Az Olümposzon túl írta: botkrisz

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


2. Tőr az asztalban



Barkai Roland ütemesen mozgatta a lábát a zenére, miközben az asztal szélére támaszkodott. Kezében egy üveg sört szorongatott, már ki tudja mióta; talán fel is forrósodhatott a fülledt melegben, ami a szobában uralkodott. Az asztalokon jócskán álltak a teli tálak, chipses zacskók és literszámra az italos üvegek, de valahogy fintorognia kellett, ha csak rájuk nézett. Ivott ő eleget az egyetemi évei alatt, talán nem most jött el a pillanat, amikor újra el akarta kezdeni. Az apja távozása után megfogadta, hogy soha többé egy kortyot sem... Volt szerencséje látni, hogyan tesz tönkre egy családot az alkohol.
Fintorogva keresett egy falatnyi üres helyet a majdnem teli sörös üvegének, és irányba vette a szendvicses tálakat. A szobában lévő káoszon és embertömegen átverekedve, megállapította, hogy Leónak igencsak sikerült összecsődítenie Holmenkollen kevéske lakosságát – abból is a bulizósabb fajtát. Egy elkószált lábon átlépve – aminek a gazdája talán a kanapé alatt terpeszkedett – végre odaért a kajához.
Kivágódott a terasz ajtaja, így Rolinak rálátása nyílt a kertre, ahol már javában koccintottak a vendégek, a hangosabbja pedig norvég nemzeti dalokat dalolászott. A padokon ülő húszas évei közepén járó srácok között jócskán fellelhető volt az idősebb korosztály is, többek között Leo édesanyja, aki épp kacéran nyújtotta a poharát egy újabb adag italért.

Emily Björnstad büszke volt otthonára, berendezésére, de még inkább büszke volt arra, hogy a családja rendezte a legjobb partikat a Trostefaret utcában. Az unalmas Holmenkollen szinte hangyabollyá változott, amikor úgy döntöttek, hogy különféle ürügyek révén újabb bulit tartanak. Még Magda asszony is ott kártyázott egy idősebb szomszéddal, úgyhogy arra sem lehetett panasz, hogy túl hangosak és fellármázzák a környéket, hiszen a legfőbb sopánkodó is ott ült velük. Roli végre megismerhette a hírhedt pletykafészket, és közelről szemügyre vehette a kutyáját, ami leginkább egy földi cirkálóhoz hasonlított – tarka ruhás kiadásban. Az eb már kétszer megkergette Emily Björnstad macskáját, ám nem sokkal később sikerült az egyik vendégnek úgy a farkára lépnie, hogy ezután már nem volt kedve előjönni a kerti pad biztonságos rejtekéből.

Roli egy kicsiny falat lazacos szendvicset emelt a szájához, ám amikor a következő adagért nyúlt, összeakadt a keze egy másik kéz gazdájával.
- Ó, elnézést! – hallotta meg a csengő norvég hangot.
Egy göndör, vörös hajú teremtés állt előtte, és olyan gyönyörű szemekkel nézett rá, amilyet Roli még soha életében nem látott. A lányon egy lenge kis póló volt, egy vékony barna, bőrdzseki, és egy szakadt farmer, amin keresztül kilátszott a combjából egy darab. Roli még soha nem látott igézőbb látványt, mint ennek a lánynak a bőre, pedig volt már dolga csinosabb nőkkel is.
Az első barátnője kimondottan szép teremtés volt, azt leszámítva, hogy ezt ő is nagyon jól tudta magáról. Helga imádott tetszeni, különösen az idegen férfiaknak, és még az sem rettentette el, hogy bizony a barátja ott van az oldalán. Roland igencsak kiakadt ama bizonyos jégpályás incidens után, amikor is a lány nyíltan flörtölt az egyik pályatakarítóval. A hosszú románc hamarosan véget ért, Roli pedig attól fogva be se tette a lábát a Városligetbe, de még korcsolyát sem húzott. Valamiért azt az esernyőt viszont megtartotta, amit Helgával vettek. Tudta, hogy a lány is ugyanolyan szakadt és rongyos volt belül, mint az a viharvert, ócska esernyő. Talán emlékeztetőül szolgált ez arra nézve, hogy többször ne kövesse el ugyanazt a hibát, vagyis ne ítéljen a külső alapján.

Ám az elmélet megdőlni látszott, amikor a szép norvég lány igéző kék szemeibe nézett.
- Nyugodtan vedd el, én már eleget ettem – tolta Roli a lány elé a szendvicses tálat.
A lány szeme felcsillant, de nem nyúlt az ételért.
- Leo nem is mondta, hogy ilyen helyes az új szomszédja – jött közelebb a lány, és közvetlen közelről bűvölte el Roli érzékeit. – Blanca Eriksen vagyok, Leót még a lovardából ismerem.
- Lovarda? – lehelte Roli, és kedve támadt kiejteni a kezéből a szendvicseket. Vajon miért érez kísértést rá, hogy a lány derekára fonja az egyik kezét, a másikkal pedig beletúrjon abba a gyönyörű, vörös hajzuhatagba?
Ám a lány kisvártatva elhúzódott, és mégis inkább a megterített asztalnak szentelte a figyelmét.
- Leo nem mondta? – kérdezte csilingelő hangon. - Egy lovardában dolgozik, mint kisegítő. Én is ott húzom az igát, amíg nem jön össze a pénzem a saját boltra.
Roli szívesen megkérdezte volna, hogy milyen boltról is van szó, de a torkán akadt a szó, ahogy a lányra pillantott.
Blanca összeráncolt arccal koncentrált, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy a tonhalas saláta a vonzóbb, vagy a lazacos, uborkás szendvicsek. Végül egyiket sem választotta, hanem letette a tányérját az asztalra. Kifelé intett a kertbe, a nyitott teraszajtón keresztül.
- Azt hiszem, valaki épp most gyújtotta fel a nadrágját. Leo imádja az olyan partikat, aminek a vége a rendőrségi fogdában végződik. Mindig jót kacag utána a pórul járt illetőn. Persze ő maga egy kortyot sem iszik.
Roli is kinézett, és megpillantotta a norvég fiút, amint éppen a térdét csapkodva nevetett valamin. Sötétszőke feje csak úgy világított a tábortűz mellett. Valóban nem volt ital a kezében, viszont az anyjáéban annál inkább. Emily Björnstad már legalább a negyedik poharat kóstolgatta.

Blanca hirtelen Roli derekára fűzte hosszú, fehér karjait.
- Táncolunk, szomszéd fiú? Alig van itt valaki, aki olyan józan, mint te.
- A nevem Roland.
- Roland? – nevetett fel Blanca. – Szexi név egy olyan helyes srácnak, mint te.
Roli csak pislogott, miközben a lány kivezette a kanapé mögül, és megindult vele kifelé, a tábortűz mellé.
Hangosan szólt a lüktető zene, egy pillanatra visszajött a nyolcvanas évek egyik slágere. Blanca a derekára fűzte Roli kezeit, és ringatni kezdte magát az ütemre, miközben a fiú mellkasának dőlt. Roli érezte, ahogy a testük összesimul, és elmerült a lány érzéki illatában. A vörös hajzuhatag csiklandozta a fiú kezeit, de nem foglalkozott vele. Kezdte kifejezetten élvezni az estét, és még a tűz felé sodródó füstje sem zavarta. A zene egy élénkebb számra váltott, ám Blancát láthatóan ez tökéletesen hidegen hagyta. Ő ugyanúgy lehunyt szemmel, lassan tette meg a mozdulatait, tökéletesen belesimulva Roli karjaiba.

Órák múlva még mindig a lány arca volt az egyetlen dolog, amit a szeme előtt tartott. Úgy érezte magát, mint egy részeg, pedig jóformán semmit nem ivott.
Blanca felemelte a fejét, egy vörös pihe játékosan belesodródott a homlokába.
- Egy perc és visszajövök – mondta a lány, és kiszakította magát Roli karjaiból. Amikor a lány eltűnt a mellékhelyiség irányába, Roland hirtelen érzékelni kezdte a külvilágot.
Rettenetesen lehűlt az idő, és már a csillagok is felkeltek. A tábortűz alig pislákolt, és többen is a padok alatt aludtak. A zene is jócskán lehalkult, csak egyszer-kétszer törte meg a számok közötti üres részt egy részeg gajdolás. Emily Björnstad is az egyik padon aludt, szőke, hosszú haja az arcába hullott, párna gyanánt az egyik vendég pulóverét használta.
- Hé, látom, nem unatkozol! – vágta hátba egy ismerős.
Leo vigyorgott a képébe, miközben jókedvűen leterelte őt az egyik pad végére. Amikor egy kis italt akart neki tölteni, Roli felemelte a kezét.
- Nem iszom, kösz.
- Tényleg nem? – Leo kíváncsian emelte magasba a szemöldökét. – Még egy kósza lélek errefelé… - dörmögte mintegy magának.
Roli azonban az ásványvizet már hálás biccentéssel fogadta, felemelő volt ez kiszáradt torkának. Miután ivott, megtörölte a szája szélét, és visszacsavarta a kupakot.

- Blanca mondta, hogy egy lovardában dolgozol – intett a fejével a mosdó irányába.
Leo is arrafelé nézett, majd összehúzta a szemeit.
- Csak vigyázz ezzel a lánnyal – szólalt meg. – Kiszámíthatatlan. Az egyik percben még bájolog és mosolyog, a másikban meg beléd tudná szúrni a kést.
Roland nevetve vonta meg a vállát.
- Ez mindegyik nőre jellemző.
Leo azonban a fejét rázta.
- Komolyan mondom, haver. Blanca veszélyes teremtés és csak nagyvadaknak ajánlott.
- Nagyvadaknak? – vigyorgott Roli, miközben egy újabb kortyot húzott az ásványvizes üvegből.
A szőke fiú csak a fejét ingatta, látva, hogy úgysem képes hatni az előtte ülő srácra.
Roli az üveg kupakját forgatta a kezében, és várta, hogy a lány visszatérjen. Már közel állt hozzá, hogy megcsókolja az előbb… Nem hitte, hogy ennyire hamar rátalál a szerelem, ha kiköltöznek Oslóba. Az utolsó kapcsolata óta valahogy szkeptikus volt az összes nővel. Valahogy úgy, mint most Leo.
Vajon tényleg olyan veszélyes lenne ez a vörös szépség? Ki kell derítenie. Nagyvaddá fog változni, és megszerzi Blanca Eriksent.
De előbb tisztáznia kell valamit.

- Úgy vettem észre, mintha érdeklődnél a húgom iránt – fordította oldalra a fejét.
Leo éppen az egyik asztalról takarította le a romokat, de a mondatra megállt a keze. Vigyorogva nézett vissza.
- Lebuktam? – kérdezte csillogó szemmel. – Úgy van, ahogy mondod.
Leo egy plédet takart a másik padon hosszában elfekvő anyjára, majd visszaült Roli mellé.
- A húgod kellőképp titokzatos ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet. Még nem láttam lányt, aki ennyire a magasba tudta volna emelni az orrát, és büszkén tekintett volna a világra. Láttad, hogy csillog a szeme, miközben beszél? De közben mintha falat húzott volna maga köré…
Roli tűnődve vakarta meg a kezét, majd visszaejtette maga mellé a padra. Nem tudta, hogy hogyan is kezdhetne bele. Jó az, ha egy idegennek elmesél mindent, ami történt Évával? Vagy hagyja a lányra a dolgot? Hiszen ahogy végignézett rajtuk az előszobában, a vak is láthatta, hogy Leo és Éva nem közömbösek egymásnak. Viszont a húgát nem úgy ismerte, mint aki ezzel korán tisztába jön… Talán még maga előtt is tagadja, hogy valami van köztük ezzel a norvég sráccal. Ki ő, hogy eldöntse mi a legjobb Évának? Ezt tette az anyjuk, korábban az apjuk, most meg legyen ő a hóhér? Nem, talán Leónak még nem kell megtudnia mindent.
- Nehéz gyerekkora volt… - mondta lassan. – Évának idő kell, amíg közel enged magához valakit.
Leo kinyújtotta a lábait. Szövetnadrágjának alján valami folt éktelenkedett, de nem törődött vele.
- Nyugi, nem fogom bántani. - Leo szeme komolyan csillogott.
- Azt ajánlom is – nézett keményen a fiúra Roli.
- Bármit megtennél a húgodért, igaz?
- Akár még az életemet is adnám érte.
Leo felsóhajtott, majd a mellékhelyiség felé intett.
- Szerintem ennyi idő alatt egy tűzoltókocsit is meg lehetett volna tölteni… - nevetett fel. – Jobb, ha megnézed, mit csinál az a vörös amazon.
Roli megnyúlt képpel pattant fel, és csörtetett be a teraszajtón. A mosdó előtt kígyózott a sor, de sehol sem látta azt a gyönyörű hajzuhatagot. Amikor a ház majdnem összes helyiségét végigjárta, rá kellett jönnie, hogy Blancának bizony semmi nyoma.
- Felültetett… - morogta magában.

Leo érdeklődő tekintetére csak vágott egy fintort, amikor visszaért a kertbe.
Két percig csak bámultak a tűzbe, és hallgatták a bentről kiszűrődő zajokat. Kezdett minden elhalkulni, már a lábdübörgések is megszűntek az emeleten. Magda asszony épp a kutyáját csalogatta ki a padok alól, mondván, hogy most már mennek, de eddig nem járt sikerrel, bárhogy is gügyögött.

- Azt mondta Blanca, hogy veled dolgozik a lovardában… - kezdte Roli fojtott hangon.
Leo kifújta a levegőt.
- Nem vagyok semmi rossznak az elrontója – vont vállat. – Egyik nap akár velem is jöhetnél. Persze, valamit valamiért… - tette hozzá számítóan.
Roli meglepetten pillantott a csintalan szemekbe, amik most felemeltek egy vizes üveget, koccintásra.
- Ki volt az a pasas, akivel a húgod ma távozott? – Leo megpróbálta elrejteni a túlzott érdeklődését, de nehezen sikerült.
Roli fáradtan legyintett.
- Csak egy fószer az egyetemről. Éva vele dolgozik párban egy előadáson. Görög mitológia… vagy mi a szösz. A húgom nem kötött minden részletet az orromra.
- Görög mitológia? – röhögött fel Leo. – Ez még akkor volt, amikor az istenek hisztisebbek voltak, mint maguk a halandók?
- Ja, úgy valahogy – bólintott Roli, miközben egy elszabadult fadarabot rugdosott vissza a tűzbe.
- Sosem értettem, hogy minek hittek az ókorban az ilyen baromságokban – csóválta a fejét Leo.
- Se füle, se farka nincs azoknak a regéknek. De Éva szereti őket. Ezért is akar régész lenni. Hogy felfedezzen olyan ókori ereklyéket, amik egykor talán az olümposzi istenekhez tartoztak…
A norvég fiú vágott egy fintort, majd ásított egy hatalmasat.
- Szóval ő még hisz az ilyesmiben?
- Teljesen. A középiskolában szerelmes volt egy fotóba, ami állítólag Hermészt ábrázolta, az istenek hírnökét.
Roli és Leo összevigyorogtak.
- Nem semmi a húgod.
- Nekem mondod? Sose értettem, hogyan képes belezúgni valakibe, akinek szárnyas saruja van és csak egy képről vigyorog…


***


Az ajtónálló őr tisztelgett a sötétbarna hajú férfi előtt, amikor az áthaladt a páncélozott ajtón. A nyomában haladó lány megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, hiszen nem tudhatta, hogy megállítja-e a katonai egyenruhába öltözött fickó vagy nem. Ám az csak összehúzta a szemeit, és nem ítélte úgy, hogy Éva veszélyes lenne bárkire is a bázison.

Hermész Oslo északi részére vezette Évát, be a hegyek közé, egy barátságos kis dzsipben, amit egyszerű fűszínűre színeztek, és melegen bőgött a motorja. Kiderült, hogy ahová mennek, egy meglehetősen zárt épület, ami körbe van véve szögesdrótokkal.
- Te itt tanítasz? – lepődött meg Éva, amikor átsiklottak az első kapun, és várták, hogy az újabb megnyíljon.
- Ez a hely még a második világháború után maradt fenn. A norvégok menedéket adtak pár angolnak, akik valamiért elnézték a térképet és nálunk lyukadtak ki. Persze, azért jócskán segítettek kiképezni a katonáinkat, ha már itt voltak… az ő közreműködésükkel épült aztán fel a bázis. Én csak tizenkét éve vettem meg és alakítottam át repülőiskolává.
Hermész az udvaron állította le a kocsit, majd megkerülte a járművet és kinyitotta az ajtót Évának.
A lány alig akart hinni a szemének, amikor katonai egyenruhás fickók és nők húztak el mellettük, akik mind norvégul beszéltek és jegyzettömböket szorongattak. Nem messze az udvartól hosszú kifutópálya húzódott, több kisebb helikopter körül is emberek álltak. De Éva látott harcigépeket is, jókora szárnyakkal és hátrébb egy igazi utasszállítót is norvég felségjellel. Azt se tudta, hogy hová nézzen, de még ideje sem volt rá, hogy ide-oda forgassa a fejét, ugyanis Hermész rögtön bevezette egy épületbe, amire egy hatalmas E betűt festettek vörös festékkel.

A sokadik páncélozott ajtó és folyosó után kilyukadtak egy lifthez, aminek a gombjai között Éva egyáltalán nem ismerte ki magát. Több szám és írásjel is volt rájuk vésve, de egyik sem tűnt ismerősnek. Így csak találgatni tudta, hogy melyik emeletre is mennek. Rajtuk kívül még egy valaki volt a felvonóban; egy szőke nő, aki a papírjaiba mélyedt.
- Üdv, Larssen! – köszöntötte Hermész egy futó mosollyal a nőt. – Első felszállás?
- Az, uram! – mondta katonásan a nő.
Az arcára volt írva, hogy meglehetősen feszült és bármelyik percben elsírhatja magát.
- Kinél van?
- Madsennél, uram.
Hermész sziszegve kifújta a levegőt, ám végül mosolyogva pillantott a nő szemébe.
- Ne féljen, Gunnar Madsen nem eszik embert. Csak ugat, de nem harap.
- Értem, uram!
A nőt mintha ezek a szavak egyáltalán nem nyugtatták volna meg, csak még görcsösebben szorította a keményfedeles táblát, amibe a papírjai voltak tűzve. Bárki volt is az a Gunnar Madsen, nem csengett túl biztatóan a neve. Talán ő is egy oktató volt, mint Hermész… bár némileg szőrösebb szívvel megáldva.
Éva biztatón rámosolygott a szőke nőre, ám az előre szegezte a pillantását, és nem viszonozta a gesztust.

Ők szálltak ki először a liftből, aztán balra indultak el egy folyosón, ahol Hermész benyitott az első ajtón.
Az iroda közvetlenül a kifutópálya fölött helyezkedett el, Éva jól látta a hatalmas ablakokból annak az utasszállító repülőgépnek az ívelt, hatalmas orrát, amit kívülről még sokkal távolibbnak érzékelt. Időközben az egyik piros helikopter a magasba emelkedett, és elrepült egy szoros felé.
A kilátás mennyei volt; az erődítmény mintha az erdőkből nőtt volna ki. Sűrű erdő borította a távoli hegyeket is, amiknek a tetején csillogott a fehér hótakaró. A zöld szőnyeget csak a kifutópálya egyenletes betonrétege törte meg, hosszan elnyúlva a hegyek lábánál, akár egy ősöreg teknős hatalmas nyelve.
Hermész becsukta az ajtót, majd a kávéfőzőhöz lépett, hogy kitöltsön egy adagot a fekete folyadékból. Éva felé is felemelt egy csészét, ám a lány nemet intett a fejével. Annyi volt a látnivaló, hogy nem tudott most olyan egyszerű dolgokkal foglalkozni, mint a kávézás.

Hermész irodája meglehetősen egyszerű volt, három íróasztallal a helyiség közepén. A bútorok össze voltak tolva, és meglehetősen nagy rendetlenség uralkodott rajtuk; mindenfelé papírhalmok és tollak, monitorok és kisebb számítógépek alkottak kavalkádot. Jó pár ott lévő műszerről Éva még csak nem is hallott, a norvég írásokat pedig nem tudta kibetűzni. A bal oldali falra egy repülőgép vázának rajzát tűzték, különféle meghatározásokkal megspékelve. A hatalmas ablakoktól jobbra egy fehér tábla állt, teleírva különféle norvég kifejezésekkel. Ez mellett az egész jobb falat egy könyvespolc foglalta el, ahova rendszertelenül voltak behajigálva a könyvek, nem egy elfektetve. Több is nyitva hevert, és még a földön is feküdt jó néhány.
- Isten hozott a Kjellberg-bázison – nevetett fel Hermész Éva elképedt arcát látva.
- Kjellberg?
- Ez a norvég nevem – bólintott Hermész. – Tudod, az emberek általában a halandó nevemen szólítanak – kacsintott a lány felé.

- Honnan tudtad? – csúszott ki Éva száján a kérdés, ami már azóta foglalkoztatta, hogy először hallotta Hermész hihetetlen meséjét. – Honnan tudtad, hogy te vagy Hermész, az istenek hírnöke?
A sötétbarna hajú férfi megvakarta az állát, és intett Évának, hogy üljön le. A lány kihúzta az első széket, és lehuppant rá. Úgy érezte magát, mint egykor az iskolapadban, ahol nem értett egy mukkot sem.
Hermész az ablakhoz sétált, és kipillantott a lenyugvó nap vörösébe, amely éppen két hegy között készült végső búcsút inteni. Éva megállapította, hogy milyen helyes is a férfi arca, amikor így elgondolkodik. Olyan férfias és izgalmas.
Hermész kortyolt egyet a kávéjából, majd belefogott.

- Azt hiszem, az egész egy régi tornacipővel kezdődött, amit megtaláltam a padláson. Akkoriban Trondheimben laktunk a szüleimmel, lehettem vagy tizenhat éves. Épp egy zugot kerestem, ahol senki sem találhat rám, hiszen egy isteni bombázóval készültem elveszíteni a szüzességem. – Hermész felnevetett, amikor Éva arca vörösbe váltott. – Szóval Ingriddel levágódtunk a régi medvebőrre, ami a poros padlás padlóján volt kiterítve, de hevességünkben feldöntöttünk egy kartondobozt, és minden kacat, amit a szüleim benne tároltak, a nyakunkba omlott. Ingrid persze folytatni akarta a dolgot – hihetetlen milyen tüzes volt, felettem járt egy évvel – de engem addigra már vonzani kezdett valami, amit előtte még soha nem láttam. A szakadt tornacipő úgy esett az ölembe, akár egy felismerés.
Hermész odasétált az íróasztalokhoz, és ő is leült. A csészéjében még gőzölgött a kávé.
- Miért volt olyan különleges az a tornacipő? – faggatta Éva.
- Mert szárnyai voltak, amik verdestek – válaszolta Hermész. – Amikor a kezembe vettem őket, rögtön a magasba emeltek.
Éva szemei elkerekedtek. Ha nem a saját fülével hallja, amit Hermész elmesélt, bizonyára nem hinné el.
- Látnod kellett volna Ingrid arcát! Azt mondta, ne szórakozzak, és faképnél hagyott. - Hermész felkacagott. - Persze, később nem bírt nekem ellenállni, az iskolai szertárban estünk egymásnak. Máig azt hiszi, hogy csak bűvésztrükk volt az a cipő.
Éva szíve egy aprót dobbant féltékenységében, de türelmetlenül várta, hogy mi is lett azzal a szárnyas cipővel. Hiszen egy koszos bakancs nem közölhette Hermésszel, hogy ki is ő!

- Amikor először felhúztam a tornacipőket, azonnal megértettem mindent. Mintha a fejemben lett volna minden tudás az addigi életemről, de volt ott egy másik is, egy újabb, ami azelőtt még csak a gondolataimban sem foroghatott… - Hermész a csészéjére fonta a kezét. – Attól kezdve tudtam, hogy én vagyok Hermész, az ókori görög isten, akire egykor a hírnökséget bízták. Nem is értettem, hogy hogyan is élhettem addig anélkül a tudás nélkül.
Éva csak pislogott és figyelte a mellette ülő férfit. Valahogy ugyanolyan volt, mint az első találkozásukkor, de mégis más. Közelebb érezte magához egy árnyalattal, és kedve lett volna megsimogatni a kezét.
- Szóval… tudsz repülni? – Éva úgy érezte valami fontosabbat is kérdezhetett volna, olyan ócskának hangzott, amit mondott.
Hermész szemébe visszatért a cinkosság.
- Még szép. De csakis akkor, ha rajtam van a cipő. Fura, de tizenhat éves korom óta jó rám, pedig azóta jócskán megnőtt a lábam.
Szóval ezért nem emelkedett Hermész a levegőbe, amikor náluk járt! Nem volt nála a szárnyas saruja… izé tornacipője. Éva bólogatott, mintha mindent értene, pedig egy árva szót sem fogott fel. Még mindig nem tudta, hogy hogyan jön ő ebbe a történetbe.

- Azt mondtad, hogy többen vagyunk – szólalt meg halkan. – És hogy én vagyok… Perszephoné.
Hermész lassan bólintott.
- Amikor elutaztam Holmenkollenbe, még nem tudtam, hogy te leszel az. Csak annyit mértem be, hogy egy új istenség bukkant fel azon a környéken, és rövidebb kitérőkkel, de vissza-visszatér oda. Furcsa volt, hiszen korábban semmit nem észleltem ott…
- Csak nemrég költöztünk Norvégiába – motyogta Éva.
- A botom eddig még sose csapott be, úgyhogy azonnal odaindultam. Még az egyik tanítványomat is lemondtam, annyira megörültem, hogy találkozhatok még valakivel… közülünk.
Hermész olyan melegen mosolygott rá, hogy Éva akaratlanul is arra gondolt, milyen lenne, ha rátenné a kezét a férfiére.

Éva már el is kezdte a mozdulatot, ám ekkor egy szélvihar feltépte az ajtót, és egy káromkodás kíséretében egy hatalmas termetű férfi robbant a szobába.
- Hogy Plutarkosz verné vasra az ilyen félős némbereket! Még egy métert sem képesek emelkedni…
A belépő észlelte, hogy nincs egyedül és pislogott párat.
Egy díszes kés rövid pengéje épp azon a helyen állt bele az asztallapba, ahová Éva éppen a kezét szándékozta tenni. A lány ledermedve ült a helyén és a bronz fegyverre pislogott, ami kis híján levágta az egyik ujját.
A tőr bronzos markolata ívelt volt, és egy gyönyörű rubinkő csillant meg benne, több apróbb zöld smaragddal kiegészülve. Az ezüstpengére valamit rávéstek, és Éva másodperceken belül ki is tudta silabizálni a „Küzdelem” szót.
- Remélem, nem zavartam meg semmit – vigyorgott a férfi a hatalmas szájában lévő hófehér fogaival. – Hogy’s mint, Eskil?
Hermész a szemeit forgatta, majd kirántotta a tőrt az asztalból és a tulajdonosa felé hajította. A hatalmas, oroszlántermetű férfi lazán elkapta, mielőtt a fegyver elérhette volna az arcát.
- Épp azt próbálom elérni, hogy Éva ne rémüljön halálra a mesémtől.
- Éva? Az meg miféle név? – röffent fel az oroszlán. – Hívd a rendes nevén! Perszephoné, úrnőm, bocsásd meg, hogy az előbb olyan bárdolatlan voltam. Egy percre azt hittem, hogy Eskil megint szívat, és egy újabb tanítványt akar a nyakamba varrni.
Éva döbbenten tűrte, hogy a hatalmas férfi kezet csókoljon neki, miután térdre ereszkedett előtte.
Hermész kuncogott mellette, a mellkasa csak úgy rázkódott.
- Éva, hadd mutassam be, Gunnar Madsent. A legjobb repülésoktató, a bázis valódi parancsnoka és nem mellesleg ő Árész, a háború istene.

Éva szájtátva bámulta a bazinagyra nőtt oroszlánt, akinek fekete sörénye a nyakát verdeste, és barna szemei igencsak csillogtak. Szögletes arcát széles szája tette teljessé, ám a hatalmas nyak némileg ellensúlyozta ezt. Ugyanolyan katonai egyenruhát viselt, mint Hermész, ám az izmai sokkal kidolgozottabbak voltak, és kétszer olyan erővel dudorodtak. Fekete csizmája akár egy elefánt lába is lehetett volna, és nagy markában szinte elveszett a kis, díszes tőr.
- Nagyon… örvendek – nyögte Éva.
- Még nem tudja? – fordult Árész rögtön a társa felé.
Hermész a fejét rázta.
Az oroszlánszerű férfi olyat sóhajtott, hogy Éva attól félt, elfújja az asztalokat is a helyéről.
- Mit nem tudok? – tette fel a kérdést bosszúsan Hermészre pislogva.
- Hogy te vagy Perszephoné.
- Már hogy ne tudnám? Épp tegnapelőtt közölted velem.
Árész recsegve-ropogva letelepedett egy székbe, velük szemben.
- Nem az a kérdés, szivi, hogy mit mesélt neked Eskil. Az a lényeg, amire magadtól jössz rá!
- Eskil? Az meg ki? – Éva kérdőn nézett Hermészre.
Még mindig ő volt a kevésbé őrültebb a két férfi közül. Inkább benne bízott, mint ebben a vademberben, aki bemutatkozásul késeket hajigál.
- Én vagyok Eskil – mosolygott vissza Hermész. – Eskil Kjellberg. Megtiltottam Árésznak, hogy a bázison az isteni nevemet használja. Még képes, és elszólja magát mások előtt.
Gunnar Madsen vállat vont, és feltette az egyik lábát a másikra.
- Na és akkor mi van? Senki sem tökéletes, hírnökkém.
- És mire kéne magamtól rájönnöm?
- Arra, hogy ki vagy – hajolt közelebb Árész, miközben villámgyorsan pörgette a kis tőrt a kezében.
Éva attól félt, hogy ha a kés véletlenül elröpülne, egyenesen szíven találná Hermészt.

- Árész is megérintett egy számára fontos dolgot – szólalt meg a barna hajú férfi, és felállt, hogy újabb adag kávét töltsön a csészéjébe.
- Bizony ám – csillant fel Gunnar Madsen szeme, és megnyalta a szája szélét. – Amikor még ártatlan tizennégy éves kis lurkó voltam… - Hermész megköszörülte a torkát. - … jó, talán nem voltam az! Szóval épp egy kis aikidót gyakoroltam a szomszéd sráccal, amikor a mesterünktől megkaptuk a legújabb fegyverünket: a kardot. Már akkor éreztem, hogy különleges a fegyver, amikor még a kezembe sem fogtam. Az energiája a frászt hozta rám … Na szóval, épp a kezembe vettem, hogy leszedjem annak a Fridar gyereknek a tökét…
Hermész durván lecsapott egy csésze kávét a társa elé, majd figyelmeztetően nézett rá. Árész röstelkedve vakarta meg a feje búbját.
- …izé, harcolni készültünk, na. A kard meg izzott, mint a fene. Kirántottam, és attól kezdve nem volt kétség, hogy miért születtem meg. Árész vagyok, a háború istene. Aztán a katonaságnál találkoztam ezzel az agyafúrt fickóval, itt… - mutatott Hermészre. – Onnantól nem volt megállj!
A férfi tüzes tekintetében felizzott a harci szenvedély, újabb hévvel pörgette a kést az ujjai között.
- Remélem, nem hordod magadnál azt a kardot… - csúszott ki Éva száján.
Gunnar elvigyorodott.
- Tetszik nekem a kicsike – vágta oda Hermésznek az asztal fölött. – Még szép, hogy hordom a kardom, Perszephoné úrnő.
Azzal egy hirtelen mozdulattal megállította a díszes tőrt a kezében. Az hirtelen nőni kezdett, de olyan gyorsan, hogy Éva csak egyet pisloghatott közben.
Árész kardja koppant a földön, szinte átszúrta a parkettát. Legalább olyan hosszú volt, mint a tulajdonosa lába. Súlyos markolatán megcsillantak a betűk, a vörös rubinkő csak még nagyobbnak tűnt.
- Ne kérd, hogy a pajzsomat is elővegyem, szivi. Macerás lenne. - Árész mintha a hátát vakarászta volna.
Kisvártatva újra a kis tőr volt a kezében, és olyan unottan pörgette, mintha mi se történt volna.

- Elég volt a bemutatóból – emelte fel a kezét Hermész. – Éva nem azért van itt, hogy a harci erődet megcsodálja. Meg kell tudnia végre, hogy miért kerestem fel.
- Felőlem… - vonogatta a vállát Árész. – De legközelebb nekem is szólj, ha a furfangos kis botodat használod, hírnök.
A hadisten hangja sértetten csengett.
- Már százszor megmondtam, Árész – forgatta a szemeit Hermész. - Nem tudom, hol van Aphrodité. A szárnyas botomat pedig nem lehet irányítani, hogy egy bizonyos istenséget keressen meg! Véletlenül méri be őket az energiájuk által.
- Bot? Szárnyas bot? Az, amelyiken aranykígyók vannak? – Éva csodálkozva nyitotta tágra a szemeit.
Árész izgatottan dőlt előre.
- Tehát emlékszel, Perszephoné?
- Emlékszem? Nem – rázta a fejét Éva. - De mindenki tudja, aki tanult egy kis görög mitológiát, hogy Hermésznek, az istenek követének van egy szárnyas botja.
Árész fintorogva húzódott vissza. Ingerülten kavart egyet a kávéján.
- Görög mitológia? – ismételte meg olyan vékony hangon, ahogy Éva az előbb. Gúnyosan csillantak meg a barna íriszek. – Azt hiszed, kislány, hogy ez mitológia? Egy mese? Ez a valóság. Mi vagyunk az istenek, akik egykor az Olümposzon éltek, és semmi más dolgunk nem volt, mint megbüntetni a bolond halandókat, akik túl sokat képzeltek magukról.
- Árész… - szólt közbe Hermész.
- Nem, pajtás, nem. A kislány még nincs benne a buliban, tudom. De attól még mutathatna némi megértést és tiszteletet. Akikről ugyanis beszél, azok itt ülnek az orra előtt! Lehet, hogy már nem bírunk olyan hatalommal, mint egykor, de még mindig mi vagyunk az Olümposz istenei!
Árész dörgő hangja bezengte az egész helyiséget, még a bútorokat is megrezegtette. Éva kisebbre húzta össze magát. Félelem járta át, pedig tudta, hogy nincs félnivalója ettől a hatalmas oroszlántól.
- Csillapodj – szólalt meg Hermész mély hangon. – Ha elijeszted, nem lehet a segítségünkre.
- Elmondanátok végre, hogy mit vártok tőlem? – emelte fel a hangját Éva. – Én nem hiszek ebben a badarságban, és egy mágikus kard nem elegendő, hogy meggyőzzön róla, én vagyok Perszephoné!
Árész közbe akart szólni, de Hermész megelőzte. Figyelmeztetően nézett társára, majd amikor az lemondón bólintott és visszahúzódott, Éva felé fordította a tekintetét.

- Az aranybotom képes rá, hogy megkeresse az isteneket – kezdett bele. – Azokat a különleges energiákat fogja be, amiket kibocsátunk magunkból. Nekem is van ilyen, Árésznak, és neked is. De van a többieknek is…
- Többiek? – értetlenkedett Éva.
- Athéné, Poszeidón…
- A jó öreg Poszi! – kiáltott fel Árész. – Mi lehet vele? Hiányzik a szakállas pofája.
Hermész egy pillantással elhallgattatta.
- Csak nemrég jöttem rá, hogy sokkal egyszerűbb keresgélni, ha a botomat rákapcsolom egy GPS-re. Ki lehet terjeszteni az energiát a Föld bármely pontjára.
Árész felröhögött, és majdnem félrenyelte a kávét.
- Majd mutasd meg neki, milyen az a te találmányod! Az őskövület botod, meg a huszonegyedik századi GPS-ed… - Árész prüszkölve köpte vissza a kávéját.
Hermész nem foglalkozott a társával, egyenesen Évára nézett.
- De nem minden istenség hagyja magát felfedezni.
Árész felhorkantott.
- A fene egye a szívüket! Még arra sem képesek, hogy elődugják a pofájukat!
- Az hogy lehet? Hiszen érzékeled őket, nem?
Éva úgy érezte kezd szakértővé válni. Van a bot, meg vannak az istenek. Olyan egyszerű, mint az egyszer egy. Nincs itt semmi bonyolult dolog. Vagy mégis?
- Az istenek képesek elrejtőzni a botom elől. Beburkolóznak az energiájukba, és egyszerűen láthatatlanok lesznek. Még a GPS-szel sem találom meg őket.
Hermész a fejét ingatta, miközben Árész a kanalát kocogtatta a csészéjén.
- Ha így akarják, az ő bajuk – jegyezte meg. – Ha kihúzzák a seggük alól az Olümposzt, majd néznek egy nagyot.
Éva értetlenül nézett Hermészre, ám az csak felállt, a mosogatóhoz lépett, és elöblítette a kávéscsészéjét.
Amikor visszafordult a szeme izzott, akár a parázs.
- Amit most mondok, annak titokban kell maradnia. Senkinek, érted, senkinek nem szabad egy szót sem elmondanod abból, amit most megtudsz! Megértetted? – Hermész nyomatékosan nézett rá a kék szemeivel, még a kezét is megragadta.
Éva pár pillanattal előbb még bármit megadott volna azért, hogy Hermész a kezét a kezébe vegye, de most mégsem vágyott rá. Nem kellettek a nagy titkok, nem kellett a görög istenség rejtélye és nem kellett Perszephoné sem. Csak Barkai Éva akart maradni, az egyszerű magyar lány, akit a sorsa Norvégiába vetett.
Hermész kérdőn nézett rá, ő pedig bólintott. Bár hogy mire, azt akkor még nem tudta felmérni.

- Amikor először ért véget a görög istenek kora, és az emberek már nem hittek bennünk… mi is meghaltunk – Hermész hangja mély volt, és nagy fájdalom csendült benne. - A halandók egyetlen istenséget kezdtek el tisztelni, nem volt többé hatalmunk. Zeusz úgy döntött, hogy nem engedi elveszni azt, amiért megszülettünk, és a valódi, hatalmas erőinket több, csillogó, villámszabdalta erőtérbe zárta. Poszeidón vízburokkal borította, Hádész pedig sötétséggel zárta le a tartályokat. Rám bízta a feladatot, hogy a legmegbízhatóbb halandót megtaláljam, és az őrzésére bocsássam az erőinket, amíg újra eljön a görög istenek ideje.
Hermész szeme a távolba révedt. Még Árész sem adott ki hangot, csendesen ült a helyén és egy foltot kapargatott az asztalon.
- Ki is választottam egy nagy tudóst, és rábíztam az értékeinket, hogy adja tovább, ha eljön az ideje, és közben úgy őrizze, mint a szeme fényét. Haláláig eleget tett a feladatnak. Az ő utódai már nem tudták pontosan, hogy mit őriznek, de jó szerencsét tulajdonítottak a tizenkét kis üvegcsének és elrejtették őket. Zeusz biztosított róla bennünket, hogy új életet adományoz nekünk, és ha eljön az ideje, újra a kezünkbe kerül az erőnk.
- De a nap sosem jött el… - vette át a szót Árész. – Mindig és mindenkor újjászülettünk, de az erőnket nem fedeztük fel. Még egymásról se tudtunk. Volt, hogy egy időben csak hárman ébredtünk tudatunkra.
- Árész a középkorról beszél – szólalt meg újra Hermész. – Ő, Poszeidón és Athéné voltak azok, akik megtalálták a nekik rendelt tárgyat és felébredtek. Ezért is volt annyi vérontás akkoriban…
Árész felvillantott egy vigyort.
- Csak odaszurkáltak egy kicsit egymásnak a halandók… na és?
Hermész csak megcsóválta a fejét.
- Mostanra rájöttünk, hogy képesek vagyunk felfedezni egymást. A szárnyas botom ereje képes rá, hogy érzékeljen minket, akkor is, ha még nem tudatosult bennünk az isteni hatalmunk. Képes vagyok bemérni az isteneket, bárhol is legyenek.
- Köszönd a GPS-nek, hírnökkém – morogta közbe Árész.
- Egyelőre csak pár istent sikerült bemérni, Árészt már korábban megtaláltam.
- Már tíz éve boldogítjuk egymást. Mit vétettem, hírnök? – röhögött Árész.
A két férfi összevigyorgott. Éva megértette, hogy több fűzi őket össze, mint az isteni mivoltuk. Eskil Kjellberg és Gunnar Madsen barátok voltak, és nem számított, hogy az ókornak két istensége rejtőzött a gúnyájuk alatt.

- Hogy lehet, hogy eddig nem találtál rám? – kérdezte Éva.
Hermész tűnődő arcot vágott.
- Magam sem tudom. A botom kiszámíthatatlan. Állandóan készenlétben kell lennem, hogy tudjam, mit akar. Talán csökkent a távolság köztünk…
- De ha nincs erőtök… erőnk - javította ki magát Éva. - … akkor hogy lehet, hogy Árész kardokat növeszt meg, te meg egy tornacipővel repülsz?
Árész legyintett.
- Többet is tudunk, szivi, nemcsak kardokkal zsonglőrködni és repülni. Ha meglesznek a kis tartályocskák…
- HA meglesznek? Úgy érted, nem tudjátok, hogy hol vannak? – kérdezte Éva kerekre tágult szemekkel.
Hermész vágott egy fintort.
- Az ókori tudós leszármazottai az évezredek során össze-vissza cipelték a tartályokat keresztül-kasul egész Európán.
- Egy idióta még egyszer Ausztráliába is magával vitte őket… - szólt közbe Árész.
- Sosem tudhattuk biztosan, hogy kinél is van pontosan a tizenkét erő – vette vissza a szót Hermész. – De Árésszel az utóbbi tíz évben kutatásokat végeztünk. Úgy tűnik, hogy pár hónapja meghalt az utolsó leszármazott, aki őrizte a tartályokat. Doktor Charolidis igencsak magas kort ért meg, de nem született utóda. Úgy néz ki, hogy igencsak nagy zűrben leszünk, ha valaki illetéktelen megkaparintja az erőnket…
- Illetéktelen? De hát azt mondtad, hogy Zeusz elzárta őket!
Évának kezdett magas lenni a történet. Eddig valami szuperbiztos tartályokról volt szó, most meg csak úgy valaki kisétálhat velük?
- Elzárta, szivi, de nem a három nagy istenség elől – ingatta a fejét Árész. – Ha bármelyikük, Zeusz, Poszeidón vagy Hádész előbb megkaparintja a tartályokat, bármelyik erővel rendelkezhet, ha mi nem vagyunk ott.
- Igen, és átadhatja ezeket az erőket bárkinek – erősítette meg Hermész. – Akár halandóknak is.
- Tehát azért kutatjátok az isteneket, hogy egyszerre kapjátok meg az erőket? Hogy mindenki megkapja a sajátját? – Éva már semmit nem értett. Remélte, hogy azért némileg értelmesen hangzik a kérdése. Közben persze eltűnődött, hogy vajon milyen ereje lehet neki… Minek is volt az istene? Nem ártana felfrissíteni a görög tanulmányait.

- Ja, ez nem lenne rossz, ha egyszerre kapnánk vissza az erőket – bólogatott közben Árész. – Még hinnék is benne, hogy így lesz, ha nem lenne ott az a jóslat…
- Árész!
Hermész hangja rendreutasító volt, Éva még sosem hallotta így felcsattanni.
Árész csak megvonta a vállát. Éva kapkodta a szemét egyikről a másikra, és végképp nem értett semmit.
- Milyen jóslat? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Késő van, hazaviszlek – vágta el a további kérdéseket Hermész.
Odalépett Évához, és gyengéden felhúzta a székről. A lány csak most vette észre, hogy milyen hidegek lettek az ujjai, mialatt a két istent hallgatta. Azzal nem vádolhatta meg senki, hogy nem élte bele magát a történetbe.
A búcsúzáskor Árész dobott egy csókot felé és a fejét enyhén meghajtotta előtte. Éva addig követte a szemével hatalmas alakját, amíg be nem csukódott mögöttük a faajtó.


***


Amíg Holmenkollen felé hajtottak, Évának jócskán volt ideje gondolkozni. Időközben este lett, már csak a csillagok világítottak, és néha-néha egy-egy felhő úszott be a hold elé.
Vajon Roli már hazaért Leo Björnstad bulijáról? Vagy hajnalig ott marad? Éva vágott egy fintort, ahogy eszébe jutott a norvég fiú tenyérbe mászó képe. Azok a zöld szemek a múltkor nagyon közel férkőztek. Nem engedheti, hogy ez még egyszer megtörténjen. Még akkor sem, ha holnap norvégórákat kell vennie tőle.
Apropó nyelvleckék…
- Hogy lehet az, hogy pontosan értem, amit mondasz? És azt is, amit Árész mond… – fürkészte Éva Hermész profilját az autó üléséről.
A férfi bevett egy éles kanyart, csak ezután válaszolt.
- Mi, istenek, mind egy nyelvet beszélünk. Ezért míg világ a világ, megértjük egymást.
- Mégis milyen nyelv ez?
- Az a nyelv, amely számunkra a legszebb mind közül: az ógörög.
- Hogy beszélhetek egy olyan nyelven, amiről még csak tankönyvekben olvastam? – Éva hatalmasakat pislogott.
- Ez is azt bizonyítja, hogy te is egy vagy közülünk – mosolygott rá Hermész.
Éva szíve akaratlanul is dobbant egyet, és megállapította, hogy bárki bármit is mondjon, ez a férfi a legszebb a világon.
Miközben bámulta, még azt is elfelejtette megkérdezni, milyen jóslatról is szövegelt a bázison Árész.
- Hermész… - kezdte félénken Éva.
- Hm?
- Megtaláltad már őket? A három istent, akik urai lehetnek az erőnknek? Zeuszt, Poszeidónt és Hádészt…?
Éva akaratlanul is többes számot használt, és észre sem vette.
Hermész mintha erősebben szorította volna meg a kormánykereket.
- Nem, még egyikőjüket sem.
- Ez azt jelenti…
- Hogy kevés az időnk. Nekünk kell előbb az üvegcséhez jutnunk, különben sosem kapjuk vissza az erőinket.
Éva a gondolataiba süllyedt, és egészen addig nem szólalt meg, amíg meg nem pillantotta Holmenkollen fényeit.
- Miből gondolod, hogy Zeusz, Poszeidón és Hádész nem akarja majd odaadni, ami jár nekünk? – kérdezte aztán.
Hermész nem válaszolt, csak kiszállt, és kinyitotta Éva előtt az ajtót. Később, amikor már a piros tetős ház kertkapuja előtt álltak, akkor szólalt meg:
- Zeusz, Poszeidón és Hádész mostanra együtt élnek a halandóságukkal, akárcsak mi – te, én és Árész. A halandó emberek pedig a legkapzsibb népség, akiket valaha a hátán hordott a föld – mondta összeszorított fogakkal.
Éva megsimította a férfi arcát, aki csak meghajtotta a lány előtt fejét.
- Aludj jól! – tette még hozzá, és elnyelte az éjszaka.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)