Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


III. Búcsú


− És Boromir? − kérdezte másnap Aragorn, miközben az udvaron sétáltak. - Róla nem beszéltünk tegnap.
Rowena nagyot sóhajtott.
− Nos… Azt hiszem, számára nincs remény. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez így is van − fűzte hozzá gyorsan −, nem tudhatjuk, mennyire megbízható a könyv…
Aragorn a fejét csóválta.
− Jó, ezt én sem gondoltam komolyan − ismerte be a lány. − Igazság szerint szinte vakon elhiszem, amit azokban írnak…
A lány szomorúan nézte a tőlük nem messze lévő Boromirt. A harcos épp Trufát és Pippint tanította vívni.
− Én sem akarom, hogy meghaljon − suttogta.

Tovább sétáltak.
− Bár visszamehetnék veletek! − fakadt ki a lány, és közben öntudatlanul a kötényzsebébe csúsztatta a kezét. − Bárcsak segíthetnék, hogy legyőzzétek hazátokat fenyegető gonoszt! Első látásra barátaimmá fogadtalak titeket… és mindenkit, aki veletek együtt küzd… és azokat is, akik csupán egy világban élnek veletek. Ha mellettetek lehetnék, és harcolhatnék, minden erőmmel menteném az összes élőlényt, teremtményt… Mert az élet olyan kincs, ami mindennél többet ér, és semmi mással nem kifejezhető, megváltható vagy helyettesíthető… Au!
− Mi az? − kérdezte a harcos, akit zavart ez a zökkenő a szónoklatban.
− Semmi − felelte bizonytalanul a lány. Olyan érzése volt, mintha a titkos gyűrű, amit a markában szorongatott, hirtelen felforrósodott volna. − Csak megbotlottam.

Amint egyedül maradt, elővette kincsét, ami szemmel láthatóan jelentős változáson ment keresztül. A követ tulajdon színénél pár árnyalattal világosabb fénygömb fogta körül, emellett most már állandóan szórta magából a porszemnyi ezüst szikrákat.


*****

Ettől eltekintve azonban különösebb furcsaságok nélkül, vidámságban telt el pár nap. A Szövetség tagjai ettek, ittak, olvastak, beszélgettek, sétálgattak és csodálták a két vendéglátó hölgyet.
Rowena ugyanis elmesélte Isabelnek az este kihallgatott beszélgetést. A nővér a „kritika” hallatán habozás nélkül lekapta az apáca-főkötőjét, hogy gyönyörű haja szabadon lóghasson. Ezután majdhogynem ráparancsolt az elképedt lányra, hogy bontsa ki a haját, és vegye fel az ünnepekre való egyenruháját.

Az ünnepi ruha szintén nem volt igazán szép, de sokkal jobban hasonlított a középföldi női viselethez, és Rowenának egészen jól állt. Nyakig zárt, de kissé testhez simuló ruha volt. Alapvetően mélykék színben pompázott, nyakát fekete-fehér gallér, ujját pedig könyékig törtfehér gombsor díszítette. A lány a ruha legfőbb erényét azonban az egyszerű szabásvonalú, földig omló szoknyarészben látta, ami jótékonyan eltakarta bakancsszerű cipőit.

A napok mindenki számára izgalmasan, de békésen teltek, még Legolas és Gimli, a két ősellenség örökkévalónak tűnő vitái is mérséklődtek.

Rowena és Aragorn a legnagyobb egyetértésben eltüntette a könyvtárból és a lány ruhásszekrényébe rejtette a Tolkien-köteteket. Nem akarták ugyanis, hogy még valaki tudomást szerezzen a titokról, és biztosak voltak benne, hogy oda egyikük sem fog benézni. Persze a biztonság kedvéért Rowena onnantól fogva zárva tartotta a szekrényt, a kulcsot pedig mindenhová magával vitte.

Isabel továbbra sem változtatott újszerű viselkedésén. Részt vett mások ugratásában, és nem sértődött meg akkor sem, ha − nagy ritkán − ő volt a tréfálkozás célpontja.

Rowena szinte a Paradicsomban érezte magát ezekben a napokban. Rengeteget beszélgetett a Szövetséggel, kérdezgette őket a világukról. Két fő „társalkodója” azonban Aragorn és Boromir lett. Utóbbit Rowena életének minden apró-cseprő mozzanata érdekelte, és csakhamar szinte mindent tudott a lányról − akinek innentől fogva még gyakrabban belesajdult a szíve abba, hogy a harcosnak meg kell halnia.

Erről és a jövő egyéb dolgairól Aragornnal beszélt. Különös módon az sosem került szóba kettejük között, hogy először még vissza kell kerülniük Középföldére, hogy mindez valóra válhasson.
Annál többet beszélgettek a királykodásról. Valahányszor elővette a férfit a bizonytalanság, az alkalmatlanság érzete, a lány mindig tudott valamit, amivel − átmenetileg − visszaadta az önbizalmát.

− Vegyél példát Tölgypajzsos Thorinról − mondta egyszer.
− Miben? Nem ismerem eléggé a történetét.
− De azt tudod, hogy Smaug elűzte népét Ereborból, és vagy százötven évig méltóságát feladva bujdosnia kellett. − Aragorn bólintott, a lány folytatta: − És így is számtalan tisztelőre, követőre tett szert. Mikor végre elűzték Smaugot, Thorin elvetette a Tölgypajzsos nevet, és immár elvárta, hogy királyként tiszteljék. A mellette álló törpök teljesítették ugyan parancsait, de már nem olyan szívesen, mint előtte, és ezt nem is titkolták. A kincsbe beleőrült Thorin végül „rádöbbent saját magára”, és újból úgy kezdett viselkedni, mint egy bárminő nemesi származás nélküli, közönséges törp. Onnantól fogva megint követték.
− De hiszen ő az Ereborba jutása után pár nappal meghalt, hogy lehetett, ideje ennyi mindenre? − kérdezte Aragorn keserű fintorral.
− Ne feketehumorizálj − kérte a lány. − Egy hétbe sokminden belefér, mint ahogy ezt most is láthatod. − A lány széles karmozdulatot tett, amely egybefoglalt mindent, ami az elmúlt napokban történt. − Különben is, nem ez a lényeg, hanem a történet tanulsága.
− Mije?!
− Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi következtethető ki ebből! − csattant fel a lány. Aragorn értetlen arcára nézve végül sóhajtva legyintett, majd folytatta: − A tanulság az, hogy arra könnyű felnézni, aki kiváltja, és nem megköveteli a tiszteletet. És hogy addig vagy jó király, amíg nem tekinted magad annak.

Miután ezzel elegendő gondolkodnivalót hagyott a férfinak, Rowena indult, hogy elvégezze szokásos ellenőrzését a szekrényébe rejtett könyveken. A nevezett bútordarab ajtaját kinyitva azonban a megszokottaktól jelentősen különböző tárgyakat is látott.
Volt ott egy nagy, textilszerű valami, egy mívesen faragott fabot, egy díszes fatokba tett, hosszúkás dolog meg egy összehajtogatott pergamen.

A lány először a legutóbbit fogta kézbe. A papír boríték-formára volt összehajtva és vajszínű, üdezöld növénydarabkákat tartalmazó viaszpecsét zárta le, aminek közepében virág alakú benyomódás és egy tünde-rúna látszott.
A lány ezután a botot vette kézbe. Különleges, selymes tapintású, szürkésfehér színű fából készült, nyele kézbe simult, csúcsán kacskaringós indák fonódtak egymásba.
A hosszúkás dolog tokja bordó volt, arany veretek díszítették. A lány megfogta a tok keskenyebbik végét, és meghúzta. Arra számított, hogy az két egymásba illeszkedő félből áll, ehelyett arra kellett rádöbbennie, hogy amit a tok kisebbik felének hitt, az valójában egy késnek a nyele. Az eszköz pengéje hosszú, hajlított és egyélű, kivéve néhány centimétert a végén, ahol mindkét oldalán éles volt. Fényesen ragyogó felületén tünde-rúnák futottak végig. Látszott rajta, hogy nem egyszerű evőeszköznek készült.
A textilnek látszó valamiről kiderült, hogy egy csuklyás köpeny. Kívül különleges, ezüstöszöld színű, belül kőszürke volt, nyakát üdezöld, levél formájú csat díszítette. Anyaga könnyű volt és selymes.

A lány egyelőre félretette a furcsa tárgyakat, előbányászta ruhái közül az elrejtett A Király visszatért, és fellapozta a függelék tünde-rúnákat bemutató oldalait. A képek segítségével meghatározta a pecsét közepén éklő feanori G betűt.

Gondolkozni kezdett. A G nyilván a küldő aláírása, valószínűleg a nevének kezdőbetűje. Kit ismer Középföldén, akinél így van?
Elsőre Gandalf ugrott be neki, de tudta, hogy az képtelenség, hiszen a mágus bármikor beszélhetett volna vele, ráadásul ő angerthasi rúnát használ. De akkor ki volt?!

„Nyugalom, Rowena. Gondolkozz. Ismersz-e még olyan középföldit, akinek G
-vel kezdődik a neve, és valószínűleg van némi varázshatalma?”
Ismert. Úgyhogy habozás nélkül feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett.


*****

Aztán csak ült, kezében a levéllel, megkövülten. Hitte is, nem is, amit abban írtak. De inkább hitte. És nagyon megrémült tőle.
Tehát így jutott ide a Szövetség! Ezért pont hozzá, ebbe az Isten háta mögötti árvaházba! És a Gyűrű… Ezért próbálta őt a hatalmába keríteni!
És ezért viselkedik még furcsábban az ő gyűrűje…
Sok kérdésére választ kapott, de legalább ugyanannyi új született meg a fejében.

Úgy érezte, mindent el kell mondania valakinek. Csakhogy Ő azt írta, az anyján kívül senkinek sem beszélhet róla. Még Aragornnak sem, pedig legszívesebben vele osztaná meg.
Méghogy az anyjának! Aki ha lenne… Jó vicc…
Isabel. Neki kellene elmondania. Mostanában úgy viselkedett, hogy nyugodtan tiszteletbeli anyjának tekintheti. És − a megváltozott természete alapján ítélve − nem is fogja képzelődőnek gondolni.

Gondosan visszarakta az új szerzeményeit a szekrénybe, rájuk zárta az ajtót, és cédulát ragasztott rá a következő szöveggel:


Úrnőnk megkért, hogy segítsek neki. Szólok, ha jöhettek ebédelni. Rowena


Ezután, tarisznyájában a levéllel, nyaktörő sebességgel lerobogott a konyhába.


*****

− Jó, hogy jössz, éppen beszélni akartam veled − üdvözölte a nővér a belépő lányt. − Ugye tudod, hogy holnapután visszajönnek a többiek a zarándokútról? Valahova el kell rejteni a barátainkat, itt nem maradhatnak!
− Igen, tudom − sóhajtott a lány. − Úgy néz ki, meg lehet oldani a dolgot.
− Hová akarod küldeni őket?
− Vissza Középföldére.

Az asszonynak leesett az álla.
− Mi?! De hát… Hogyan…
− Ha van ráérő egy órája, megmagyarázom.
− Hát jó − sóhajtotta a nővér. − Ha nem bánod, hogy mosogatok közben, akkor lehet.
Rowena leült. Elővette az irományt. Elmesélte, hogyan találta meg.
− Nem tőlük jött. Egy másik középföldi személytől. A neve Galadriel, és ő az ottani világ egyik legnagyobb tünde-úrnője. Varázsolni is tud.
− Mágus, mint Gandalf? − kérdezte a nevelő.
− Nem. Úgy varázsol, ahogy én fogok nemsokára.
− Micsoda??
− Hallgassa, mit ír!


*****


Kedves Rowena!

Bizonyára csodálkozol, hogy levelet kapsz tőlem. Tudom, hogy hallottál már rólam; a könyveid sokmindent elmondanak, de, amint sejtem, nem annyit, amennyire Neked szükséged lesz.

Nem tudom, ismered-e Earnur Gyűrűjének, vagy más néven Mîrelinnek a legendáját. Tudnod kell, hogy készült egy huszonegyedik hatalom-gyűrű is, amit nem említ a vers. Ezt a Númenoriak készítették; a királyi családban szállt mindig az éppen hatalmon lévő uralkodóra. Elendil halála után Anárion örökölte, majd sorban az ő utódai. Az utolsó leszármazott király Earnur volt. Szauron párbajra hívta őt. Az akkori Helytartó, Mardil óvta őt ugyan a kihívás elfogadásától, de a király nem hallgatott rá. Néhány lovagja kíséretében a Fekete Kapuhoz lovagolt, és soha nem tért vissza. Arról azonban senki sem tud, hogy én távolról, a Tükrömben láttam, mi történt.

Először orkok rohantak elő a kapu mögül, és végeztek Earnur kíséretével. Aztán megjelent a Szauron Szájának nevezett alak. Összecsapott a királlyal. Hosszú párbaj volt; végül a sötétség kerekedett felül. Szauron Szája le akarta húzni a gyűrűt a haldokló Earnurról, de ő utolsó erejével vakító fényt idézett elő belőle, ami távol tartotta tőle a gonoszt. Ezután Nyugat felé fordult, és hosszú ideig a valákkal tárgyalt. Végül diadalmasan visszafordult.
„Legyőztünk, Sötét Féreg! − kiáltotta. − Ezt a gyűrűt soha nem kaphatod meg, nem vagy méltó rá! De nehogy azt hidd, ezzel örökre eltűnt előled! Halld a jóslatot: Középfölde legnagyobb szükségének idején Númenor Kincse újra visszatér egy olyan teremtmény birtokában, aki ellenáll minden fekete bűbájnak, kísértésnek; és az Ártatlanság végül győzelemre vezeti ellened a Világ szabad népeit!
Ai! est iest rodyn; mert ez a valák akarata!”
E szavak után Earnur holtan bukott a földre, a gyűrűjéből áramló fény kialudt. A Száj csak nevetett, és újra a gyűrűért nyúlt, de az eltűnt a halott ujjáról. A Sötét Úr tombolt dühében. Elpusztította a holttesteket, és nem dicsekedett el a gondoriaknak a király halálával.

Évtizedekig vártam, hogy a Tükör újra hírt adjon Earnur gyűrűjéről. Ezalatt mágiával elterjesztettem a jóslatot, így az ma eléggé ismert Középföldén, de azt senki sem tudja, hogy honnan származik.

Végre, pár napja újra megpillantottam Mîrelint a Tükörben. Lángtenger közepén forgott, kezek nyúltak érte, de legfeljebb csak megérinteni bírták. Végül az utolsó kéz elaltatta a lángokat, és a gyűrű magától rácsúszott az egyik ujjra. Aztán megjelent a kézhez tartozó arc is: egy fiatal, szinte gyermeklányé. Önfeledten csodálta az ékszert, majd felém fordult, szinte a szemembe nézett. Megjelent egy név:
Rowena of Whitetower. Képek a lány életéből. Egy ház, egy cím. És most a kezedben tartod a levelemet, és nálad van a Gyűrű Szövetsége. Én küldtem őket oda, hogy próbára tegyelek. Figyeltelek a Tükrömben; igencsak megleptél, hogy ilyen gyorsan elfogadtad a számodra bizonyára furcsa helyzetet.

Valószínűleg Te vagy Earnur gyűrűjének valódi birtokosa. Azonban a Tükörben nem lehet teljesen megbízni. Épp ezért mellékelek egy leírást Mîrelinről (neve azt jelenti: a Csillagok Ékszere), hasonlítsd össze a Te gyűrűddel.
Ha egyezik a leírás, kérlek, próbáld meg visszavarázsolni a Szövetséget Völgyzugolyba! Hagyatkozz az ösztöneidre, azok megsúgják, pontosan mit kell tenned Ha véletlenül nem sikerülne, én is meg tudom tenni.

Kérlek, egyelőre semmiképp se beszélj a levelemről és Mîrelinről a Szövetségnek, egyedül az édesanyáddal oszd meg a titkot! Varázsláskor használd a mallornfa botot, amit küldtem! Tartsd úgy, hogy hozzáérjen a gyűrűhöz, és úgy fog tűnni, mintha azzal varázsolnál!

Fogadd szeretettel többi ajándékomat is: a lórieni tünde-köpenyt, mely saját népem öltözete, és a tündék által még a Másodkorban kovácsolt harci kést! Segítsenek feladatod teljesítése közben; mert ha valóban Te vagy Mîrelin igazi gazdája, Neked kell beteljesítened a jóslatot, nélküled Középfölde népei nem győzhetnek!

Aníra achen ammaer in maid; a legjobbakat kívánja neked
Galadriel, Lórien Úrnője


*****

Rowena most, hogy másodszor is elolvasta a levelet, kicsit nyugodtabb lett. Isabel viszont annál megrökönyödöttebben nézett rá.
A levél hallatán néhányszor meglepetten felkiáltott, a „kivel oszd meg a titkot”-résznél összerándult, és visszaejtette az aktuális tányért a mosogatóvízbe.

− Gondolom, tudni szeretné, miért mondtam ezt el magának, mikor a levélben az áll, hogy csak az édesanyámat avassam be − sóhajtott a lány. − Nos, azért, mert szerintem az Úrnő magáról hitte azt, hogy az anyám. És mert maga közel s távol az egyetlen, akit képes lennék elfogadni anyámnak.
A „tiszteletbeli anya” elmosolyodott. Szeme furcsán megcsillant, könny csurrant ki belőle. Pirulva elfordult.

− De akárhogy is, nem lehet az, hogy te egy ilyen veszélyes tárgy birtokosa légy! − szólalt meg végül. − Hiszen neked nincs is gyűrűd! Nem is lehet, hiszen tilos!
− Nyilvánosan valóban nincs − felelte a lány, miközben előhúzta az ékszert a szokásos rejtekhelyéről −, de titokban van. Évek óta.
A nevelő kikerekedett szemmel bámulta a gyűrűt.
− És ráillik a leírás? − kérdezte suttogva.
− Szóról szóra − felelte Rowena. − Hallgassa: „Íme készítőjének, Elros Tar-Minyaturnak, a valák akaratából Númenor királyának leírása Mîrelinről, a Csillagok Ékességéről, mely minden ékszerek leghatalmasabbika” satöbbi. „Ezüstből formáltam meg a karikát, kanyargó indákat, hullámos szélű leveleket alkottam. Ezekből foglalatot készítettem, s beleillesztettem Númenor szigetének legféltetteb kincsét, Ivor-Aeart, a Tengeri Kristályt, melyből több nincs e világon. A kő színe változó, mint a Nagy Víz színe, s bár felülete gömbölyűre csiszolt, mégis hullámozni látszik. Mikor elkészültem munkámmal, mit szívvel-lélekkel tettem, a jóslat beteljesült, a Kristály felizzott, égi fény vette körül s ezüst csillagok sziporkáztak körülötte, melyek fénye máig sem hunyt ki, s nem is fog mindaddig, míg méltó kéz ujjára simul.”
Isabel sóhajtott, és megpróbálta elfogadni a dolgot.

Kérésére a lány még egyszer felolvasta az irományt, és hagyta, hogy közbekérdezzen. Elmondta neki a Hatalom Gyűrűinek Versét, megmagyarázta, kicsoda Szauron és a többi említett személy, kik a valák, micsoda Galadriel Tükre. És ezzel elterelte a figyelmét saját félelméről.
− Gondolom, kissé rendbe kell tenni a házat, mielőtt a „zarándokok” megérkeznek − tért vissza Rowena az eredeti témához. − Mennyi időt venne ez igénybe?
− Egy napot legalább.
− Rendben − sóhajott halkan a lány. − Akkor ma elmondom nekik, és holnap hajnalban megpróbálom őket visszavarázsolni.


*****

− Micsoda?! Hogyan?!

A kérdés a Szövetség tagjainak szájából hangzott fel meglepett-hangosan, elejtett evőeszközök csörömpölésétől kísérve.
− Azt hiszem, vissza tudlak varázsolni titeket Völgyzugolyba − ismételte meg Rowena, minden erejét latba vetve, hogy hangja ne tűnjön bizonytalannak.
− De hát hogyan, mivel?!
− Amivel Gandalf rendelkezik − biccentett a lány a mágus felé. − Varázserővel, és az ahhoz illő bottal.
− De hát azt mondtad, ezen a földön nincs varázserő! − akadékoskodott Legolas.
− Rosszul fogalmaztam − sóhajtott a lány. − Létezik varázslat, csupán az emberek nem hisznek benne. Amíg ti meg nem jelentetek, én sem hittem.
− Akkor most honnan tudod, hogy képes vagy erre?
− Egy álom alapján - felelte a lány ösztönösen. − Gyakran előfordul velem, hogy ébredés után tisztán emlékszem valamelyik álmomra, ami reálisnak tűnik, és az többnyire valóra válik. Tegnap éjszaka a lórieni Galadriel Úrnő jelent meg előttem, és elmondta, mit kell tennem, ha vissza akarlak juttatni titeket Középföldére. Azt mondta, bizonyságul egy tünde-köpenyt és egy mallornfa varázsbotot küld nekem a ruhásszekrényembe. Ma délelőtt benéztem oda, és tényleg ott voltak ezek a tárgyak. Az Úrnő azt is megüzente, hogy ha valami folytán nem sikerülne a varázslat, ő helyre tudja hozni a hibát.

A lány mindvégig vigyázott, hogy a levélről, a késről, legfőképpen pedig Mîrelinről egy szót se ejtsen. Sikerült neki, barátai nem fogtak gyanút, de látni akarták az említett tárgyakat, s csak akkor hitték el e történteket, amikor ő megmutatta nekik a köpenyt és a botot.

− Holnap reggel útnak indítalak titeket − suttogta Rowena, igyekezve titkolni, hogy e néhány szó mekkora fájdalmat okoz neki.


*****

− Egyébként pedig − mondta este a lány − semmiképp sem maradhattok itt. Holnapután visszatér az árvaház igazgatósága és egyéb lakói, ide pedig férfinak elméletileg tilos betenni a lábát.
Sóhajtások feleltek rá.

− Rowena, úrnőm − szólalt meg végül Gandalf.
− Ne úrnőzz − akarta mondani a lány, de végül csak fásultan legyintett. − Igen?
− Magam és barátaim nevében szeretnélek megkérni, hogy adj nekünk valami számodra jelentéktelen tárgyat, ami a tiéd, hogy segítsen megőrizni téged az emlékezetünkben.
− Fogalmam sincs, mit adhatnék nektek, de szerintem emlékezni fogtok rám anélkül is − felelte a lány. − Ígérem… nem kell sokáig csak emlékeznetek rám.
Az utolsó mondat csak kicsúszott a száján, nem tudta, miért mondta. Visszaszívni azonban már nem lehetett.


*****

Rowena egész éjjel forgolódott, alig aludt valamit. A hajnal kora fényei teljesen kiverték az álmot a szeméből. Megvárta, míg a nap első sugarai előbukkannak a dombok mögül, majd felült az ágyában.
− Itt az idő - sóhajtotta.

Csodával határos módon minden szobatársának szeme azonnal felpattant. Sóhajtva feltápászkodtak, majd kimentek a szobából, és megvárták, míg Rowena felöltözik. A lány csigalassúsággal húzta magára minden ruhadarabját, öntudatlanul is nyújtani próbálva együttlétük hátralevő perceit.
Végül persze csak végzett. Kivette Mîrelint a párnája alól és a jobb mutatóujjára húzta. Ösztönösen felvette a lórieni köpenyt, kezébe vette a mallorn-botot, és elindult, hogy teljesítse első feladatát.


*****

Isabel és a Szövetség a megbeszéltek szerint, az udvaron vártak rá. Az utazók sorban meghajoltak a nővér előtt.
− Mindent köszönünk, drága úrnő. Ég veled − suttogták.
− Ég veletek − sóhajtotta a nővér ugyanolyan halkan, és pukedlizett. Bánatos tekintetét Boromirra függesztette. A harcos viszonozta a pillantást.

Rowenának semmit sem voltak képesek mondani. Csak félszegen álltak, és fejet hajtottak.
− Hát, ég veletek − suttogta a lány remegő hangon. − Ne felejtsetek el, és ígérem, találkozunk még. Jó utat.
A második mondatot megint csak nem tudta, miért mondja, de érezte, nem fog vele ártani senkinek.

Ösztönösen feltette a köpeny csuklyáját, és felemelte a varázsbotot. Mîrelin felizzott, a bot hegyéből aranyló fény csapott ki, beterítette a Szövetséget.
− Térjetek vissza Völgyzugolyba, és emlékezzetek mindenre, ami itt történt! − mondta hangosan a lány, néhányszor − önmagát biztatva − elismételte, majd amikor úgy érezte, elegendő akaraterőt gyűjtött, a magasba lendítette a botot.
Robbanást hallott, hatalmas fényvillanás hatolt át lehunyt szemhéján. Aztán csend lett.

− Rowena… − szólalt meg Isabel bátortalanul. − Azt hiszem, sikerült.
A lány kinyitotta a szemét. A nap vakítóan ragyogott az égen. A Szövetség nem volt sehol; ott, ahol az előbb álltak, aranyszín por szállt a levegőben.
− Hát, annyi biztos, hogy itt nincsenek − felelte. − De hogy sikerült-e a varázslat, az még kétséges. Kérem, hozzon egy tálat.
− Minek? − kérdezte a nővér értetlenül, aztán választ sem várva a házba rohant.
− Ki akarok próbálni valamit − felelte a lány, de a nevelő már nem hallotta.

Pár perc múlva Isabel visszatért a kért eszközzel. Rowena megmerítette azt az árvaház mellett csörgedező, kristálytiszta vízű patakban, a tál fenekének közepére tette Mîrelint, majd remegő kézzel végigsimított a víz felszínén.
A víztükör először a föléje hajoló két nő arcát tükrözte vissza, aztán hirtelen megremegett, és megváltozott benne a kép.

Megpillantották a Szövetséget. Különleges, légies-kecses stílusú építmények között álltak, kábán nézegettek körbe, körülöttük falevelek hulltak. A hely varázslatos hangulata még Isabelt és Rowenát is megérintette. Aztán belépett a képbe egy Legolasra hasonlító, barna hajú, hegyes fülű, szakálltalan arcú férfi; egy tünde.
− Ez egészen biztos, hogy Völgyzugoly − suttogta a lány. − Sikerült!

A következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról. Aragornt és Boromirt pillantotta meg. A két férfi a többiektől és egymástól is elkülönülve állt, a semmibe bámult, arcukon könnyek folytak.

Két könnycsepp hullott a tálba, összezavarva a képet. Egyik Isabel, másik Rowena szeméből.

A lány dühösen kikapta Mîrelint a vízből. Legszívesebben elhajította volna, de tudta, hogy nem teheti. Ujjára húzta hát, a házba vágtatott, fel a hálóterembe. Lerogyott Aragorn ágyára, a párnára hajolva beszívta annak illatát − amiben még mindig érződött a harcos kisugárzása − és zokogott, zokogott, zokogott.




Illusztráció: az ágyban sírdogáló Rowena (Alavel rajza)




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)