Szívvel-lélekkel írta: Avenone

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


A temető ősszel a leggyönyörűbb. A csendes felségesség, ami a sírkövek között uralkodik, hozzásimul a fák színes lombjaihoz. A zöld levelek arannyá válnak, közönségesen barnává vagy tekintetet vonzó vörössé.

Aznap reggel végre kék lett az ég. A köd, ami napok óta a városra telepedett és nyomottá tette a létezést, a lélegzést pedig nehézkessé, felszívódott, és a fejünk fölött tisztán kéklett az égbolt.

Fehér rózsát vettem, mert az volt a kedvenced. Harminc szálat pontosan.

A taxi könnyedén gurult a város útjain. A késő őszi időben az emberek nyitott kabátokkal és lebegő sálakkal igyekeztek a járdákon. Néhány bátrabb fiatal lány még felvette a miniszoknyát, ami alá vastag harisnyát húztak, de a megfontoltabbak inkább kényelmes és meleg nadrágokba bújtak.

A sofőr a virágot látva azt hitte, randevúra megyek. Azt mondtam neki, hogy igen, találkozom valakivel. Láttam az arcán, mennyire meglepődött, mikor megállítattam a kocsit a temető előtt. Rá mosolyogtam, és kicsivel több pénzt hagytam nála borravalóként.

Az őrházban unott arcú férfi üldögélt. Odabiccentettem neki, mire lomhán visszaintett.

Nem voltak sokan aznap. A betonúton, ami a sírkertek között kanyargott itt– ott lehetett látni egy– két embert. Hajlott hátú idős néni vizet engedett egy műanyag kannában, arrébb szomorú szemű fiatal nő állt egy sírhely mellett. Néha levélgereblye hangja ütötte meg a fülemet, ahogy a még nedves földről valaki megpróbálta felkaparni az avart. A levelek összetapadtak a korábbi ködtől és a hajnali harmattól, a gereblye hangja időnként elbicsaklott.

A Nap egyenesen a szemembe sütött, hunyorogva mentem előre, és átkoztam magam azért, hogy nem hoztam napszemüveget. A nyárfák lombjai aranyszínben ragyogtak a fejem fölött. Az ágak között szél sziszegett, rézszín leveleket hullajtott rám. A tölgyekről makk kopogott a lábam elé, platánok sárga levele tapadt a cipőm talpára. A levegő friss volt és csípős; éreztem, hogy az arcom fázik. Kicsit felemeltem a fejem, és hagytam, hogy a napsugarak átmelegítsék.

Hogy szeretted ezeket a gyönyörű őszi napokat. A nők érzelmességével lelkesedtél a sárga levelű fákért, a felhőtlenül kék égért, aminek a színét türkiznek mondtad, de számomra egyszerűen csak kék volt, meg az erőtlen, mégis meleg napsütésért. A parkban a lehullott levelekbe gázoltál, és együtt rugdaltad a kisgyerekekkel, akiknek a sapkája alól nevetve fordult feléd pirospozsgás arcuk. Most már nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem, mindahányszor eszembe jutnak ezek a pillanatok. Az idő elhalványítja a múltat, eltávolítja a fájdalmat, de egyiket sem törli el, csak kicsit megkönnyíti a mindennapokat.
Lassan lépdeltem az úton, ráérősen, élvezve a napsütést, a csendet és a temető illatát. A keverék, amit belélegeztem, a megbolygatott föld, a vizes avar, gyertyaviasz és füst elegyéből állt. Nehéz volt és gyásszal teli, mégis megnyugtató. A vastag törzsű, öreg fák méltóságteljesen magasodtak a szerpentin két oldalán, harkályok kopogtatták rajtuk a kérget. Egy figyelmetlen mókus megriasztott egy szürke tollú apró madarat, ami ijedten röppent fel a magasba.

A cipőm sarka csendesen koppant a betonon, a rózsacsokor a kabátomhoz súrlódott, és úgy éreztem, még soha nem voltam ilyen magányos.

A nagy angyalszobornál jobbra fordultam, rá a kis ösvényre, amin már megszámlálhatatlanul sokszor jártam. A temető itt már nyüzsgőbb volt. Idős házaspár gyűjtötte össze a lehullott tölgylevelet egy sír körül. Egy férfi seprűvel takarította le a családi kripta tetejét. Magas gesztenyefa állt mellette; volt mit dolgoznia, mire megtisztította a kőtetőt. Két kisgyerek kergetőzött az avarkupacok között, apró kezükkel a levegőbe dobálták a leveleket, és nevetve álltak alájuk, mikor visszahullottak. A szüleik csendesen megkorholták őket, és a két kicsi elkomolyodott arccal megtorpant. Az apjuk odament hozzájuk, hosszú karjával magához ölelte az apró testeket, aztán mindkettőt egyszerre emelte fel, hogy az anyjukhoz csatlakozva elsétáljanak. Egy darabig követtem őket a tekintetemmel, de aztán eltűntek az egyik kanyar után. A gyerekek nevetése nélkül, a ragyogó fák alatt megült a sírkövek látványa okozta nyomasztó érzés.

A sírod az út mellett volt, a márványkő a szemközti urnafalra nézett. Egy terebélyes fűzfa hajolt föléje, hosszú ágai szinte a földet súrolták. A vörös márvány lágyan csillogott a napsütésben.

Egy pillanatra elbizonytalanodott a léptem, mikor észrevettem, hogy áll valaki a sírod előtt. Fiatal nyurga fiú volt, fehér ingben és sötétkék iskolai nadrágban. Kezével éppen a fűz hosszú, sárgulásba fogott, de még kopott zöld leveleit simította le a sírkő kecses ívéről. Nem csodálkoztam, hogy ott látom; a legtöbb tanítványodat megviselte hirtelen távozásod.
– Szia! – köszöntem rá.
Nem nézett azonnal rám, mintha nehezére esett volna elvenni a tekintetét a helyről, ahol örökre megpihentél. A szeme lassan siklott át a kezemben tartott rózsákra, majd fel az arcomra.
– Jó napot! – köszönt vissza halkan.
A fűzfa lombjain átszüremlő napfénytől a szeme világosbarnának látszott és csillogott. Rá mosolyogtam.
– Virgo – mondta hirtelen.
Éppen a régi csokrot cseréltem a frissre, amikor megszólalt, és a hangja megállította a mozdulatomat.
– Fehér rózsa – válaszoltam esetlenül.
– A fajtája Virgo – mondta ő.
– Igen, a… azt hiszem – bólintottam.
Sosem tudtam megjegyezni a fajtát, amit kedveltél, de a virágról felismertem. Sokat mosolyogtál ezen, és ezerszer elismételted: Virgo. Majdnem elfelejtettem, hogy nem csak engem, de a diákjaidat is lelkesen tanítottad a növények ismeretére.
– Gyönyörű – válaszolta.
– Az – feleltem kissé sután.
Furcsa érzés volt mellette állnom. Nem zavart, nem ingerelt a közelsége, de valami megfoghatatlan nyugtalanság költözött belém tőle.
– Mennem kell – mondta hirtelen, mintha megérezte volna. – Örülök, hogy találkoztunk.
Nem akartam szó nélkül útnak engedni.
– Ha úgy gondolod, gyere ki máskor is. Sok diákja kijár ide, és nem hiszem, hogy bánná.
– Igen, biztosan nem bánja – mosolyodott el szelíden, de már sarkon is fordult.
Egy darabig néztem a hátát, miközben távolodott. Könnyedén lépdelt, arcát felemelte a napsütés felé, és gondtalannak tűnt. Milyen különös fiú, mormogtam a sírod felé fordulva.

Ez a fura kölyök aztán rendszeres látogató lett a sírodnál. Mikor néhány nappal később újra elmentem a temetőbe, hogy friss virágot vigyek, ott találtam a fűzfa alatt. A rákövetkező héten ismét ott volt. Amikor meglátott közeledni, sietve meghajolt és elinalt. A következő hónapban ismét találkoztam vele. Akkor már a tél közeledett, finom porhó hullott a kopasz fák fekete kérgű ágaira. A kabátomon parányi, szabályos hópelyhek ültek meg, miközben az úton megmaradó havon lépdeltem.
A fiú fázósan összegörnyedt fekete posztókabátjában.
Most tűnt fel először, hogy sosem hozott semmit. A legtöbb diákod nem érkezett üres kézzel, a kő előtt mindig hevertek virágszálak, rosszul összeválogatott csokrok, apróbb ajándékok, elégetett gyertyák csonkjai. Ő azonban nem igyekezett a kedvedben járni.
Úgy gondoltam, modortalanság lenne, ha faggatni kezdeném. Nem tűnt veszélyesnek, és kegyetlenség lett volna egyetlen diákodat is megfosztani attól, hogy meggyászolhasson. Kis ideig állt mellettem szótlanul, majd elköszönt.

Háromhetente egyszer jártam ki a temetőbe hozzád, de ennek a különc fiúnak a felbukkanása arra késztetett, hogy sűrűbbé tegyem a látogatásaimat. Valamiért kíváncsivá lettem rá. Tudni szerettem volna, ki ő, de valahogy nem mertem megszólítani.

Egy ismerős temetőőr azt mesélte, néha egyedül van. Áll a sír előtt és beszél, de még nem mert közelebb óvakodni hozzá, hogy meghallgassa. Az olyan tapintatlanság lenne, magyarázta, csak akkor megyek már oda, ha túl hangosan nevetnek. A különös idegen ugyanis szóba elegyedett a diákokkal, akik rendszeresen kijártak a sírodhoz. Az őr szerint a tanulók szívesen csapódtak melléje, kedvelték a társaságát. Akkor hát csak előlem menekül, mondtam neki nevetve.

Karácsony előtt, amikor az ünnepi fénybe öltöztetett városból a néma és gyéren megvilágított temetőbe léptem, sűrűn hullott a hó. A fehér rózsák csomagolópapírja halkan zizegett a kezemben, ahogy a hideg egyre jobban beleitta magát a kabátomba, és a porcikáimba férkőzött.
A sálam felett párát leheltem, meleg lélegzetem elolvasztotta a hópihéket, amik az anyagra tapadtak. A cipőm talpa alatt ropogott a csillogó fehérség, a lámpák halogén fényében vakítottak a hókristályok.
– Jó estét! – köszöntöttem a fiút, aki szintén sálba burkolózva állt a sírköved előtt.
A kötött, vörös matéria eltakarta a száját, de mintha a szemében láttam volna, hogy mosolyog.
– Jó estét! – biccentett.
– Ma is eljöttél? Ebben a kutya hidegben? – kérdeztem. – Nem mintha zavarnál. A tanítványai a leglehetetlenebb időkben is kijönnek ide. Fogalmam sem volt, hogy ennyire szerettétek.
Mostanra már úgy beszéltem vele, mint egy régi ismerőssel.
– Szeretem a havazást, olyan sziporkázó – felelte.
Meglepve fordultam feléje.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte megütközve.
– Nem… csak egy pillanatra, mintha ismét őt hallottam volna – válaszoltam.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Mindenesetre, ne maradj kint sokáig – fordultam feléje, és már indultam is volna.
– Nincs kedve egy csésze teához? – szólt utánam.

Hideg volt, fáztam, és nem akartam még hazamenni az üres lakásba, hát igent mondtam. A temetőőrrel taxit hívattunk, és én a kedvenc teázónk nevét mondtam a sofőrnek végcélként.
A kocsiban meleg volt, halk zene szólt. A vezető eleinte bátortalanul próbált társalogni velünk, és míg én inkább csendesen ültem a helyemen, a fiú udvariasan válaszolgatott. Az jutott az eszembe róla, hogy mindig te voltál a beszédesebb, ha taxival mentünk valahova. Türelmed volt még a legtenyérbemászóbb modorú sofőrrel szemben is, és alig észrevehetően megütögetted a combom, mikor észrevetted rajtam, hogy idegesít a folytonos kérdezősködés.
A fiút mellettem nem zavarta a faggatózó vezető, kedélyesen elbeszélgetett vele a hóesésről, a közelgő ünnepekről, a rádióból jövő zenéről.

A kocsiból kiszállva vettem észre, hogy elállt a havazás. A fiú addigra a bejáratnál toporgott, arra várva, hogy csatlakozzam. Amint beléptünk egy sarokasztal felé vette az útját.
– Nem jó itt? – kérdezte az arckifejezésemet látva.
– De, jó – mondtam. – Szeretek a sarokban ülni.
Elmosolyodott és levette a kabátját, majd letekerte a nyakáról hosszú piros sálját is.
– Mi a baj? – tudakolta.
Hirtelen nem tudtam mit felelni, mert az emlékeim közül felvillant, hogy neked is volt egy piros sálad. Egyszerűen rajongtál a vörös minden árnyalatáért, miközben tudtad, én viszolygom tőle.

Kevés ember szereti a pirosat, nem mindenkinek áll jól, néha szinte hivalkodó, mondtad egyszer. Aztán megemlítetted, hogy vannak diákjaid, akik az után kedvelték meg ezt a színt, hogy a te óráidra kezdtek járni, mert a természetben annyiféle csodálatos vörös van. És elkezdted felsorolni: vörös rózsa, csipkebogyó, szegfű, meggy, cseresznye, az alma héja, és ezzel már nem tudtam vitába szállni, csak nevettem.
– Semmi – feleltem, és leültem vele szemben.

A teázó tömve volt. Fiatal párok ültek körbe bennünket, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Utoljára veled voltam itt, fülig szerelmesen és boldogan, és most különös melankólia ült rajtam. Miközben a velem szemben ülő fiú érdeklődve nézelődött, én inkább az asztallapját bámultam.
A pincérlány mosolygott, mikor az asztalunkhoz lépett. Az egyetlen teát rendeltem, amit szerettem, a fiú pedig kinézett egyet az itallapból. A tea neve ismerősen csengett a fülemben, de nem tudtam hova tenni.

Hirtelen kérdezgetni kezdett, és kisvártatva úgy beszélgettünk, mint két ismerős, akik régen nem találkoztak. Furcsa volt, mert nem éreztem sértőnek a kíváncsiságát, sőt, nagyon is akartam beszélni neki magamról. Nem értettem ezt, és alig szántam egyetlen futó gondolatot annak, hogy milyen helytelen így megnyílni valakinek, akit valójában nem is ismerek.

Többnyire én beszéltem. Ha kérdeztem tőle valamit, ügyesen kikerülte a nyílt válaszadást, vagy olyan feleletet adott, amiből mindent megtudtam, de valójában semmit sem. Még ez sem zavart, mert kellemesnek éreztem a társaságát.

Nem tudom, mi üthetett belém, de búcsúzáskor felírtam neki a telefonszámom. Azt hittem, majd megütközik ezen a közvetlenségen, de inkább örömöt láttam a szemében. Mire hazaértem, meggyőztem magam arról, hogy úgy sem fog hívni. Miért is tenné?

Az év végéig nem találkoztam vele. Nem volt időm kimenni a sírodhoz, túl sok munkám volt, és kevesen maradtunk a feladatokra. Én mindig jobban szerettem a karácsonyt, mint te, és mint évek óta már, a munka volt az egyetlen, ami elterelte a figyelmemet arról, hogy egyedül vagyok.
Telefonon sem keresett, és valami beletörődő csalódottsággal vettem tudomásul, hogy ez a különös, fura fiú úgy lépett ki az életemből, ahogy be: csendben és magyarázat nélkül. Nem is értettem, miért éreztem úgy, mintha hiányozna.

Az újév éppúgy kezdődött akár a régi. Lebetegedtem, és két hétig nyomtam az ágyat. A fehér rózsák, amiket vettem, hogy azokkal köszöntsem az újévet a sírodnál, lassan elszáradtak. Élénkzöld száruk és levelük lassan kifakult, és a makulátlan hószín szirmok szélei bebarnultak. Az egészet kidobtam a szemetesbe, miután az orvos ágynyugalomra ítélt.

Az egyik délutáni szunyókálásomból a telefon hangja riasztott. Félig éberen válaszoltam a hívásra, de felébredtem azonnal, amint meghallottam a fiú hangját. Szabadkozott, hogy nem hívott korábban, és elmondta, aggódott értem, mert látta, hogy nem voltam a temetőben már egy ideje. Amikor megtudta, hogy betegen nyomom az ágyat, megkérdezte, nem bánnám– e, ha meglátogatna. Szinte gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy örülnék, ha jönne.

Próbáltam embert faragni magamból a másnapi találkozáshoz. Rendbe szedtem a kinézetemet és a lakást is. Estefelé jött, még elkapta nálam a lemenő nap utolsó sugarát. Gyümölcsöt hozott, gyógytea keveréket, hogy felszakítsa a köhögésemet és néhány szelet sütit.
– Ez a kedvencem – mondtam, miután széthajtogattam a csomagolópapírt.
– Tényleg? – mosolygott rám. – Nahát, akkor jól választottam.
Faggattam, hogy hol járt, mit csinált az utóbbi időben? Hogyan teltek az ünnepek? Ezúttal beszédesebbnek mutatkozott, én pedig azon kaptam magam, hogy szívesen hallgatom. Nem maradt sokáig, és amikor hazament, furcsa csendet és hiányt hagyott maga után.
Meglepve vettem észre, hogy várom a látogatását és örülök, amikor megérkezik.

Nem bántam a társaságát. Amióta elmentél, elvesztettem a barátainkat. Nélküled nem tartoztak hozzám, a kötődésem feléjük meglazult, és idővel úgy elvékonyodott, mintha nem is létezett volna. A gyász felemésztette bennem a vágyat, hogy kapcsolatot tartsak velük. A lakásban körül vettek a közös fényképeink, de sosem késztettek arra, hogy bármelyik régi ismerőst felhívjam. A fiú kinevetett az ostobaságomért. Szerinte a gyász nem jogosított fel arra, hogy elzárkózzam az emberektől, akik szerettek.
Annyira dühített a kijelentése, hogy egyszer csak előkerestem a régi telefonnoteszt, amit az ablak alatti kisasztalon tartottunk még régen, és feltárcsáztam a korábbi barátainkat. Megdöbbentek, ahogy meghallották a hangomat, de örültek nekem, és sürgettek, hogy találkozzam velük.

– Borzasztóan hideg van – mondtam. – Sosem fog kitavaszodni.
Vastag hóréteg borította a márványt, ami alatt megpihentél. A teteje megjegesedett, és kíváncsi verebek ugráltak rajta. Apró, fekete szemükkel bennünket figyeltek. A fiú már itt volt mire ideértem.
– Üljünk be egy moziba! – javasolta hirtelen.
– Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára moziban – válaszoltam.
– Épp azért! Legalább felmelegednénk.
A hidegtől kipirult az arca, és párállott a lehelete. Úgy éreztem, nem akar sokat időzni a temetőben. Valahogy magam is nyomasztónak éreztem a szürke köveket, a kopasz fákat meg a szmogtól maszatos havat. Csak a rózsák színe volt tiszta fehér.
– Menjünk! – nógatott.
Végül beadtam a derekam.
Különös, mennyire élesen emlékszem a filmre, amit néztünk. Egy kémtörténet volt. Pattogatott kukoricát akartam venni, de a fiú azt mondta, nem kér. Mikor beültünk a helyünkre, éppúgy fintorgott a zacskókkal zörgő emberekre, mint ahogy te szoktál. Megjegyeztem neki, hogy ez közös vonásotok, ő pedig csak elmosolyodott.
De nem a cselekménye miatt maradt meg bennem annyira a film. A hangulat ívódott belém, amit a nézése közben éreztem. A fiú a kettőnk közti karfára könyökölt, vigyázva, hogy nekem is legyen helyem, és időnként kommentálta a mozit. Ismerős illat áradt a ruhájából, de azzal hessegettem el a képtelen gondolatot, hogy sokan ülnek körülöttünk, bárki viselheti azt az unisex parfümöt, ami neked is a kedvenced volt. Akadtak percek, amikor úgy éreztem, ismét te ülsz mellettem, és egy alkalommal a neveden szólítottam.

A vásznon megjelenő filmkockák fénye megvilágította az arcát, és a meglepettség mellett láttam még valamit a tekintetében, amit nem értettem, de elég volt ahhoz, hogy zavartan másfelé nézzek. A film hátralévő részét, hogy elkerüljem a további kínos helyzeteket, távolabb húzódva ültem végig, a szememet a vászonra meresztve.
Amikor az előadás véget ért, és villanyt kapcsoltak a teremben, sután bocsánatot kértem tőle a nyelvbotlásomért. Azt válaszolta, hogy nem neheztel, a taxiban mégis hallgattunk. Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyamban, és a gondolataim a fiú körül jártak, aki még mindig rejtély volt a számomra.

Nagyon lassan tavaszodni kezdett. A hó elolvadt, hetekig gázoltunk az utána maradó mocskos latyakban, mire a langyos levegőt hozó szelek felszárították a pocsolyákat. A fák ágai az egyik nap még csupaszon meredtek, a következőben frissen zöldellő rügyek fakadtak rajtuk. A verebek mellé cinkék, fecskék csatlakoztak, magukkal hozva a tavasz ígéretét. Hétfőn még mindenki sapkában és vastag kabátban indult munkába, szerdán már elég volt a széldzseki, a csizma helyett pedig a félcipő. A tél nehéz levegőjét az új kikelet illata váltotta le.

– Nem mehetnénk inkább kiállításra? Vagy színházba? Moziba?
A fiú rám nézett a pohara felett. Abban a kis vendéglőben reggeliztünk, amit még együtt fedeztünk fel. Hirtelen távozásod után ez volt az egyetlen hely, ahova úgy tudtam belépni, hogy nem terített le azonnal a hiányod okozta szomorúság. Amikor először hívott ide vacsorázni, az agyam ostoba teóriákkal gyűlt meg, mindenféle ezoterikus maszlaggal és vallási hiedelemmel, mert úgy gondoltam, nem lehet véletlen, hogy ismeri ezt a helyet. Végül rá kellett jönnöm, hogy nem a felsőbb hatalom keze, sem a végzet ujjai nem játszottak közre abban, hogy tudott a vendéglőről. A véletlen műve volt csupán, ami arra késztette, hogy egy forgalomelterelés miatt másik utcán jöjjön el a lakásomhoz, én pedig a sutba dobtam a buta képzelgéseimet arról, hogy a fiúban reinkarnálódtál valamiképpen.
– A múltkor már voltunk – válaszolta, miután ivott. – Itt a tavasz. Miért akarsz azokban a légkondicionált monstrumokba menni?
– Sosem szerettem kirándulni – feleltem.
– Igaz – bólintott.
Egy pillanatig úgy néztünk egymásra, mintha eddig sosem találkoztunk volna. A fiú zavartan bámult rám, én pedig ugyanígy néztem vissza rá. Talán mindkettőnknek fura dčjá vu érzése támadhatott.
– Nem tudom, miért mondtam ezt – szólalt meg.
– Furcsa vagy – mondtam, és rámosolyogtam. – Alkut ajánlok: elmegyek veled kirándulni, amennyiben eljössz velem a hétvégén a húgom születésnapjára.
– Én? – bökött magára, és intett a pincérnőnek.
– Te – biccentettem.
– De én idegen leszek ott.
Olyan érzésem volt, mintha kifogásokat keresett volna, ám a hangjában nem érződött ilyesmi. Inkább csak az ismeretlentől való félelem.
– A barátom vagy – feleltem. – Be akarlak mutatni.
Láttam az arcán, hogy aggódik. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy a családomnak meg kell ismernie azt a nagyszerű embert, aki miatt ismét van kedvem élni. Végül beleegyezett.

A húgom, aki odafigyelt rám miután elvesztettelek, észrevette, hogy az elmúlt időben megváltoztam. Szerelmes vagy, kérdezte egyszer tőlem, én pedig nevettem rajta. Dehogyis, válaszoltam, de továbbra is gyanakodva méregetett. Már pedig pont úgy nézel ki, mint amikor szerelmes szoktál lenni, erősködött. Ostobaság, nincs senkim, tiltakoztam, és te jutottál eszembe a hideg márvány alatt, aki a rózsáim árnyékában nyugszik.
A húgomat nem lehetett eltántorítani, tovább kérdezgetett, mert biztos volt benne, hogy a közeledő tavasz meg egy bizonyos személy megszédítette a fejemet. Akkor beszéltem neki először a fiúval való barátságomról. Azonnal úgy döntött, hogy meg akarja ismerni azt, aki visszaadta az életkedvemet.

A születésnapi ünnepséget a szüleim házában tartottuk, és a családomon kívül a régi barátaink is ott voltak. A fiú az első kínos órában félszegen állt mellettem, tűrve a kíváncsi tekinteteket, majd lassanként szóba elegyedett az ismerőseinkkel. Úgy vettem észre, könnyedén megtalálta a hangot velük, és megnyugodtam. A ház, ahova olyan gyakran elvittelek, most megint barátságosnak és élettelinek tűnt.

Attól kezdve, ha hivatalos voltam valahova, magammal vittem őt is.

A rügyekből hamarosan levelek és virágok lettek, a levegő felmelegedett. Az ég kéklőn nyújtózott felettünk. A temetőben üde zölddé sarjadtak a fák, és a fehér rózsák a sírköved vázájában most már nem mutattak olyan magányosan. A könnyű, késő tavaszi szél beosont a kabátom alá, meg– megrángatta az anyagát, végül úgy döntöttem, túl jó az idő ahhoz, hogy a vállaimat nyomja. A sírod felé közeledve láttam, hogy a tanítványaid még most is hűek hozzád; virágokkal a kezükben álltak a fűzfa alatt. A fiú is ott volt, éppen megszabadult sötétkék iskolai zakójától, és a hátizsákjába gyömöszölte a felesleges ruhadarabot.

Megtorpantam, és a felismeréstől a szívem vadul kalapálni kezdett. Ez a fiú nem lehetett a diákod, nem taníthattad őt. A te iskoládban az egyenruhák a megalapítása óta fekete nadrágból vagy aljból és barna felsőből álltak. A sötétkék egy másik tanintézet színe. A többi gyerek, aki a sírköved előtt állt fekete– barnában volt. Valami nem stimmelt itt.
A lábam nagy nehezen ismét megmozdult, és folytattam az utam. Az agyamban ezernyi gondolat kavargott, de igyekeztem palástolni a zaklatottságomat.
A fiú széles mosollyal köszöntött, a többiek illedelmesen. Kérdeztem tőlük, hogy megy az iskola, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a fiú közben közelebb húzódott hozzám. Máskor az oly szívesen fogadott közelsége most fojtogatóan hatott rám; igyekeztem nem odafigyelni erre. Ő pedig semmit nem vett észre.

Nem sokkal később meglátogatott a húgom. Éppen átvette a fiútól a kilincset, aki néhány lemezt hozott nekem, és hamar távozott. Alig vette le a kabátját, közölte, hogy pletykálnak rólam. Nem voltam jó állapotban. A három cédéből, amit korábbi vendégem adott, az egyik pontosan az volt, amit a kapcsolatunk elején véletlenül megkarcoltál, és hallgathatatlan lett. Nagyon szerettem azt az albumot; rock klasszikusok voltak rajta, és megígérted, hogy megszerzed nekem újra.
Ritkaság volt, tudtam, hogy képtelen leszel beszerezni. Mégis próbálkoztál. Lemezboltokba jártál, bolhapiacokra mentél ki, átkutattad az internetet, de sehol nem találtál megvehető darabot belőle. Sokszor mondtam neked, hogy ne törődj vele, majd letöltöm azokat a dalokat a netről, és kiírom magamnak, de azt mondtad, az nem olyan, mint az eredeti volt.

A fiúnak sikerült szert tennie egyre abból a CD-ből. Nem tudom, hogyan, mert amikor megláttam nála, egyszerűen elment a hangom. Csak álltam ott, a szívem összevissza vert, a fiú pedig azt hitte, haragszom. Mit is mondtál az előbb, kérdeztem a húgomat, miután sikerült valamelyest észhez térnem.

– Pletykálnak rólad – ismételte meg. – Rólad és a fiúról…
Értetlenül nézhettem rá, mert azzal folytatta:
– A barátaink azt hiszik, hogy homokos lettél.
A lemez, amit letenni készültem, hangosan koppant az asztalon.
– Tessék?
– Túl sokat vagy együtt vele.
– Az isten szerelmére, de hát a barátom! Jól érzem magam vele, eljárunk ide– oda. Ettől már homokos lennék?
– Nem, nem attól. De ahogy nézel rá…
– Mégis hogyan nézek rá?
A húgom olyan arckifejezéssel meredt az arcomba, amit nehéz lett volna lefordítani. Álltam vele szemben, döbbenten és értetlenül. Teljesen össze voltam zavarodva, hála a fiúnak és neki.
– Akarod tudni?
– Légy szíves, világosíts fel!
– Nos, hát pontosan úgy nézel rá, mintha valóban szerelmes lennél bele – közölte. – Ugyanazt látom a szemedben, mint amit akkor láttam, amikor először szerelmes lettél. A viselkedésed is pontosan olyan. Egyszer madarat lehet veled fogatni, a másik percben elmélázva meredsz magad elé.
– Micsoda képtelenség! – csattantam fel.
– Lehet, hogy te nem veszed észre, te nem tartod különösnek, de mi, kívülállók, látjuk, hogy ez már régen több mint egyszerű barátság – felelte ingerülten. – És ami azt illeti, nem csak a részedről.
– Neked elment az eszed! Mindnyájatoknak elment az esze!
– Ne kiabálj, kérlek! – csitított.
Már majdnem lenyeltem a mérgem, amikor azt mondta:
– Tudod, megérteném. Úgy értem, ha esetleg többet éreznél iránta. Kedves fiú, okos is, és… annyira hasonlít hozzá. Külsőben persze nem, de belsőleg rettenetesen. Ne mondd, hogy te nem vetted észre?

Összeszorított szájjal hallgattam. Úgy éreztem, azok a különös gondolatok, amik mostanság megfordultak a fejemben, hirtelen testet öltöttek a szavaival. Hogy vak voltam eddig, de legalább is vak akartam lenni, az összes furcsa egybeesésre.
– Még a kisugárzása is pont olyan, mint neki. – A húgom hangja nehezen törte át magát a ködön, amibe az elmém burkolózott. – Ahogy gesztikulál, bizonyos hanglejtései… Nézd meg a lakásod! Nézz körül! Ezeket az új dolgokat tőle kaptad, de az ő ízlését tükrözik, mintha… Nem is tudom. Mintha…
– Nincs olyan, hogy reinkarnáció!
– Akkor mégis, mivel magyarázod ezt az egészet?
Nem tudtam mit felelni. Szédültem, a vérnyomásom az egekben járt, az agyamban úgy kavarogtak a gondolatok, mint egy homokkupac szemcséi, amiket a hátára kapott a szél. A húgom hamarosan elment, én pedig egyedül maradtam a kétségeimmel.

Másnap eljött vacsorázni, ahogy megbeszéltük. Kicsit bátortalan volt a cédés dolog miatt, feszélyezetten ült az asztalnál, egyfolytában új és új témát keresve a beszélgetéshez. Próbáltam normálisan viselkedni, nem keresni nyomokat a kettőtök közötti hasonlóságra, de egyszer csak kibukott belőlem a kérdés:
– Ki vagy te?
Megállt a kezében az evőeszköz.
– Micsoda kérdés ez?
– Mit akarsz tőlem?
Értetlenség telepedett az arcára.
– De hát tudod, ki vagyok – mondta.
– Nem, fogalmam sincs – ellenkeztem. – Azt gondoltam, a tanítványa voltál, de tudom, hogy nem vagy az. Az egyik percben úgy érzem, most találkoztunk először, a másikban pedig úgy hiszem, régóta ismerlek már.
– Sok a közös bennünk…
– Nem, nem erről van szó – tiltakoztam. – Nem mi vagyunk közös hullámhosszon, inkább…
Képtelen voltam kimondani. A fiú egyenes derékkal ült velem szemben. Az arca komoly volt, a tekintete csillogott. Visszatartotta a lélegzetét.
– Bármi… bármit is akarsz tőlem, nem hiszem, hogy képes vagyok megadni neked – mondtam.
Szomorúság költözött a szemébe. Ekkor értettem meg, hogy a húgomnak igaza volt. Belesétáltam valamibe; egy érzelmi zűrzavarba, ami kényelmet nyújtott a hosszas egyedüllét után. Megkedveltem az érzést, hogy megint figyelnek rám, hogy van velem valaki, akivel megértem magam, miközben vele is elhitettem, hogy rám van szüksége.

Nem válaszolt. Halkan hátratolta a székét, felkelt, vette a kabátját és kisétált a lakásból. Elment, búcsú nélkül, ahogy annak idején te is.

És nem jött vissza, mint ahogy te sem. Magamra maradtam megint, és a hétköznapok ismét közönséges hétköznapok lettek. A tavasz elvirágzott és elnyílott mellettem, a nappalok hosszabbak és egyre melegebbek lettek. A nyár átvette az uralmat.

A fiú hiánya éppolyan erős volt bennem, mint az utánad érzett azokban az első időkben, amikor mindent elborított a gyász. Őt is, mint téged, egyik percről a másikra veszítettelek el. Egyszer még ott volt, a következő pillanatban pedig már nem.

Próbáltam túl lenni rajta. Elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk. A lábaim kivittek a temetőbe, de a mozdulat, amivel a kedvenc virágaidat a vázákba raktam, automatikussá vált. A barátaimnak, a régieknek és az újaknak, akiket neki köszönhettem, feltűnt, hogy elmaradt mellőlem, de faggatni egyik sem mert. Talán érezték, hogy valamennyire ők is hibásak abban, hogy így alakult.
De a magányom szinte kibírhatatlan lett. Nem tudtam aludni, nem volt kedvem szóba állni senkivel, nem találtam a helyem. Egyedül a munkámat végeztem jól.

Vissza akartam kapni őt. Egy idő után ez lett az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatott. Vissza kell szereznem, bármi áron. Nem akartam törődni a barátaim véleményével, nem érdekelt a családom rosszallása sem. Egyszerűen akartam azt a boldogságot, amit mellette és vele éreztem. Te örökre elmentél, de ő nem úgy hagyott el, hogy ne térhessen vissza. Ez reményt adott. De hiába hívtam, nem vette fel a telefonját. Sosem nyomott ki, hagyta, hogy a készülék csörögjön, de nem válaszolt. Én ezt jó jelnek gondoltam.

Sűrűbben mentem ki a temetőbe, remélve, hogy ott találom majd a márványkő előtt, de hiába. A fűzfa árnyékában csak a diákjaidat találtam, és elszomorodva tapasztaltam, hogy a számuk egyre fogy. Kérdeztem a temetőőrt, nem látta– e a fiút, de azt válaszolta, jó ideje nem járt ott.

Magamba zuhantam, éppen úgy, mint a te elvesztésed után. Nem érdekelt senki és semmi. Vele akartam lenni, mert tudtam, hogy akkor valamiképpen veled is leszek.
És akkor végre magamnak is beismertem, hogy tényleg szerelmes vagyok. Hogy az a fiú valamiképpen magába bolondított. De tehetetlen voltam, és nem maradt más, mint belenyugodni abba, hogy nem látom többé.

Elmúlt a nyár is, korán jött az ősz és hosszúra nyúlt. A fák sokáig hordták és őrizték ezerszínű leveleiket, de a levegő meleg maradt. Úgy éreztem, fáraszt már a séta a temető betonútján a nyughelyedig. Elhatároztam, hogy búcsút veszek tőled, és új életet kezdek.
Az emlékedet továbbra is őrizni akartam, de a látogatásaimat csak a születésnapodra és a temetésed dátumára akartam korlátozni. A húgom tudomásul vette a döntésem, mikor elmondtam neki. A szimpatikus temetőőrnek is elmondtam, miközben velem sétált a kanyargós sírkerti szerpentinen. Eljön az az idő, amikor az ember inkább az élőkhöz akar tartozni már, helyeselt.

Álltam a vörös márványkő előtt, a rózsákkal a kezemben, és beismertem neked, hogy belefáradtam az emlékezésbe. Sírtam, mint a temetésed óta még soha, és ólmos léptekkel verekedtem át magam a temetőn, miután valamelyest megnyugodtam.

A következő nap az eget szürke fellegek lepték el. A levegő nehézzé vált, a félhomályban az ember kábán kóválygott. Megérkezett az ősz, és a csendesen surrogó esővel jelezte, hogy maradni akar. Munkából hazafelé bőrig áztam. A zápor felkészületlenül ért, cuppogó cipővel estem be a lakásba. Gyorsan forró zuhanyt vettem, majd száraz ruhát. Elhatároztam, hogy teát főzök, amivel felmelegíthetem magam, míg a szekrény aljáról előásom az elektromos fűtőtestet. Éppen csak bekapcsoltam a vízmelegítőt, amikor kopogtak. A húgomat vártam, nem zártam kulcsra az ajtót.
– Gyere be! Nyitva van! – kiáltottam ki.

Az lett a gyanús, hogy nem hallottam meg a hangját, amivel a zord és felettébb kellemetlen időjárásra panaszkodik. De csak aztán lepődtem meg igazán.

A fiú állt a szűk kis folyosón, vizes dzsekijéről kövér cseppek hullottak a padlóra. Hosszúra nőtt haja keskeny arcára tapadt, sötét szemével várakozva nézett rám.

Hirtelen azt sem tudtam, mit csinálok, csak hozzáléptem, két kezembe fogtam az arcát, és hideg szájára nyomtam a számat. Magához szorított, egész testével hozzám simult. Remegő kezekkel vettem le róla a csurom vizes kabátot, majd öleltem át ismét. Gyengéden csókoltam a száját, és húztam befelé a melegbe, miután ráfordítottam a kulcsot a zárban. Nem akartam elereszteni, az ingébe markoltam, attól félve, hogy ha egy pillanatra is meglazul rajta a szorításom, nem lesz ott többé.

A bőrén éreztem a parfümöd illatát, de már nem érdekelt, hogyan került oda. Nem akartam azzal törődni, ki ő, mit keresett a sírodnál és mik a szándékai. Egyre vágytam csak: soha többé el nem engedni magam mellől.
Amikor áthúztam a hálószoba küszöbén, vártam, hogy tiltakozni fog, de némán dőlt az ágyra. Akkor már mohóan csókoltam a száját, a kezem végig kutatta a testét, keresve rajta a helyeket, amiket dédelgethet. Nem ellenkezett, egyetlen szót sem szólt. Szenvedéllyel harapta a számat, ujjai, meleg tenyere beférkőztek a ruhám alá. Keményedő ágyéka az enyémnek feszült, csípője vágyódva nyomódott az enyémhez.

Mindent elsöprően tört rám a vágy, hogy birtokba vegyem. Ki bánta volna, ha rá szakad az ég, vagy megnyílik a föld, ha a karjai közt lehet? Nem kérdeztem semmit; sem azt, hogy akarja– e, sem azt, hogy hagyja– e, csak elkezdtem kibontani a ruháiból. A nadrágja gombjai kitárulkoztak az ujjaim előtt, forró lüktetést találtam alattuk, ami keményen simult a kezemben. A fiú medencéje kínlódva emelkedett meg, amikor a tenyerembe zártam őt, és simogatni kezdtem. Le akartam venni az ingét, de az ujjaim reszkettek az izgalomtól.
– Hagyd! – zihálta, és legyűrte rólam a nadrágot.

Engedelmeskedtem, és a figyelmemet inkább másra összpontosítottam. Az érintéseimmel bebarangoltam a combjai belsejét, majd megtettem ugyanezt a számmal is, halk nyüszítéseket csalva ki a torkából. Vetkőztetésben ügyesebb volt, mint én, és nem csak abban. Olyan magabiztosan találta meg az érzékeny pontokat a testemen, hogy egy percre megint rám tört a dčjá vu érzés. Nem akartam odafigyelni rá.

Szinte megint szűz voltam, amikor elérkezett a pillanat, hogy a magamévá tegyem. Tudtam a technikát, hiszen olyan korban élünk, amikor az ember bármikor elsajátíthat olyan tudást is, amihez valójában semmi köze. Esetlenül igyekeztem megkönnyíteni mindkettőnknek az egyesülésünket, több– kevesebb sikerrel.
Attól a perctől kezdve, hogy befogadott, valami ősi, évezredes ösztön vezérelt, ami megsúgta, mit kell tennem, én pedig ráhagytam magam. Összefonta az ujjait az enyéimmel, száját szomjasan az én számra nyomta, nyelvem felszínére nyögte a vágyát. Mozogtam, ahogy a szenvedély sürgetett. Erős combjai a csípőmet szorították, kezével magát simogatta, én pedig segítségként odaadtam neki a saját kezem.

Eltűnt az idő, elcsendesedett az eső, mi voltunk csak és az univerzum körülöttünk. Úgy éreztem, mintha egy örvénybe kerültem volna, ami egyszerre húzott lefelé és akart kilökni magából. Olyan volt, mintha a semmin lebegtem volna, ami szilárdan tartott a hátán. A fiú nyögései, sóhajai azt jelezték, hogy amit teszek egyáltalán nem rossz, és ugyanezt jelezte az ölem mélyén feszülő hév is. A gyönyör ott várakozott a medencénkben, az ágyékunk izmaiban és vérereiben. Nem lehetett feltartóztatni, és a beteljesülés nedve hamarosan mindent átitatott.

Lihegve feküdtünk egymás mellett az ágyon a párás melegben. Én nem kérdeztem, ő pedig nem mondott semmit. Nem is volt érdekes.
Amint visszanyertem kicsit az uralmat a lélegzésem felett, fölé hajoltam, hogy megcsókoljam. Még mindig viselte makacsul ragaszkodó ingjét, de már nyugodtak voltak az ujjaim ahhoz, hogy levegyem róla. Nagyon csendben tűrte, hogy kibujtassam a gombokat a helyükről. Az arcára néztem, mert rájöttem, hogy visszafogja a lélegzetét. Csak akkor értettem meg, miért, amikor két oldalra simítottam a fehér anyagot.

És abban a percben annyi minden mást is megértettem.

A fehérre érett, hosszú vágás a szegycsontján… A szike ejtette seb a mellkasán…
Egy transzplantációs műtét nyoma.
A te szíved dobogott benne.
Az vitte ki a temetőbe. Az mutatta meg a sírodat neki.
Az volt az, ami miatt a társaságomat kereste.
Az súgta meg neki, a kedvenc helyünket a kávézóban, attól tudta, melyik süteményt szeretem.
A te szívedtől volt olyan, mint te.
A te szíveddel szeretett engem.
A te szíved hozta vissza nekem, ő pedig visszahozott téged is.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)