Az Olümposzon túl írta: botkrisz

[Kritikák - 12]

+++ betűméret ---
<<


4. A lángoló Trostefaret 2.



Amikor Évának hajnalok-hajnalán megcsörrent a telefonja, úgy pattant fel, mintha nyakon öntötték volna egy kád vízzel. Tudta, hogy a számát csak az anyja és Roli ismeri, másnak pedig, az egyetemen kívül nem adta meg.
Vagyis de… Hermésznek.
Nem emlékezett pontosan, hogy melyik pillanatban cseréltek számot, de a férfi mindenképp biztonságban akarta tudni, úgyhogy addig nem tágított, amíg le nem diktálta neki.
- Ne felejtsd el, ránk mindig számíthatsz, úrnőm! – kacsintott rá Árész búcsúzóul. – Bár jobb lenne, ha azzal a hírrel hívnál fel minket, hogy már emlékszel, milyen szexi is voltam az ókorban… Megkönnyítené a dolgunkat.
Éva látta, hogy a két istenség homlokráncolva fürkészte a környéket, ahogy kisétáltak a Lillevannsveien utcájára. Bizonyára azon tanakodtak, melyik isten lehetett az az idegen, aki Oslónak erre a részére tévedt.

Éva előhorgászta a készüléket a paplanrengeteg alól, és álmosan beleszólt. Még a kijelzőt sem nézte meg, úgyis tudta, hogy képtelen lenne felfogni, ki is hívja.
- Hermész?
A vonal túlsó végén egy bosszús sóhajt lehetett hallani.
- Hermész? Az meg ki? Csak azt ne mond, hogy így becézed azt a oroszlánszerű fickót…
Éva eltartotta magától a telefont, és hunyorogva állapította meg, hogy még csak öt óra van. A kép pedig, ami felvillant, csakis a bátyjáé lehetett. De miért beszél úgy Roli, mint Leo Björnstad, az idegesítő szomszéd?
- Leo? Mi a fenét művelsz a bátyám telefonjával?
Egy heherésző hang után újra visszatért az az elnyújtott kiejtés, és lazán megjegyezte.
- Már attól féltem, a legközelebbi tipp az exbarátod lesz. Nem élném túl, ha valami kopasz fickóval azonosítanának. Akkor már inkább egy dilis görög.
Vajon honnan tud Leo Tomiról? Az nem lehet, hogy Roli az élete minden részletét elmesélte ennek a bolond norvég srácnak!
- Hol a bátyám? – szegezte a fiúnak a kérdést, és felült az ágyban.
Az álom egykettőre elillant, csak valami aggódás maradt helyette. Mi van, ha Rolival valami nagy baj történt?
- Azt hiszem, még a lovardában – érkezett a bizonytalan válasz.
- Azt hiszed? – Éva hisztérikus hangon szólt vissza. – Nem voltál együtt vele?
- Nem jönnél le? Könnyebb lenne elmagyarázni a dolgot.

Éva értetlenül meredt a készülékre a kezében. Leo Björnstad határozottan nehéz eset, annak ellenére is, hogy már egyre jobban megérti a fiú pergő beszédét. Talán az agyával van valami baj? Lehet, hogy minden norvég ilyen ütődött?
Még nem sok alkalma nyílt megismerkednie a helyiekkel, valahogy bezárkózott, ha arra került sor, hogy szomszédlátogatóba mennek. Elég volt elviselnie a sok sajnálkozó pillantást, amikor elköltöztek a Szőlőkert utcából, nem kívánt itt is részvéttel teli szomszédokat, akik süteményeket dugdosnak a kezébe.

- Le? Hova le? –kérdezte, miközben álmosan túrt a hajába.
- Itt állok a házatok előtt, szépségem.
Azzal Leo már le is tette; Roli képe úgy tűnt el a kijelzőről, hogy Éva még a jelenlétét sem tudatosította magában.
Éva fejcsóválva kapta fel az első ruhát, ami a kezébe került, és villámgyorsan lófarokba kötötte mogyorószínű haját. Egy gyors arcmosás után már lenn is volt, és reménykedett benne, hogy Leo a hajnali félhomályban nem fogja észrevenni azt a kis pattanást az állán, ami az éjszaka nőtt.
A ház csendes volt, és sötét, Évának úgy kellett lebotorkálnia a lépcsőn, ha nem akarta felébreszteni Barkai Rozáliát. Még onnan is hallani lehetett, hogy anyja mélyen alszik, a horkolását még a csukott ajtó sem tudta teljesen elnyomni.
Fél kézzel már a bejáratot nyitotta, amikor tudatosult benne, hogy még a tornacipőjét sem kötötte be.

- Igazán gyors vagy, azt el kell ismerni – füttyentett Leo zsebre tett kézzel, amikor a lány sietve megjelent.
Sapkáját ezúttal is sötétszőke fürtjeibe nyomta, ám öltözéke ezúttal egy kissé megviseltnek látszott és mindenütt sárnyomok tarkították.
Éva megtorpant a fiú mellett, a kerti lépcsőjük legtetején, és megpróbált elnyomni egy ásítást. Valahonnan sülő kenyér illatát hozta a szél, és kávészag is terjengett a levegőben. Vajon honnan jöhet? A lány gyomra fájdalmasan követelni kezdte a reggelit. Előbb kisajtolja az igazságot Leóból, aztán irány a konyha…
- Hogy jutottál fel ide? Az a kiskapu mindig zárva van – mutatott Éva a lépcső aljára, ahol a kis rácsos kapu ezúttal félig nyitva tátongott.
Leo megvonta a vállát.
- Most nem volt bezárva. Jobban kellene vigyáznotok. Holmenkollen barátságos hely, de azért nem veszélytelen. Bár ezt neked illene tudnod, hiszen te járkálsz két kétajtós szekrénnyel…
A fiú fintorogva tolta feljebb a sapkáját. Elővillant csillogó zöld szeme, amit még a sötétség sem tudott elrejteni.
- Ők a barátaim – zárta össze maga előtt a karját Éva.
- Igen? – Leo csodálkozva felvonta a szemöldökét.
- Nem fogok neked magyarázkodni. Inkább azt mond meg, hogy hol van Roli.
Leo furcsa mód kacagni kezdett.
- A bátyád? Még a lovardában van, méghozzá Blanca Eriksen társaságában. Talán már a lovak sem kellenek hozzá ürügyként, hogy beszéljenek egymással… vagy bármi egyebet csináljanak.
- Te egyedül hagytad őket? – hüledezett Éva.
- Még szép – legyintett Leo. – Nem kell nekik egy harmadik fél. A bátyád az istállóknál hagyta a telefonját, gondoltam, odaadom neked.
Leo felé nyújtotta a telefont, és igyekezett megnyerően vigyorogni.
- Miért nem vártad meg Rolit? – kérdezte szemrehányón a lány, miközben elsüllyesztette a nadrágzsebében a kis készüléket.
- Szerintem az ő ügye tovább tart, mint az én munkaidőm – kacsintott a fiú. - Én eljöttem, amint megszülettek a kiscsikók. Ha látnád, hogy futkároznak! Van köztük egy kis fekete is… gyönyörű szemei vannak.

Éva lenyűgözve figyelte, ahogy a fiú a lovakról beszélt. Szinte megteltek élettel a mozdulatai és felcsillant a tekintete. Ilyenkor szinte ő is akaratlanul elmosolyodott, és kedve lett volna végigsimítani azt az átszellemült arcot.
Ám Leo hirtelen a lány felé fordult és felkapott a lépcsőről egy addig láthatatlan papírzacskót. Éva végre megfejtette, hogy honnan is árad a kávészag és a többi fenséges illat.
- Megmutatom, mi van a zacskóban, ha velem jössz.
A fiú cinkosan mosolygott, majd megindult lefelé a lépcsőn. Éva úgy érezte magát, mint egy ló, amit répával csalogatnak, hogy ugyan menjen már ki a mezőre.
- Mégis hová akarsz menni ilyenkor? Hajnali öt óra van!
- Majd meglátod, csak kövess. Vagy félsz?

Éva elgondolkozott. Hermész azt mondta, ne mászkáljon egyedül. Tehát elvileg Leóval nem veszélyes sétálgatnia. Vagy vele sem biztonságos? Hiszen hogyan tudná megvédeni a fiú egy görög istennel szemben? Rávillantja a mosolyát?
Éva csak megcsóválta a fejét, ám nem mondott nemet. Engedelmesen megindult Leo után, de nem tudta volna megmondani, hogy a fiú társasága, vagy a kávé illata vonzotta-e jobban. Amikor azonban a Lillevannsveien után lefordultak balra, és elkezdtek átvágni a házak mögötti bozóton, némileg megingott az elhatározása.
- Ez a metró útvonala! – kiáltott fel, amikor elérték a sínpályát.
Leo arra készült, hogy keresztben átszeljék a kiépített vasúti töltést!
A fiú bevárta Évát, majd az órájára pillantott.
- Még jó darabig nem jön metró, nyugi. Simán átmehetünk.
- Itt nem szokás csak úgy mászkálni!
- Lazíts! – nevetett fel ragyogó mosollyal Leo. – Látszik, hogy eddig sosem tettél semmit, ami szabályokba ütközik.
Éva hallgatott, de azért átlépdelt a sínpárokon.
Alig értek át, máris átrobogott egy szerelvény a hátuk mögött, sebesen akár egy gyorsvonat. Éva szemei kerekre tágultak, és mérgesen Leóra nézett.
- Szóval nem jön metró, igaz?
- A menetrend szerint nem jön. A többivel nem számoltam – vigyorgott a fiú.

Éva fújtatva kaptatott fel a meredek, bokros emelkedőn. A keze többször is érintette a fiúét, amikor nem volt képes egyedül felkecmeregni a bozótoson. Amikor egy magánház kertjén vágtak át, Éva már meg sem szólalt, csak pislogott. Reménykedett benne, hogy nincs elrejtve egy bulldog a kertben, ami leharapja az arra járók lábszárát.
- Ez Duidsonék kertje, mindig veszünk tőlük mézet – jegyezte meg Leo, amikor látta, hogy a lány bizalmatlanul nézeget ide-oda.
- És megengedik, hogy csak úgy besétálj? – Éva szemöldöke a homloka közepéig röppent.
Leo titokzatosan mosolygott, majd a karját nyújtotta a lánynak. Éva elfogadta, hiszen alig bírt felevickélni az emelkedőn, hiába építettek Duidsonék egy aprócska lépcsőt is a kertjük végébe.
- A környéken úgy ismernek, mint megbízható és becsületes fiút, aki nem riad vissza egy kis munkától. Tavaly segítettem a családnak rendbe hozni a kerítést, úgyhogy tárt karokkal fogadnak, bármikor jöjjek is.
- Megbízható? – Éva hangja gúnyosan röppent. – Lám, milyen jól megtartottad az ígéreted a norvég órával kapcsolatban is.
A fiú megtorpant és hátranézett.
- Honnan tudod, hogy nem most készülök rá, hogy oktassalak? Egy norvég óra a hegy tetején! Még a szavad is el fog állni…
Éva valamiért úgy érezte, hogy Leo kétértelműen beszél. Valahogy sosem tudta, hogy mi jár a fiú fejében, hiába is mondta ki a gondolatait. Amikor felébresztette a hívásával, nem gondolta volna, hogy öt perc múlva itt fog caplatni mögötte, fák és bokrok között egy meredek domboldalon. Leo olyan volt számára, mint egy fiú a szomszédból, de közben érezte, hogy vonzódik hozzá, jobban, mint kellene.

Amikor Tomival járni kezdett, már az első látásra rózsaszín ködbe burkolózott az egész. Később aztán kiderült, minden egy hamis illúzió, hiszen a fiú teljesen más volt, mint amit Éva várt. Az ízlésük sem egyezett, és sok dologban veszekedtek. Nem szenvedéllyel, hanem utálattal.
Éva megrázta a fejét, és elhessegette Tomi arcát. Kifulladva tette meg az utolsó lépéseket egy vörös épület parkolójában, ám ekkor feltárult előtte a kilátás, amiért úgy érezte, megérte annyit mászni.

A sötét égen éppen akkor bukkant fel a nap első sugara, megcsillantva a szépségét a távolban lévő tavaknak, amik onnan fentről csak még inkább előtűntek. Hatalmas méreteikkel mély öblöt képeztek, és szoros egységet alkottak a közöttük lévő parányi földnyelvekkel. Holmenkollen házai apró pontokként tűntek fel a határtalan fennsíkon, és Éva úgy érezte, a lábai előtt hever az egész világ.
- Na, milyen?
Leo lazán megállt egy korlát mellett, amely hosszan húzódott a mélység fölött. Mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, nem úgy tűnt, mintha ez a kis emelkedő megviselte volna. Leo észrevette, hogy a lány a hátuk mögött lévő épületet nézi.
- Csak egy hotel, az apám itt dolgozott valamikor. Ha gondolkodni akarok, mindig idejövök.
Azzal rátámaszkodott a korlátra, és csak nézte a felbukkanó napsugarakat.

Éva elnézte a profilját, és a félig lehunyt, zöld szemeket. Lassan megszólalt.
- Azt mondtad, sosem tettem semmit, ami szabályellenes. Ez nem igaz. – Amikor a fiú felé fordult, felemelt fejjel folytatta. – Mindig kimásztam a tűzlépcsőre a középiskolában. A tetőn ért véget, oda pedig tilos volt felmenni a diákoknak. De én oda menekültem…
Leo két markába vette a lány jéghideg kezeit. Éva hagyta, és egy kis sóhaj hagyta el a száját.
- Mi elől menekültél? – Leo hangja úgy csendült fel, akár egy kiszáradt kút visszhangja.
- Talán saját magam elől. Mindig bántottam a kisebbeket, mert azok kicsúfoltak.
A két nagy tenyér összezáródott Éva ujjai közül. Az érintés gyengéd volt és meleg, Éva tetőtől talpig elmerült benne.
- Az osztálytársaim azt mondták, az apám nem rendes ember, és mindenét elissza. Amit kaptak tőlem, azt nem felejtették el egyhamar. A legrosszabb az egészben, hogy igazuk volt…
Éva hangja elcsuklott, és nem emlékezett rá, hogy mikor pottyant rá egy könnycsepp a fiú kezére, amiben ott pihent az övé. Úgy borította be a szomorúság, ahogy már régen nem. Talán egykor Pesten érzett hasonlót, amikor végleg búcsút vett a várostól.
- Szóval verekedős kislány voltál? – mosolyodott el Leo. – Kezdek félni, hogy engem mikor terítesz le.
Éva szipogni kezdett.
- Csak ha túl közel jössz – válaszolta nevetve.
Leo is felkacagott, megtöltve élettel a levegőt. Éva már nem is volt annyira szomorú, elmerült a fiú gyönyörű zöld szemeiben.
A csók nem volt tolakodó, csak futó érintés, Éva nem is hitte, hogy megtörtént. A fiú ajkai csak egy pillanatra értek az övéihez, mégis úgy érezte, hogy valami édes vulkán lávája halad egészen a szíve vonalától a lába ujjáig. Megborzongott, amikor Leo keze végigsimított az állán.

- Van itt valami, ami felmelegít – kacsintott rá a következő pillanatban a fiú, és előhúzta az illatozó zacskó tartalmát.
Négy croissant, és két jókora adag kávé került elő. Éva hálásan pislogott, amikor a fiú felé nyújtotta az egyik poharat.
Ott támaszkodtak a korláton, és szürcsölték a kávét. Éva úgy érezte, hogy semmi nem lehetne ennél jobb, még azt is elfelejtette, hogy épp hajnali hat óra felé jár az idő. A szívét megtöltötte valami ismeretlen melegség, amit már jó ideje nem érzett. Gyanította, hogy nem csak a gyönyörű hely, de Leo közelsége is kiváltotta belőle. Óvatosan a fiúra sandított. Az arca még sosem tetszett neki ennyire, mint abban a pillanatban.

- Az én apám sem a legjobb ember a földön. Pár éve lelépett az asszisztensével Thaiföldre – szólalt meg Leo sóhajtva. – Azért dolgozom a lovardában, hogy kisegítsem az anyámat. Először kisegítőként alkalmaztak, mostanra viszont már mindenes lettem.
A fiú mosolyánál csak a nap fénye volt ragyogóbb. Éva akaratlanul is közelebb húzódott hozzá.
- Még sosem láttam újszülött kiscsikókat – jegyezte meg a lány.
Leo szeme rávillant, és a hangjából egyszeriben eltűnt minden ború.
- Akkor mi lenne, ha velem jönnél? Még nem adtunk nevet a fekete csikónak, jól jönne a segítség. Talán a bátyáddal is összefutsz…
A nap sugarai elárasztották Holmenkollent, és sugárzó fénnyel töltötték meg a városrészt. Leo visszapakolta az üres poharakat a zacskóba, és az egészet belehajította a szemetesbe. Éva alig akarta elhinni, hogy épp az előbb ettek meg négy jól megtermett, meleg kiflit.
- Szóval mi a válaszod? – fürkészte a lány arcát.
- A lovardában pótoljuk be a norvég órát? – érdeklődött nevetve Éva.
Leo egy puszit nyomott a lány orrára, majd megragadta a lány kezét.
- Természetesen. Egyébként is, ma is sokat tanulhattál. – A fiú szeme nevetett, olyan volt, mint két hatalmas smaragd.
- Például azt, hogy ne mássz át a metrósínen, mert bármikor jöhet egy szerelvény?
Leo felkacagott, és szorosabban zárta a kezébe a lányét.
- Látod? Nagyon is érdekes óra volt. Épp ezért fogjuk megismételni.
Azzal elindultak lefelé, Éva azt sem vette észre, hogy egy másik úton mentek vissza.
A fiú illata és energiája minden sejtjét kitöltötte, és úgy érezte, szinte fájna megválni ettől a kellemes, bizsergő érzéstől, és Leótól magától is.


Éva dudorászva húzta ki a hajgumit a hajából. Futólag megérintette az ajkát. A melegség még mindig nem múlt el ott, ahol Leo hozzáért. Tudta, hogy nem szerelmes a fiúba, mégis volt benne valami, ami egyenesen vonzotta. Talán a szemei… Rendkívül különleges pillantása volt. Ha rá nézett, Éva elhitte, hogy ő az egyetlen, aki a fejében jár. És persze a lovak…
Éva vágott egy fintort, és előkereste a fésűjét.
Egy óra múlva kellett találkoznia Leóval a házuk előtt. A fiú megígérte, hogy megmutatja, hogyan is kell gondozni egy lovat. A norvégóra gondolata egyre csábítóbb lett…

Amikor Éva futólag az ablakhoz lépett, hogy széthúzza a függönyt, akkor látta meg a hatalmas füstoszlopot, amely a Trostefaret felől gomolygott.
Az egész utca lángolt!


***


Magda asszony mindig is koránkelő volt. Megetette a kutyáját, enni adott az öreg macskájának, aztán bekapcsolta a tévét. A kedvenc műsora egy főzőadás volt, amiben a szakács olyan kívánatosan tálalt fel minden fogást, és egyben elérte, hogy jóképű arcvonásaival minden korosodó öreg dámában újra fellobbanjon a szenvedély.
Amikor Durung nyüszíteni kezdett, már tudta, hogy valami nincs rendben. Ám ekkor még a szokásosnál is jobban nehezére esett feltápászkodnia a kényelmes karosszékéből. Szakácsa épp egy ínycsiklandozó rizsköret receptjét készült továbbfejleszteni, és esze ágában se volt lemaradni róla. Durung majd vár, amíg a gazdi újra ráfigyel.
Ám a kutya csak nem akart elhallgatni.
- Durung! – Magda asszony hangja, rekedtsége ellenére is, határozottan csengett.
Ám a kutya fel-alá rohangált, és úgy viselkedett, akár egy eszelős. Magda asszony tudta, hogy csak a vihar és a tűz vált ki ilyen hatást a kedvencéből.
Sopánkodva feltápászkodott. Utána kell néznie a dolgoknak. Nem történhet úgy valami a Trostefaret utcában, hogy ő ne tudjon róla.

A múltkor is előbb gondolt rá, hogy Björnstadéknál parti legyen, mint maga a ház asszonya.
- Szervezz egy ilyen kis összejövetelt, Emily drágám – mondta Emily Björnstadnak, amikor összefutottak az utcasarkon. – Mindenki kíváncsi a gyönyörűen felújított házatokra. Én meg már mióta éhezem egy újabb kártyapartira…
- Igen, a fiam nagyszerű munkát végzett a festéssel – büszkélkedett az asszony, miközben kiemelte a csomagokat a kocsiból.
Épp akkor vásárolt be, és nem akarta elhinni, hogy már megint a Trostefaret rémébe, Magda asszonyba, és csaholó kutyájába botlik.
Ez a nő sosem ül otthon!?
- Azért is mondom, drágám – bólogatott mindentudóan Magda asszony. - Nem zárkózhatsz be, csak mert André elvette azt a kis fruskát, nem igaz?
Emily Björnstad összezárta az ajkait, és csak nagy nehezen tudta kipréselni magából a választ.
- Andréval már évek óta elváltunk. Azt vesz el, akit csak akar. Ha úgy tetszik neki, összeáll egy húsz évvel fiatalabb lánnyal! Engem aztán nem érdekel.
- Persze, persze, aranyom, de azért…
Magda asszony mindenesetre felhívta Emily figyelmét az abbéli veszélyekre, hogy volt férje netán visszakövetelheti a házat és a közösen vásárolt autót. Legnagyobb döbbenetére a nő meg sem hallgatta, csak tiszteletlenül berohant a házba.
- Még ilyet! – morgott magában az öreg hölgy, és visszatipegett a saját kerítéséhez.

Lefogadta volna, hogy a bajt ezúttal is Björnstadék okozzák. Hiszen a macskájuk ingerli fel állandóan szegény Durungot is! Az a fekete szőrgombóc kész fenevad, nem átallott a múltkor még az ő kis ártatlan jószágába is belekapni! A kutya egy hétig nyalta a sebét, és még akkor is nyüszített, amikor átmentek abba a nyavalyás partiba.
Magda asszony felnyalábolta az egyre jobban ugató kutyát, és kisétált vele a kerítés végéig. Amit onnan látott, minden képzeletét felülmúlta.

A Trostefaret hármas számú háza lángokban állt, a füsttől már ott, a kert végében szédülni kezdett. A lángok hamarosan átterjedtek a szomszédos bükkfára, és már az ötös számú ház garázsát veszélyeztették.
- Tűz van! – sikítozott az öregasszony.
Durungnak több se kellett, addig fészkelődött, amíg ki nem szabadult a kezéből, és elrohant a másik irányba.
Hirtelen éktelen csörömpölés közepette kitört Björnstadék házának egyik földszinti ablaka, és egy alak ugrott ki rajta.
Magda asszonynak több se kellett.
- Hé, maga! Álljon meg! Hívni kell a tűzoltókat! Nem hallja?
A vénasszonynak nem volt ismerős, ki is távozott olyan sebesen, hiába is meresztgette a szomszédok által olyan nagyra tartott figyelő szemeit. Magda asszony reszkető kézzel tárcsázta a tűzoltókat, majd visszament az utcára. Liv asszonnyal a nyolcas házból, már a kert végében összefutott.
- Most mondja meg, Magda! Tűz, a mi utcánkban!
- Ahogy mondja, ahogy mondja! Legutóbb Christiansenéknél volt, amikor beszerelték azt a kandallót…
- Mindig mondtam nekik, hogy túl nagy falat ez nekik, és még költséges is!
- Ugye? Én is mindig ezt mondtam! De hallgatnak ránk a fiatalok? Eszük ágában sincs!

A tűzoltók kisvártatva ellepték a Trostefaret utcát, és hamarosan szirénázva érkezett egy mentőautó is. Magda asszony elment megkeresni Durungot, de közben még sikerült neki odaférkőznie egy meglehetősen ideges mentőshöz is.
- Ki sérült meg?
- Hozzátok azt az oxigénmaszkot! Hol vagy már, Harald!?
- Itt vagyok, uram!
A hordágyon Leo Björnstad feküdt, arca szokatlanul szürke volt, szemei erőtlenül zárultak össze, amikor rátették az oxigénmaszkot. Kezéből vér folyt a fehér lepedőre, egy másik mentős azon a seben dolgozott.
- A fiú… Túléli? – sandított a hordágyra az idős asszony, kezében a kutyával, aki reszketett, akár a nyárfalevél.
- Valaki vigye innen az öreg hölgyet! – horkantott fel az ingerült mentős.
- A fiam! Hogy van a fiam? – Emily Björnstad hisztérikus hangon tépte ki magát az egyik tűzoltó karmaiból, hogy köhögve a hordágyhoz vesse magát.
Megfogta a fia ép kezét, és addig el sem engedte, amíg be nem tolták a mentőautóba.

Egy tűzoltó végül elvezette Magda asszonyt. Ráparancsolt, hogy ne mozduljon a sárga szalag mögül, amivel körbevették a Trostefaret hármas számú házát.
- Valami elektromos vezeték robbanhatott fel, attól terjedt el a tűz! – kiabált oda az egyik tűzoltó a másiknak. - Az a bükkfa teljesen leégett. Csoda, hogy az ötös számú ház garázsa megmaradt.
- A teteje totálkáros lett, de legalább már nem lángol. Pár perc és végzünk!
A másik tűzoltó feljebb csúsztatta kalapját, és a helyére húzta a tömlőt.
- A hármasban már senki sincs bent, de vigyázzatok, leomolhat a tartógerenda!

Felhangzott a szirénaszó a Trostefaret parányi utcájában. A mentőautó elhagyta Holmenkollent, és megindult Osló belvárosa felé.




<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)