Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 10]

+++ betűméret ---
<< >>


V. Viszontagságos viszontlátás


Rowena nem érezte, mikor ért véget a szörnyű zuhanás, csupán azt észlelte, hogy már szilárd földön áll. Lassan kinyitotta a szemét.
Kőpadlón állt, vastag kőfal mellett, kőoszlopok között. Ennyiből már felismerte Mória oszlopcsarnokát. Csak a következő pillanatban jött rá, hogy ezt nem kellene látnia, mivel itt elméletileg teljesen sötét van… Mîrelin világít? Vagy már itt lenne a Szövetség, és Gandalf botjából ered a fény?!

Körbenézett. A fény a háta mögött lévő, apró teremből eredt, és főként a terem közepén álló, fehér sírt világította meg.
„Hát persze… Balin kriptája. És mivel nem hevernek ork-hullák mindenfelé, ők még nem jártak erre.”

Rowena búvóhelyet keresve a terembe lépett. Nem akart ugyanis rögtön megjelenni a Szövetség előtt; tudta, hogy ha csak úgy megmondja nekik, hogy velük akar harcolni… Hát, talán nem nevetnék ki, de nem egyeznének bele, az biztos. Először bizonyítania kell, hogy annál azért jobban ért a harchoz, mint amennyire ők gondolják.

A terem falán ember-fejmagasságban keskeny párkány futott végig. Ezen az ajtóval szemközt szoborcsoport állt; három törpöt ábrázolt. A lány a középsőt, a legmagasabbat Balinnak tippelte. Az egész faragványt pedig kitűnő rejtekhelynek.
Foggal-körömmel-cipőorral felkapaszkodott a durva kőfalon. A szobrokat valószínűleg futtában készíthették, hátul ugyanis egyáltalán nem voltak kifaragva. Viszont szerencsére életnagyságúnál nagyobbak voltak, így a lány állva is elfért mögöttük. Egyelőre azonban leült, átölelte a térdét, és várt.

*****

Körülbelül öt percig. Ekkor kiáltások ütötték meg a fülét. A hangok egyre közeledtek.
– Nem! Neeeem‼
– Gimli! Várj!
Nehéz, futó léptek hallatszottak; Gimli, a törp rohant be a terembe. Szívbemarkoló zokogásban tört ki.
„Itt nyugszik Fundin fia Balin, Mória ura” – mondta egy új hang. Gandalfé. – Tehát meghalt. Féltem, hogy ez történt.

Folytatódott a jelenet a könyvben leírt módon. Gandalf felolvasta a napló-kódexet vagy mit. Rowena kezdett unatkozni, ráadásul nem látott semmit a rejtekhelyéről.

– Menjünk innen – mondta Boromir. – Nyomaszt ez a hely. Aragorn, te mit gondolsz? Aragorn!
– Tessék? – kérdezte a harcos felocsúdva.– Ne haragudj, nem figyeltem.
– Mostanában szinte semmit sem hallasz meg elsőre! – méltatlankodott Boromir.
A lány ezután suttogást hallott, de nem tudta megállapítani, kinek a hangján, és a szöveget sem tudta kivenni.
– Ezt meg hogy érted? – szólalt meg ismét Aragorn. – Miért vívódnék ilyesmin? Egyetlen olyan lány él ezen a világon, akivel életem végéig együtt élnék együtt szerelemben, éspedig Arwen Undómiel úrnő, más néven Esticsillag, Elrond lánya!
– Hát igen, ezen a világon… – dünnyögte Legolas.
– Igen, ezen a… Ja, vagy úgy! – nevette el magát Aragorn. – Tehát Rowenára célozgatsz?

A lánynak kis híján kiesett a szeme a döbbenettől. Halkan megnyikkant, majd gyorsan a szájába kapta az öklét hangtompítás céljából.

– Mert akkor kíváncsi lennék, mire alapozod ezt a feltevést – folytatta a Kósza.
– Miért kérdéses ez? Amíg nála voltunk, szinte minden percet vele töltöttél, és azóta is gyakran gondolsz rá.
– Honnan tudod? – rökönyödött meg a harcos.
– Álmodban gyakran mondod a nevét.
– És te ebből azt szűrted le, hogy szerelmes vagyok? Ezúttal cserbenhagyott az éleslátásod, Legolas. – Aragorn hangján érződött, hogy mosolyog. – Rowenát nem szerelemmel szeretem.

– Huhh… – sóhajtott magában a lány megkönnyebbülten. Nem is hitt igazán abban, hogy mint nő tetszhet Aragornnak, részint az Arwenhez fűződő érzelmei miatt, részint azért, mert kora szerint akár az apja – sőt, a nagyapja lehetett volna. Eddigi viszonyuk sem volt több bizalmas barátságnál.

– Ő „csupán” olyan nekem, mintha a húgom lenne – folytatta a férfi. – Mindenről beszélhetek vele, ő meghallgat és megpróbál megérteni. Őszintén elmondja a véleményét, még ha az nem is egyezik az enyémmel. És soha nem sértene meg szándékosan. Akárcsak ti.
– Ezt úgy érted, hogy közénk illene?
– Közülünk valónak érzem őt, igen – bólintott Aragorn, a rejtőzködő lány pedig már a sírás küszöbén állt.
– És a szíved mélyén reménykedsz, hogy egy nap tényleg köztünk lesz – mondta Boromir lágyan.
– És ez nem is olyan lehetetlen! Hiszen ti is emlékeztek, mit mondott búcsúzáskor: „Ne felejtsetek el. Ígérem, találkozunk még.”

– Abba azért gondoljatok bele, hogy valószínűleg semmi alapja nem volt ebben a kijelentésnek – szólt közbe Gandalf. – Lehet, hogy csak azért mondta, hogy ezzel könnyebbé tegye a saját számára a búcsút.
– Az kizárt – szólalt meg ismét Boromir. – Nézzétek: én jobban megismertem Rowenát ezalatt a pár nap alatt, mint bármelyikőtök, persze Aragornt kivéve. Rowena nem csak másokkal, hanem magával is őszinte, és ha nem látott volna esélyt arra, hogy találkozzunk még, akkor nem is mondta volna.
– Különben is – vette vissza a szót a dúnadan –, ha minket Középföldére varázsolt, akkor magát miért ne… Csend! – A harcos hangszíne riasztóan megváltozott.
– Miért? Mi történt? - kérdezte Gandalf.
– Te nem hallod? - suttogta a dúnadán.
– De. Most már igen. „Dobok a mélyben…”

A Szövetség készülni kezdett a harcra; a lány rejtekhelyéről hallgatta az ismerős parancsszavakat. Lassan felállt és megfordult a szobor mögött. Kezét a köves zsákba mélyesztette. A szíve hevesen vert. Nem mert kinézni.
Csatakiáltásokat, ork-visítást hallott. Aztán hatalmas robajt.

Mégiscsak kinézett, kezében a dobásra kész kővel. Az ajtó leomlott, egy barlangi troll és orkok rontottak be. Az egyik rátámadt a halálra rémült Pippinre…
Rowena keze meglendült. A kő elrepült, és hajszálpontosan célba talált: betörte az ork homlokát. A lény fennakadt szemmel összeesett.

A lány felbátorodott. Újra dobott, és újra célba talált. Majd megint és ismét. Megérte annyit gyakorolni…
Persze nem maradt észrevétlen. A Szövetség egyelőre nem szentelt neki különösebb figyelmet, látván, hogy velük van; az orkok viszont annál inkább. Szinte szünet nélkül nyilaztak rá, kövekkel és dárdákkal vették célba, de mindhiába. Az árnyalak csupán egy-egy pillanatra ugrott ki fedezéke mögül, célzott, dobott, aztán visszahúzódott, és az utána hajított dolgok a falon koppantak. És ha ez nem lenne elég, a köveket és lándzsákat vissza is dobta, és ő rendszerint sikerrel járt.

Aztán elfogytak a célba vehető orkok. A troll még tartotta magát. Legolas beleakaszkodott a nyakában lógó láncba, mire a monstrum hatalmasat hördült, és a lánccal együtt a falhoz vágta a tündét. Aztán odébbment volna, de nem tudott: a lánc vége ugyanis beleakadt a kőperembe.

Rowenának erre hirtelen támadt egy ötlete. Felkapott maga mellől egy hosszabb ork-nyilat, kiugrott a szobor mögül, és megragadta Legolas íját. Érezte, ahogy a tünde belekapaszkodik a köpenyébe, de lecsúsznak róla az ujjai. Nem érdekelte; pár lépésnyi nekifutás után végigrohant a láncon, egyenesen a troll nyakába.

A futás hevében lecsúszott a fejéről a csuklya. Arcába rázta a haját. Nem ismerhetik fel! Még nem.

A szörnyeteg hatalmasakat bődülve próbálta lerázni magáról a lányt. Rowena kétségbeesetten egyensúlyozott; haja félre-félrelibbent, töredékpillanatokra láthatóvá téve az arcát.
– Rowena!? – suttogta az időközben újra a padlóra került Legolas.

Olyan halkan mondta, hogy csak az hallotta meg, akinek még saját népén belül is kiemelkedő volt a füle: Aragorn. Hitetlenkedve nézett először Legolasra, aztán a troll nyakában imbolygó alakra. A lány haja még mindig ide-oda lobogott. A feszülten figyelő harcos is felismerte.
A homlokára csapott. Egy pillanat alatt világossá vált előtte, miért mászott fel oda Rowena, és hogy hogyan segíthetne rajta. A magasba emelte kardját, és szilaj rikkantással átszaladt a monstrum lábai között.
A nem túl gyors észjárású szörnyeteg felhagyott a billegéssel. Bambán nézte az ámokfutót. Lefelé fordította a fejét.
A lány pontosan erre várt. Villámsebességgel az íj húrjára illesztette a nyílvesszőt, célzott, és lőtt.

Talált. A vessző pontosan a troll nyakcsigolyái mellett ment be, és átfúrta a nyakát. A szörnyeteg fel se fogta, mi történt vele. Hörgött, billegett még néhányat, aztán dőlni kezdett, hál’ Erunak előrefelé.
Rowena összehúzott szemmel koncentrált. Egy pillanattal azelőtt, hogy a monstrum földet ért volna, felugrott, így lemaradt a padlórengető erejű zuhanásról. Nem sokkal később a döglött szörnyeteg mellett ért földet.

Megkönnyebbülten sóhajtott, majd hátrasimította a haját.
– Üdv, barátaim – mondta mosolyogva. – Jó újra látni titeket.
– Rowena úrnő! – nyögte Gandalf.
– Ha ezután is úrnőzni fogtok, én… – csattant fel a lány, aztán inkább nem fejezte be a mondatot. – Ja, amúgy köszönöm az íjat, Legolas. – nyújtotta vissza a tündének a fegyvert. Az kábán átvette.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a mágus zavartan és döbbenten.
– Ahogy Aragorn sejtette – biccentett a lány a harcosnak, majd megütögette az oldalán függő mallorn-botot. – Varázslattal.
– Honnan tudod, hogy én hogy sejtettem? – kérdezte a harcos értetlenül.
– Úgy, hogy már azelőtt elrejtőztem itt, mielőtt ti ideértetek. – mondta a lány. Megvárta, míg leesik a tantusz, aztán elmosolyodott. – Köszönöm, hogy hittetek bennem.

– És… most mi lesz veled? – kérdezte Pippin.
– Hármat találgathatsz, de szerintem egyértelmű – nevetett rá a lány. – Jövök veletek harcolni.
– Micsoda?!
A kiáltás akkora visszhangot vert a teremben, mintha legalább száz szájból hangzott volna el.
– El ne kezdjétek a „szó sem lehet róla”-szöveget, mert kitérek a hitemből! – előzte meg a lány a sokszólamú tiltakozást. – Némelyik fegyverrel tudok bánni, és varázshatalmam is van! Meg tudom védeni magamat és másokat is, ha kell!
– Igaza van – mondta Aragorn. A lány hálásan nézett rá.
Egy pillanattal később, az újra felhangzó ork-visításra és dobszóra mind felkapták a fejüket.
– Halasszuk későbbre a vitát! – hadarta Aragorn. – Meneküljünk, mielőtt ideérnek!
– Az utolsó alkalom! – kiáltotta Gandalf magához térve. – Futás!

*****

A mágus beterelte társait egy keskeny ajtón egy csigalépcsőre, amit Rowena korábban észre sem vett. Ő maga egy pillanatra hátramaradt.
– Varázslattal bezártam magunk mögött az ajtót, de nem tudom, meddig tartja vissza őket – mondta, mikor utolérte őket. – Az orkok valami tűzről beszéltek. Van még ott velük valami.
– Erősen lobogó, átkozott láng és mély, sötét árnyék – suttogta magában a lány.
– Miről besz… – akarta kérdezni a jó fülű Aragorn, Rowena kétségbeesett hadonászását látva azonban inkább csendben maradt.
– Azt hiszem, itt az ideje annak, amit odaát olvastál – mondta halkan a lány.
– Jaj, ne! – súgta vissza a harcos futás közben, igyekezve, hogy a többiek meg ne hallják. – Máris meg kell történnie?
A lány feszült arccal bólintott, majd intett, hogy egyelőre zárják le a témát.

*****

A lépcső hosszú volt; az aljára érve egy szakadék szélén találták magukat.
– Ott a híd! – kiáltotta Gandalf. – Gyerünk, fussatok át raj…
A rémülettől nem tudta befejezni a mondatot. A folyosón ijesztő, vörös fény ragyogott fel, és egyre közeledett. Mintha lángolt volna a fal.

Rowena megmerevedve állt. Boromirnak kellett elvonszolnia.
– Mi ez? – kérdezte a lány fogvacogva. Nem kapott választ, de nem is volt rá szüksége. Tudta. Csak nem akarta elhinni.

Elérték a hidat.
– Menjetek! Gyorsan, mielőtt ideér! – zihálta Gandalf. – Addig tartom a hidat!
– Egyedül? Még mit nem! – kiáltott fel Rowena, aki ettől a mondattól egy csapásra magához tért.
– A kard itt nem ér semmit, menj! – parancsolta a mágus újból.
– Varázsló vagyok, ha nem tudnád! – ordította a lány.
– De nem túl tapasztalt, márpedig itt az számít a legtöbbet! Menj már‼
Boromir ismét megragadta a lány kezét, és futni kezdett vele a híd átellenes vége felé. Rowena nem tiltakozott; maradék eszével épp arra vágyott, hogy elvezesse onnan valaki. Tudta, hogy Gandalfnak átmenetileg meg kell halnia, hogy később hatalmasabb lehessen, mint eddig bármikor.

Átértek. A lány visszanézve látta, hogy Gandalf is elindult.
Aztán felsikoltott. A mágus mögül leírhatatlan szörnyeteg robbant elő. A balrog valóban csupán árnyék és láng volt, és sokszorosan nagyobb mindannyiuknál.

Rowena minden izmát megfeszítve csak arra összpontosított, hogy ne mozduljon meg, ne rohanjon oda a mágus mellé, hisz megvédeni úgysem tudja…
Ez volt az egyetlen, amit képtelen volt elviselni. A tehetetlenség.
Látta, ahogy a mágus megfordul, látta az arcán megjelenő félelmet, de tudta, hogy a varázsló az élete árán is megóvja őket.

Később nem tudta felidézni, mi történt pontosan. Csak arra emlékezett, hogy Gandalf a mélybe zuhan; aztán valaki megragadta a karját, és elvonszolta onnan, hogy ne kelljen látnia a mélységet, amely a Szürke Mágust elragadta.

*****

Amint kiértek a hegyből, Rowena térdre rogyott, eltakarta az arcát és zokogásban tört ki.
Maga sem gondolta volna, hogy ennyire borzalmas látni, ahogy egy barát meghal. Még akkor is, ha vissza fog térni. Milyen lehet szemtanúja lenni akkor annak, amikor valóban…? Inkább nem is akarta tudni.

Próbálta elrejteni könnyeit, nehogy hazaküldjék azzal a szöveggel, hogy „asszonyok csak sírni tudnak”, de egyszerűen képtelen volt rá.
Könnyáztatta arccal felnézett; halványan elmosolyodott, amikor Aragornt megpillantotta. A harcos hajszálra azt csinálta, amit ő: nagyokat nyelve próbálta visszafojtani fájdalmát, de hiába.

A lány lassan felállt, és a férfi mellé sétált.
− Tudom, most nyilván gyengének gondolsz, mert sírok, pedig tudom, hogy ő nem sokáig fog odaát időzni − sóhajtott Aragorn.
– Nem hiszlek gyengének − felelte a lány elfúló hangon. − Nézz rám: én is gyászolok, pedig én nem is ismertem őt igazán. Na jó, a könyveimből egy kicsit igen, de azt nem kell figyelembe venni…

Csendben álltak egymás mellett. Mindketten a távolba bámultak, és a Gandalffal kapcsolatos emlékeiken merengtek. Nem néztek a másik szemébe; tudták, hogy úgysem látnának benne semmit a fájdalmon kívül.

– Félre a gyászt – szólalt meg végül a lány. – Nektek most feladatotok van: estére el kell jutnotok Lórienbe. Gandalfot illetően bízzunk Tolkien jóstehetségében.
– Mást úgysem tehetünk – bólintott Aragorn… és átölelte a lányt.

Rowena automatikusan kulcsolta karjait a harcos nyaka köré. Döbbent volt, de jólesett neki ez a vigasztaló, biztonságot adó, szeretetteljes testvéri ölelés.

A dúnadán elengedte. Rámosolygott.

– Megyek, megmondom a többieknek, hogy indulnunk kell – mondta a férfi egy bocsánatkérő fintor kíséretében. – Velünk tartasz?
A lány gyorsan meginterjúvolta erről Isabelt a gondolatain keresztül, aztán bólintott.
– Hiszen megfogadtam. Mellettetek akarok lenni.
A harcos újfent elmosolyodott, majd magára hagyta a lányt.

*****

Rowena nem sokáig maradt egyedül. Egy perc múlva Legolas jelent meg mellette. Kifeszítette az íját, és a hegyek között röpködő madarak közé lőtt.
Igen, ez a helyes kifejezés. Közé.

– Ez nem lehet igaz! – bosszankodott. – Milyen átok esett belém?!
– Valami baj van? – kérdezte Rowena szórakozottan, a távolba bámulva.
– Hol voltál te az előző pár órában?! – morogta a tünde. – Igen, van: először is az, hogy Gandalf nincs többé közöttünk, továbbá az, hogy képtelen vagyok bármit is eltalálni az íjammal!
– Talán nagyon felzaklatott a mágus elvesztése – vélekedett Rowena; kijelentése egykedvű hangzását ellensúlyozta remegő hangja.
– Őrültség – legyintett a tünde. – Álmomból felébresztve is lelövök egy fél mérföld magasan repülő fecskét, nemhogy egy hollót, ami alig harmadannyira van innen! Véres csaták után pedig épp hogy jobban találok célba, sőt: ezzel vezetem le a harc utáni feszültséget!
– De ez nem csak egy véres csata volt – vitatkozott a lány.
Legolas fásultan legyintett.
– Úgysem érted.

– Minden rendben? – lépett hozzájuk újra Aragorn, a tünde pedig neki is elpanaszolta a problémáját.
– Add csak ide azt az íjat! – mondta a harcos. – A lövéshez én is értek valamit.
Gondosan célzott, de ő sem járt sikerrel: a madarak vígan keringtek tovább.

Aragornnak kezdett gyanús lenni a dolog. Levette a saját íját, és a tündének nyújtotta.
– Próbáld meg ezzel!
Legolas furcsállta, de tett egy próbát. És tessék: az egyik holló szárnyait összekapva, csúf rikoltással a mélybe zuhant.
– Nem a te kezedben van a hiba, hanem az íjban – szögezte le Aragorn. Legolas megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De hát mi baja lehet? Mikor legutóbb használtam, még teljesen jól működött!
– Én is tudom, hogy a tünde-íjak nem szoktak csak úgy elromlani – sóhajtotta Aragorn. Aztán a – még mindig a távolba meredő – lányra nézve eszébe jutott valami.

– Nem lehet, hogy amikor Rowena használta, tett rá valami bűbájt?
– Ééén?!
– Te mondtad, hogy varázsló vagy, nem?
– De igen, de hát… Ilyet én nem is tudok csinálni!
– Nem érdekel, próbálj meg lőni vele! – nyomta Legolas a lány kezébe az íjat egy nyílvesszővel együtt. – Célozd meg vele valamelyik hollót!

A lány a szeme sarkából látta, ahogy a Szövetség többi tagja kíváncsian odagyűlik. Mintha éppen a még nagyobb közönség hiányzott volna neki.
– Teljesen fölösleges – tiltakozott. – Úgysem vagyok képes eltalálni bármit is.
– A troll nyakát eltaláltad. Félpillanatnyi célzás után.
– De az közeli célpont volt…
– Elég a kifogásokból! Gyerünk!

Rowena felemelte az íjat, majd szinte azonnal le is eresztette.
– Akkor sem vagyok hajlandó rálőni egy ártatlan madárra!
A Szövetség tagjai egy emberként forgatták a szemüket. Na jó, Boromirt kivéve.
– Akkor ott van az a kőoszlop – mutatott Aragorn a hasadék egy átellenes pontjára. Aztán biztatóan a lányra mosolygott. – Ne félj. Nem lesz semmi baj, csak kíváncsiak vagyunk, a te kezedben működik-e.
Rowena felsóhajtott. Beillesztette a vesszőt a megfelelő helyzetbe, felemelte az íjat, megfeszítette a húrt, majd elengedte.
Ő nem igazán látta a nyíl mozgását, a többiek meglepett hördüléséből azonban kikövetkeztette, hogy…

– Eltaláltad!
– Véletlen kellett legyen – mondta a lány mentegetőzve, bár fogalma sem volt, miért teszi ezt. – Szinte oda sem figyeltem.
– Teljesen szakszerűek voltak a mozdulataid, figyeltelek – mondta Aragorn. – Hol tanultál íjászkodni?
– Sehol! – tiltakozott a lány kétségbeesetten. – Csupán ellestem Legolastól valamilyen szinten!
Mindenki „ne hülyíts minket”-arccal nézett rá.
– Tényleg! – bizonygatta csaknem sírva. – Kérlek, higgyétek el! Csak titeket próbállak utánozni… És az ösztöneim megsúgják, mit kell tennem.

– Ez kapcsolatban áll a varázshatalmaddal? – kérdezte Boromir.
– Nem tudom. Valószínűleg igen.
– Apropó, ha már itt tartunk… Elárulnád, pontosan honnan ered a hatalmad? – kérdezett közbe Aragorn.

Rowena hatalmasat nyelt. Nem volt erőssége a hazudozás, márpedig most nem volt szabad igazat mondania.
– Csak úgy, belülről – válaszolta. – Olyasmi módon, mint amilyen Gandalfé… volt.
– Úgy nem lehet – rázta Legolas a fejét. – Gandalf az Istarok egyike volt, te pedig nem vagy az.
– Úgy értettem, hogy a valák adományozták nekem is a varázserőt.
– Lehetséges ez egyáltalán? Azt mondtad, hogy ott, ahol te élsz, nem a valák irányítják a világot.
– Ilyet nem mondtam! – tiltakozott a lány. – Csak azt, hogy az emberek nem hisznek bennük.
– Aha… – dünnyögte Aragorn. – És honnan tanulod kezelni a varázserőd? Honnan tudod, meg tudsz-e tenni valamit, és hogyan?
– Senkitől nem tanulom – felelte a lány. – Megérzéseim vannak.
– Ilyen mágia-típus nem létezik a valák irányította világban.
– De én nem… – kezdte volna a lány az újabb magyarázatot, de rádöbbent, hogy most ellentmondott saját magának.
Az ajkába harapott. Kelepce. Innen már nem magyarázza ki magát.

– Figyelj ide – kezdett bele Aragorn, nem éppen szigorú, de bántóan tárgyilagos hangon. – Azt mondtad, mellettünk akarsz küzdeni. Ehhez viszont be kell tartanod a szabályokat. Meglep, hogy pont neked szükséges ezt magyaráznom; senki másnak nem kellett. Nos: az alapvető, hogy nem hazudunk egymásnak. Hogy mindent elmondunk, amit a másiknak szükséges tudni, szintén az. Szerintem jogunk van megtudni az igazságot jövendőbeli útitársunkról. Úgyhogy ha velünk akarsz jönni, akkor mondd el a valót.

Rowena lehajtotta a fejét. Tudta, hogy a harcosnak igaza van, és szeretett volna mindent elmondani neki; ha nem lettek volna ott a hobbitok, meg is tette volna. Így viszont tilos volt.
– Nem lehet – suttogta halkan. – Nem árulhatom el.

– Miért? – kérdezte a harcos meglepetten.
Rowena felnézett. Azt akarta, hogy Aragorn lássa a szemében az őszinteséget.
– Azt sem mondhatom el – suttogta.
– Ki tiltotta meg? Ki az, aki fontosabb neked annál, hogy velünk tarts?
Rowena borzalmasan dühös volt önmagára, amiért nem beszélt arról előzőleg Galadriellel, hogy ilyen helyzetben mit mondjon. Már képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta kétségbeesetten, szájára tapasztott kézzel, sírással küszködve.

– Ha nem felelsz, kénytelenek leszünk itthagyni – mondta Aragorn. Hangja remegett, de tudta, hogy a Szövetség érdeke fölötte áll mindennek. Azt tette, amit tennie kellett. Ha Rowena nem képes elfogadni, hogy a küldetés alatt őket a testvérinél is szorosabb bizalmi kötelék kapcsolja össze, akkor nem jöhet velük.

– Nem lehet – felelte a lány nagy sokára. – Sajnálom.
Aragorn próbálta nem észrevenni, hogy a lány szemei könnyben úsznak.
– Mi is – bólintott. – Ég veled, Rowena.
Sarkon fordult, és elment. A társaság többi tagja követte őt, bár mindannyiuk úgy érezte, kettészakadt a lelke.

Rowena magában maradt. A földre rogyott.
– Egy nap majd megértitek – suttogta, és most már engedte, hogy a könnyei a szemébe toluljanak. Kitört belőle az elfojtott, fájdalmas zokogás.

Közben automatikusan a szájához tette az eltitkolt Mîrelint, és felsóhajtott:
– Haza.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)