Az Olümposzon túl írta: botkrisz

[Kritikák - 11]

+++ betűméret ---
>>


„A Halál úrnője feltámaszt,
A Halál úrnője megsegít,
De betör fényes kocsiján
Az isten, kinek nevét
Mindenki rettegi.
Pusztulás jár, ahova lép
Gyilkosa halálnak
Maga a nő, ki immár újra a Halál istennője.”

A Delphoi jósda jóslata i.e. 653



1. Hermész szárnyas cipője


Az esőben való ácsorgás nem tartozott a kedvencei közé. Persze, más lett volna a helyzet, ha reggel nem felejti el betenni a rózsaszín alapon fekete pöttyös esernyőjét, amit a bátyja minden adandó alkalommal kifigurázott. Barkai Éva hangosan felsóhajtott, miközben az egyetem oszlopai alatt bámult fel az égre. Göndör hajának máskor rendesen elgereblyézett tincsei most páradús lélegzettel meredeztek mindenfelé, és kunkorodtak be mindenhová. A bejárati ajtó tükrében azt is megállapíthatta, hogy már igencsak ráférne egy hajvágás mogyorószínű tincseire…
- Bocs, hogy késtem – vágódott be elé egy hatalmas alak fújtatva. – A metrón olyan sikerem volt, hogy alig akartak elengedni az ellenőrök.
Éva szemrehányóan bámult három fejjel magasabb bátyja arcába, akinek a borús idő ellenére is meglehetősen csillogott a szeme.
- Fel nem foghatom, hogy bírsz ilyenkor is optimista lenni – húzta el a száját Éva.
Barkai Roland csak felnevetett és meglegyintette húga feje búbját a kezében tartott, összetekert újsággal.
- Ez egy gyönyörű hely, ki kell élveznünk, hogy itt lehetünk.
- Úgy, hogy rögtön bezsebelünk egy bírságot?
- Ki mondta, hogy fizetnem is kellett? – kacsintott Roland. – Szépen elmagyaráztam sanyarú sorsunkat a kedves ellenőr hölgynek, és lám… el is engedett. A vonzerőm most is működött, hugi.
Azzal megfogta testvére karját és vezetni kezdte az esőben, a feje fölé tartva egy villámgyorsan kinyitott, viharvert esernyőt.
Naná, hogy nem a fekete pöttyös volt nála, hanem egy három helyen is szakadt, és elemeiben meglehetősen lifegő példány. Roli ragaszkodott öreg tulajdonához, az esernyőt még az első barátnőjével közösen vették a Városligetben.
Ám Éva más véleményen volt, különösen itt, az egyetem vonzáskörzetében.

- Megőrültél? – hadonászott riadtan, és megpróbálta elhessegetni bátyja karját. – Már így is elég csodabogárnak tartanak, nem kell még jobban rátenned egy lapáttal!
Visszatekintett az egyetem bejárata felé, ahol jó páran ácsorogtak, beszélgetésbe mélyedtek, vagy éppen az esernyőjüket keresgélték. Éva lefogadta volna, hogy rögtön felfigyeltek az idegen beszédre, és máris sugdolóznak a háta mögött.
- Csakis te képzelsz be olyasmit, hugi, ami nincs – rázta a fejét Roland. – Azok a szexi norvég lányok épp azt taglalták, hogy milyen tantárgyakat vettek fel ma reggel, és hogy megint nincs náluk az esernyőjük… Szerinted felajánljam az enyémet?
Azzal felnevetett, hangosan és harsányan, de olyan tiszta csengő hangon, hogy Évának egy percre ismét visszatért a jókedve.
Roli vizes, barna hajszálai csak úgy röpködtek mindenfelé. Éva irigyelte testvére dús sörényét, amely még az esőben is kellő stílussal keretezte a helyes arcot. Csak egyszerűen kócos volt, nem göndörödött és nem kezdett el lelapulni, mint egy ócska cipő elhasznált nyelve. Vagyis mint az ő haja…
Éva belevágta könyökét testvére gyomrába, és kikapta a kezéből a félig elázott újságot, hogy a feje fölé tartsa. Talán ér annyit, mint az ócska esernyő. Már a metró bejáratánál futottak, amikor Rolandnak sikerült visszaszereznie a megviselt, vizes lapot, és azzal a lendülettel szét is mállott a kezében.

Csak egy megállót kellett utazniuk, aztán már szállhattak is át; Éva a sürgető jelzés előtt két másodperccel ugrott be az ajtón.
A metrókocsi apró volt és fehér, és vígan zakatolt, akár a pesti HÉV. Éva hátradöntötte a fejét az ülésen, és azt képzelte, hogy újra otthon van, ott a messzi Budapesten és épp a Filatorigát állomását veszi szemügyre az ablakból. Amikor azonban egy erősebb lökéstől megrándult a vonat, kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy ez bizony nem Budapest, hanem egy attól sok-sok ezer kilométerre fekvő város.
Oslo gyönyörű volt a maga nemében, biztosan az volt. De Évának egyelőre csak az újat, az ismeretlent és az idegenséget hordozta magában.

Alig két hónapja tudta meg, hogy az anyja megkapta azt a munkát. Barkai Rozália egy informatikai cégnél volt a marketing részleg fejlesztő menedzsere, és mindig is híres nyitottsága most rásegített az előmenetelére. A norvég anyavállalat csak őt akarta, Barkainé pedig a szabadulást erőszakos férjétől, úgyhogy a költözés mellett döntött. Elszakította magát és gyerekeit Pesttől, el a HÉV csikorgó kerekeitől, hogy új életet kezdjenek Oslóban, a norvég fővárosban.
Éva akkoriban még élvezte a nyári szünetet, a barátait, az első szerelem örömét, de hamar rá kellett döbbennie, hogy túl szép volt ez ahhoz, hogy kitartson az új tanévre. Anyja villámgyors ügyintézésének révén immáron Oslóban koptatta az egyetemi padot, és reménykedett benne, hogy mire megtanul folyékonyan norvégul, nem megy el a kedve a régészi pályától.

- Mi volt az állásinterjún? – kérdezte Éva csak úgy mellékesen a bátyját.
Hangjából semmi érzelem nem szűrődött ki, még a szemeit is félig csukva tartotta. Roland flegma tartása semmit sem változott, amikor válaszolt. Mintha csak egy focimeccs eredményét taglalnák, aminek semmi tétje nincs.
- Elutasítottak. Nem tudok eléggé norvégul.
- Micsoda? - Éva felháborodott képpel meredt testvére profiljára. – Te nem tudsz!? TE!?
- Tudod, hogy mindig elrontom a ragozást, ha gyorsan beszélek – legyintett a fiú.
- És az angolod?
- Az nem kellett nekik.
- Pfff – Éva haragosan kifújta a levegőt.
- Semmi vész, Akácfa, holnap is van nap. Bár az újságom a hirdetésekkel együtt elázott, még mindig vehetek másikat.

Éva most az egyszer nem berzenkedett a ráaggatott becenév miatt. Még öt éves korából maradt rá az Akácfa, amikor a nagymamánál Dunaföldváron megpróbált felmászni a hatalmas kert végében lévő fára. Sikeresen lehorzsolta a térdét, elszakította a szoknyáját és vérzett a tenyere, de akkor is megérte, hiszen látta, hogy a szomszéd macskája bizony odafenn ül a kamra ajtajában. Persze, a lemászással már adódtak gondok, ugyanis sehogy sem akart összejönni; a lábai beakadtak és még jobban lehorzsolódtak, és minden ág útban volt. Majdnem sötétedésig ott gubbasztott, mire Roli rátalált, és akkor is előbb kikacagta magát, csak aztán állt neki előkeresni a létrát. Már hét évesen is meglehetősen bosszantó tudott lenni, hát még akkor, amikor a kantáros nadrágja volt rajta… Abban valahogy olyan nagyfiúsnak érezte magát.

- Anya megint nincs otthon? – kérdezte, és megpróbálta a kezeivel rendbe hozni, amit az eső tönkretett. Reménytelen. Félhosszú haja sosem lesz az igazi, amíg ez a párás levegő tart.
- A-a – rázta a fejét Roland, miközben kinyújtotta az egyik, hosszúra nőtt lábát. – Valami konferenciája lesz holnap este, és elő akar készülni. Tudod, bemutatók, meg jegyzetek…
Éva csak bólintott. Ez azt jelenti, hogy megint valami felmelegített vacsorát fognak enni, ami már legalább két napos, ha csak ő nem üt össze valamit.
- Láttam ma egy fiút az egyetemi aulában. Tisztára úgy nézett ki, mint Tomi, amikor még nem volt kopasz – jegyezte meg.
- Remélem, javasoltad neki, hogy semmi pénzért ne váljon meg a hajkoronájától. Tominak se vált az előnyére, még a barátnője is elhagyta.
Éva rácsapott a bátyja lábára. Nem hitte, hogy komolyan fájna neki, de igyekezett minél nagyobbat ütni.
- Nem szakítottunk! Továbbra is emailezünk!
Roli a szemeit forgatta, és meg se rezzent az ütéstől.
- Ó, elnézést! Lebecsültem a kommunikációnak ezt a nagyszerű módját két szerelmes között. Hiba volt.
Éva dühösen fordította el a fejét, és bámult ki a szemközti ablakon. Mit tudhatja Roli…! Ő nem volt senkibe belezúgva, amikor jött a költözés híre. Nem kellett könnyes búcsút vennie senkitől, azt bizonygatva, hogy sosem felejti el… Éva tudta, már lassan Tomi arcára sem emlékezne, ha nem állna az éjjeliszekrényen a képe. Magára volt mérges, és nem a bátyjára. Miért halványul el egyre jobban Tomi arca?

A metró csikorogva lassított, a táblán feltűnt Holmenkollen állomásának a neve. Osló északi részén már a nap is kiragyogott a felhők közül, és a szürke házak is egészen más fényben ragyogtak. Erkélyeiken még ott voltak a nyár kellékei, egy-egy virágláda, hintaszék, de közelgett már az ősz hidegebb sodrása.
Éva felkapta a táskáját, és sietve bátyja után lépkedett.
A házukig jó pár métert kellett gyalogolniuk, és Éva bizony még mind a mai napig hadi lábon állt az utcájuk, Lillevannsveien kimondhatatlan nevével. Hogy költözhet valaki egy ilyen nevű helyre?

Roli már akkor is viccesnek tartotta, amikor először hallotta.
- Tisztára úgy hangzik, mint egy pillangó neve – kacarászott.
Éva nem nevetett, csak sajgó szívvel gondolt a Szőlőkert utcára, amit hamarosan el kell hagyniuk. Már akkor hiányzott neki a Duna árnyékos partja, a mellette lévő kis árusbódék és az Óbudai-sziget szinte kézzel fogható közelsége.
Éva megrázta a fejét, és sóhajtva húzta feljebb a táskája pántját.
Roli megérezhette, hogy húga megint rossz hangulatba került, mert felvidításul fütyörészni kezdte egy huszárnóta első sorát. Karjait lazán lóbálta egymás mellett, hosszú lábaival pedig határozottan lépkedett, akár a dalban szereplő katonák egyike.

Könnyedségével és lazaságával mindig sikerült életre ráznia Évát, aki igencsak hajlamos volt az önsajnálatra és a letargiára. Míg Éva volt a család aggodalmas kis boszorkánya, Roli gondoskodott róla, hogy egy kis vidámság is kerüljön a szűkös élet asztalára. Optimizmusa és reményei sokszor oldottak meg olyan helyzeteket is, amik első látásra meglehetősen borzalmasnak tűntek.
Ilyen volt a zár kicserélése, amikor az anyjuk kidobta végre erőszakos apjukat, vagy amikor a kutyát kellett eltemetni, mert apjuk bosszúból megmérgezte szegény Morzsát.
Roli szíve is lázongott az utazás ellen, hiszen jóformán a világ végére jöttek, Holmenkollen még Oslótól is messze volt. De tudta, hogy új életet kellett kezdeniük, és Évára is ráfért már egy kis önállóság. Addig csak a gondoknak élt, és a mindennapos veszekedések igencsak felemésztették. Bár Oslo továbbra is egy gyűlölt hely maradt Évának, Roli már látta a változást. Az új város el tudta érni, hogy a lány végre nem rezzent össze minden ajtócsapódástól és néha önmagára is gondolt.

Roli fütyörészése azonnal abbamaradt, ahogy megpillantott egy jól megtermett fekete macskát az egyik fa ágán. Már majdnem otthon voltak, az ipszilon kereszteződés után következett a házuk a fényes, piros tetővel.
- Az a macska igencsak keservesen nyávog – hümmögött a fiú, miközben kezét leárnyékolva pislogott fel a magas fára.
- A norvég macskák mind így nyávognak – jegyezte meg Éva éllel a hangjában. – Hosszan és elnyújtva…
- Persze, nálunk meg még kokárdát is tűznek, ha fennragadnak egy fán…
Roli a következő pillanatban már cselekedett is, cipője súrolta a fa vaskos törzsét.
- Mit művelsz? – sóhajtott fel a szemeit forgatva a húga.
Végignézte, ahogy Roland kiszedte a bajbajutott macskát a fa ágai közül, és biztonságban lemászott vele a földre. Az utolsó métert egy jókora ugrással tette meg, és úgy ért földet, akár egy kötéltáncos.
- Bajbajutott egy hölgy, intézkednem kellett – kacsintott Roli, és hagyta, hogy a fekete macska lágyan a pulóveréhez dörgölőzzön.
- Nyakörve van, biztos az egyik itt lakóé – simogatta meg Éva is az állatot, majd nevetve nyugtázta, hogy a macska elkezdett dorombolni.

- Hé, ti ott!
A hang a kereszteződés felől érkezett, és meglehetősen sietős léptek társultak hozzá. Kisvártatva feltűnt egy sötétszőke fiú, festékes ruhában és szakadt cipőben. Korban annyi idős lehetett talán mint Roli, vagy egy kicsit idősebb, Éva nem tudta megállapítani. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a fiú nadrágzsebéből egy piros, meglehetősen koszos rongy kandikált ki, és valamit igen izgatottan magyarázott.
- Mit mond? – ráncolta össze a homlokát Éva, hiszen a fiú pergő beszéde jócskán megdolgoztatta gyér norvég tudását.
Roli tovább vakargatta a macska füle tövét, hagyva, hogy az teljesen hozzásimuljon.
- Hálás, amiért végre megvan az anyja macskája. Már tűvé tette érte a környéket – válaszolta Évának, miközben fél szemmel a közeledőt méregette.
Roli kezet rázott a fiúval, aki Leo Björnstadként mutatkozott be. Éva látta, hogy az ismeretlen arcára, és a hajára is jócskán jutott a kezén lévő fehér festékből.
- Azt hittem, már sosem találom meg Katyt! - A nevetős arc egy beszédes zöld szemet rejtett.
Éva vetett egy pillantást a macska nyakörvére, ahol valóban ez a név állt.
Leo mintha zavarban lett volna, folyton vándorolt a tekintete, és a kezében lévő kalapácsot pörgette.

- Épp felújítjuk a házunkat – magyarázta, mintha mentséget kellene adnia a külsejére. – Pár napra kitettük a bútorokat is, és Katy nehezen viselte, hogy a kedvenc karosszéke is a kertbe került. Még Magda asszony is megjegyezte, hogy micsoda kínzás, hogy az állatok nem mehetnek be a házba…
Roli átadta a fekete macskát, és elmesélte, hogy ők csak mostanában költöztek ide, sajnos nem ismerősek a környéken, fogalmuk sincs ki az a Magda asszony.
- Hamarosan megtudjátok, ne aggódj – nevetett fel Leo. – Mindenbe szereti beleütni az orrát, és fura göncökbe öltözteti a kutyáit.
- A húgom meg szeret titokzatoskodni, talán össze kellene őket kötni – vigyorgott vissza Roli.
Leo mintha ekkor vette volna igazán szemügyre a Roli háta mögött álló Évát. Az egész csak egy pillanatig tartott, Leo szemei már tova is siklottak, és nem is tértek vissza.
- Eddig hol éltetek?
Éva meglehetősen kellemetlennek érezte az előbb azt a kutató pillantást. Le merte volna fogadni, hogy amint kiejti a száján az otthonuk nevét, a döbbenet is megjelenik a fiú arcán. Már milliószor hallotta, hogy mi a fenét keresnek itt, vagy hogy miért nem beszélik tökéletesen az ország nyelvét, ha már egyszer áttelepültek… Meglehetősen unta már. Ez a fiú sem volt más, mint a többi norvég.

- Budapestről jöttünk – szólalt meg, hiszen azért ennyit még ő is elmakogott norvégul.
Valami meglehetősen zavarta azokban a szemekben, amik rávillantak.
- Magyarországról? – lepődött meg Leo, pontosan úgy, ahogy Éva megjósolta.
- Bizony – bólogatott Roli. – Éva éppen norvég tanárt keres. Nem ismersz valakit a környéken?
Kis híja volt, hogy Éva bele nem csípett a testvére karjába. Milyen jogon mond el ilyesmit egy idegennek? Ki tudja, hogy ki ez a fiú? Látszólag egy srác a szomszédból, de lehet akár a baltás gyilkos is.
Leo megvakarta Katy feje búbját, de a mozdulat közben kiejtette a kalapácsot a kezéből. A kemény fémfej a lábán landolt, Éva hallotta, ahogy felszisszent.
Maga se tudta miért, de felemelte a szerszámot, és odanyújtotta a fiúnak, aki egy meglepett pillantással viszonozta a gesztust. A következő percben azonban visszasüllyedt a közöny álcája mögé.
Éva elhúzta a száját. Talán nem akarja elfogadni egy nő segítségét? Pedig az előbb épp megállapította magában, hogy ha Leo mosolyog, akkor az egész arca sugárzik.
A kellemes gondolatait azonnal elfelejtette, amint meghallotta a fiú válaszát.
- A környék tele van vénlányokkal és agglegényekkel. Nem hiszem, hogy találna megfelelő tanárt. Az egyetlen épeszűek itt Petersenék, de nekik kisgyerekeik vannak, nem érnek rá ilyesmivel foglalkozni.

Roli megvakarta a feje búbját. Nem egészen erre gondolt, amikor az ötletet javasolta. A húgának akart társaságot keresni, de nem hitte volna, hogy a srác nem veszi a lapot. Vagy nagyon is vette?
- Kár, pedig Éva süti a legjobb almás pitét, amit valaha ettem. Biztos jutna a tanárának is…
Éva bosszúsan bámult testvérére, hiszen világos volt, hogy miben sántikál.
- Almás pite? – csillant fel Leo szeme, és hirtelen olyan volt, akár egy öt éves gyerek.
- Aha – bólintott Roli.
Katy játékosan Leo festékes pólóján húzogatta a mancsát, mintegy próbálgatva a körmeit.
- Hm, talán lesz időm, ha befejeztük a festést – gondolkozott el a fiú.
A mosolya olyan volt, akár a macskadorombolás. A szavait azonban még mindig Rolinak intézte, Évára szinte alig pillantott. A lány nagyon utálta, ha nem vettek róla tudomást, pláne akkor, ha egy olyan srác tette ezt, akinek nem volt erre semmi oka. Hacsak az nem, hogy az előbb felemelte helyette a kalapácsot… Lehet, hogy inkább képen kellett volna vele vágni?
Abszolút nem találta vonzónak az előtte állót, a kifejezően szép zöld szemei ellenére sem. Éva megborzongott, és minden vágya volt, hogy végre beléphessen a házuk kapuján.

Leo testalkata korántsem volt izmos, szokatlanul széles vállai voltak, és mivel nem büszkélkedhetett olyan magas termettel, mint Roli, egy medvére hajazott a felsőtestével. Sötétszőke haja zabolázatlan tincsekben meredezett a fején össze-vissza, fehér festékpöttyökkel tarkítva. Az összképet a szakadt ruha tette teljessé, és az a bizalmaskodó hangnem, amit használt. Éva nem tudta, hogy ez a szokásos norvég udvariatlanság a külföldiekkel szemben, vagy csak Leo sajátja, de nem is érdekelte. Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre leülhessen a kanapéra és a kezébe vegyen egy spagettival teli tányért.
- Magam is boldogulok. Tudod, már feltalálták az internetet – rakta össze a szavakat, és rángatni kezdte testvére pulóverjét.
Roli mosolyra húzta a száját, ahogy Leo döbbent arcára nézett. A fiút mintha meglepte volna Éva reakciója.
- Ne szívd mellre, Leo, a húgom olyan, akár egy páncélba bújt teknős.
Éva a szemeit forgatta, és megindult a házuk felé, apró lépésekkel, időt hagyva Rolinak, hogy elbúcsúzzon.
Leo hangja még elért hozzá, miközben lépkedett. Elképzelte, hogyan vibrálnak azok a zöld szemek.
- Ja, elég szúrós természete van.
Éva már majdnem visszafordult, de aztán mégsem tette meg. Úgyse tudott volna vitába szállni a norvég fiúval, akkor meg mit törje magát? A szókincse csak arra volt elég, hogy rendeljen egy pizzát és bemutatkozzon.

Roli még utoljára megsimogatta a macska selymes szőrét.
- Balra az első ház a miénk, a piros tetejű. Ugorj be, ha kell valami… - vigyorgott Leóra.
- Megfogadom. Néha meglehetősen unalmas csak a vén Magda néni társaságát élvezni, sajnos, ő a közvetlen szomszédunk.
A fiú visszavigyorgott. Szórakozottan megvakarta a fekete macska bundáját, miközben elnézett Éva felé.
- Két nap múlva lesz a házunk felavató partija – mondta. - Majdnem mindenki jön a környékről. Nézzetek be… a harapós húgod is jöhet – vigyorgott. - Trostefaret utca 3.
Roli nevetve bólintott. Leo a kezét nyújtotta, majd a törleszkedő macskával távozott. Ócska cipője hangosan klaffogott, ahogy távolodott.

- Csoda, hogy le nem válik a talpa, amilyen viseltes - morogta Éva, miközben benyitott a kerítésük kapuján.
Roli két lépéssel utolérte, és játékosan megpöckölte az orrát.
- Nem voltál ám valami kedves – dugta zsebre a kezeit. – Azt akarod, hogy rossz hírünk menjen a környéken?
Éva kis híján rácsukta testvére lábára a bejárati ajtót. Roli szavaira nem is reagált, ledobta a táskáját, és a konyha felé vette az irányt.
- Anya azt írja, elfogyott a tej – silabizálta ki a hűtőre mágnesezett levelet. – Elmehetnél a boltba, hátha megint összefutsz a macskás barátoddal.
Roli bedugta a fejét a konyha ajtaján, és vidáman megjegyezte.
- Csak neked akartam segíteni, Akácfa. A norvégod még mindig pocsék…
Éva Rolihoz vágta a szatyrot, a hűtőre készített pénzzel együtt. A kertajtó derűs csapódását meg sem hallotta, mert épp a forró vízbe pakolta be a kemény tésztát.
A házban végre csend volt és nyugalom, csak néha hozta arra a szél a szomszéd papagájának rikácsolását. Éva dudorászni kezdett, és már éppen hozzálátott, hogy keressen egy villát, amikor megszólalt a csengő.
Bárki is volt az, nem látták szívesen. Éva utálta, ha evés előtt zargatták, azt meg pláne, ha az illető norvégul akart hozzászólni. Már bánta, hogy elküldte Rolit, most rendezheti le ő az illetőt. Elzárta a tűzhelyet, és a bejárathoz indult.


***


Amikor megnyomta a csengő gombját, Hermész már tudta, hogy jó helyen jár, pedig ezúttal még a szárnyas aranybotja sem volt nála. A hely, a ház az élénkpiros tetővel, olyan erőt árasztott, amit semmivel sem lehetett összetéveszteni.
Vajon milyen lesz a lány? Emlékezett a hajdani Perszephonéra, aki magas volt és karcsú, sötétbarna haja pedig hullámos fürtökben omlott le egészen a derekáig. Ritkán találkozott vele, de ha mégis, a nevetése beragyogta az egész napját, és a szívéről minden gond elszállt. A megtérő lelkek is így lehettek vele, mert már nem lázadtak a sorsuk ellen, amikor átkeltek a Sztüx folyón. A Halál istennőjének békés jelenléte az alvilág kapujánál megnyugtatóan hatott háborgó szívükre. Perszephoné mosolya olyan kincs volt, ami még Hádészt is levette a lábáról annak idején.
Hermész tekintete elborult, és ingerülten fújta ki a levegőt. Az idő ellene dolgozott. Nem hagyhatta, hogy azok a színes tartályok illetéktelen kezekbe kerüljenek. Perszephonénak segítenie kell.
A fehér ajtó ekkor feltárult, és egy mogyorószínű hajjal keretezett, fiatal arc tűnt fel mögötte. Riadt szemei, akár egy őzé, amit űznek és hajtanak… Barna szemeiben egy csepp derű sem rejlett, az a meleg csillogás, amire Hermész emlékezett, nem volt sehol. Magasra emelt feje büszkeségről árulkodott, ám megtört válla valami olyasmire utalt, amit Hermész sehogy sem tudott megfejteni.
Első látás ide vagy oda, Hermésznek egy csepp kétsége sem maradt. Perszephoné állt előtte, ez olyan világos volt, mint az aranyló botján a kis szárnyacska jelenléte.
- Úrnőm! – hajolt meg a jelenség előtt.
Ahogy egykor tette, amikor lemerészkedett az alvilág félelmetes bugyraiba…

Éva még sosem látott érdekesebb figurát, mint az előtte álló férfi. A meglehetősen izmos, sötétbarna hajú illető az úrnőjének nevezte, és még meg is hajolt! A lány visszafojtotta a kuncogását, miközben beinvitálta a férfit, és leültette a nappali kanapéjára. Lehet, hogy az illető annak a Magda asszonynak a férje? Mi van, ha az utcájuk csupa őrülttel van tele? Először Leo Björnstad, aztán a meséje a szomszédjáról… Most meg ez a férfi. Mindig mondta, hogy nem jó ötlet Oslónak erre a részére költözni.
De bármit is gondolt, azt el kellett ismernie, hogy az ismeretlen nagyon vonzó és borzasztóan szexi. Talán a harmincas évei végén járhatott, az ujjai karcsúak voltak, a keze lágy és a tekintete is gyengédséget sugárzott a maga kékségével. Izmai kidudorodtak, ahogy leült, és Éva már teljesen ideillőnek találta a furcsa egyenruhát is, amit a férfi viselt. A terepszínű kabát, a sötétbarna nadrág és a vaskos csizma egy katona benyomását keltették, de a vállán semmilyen rangjelzés nem árulkodott. Csak egy furcsa szárnyacska volt belevarrva az anyagba, szép aranyszállal.
- Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte Éva.
Maga is meglepődött, hogy milyen hamar megtalálta a hangot ezzel az ismeretlennel. Mintha egy rég elvesztett nagybácsiját kapta volna vissza, akit már legalább ezer éve nem látott.
- Nem mondtam, hogy hívnak, kis hölgy – szólalt meg mély hangján a férfi. - A valódi nevem úgysem érdekes ebben a percben. Elég, ha Hermésznek szólítasz.
- Hermésznek? – Évából kipukkant a nevetés, és két másodpercig abba sem tudta hagyni.
A férfi meglehetősen türelmesen várakozott, amíg abbahagyta a kacagást. Egyenes tartással ült, lábait kinyújtotta, de az előtte álló narancsléhez hozzá sem nyúlt.
- Már megbocsáss, de ez a bátyám tréfája? Talán téged is beszervezett norvég tanárnak? Azt hiszi, ha egy görög isten képében jön valaki, talán sikerül kivernie a fejemből Tomit?
- Nem tudom, hogy ki az a Tomi. De a görög isten stimmel – bólintott a férfi. – Hermész vagyok, egykor az Olümposzon éltem, és az istenek hírnökeként ismertek a halandók. A te neved se rejtély előttem. Perszephoné vagy, az alvilág úrnője és a termés istennője.
Azzal Hermész fejet hajtott a lány előtt.

Éva szája tátva maradt, ahogy a képtelen szavakat hallgatta. Hallott már a görög mitológiáról, ezek a regék és mondák különösen kedvesek voltak a szívének a középiskolában. Ám sosem gondolt bele, hogy az, amit egykor a görögök kitaláltak, akár a valóság is lehetett. Sőt ami azt illeti, nem hitt benne, hogy a csodák, amit az ókorban az isteneknek tulajdonítottak, nem csupán a véletlennek volt köszönhető.
De itt ült előtte egy férfi, aki azt állította, hogy ő is egy közülük. Sőt, még őt is elnevezte… minek is?
- Perszephoné? – ismételte suttogva. – Én?
Hermész bólintott, mintha egy nyilvánvaló tényt erősítene meg.
- A legendák részletesen elbeszélik, hogyan rabolt el Hádész a fekete lovak vontatta kocsiján, és vitt le maga mellé az alvilágba – fogott bele a történetbe. - Ezért anyád, Démétér, megvonta támogatását a halandóktól, nem termett többé semmi a kiszáradt földeken. Zeusz utasítására Hádész kénytelen volt kompromisszumot kötni, így az év kétharmad részét fenn tölthetted, de a többi egyharmad részt…
- Lent az alvilágban – fejezte be halkan Éva.
Ő is ismerte a legendát. Hádész ravaszul egy gránátalma magot adott Perszephonénak, aki elfogadta, ezzel pedig megpecsételte a házasságot. Perszephoné otthona az év egyharmad részében az alvilág lett, Hádész pedig mindörökre magához kötötte a lányt.
Éva fejében egy furcsa bódulat lett úrrá, maga sem tudta, hogy miért is lábadt hirtelen könnybe a szeme.
- Úrnőm – szólította meg a férfi, Éva pedig lassan felnézett.
Továbbra is ugyanazt az alakot látta, akit az előbb beengedett az ajtón. Tovatűnt a pillanat, ő újra Barkai Éva volt, Budapestről.

- Bármi is ez a képtelenség, nem hiszek benne – állt fel hirtelen. Nyugtalanul szorította ökölbe a kezét. – Nem vagyok Perszephoné, és egyetlen más görög istenség sem.
Hermész elvette a narancslét az asztalról, és egy hajtásra kiitta az egészet. Majd komolyan nézett a kezeit tördelő lányra.
- Bármit is hiszel, te vagy az egykori Perszephoné reinkarnációja. Ezért fontos, hogy segíts. Egyike vagy a tizenkét istenségnek, akik ebben az időben újjászülettek. Valami elkezdődött…
- Tizenkettő? – hüledezett Éva. – Úgy érted, nem csak te…
- Nem vagyunk egyedül – állt fel Hermész is. – De itt nem beszélek. Szükségem van a segítségedre, úgyhogy elmondok mindent. Idővel majd rájössz, hogy igazat beszélek. Reméljük, nem túl későn…
Éva furcsán szédült, a feje is fájni kezdett, és hirtelen nem találta olyan jó ötletnek, hogy behívta ezt az ismeretlent. Hermész csupa képtelenséget állított, és ő a legmerészebb álmaiban sem akart részt venni ilyesmiben.
Mire feleszmélt, a férfi már az ajtónál járt. Hatalmas léptei alatt döngött a padló, izmai táncot jártak a kabát barna szövetén.

- Két nap múlva újra eljövök, este hétkor. Mondhatsz nemet is, de előbb hallanod kell az egész történetet. Egy olyan helyre viszlek, ahol zavartalanul beszélgethetünk. Talán még vendégünk is lesz…
Hermész tekintete valamiért csintalanul megcsillant, és Éva most először gondolta, hogy talán valóban a tolvajok és a ravaszság istene áll előtte.
- Miért nem vihetsz el most arra a helyre? – kérdezte Éva hirtelen.
Hermész felnevetett, könnyedsége láttán Évának lelkiismeret-furdalása támadt, amiért olyan ellenséges volt.
- Bármit is hiszel az istenekről, ez a huszonegyedik század. Nekünk is dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. Négy órára behívtam az egyik tanítványomat vizsgázni, és a elkövetkező napokban is elfoglalt leszek.
Éva furcsán esetlennek és tudatlannak érezte magát. Valamiért úgy képzelte el Hermészt, aki majd kiröppen az ajtón és meg sem áll az Olümposzig.
- Tanítványodat? Talán tanár vagy?
Hermész szeme csillogott, ahogy válaszolt.
- Repülőiskolám van. Helikopterpilótákat képzek ki a hadsereg számára.
Mielőtt eltűnt volna, még meghajolt a lány előtt.
Éva a nappali ablakához rohant, nehogy elmulasszon egyetlenegy mozdulatot sem Hermész lépteiből. Csalódottan állapította meg, hogy az istenség ugyanúgy ment, mint bármelyik halandó, még csak a levegőbe sem emelkedett. Szárnyai sem nőttek, még csak szárnyas cipőt sem vett elő, úgyhogy Éva fancsali képpel engedte vissza a függönyt.
Ekkor esett le neki, hogy az alatt az idő alatt, amíg Hermész ott járt, folyékonyan beszélt. De hogy milyen nyelven… azt nem tudta felidézni.


***


Hermész hét órát mondott, de ő már fél hétkor tűkön ült. Kezei között egy tollat forgatott, és megpróbált egy kicsit az egyetemi jegyzeteibe mélyedni. Ám végül csak bámult ki a szobája ablakán, és nézte a hulló, őszi leveleket.
Vajon mind igaz, amit Hermész állít? Valóban ő lenne Perszephoné, az alvilág istennője?
Rágni kezdte a tolla végét, miközben az egyik lapra firkálgatott. Ha valóban ő Perszephoné, nem kellene ezt éreznie belül? Hiszen mégiscsak egy ókori görög istenségről beszélünk!

A csengő hangjára riadtan pattant fel. Ez még nem lehet Hermész! Túl korán van!
- Kinyitnád, hugi? Egy szál törölközőben vagyok! – érkezett Roland hangja tompán, valahonnan távolról.
Hova készül Roli? Nem szokott ilyen korán zuhanyozni.
A parti! Teljesen elfelejtette, hogy ma van annak az idegesítő szomszédnak, Leo Björnstadnak a házavató kis összejövetele.
Éva idegesen túrt a hajába. Nem akarta ugyan elkísérni Rolit, de azért szívesen megnézte volna, hogyan is mulatnak a norvégok. Vagy talán Leo szép zöld tekintetét akarta viszontlátni? Nem! Az első most Hermész és ez a lehetetlen história, aminek talán a fele sem igaz. Jobb lesz most az elején tisztázni, hogy mibe is akarja belerángatni.

Gyorsan letrappolt a lépcsőn, és egy hatalmas szívdobbanással kitárta az ajtót. A várt katonai kabát helyett azonban Leo Björnstad sötétkék pulóvere tűnt fel.
Éva ostorozta magát, amiért a gondolatai csakis Hermész körül forogtak. Megpróbált a csalódottsága helyett mosolyt az arcára varázsolni. Végül is Leo nem tehet róla, hogy nem egy görög istenség…
Ám barátságosnak szánt üdvözlését megelőzte a fiú pimaszsága.
- Tollas a szád széle – mondta azonnal, ahogy meglátta a lányt. – Éva… igaz? - tette hozzá kérdőn.
Éva magában háromszor elszámolt ezerig. Talán jobb lenne, ha valóban csak öreglányok és agglegények laknák ezt a környéket.
- Gondolom, a bátyámat keresed – közölte tagoltan Éva. – ROLI! Vendéged van!
Az üvöltését biztos, hogy még Magda néni is meghallotta a Trostefaret 2-es számú házában, de kit érdekelt? Ez előtt a srác előtt ugyan nem fogja zavartatni magát.

Leo besétált és érdeklődve vette szemügyre a berendezést. Szeme zöld volt, akár a fenyő sötét tűlevelei, haja pedig ugyanolyan rendezetlenül állt, mint korábban.
Most legalább rendesen felöltözött – nyugtázta Éva, ahogy végigmérte a fiút. Semmi festékfolt. Sőt, kifejezetten jól állt neki a sötétkék pulóver, és a fekete szövetnadrág sem mutatta olyan otrombának az alakját, mint korábban az a festékfoltos ócskaság.
- Na, készülődsz már a partiba? – kérdezte Leo, amikor a tekintete visszatért az ajtóban toporgó Évához.
Úgy tűnt, az előszoba cipőkkel teli komódja és a felakasztott kabátok nem kötötték le huzamosabb ideig a figyelmét.
- Nem megyek a házavatóra. Vendéget várok – húzta ki magát Éva.
Leo szemöldöke felszaladt a sötétszőke haja vonaláig.
- Ilyen gyorsan sikerült norvég tanárt találni? – kérdezte ironikusan.
Leo megállt a lány mellett, és zöld szemeit rá függesztette.
Éva a legszívesebben kipenderítette volna a srácot, de azért mégsem akart udvariatlan lenni. Vagyis nem annyira.
- Semmi közöd hozzá – lépett hátrébb Éva.
A fiú már-már zavarón közelebb jött. Miért nem maradt ott, ahol van?
Szerencsére már hallotta Roli dübörgését az emeletről levezető lépcsőn.

- Leo! – Roli átvágott a nappalin, és közelebb trappolt. – Talán lefújod a partit?
Leo elvigyorodott, a szeme szélén apróbb ráncok gyűltek össze.
- Dehogy! Azért jöttem, van-e öngyújtótok, ugyanis az anyám elfelejtett gyufát venni a tűzhöz. Az apám évek óta kitiltott minden ilyesmit a lakásból, amikor nagy nehezen leszokott a dohányzásról. Úgyhogy parti van, de egyelőre kerti grill nélkül… - A fiú csalódottan húzta el a száját.
- Egy perc és hozok egyet – fordult Roli, és már irányba is vette a konyhát.
Ott volt ugyanis Barkai Rozália titkos cigarettakészlete, amit olykor-olykor elővett egy-egy stresszesebb nap után. A konyhaszekrény harmadik fiókja ráadásul tele volt használt, ajándékba kapott öngyújtókkal és félig kiürült gyufásdobozokkal.

Éva elgondolkozva bámult az előtte álló fiúra.
Leo miért jött pont hozzájuk? Biztosan jobban ismeri a Lillevannsveien lakóit, pontosan tudnia kell, hogy ki dohányzik és ki nem. Hiszen nem vehette biztosra, hogy itt majd teljesítik a kérését… Talán valamelyik agglegény vagy vénlány az utcából még be is hívta volna egy kis cseverészésre.

- Egyetemre jársz? – kérdezte csak úgy mellékesen Leo, miközben elsüllyesztette a kezeit a szövetnadrágja zsebében.
Éva már-már csodálkozott, honnan veszi az információit a fiú, de rájött, hogy nem volt túl nehéz dolga. Az Oslói Egyetem pulóverét viselte a pólója fölött.
A lány csak bólintott. Semmi kedve nem volt csevegni Leóval, pláne nem most, amikor éppen egy fontos illetőt várt. Egy görög istent… Szívesen megnézte volna a szomszédja arcát, amikor bemutatja neki Hermészt, mint az istenek hírnökét.
Egy futó mosoly suhant át az arcán, és ezt a fiú bizonyára pozitív jelként észlelhette, mert tovább faggatózott.
- Talán te is pszichológusnak készülsz? – vigyorgott a fiú.
- Miért, ki még?
- Az ismerőseim kilencven százaléka.
Éva nem bírta ki, együtt nevetett Leóval. Egy percre találkozott a tekintete azzal a zöld szempárral. Feltűnt neki, hogy ha a fiú mellé áll, körülbelül ugyanolyan magas lehet, mint ő. Különös szeme volt… El lehetett merülni a mélységében.

Leo elfordult a lánytól, és megnézett egy alföldi pusztát ábrázoló festményt a falon. Majd mintegy magának, hozzátette:
- Holnap délután ráérek.
Éva nem hitt a fülének. Leo randira hívja?
Bosszús képpel meredt a betolakodóra. Most igazán nincs ideje ilyesmire! Vajon mennyi idő telhetett már el? Öt perc? Tíz? Hermész bármikor megérkezhet, és ez a lehetetlen alak még mindig itt ácsorog. Hol marad azzal az öngyújtóval Roli? Ennyi idő alatt akár már puszta kézzel is tudott volna tüzet csiholni.

Leo nem hagyta magát kizökkenteni. A lány reakcióhiánya se tűnt fel neki, sőt elkezdte komótosan szemügyre venni a falra kiakasztott, keretbe rakott fényképeket. Szája szélén ott ült a mosoly, ahogy folytatta:
- Gondoltam, szívesen tanulnál egy kicsit norvégul. Már megbocsáss, de borzasztóan beszélsz… Lenne mit fejlődnöd.
Éva beharapta a szája szélét ingerültségében. Mit képzel ez a Leo? De a jó hír, hogy legalább nem randizni hívta el, hanem felajánlotta a segítségét, mint tanár.
Hirtelen megakadt a tekintete egy fotón, ami hét évesen meztelenül ábrázolta őt a Balaton partján, főtt kukoricától maszatos képpel. Nem hagyhatta, hogy azt is megbámulja a fiú! Villámgyorsan megkerülte Leót, és beállt a fénykép elé.
- Nem fogadom el akárki segítségét – jelentette ki felemelt fejjel.
Leo vigyorogva bámult a lányra, aki csak pár centire ácsorgott tőle. Kedve támadt megcsókolni, de tudta, hogy a kis méregzsák sosem egyezne bele önszántából.
- Nem vagyok akárki – nevetett fel. – Leo vagyok, a szomszéd. Mellesleg nagyon szeretem az almás pitét.
A lány csak még jobban bosszankodni kezdett. Csak nem várja el, hogy majd süteményt is süt neki?
Már így is túl tolakodónak találta a fiút. Az a pár centi, ami elválasztotta őket, igazán kevés volt. De ha elmozdul, Leo meglátja a fotót… Éva lecövekelt, és reménykedett benne, hogy a bátyja másodperceken belül megjelenik. Úgy érezte, Leo még képes, és hipnotizálja őt, hogy később azt tegyen vele, amit akar.

- Megtaláltam! – érkezett vissza Roli.
Mosolyogva nyugtázta, hogy Éva és a szomszédjuk meglehetősen közel álldogálnak egymáshoz a kicsiny előszoba közepén. Hm, talán megtörik a jég? Még sajnálta is, hogy meg kell zavarnia ezt az idillt.
Leo kezébe nyomta az öngyújtót.
- Kösz – lépett hátrébb Leo. – Épp felajánlottam a húgodnak, hogy holnap délután korrepetálom.
- És mit mondott? - Roli igyekezett visszafojtani a kitörni készülő nevetését.
Szerencséje Leónak, hogy a húga nem képes még olyan változatos szókincsre, mint az anyanyelvén. Kérdőn sandított Évára, majd amikor az csak egy grimaszt adott válaszul, odafordult a fiúhoz.
- Szerintem Éva beleegyezett.
- Biztosan rájött, hogy Norvégiában a norvég nélkül elég nehéz lesz szót értenie bárkivel is. Okos lány a húgod – kontrázott rá Leo.
Éva egy fintorral vette tudomásul a fiúk szarkazmusát.
- Rendben! – forgatta a szemeit. – De pitét nem sütök.
- Ó, dehogynem! – szólt közbe Leó. – Az lesz a fizetségem.
Amikor a fiú végre búcsút intett, Éva megkönnyebbülve csukta be az ajtót. Már kezdett egy kicsit fülledt lenni levegő abban a parányi előszobában…

Két perc múlva ismét felhangzott a csengő, és Roli megrökönyödésére, Éva még őelőtte feltépte az ajtót. Amikor húga távozott egy ismeretlen férfival, holmi egyetemi dolgozatra hivatkozva, Barkai Roland végleg nem tudta, hogy mit gondoljon. De nem tetszett neki ez az egész.
Végül csak vállat vont, és a hajába túrt. Húga már betöltötte a tizennyolcat, azt csinál, amit akar. Ő egyszerűen elmegy a partiba, jól érzi magát, és… közben kifaggatja Leót. Ha jók a megérzései, a fiú nem közömbös Éva iránt.

Amikor Hermésszel elhagyták a piros fedeles házat, Éva látta, hogy mindenfelől emberek szállingóznak a Trostefaret utcába. Megpillantotta Leót is, amint éppen heves kézmozdulatokkal irányított két vele egykorú fiút, hogy jó helyre rakják le a kerti padot. Amikor a norvég fiú felé kacsintott, Éva elfordította a fejét.




>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)