek, láttam, hogy fokozatosan nyeri vissza az erejét, és időnként lép egyet-kettőt, vagy észrevétlenül apró légidomár-mozdulatokat tesz, hogy levegye súlyát az őt támogató két fiúról. Mire a hangárba értünk és a katonák rájöttek, hogy átvertük őket, Aang újra képes volt harcolni. Végtagjai még reszkettek, idomítása is gyengébb volt az átlagnál, és elég gyatrán célzott, de még így is ő volt közel s távol a legerősebb idomár. Ő, Toph és Zuko könnyedén legyőzte az őröket, és mire két újabb őr érkezett Appával – Zuko nyilván őket is megtévesztette –, észrevettem egy kis víztározót az egyik sarokban, és belevetettem magam a küzdelembe. A tűz népe katonáinak esélye sem volt ellenünk.

Ahogy elmenekültünk Appa hátán, Zuko felnevetett. Hátrafordultam, és három léghajót pillantottam meg, melyek követni próbáltak minket, de fokozatosan veszítettek a magasságukból, majd a földbe csapódtak.

– Mielőtt értetek mentem, elintéztem, hogy működésképtelenek legyenek – magyarázta Zuko, mire Toph szeretetteljesen a karjába bokszolt. Még Sokka is megengedett magának egy vigyort.

Én nem. Képtelen lettem volna mosolyogni, amikor Aang törékeny kis alakja ott ült egy karnyújtásnyira Appa fején, mereven, akár egy szobor.

– Aang? – szólítottam meg, de nem válaszolt. Ekkor kezdődött a néma korszaka, melytől Zukón kívül mindnyájan szenvedtünk a következő két hét során.

Igyekeztem türelmes lenni Aanggal. Megpróbáltam mozgásteret hagyni neki, hiszen tudtam, hogy jobban szenved, mint Sokka, Toph és én együttvéve. Ugyanakkor abban reménykedtem, hogy végre megnyílik felénk, ha csak egy kicsit is. Felmerült bennem, hogy vajon a tűzidomár-órák alkalmával megnyílt-e valamennyire, ezért egyik este nekiszegeztem Zukónak a kérdést.

– Beszélgetünk, de csak küzdőformákról – felelt ő, miközben szórakozottan játszadozott a vacsorájával. Mindnyájan a tábortűz körül ültünk, kivéve Aangot, aki egyetlen szó nélkül kapta fel a tányérját, és odébbállt vele. – Nem ismerem őt olyan jól, mint ti, de még én is látom, hogy többé nem az a vidám, optimista kölyök, akit hónapokig üldöztem. Valahogy… üres lett. Vagy talán mégsem üres… elvégre kell, hogy legyen odabenn valami, elfojtva. Düh, gondolom. Szégyen. Fájdalom.

– Mire számítottál? Elvégre megerőszakolták – mondta lehangoltan Sokka. A fogság óta nem volt étvágya. Az étvágytalan Sokka egyenesen ijesztő volt számomra.

– Na, igen – morgott Toph. – Kár, hogy az őrült húgod nem három héttel korábban kapott el minket.

– Három héttel korábban? – pislogott Zuko. – Ezt meg hogy érted?

– Úgy értem, hogy Picilábnak csak kábé két héttel a fogságba esésünk előtt volt az első… olyan álma.

– Mi? – kaptam levegő után.

– Legalábbis szerintem akkor volt neki az első – folytatta Toph –, mert korábban sosem vettem észre, hogy ilyen problémái lennének. Hé, Cukikislány, érzem, mennyire ledöbbentél, pedig igazán semmi okod. Én bizony meglátok olyan dolgokat, amiket az átlagember nem, ezt fogadd el szépen, és higgy nekem! Piciláb csak két héttel ezelőtt az egész őrület előtt lett férfi. Ha Pszichopata Hercegnő korábban kapta volna el, valószínűleg semmire sem ment volna vele, nincs igazam? Persze, nem állíthatnám, hogy szakértő vagyok ezen a területen, és garantáltan nem vagyok fiú, mindez csak találgatás az alapján, amit otthon a szolgáktól hallottam. De talán Sokka vagy Zuko rávilágíthatna a dologra, hm? Srácok?

– Elnézést – álltam fel. A legkevésbé sem érdekelt Sokka vagy Zuko kommentárja.

– Az a lényeg – hallottam a bátyám hangját, ahogy a sátrak felé indultam –, hogy mindenképp túl korán történt a dolog. Nem azt állítom, hogy bármely életkorban elfogadható, ha valakit megerőszakolnak, de Aang nagyon fiatal. Csak tizenhárom éves!

Megtorpantam és kis híján elejtettem az üres tányéromat. Eddig a pillanatig megpróbáltam nem gondolni erre, de most, hogy Sokka szájából hallottam saját, elfojtott gondolataimat, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Amit Azula tett Aanggal, nem pusztán nemi erőszak volt. Hanem gyermekbántalmazás.

Könnycsepp szaladt le az arcomon, és úgy döntöttem, mégsem fekszem le. Most biztos nem tudnék elaludni. A tűz körül ücsörgő barátaimra pillantottam, és láttam, hogy egyikük sem néz felém. Azt gondolják majd, hogy aludni tértem. A tányéromat a sátramba dobtam, hogy később mossam el, és elindultam arrafelé, amerre Aang távozott a vacsora kezdetén. Volt egy olyan érzésem, hogy szüksége van a társaságra. Még akkor is, ha egy szót sem fog szólni. Akkor is, ha a legcsekélyebb érintést sem tűri meg. Csak azt akartam, hogy tudja: ott vagyok neki.

Beletelt egy kis időbe, hogy rátaláljak – nem azért, mert sötét volt, hiszen csaknem telihold világított odafenn, hanem mert messzebb jutott a tábortól, mint gondoltam. Végül egy patak mellett bukkantam rá; egy lapos tetejű sziklán ült, lábát pedig a víz fölött lógázta.

Néhány lépésnyire tőle megálltam. Hirtelen megijesztett a gondolat, hogy közelebb menjek.

– A tányéromért jöttél? – szólalt meg. A fejét nem fordította felém. – Előbb-utóbb visszavittem volna.

– Nem. Nem a tányérodért jöttem, hanem érted.

– Egyedül is visszatalálok a táborba, köszönöm szépen.

– Tudom, hogy visszatalálsz. Nem azért vagyok itt, hogy visszakísérjelek. Beszélni akarok veled.

– Beszélni? Miről? Az időjárásról? Kellemesen meleg. Az égről? Nem rajongok ezért a fényes holdvilágért. Jobban szeretem a csillagokat, amiket most elhomályosít a hold, és…

– Aang, hagyd abba, légy szíves! Tudod, hogy nem ezekről a dolgokról akarok beszélni veled.
– Az bizony kár, mert semmi másról nincs kedvem beszélgetni.

Felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de nem adhattam fel. Aznap éjjel semmiképp.

– Aang, ugye tudod, hogyha elfojtod az érzéseidet, attól csak beteg leszel?

– Szóval szerinted még nem vagyok beteg? – kérdezte gúnyosan. – Jó tudni.

– Nem, Aang. Szerintem igenis beteg vagy. De ha így folytatod, csak még tovább romlik az állapotod, én pedig nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy lassan megőrülsz!

– Nem őrülök meg, Katara! – vágta rá, és felugrott a szikláról. – Én csak…

– Te csak…?

– Kurvára kiborultam, világos? – szaladt ki a száján, és hirtelen megdermedt, ráébredve, hogy többet árult el, mint amennyit akart. Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, végül felsóhajtott. – Kiborultam – suttogta, s visszahuppant a harmatos fűre. – És nem tudom, mit csináljak.

– Beszélj róla, Aang! Akármilyen nehéz is, beszéld ki magadból!

– Valahogy úgy, mint Sokkával, amikor pszichiátert játszott az invázió előtt? – kérdezte keserűen. – Az invázió könnyű nyári séta volt ehhez képest... és az akkori aggodalmaim olyan jelentéktelenek, olyan nevetségesek voltak, mint egy gyerek buta kis rémálmai. – Tenyerébe rejtette az arcát. – Már nem is érzem magam gyereknek.

– Pedig az vagy. És az is kell, hogy maradj – feleltem, és gyöngéden megszorítottam a vállát. Azt hittem, majd elriad tőlem, ahogy az elmúlt két hét során mindig, de nem így történt. Megmerevedett az érintésem nyomán, de nem utasította el.

– Hogy lehetnék? – mormolta az ujjai közt átlesve. – Hogy… amikor lehet, hogy én magam is egy gyerek apja vagyok?

– Ez zavar leginkább?

Bólintott.

– Ha Azula sikerrel járt... ha tényleg úton van a gyerek... akkor felelős vagyok a fogantatásáért és a sorsáért is. De semmit sem tehetek érte, Katara! Azt szegény kicsit... ők nevelik majd fel! Azok az elfajzott, lélektelen szörnyetegek! Képesek lesznek valaha is szeretetet adni neki? Törődést? – Elcsuklott a hangja. – Nem hiszem. És mégsem tehetek érte semmit. A világon semmit.

Elfutották a szememet a könnyek. Meghatott, hogy mindazok után, amin keresztülment, elsősorban nem saját maga miatt aggódik, hanem egy kisbabáért, aki talán nem is létezik.

– Lehet, hogy mégis tehetsz érte valamit, Aang. Ne feledd, Sozin üstököse még nem érkezett meg. Még van időd, hogy legyőzd a Tűz Urát, és amikor legyőzöd, talán Azulával is kezdhetünk valamit.

– Nem amikor legyőzöm, hanem ha legyőzöm – javított ki. Nagyon bizonytalanul csengett a hangja, ami arra sarkallt, hogy megöleljem.

Ez már túl sok volt neki. A könnyed szorítást a vállán még elviselte, de az ölelésemet már nem. Finoman, de határozottan lehámozta magáról a karomat, és arrébb fészkelődött.

– Sajnálom, Katara, de erre még nem állok készen. Nem tudom… hogy valaha is kész leszek-e rá.

– Aang, kérlek, ne mondd ezt! Biztos csak időbe telik…

– Az efféle sebeket az idő sem gyógyítja be – válaszolt teljes meggyőződéssel. – Legalábbis nem teljesen.

– Akkor hadd gyógyítsa be valami más! – böktem ki ösztönösen, még mielőtt átgondoltam volna, mit beszélek.

– Valami más? Micsoda?

Ismét magamon éreztem kutató pillantását, és kezdtem ráébredni, hogy mibe is keveredtem. Az ötlet, ami alig néhány másodperce még ki sem kristályosodott, lassanként formát öltött: izgató, mégis ijesztő formát. Remegés futott végig a gerincemen, és minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ne ugorjak fel és rohanjak el. Ott kellett maradnom. Erősnek kellett lennem. Aangért. A fiúért, akit szeretek.

Igen. Ez volt az a pillanat, amikor végre elismertem, hogy szeretem őt. Neki még nem vallottam be, csak saját magamnak, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy továbbvezessen az úton, amit be kellett járnom.

– Kutyaharapás szőrével – válaszoltam, s igyekeztem úrrá lenni hangom remegésén.

– Tessék? – kérdezte Aang zavartan. – Nem vagyok részeg, Katara. Az én bajomat nem gyógyítja egy újabb ital.

– Nem is italra gondoltam… csak arra, hogy a hasonló a hasonlót gyógyítja.

Aang a homlokát ráncolva rám meredt. Szinte hallani véltem a fejében zakatoló fogaskerekeket.

– Úgy érted… feküdjek le megint Azulával?

– Dehogy! – vágtam rá. – Nem vele! Hanem... hanem... valakivel, akit szeretsz.

Azt hiszem, még soha életemben nem voltam annyira zavarban, mint akkor és ott. Lesütöttem a szemem, az arcom tüzelt, a gyomrom összevissza ugrált, a torkom pedig úgy elszorult, hogy alig kaptam levegőt. Mi lesz, ha nemet mond? Mi lesz, ha megbotránkozik a javaslatomon? Mi lesz, ha végleg elijesztettem őt? És egyáltalán, miért tart ilyen sokáig, hogy megszólaljon?

Végül megkockáztattam, hogy rápillantsak. A tekintete engem vizslatott, de nem megbotránkozva, inkább csodálkozva és kíváncsian.

– Te most... szexet ajánlottál nekem? – kérdezte egyszerűen.

– Nem – feleltem éppoly egyszerűen. – Azt ajánlottam, hogy szerelmeskedjünk.
Röviden, hidegen felnevetett.

– Van bármi különbség?

– Szerintem kell, hogy legyen. Volna kedved... megpróbálni?

Félrebillentette a fejét, és amennyire a holdfényben ki tudtam venni, kérdőn és kicsit talán reménykedve tekintett rám. Aztán a remény pici lángja is kihunyt a szemében, és felsóhajtott.

– Nem várhatok tőled ekkora áldozatot, Katara. Nem lenne tisztességes.

– Nem lenne... áldozat a részemről. – Az arcom lángolt zavaromban, de nemcsak zavart, nemcsak szégyent éreztem. Izgalmat és várakozást is. – Segíteni akarok. A kérdés csak az, hogy elfogadod-e a segítségemet? Megadod-e az esélyt, hogy meggyógyítsalak?

Csönd ereszkedett közénk, nehéz, szinte tapintható csönd. Másodpercek, percek teltek el, míg Aang elhatározta magát. Amikor végre meghozta döntését, megfogta a kezemet, és óvatosan, tétován megszorította.

– Egyszer már meggyógyítottál. Visszahoztál a halálból. Ha valaki képes rá, akkor az te vagy. – Szája halvány mosolyra húzódott. Már hetek óta nem láttam őt mosolyogni, és teljes szívemből viszonoztam. Még akkor is mosolyogtam, amikor ajkát az enyémhez szorította, s nem éppen gyöngéden a földre nyomott. Keze felfedezőútra indult, simogatott, dörzsölt, ügyetlenkedett, a szoknyámat is majdnem elszakította.

Csak egy pillanatra állítottam meg, hogy megszabaduljak a ruháimtól, hiszen aligha magyarázhatnám meg Sokkának, miért lógnak rajtam rongyok. Aang ajka újra az enyémre tapadt, és annyira elvesztem a pillanatban, hogy észre sem vettem, ő maga mikor és hogyan dobta le gönceit. Nem létezett számomra más, csak durva csókok, kérges ujjak hol jóleső, hol kellemetlen érintése, aztán, minden figyelmeztetés nélkül egy éles fájdalom, amelytől egy pillanatra a lélegzetem is elállt.

Felidéztem, amit nagyitól hallottam, és arra számítottam, hogy a fájdalom néhány pillanat alatt elmúlik, de sajnos kitartott, hiszen nem volt sem idő, sem lehetőség, hogy alábbhagyjon. Aang a nyakamba fúrta az arcát; csípője keményen, könyörtelenül dolgozott. Szorosan lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. A világért sem állítottam volna meg őt – ha erre volt szüksége, hogy kiengedje a frusztrációt, a dühöt és a fájdalmat, akkor nem tarthatom vissza. Bármikor boldogan fogadnám a testembe a fájdalmát, ha ettől ő jobban érzi magát.

Hirtelen megdermedt – azt hittem, talán végzett, de nem így volt. Nem moccant, csak a fejét emelte fel, és lenézett rám.

– Katara... – lihegte. – Te... te sírsz.

– Én csak... ne törődj vele, Aang.

– Fájdalmat okozok neked – döbbent rá, és a kezébe vette az arcomat, végigsimítva a könnyek útján. – Minden szellemekre, Katara, úgy sajnálom! Abbahagyom, máris...

– Ne! – Amikor megpróbált elhúzódni, megragadtam a csuklóját. – Maradj. Folytasd. Csak legyél egy kicsit gyöngédebb... jó?

– Gyöngéd... – suttogta, és az ő szemében is könnyek csillantak. – Szörnyeteg vagyok.

– Nem, Aang, dehogy vagy az! Nem tudtad, mit csinálsz. – Nem hibáztattam őt. Hogy is tehettem volna? Mindent, amit a szexualitásról tudott, Azulától tanulta. Ideje volt, hogy valami újat ismerjen meg. – De most már tudni fogod. Tudom, hogy tudni fogod. Csak lassan. Óvatosan.

Tétován bólintott, szipogott egyet, és így szólt:

– Jóváteszem, Katara. Esküszöm.

Így is lett. Az én gyöngéd, figyelmes Aangom visszatért, és szerelmeskedett velem. Még talán ma sem teljesen egészséges, de aznap éjjel a gyógyulás útjára lépett.


A szerző megjegyzése: Itt még nincs vége. Mindjárt felteszem a második felét is, csak nem mertem egyetlen fejezetben publikálni (ahogy eredeti angolban tettem), mert a Merengő néha „levágja” a hosszabb fejezetek végét (legalábbis régen csinált velem ilyet, elég kínos volt).
Szóval katt a második „fejezetre”! :)


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)