6. C Show írta: Xwoman

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


A kérés így szólt: 1. Szeretnék egy szülői értekezletről olvasni, ami iszonyatos verekedésbe torkollik, viszont jó lenne, ha az író ezt nem parodisztikusan oldaná meg, hanem komolyan és következetesen építené fel a problémát. Szeretném, ha minél több szülőnek lenne valami sötét titka, ami kiderül a sztori folyamán. Magyar környezetet előnyben részesítenék.

6. C Show




Széphalmi tanárnő egyenes háttal állt a terem előtt, keze a kilincs fölött remegett, és a bátorságot gyűjtötte, hogy benyisson. Életében most izgult talán a legjobban. Még a számtalan vizsgája és előadása sem tűnt ennyire félelmetesnek. A 6. C volt az első osztálya, de pillanatnyilag biztosra vette, hogy ő a valaha élt legrosszabb osztályfőnök. Csúfosan megbukott. Mindjárt az első általa szervezett kiránduláson.

Az év elején vette át a gyerekeket – vagyis inkább kiskamaszokat – a nyugdíjba vonuló Ilma nénitől. Az idős hölgy figyelmeztette őt, hogy némelyik tanuló elég szertelen és nehezen kezelhető, de ekkora problémára azért nem számított.

– Jó estét! – köszönt rá egy férfi a háta mögül, mire Széphalmi tanárnő megpördült. Kálmán úr köszönt rá, pont az egyik bajkeverő apja. Ő persze cseppet sem érezte magát rosszul, amiért a csemetéje már megint botrányosan viselkedett.

– Jó estét! – felelte a nő hűvösen. Most, hogy társasága akadt, nem húzhatta tovább az időt, így benyitott.

A körberendezett székek mindegyikét elfoglalták, ennyi szülő még nem jelent meg egyetlen értekezleten sem. A tanárnőt mindenfelől számonkérő pillantás fogadta. Egy pillanatra a tüdejébe szorult a levegő, de helyette megszólalt Kálmán úr:

– Üdv mindenkinek! – intett bicskanyitogató lazasággal, és zsebre tett kézzel levágódott egy üres székre. A mellette ülő nő leplezetlen undorral húzódott el tőle. Pedig Kálmán úr nem számított különösebben csúnyának vagy elhanyagoltnak. Ámde akadt egy nagy-nagy hibája: az ő fia volt KisKálmán – keresztnevén Pali, de senki sem szólította így –, minden baj okozója.

Nem kellett találgatni, hogy kire ütött a gyerek. Ki más lenne képes ekkora önbizalommal elviselni a felé áradó ellenszenvet?

– Tisztelt szülők – köszörülte meg a torkát Széphalmi tanárnő, de így is fátyolos maradt a hangja. – A múlt heti osztálykirándulást szeretném önökkel megbeszélni. Gondolom, már értesültek a… – A tanárnő itt megtorpant. Fogalma sem volt, hogy adja elő, mert szimpla problémának nevezni a dolgot nevetségesen bagatell lenne.

– Szeretnénk hallani a maga verzióját – szólt közbe Zita néni, Márti anyukája. Mély, majdhogynem férfias hangú, nagydarab asszonyság, a szülői munkaközösség legaktívabb tagjának számított. A tanárnő bármiben számíthatott rá. Legalábbis eddig. Most viszont olyan ellenségesen méregette őt, mintha máris rendőrt akarna rá hívni.

– Úgy hiszem, személyesen minden érintettel meg… – kezdte a tanárnő, de Zita néni durván a szavába vágott:

– Itt mindannyian érintettek vagyunk!

– Igaza van, elnézést. – Széphalmi tanárnő erővel kényszerítette magát, hogy továbbra is a szülők szemébe nézzen. – Akkor mondom. A vonattal rendben megérkeztünk a kempingbe, és mivel a vacsoráig maradt néhány óránk, szabad programot adtunk a gyerekeknek. A vacsoránál vettük észre, hogy öt tanuló hiányzik.

– Csak akkor? Mit csináltak maguk, kísérők ez alatt a néhány óra alatt? – szállt be a beszélgetésbe Dóra néni is. Az ő fia is a szökevények közé tartozott, noha Ferivel soha semmi probléma nem akadt mostanáig.

– A szobáinkba mentünk kipakolni, de…

– Mit de? Legalább az egyiküknek ott kellett volna maradnia a diákokkal, míg a másikuk kipakol! Húszból tűnt el öt gyerek, húszból! Mi lenne, ha ötvenre kell vigyázniuk?

– Mit pattognak? – Kálmán úr most szólalt meg először, eddig szórakozott mosollyal hallgatta a beszélgetést. – A gyerekeink már nem óvodások, én sem gondolnám, hogy minden másodpercben rajtuk kell tartanom a szememet.

Széphalmi tanárnő gondolatban a fejét fogta. Kálmán úr jelen helyzetben annál rosszabbat nem is tehetne, minthogy a pártjára áll.

– Azért nem maradtunk mellettük, mert a kemping egyetlen kijáratát éjjel-nappal portás őrzi.

– Mégis kijutottak valahogy! – dörrent rá Zita néni.

– A gyerekek később elmondták, hogy átmásztak a kerítésen – felelte a tanárnő.

– Hogy vihették oda a gyerekeinket, ahol ilyen könnyen át lehet mászni a kerítésen? – háborgott Kovács úr. Ő maga két széket is elfoglalt, mindig vörös puffadt arca most inkább bordónak tűnt.

– A kempingnek csak a weboldalát néztük meg, fogalmunk sem volt, hogy… – Széphalmi tanárnő ezt sem tudta végigmondani.

– El se mentek személyesen megnézni előtte? És képes magát pedagógusnak nevezni?

– Mert a maguk kedvéért át kellene utaznia a fél országot kerítést mérni? – kérdezte Kálmán úr. Most már pofátlanul vigyorgott, nyilvánvalóan élvezte, hogy a többiek egyre jobban felhergelik magukat.

– Nem a mi kedvünkért! A gyerekeink biztonsága kedvéért! – replikázott Dóra néni.

– Ha mindenáron ki akartak jutni a kölykök, biztos vagyok benne, hogy megoldották volna, akármilyen kerítéssel.

– Kölyke az állatoknak van. Meg magának!

– Mintha Ferike nem lett volna benne… – adta meg Kálmán úr a kegyelemdöfést, mire az asszony szóhoz sem jutott.

– Tényleg nem kellene mindent a tanárnő nyakába varrni – használta ki a csendet Juci néni. A kislánya, Szabina is elszökött a fiúkkal, és nem először hagyta magát belevinni a rosszba. A kislány saját bevallása szerint is boldogan vágott bele a mindenféle kalandba, hogy aztán a szülei vörös arccal, szégyenkezve szabadkozzanak.

– Miért, akkor ki a hibás? A kemping vezetői, hogy nem építettek méterenként portásbódét? Az erdő, hogy képes volt a kerítés mellé nőni? Talán a vonat, amiért odavitte őket? – élcelődött Zita néni.

– A gyerekek hibáztak. – Juci néni hangja suttogásnak tűnt a dörgedelmek mellett.

– Ők még nem tudják felmérni a tetteik következményét! – vágta rá az asszony felháborodva. Szemmel láthatóan zokon vette, amiért a csodálatosan felépített szarkasztikus beszólásával képes valaki vitába szállni.

– Ha háromévesek lennének, még igazat is adnék maguknak – mondta Kálmán úr. – Továbbra is tartom, hogy ezek a kölykök… bocsánat, gyermekek nem kisbabák már, és nagyon is tudják, mi helyes és helytelen.

– Pont a magáé tudná!

– Tudja is. Attól, hogy engedem neki elkövetni a saját kis hibáit, még nem rossz gyerek.

– Kis hibáit? KIS HIBÁIT!? – Zita néni szinte üvöltött. – Ki tudja, mi történhetett volna velük! Ha bezuhannak egy szakadékba? Vagy megsérülnek és nem tudnak segítséget hívni? Azt olvastam, hogy még parlagi viperát is találhattak volna!

– Volna-volna-volna – legyintett Kálmán úr. – Ez alapján nekünk is fejünkre szakadhatott volna a mennyezet két perccel ezelőtt.

Széphalmi tanárnő ekkor döntött úgy, hogy már meg sem próbálja kézben tartani a társalgást. Legszívesebben rájuk szólt volna, mint a gyerekekre szokott, hogy maradjanak csendben és viselkedjenek éretten, de nem akart olajat önteni a tűzre.

– Valóban nagy baj is történhetett volna, de szerencsére mindenki épségben visszajött – vette át a szót ismét Juci néni. – Szabinát megbüntettük, és megígértettük vele, hogy többet ilyet nem csinál.

– Hah! – prüszkölt Zita néni megvetőn. – Gondolom, abból tanul!

Juci néni erre csak szégyenkezve lehajtotta a fejét és hallgatott.

– Ezek miatt az én fiam is beírást kapott! – reklamált Dóra néni.

– Mert ugyanúgy megérdemelte, mint a többiek – vetett rá Kálmán úr egy vérlázító mosolyt.

– Megérdemelte? Hogy egy éjszakán át bolyongjon? El sem tudom képzelni, mennyire retteghetett szegény Ferike!

– Na ne röhögtessen! Az a kölyök ugyanúgy benne volt! – legyintett Kálmán úr.

Széphalmi tanárnő ebben kénytelen-kelletlen igazat adott a férfinak. A szökevények másnap kora délután visszatértek – akkor már a kapun át. Koszosan, sárosan, apró horzsolásoktól eltekintve épségben, ám arcukról nem fáradtság, hanem egy sikeres kaland diadala sugárzott.

– A lányom azt mondta, hogy sötétedésig csak a tábor területén keresték a gyerekeket – ragadta magához a szót ismét Kovács úr. Kovács Karolina számított a legnagyobb strébernek az osztályban, és talán őt kedvelték a legkevésbé a diáktársai. Bezzeg az édesapja aktív tagja volt a szülői munkaközösségnek.

– Mert nem hittük, hogy ki tudtak szökni – védekezett a tanárnő.

– Hinni a templomban kell – vetette oda Zita néni.

– Meg prédikálni is – ütötte le a labdát Kálmán úr. – Bár ahogy észreveszem, maga humorizálni próbál, de…

– Én nem látok ebben semmi vicceset! – A nő kerek képe kivörösödött az indulattól.

– Akkor már ketten vagyunk.

– Kérem, higgadjanak le! – szólt közbe Széphalmi tanárnő. – Én azon vagyok, hogy megoldjuk ezt az ügyet…

– Hát nekem nagyon nem úgy tűnik! – fojtotta bele a szót Dóra néni. – Mi a problémát akarjuk feltárni, de eddig csak kifogásokat és magyarázkodást hallottunk! – A nő diadalmasan körülnézett, mire több felől helyeslő morgás és bólogatás fogadta a kijelentést.

– Csak egy kérdés: tudnánk-e olyat mondani, ami a maguk szemében nem kifogás vagy magyarázkodás? – kérdezte Kálmán úr unott hangon.

– Tudnának! Rengeteg olyat tudnának! – pattant fel Dóra néni. – Megoldást akarunk arra, hogy a gyerekeink akkor is biztonságban legyenek, ha nem vagyunk mellettük! És felelősöket, amiért ez egyáltalán megtörténhetett!

– Úgy van, úgy van! – tapsolt Kálmán úr. – Statuáljunk példát! Akasszuk fel a kísérő tanárokat és a portást, a campinget meg gyújtsuk fel!

– Nekünk elég lenne az is, ha a tanárnő benyújtaná a felmondását. Szomorú, hogy nem tette meg eddig magától. Valamint ígéretet kérünk az iskolától, hogy ezentúl csak tapasztalt nevelők fogják kísérni a gyerekeinket – sorolta Zita néni.

– És kártérítést is kérünk, amiért egy csomó befizetett pénzünk elúszott! – tette hozzá Kovács úr. – Két múzeumba is megvettük a jegyeket, de ebből nem lett semmi!

– Nem gondolják, hogy ez már túlzás? – szólalt meg Juci néni.

– Ezek nem – ingatta a fejét Kálmán úr.

– Ezek? EZEK!? – hördült fel Zita néni. – Hogy beszél velünk? Mit képzel magáról?

– Ez utóbbit én is kérdezhetném. Ha az iskolavezetés nem akarta a tanárnőt elbocsátani az eset után, nem hiszem, hogy joguk lenne ezt követelni. És tartom magam ahhoz, hogy a gyerekek is legalább annyira hibásak, mint a kísérőtanárok.

– A magáé esetleg, de az enyém biztos, hogy nem! Ferikét csak belevitték a hülyeségbe! – védekezett Dóra néni.

– Ó, igen! Követeljük még, hogy más osztályba kerüljenek az ilyen Kálmán-féle bajkeverők! – tette hozzá Zita néni.

– Miért nem maguk íratják át a gyereküket? – kérdezte Juci néni, már ő is emelt hangon. – Nem fogom a maguk kedvéért Szabinát másik osztályba vinni, az biztos!

– Pedig ő is borzasztó rossz hatással van a többiekre! Lány létére… – fintorgott a nő.

– Már mondtam. Felelősségre vontam. Mit várnak még?

– Azt, hogy térden csúszva esedezzünk bocsánatért, ha már a tanárnőt is meg tudták félemlíteni – közölte Kálmán úr. – Sajnálom, de velem ez nem fog működni.

– Még mindig nem fogja fel, hogy milyen veszélyben voltak a gyerekeink? – sipákolt Dóra néni. – Mi van, ha megtámadja őket egy medve?

– Az előbb viperáktól féltek, most meg medve? Mi lesz a következő, velociraptor?

– Maga nem olvas híreket…? Arrafelé egyre több a medve! – háborgott Zita néni, majd lesajnáló mosollyal hozzátette: – Már ha egyáltalán tud olvasni…

– Ha sértegetni akar, legalább legyen eredeti – forgatta a szemét a férfi unottan. – Mindenesetre csatlakozom Jucihoz, és én sem fogom a fiamat másik osztályba vinni.

– Petíciót indítunk! – csapkodta a térdét Kovács úr. – Nem akarom, hogy a kislányom ilyen környezetben maradjon! Ilyen… Szabina-félékkel!

– Le lehet szállni a lányomról! – vesztette türelmét Juci néni.

– Ha megnevelte volna, most nem ő lenne a téma – mondta Zita néni. – De ugye ki mit lát otthon…

– Amennyiben ez így lenne, Karolina minden reggel részegen jönne az iskolába. Apropó, Kovács úr, hol fogja indítani a petíciót, a kocsmában? – érdeklődött Kálmán úr.

– Hogy meri…? – hördült fel az említett, és megpróbált egy lendülettel felkelni, ám a súlya visszahúzta.

– Még maga vádaskodik? – tette csípőre a kezét Zita néni, majd Juci nénihez fordult: – Maga pedig ne védje a lányát, azt a…

– Mit? Minek akarja nevezni a gyerekemet?

– Minek is? Maga minek hívná az olyan lányt, aki négy fiúval tölt egy éjszakát a… – Zita néni nem tudta befejezni, mert Juci néni akkora pofont kevert le neki, hogy visszhangzott az osztályterem.

– Ezt meg hogy képzeli? – Ebbe már Dóra néni is beszállt. Juci néni elé állt, és két vállánál hátralökte. – Nem csoda, hogy ilyen a kölyke, ha az anyja ilyen!

– És Ferike kire ütött? Az apjára, ugye? – Juci néni látványos pillantást vetett Kálmán úrra. Széphalmi tanárnő ekkor kapcsolt: hiszen Feri és KisKálmán annyira hasonlítottak, mintha… vagyis Dóra néni reakcióját látva nagy eséllyel tényleg testvérek voltak.

– Ezt honnan veszi…? – hápogott döbbenten.

– Mindenki tudja! Mindenki ebben a rohadt városban, csak a bamba férje nem!

Dóra néni ekkor Juci néninek ugrott. Két kézzel a hajába kapaszkodott, úgy húzta a föld felé, míg Juci néni a nő arcába markolva próbált kiszabadulni. Zita néni, aki eddig csak döbbenten fogta az arcát, most észhez tért, és Juci néni hátát kezdte ütlegelni.

– Kérem, csináljanak valamit! – Széphalmi tanárnő a fejét fogta. Kovács úr nehezen megpróbált felkelni, ám Kálmán úr ekkor meglendítette az öklét. Az ütéstől megremegett Kovács úr hájas arca és a férfi visszaszédült a helyére. Kálmán úr azonban ennyivel nem elégedett meg, nagy lendülettel nekiment, és felborította a székkel együtt.

A tanárnőnek itt lett elege. Felnyalábolta a papírjait, és otthagyta az egyre nagyobb káoszt. Még hallotta, hogy utána kiáltanak, de már nem érdekelte. Egyenesen az igazgatói felé ment, hogy benyújtsa a felmondását, miközben elismeréssel adózott Ilma néninek, hogy hosszú évtizedeken át bírta.

Elhatározta, hogy legközelebb inkább egy McDonald’sba küldi az önéletrajzát. Egy jó távoli McDonalds’ba. Olyan munkakörbe, ahol minél kevesebb emberrel kell foglalkozni. Mondjuk a krumplisütő jó lesz. És ha valaki véletlenül a 6. C. szülői munkaközösségéből odakeveredne… az forró olajat kap a képébe a menü mellé!



Vége





Köszönöm, hogy elolvastál! A blogomat itt találod: https://nunualkot.wordpress.com/



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)