Haj írta: Tigi

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<<


Haj
(javított verzió)


Felpillantottam a holttestről, és még egyszer szemrevételeztem a hajamat: sárga volt, esetleg mézszínű, de semmi esetre sem ezüstös. Rózsaszín blúzom elején sötét vérfolt éktelenkedett, és a fegyverként használt ollón megcsillant a szépségszalon erős lámpáinak fénye, ahogy leengedtem a karomat.

A fodrász, valami Ivonne, mozdulatlanul feküdt előttem a kövön, fekete, festett haja keveredett korábban levágott, világos tincseimmel. Pólója és festőköténye úszott a vérben, a fakó járólap eltűnt a vörös tócsa alatt. Zöld, kifejezéstelen tekintete üvegesen meredt a plafonra, jobb keze, amit nemrég még nyaki sebére szorított, a vállára hanyatlott, másik karja pedig keresztben feküdt a hasán. A felborított festékes állványról ledőlt a keverőtál, a kékes folyadék pedig Ivonne lábára csepegett, befogta olcsó, kínai farmerját, aminek a szára eltűnt agyontaposott csizmájában.

Mély levegőt vettem, és igyekeztem higgadtan végiggondolni, hogy mit tehetnék, hogy ne terelődjön rám a gyanú – váratlanul ért a helyzet, fel sem merült bennem, hogy elsőre épp egy tehetségtelen, idegesítő fodrászt fogok hidegre tenni. Mint a szerelem első látásra: ha megtörtént, már nincs mit tenni. Hátat fordítottam a tükörnek, hogy addig se kelljen borzasztóan elszúrt frizurámat bámulnom, de hiába, a flancos helyiségben nem akadt egy falfelület, amit ne borított volna valamiféle üveg. A szalon kirakatát eltakarta a szalagfüggöny, amit a fodrász zárórakor behúzott, de azért az ajtóhoz léptem, és ráfordítottam a kulcsot – kellemetlen lett volna csak azért lemészárolni valakit, mert benyitott a fodrászatba. A tetthely biztosítása után a fülem mögé tűrtem hajam maradványait, és hozzáláttam a takarításhoz.

Átléptem a nő lábán, megkerültem a tócsát, aztán beálltam a fejmosótálak mögé, hogy leöblítsem az ollót: szinte azonnal eltűntek róla a foltok, ellentétben a blúzommal, amiről hiába itattam le a fodrász száradásnak indult vérét. Miután kiszedtem a körmöm alól a szövetmaradványokat, a táskám belső zsebébe csúsztattam a megtisztított fegyvert, majd felvettem a dzsekimet és a kesztyűmet, hogy ne hagyjak a kelleténél több nyomot. Eszemben sem volt kihúzni magam a vendégkönyvből, hiszen a hajam mindent elborított, ráadásul a teljes baráti kör tudta, hogy Ivonne-nál jártam, a csapról viszont tőlem telhető alapossággal letörölgettem az ujjlenyomataimat.

A nőt a bokájánál fogva bevonszoltam a pult mögé, hogy ne éktelenkedjen egy hulla a szalon közepén – ahhoz képest, hogy a penge milyen könnyen beleszaladt a nyakába, legalább kétszer olyan nehéz volt, mint amilyennek látszott. Széles, vörös sáv jelezte a test útvonalát, de érintetlenül hagytam, úgyse tudtam volna maradéktalanul felmosni. Végül gondoltam egyet, és kivettem az összes pénzt a kasszából – vitathatatlanul jól jött, ráadásul reménykedtem, hogy rablógyilkost fognak keresni. A kőkorszaki biztonsági kamera videóra vette a gyilkosságot, de nem foglalkoztam a visszanézésével, egyszerűen kivettem a kazettát a pultba épített dobozból, és bepasszíroztam a táskámba.

Mielőtt kiléptem volna az utcára, még egyszer, utoljára végignéztem a tetthelyen – a vér elkezdett rászáradni a fehér kőre, a pénztárgép kihúzott fiókja üresen tátongott, de a holttestet eltakarta a berendezés. Megakadt a tekintetem a fejmosótálak mögötti sarokba támasztott tisztítószereken, és kis híján visszamentem, hogy kitakarítsak, ezáltal elmaszatoljam a lábnyomaimat, de meggondoltam magam: végig ügyeltem rá, hogy kikerüljem a vért, a rablók pedig ritkán mosnak fel maguk után.

Az óra fél tízet mutatott, mikor bezártam magam mögött a fodrászat ajtaját – a kulcsot a kazetta és az olló mellé rejtettem, aztán határozott léptekkel elindultam a metróhoz. Recsegett a talpam alatt a friss hó, és az első pár méter után a fejemre tettem a kapucnimat: ez a kettő-az-egyben megoldás volt a nap ötlete, ugyanis eltakarta az undorító hajszínemet, és a fülem se fázott.

A megállóban határozottan gyanús alakok mellett kellett elhaladnom, de így jár, aki bedől a reklámoknak, és a világ végén választ fodrászt. A hangosan zenét hallgató utcakölykök nyerítve, egymást barátilag lökdösve foglalták el a peron teljes szélességét, észre se vették, hogy elhaladtam köztük. Táskámat magamhoz szorítva szálltam fel a szerelvényre, pedig nem volt mitől tartanom: annyira a külvárosban voltam, és olyan képtelen időpontban, hogy a kocsi teljesen üres volt. Találomra letelepedtem egy ülésre, aztán kibámultam az ablakon a sötét alagútra – fekete hátterű tükörképem fakó volt és elmosódott, mégis tudtam, hogy egész egyszerűen ocsmány a frizurám.

Ivonne-nal közel sem voltunk egálban, ugyanakkor kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy más hajában már nem tehet kárt. Ahogy távolodtam a szalontól, azon töprengtem, vajon mit kellene éreznem most, hogy spontán leszúrtam egy fodrászt. Hónapok óta tartó feszültségem, ingerültségem abban a pillanatban elmúlt, hogy kiterítve láttam a nőt: rendíthetetlen nyugalom szállt meg, amit se a lebukástól való félelem, se a hajam felett érzett elkeseredés nem befolyásolt. A késeléssel minden frusztráló tényező erejét vesztette, teljesen hidegen hagytak a vizsgák és a tönkrement kapcsolatok: megkönnyebbültem.

Hiába volt nálam rengeteg terhelő bizonyíték, elvigyorodtam – átadtam magam a gyilkosság felszabadító örömének, felálltam, és nevetve átsasszéztam a metrókocsi másik végébe, aztán ledobtam magam egy narancssárga ülésre. Vállamra omló tincseim árnyalata alig különbözött az elöregedett műanyagétól.
Hazafelé tettem egy kis kitérőt, és a bizonyítékokat egy alkalmas pillanatban a folyóba hajítottam, a véres blúzt azonban csak másnap reggel égettem el, miközben elmélázva olvastam a hozzászólásokat a gyilkosságról szóló hír alatt – a belőlük sugárzó korlátoltság szinte fájt. A kabátomat és a csizmámat megtartottam, előbbit sajnáltam volna megsemmisíteni némi DNS-maradvány miatt, utóbbit pedig stratégiai okokból őrizgettem, hogy mikor beindul a nyomozás, meg tudják különböztetni a nyomaimat a feltételezett gyilkosétól, de senki se kérte.

A nyomozók késő délután kerestek fel, és elcsépelt frázisokkal igyekezték leplezni érdektelenségüket, miközben feltették rutinkérdéseiket. Gépiesen jegyzetelték megfontolt válaszaimat, néha beleszürcsöltek forró, automatás kávéjukba, de nem figyeltek igazán – fel se merült, hogy elégedett vagyok-e a hajammal. Magától értetődő kérdésnek tűnt, hogy szerintük ki a tettes, de csak vonogatták a vállukat, aztán elmentek, és vissza se jöttek.

A fürdőszobatükör előtt álltam, a hajam a mosástól csak még sárgább és formátlanabb lett: nedvesen is látszott, hogy nagy kárt tettek benne. A hűvös víz vékony, fényes patakokban csorgott ki a hajamból, az átlátszó cseppek végigcsúsztak a hátamon, aztán eltűntek a derekamra tekert törölközőben, miközben felültem az íróasztalom tetejére, és tárcsáztam az interneten talált fodrász számát – reméltem, hogy ezúttal sokkal, de sokkal több szerencsém lesz. Az ő érdekében…




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)