Kutyaharapást szőrével írta: AgiVega

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<<


Még most is beleborzongok, ha felidézem az esküjét követő pillanatokat. Akárhányszor rá gondolok – és sokszor gondolok rá –, felgyorsul a szívverésem, és különös, kellemes bizsergést érzek a hasamban. Édes kínzás ez. Édes, mert arra emlékeztet, hogy egy fájdalmas élményből hogyan születhet valami csodálatos, mégis kínzás, mert azt is minduntalan eszembe juttatja, mennyire vágyom utána. A vágyam az óta az éjszaka óta kielégítetlen maradt.

Sosem tettük meg újra. A „terápiát” követő napokban és hetekben számtalan pillantást váltottunk – mosolyokat, sőt, futó simogatásokat is, amikor senki sem nézett oda –, de nem mentünk ennél tovább. A bátyámnak és Zukónak fogalma sem volt, mi történt, de kétségtelenül meglepődtek Aang állapotának hirtelen javulásán. Toph esetében már nem tudtam, mit sejt és mit nem, mivel mindentudó vigyorok egész sorát küldözgette Aang felé és felém, a szeme pedig csak úgy csillogott nagy jókedvében. Arra is emlékszem, hogy viselkedett a Fiú a jéghegyben című rémes színi előadáson. Amikor Aang azon morgolódott, hogy egy nő alakítja őt, Toph kacarászva jegyezte meg:

– Az elevenedre tapintott, Aang! Vagy mégsem? Te mit gondolsz, Katara?

Éreztem, ahogy vér szökik az arcomba.

– Fogalmam… fogalmam sincs... mire célozgatsz! – dadogtam.

Toph csak nevetett, és tovább élvezte az előadást. Én sajnos nem élveztem, ahogy Aang sem. Nemcsak a társulat színész-választása – pontosabban szólva színész-választása – sértette férfiúi önérzetét, de jóformán minden második sor, ami a színpadon elhangzott. Mindnyájan tudtuk, hogy Aang hímnemű – láttuk, hogy az, sőt, én még éreztem is. Pillanatról pillanatra jobban utáltam a színdarabot, és amikor a színésznő-Katara kijelentette, hogy mindig is odavolt Zukóért, megfordult a fejemben, hogy egyszerűen felállok, és kimegyek. Csakhogy Aang megelőzött. Úgy döntöttem, időt adok neki, így nem követtem azonnal, de hamarosan aggódni kezdtem. Aang a második felvonás végén tűnt el, én pedig a harmadik felvonás alatt indultam a keresésére. Az erkélyen találtam rá, a tengert nézte.

– Katara – szólalt meg. Még háttal állva is felismerte lépteimet. – Komolyan gondoltad, amit odabent mondtál?

– Odabent? Miről beszélsz?

– A színpadon. Amikor azt mondtad, hogy olyan vagyok neked, mint az öcséd, és hogy nem érzel irántam semmit.

Hogy is feltételezhet ilyesmit? – füstölögtem. Azok után, ami köztünk történt?

– Ezt nem én mondtam – feleltem megbántva. – A színésznő mondta.

– De így van, igaz? Szerelmeskedtünk a pataknál, és azt hittem, együtt leszünk, de nem így lett.

A kérdése jogos volt. Miután azt állítottam, hogy szerelmeskedtünk, joggal várta, hogy ki is mondjam: szeretem őt. De nem mondtam ki. Nem tudom, miért nem, csak nem. Igaz, ő sem mondta ki soha, hogy szeretne engem. Persze, tudtam, hogy szeret. Tudom most is. Már hónapok óta egyértelmű volt; nem tudtam nem észrevenni a jeleket. Aang mégsem öntötte szóba az érzéseit, így én sem tettem. Sem a pataknál, sem a színházban, soha. Kezdem azt hinni, hogy ez olyan vétek, amit már sosem lesz alkalmam jóvátenni. Lehet, hogy Aang nem tér vissza az Ozaijal való küzdelméből.

– Aang, nem is tudom – válaszoltam neki ott, az erkélyen.

– Miért nem tudod?

– Azért, mert most háború van, és egész más dolgokkal kell foglalkoznunk. Nem megfelelő az idő.

– És mikor lesz megfelelő? – akaratoskodott.

Most. Most jött el az ideje. De akkor, az erkélyen csak ennyit válaszoltam:

– Aang, ne haragudj, de most egy kicsit össze vagyok zavarodva.

Igazság szerint egyáltalán nem voltam összezavarodva. Pontosan tudtam, hogy szeretem őt. Csak azt nem tudtam, hogyan mondjam el neki, és hogy elmondjam-e egyáltalán még a háború vége előtt.

Most pedig már lehet, hogy késő.

Újra megborzongok.

– Biztos, hogy nem fázol? – kérdezi Zuko.

– Nem, csak elmerültem az emlékekben – felelem.

Megszorítja a vállamat.

– Elintéztük Azulát. Többé senkinek sem árthat.

Bólintok. Tudom. És azt is tudom – vagy legalábbis sejtem –, hogy Azula hiába próbálkozott Aanggal. Ha várandós lenne, nem hiszem, hogy kiállt volna Zuko ellen és ellenem egy esetlegesen halálos kimenetelű párbajban, és kockáztatta volna a baba életét. Bár... itt Azuláról van szó, aki kétségkívül őrült. A koronája forgott veszélyben, és lehet, hogy úgy döntött, inkább meg nem született gyermekéről mond le, mint az uralkodásról. Mégsem sikerült megtartania a trónt. Legalább ez úgy alakult, ahogy alakulnia kellett. Zuko lesz az új Tűz Ura. Persze csak akkor, ha nem tér vissza az apja, hogy visszakövetelje tőle a trónt.

– Hé, nézd csak! – szólal meg hirtelen Zuko, és az égre mutat. Valami sötét dolog, ami még az ég tengerészkékjénél is sötétebb, a palota felé tart. Belekapaszkodom a korlátba. Ki lehet az? Barát vagy ellenség? Aang vagy Ozai?

A léghajó az erkély alatti térre ereszkedik. A tér szélén lobogó tűz vörösre festi a jármű sötét tömegét. Ajtó nyílik az oldalán, és két alak sétál – pontosabban szólva biceg – le a rámpán. A magasabb az alacsonyabbra támaszkodik. Ahogy közelebb érnek, a tűz fényénél a bátyámat és Tophot ismerem fel.

– Sokka! – Ledobom Zuko köpenyét, és már rohanok is lefelé a lépcsőn. – Sokka! Toph! – A nyakukba ugrok, és csaknem felborítom őket. Elveszem a bátyám ölelésében, s őt pillantom meg Sokka válla fölött. A rámpán áll, vékony sziluettjét kirajzolja a léghajó belsejének tompa fénye. Felsőruházata hiányzik, csak szakadt nadrágot visel, testtartása mégsem sugárzott soha több önbizalmat, mint most. Sosem látszott még ennyire felnőttnek.

Eleresztem a bátyámat, aki csaknem ismét elesik – méltatlankodva jegyzi meg, hogy egyik lába eltörött, én meg ráléptem az egészséges másikra –, de ez sem érdekel. Csak egyet akarok: végre a karomban tartani Aangot. Ő is észrevesz engem, és leszalad a rámpán. Félúton találkozunk, mégsem zuhanunk egymás karjába. Valamiért – talán egyikünk sem tudja, miért – karnyújtásnyira egymástól megállunk. Zihálva szedjük a levegőt, mélyen egymás szemébe nézünk, de nem mozdulunk.

– Visszajöttél – suttogom. – Úgy aggódtam! Ez azt jelenti, hogy győztél... ugye?

– Ööö... igen – feleli, és megvakarja a tarkóját: iménti önbizalmát máris régi, aranyos esetlensége váltja fel.

– Igen! Látnod kellett volna! – Sokka közelebb biceg, és részletesen ecsetelni kezdi, hogyan győzte le Aang Tűz Ura Ozait. Nem mintha nem érdekelnének a részletek, mert igenis érdekelnek. Azt sem mondhatnám, hogy nem vagyok büszke Aang hősiességére, mert nagyon is büszke vagyok... de ebben a pillanatban legszívesebben fenéken billenteném a bátyámat, amiért tönkreteszi a viszontlátást kedvencem Avatárommal. Ez az a pillanat, amikor elmondhatnám Aangnak, mennyire szeretem, de Sokka csak nem fogja be a száját: repülő sziklákról mesél, elhárított villámcsapásról és az Avatár állapotról, én pedig füstölgök mérgemben. Aangra pillantok, aki elnéző mosollyal vállat von. Remélem, ez azt jelenti, hogy ő is szeretne kettesben maradni velem.

Végül Zuko is csatlakozik hozzánk néhány palotaőr kíséretében. Toph a léghajóra mutat:

– Hé, Zuko, menj csak fel, ott találod öreg apádat. Megkötözve és betömött szájjal. Eleinte szórakoztató volt a rinyálása, de egy idő után unalmassá vált, úgyhogy el kellett hallgattatnunk.

– Úgy érted, az apám... életben van? – Zuko döbbenten Aangra pillant. – Nem ölted meg?

– Hát... nem. – Aang szégyenlősen elvigyorodik. – Találtam más megoldást.

– Aha, elvette a vén lúzer idomítási képességét! Eszméletlen, nem? – nevet fel Sokka, majd felszisszen. – Katara, jó lenne, ha foglalkoznál végre a lábammal, megőrülök tőle!

– Elvetted az idomítását? – kérdezem Zukóval kórusban.

– Igen – bólint Aang, és megdörzsöli a szemét. – És jól elfáradtam tőle. Rám férne egy kis alvás. Zuko, tudsz szerezni nekem egy szobát? Mármint... ha most már te vagy a Tűz Ura. Te vagy, nem igaz?

– Azt hiszem, igen – rántja meg a vállát Zuko. – Katara és én elintéztük Azulát, és mivel te meg elintézted apámat, nem hinném, hogy bárki is közém és a trón közé állhatna.

– Remek! – Aang nyújtózkodik és ásít egyet. – Aúúú!

– Jól vagy?

– Persze, csak pár zúzódás. Azt hiszem, a nyújtózkodás nem tesz neki valami jót.

– Gyere, meggyógyítalak – ajánlom.

– Törődj inkább Sokka lábával! A törött láb sokkal rosszabb, mint a meghúzódott izmok.

– Rendben – sóhajtok. Ki kell derítenem, melyik szobában helyezik el őt. Nem fekhet le anélkül hogy meggyógyítanám!

Megvárjuk, míg az őrök elviszik az ex-Tűz Urát, majd mi magunk is megindulunk a palota felé. Aang továbbra is ásítozik és a szemét dörzsöli: hirtelen ismét kisfiúnak látszik, még fiatalabbnak, mint amilyen valójában. A palota bejárati csarnokában valóságos fényár fogad: itt látom először Aang sérüléseit. Bőrét mindenfelé vágások és égésnyomok borítják, én pedig majd belepusztulok, hogy nem érinthetem meg, nem gyógyíthatom meg most, azonnal. De tudom, hogy várnom kell.

Aang jó éjszakát motyog felénk, mielőtt belép az egyik vendégszobába. Kelletlenül követem a barátaimat, akik egy másik vendégszoba felé támogatják Sokkát. Mire nekilátok a bátyám lábkezelésének, ő már hangosan hortyog. Toph a szomszédos szobában pihen, Aang pedig… gondolom, már rég alszik. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki még mindig ébren van.

Egészen addig kezelem Sokkát, míg úgy nem érzem, hogy menten leragad a szemem. Megrázom magam – nem alhatok el, még nem! Aangot is el kell látnom, akár ébren van, akár nem.

Felállok, és az ajtóhoz osonok. A folyosó egyetlen őrt leszámítva üres. Futó mosolyt küldök felé, ahogy elsétálok mellette a vizesedényemmel. Amikor Aang ajtaján kopogok, az őr kíváncsian felém fordítja a fejét, de nem mozdul posztjáról.

Nem érkezik válasz a kopogásomra, így megismétlem. Még mindig semmi. Aang biztosan alszik. Majd igyekszem nem felébreszteni. Nagyon gyöngéden tudok gyógyítani, valószínűleg észre sem veszi majd, hogy ott vagyok.

Elfordítom a kilincset, és belépek. Aang szobájában teljes sötétség uralkodik, csak egy keskeny fénycsík ömlik a háló padlójára a fürdőszoba félig nyitott ajtaján át. Leteszem az edényt az éjjeliszekrényre, és tétován megindulok a fürdőszoba felé. Be szabad lépnem oda? Nem tart majd tolakodónak, ha…? Persze, tudom, hogy szerelmeskedtünk, de az éjszaka történt, holdvilágnál, így nem sokat láttunk egymásból. Azt hiszem, Aang még most is nagyon szégyenlős lenne, ha meztelenül kellene mutatkoznia. Különösen az első alkalom után, amikor meztelenül láttuk őt.

Megköszörülöm a torkomat.

– Aang? Odabenn vagy? – Tudom, hogy ostobán hangzik a kérdés. Persze hogy odabenn van!
Nem kapok választ. Mi van, ha megsérült? A fürdőszoba veszélyes hely, az ember megcsúszik, és beveri a fejét a mosdóba…

Meg kell róla győződnöm, hogy jól van-e! Még akkor is, ha olyasmit látok, amit nem illene. Óvatosan kinyitom az ajtót, és a hatalmas fürdőkádban megpillantom Aangot: csukott szemmel, ajkán halvány mosollyal ül a vízben. Mélyen alszik.

Egyszerre érzek megkönnyebbülést és csalódottságot, amikor észreveszem, hogy az alsóneműjétől nem szabadult meg. Rongyos nadrágja a kád szélén lóg; úgy fest, mintha Aangnak csak arra maradt volna ideje és ereje, hogy ezt a ruhadarabot leráncigálja magáról, mielőtt hullafáradtan a vízbe zuhant.

A vízen át tisztán látom Aang véraláfutásokkal tarkított testét, és elszorul a szívem a látványtól. Olyan kicsinek látszik most, olyan vékonynak, olyan... fiatalnak. Alig hiszem el, hogy ez a kisfiú épp most győzte le a világ leggonoszabb diktátorát, azt pedig még nehezebb elhinnem, hogy hat héttel ezelőtt a szeretőm volt. Túl fiatalnak látszik ahhoz. Az is. Túl fiatal.

Egyszerre bűntudat rohan meg az intim pillanatok emlékére. De hát a jó érdekében történt, ami történt, nem igaz? Nem kéjvágy vezérelt, egyikünket sem. Őt a kétségbeesés hajtotta: néma segélykiáltás volt a részéről; engem pedig a remény motivált: a remény, hogy megvigasztalhatom őt. Nem kellene bűntudatot éreznem, mégis érzem. Mert az óta az éjszaka óta egyfolytában kísértenek az álmok. A vágyak, melyek nem nyernek kielégülést, és nem is fognak. Még nem. Most nem.

Hirtelen ötlettől vezérelve ledobom a ruháimat, csak az alsóneműt hagyom magamon, és bemászom Aang mellé a kádba. A víz még mindig kellemesen meleg.

Tenyeremet óvatosan a legcsúnyább égési sebre fektetem. A víz kékesen ragyogni kezd körülötte. Minden gyógyító erőmmel arra koncentrálok, hogy eltüntessem a sérülést, s amikor visszahúzom a kezem, Aang bőre azon a területen ismét ép és sima. De még annyi a tennivaló! Újra munkához látok.

Már csaknem a sebek felével kész vagyok, amikor Aang megmozdul, és halkan felnyög. Megdermedek. Talán fájdalmat okoztam neki? Nem akartam!

Résnyire nyitja a szemét; viharszürke tekintete még homályos, mint aki nem tudja, mi történik körülötte. Beletelik egy kis időbe, hogy felfogja: nincs egyedül.

– Katara – motyogja. – Mit csinálsz te itt?

– Meggyógyítalak. Megígértem, nem igaz?

Pislog néhányat és megpróbál felülni, de ismét felszisszen. A hátát még nem volt alkalmam kezelésbe venni.

– Gyere, segítek. – Amint többé-kevésbé egyenes háttal ül, kezem a villám ütötte sebhely alatt húzódó vágásra teszem. A vágás gyorsan eltűnik, de a villám-seb még ma is csúnya, cikkcakkos szélű és rózsaszín – örök emléke annak, hogy mire képes Azula. Tudom, hogy a két seb közül, amit Aangnak adott, ez a kisebbik. A frissebb seb láthatatlan ugyan, mégis éppoly kitörölhetetlen, mint az a másik a háta közepén. És attól tartok... sőt, pontosan tudom, hogy az újabb sokkal mélyebb, mint a régi.

– Katara, minden rendben? – mormolja, és ekkor döbbenek rá, hogy túl régóta időzik a kezem azon az egyetlen, már begyógyult horzsoláson. Könnyek sós ízét érzem a számon. Néhány a vízbe hull, és gyűrűket rajzol a felszínére. Azt sem tudom, mikor kezdtem sírni.

– Én csak… úgy örülök, hogy ismét itt vagy velem! Úgy féltem, hogy nem jössz vissza! Nem tudom megmagyarázni, miért… de még mindig félek.

Megfordul, és megfogja a kezemet.

– Itt vagyok, Katara. És nem megyek sehova. Ígérem.

Képtelen vagyok tovább magamban tartani a sírást. Aang vállára borulok, és úgy ölelem át a nyakát, mintha sosem akarnám elengedni. Nem is akarom.

– Tudod... ez adott nekem erőt – suttogja a hajamba.

– Micsoda?

– Te. A karomban.

Visszahúzódok, és meghökkenve nézek rá.

– Ezt meg hogy érted?

Halkan felnevet.

– Amikor Ozaijal harcoltam, először nem volt segítségemre az Avatár állapot. Mind a négy elemmel küzdöttem, de nem voltam elég erős, hogy legyőzzem. Sozin üstököse akkora hatalmat adott neki, hogy nem bírtam vele. Vesztésre álltam… és a reményt is kezdtem elveszíteni. Végül egy földlabdába bújtam előle. Ő egyre csak támadott, és hamarosan olyan forróság lett odabenn, hogy levegőt is alig kaptam. Egy hajszál választott el attól, hogy feladjam. Ekkor kezdett gúnyolódni. Azt mondta, éppolyan gyönge vagyok, mint a népem, hogy szánalmas Avatár vagyok, és még ahhoz sem vagyok elég férfi, hogy unokával ajándékozzam meg.

Levegő után kapok, és legszívesebben felkiáltanék örömömben, de visszafogom magam.

– Ez volt az, ami mindent megváltoztatott – folytatja Aang. – A tudat, hogy nem sikerült nekik. Hogy legalább azt a csatát nem nyerték meg. Nem kaptak tőlem kisbabát, és hiába próbáltak megtörni engem, nem sikerült... hála neked. Ott, a földlabda belsejében... miközben majdnem megfulladtam... rád gondoltam, Katara. És beléptem az Avatár állapotba.

– Úgy érted...? De hát Azula villáma nem gátolta meg, hogy...?

– De igen. De ez a gát nem fizikai természetű volt. A fejemben dőlt el minden. Többé nincs semmiféle gát. Miattad nincs.

– Aang...

– Szeretlek, Katara. Mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak.

Sosem gondoltam volna, hogy az ember képes egyszerre zokogni és nevetni, de az élet igazolta, hogy ez is lehetséges. Képes vagyok rá. Egyszerre sírok és nevetek, miközben Aangot ölelem, szorosan, szorosan…

– Én is… én is szeretlek – hüppögök a vállába. Ő gyöngéden, mégis bátorítón masszírozza a hátamat, mintha csak én lennék az, aki kezelésre szorul, nem pedig ő.

– Minden rendben van – mormolja. – Most már minden rendben lesz.

– Biztos vagy benne? Ez... ez az egész... túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

– Igen, biztos vagyok benne. – Elhúzódik egy kicsit, hogy a szemembe nézzen. – A háborúnak vége. Ozai és Azula börtönbe került. – Széles mosolyt villant rám. – Lehet, hogy butaság, de annak örülök a legjobban, hogy Azulának nem lesz tőlem kisbabája.

Megdermedek. Nem is tudom, mit mondjak.

– Katara...? – Aang összevonja a szemöldökét. – Mi a baj?

– De nekem igen – felelem.

– Neked mi igen?

Megremegek, pedig még mindig meleg a fürdővíz. Fogalmam sincs, mit mondott az imént. Az utolsó néhány másodpercben már nem jutottak el a tudatomig a szavai. Egyre csak az utolsó mondata visszhangzik a fejemben: Azulának nem lesz tőlem kisbabája.

– De nekem igen – ismétlem. – Kisbabám lesz tőled.

– Micsoda? – Aang szeme hatalmasra kerekedik. Már-már komikus látványt nyújt: édesen gyerekes, egyáltalán nem úgy fest, mint egy leendő apuka. Elpirulok, és megvonom a vállam.

– Sokka meg fog ölni – suttogja ő, miközben a semmibe bámul a vállam fölött. Hirtelen rám néz. – Katara... szabad?

Fogalmam sincs, mire gondol, de tudom, hogy sosem ártana nekem, ezért bólintok. A hasamra csúsztatja a tenyerét, és lehunyja a szemét. Néhány pillanatig felragyognak a tetoválásai, a szemhéja pedig megrándul, majd felnéz, és fülig ér a szája.

– Érzem a szívverését! És a csíje... olyan... olyan, mint az enyém. – Még mindig vigyorog, de már könnyek is csillannak az arcán. – Légidomár csí, Katara. – Újra magához húz, és érzem, hogy egész testében remeg. Tudom, hogy meg van rémülve, ugyanakkor majd kibújik a bőréből örömében. Éppígy éreztem magam én is múlt délután, amikor felfedeztem az állapotomat.

Tudom, hogy Sokka és apa nem fog tapsolni nekünk. Egy kicsit bűntudatot érzek a gondolatra, hogy mostanában nem is gondoltam apára. Tudom, hogy a tűz népe börtönében sínylődik, de remélhetőleg hamarosan szabad lesz. Elképzelem, ahogy Aang és én pironkodva és dadogva próbáljuk elmagyarázni neki, mi történt… Aang vállába nevetek. Hogy mi mekkora bajban vagyunk! De nem érdekel.

– Tudod – szipog Aang –, nyolc hete teljesen szét voltam esve. Még jobban, mint képzelnéd. Remélni sem mertem, hogy valaha is rendbe jövök. Azok után, amit Azula tett... nem volt okom reménykedni. De most... azt hiszem, még hálás is vagyok neki.

– Hálás? – Hát megőrült az én kedvesem?

– Igen – kuncog. – Azula nélkül mindez nem történt volna meg, és ő nem lenne itt nekünk. – Megsimogatja a hasamat. Az én drága, bolondos kis Aangom! Ő lesz a legjobb apa a világon, ebben biztos vagyok. Nem, nincsenek illúzióim, hogy készen áll az apaságra… vagy hogy én az anyaságra. Egyikünk sem kész a feladatra. De a háborúra sem voltunk készen. Nem voltunk készen arra, hogy nap mint nap kockára tegyük az életünket, mégis megtettük. És túléltük. Megmentettük a világot. Ezek után nem hiszem, hogy ne tudnánk megbirkózni egy bömbölő csecsemővel. Ha pedig Sokka betöri Aang orrát, amikor tudomást szerez a történekről, nos, majd meggyógyítom. Elvégre mindig ezt teszem. És igazán jó vagyok benne.



VÉGE


A véleményekért mindig hálás vagyok.




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)