A császár és a fiú írta: Avenone

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---


1.

A tenger nyugtalan volt aznap. Engedetlen hullámok hányták–vetették a hajó testét, s még a legedzettebb tengerészek is a fejüket csóválták a víz háborgásán. Ki látott már olyat, hogy majdnem szélcsend idején ilyen tajtékok legyenek?

Egy férfi állt a hajó orrában a tengert fürkészve. Távol a szárazföld keskeny sávja derengett. Kezével árnyékolta le a szemét, hogy rendesen lássa.

– Az ott már Bithynia, császárom – szólalt meg valaki a háta mögött.
A férfi leengedte a kezét és megfordult. A hajó kapitánya volt az, alacsony, napégette, inkább izmos, mint kövér ember. Claudius állt mellette, a szálfaegyenes katona, akinek kora ellenére egyetlen ősz hajszála sem volt. Csak két év választotta el őket, de az uralkodó már talált pár fehér szálat a saját hajában. A császár személyi őrségét vezette, s kezét mindig könnyedén a kardja markolatán tartotta.

– A kapitány azt mondja, holnap reggelre elérhetjük a kikötőt – tette hozzá Claudius.
– Furcsa ma a tenger – jegyezte meg a császár. – Ezek a hullámok? Vajon honnan jöhetnek?
– Valami történhetett – bólogatott a tengerész. – Különös tajtékok ezek. Mintha a víz mélyéről jönnének.
Claudius, aki mindig jobban érezte magát a szárazföldön, vagy egy ló nyergében, a víz felé sandított. Látszott az arcán, hogy nem szívesen menne a hajókorláthoz közel.
– A madarak röpte is nyugtalan – mondta a kapitány. – Bizonyosan nagy vihar lehetett nemrég, s attól ilyen zavartak.
A császár, Hadrianus, ismét felnézett a felhőtlen, türkizkék égre, és a tanácstalanul vijjogó tengeri madarakra. Mintha rémültek lennének, gondolta.

A kapitány okos ember volt, a hármójuk között elnyúló csendből kiolvasta, hogy a személyére nincs szükség, így meghajolt és magára hagyta a két férfit. Az uralkodót meg a katonát.

Fiatalkorában Hadrianus maga is szolgált a seregben még Domitianus uralkodása alatt. A néhai Traianus többször is kitüntette a katonai eredményeiért, ám miután átvette tőle az uralkodás terhét, igyekezett elkerülni a fegyveres konfliktusokat. Lemondott Mezopotámiáról, pedig elődjének nagy álma volt az ország meghódítása, mert tudta, nehéz és költséges lenne egy háborút fenntartani ott. Az utolsó háborús helyzet a Parthus Birodalommal 121-ben, hála a diplomáciai képességének, vérontás nélkül ért véget, és erre Hadrianus büszke volt.

– Szóval, Nicomediába töltjük a telet? – kérdezte Claudius.
Régi, mély barátság volt közöttük, ezért a férfi, amikor kettesben voltak, a titulusa nélkül, vagy még inkább a keresztnevén szólította meg a császárt.

– Így terveztem – bólintott Hadrianus. – Még egészen ifjú koromban jártam itt utoljára, s most már szívesen éreznék szárazföldet a lábam alatt.

A testőrparancsnok elmosolyodott. Alig érezhető szellő futott át a hajó felett, meglebbentette a papiruszok szélét, amik a hajóorrba rögzített asztal tetején hevertek. Tervrajzok, feljegyzések, versecskék. A katonának az volt az érzése, mintha Hadrianus mindig csak körmölt volna.
A császár rajongott a görög kultúráért, de latinul is verselt. Szenvedélye volt az építészet; tiburi villájának építését maga felügyelte, és helyrehozatta a Pantheont is Rómában, melyet még 80-ban tűz emésztett el.

– Min dolgozol? – hajolt az asztal fölé Claudius.

Hadrianus melléje lépett, és kisimította az egyik papiruszt, amin egy kupola formájú építmény precízen kidolgozott tervrajza állt.
– Fürdőnek tervezem – felelte, majd egy másik tervet húzott elő. – Ezt pedig vízvezetéknek.
A katona hosszan szemlélte az uralkodó apró, de szépen formált betűit az ábrák mellett. Mindez csak vonalak halmaza volt számára, de tudta, hogy amikor elkészül, mindenki csodálni fogja.
– Feltéve, ha a zsidóid nyugton maradnak – tette hozzá.

A júdeai zsidók lázongása Claudius érzékeny pontja volt. Mielőtt a császári testőrség parancsnokává léptették volna elő, az ottani légiót vezette, és nem egyszer került összetűzésbe velük. Időbe telt, de már könnyedén vette az ura megjegyzését.

– Most a betakarítás foglalja le őket, télen meg a hideg – válaszolta Claudius. – De küldtünk ki megfigyelőket közéjük, és ha törik valamiben a fejüket, még időben tudomást szerzünk róla.

Egy szolga frissítőt hozott nekik, és a két férfi behúzódott az árnyékot adó sátorlap alá, ahol párnázott székekben hűsölhettek. Már régóta úton voltak. Hadrianus szeretett utazni, bejárni a birodalom országait, felfedezni a városaikat, megismerkedni a kultúráikkal. Folyamatosan látogatta a szerteszét portyázó légiókat, megfigyelte a gyakorlatokat, javított a képzésükön és a helyzetükön, ha kellett. A szenátus és Róma népe elfogadta, hogy az uralkodó távol van, a császár pedig nyugodt szívvel kereshette fel az impérium legtávolabbi szegletét is, mert Marcius Turbo, a hadsereg legjobb veteránja őrizte a fővárost; a frumentarii, Róma titkos rendőrsége pedig mindig résen volt, készen arra, hogy befolyásolja a dolgok alakulását. Ha kellett szította a közhangulatot, máskor csírájában elfojtotta az elégedetlenkedést.

Közben a császár épített, megerősített, felvirágoztatott, felügyelt, gondoskodott, és mindenki engedelmeskedett neki.

Ő és kísérete bejárta Germaniát, Britanniát, ahol kezdeményezte egy fal felhúzását, mellyel a Római Birodalom lakóit akarta megvédeni az őshonos barbár hordáktól. Eljutott Mauretaniába, s később Parthiába. Cyrenében pénzt ajándékozott arra, hogy a vagyonos családok fiai római harci kiképzést kaphassanak. Cyrene már korábban is részesült nagylelkűségéből, az adományaiból építhették újjá a város zsidó lázongások folyamán lerombolt épületeit.

– Azért békében uralkodni sem olyan rossz dolog – jegyezte meg a katona.
– Az is lehet, hogy a harc már nem az én öreg testemnek való – kortyolt egyet a poharából a császár.
– Ha az ember katona volt, sosem felejt el katonának lenni. Én azt mondom, örülhetünk, hogy most béke van. Emlékezz, néhány elődödnek nem adatott meg a békés kormányzás. Ami pedig a korodat illeti, ott voltam veled a legutolsó medvevadászaton. Emlékszem az ifjakra, akiket megszégyenítettél.

Hadrianus 47 volt azon az őszön. Egyesek szerint férfikorának legszebb éveit taposta, mások azonban öregnek tartották, és úgy gondolták, nem kellene utaznia, a fővárosban lenne a helye. A császár jól tartotta magát, edzette a testét, mértékkel evett és ivott, a Szenátus egynéhány tagja méltán példát vehetett volna róla. Magas volt és még mindig jóképű. Gondosan vágott szakálla és haja őrizte barna színét, csak a szeme sarkában megjelenő szarkalábak mutatták fiatalságának múlását.

Egy darabig csendben nézték a hajósnép ténykedését, hallgatták egyszerű, közönséges beszédüket. Aztán a császár a tragédiáról kérdezte Claudiust, amit néhány nappal korábban elolvasásra adott neki, és belemerültek a beszélgetésbe. A hanyatló nap lassan narancsszínűre színezte a tajtékok hátát.

2.

– Csónak! Csónak közeledik!

A kiáltás félálomból riasztotta fel a császárt. A kabin belső falát már megfestették a hajnal első fényei. Lábak dobogtak a távolban, a fedélzet fapadlózata hangosan dübörgött, és kiáltások harsantak.

Hadrianus kikelt az ágyból, felöltözött, és a fedélzetre ment. Egy aprócska evezős érte el a hajót, mögötte már jól kivehető volt a partvonal és a kikötőváros. A lapátoknál ülők a hajótest mellé irányították a csónakot, egyikük kötelet dobott a matrózoknak, azok pedig biztonságosan rögzítették a ladikot, majd kötélhágcsót engedtek le az érkezőknek. Katonák másztak fel rajta, a ruházatukból ítélve Nicomedia helyőrségéhez tartozhattak.
Claudius üdvözölte őket, aztán helyet adott a császárnak.

– Felség, a város helytartója küldött. Nicomediát néhány napja erős földrengés rázta meg, az épületek jó része romba dőlt. A romok átkutatása még most is zajlik – jelentette a katonák parancsnoka.

Hadrianus és Claudius összenézett.

– Áldozatok? – kérdezte a császár.
– Számos, uram. Végső számlálás még nem történt, de nagyok a veszteségeink. A helytartó aggódik, hogy a látogatásodhoz nem tud megfelelő körülményeket biztosítani.

Az uralkodó végigmérte a férfit. A mellvértje tisztának tűnt, ám a tunikáját por lepte, s arcának finom ráncaiban is a mentés mocska ült. A szeme alatt szürke volt a bőr, a tekintete kialvatlanságról árulkodott.

– A neved, katona?
– Camillus Cassianus, császárom.
– Nos, Camillus Cassianus a helytartónak nincs miért aggódnia. A hajómmal kikötünk Nicomediában, a testőrségem tagjai segítenek a túlélők keresésében, vannak szolgáim, akik eltakarítják a romokat és építészeim, akik rendbe hozzák a várost. Magam is segítek, nem fogok közömbösen elhajózni onnan, ahol baj történt.

A katona arcán megkönnyebbülés suhant át.

Partot érés után elborzasztó látvány fogadta őket. Ledőlt falak, lehullt cserepek, romok mindenhol. Tébláboló, tanácstalan, rokonaik, ismerőseik után kutató emberek bárhova néztek. S fosztogatók, a tragédia hiénái, akiket a katonák a legtöbb esetben tetten értek és letartóztattak.

Hadrianus szolidan, csupán pár hű emberéből álló kíséretével lépett partra, kerülve a feltűnést. Ahol gyász volt, nem ünnepelhették a császárt. A város első embere zaklatottan fogadta, hebegve adta elő, hogy a város most nem megfelelő a Birodalom urának fogadására.
Hadrianus leintette; nem tetszett neki a férfi, de kikérdezte a sebesültek hogyléte felől, a halottak számáról, a túlélők részére biztosított segítségről. Aztán hagyta, hogy Claudius elküldje a helytartót, és magához rendelte a város tehetőseit, hogy pénzt gyűjtsön tőlük a rászorultaknak. A legelső adományt ő maga adta.

Napokba telt mire eljutott odáig, hogy meglátogathatta a város kórházát. A masszív épület viszonylagos károk nélkül úszta meg a földrengést. Orvosai a sérültek ellátásában, segédeik az ápolásban tevékenykedtek. Gyógyító és sebesült egyként örült a császár személyes látogatásának.

– Még a városi előkelőségek fiai és leányai is segítenek – mutatott az ágyak között járkáló fiatalok felé a felelős orvos.

Az ifjak nem riadtak vissza a munkától, akár a sebek ellátása, akár a haldoklók melletti virrasztás volt az. A tragédia különös egységgé kovácsolta a város lakóit. A kórteremben sétálva Hadrianus az egyik ágy szélén fiatal fiút vett észre, aki az ott fekvő kisgyermeket figyelte. Négy év körüli fiúcska lehetett, a feje és két apró keze gondosan bekötve; a kötszeren vér szivárgott át. A gyermek teste időnként megrándult, s az idősebb fiú ilyenkor szelíden megpaskolta a mellkasát, mintha megnyugtatni akarná.

– Vér halmozódik fel a testében – súgta a császárnak az orvos a kisfiúra pillantva. – Mindent megpróbáltunk, de túlságosan összetört. Nincs mit tenni.

Hadrianus a fiút nézte. A kezét, amivel simogatta a gyerek alig emelkedő-süllyedő mellkasát. Vajon tudja-e, hogy egy haldokló fekszik a tenyere alatt, kérdezte magától. Hamar megkapta a választ. A kéz hirtelen megállt, bizonytalanul felemelkedett a kis mellkasról és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a levegőben. Az orvos ellépett a császár mellől, odasietett az ágyhoz és a kicsi fölé hajolt. Füle szívdobbanásokat, ujjbegyei a verőér lüktetéstét keresték, de mindhiába.

Az ifjú felkelt az ágy széléről, és a császár egy pillanatra megláthatta finom vonású, szomorú arcát, majd a fiú kisietett a helyiségből. A beszüremlő fényben nedvesen csillogott a szeme. A gyász könnyeiben sosincs szégyen, gondolta Hadrianus a távozó után nézve.

Mindennap temettek valakit, s még ugyanazon a napon felhúztak egy házat. Közelgett a tél, és a fedél nélkül maradtak nem lehettek az utcán vagy a menedékházakban. A halott kisgyermek és az őt sirató fiú emléke hamarosan halványodni kezdett a császárban.

Az időjárás lassan téliesre váltott. Eleinte eső, majd hó hullott a fokozatosan magához térő városra, ahol az uralkodó bőkezűen gondoskodott a helyreállításról. A földrengés borzalmait hamarosan elhomályosította az idő megtorpanhatatlan múlása.

Hadrianus meghívást kapott Bithynia másik nagy városába, Claudiopolisba. Az ottani nemesek szerettek volna találkozni a császárral, aki szívesen tett eleget a kérésnek. Nem mellesleg a környéke hemzsegett a vadaktól, és az uralkodó szerette a vadászatot.
Claudiopolist Claudius császár után nevezték el. Erdős hegyek vették körül az élettel teli, élénk várost, mely nevezetes volt hangos kereskedő utcáiról. Olybá tűnt, hogy a katasztrófa szinte el sem érte, majdnem sértetlennek tűnt.

Hadrianus jól érezte magát Claudiopolisban. Vadászott, meglátogatta a szent helyeket, az iskolát, időt töltött a kaszárnyában, hisz a lelke mélyén még mindig katona volt. A város vezetőjének vendége volt, akinek a családja még Galba uralkodása idején telepedett meg Bithyniában. Lakomákat rendezett a tiszteletére, és ismerve, hogy a császár mennyire szereti a görög kultúrát, színházi bemutatókat tartottak a város színházában. Az alattvalók buzdítására Hadrianus is előadott párat a görögül írt négysorosai közül. Később egy hosszabb latin költeményével is elszórakoztatta a közönségét. A társaságban, a hedonisták között akadtak olyanok is, akik ismerték az elmúlt és a jelenkori filozófusok írásait is, s velük elbeszélgethetett a különböző iskolákról.

– Hol van Claudius?

A kérdezett Fluvius volt, a császár egyik tanácsadója. A pocakos, jó kedélyű férfi, akit a személyiségéért kedvelt a legjobban, a száját harapdálta.
– Fogalmam sincs, felség – válaszolta, figyelve, ahogy egy szolga felsegíti az uralkodóra a téli köpenyét.
– Kerestem az étkezőben, a kertben, szolgákat küldtem utána a fürdőbe és a szobájába is, de mintha a föld nyelte volna el – tette hozzá sietve, miután elkapta a császár elégedetlen pillantását.

Hadrianus, aki egyre türelmetlenebbé vált, remélte, hogy Claudiusnak jó oka van arra, hogy megvárassa őt és kíséretét, máskülönben barátság ide vagy oda, tesz arról, hogy a katona megbánja a késését.

– Stefanos, te gyere velem – a császár intett az egyik testőrének.
– Felség, no de… – szólt utána Fluvius.
– Majd én előkerítem, ha közületek senkinek nem sikerült – jelentette ki Hadrianus. – Felőlem akár előre is mehettek.

Tudta, hogy mindenki maradni fog. Az előadást úgysem kezdik el a távollétében, a nemesekre pedig rossz fényt vetne, ha az uruk nélkül érkeznének a színházba. Először Claudius szobájába ment, ahol az ott ténykedő apród elmondta, hogy a katona egy ideje már távozott.
– Veled készült színházba, felség – válaszolta a császár hova kérdésére a fiú.

Hadrianus ezután bejárta a villát, igyekezve, hogy egyre növekvő haragját kordában tartsa. Végül a kertbe vezető oszlopcsarnokban találta meg Claudiust. Egy gazdag díszítésű téli köpenyt viselő ifjúval beszélgetett két pillér között egy csodálatosan kifaragott Minerva szobor takarásában. A katona is vastag, prémmel szegélyezett, csuklyás byrrusát viselte, s úgy tűnt, éppen színházba menet terelődött el a figyelme a császárról. A két alak bizalmas közelségben ült, akár egy tanító s a diákja, így beszélgettek egészen megfeledkezve a külvilágról. Lélegzetük és szavaik csupán tovaillanó párapamacsok voltak a hidegben.
Hadrianus haragja elszállt, most, hogy rálelt a barátjára, és lehiggadva közeledett a páros felé.

– Császárom – Claudius felemelkedett a párnáról, amin ült, mikor észrevette. – Megvárattalak, bocsáss meg.
– Valóban – helyeselt a férfi. – Remélem, jó kifogást sikerült kiötölnöd. És ne is nekem mondd, hanem a nemeseknek, akiket a bejáratnál hagytam. Julius Marullinus, a kereskedő meghívott bennünket vacsorára magához a színház után. Úgy mesélték nekem, a szakácsa mestere a konyhának. Minél később érünk a színházba, annál később kezdődik a darab, és még később ehetünk az ételekből, amiket agyon dicsért nekem, s amikkel bennünket várnak a triclinumában. Te leszel az oka, ha minden kihűl és megfásul, mire odaérünk.

Elhallgatott, és a fiúra lesett, aki időközben szintén felállt ültéből. Éppen csak kiléphetett a gyermekkorból, testalkatra talán tizenhárom és tizenöt között lehetett. Köpenyének kámzsája alól csak egy pillanatra villant elő az arca, és a császár látta, milyen ártatlanul szép, akár minden hasonló gyermekifjú az ő korában. Sötétbarna haj göndörödött elő a csuklyája alól. A vonásai rendkívül szabályosak voltak, hibátlanok, s gesztenyebarna szempárja szénfekete szemöldök alól figyelte a császárt. Arcéle metszett, az orra arányos és egyenes, a szája formás volt, felfelé ívelő szájzugokkal, amitől az arca egyszerre volt lágy és barátságos. A hidegben testét varrással és féldrágakövekkel díszített köpenyébe bugyolálta, de kivehető volt nyurga alkata. A látványától Hadrianus elfelejtette a szavakat, amikkel számon kérte volna az ifjún a Claudius-szal való légyottját. Tudta, hogy a tekintetét a katona felé kellene fordítani, de képtelen volt rá, és ettől zavarba jött.

– Nem emlékszel rá, felség? – Claudius hangja valami sűrű ködön keresztül ért el hozzá.
– Találkoztunk volna? – kérdezte Hadrianus.

Mielőtt azonban a fiú megszólalhatott volna, a császárnak eszébe jutott, hol látta már ezt az arcot. A felismerést azonban pusztán csak az arckifejezése, és egy meglepett kis hang, ami kiszökött a száján jelezte.

– A Római Birodalom császára, Hadrianus – Claudius könnyedén az uralkodó felé intett. – Galenius Constantinus patrícius fia, Antinoos.
A fiú meghajtotta magát Hadrianus előtt. Galenius Constantinus, a dúsgazdag földbirtokos nemes, szintén ott toporgott az ajtóban, arra várva, hogy a császár visszatérjen és elindulhassanak a színházba.

– Ismerted azt a gyermeket, akinek az ágya szélén ültél? – kérdezte az ifjút az imperátor.
– Csak egy volt a földrengés áldozatai közül, felség – válaszolta Antinoos. – Halott anyja öleléséből szedték ki a romok alól, s nem volt más, aki vele lehetett volna a szenvedésben.
Tisztán és szépen beszélt, nem rettentette a tudat, hogy a császárhoz beszél. A férfit lenyűgözte a bátor tekintet körüli felfelé kunkorodó szempillák sűrűsége.
– Becsülendő tett volt tőled, hogy kitartottál mellette – mondta Hadrianus.
A fiú szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Hittem abban, hogy életben marad – ismerte be.

Pár szívdobbanásnyi csend állt be. Hadrianus némán csodálta a fiú kinézetét, amely a márvány örökkévalósága után kiáltott. Antinoos nem nézett a szemébe, de a teste mintha feléje hajolt volna, s már jobban állt a császár mellett, mint Claudius közelében, akinek a figyelmét nem kerülte el a másik kettő közötti feszültség.

– Már beismerhetem, hogy késlekedésemnek az ifjú Antinoos az oka – szólalt meg végül. – Gondolhatod uram, hogy meglepődtem, mikor megláttam itt ismerős arcát, és addig nem békélhettem, amíg ki nem derítem, ki ő.
– Többször is láttam felségedet – mondta Antinous. – A templomban, az iskolában és a kereskedőknél, akikhez az apám vitt magával. Marcus Reginushoz, Severius Aemilianushoz, Aurelianus Quintushoz…

Az első tehetős állatkereskedő volt, lovakat néztek nála, a második bort és más italokat árult, a harmadik míves ékszereket készített. Hadrianus mindháromnál járt az elmúlt napokban, de nem tudta felidézni, hogy látta-e náluk a fiút.
– A lókereskedőnél vettem észre Antinoost, és azonnal felismertem a nicomediai kórházból. – Claudius könnyedén a fiú vállára tette a kezét.
Hadrianust meglepte, hogy az ifjú ennyire megragadt a katona emlékezetében. Ő nem ismerete fel azonnal.
– Császári felséged jelenléte a kórházban sok sérültnek és túlélőnek adott vigaszt – vetette közbe Antinoos.

Olyan fiatal volt, és Hadrianus hirtelenjében igazán öregnek érezte magát. A fiatalság bája és szenvedélye sugárzott a fiúból, hízelgésmentes beszéde jól esett a császár talpnyaláshoz és nyájaskodáshoz szokott fülének.

– Arra gondoltam, hogy a tragédia idején végzett lelkiismeretes munkája megérdemli, hogy jutalomért folyamodjak a számára – mondta Claudius.
– Uram, nem érdemlek jutalmat, nem is fogadnám el – tiltakozott a fiú. – Önzetlenül segítettem, mint mások.
Claudius elmosolyodott.
– Ezek szerint nem fogadnád el a császár meghívását, hogy a mai előadás alatt az ő társaságában ülj? – fordult Hadrianus felé.
Antinoos fülig vörösödött, az uralkodó pedig maga is elmosolyodott.
– Felség, megtiszteltetés lenne a számomra.
Hadrianus bólintott.
– Mire várunk még? – kérdezte jókedvűen. – Atyád és a többi nemes türelmetlenül vár ránk.
A fiú arca felragyogott, s kihúzta magát, büszkén állva a két férfi között.
– Menjünk hát! – nógatta őket Hadrianus, és nem várt rájuk.

3.

A tél további részét az imperátor Nicomediában töltötte. Tavasszal tovább akart indulni Anatólia felé, az útvonal megtervezése foglalta le az ideje nagy részét. A helyi és a claudiopolisi nemesek gyakran vendégeskedtek nála. Az apák minden alkalmat megragadtak arra, hogy fiaikat a figyelmébe ajánlják, s ebben különösen Galenius Constantinus jeleskedett, aki szinte vérszemet kapott attól, hogy a fia egyszer a császári páholyban kapott helyet. Claudius próbálta féken tartani a túlbuzgó férfit.

– Kellemetlen egy alak – jegyezte meg Hadrianus.

A palota balkonján állt a katonával, és a téli napsütést élvezte. Vékony hólepel fagyott a tájra, a házakon fehér szikrázás verte vissza a napsugarakat. Galenius Constantinus és a fia odalent a kertben, néhány gazdag polgár társaságában időzött. Feltehetőleg azt panaszolta nekik, hogy a császár nem volt hajlandó fogadni őt.

– De bőkezű, most, hogy azt reméli, a kegyeidbe fogadod Antinoost – felelte Claudius.

Még csak tizennégy éves, gondolta Hadrianus, éppen csak levetette a bíborral szegélyezett gyermektógát. Már nem vagyok fiatal, mi hasznom lenne a fiúból? De egy szót sem szólt.

– Ami azt illeti, biztos támogatója lehetne a kaszárnyabővítésnek, amennyiben apródnak jelölnéd a fiút – fűzte hozzá Claudius, és megigazította magán a köpenyét.
– Annyi apródom van, hogy nem tudom fejben tartani a nevüket – húzta el a száját Hadrianus.

Hideg szél támadt és Claudius azt javasolta, hogy melegedjenek fel a kályha mellett némi bor társaságában. Antinoos az apjával együtt éppen akkor indult kifelé a palotából.
– Tehát, azt mondod, hogy Galenius Constaninus erszényéhez a fián keresztül vezet az út? – A meleg szobában Hadrianus ledobta magáról a köpenyét.
– És a többi nemes pénzéhez is, akikkel kapcsolatban áll – helyeselt Claudius. – Azt fogják hinni, hogy ő is a kegyelted, amiért a pártfogója lettél a fiának, s megpróbálnak jóban lenni vele, remélve, hogy befolyása lehet rád Antinooson keresztül. Hányszor fordult már ez elő.
A császár igazat adott neki.
– Máskülönben, én úgy látom, hogy a fiú szívesen van a társaságodban – mondta Claudius. – Talán nem tévedek sokat, ha azt sejtem, hogy csodál téged.

Ezt az uralkodó is észrevette. A fiú, akár csak ő maga a görög kultúra nagy rajongója volt. Olvasta és ismerte a klasszikusokat, megerőltetés nélkül idézett Homérosz és Aiszóposz írásaiból. Hadrianus, aki maga nem nagyon kedvelte az állatmeséket, Antinoos szájából élvezettel hallgatta a tanulságos történetecskéket.

– Éppen ez a baj – válaszolta a császár azon az őszinte hangon, amit kizárólag csak a legfőbb bizalmasai felé engedett meg magának. – Ő sem közömbös a számomra.

Hadrianus gyermektelen és boldogtalan házasságban élt egy asszonnyal, akit kiválasztottak neki, és akit megpróbált szeretni. Vibia Sabina, aki annak idején csak az előző császár, az őt örökbefogadó Traianus feleségének kedvéért ment hozzá, akaratos és szabados teremtés volt. Nem tisztelte a császárt, gyakran hangoztatta, hogy sosem fog gyermeket szülni neki, mert az bűn lenne az emberiség ellen, és többször is megcsalta Hadrianust. Házasságtörő kapcsolata volt Suetonius– szal, az uralkodó tulajdon titkárával, amiről Hadrianus is tudomást szerzett.

Tulajdonképpen sosem sikerült kiderítenie, mi oka volt a nő feléje irányuló haragjának. Sosem bántotta meg, legalább is szándékosan nem, mindent megkapott tőle, az összes római császárnét megillető titulust, és mindezek felett még a személyével sem terhelte soha. Egy egész birodalma volt arra, hogy távolság legyen kettejük között.

Nem volt abban semmi különös, ha egy ifjú egy idősebb, bölcsebb férfi barátságát kereste. A császárt pusztán Antinoos hátsó szándék nélkülisége lepte meg. A fiú nem élt vissza a bájosságával, nem azzal akarta behálózni őt, nem mecénásként tekintett rá, aki némi ellenszolgáltatás fejében pénzeli a vágyait, és meg sem próbált hasznot húzni abból, hogy az uralkodó kedvence.

– Nem szívesen mondom, de Antinooson keresztül kordában tarthatnád az apját – hozta fel Claudius. – Nagy a tekintélye az itteni nemesek között, talán kihasználhatnád ennek előnyeit.

Hadrianus nem sokat töprengett a szavain. A következő nap magához kérette Galeniust, és bejelentette neki, hogy Antinoost más nemes ifjakkal egyetemben Rómába küldi tanulni. A gazdag claudiopolisi, aki csak a császár vendégsége miatt vett házat Nicomediában, azonnal biztosította őt a hűségéről, és felajánlotta, hogy a fiút még aznap átköltözteti.

Claudius elvállalta, hogy gondoskodik a fiatalokról, felügyeli az elszállásolásukat és szemmel tartja őket az indulásig.

Hadrianus eleinte távol tartotta magát Antinoostól, a katonaság megtanította az önfegyelemre. Úgy érezte, nem illendő, bár a görög bölcselők értékrendje szerint nem elítélendő, a fiatalember közelében lennie. Igyekezett hasonlóan bánni vele, mint a többi társával, de a fiú jó kedélye, könnyed és barátságos természete jobban vonzotta, mint ahogy helyénvaló lett volna.

Más az ő helyében talán nem várt volna; császárként mindenképpen megkapta volna a fiút, akár erőszakkal, akár szépszerével, de Antinoos vonzódott hozzá, így csak a megfelelő időt kellett kivárnia. Egy ideig próbált nem kivételezni az ifjúval, ám sorra kudarcot vallott, és végül nem igyekezett azon, hogy titokban tartsa, mennyivel többre becsüli őt, mint a társait. Az étkezőben a sajátja mellé helyeztette Antinoos heverőjét, a harci szekerén ott állt mellette; bárhová ment, a fiú mindig elkísérte. A látogatók nem egyszer találták a császár szobájában, amint az asztalnál olvasgat. Idővel a jelenléte annyira természetessé vált, mintha mindig is Hadrianus kíséretéhez tartozott volna.

Meghosszabbodtak a nappalok, az idő folyamatosan melegedett, és megkezdődtek Hadrianus tovább utazásának előkészületei. Claudius a Rómába küldendő ifjak indulását felügyelte, kiválasztotta a megfelelő nevelőcsaládot a számukra, gondoskodott az ajánlóleveleikről és hogy mindegyikre rákerüljön a császári pecsét.

– Antinoos? – kérdezte Hadrianus, amint a szobájába lépett.
– Bezárkózott a szobájába. – A férfi arcán bosszús fintor jelent meg.
A császár felnézett az írásból, amit olvasott és érdeklődve figyelte, amint Claudius leül vele szemben az egyik kényelmes karszékbe.
– Miért?
– Az a gyerek megmakacsolta magát – felelte a katona, és kérdezés nélkül belemarkolt az asztalon álló fügés tálba. Hadrianus szó nélkül hagyta. – Nem akar Rómába menni, inkább veled tartana Anatóliába. Próbáltam meggyőzni arról, hogy ez nem császári szeszély, nem egyszerű kiváltság, hanem a jövőjét befolyásoló döntés, de ő már elhatározta, bármit megtesz azért, hogy veled maradhasson.

Hadrianus letette a tollat, összetekerte a pergament, amin dolgozott, majd összefonta az ujjait és hátradőlt.

– Így még jobb – mondta. –, ugyanis nem akarom Rómába küldeni. Előtted nem fogom letagadni, hogy szeretem őt, és úgy döntöttem, velem jön.
Claudius pár pillanatig csendben ült.
– Bölcs dolog ez a szenvedély? – kérdezte aztán.
Hadrianus végig simított a szakállán.
– Bölcs vagy nem az, nem tudok többet küzdeni ellene – vallotta be. – Próbáltam, hidd el. Érveltem magam ellen, ellenálltam, újra és újra átgondoltam, hogy miért ne gyengüljek el ettől a fiútól, de képtelen vagyok lemondani róla.

A barátságuk megengedte a kitárulkozását, mégis zavarba jött. Nem igazán szeretett az érzéseiről beszélni, amiktől gyengének érezte magát, de Claudiusban megbízott.

– Írtam a feleségemnek Antinoosról – fűzte hozzá. – Nem szerettem volna, ha pletykákból értesül a dologról. A rosszakaróim már biztosan tudnak róla, hisz a kémeik a kíséretemben vannak. Bár azt feltételezem, Sabinát nem érdekli különösebben, kit viszek ágyba.

Claudius nem szerette a rideg, elragadóan szép és önfejű asszonyt, aki nem tisztelte a házasságát és szeretőket tartott, a viszonyait pedig egyáltalán nem titkolta.

– Helyesen tetted – bólintott. – És mikor beszélsz Antinoos– szal? De tudd, személyesen kell felkeresned, mert én képtelen voltam előcsalni a szobájából.
– Amint lehet – válaszolta Hadrianus. – Még vacsora előtt, az biztos. Az ifjak talán már holnap indulásra készek, és tudnia kell, hogy nem megy velük.

Felállt, megkerülte az asztalt és az ablak melletti szekrénykéhez lépett, amin tálca várakozott boroskancsóval és kupákkal. Hadrianus bort töltött mindkettejüknek, majd leült Claudius mellé és átnyújtotta neki a poharat.

– Nem kétlem, hogy örülni fog a döntésednek – jegyezte meg a katona.
– Nincsenek elvárásaim vele szemben – emelte el a kupáját a szájától Hadrianus. – Nagyon fiatal még, tele van bohósággal, könnyen csábul. A koromat tekintve aggastyán vagyok Antinooshoz képest. Ha csak egyetlen évnyi boldogságot is kapok tőle, már azért hálát adok az isteneknek.

Claudius nem tudott válaszolni, mert egy szolga érkezett és vendégeket jelentett be. A császár felkelt a székéből, megpaskolta a barátja vállát és ment, hogy fogadja az érkezetteket.

Hadrianus várakozásaival ellentétben, Antinoos higgadtan fogadta a bejelentését. A férfi, talán a fiú zsenge kora miatt azt gondolta, hogy majd ujjongani fog, csikómódra körbenyargal a szobában, örvendve kurjongat, helyette csendben hallgatta végig a császárt. Az arca egész idő alatt nyugodt és komoly maradt.

Nagy nehezen sikerült kettesben maradniuk egy kisebb hálófülkében a fürdő mögött, aminek az ablakán a tavaszi virágok illata szűrődött be.
Az uralkodó őszintén és nyíltan bevallotta az érzéseit az ifjúnak, kendőzetlenül beszélve arról a vágyáról is, hogy Antinoos viszonozza azokat.

– Felség, ez sokkal több annál, amit remélni mertem – szólalt meg Antinoos, miután a császár elhallgatott. – Én… írtam neked egy levelet, mert nem mertem beszélni. Szapphó Boldog emberét másoltam bele görögül.
Zavartan, elvörösödve hallgatott el, tekintetét a tógája ráncaira szegezte.
– Ismered a verset, uram? – kérdezte aztán bátortalanul.
– Igen, jól ismerem – válaszolta Hadrianus; és idézte.

Antinoos szép arca sorról sorra vörösebb lett, majd a végső strófa előtt a császárhoz hajolt, és egy suta csókkal némította el. A császárt az az ismerős, rég feledett izgatottság kerítette hatalmába, melyet a legelső szerelmessége idején érzett: a szíve éppoly vadul vert, a testét pedig forróság öntötte el.

A fiú ügyetlen csókja édes volt és merész; végül szégyenlősen visszahúzódott és félénkségében egy szót sem szólt.
– Tudd, hogy nem sürgetlek – mondta Hadrianus. – Úgy tekintek magamra, mint aki elsősorban császár, s csak aztán férfi. Folytatom az utat, s te velem jössz, mint a társam…
– Mint a szerelmesed – javította ki Antinoos. – Én nem félek kimondani.
Hadrianus elmosolyodott.
– Te buta, bátor fiú! – magához húzta a fiút, és gyengéden átölelte.

4.

A császár nem verte nagydobra újdonsült fellángolását. Talán pont ez volt az oka annak, hogy az alattvalói nem néztek rá görbe szemmel a viszony miatt. Nem halmozta el Antinoost feltűnő ajándékokkal, nem öltöztette lánynak, nem deklarálta felszentelt papnőnek, nem öntötte ki aranyból az egész alakos szobrát, nem nevezett el városokat róla nyakra-főre, és nem illetlenkedett vele nyilvános helyeken, ahol megbotránkoztatta volna a népet.

A kapcsolatukról azonnal beszélni kezdtek, amint kiderült, hogy a fiú nincs a Rómába menő gazdag ifjak között. Hadrianus nem titkolta a kísérete előtt, hogy Antinoost a kegyencévé fogadta és magával viszi Anatóliába, majd Görögországba is.

Galenius Constantinus szinte belebetegedett a megtiszteltetésbe, s próbált Hadrianus közelébe férkőzni, de a császár visszautasította a talpnyalásra tett erőfeszítéseit. Bőkezű ajándékokat küldött Antinoos családjának a fiúért cserébe, de csak lazán tartotta velük a kapcsolatot.

Anatólia földje megbabonázta Antinoost. Claudius egy erős kancával ajándékozta meg, így Hadrianus mellett lovagolhatott, s út közben rendszerint csendesen beszélgettek. A fiú szeretett nevetni, a katona pedig könnyedén mosolyt tudott csalni az arcára. Mint a császára, ő maga is szerény volt és barátságos, bárkivel megértette magát, akár közember volt, akár hivatalnok.

A régi görög fiúrablás hagyományához híven Hadrianus eleinte inkább tanító volt, mint szerető, az összeszokás ideje alatt a tudás átadása látszott fontosabbnak, mintsem a testi vágyak kielégítése. Nem mintha a szenvedély nem lett volna a mindennapjaik része. Antinoos nem volt szégyenlős, a testiség nem rémisztette el, pontosan tudta, hogy a császár kedvencének lenni miféle kötelességekkel jár. Amikor Hadrianus az ágyába invitálta, felkészülten és félelem nélkül feküdt be melléje. A teste és a lelke is a férfié volt, egyiket sem akarta megtagadni tőle.

Antinoos, bármerre ment, nagy feltűnést keltett igéző szépségével, melyet Hadrianus pénzérméken örökített meg, s vonásait megannyi szobrász igyekezett kőbe vésni. A hideg, sima márvány szinte élethűen adta vissza a fiú ifjonti báját.

– Gyönyörű ma az idő.

Hadrianus Antinoosra pillantott a pergamenek fölött. A fiú az egyik ablak alatti ládikán ült, és ha nem kifelé merengett, a császárt figyelte.
– Így igaz, felség – bólintott rá az ifjú.
– Akkor miért nem vagy odakint a napsütésben?
– Mert idebent sokkal jobban érzem magam – jött a válasz.
– Itt, ahol hűvösek a falak és fullasztó a levegő?
– Itt, ahol te vagy, Hadrianus – javította ki a fiú.
Kihívóan állta a császár pillantását, pedig látta, hogy rosszallás ül benne.
– Nem úgy volt, hogy Claudius-szal elmész a piacra? – kérdezte a férfi.
– De igen, csak meggondoltam magam – válaszolta Antinoos.
– Claudius neheztelni fog – figyelmeztette a császár. – Tegnap sem kísérted el, amikor a kaszárnyába ment, pedig a fülem hallatára ígérted meg neki, hogy vele tartasz.
– Nem érdekelnek a katonák, kivéve egyet – mosolyodott el a fiú, és felvonta a szemöldökét.
Hadrianus értette a célzást, és maga is elmosolyodott.
– Nem lenne szabad egyfolytában mellettem lenned. Bizonyosan unalmas lehet. Miért nem látogatod meg a barátaidat?

Antinoos kissé oldalra döntötte a fejét. Sötét haja fényesen göndörödött az arca körül, mesterien elkészített arany babérkoszorú díszítette. Barna tekintete rajongva nézett a császárra.

– Mert amint elmegyek mellőled, hiányt érzek itt. – A kezével megérintette a mellkasát. – És nem szeretem ezt az érzést.
– Néha felfoghatatlan számomra, hogy mennyire szeretsz engem – mondta Hadrianus csendesen.
Antinoos felállt, átsétált a szobán a császárhoz, hogy az ölébe üljön és átölelhesse a nyakát.
– S talán nem is szeretlek eléggé. Többet érdemelnél. – A fiú ujjai a szakállát cirógatták.
– Elégedetlennek tűnnék? – fogta meg a kezét az uralkodó.
– Soha – rázta meg a fejét Antinoos, és homlokát Hadrianus homlokához érintette.

A férfi magához húzta, majd megcsókolta, és néhány boldog percre átadták magukat a szerelemnek.
– Én mégis csak úgy gondolom, hogy felesleges itt vesztegetned az idődet, míg engem lefoglalnak a birodalom ügyei – tolta el magától aztán a fiút. – Menj és szórakozz! Nézz meg valami viadalt, vagy egy darabot a színházba.
Antinoos válaszul még szorosabban ölelte, de nem mozdult.
– Hát jó, látom, nekem kell engednem – sóhajtotta a császár. – Kedvem van a vadászathoz. Velem tartasz?

Az ifjú nem kérette magát, azonnal igent mondott. Vadkanra mentek, azon a környéken sok volt belőlük. A hatalmas kant Antinoos vette észre, s addig hajszolták, míg végül Hadrianusnak sikerült a dárdájával ledöfnie. A sikeres vadászat emlékére a császár várost építetett azon a helyen.

5.

124 őszén a hellénbarát Hadrianus elérte Görögországot. A görögök megbecsülték és tisztelték a császárt, és látatlanul is csodálták Antinoost, mert a szépségének híre megelőzte az érkezésüket. Még jobban szerették a nagylelkűségéért, miután az ajándékok nagy részét, amellyel Athénban várták, szétosztotta a szegények között.

A császár és kísérete részt vett Demeter istennő tiszteletére rendezett ünnepségsorozaton, télen elérték a Peloponnészoszi-félszigetet, mely leginkább eperfáiról volt híres. Epidaurosz színházában megnézték a császár tiszteletére írt darabokat, majd ellátogattak Olümposz városába és Mükénébe is.

A következő év márciusában már Athénban jártak; Dionüszosz ünnepén áldoztak az istennek, majd együtt mulattak a város népével. Hadrianus szorgalmazta a város bővítését; a Zeusz templom mellett bőkezűen adott pénzt középületeke építésére, és gondoskodott a vízvezeték hálózat javíttatásáról is.

Görögországbeli tartózkodásuk ideje alatt, ha a császárt éppen nem hivatalos ügyek foglalták le, ő és Antinoos vadászattal múlatták az időt. A fiú lassanként elveszítette kamaszkori báját, és jóképű, életerős fiatalember lett belőle. Hadrianus a 49-dik évét taposta, ám vonásai még visszatükrözték fiatal korának vonzóságát, nem volt szégyellnivalója jóval ifjabb kedvesével szemben.

Hamarosan ismét hajóra szálltak, és Szicília érintésével visszatértek Rómába. A város örömmel üdvözölte a császárt, és szívélyesen fogadta annak ifjú kegyencét is, akit Hadrianus a Szenátusba is magával vitt és bemutatott.

A császár saját maga felügyelte a Pantheon újjáépítését és tiburi palotájának befejezését. Antinoost ámulatba ejtette a hatalmas és lenyűgöző épületegyüttes. Amíg Hadrianus távol volt, azzal töltötte az idejét, hogy felfedezze a pompázatos villát. A császár úgy emlékezett meg a birodalom jellegzetes építészeti stílusairól, hogy beleépítette azokat a palotarendszerbe. A fiú bejárta a császári fogadótermet, az étkezőket, a fürdőket, a földalatti utakon eljutott a parkokba, a kaszárnyákba, a Canopusba, és megannyi más épületet lelt még benne, amik között nemegyszer eltévedt.

A kedvenc helye a császár Szigetvillája volt, amit két csatorna közé egy mesterséges szigetre húztak fel, és ahova Hadrianus a római közélet meg az intrikák okozta melankóliája miatt szívesen vonult vissza.
Rövid, rossz ízű találkozása a feleségével szintén ide űzte vissza, Antinoos meleg, óvó ölelésébe. Félálomban érzékelte, hogy a fiú felkel mellőle. Hallotta, hogy felveszi a köntösét, résnyire kinyitotta a szemét, hogy meglesse, mit csinál. Az ifjú éppen leemelte a kandalló pereméről a mécsest, visszafordult az alvó felé, megfogott egy zsámolyt és az ágyhoz vitte. A lámpást a mellette álló kis szekrénykére tette, aztán leült, és a pisla láng fényében a császárt nézte.

– Mit csinálsz? Miért nem alszol? – tudakolta Hadrianus teljesen ébren.
– Téged nézlek – válaszolta a fiú.
– Engem nézel? – könyökölt fel a férfi.
– Az elmúlt napokban olyan sokat voltál távol, hogy alig volt lehetőségem látni az arcod – mondta Antinoos.
– És ilyen rövid idő alatt elfelejtetted, hogy nézek ki? – mosolyodott el az uralkodó.
– Nem – rázta meg a fejét a másik. – Csak szeretlek nézni, és most kedvemre nézhetlek.
– Ó, te buta, édes, gyönyörű gyermek.
Szerette volna megragadni és ölelni, aztán szerelmeskedni vele kimerülésig, de érezte, hogy Antinoos most kíván ilyesmit. Hagyta hát, hogy az ifjú tovább bámulja, mert így ő is gyönyörködhetett benne.
– Aggódtam érted – szólalt meg kis idő múlva Antinoos.
– Miért?
– Claudius említette, hogy Vibia Sabinánál jártál, és mennyire zaklatottan jöttél el tőle.

Hadrianus udvariassági látogatása csúnya veszekedésbe torkolt, amit az asszony provokált ki, mikor Sabina bírálni kezdte a császárt hozzá képest túlságosan is fiatal szeretője miatt.

Nézz magadra!– vágta a fejéhez az asszony – Nézd, milyen öreg vagy, s nézd meg őt, milyen fiatal és szép. Ne legyen kétséged afelől, hogy hamarosan más karjában fogod találni. Itt túl sok a csábítás a számára, máris számtalan gyönyörű leány zsongja körül, és ha vak lennél, szólok, hogy más férfiak is csapják neki a szelet. Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy sokáig kitart melletted. Nemsokára ráun az őszülő szakálladra, a ráncosodó bőrödre, az egyre gyérülő hajadra, és meg fog csalni, amint teheti.

Minden szava mart, megmérgezte Hadrianus lelkét, kétséget ültetett a szívébe. Látva Antinoos hibátlan, tökéletes arcát, úgy érezte, Sabinának volt igaza: valóban öreg és nem érdemli meg a fiút.

– Emiatt nem kellene nyugtalankodnod – mondta végül, lenyelve a torkában összegyűlt keserű nyálat. – Claudius megígérte nekem, hogy tartja a száját. Micsoda egy fecsegő alak!
Méltatlankodása mosolyt csalt Antinoos puha, telt szájára, és a fiú felderülő arcát látva Hadrianus is megfeledkezett az asszony gonosz szavairól.
– A császárné neheztel rád miattam? – kérdezte az ifjú.
– Nincs rá joga – jelentette ki Hadrianus. – Elmondtam, miket tett, tehát nem bírálhat engem.
Antinoos szelíden megsimogatta az arcát.
– De nem kell törődnöd vele – tette hozzá a császár. – Nem jelent veszély ránk, erről gondoskodtam.
Röpkén belecsókolt a fiú tenyerébe, aki játékosan megcirógatta a szakállát.
– Gyere ide vissza, mellém – paskolta meg az ágyat Hadrianus.
De Antinoos nem mozdult, néha egészen megmakacsolta magát, ami éppolyan szeretnivaló tulajdonsága volt, mint a jó szíve.
– Ugye sosem hagysz el? – kérdezte hirtelen.

A mécses táncoló fényében a fiú szeme sokkal nagyobbnak és még sötétebbnek látszott, mint máskor. Hadrianust egy görög félisten márványszobrára emlékeztette, amit Athénban látott az egyik vendéglátója kertjében az egyik éjjel, amikor nem tudott aludni és sétált.

– Saját akaratomból soha – ígérte a császár.
Antinoos megkönnyebbülten felsóhajtott, arcáról szinte azonnal eltűnt a sötét árnyék.
– Most már pihenj. – A férfi átcsúszott az ágy másik oldalára.
– Még nem tudnék visszaaludni – felelte a fiú.
– Akkor sétáljunk egyet – javasolta Hadrianus kikelve az ágyból.

Felhőkkel vastagon takart égbolt és fülledt levegő fogadta őket az udvaron. A szökőkutak és vízcsatornák csendes csobogását elnyomta a távoli mennydörgés morajlása. A fellegek között villámok cikáztak, fényük néha liláskékre festette a felhők mélyét. Időről-időre élénk szellő futott keresztül a bokrok között, s ilyenkor a levegő is felfrissült.
Az őrség akkortájt váltotta a szolgálatát; szandáljuk alatt halkan csikordult a murva. Hadrianus megállt mellettük egy-két közvetlen szóra, majd a híd felé terelte Antinoost.

– Tavasszal Afrikába utazunk – szólalt meg a császár.
A fiú tudott erről a tervéről.
– Már dolgozom az útvonalon – tette hozzá. – Az ottani csapatokat is meglátogatom. Tudnom kell, hogy jó ellátásban és képzésben van részük.
Antinoos a vizet figyelte.
– Az a hír járja, hogy már jó ideje rettenetes szárazság van ott – jegyezte meg aztán.
– Gondoskodom arról, hogy se a katonák, se a nép ne nélkülözzön – válaszolta Hadrianus gondterhelten.
– Tudom, felség – ismerte el az ifjú, majd témát váltott. – És az itteni munkálatok?
A villa még nem készült el teljesen, a császár mindig kitalált valami újítást, a látogatásai során megismert új technikákat és stílusokat igyekezett ötvözni, amitől az építmény egészen egyedi lett.
– Bízom a főépítészben – mondta az uralkodó. – Persze, felügyelem az építést, de most az a legfontosabb, hogy találkozzam az afrikai légiókkal.

Dörgés tompa hangja hallatszott. Antinoos az esővel terhes felhőkre nézett, miközben lassan körbesétáltak a Szigetvilla körül. A fiú szorosan a császár mellett ment, a válluk összeért. Az őrség főbiccentéssel üdvözölte őket, tekintetük követte a két alak távolodását.
Hadrianus látta, hogy a fiú lehangolt és kedvetlen. Észrevette, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül elleplezni a búskomorságát, ezért megpróbálta felvidítani, végül Antinoos váratlanul odafordult hozzá és szorosan átölelte.

– Úgy szeretlek – suttogta a férfi vállgödrébe.

Hadrianus, akit mindig feszélyezett egy kicsit az efféle érzelmi közjáték, elnézte a fiúnak ezt a hirtelen jött elgyengülését. Csak akkor tolta el magától, amikor szemerkélni kezdett az eső.

– Jobb, ha bemegyünk. Úgy érzem, ebből kiadós zivatar lesz.

Alig mondta ki, megeredtek az égi csatornák, és sűrű esőcseppek záporoztak rájuk. Futva igyekeztek vissza a Szigetvillába, és csuromvizesen értek a falak menedékébe. Hadrianus az oszlopcsarnokban szenvedélyesen magához szorította a rohanástól ziháló Antinoost, és hevesen megcsókolta.

– Felség – szakította el a száját a császárétól, mikor a férfi keze vándorútra indult nedves tógája alatt –, mindketten meg fogunk hűlni ezekben az átázott ruhákban. Hadd öleljelek nélkülük.

A hálókamra sötétjében a szerelmeskedésük végül mindkettejüket megszabadította a rossz gondolatokról.

6.

A császárt betegség verte le a lábáról. Láz, hasmenés, gyengeség kínozta, melynek okát az udvari orvosok nem találták. A kór hol gyengült, hol felerősödve tért vissza, s minden kiújulása kétségbe ejtette Antinoost.

Hadrianus a betegsége ellenére is tovább folytatta a készülődést az afrikai útra, és ha állapota engedte, személyesen felügyelte az előkészületeket. Antinoos igyekezett elviselhetőbbé tenni az időnként hevennyé váló tüneteket, az alkalmankénti fájdalmakat, de nem lehetett elsiklani a tény felett, hogy a fiú együtt szenved a császárral.

Claudius gyakran talált rá Jupiter templomában, ahol Hadrianus egészségéért imádkozott. A Szenátus nemrég szavazott az új főpap személyéről, akinek a megválasztását a császár annak ellenére hagyta jóvá, hogy tudta, a férfi Vibia Sabina kegyence. Claudius rajta tartotta a szemét a főpapon, akit túlságosan bizalmaskodónak tartott, és akinek, úgy tűnt, egyre nagyobb befolyása van Antinoosra.

A fiú aggódott a császárért, szinte már maga is belebetegedett abba, hogy a férfit valami ismeretlen métely rágja. Alig evett, még kevesebbet aludt, fenséges szépsége apátiás sápadtsággá kopott.

– Antinoos!

Az ifjú és Matidius az oltárnál mutatott be áldozatot.

– Claudius Annius Julius! – Matidius felemelt kezével állította meg a közeledő férfit. – Mi még nem végeztünk. Légy türelemmel!
– A császár felkelt és Antinoost keresi – közölte Claudius. – Most azonnal hozzá kell kísérnem.
– Tisztelhetnéd jobban Jupitert – mondta a főpap. – A türelmetlenségeddel a haragját hívod a fejedre. Antinoos, fejezzük be az áldozatot!

A katona egy oszlop mögé húzódva várta, hogy a fiatalember végezzen, ám Matidius nem engedte el azonnal, néhány percig még csendesen beszélt hozzá, de bármit is mondott, Antinoos arca semmit nem árult el.

– Hogyan érzi magát a császár? – kérdezte az ifjú, miközben átkeltek a templom előtti téren. – Mikor reggel eljöttem még aludt, azt hittem, visszaérek, mire felébred.
– A közérzete jó – válaszolta Claudius. – A hangulata is az. Szeretne minél hamarabb találkozni az afrikai légiókat.
– Próbáltam lebeszélni róla. Túl gyenge egy ilyen utazáshoz.

Elmúlóban volt a tél, meleg napsütésben közeledtek a palotához. Az ember követték őket a tekintetükkel. Antinoos hozzászokott, hogy a rómaiak megnézik őt, a császár görög kedvesét. Tudta, hogy kedvelik, mint ahogy szeretik és elismerik Hadrianust is.

– Mire indulni kell, erős lesz ismét – felelte a férfi. – Csak legyél mellette és legyőzhetetlenné válik.

Antinoos elvörösödött, és elfordította a tekintetét. A költők máris szentimentális versekbe foglalták a császárral való viszonyát, s néha elragadtatásukban Zeuszhoz és Ganümédészhez hasonlították őket.

– Csak féltem őt – mondta halkan.

Hadrianus elmúlt ötven. Szarkalábak sűrűsödtek a szeme sarkában, szakálla és haja lassan őszülni kezdett. Antinoos ifjúsága legszebb éveit taposta, élettel teli, erős és ragyogó volt. A nép tekintetét nem kerülte el a köztük lévő korkülönbség, sem a császár testén és vonásain megülő fáradtság.

– Mindnyájan aggódunk érte – válaszolta Claudius. – De nincs okunk félni, mert ma reggel már jó erőben és éhesen kelt. Nemsokára ismét egyenruhát fog viselni.

Hadrianus-szal a fürdőből kijövet találkoztak, és Claudius nem tévedett. A tóga helyett az általa oly szeretett katonai viseletet vette magára. A borbély frissen vágta a szakállát és a haját, s ha nem is csattant ki még az egészségtől, már láthatóan gyógyult ember kinézetét mutatta. Az arcára visszaköltözött a szín, és szeme sem a láztól csillogott már.

– Merre jártál? Szívesebben ébredtem volna a te csinos arcod látványra, mint Claudius szőrős képére – mosolygott kedélyesen.
– Matidius-szal hálaáldozatot mutattunk be Jupiternek a gyógyulásodért – mondta az ifjú. – Örülök, hogy talpon látlak, felség.
– Sokkal jobban érzem magam – bólintott a császár. – Ettél már? Farkas éhes vagyok. Claudius, velünk tartasz?
– Örömmel, uram, úgyis jelentenivalóm van.

7.

A történészek Hadrianus afrikai útjáról feljegyezték, hogy a partraszállása után esni kezdett, s ez véget vetett a hosszú aszálynak. Az útja során pénzzel támogatott iskolákat, kaszárnyákat, egész városokat, megvizsgálta a birodalom csapatainak helyzetét, és a légiókhoz intézett beszéde, mely akkor lelkesítette a hőségtől és szűkölködéstől megviselt katonákat, az utókornak emlékül maradt az írnokoknak köszönhetően.

Nyárra visszatért Itáliába, de Rómában nem sokáig maradt. Sabina újabb botrányba keveredett, ezúttal valami nős és gazdag férfival, így Hadrianusnak nem csak eltűrnie kellett a viszonyt, de elcsendesítenie is a miatta kibukó fiaskót.

A sértett asszony ott mart a császárba, ahol biztosan tudta, hogy fájdalmat okoz; Antinoost kérte számon az uralkodón. Habár sosem törekedett arra, hogy boldoggá tegye Hadrianust, még az egyetlen gyermeküket is elvétette, most irigyen tekintett az ifjúra, aki a császár mindennapjainak öröme volt. Gyűlölte, hogy a rómaiak elnézték kettejük kapcsolatát, sőt, a szívüknek a fiú sokkal kedvesebbnek látszott, mint a saját császárnéjuk.

Hadrianus haragjában a tiburi palotájába menekült, de ott sem sokáig volt maradása. Ismét útra kelt és visszatért imádott Görögországába. Ott az Athén és Spárta közötti ellentét fogadta. Mindkét város a saját jogának tekintette a görög földek feletti uralmat, s hogy elrendezze a kérdést, Hadrianus egy tanács létrehozását tervezte, mely irányítása alatt tartotta volna Pánhellenia városait, bárhol is legyenek azok Görögországon belül.

Egyiptom maga volt a misztikum, a maga állatfejű, félelmetes isteneivel. A titkokkal teli nép lenyűgözte Antinoost, aki még sosem járt a földjükön korábban. Megismerte a sivatagot, ami szárazon, égetően és aranyló sárgán húzódott a látóhatárig, a piramisokat, amiket emberi erővel építettek, s a csúcsúk az égbe szökött, a széles medrű Nílust szörnyűséges krokodiljaival, és megannyi egzotikus látnivalót, amit alig bírt fejben tartani.

A császárral levadásztak egy fenséges és hatalmas hímoroszlánt. A hajsza alaposan kifárasztotta őket, de végül elejtették az állatot. Matidius ragaszkodott ahhoz, hogy hálaáldozatot mutassanak be a sikeres vadászat után. Hadrianus, aki a vad űzésében kifáradva nem vágyott másra csak ifjú kedvese ölelésére, meglehetős nehezteléssel tett eleget a főpap unszolásának.

Claudius jól látta, hogy Matidius erős befolyással bír Antinoosra; a fiú szinte már feltétel nélkül tett eleget a kéréseinek. Az újfajta vallási áhítat, amivel az ifjút a hatalmába kerítette nem kerülte el a katona figyelmét, és igyekezett távol tartani Antinoost a főpaptól, anélkül, hogy Hadrianus figyelmét a helyzetre irányította volna.

A császár egészségi állapota hullámzó volt. A korábbi betegségéből látszólag felépült, de a kór nem múlt el szövődmények nélkül. Az uralkodó az orvosai tanácsát és Matidius szavait is figyelembe vette, így sikerült a gyengeség idejét lerövidítenie.

A Níluson hajóztak. A nagy, gyors sodrású folyó megtűrte a hátán Hadrianus bárkáit. A császár ideje nagy részét a fedélzeten töltötte, s feljegyzéseket írt a meglátogatott városokról, a tovatűnő part változatosságáról, a nemrég megismert építészeti megoldásokról. Néha felnézett, s a tekintete rajtafelejtődött Antinoos nyurga alakján, aki a hajó túlsó oldalán a barátai között töltötte az idejét. Fehér vásznat húztak föléjük, hogy védjék őket a nap kíméletlen melegétől és a fejük felett köröző vízi madaraktól. A fiatalember irányába az érzései megcáfolhatatlanul az iránta való rajongásból táplálkoztak, és még mindig hevesek voltak.

Mindennap hálát adott az isteneknek, amiért találkozhatott a fiúval és az viszont szerette. Antinoos szemében tiszteletet és csodálatot látott, tőle magától odaadást és mámort kapott; Hadrianusnak mindössze ennyire volt szüksége.

Az októberi nap sugarainak még jócskán volt ereje, és a késő őszi délutánban a császár hajói lomhán szelték a Nílus vízét. Az uralkodó a tanácsadóival és a seregparancsnokokkal politikai ügyeket vitatott meg a kabinjában. A zsidók békétlenkedése Júdea földjén állandó téma volt az ilyen gyűléseken.

Claudius szerette volna, ha vár még a tanácskozással, mert az elmúlt néhány napban Hadrianus ismét gyengeséggel és levertséggel küzdött, de az uralkodó biztosította arról, hogy Antinoos fáradhatatlan ápolásának köszönhetően kitűnően érzi magát, és hadvezér végül belátta, hogy nem túloz. Hadrianus a zsidólázadás hírének ellenére is derűs és nyájas hangulatban volt. Elhatározta, hogy ha lehetséges, nem azonnal fegyverekkel próbálja meg leverni a zendülést.

Mindnyájukat váratlanul érte, amikor a kapitány feldúltan és rémülten rontott be a kabinba. Térdre hullott, és csak egyetlen szót mondott:

– Antinoos.

A fedélzeten döbbent és súlyos csendet találtak. Antinoos élettelen testét a padlóra fektették, s az orvos éppen akkor emelkedett fel mellőle, amikor a császár a fedélköz homályából a napfényre lépett.

Hadrianus fájdalomtól eltorzult arccal tántorgott oda Antinooshoz; letérdelt és a karjai közé fogta a lelke hagyott testet, melyet máris hideggé és merevvé tett a Nílus-folyó. Mit sem törődve azzal, ki látja, vagy hányan hallják, zokogni kezdett.

Az ifjú halálának pontos körülményeire sosem derült fény, hiába rendelt el nyomozást a császár. A szemtanúk egymásnak ellentmondtak, a faggatás nem hozott eredményt. Egyesek öngyilkosságról pletykáltak, bár okot nem tudtak rá megnevezni. Antinoos boldognak tűnt, szeretett élni és imádta a császárt. Mások az öngyilkosságot önfeláldozó mártírhalálnak magyarázták, úgy tartva, hogy az ifjú az isteneknek ajánlott az életét Hadrianus felgyógyulásáért.

A gyilkosságot sem zárták ki, igaz, biztos ellenség, aki ártani akart volna a fiatalembernek, nem volt ismeretes. Soha senkit nem sértett meg, az tűnt valószínűbbnek, hogy valaki az imperátornak akart fájdalmat okozni, súgták egymás között az emberek. A gyanú bárkire rávetült, aki valamiért neheztelt Hadrianusra. Sabina neve szájról szájra járt; a nő vérszomját oly nagyra becsülték, hogy suttyomban őt és Matidiust vádolták Antinoos feláldozásával. Ezt azonban sosem tudták bizonyítani.

A legtöbben úgy gondolták, hogy véletlen, tragikus baleset történt, semmi egyéb. Antinoos talán elvesztette az egyensúlyát az ingatag hajón, a sodrás erős volt, a víz pedig túlságosan hideg, a teste felhevült a napon üléstől és a szíve nem bírta ki, amikor a vízbe esett.

Hadrianus a parthoz kormányoztatta a hajókat, melyek vitorláit feketére cserélték, s ahol partra lépett, város alapított Antinopolis, másképpen Antinoe néven.

A közkedvelt, sokak által szeretett ifjú váratlan halála megdöbbentette a Birodalmat. Hadrianus isteni rangra emelte Antinoost, ami példátlan volt. A titulust eddig csak a császári családok tagjai kapták meg. Városokat neveztek el utána, érméket verettek az arcképével birodalom szerte. Templomokat emeltek neki Bithyniában és Mantineában, Athénban pedig fesztiválokon ünnepelték őt.

A császár sosem heverte ki az ifjú elvesztését. A gyász megviselte, összeroppantotta. A fiú hiánya életének hátralévő részére rányomta a bélyegét, és egészségileg is megsínylette a kedvese halálát.

Hadrianus zsidóellenes politikája 3 éves háborút szült, amit végül nagy veszteségek árán 135-ben fejezett be.
Gyermektelen lévén örökbefogadással biztosította a császári cím továbböröklését, ám választásai nem bizonyultak tökéletesnek; életének hátralévő éveit konfliktusok keserítették.

Mindössze nyolc évvel élte túl Antinoost. 138-ban, hatvankét évesen halt meg.







Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)