Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


VII. Sui Lúthien agor


Rowena nem bírt felkelni, de nem is akart. Teljesen összetört a lelke.
Nem akarta hallani, ahogy Boromir hangja egyre halkul; nem akarta tudni, hogy a harcos testéből lassan elszáll az erő; nem akarta elhinni, hogy a barátja haldoklik.

Ne engedd, hogy örökre elmenjen! Mentsd meg őt!
„Túl késő, Isabel. Már nem tudok segíteni rajta. Nemsokára elhagyja őt az élet; és a halálból még senki sem jött vissza…”
„Dehogynem.”

A lány könnyei egy szempillantás alatt felszáradtak. Tagjaiba visszatért az erő.
Már tudta, mit kell tennie.

Felemelte a fejét. Aragorn már nem ült Boromir mellett; a harcos sápadtan, üveges szemmel feküdt a fa tövében. Barátja holttestét látva a lány lelkébe újra belehasított a fájdalom; de ugyanakkor ez meg is erősítette elhatározásában.

Úgy kell tennie, ahogy Lúthien tette. Ez az utolsó esélye.
Sui Lúthien agor.

*****


Közben Legolas és Gimli is megérkezett, és beszédbe elegyedtek Aragornnal. Rowena kézháttal letörölte könnyeit, és figyelni kezdett.

– Nincs idő, hogy eltemessük – mondta épp Aragorn. – Minél hamarabb indulnunk kell az orkok után, akik elhurcolták Trufát és Pippint.
A lány gondolatban megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább erről nem kell győzködnie őket.
– Akkor mit tegyünk?
– Bízzátok rám – szólalt meg a lány a sírás miatt rekedt, de határozott hangon. – Megadom neki a végtisztességet, hozzá illő módon.

– Egyedül akarod eltemetni? – kérdezte Aragorn hitetlenkedve. – Ez képtelenség!
– Nem eltemetni akarom – sóhajtott a lány. – Leengedem a folyón egy csónakban. Az Arany Vízesés lesz Boromir sírboltja.

A harcos eltöprengett.
– Ez nem hangzik logikátlanul – jelentette ki végül. – Viszont egyedül végrehajtani képtelenség, pláne neked. Ehhez túl gyönge vagy.
A lány utálta az ehhez hasonló mondatokat, de el kellett ismernie, hogy Aragornnak igaza van.

– Rendben – suttogta. – Akkor kérlek, annyit segítsetek, hogy beteszitek Boromir holttestét – itt megbicsaklott a hangja a fájdalomtól – egy csónakba. De a többit tényleg meg tudom csinálni egyedül.
Barátai még mindig kétkedve néztek rá.

– Kérlek, hadd búcsúzzak el tőle! – sóhajtott a lány.
– Rendben – mondta végül Aragorn. – Segítünk abban, amit kértél, aztán magadra hagyunk, ha úgy akarod.
– Így szeretném – jelentette ki elszántan a lány.

*****


Fél óra múlva már egyedül állt az Anduin partján, lábainál Boromir egy csónakban.
Töprengett. Hogy is történt pontosan az, amit követni akar?

Miután Carcaroth, a warg megölte Berent, Lúthien belehalt a fájdalomba, amit az elvesztése miatt érzett. Mindketten eljutottak Mandos Csarnokába, a túlvilág első állomására, ahol Tinúviel olyan szép dalt énekelt, hogy Mandos szíve megesett rajtuk, és a leghatalmasabb valától, Manwétól kért segítséget a számukra. Manwe egyik ajánlatát elfogadva pedig Lúthien és Beren halandókként még egy időre visszatérhettek az élők világába.

Tehát ha pontosan ezt akarja tenni, akkor először is meg kell ölnie magát.
– Na, így azért nem! – szögezte le a lány. Tudta ugyan, hogy a fogadalma szerint „az élete árán is” megmenti Boromirt, de úgy nem volt hajlandó feláldozni az életét, hogy egyáltalán nem biztos, eléri-e célját.
De nem is biztos, hogy az élet-halál kérdésen múlik minden.

Egy biztos: énekelnie kell. Tiszta szívből szólóan, ahogy Lúthien tette.
Már tudta is, hogy mit. Hogy mi az, amit igazán át tud élni ebben a helyzetben, ami talán még a valákat is megindítja. Az énekhangja sem volt éppen rossz, tehát volt esély, hogy sikerrel jár.
A baj csak az volt, hogy amit énekelni akart, csak a szövegét tudta, dallamot nem. Más dallal viszont nem érhet el ugyanolyan hatást. Tiszta sor: improvizálnia kell.
Lehunyta a szemét, hatalmas levegőt vett, majd belefogott:

Rohan mocsarán-mezején, ahol
a sörényes fű lobog,
A Nyugati Szél ott sétál,
falon át kódorog.


Bizonytalanul kezdte, de később egyre inkább felbátorodott. Szívvel-lélekkel átérezte, amit énekel: Boromir halotti dalát. Beleöntötte minden fájdalmát, amit a gyász miatt érzett; a barátságot, ami a harcoshoz kötötte. És hangjában ott bujkált a remény, hogy megvalósulhat, amire vágyik. Szeméből újra könnyek törtek elő, de hangja pont emiatt csengett egyre erősebben és tisztábban.

Ó, Boromir! Az Őrtorony
most már Észak felé néz,
Feléd, Rauros, míg áll a világ,
feléd, te arany vízesés!


*****


– Azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejedben, Númenor Kincsének Birtokosa?

A hang váratlanul érte Rowenát. Ő még mindig az iménti ének hatása alatt állt. A lelke mélyén persze számított rá, hogy a valák hangja egyszer csak megszólal, de hogy így?…

– Azt hiszed, nem tudom, hogy csak azért gyönyörködtetsz, mert azt reméled, visszaengedjük? – hallotta ismét. A szavak visszhangot vertek az erdőben, a hang olyasmi hangzású volt, mint Galadrielé: kortalan, meghatározhatatlan nemű, varázslatos, bölcsességgel teli. Ennek ellenére a lányban nem ébresztett félelmet.
– Nem csupán számításból daloltam – válaszolta. – Az ember különben sem tud tiszta szívből énekelni, ha csupán érdekből teszi. Ha valóban tudnád, mi jár a fejemben, és ismernéd az emberi lelket, nem beszélnél így.

– Hogy mersz ilyen tiszteletlenül beszélni velem, a valák leghatalmasabbikával, Arda urával? Tiszteletlen vagy és tudatlan, meg sem érdemelnéd, hogy egyáltalán meghallgassam a kívánságodat!
– Tiszteletlenségem csupán a tapasztalatlanságom következménye, bocsáss meg – hajtott fejet a lány. – Nyilván te is tisztában vagy vele, hogy idegen világból jöttem, és nem sokat tudok a középföldi illemről. Talán ez is mentségemre szolgál fiatal korom mellett.

– Az a szerencséd, hogy romlatlan lélek vagy, és tudom, hogy minden szavad a szívedből fakad – enyhült meg Manwe. – Miért akarod annyira, Ártatlanság, hogy Denethor fia Boromir visszatérjen?

– Tudom, hogy Boromirnak bűnhődnie kell, mert megpróbálta elvenni Hordozójától a Gyűrűt. De egy pillanattal később meg is bánta ezt a tettét, és minden erejével azon volt, hogy megvédje Frodó barátait az orkoktól.
– Nem szükséges, hogy ezt elmondd – szólt közbe a Hang. – Ez nem válasz a kérdésre. Miért akarod, hogy visszatérjen?

– Mert apja mindig őt dicsérte inkább, mint fivérét. Képes lenne azt is ráfogni, hogy miatta halt meg a bátyja. És ennek ellenére Boromir és Faramir testvérekhez illően szerették egymást. Mert Boromir a barátom volt, sőt: több annál. Mert nem ilyen sorsot érdemelt.

Manwe Hangja nem felelt. A lány érezte: nem sikerült meggyőznie.

Ekkor Mîrelin ismét felizzott, és a lány fejében lassan körvonalazódni kezdett valami. Egy halk sejtés azt súgta neki: adja át az irányítást. Engedje, hogy a gyűrű ereje beszéljen helyette.
Ösztönösen tudta, mit kell tennie. Elnyugtatta gondolatait, és engedte, hogy a szokatlan, de mégsem idegen érzés átvegye a hatalmat teste és lelke fölött.
Fehér köd borította be az elméjét. Nem érzett semmit; kicsit olyan volt, mintha meghalna…

*****


A furcsaság csupán egy pillanatig tartott, legalábbis Rowena így érezte. Valójában nem tudta, mennyi idő telt el közben. A torkában érezte, hogy valószínűleg elég sokat beszélhetett, de hogy miről, arról halvány sejtelme sem volt.

– Meggyőztél, Mîrelin Úrnője – hallotta ismét a Hangot. – Bebizonyítottad, hogy tényleg jogod van visszahozni Boromirt a halálból. De, mint azt magad is sejted, nem ingyen.
– Bármit vállalok érte.
– Két választási lehetőséged van, ahogy Lúthiennek is volt. Az első: amint Boromir feltámad, átadod neki Earnur Gyűrűjét, majd visszatérsz arra a helyre, ahonnan jöttél.

– Ezt rögtön elutasítom – jelentette ki a lány határozottan.
– Ne szólj elhamarkodottan – intette őt Manwe. – A második választásban sokkal több a kockázat számodra.
– Lehet, de én nem tudok a barátaim nélkül élni, és Mîrelin varázslatai nélkül nem találkozhatnék velük többet.

– Ahogy gondolod – mondta Manwe nekem mindegy-hangsúllyal. – Nos, a következő lehetőség egy kicsit bonyolultabb. Mielőtt Boromirt visszaengedjük, titoktartási fogadalmat kell tenned. Arról, hogy te vagy az Ártatlanság, akiről a jóslat beszél, egy szót sem szabad szólnod barátaid előtt. Ha még is megteszed, vagy ők más módon tudomást szereznek róla még mielőtt a Sötétség száműztetett volna Középföldéről, Boromir és te is abban a pillanatban meghaltok. Ha Szauron legyőzetése után árulod el, akkor pedig Númenor Kincse elveszti minden hatalmát.

Rowena megremegett. Nem lenne egyszerűbb mégis az elsőt választani? Ha a második feltételnek engedelmeskedik, az azt jelenti, hogy még hónapokon át titkolóznia kell, amit utál, és ami miatt egyszer már majdnem elszakadt a Szövetségtől. Azonban arra van esély, hogy ezt be tudja tartani, a másikra viszont nincs, és gyanította, hogy ha megszegi ígéretét, az mindkettejük halálát jelentené.

– Az utóbbit választom – jelentette ki végül. – Fogadom, hogy minden középföldi barátom előtt eltitkolom hatalmamat, legalább addig, míg Szauron végérvényesen legyőzetik, és eltávozik e világból minden sötét teremtménnyel együtt.
– Úgy legyen, elfogadjuk. Ilúvatar adjon neked erőt a fogadalom megtartásához, és ne feledd, mi történik, ha megszeged esküd.

„«Ilúvatar adjon neked erőt a fogadalom megtartásához»… Miért mondja ezt ilyen gúnyosan? – töprengett Rowena. – Ha már most azt hiszi, nem tudom betartani az esküt, hát hatalmasat téved! Ha csak a saját életemről lenne szó, habozás nélkül mindent elmondanék az első alkalommal, amikor ők kérdezik, de nem vagyok olyan bolond, hogy emiatt kárba vesszen mindaz, amit most tettem!”

– Észben fogom tartani – felelte. – Hannon ah aglar in Rodyn!* Soha nem felejtem el, amit most értünk tettetek!

Nem kapott választ, de nem is vágyott rá. Most már csak Boromir érdekelte.
Letérdelt a harcos mellé, kirántotta testéből a nyilakat, majd tünde gyógyítószöveget motyogva, gyűrűs kezét a sebek fölött mozgatva összeforrasztotta barátja sebeit.
Ezután megfogta a harcos kezét. Érezte, hogy az újra melegedni kezd; majd látta, hogy Boromir mellkasa emelkedik és visszasüllyed – tehát lélegzik.

Megkönnyebbülten sóhajtott, szemében újra könnyek csillantak; de ezek már a boldogság könnyei voltak.
– Boromir – suttogta elfúló hangon. Nem mert hangosan megszólalni; félt, hogy azzal megtörné ezt a csodát, hogy szétfoszlana az egész, mint egy álom.

A férfi szeme felpattant. A most már titkolatlanul boldogan mosolygó lányt megpillantva felült a csónakban; szeme döbbent-rémülten elkerekedett.
– Rowena – nyögte. – Jaj, ne… Az nem lehet, hogy te is meghaltál!
– Élek, Boromir – felelte a lány. – Mindketten élünk. Visszajöttél a halálból.
– Te hoztál vissza – suttogta a harcos. Nem kérdezte, kijelentette. Tudta.

A lány szó nélkül a férfi nyakába vetette magát, és szabadjára engedte könnyeit. Zokogásában benne volt minden érzelme: a félelem, hogy elveszti Boromirt, a remény, hogy talán mégsem és a megkönnyebbülés és boldogság, hogy barátja újra él.

*****


Amint végre lecsillapodott a zokogása, Rowena elmesélte, mi történt kettejükkel az iménti néhány percben. Kivéve persze a valák feltételeit.Boromir hitetlenkedve hallgatta. Nem értette, miért tette ezt a lány. Isabel elmondta volna neki a titkot? De nem, az nem lehet, hiszen a lány egyáltalán nem látszik zaklatottnak, márpedig ha azt megtudná, az lenne. És különben is, biztosan elmondta volna, hogy tud róla.

Ezenkívül türelmetlenül várta, mikor ér a lány a történet végére. Furdalta a lelkiismeret amiatt, amit Frodóval tett.
– Mi történt a hobbitokkal? – kérdezte gyorsan, mikor a lány elhallgatott.
– Trufát és Pippint elhurcolták, de Aragornék utánuk eredtek.
– Mi az, hogy Aragornék? Ki még?!
– Legolas és Gimli – mosolygott a lány. – De persze te Frodóra vagy kíváncsi, igaz?
– Igen, igen, igen – hadarta türelmetlenül a férfi. – Épségben van?
– Igen, nyugodj meg, nincs semmi baja. Tovább indult Mordor felé, Samuval.
– Hála legyen Erunak – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi. Igyekezett leplezni a gyötrő lelkiismeret-furdalást.

– Tényleg kis híján elvetted tőle a Gyűrűt? – suttogta Rowena. Még mindig nem bírta elhinni ezt barátjáról.
Boromir megmerevedett.
– Honnan tudod?! – nyögte.
A lány döbbenten meredt maga elé.

Tehát tényleg megtette.

– Ennyire elítélsz miatta? – kérdezte suttogva Boromir.
– Istenem, dehogy! – rezzent fel a lány. Őszintén beszélt, tényleg rengetegszer átgondolta magában ezt a dolgot, és mindig arra jutott: akár kedveli, Boromirt, akár nem, a férfi nem hibáztatható azért, amit tett. – Tudom, hogy ha csak rajtad múlt volna, soha nem tettél volna ilyet.
– Ha csak rajtam múlt volna? – kérdezte a harcos döbbenten. – Hogy érted ezt?
– Ha nem ültette volna el benned apád azt a rögeszmét, hogy a Gyűrű segítségével megmentheted a hazád, ha nem parancsolt volna rád, hogy vidd el neki…

– Honnan tudsz te erről?!
Rowena elgondolkodott. Elmondja neki? Végül is, miért titkolná előtte? Szegénynek most egy jó darabig úgysem lesz lehetősége rá, hogy továbbadja.
– Emlékszel még arra, mikor Tolkienről meséltem, még az árvaházban? – Boromir bólintott. – Nos, nem mondtam el mindent róla. Nem csak a régi regéket írta meg a könyveiben, hanem a ti jövőtöket is, Középfölde Negyedkorának kezdetéig. Olvastam bennük pár dolgot az apádról, és – bár ezt konkrétan egyszer sem mondta ki –, ki lehetett következtetni a viselkedéséből, mit tett.

Boromir megint csak nem tudott megszólalni. A lány annyira hihetetlen dolgokat mondott, hogy talán el sem hitte volna, amit beszél, ha nem tudta volna, hogy képtelen hazudni.

– És ez a jelenet is szerepel abban a kódexben? – kérdezte viccelődve. – Azért hoztál vissza az életbe, mert ezt is előre láttad, vagy…
– Nem, Boromir – felelte a lány. – Az én karakterem teljes egészében kimaradt abból a könyvből – „ahogy Earnur Gyűrűje is”, tette hozzá gondolatban. – Tolkien meséje szerint tényleg meghaltál.

„Na, most jön a legnehezebb rész.”

– És épp ezért, kérlek, hallgass rám, és azt tedd, amit mondok neked.
– Adósod vagyok az életemért – hajtott fejet Boromir komikusan.

Rowena hatalmas levegőt vett.

„Essünk túl a nehezén.”

– Nem mehetsz vissza hozzájuk… egyelőre.

A harcos értetlenül nézett.
– Kérlek, értsd meg – folytatta a lány. – Én… én megfogadtam valamit a valáknak, hogy visszahozhassalak. Mindkettőnk további élete attól függ, be tudom-e tartani ezt a fogadalmat. Emiatt azt is el kell titkolnunk, hogy te életben vagy.

Boromir lehajtott fejjel ült. Mindennél jobban vágyott arra, hogy láthassa testvérét, hazáját, de értette, miről beszél a lány. Nem mondhatott nemet neki.

Rowena a parton a kupacba összerakott tárgyak közül válogatott, amiket az orkokat üldöző hármas hagyott itt. Talált még pár cipót, szárított húst: olyan élelmiszereket, amikről Aragorn úgy vélte, sok helyet foglalnának és kisebb a tápértékük, mint a lembasé. Neki viszont megfeleltek.

Felnyalábolta az ételeket, majd beledobta őket Boromir csónakjába.
– Át tudnál evezni a túlsó partra? – kérdezte kedvesen.

*****


Pár perccel később a dereglye az Anduin nyugati partján pihent. Míg Boromir a Rowena által összeszedett dolgokat pakolta össze, a lány egy kis vizet mert a csónakba, majd, a kezével evezgetve benne, tünde nyelven motyogott. Lassan kezdett is látszani a varázsige hatása.
Rowena a háta mögé pillantott, és megnyugodott: barátja nem látott semmit az egészből. Gyorsan felpattant, majd lábával megtolta a mágiával kezelt csónakot, és hagyta, hogy azt elsodorja az ár. Még mielőtt Boromir bármit is észrevehetett volna, felkapta a két részre osztott teher egyik felét, és a folyóval párhuzamosan dél felé indult.

*****


– Meddig megyünk még? – kérdezte Boromir félórányi gyaloglás után. Körülöttük lassan ritkult az erdő; helyét átvették az Emyn Muil sziklái.
– Nem tudom.
– Legalább azt elárulnád, hová tartunk?
– Halvány fogalmam sincs – mosolygott a lány. – De valami azt súgja, ebben az irányban megtalálom, amit keresek.
– És mégis miféle dolgot keresel? – forgatta a szemét a harcos.
Rowena válasz helyett hirtelen kelet felé fordult, és eltűnt egy szikla mögött. Megvárta, míg a férfi utoléri, majd megszólalt:
– Például effélét.

Boromir alig hitt a szemének. A sziklafalak közt gondosan elrejtve aprócska ház állt. A fából épült kunyhó kissé már roskadozott, de még így is barátságos volt négyfelé osztott ablakaival, cserepes tetejével, aprócska ajtajával.

A lány gondolkodás nélkül belépett az ajtón. Odabent rögtön majdnem beletenyerelt egy terebélyes pókhálóba, körbenézve pedig látta, hogy a bútorokat és a padlót is ujjnyi vastag porréteg fedi.

− Hát, ez még nem túl… lakályos – mondta a lány, miközben beengedte maga mögött Boromirt. A harcos ámulva nézett körbe a szobában. Vajon kik lakhattak itt? És mi késztethette őket arra, hogy elhagyják ezt a házat?
A kunyhó belseje egyetlen szobából állt. Középen tűzrakóhely helyezkedett el, mellette egy kis bográccsal és a hozzá tartozó állvánnyal, a szoba egyik sarkában pedig egy rakás tűzifa. A berendezést egy ágy, egy kisebb polc, egy asztal és két szék alkotta.

− Kissé ki kellene takarítani – jegyezte meg a lány. Utálta ugyan a házigürcöt, de hát a barátaiért mindent!
A polc mellé takarítószerszámok voltak támasztva. Rowena felkapott egy normál- és egy tollseprűt.

− Válassz! – tartotta az eszközöket a férfi elé.
− Tessék?!
− Kissé élhetőbbé kéne tenni ezt a házat, nem gondolod? – forgatta a szemét a lány.
− Néhány hónapig csak eltengődök itt így is − vont vállat Boromir. Esze ágában sem volt takarítani.
− Ebben a porfészekben? Pókok tanyáján?!
− Laktam már rosszabb helyeken is.
− Ja, persze, mert ott nem volt asszony, aki gondoskodjon rólad!
− Szerencsére – vigyorgott Boromir kajánul.

A lány durcásan vállat vont. Megragadta a tollseprűt, és nekiállt pókhálótlanítani.

*****


Újabb félórával később a ház alsóbb régiói már egészen jól néztek ki. A belmagasság viszont elég nagy volt, így a mennyezetet a lány nem érte fel. Az elérhető magasságban lévő részekkel végezve Rowena seprűt ragadott, hogy a padlót is megtisztítsa.

− Nem unod még, hogy percenként belemész egy pókhálóba a fejeddel? – kérdezte a nála egy fejjel magasabb Boromirt vigyorogva.
− Nem, ugyanis nem megyek bele pókhálókba percenként! – vágta rá a harcos dühösen. Aztán ismét a fejéhez kapott, és kínos vigyorral szedegette magáról a vékony, szürke fonalakat.

− Hanem gyakrabban – bólintott a lány. – Komolyan úgy véled, hogy itt el tudnál tengődni pár hónapig?
A férfi bólintott, ezzel ismét belefejelt egy pókhálóba.

Rowena nem bírta tovább. kitört belőle a nevetés.
− NEM TUDNÉK‼ − ordította a férfi a lányt túlkiabálva, majd felkapta a tollseprűt, és hozzálátott a mennyezet tisztogatásához.

*****


– Itt elrejtőzhetsz addig, amíg kell – szólalt meg Rowena, mikor végre készen lettek. – Erre senki nem fog már járni, míg vége nem lesz a háborúnak. Akkor pedig, ígérem, visszaviszlek Gondorba.
Boromir görcsösen bólintott. A lányra nézett, és ő látta a harcos szemeiből áradó fájdalmat.

A férfi mellé lépett, gyengéden megérintette a karját.
– Sajnálom – suttogta. – Hidd el, nem én tehetek róla, hogy itt kell maradnod. Tudom, mit érzel, és eszem ágában sem lenne elszakítani téged az otthonodtól és a barátaidtól, ha nem lenne muszáj. Ha velem ezt tennék, én szó szerint belehalnék a fájdalomba. Ígérem, csak addig kérem, hogy maradj itt, ameddig muszáj, egy perccel sem tovább. És addig is minden nap eljövök hozzád, ha te is szeretnéd.

Boromir halványan elmosolyodott. Szeretetteljesen pillantott a lányra.
– Ha neked ez nem jelent megterhelést, nagyon örülnék neki.
– Akkor holnap jövök – mosolygott a lány, és kifelé indult.

– Rowena, még egy pillanatra! – szólt utána Boromir.
A lány érdeklődve visszafordult.
– Lehetséges – kezdte a férfi zavartan –, hogy Aragorn adni fog neked egy papírt egy üzenettel, és megkér, hogy add át az úrnődnek. Azt fogja mondani, hogy az én végakaratom van benne.
Rowena meglepetten felhúzta a fél szemöldökét.
– Légy szíves, amikor átadod, mondd meg az úrnőnek, hogy attól még, hogy nem haltam meg, a végakaratom ugyanúgy érvényes. És… nyomatékosan kérlek, ne nézz bele.

A lány másik szemöldöke is a homlokára szaladt. Mit küldhet Boromir Isabelnek? Miféle üzenetet, amiről neki nem szabad tudnia?

– Megígéred? – kérdezte a férfi szigorúan.
A lánynak muszáj volt elmosolyodnia a szituáción, de gyorsan rendezte arcvonásait.
– Ígérem – felelte. Sejtette, hogy még megbánja ezt a kijelentést, de nem akarta még egy dologban becsapni egyik barátját sem.
– Helyes – bólintott Boromir, és most már elmosolyodott, de szinte azonnal újra feszültre váltott az arca.

– Még egy kérdést engedj meg. Azt mondtad, a könyveidben benne van a jövő.
Rowena bólintott.
– Mi lesz a vége ennek az egésznek?
A lány elmosolyodott, és ismét átölelte a férfit.
– Győzünk – suttogta. – Most már biztos, hogy győzünk.

Elengedte Boromirt, utoljára rámosolygott, majd kilépett az ajtón.

*****


Odakint ellenőrizte, hogy a férfi nem figyeli-e az ablakból, majd kezét felemelve körbejárta a házat, ujján az izzó Mîrelinnel.
Beriad… beriad… beriad…** – suttogta. És látta, ahogy a gyűrű halványkék, áttetsző, fényes buborékot bocsát ki magából, ami aztán lassan körbeveszi a házat, majd beleivódik a falakba: a védőpajzs.

Rowena tudta: most fejezte be a feladatát. Boromir végre teljes biztonságban van.
Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ideje visszatérnie az árvaházba, hiszen lassan beesteledik.

És Isabel is nyilván türelmetlenül, aggódva várja már a híreket.



*Köszönet és dicsőség a valáknak!
**Védelem

*****


Hónapokkal a fejezet megírára után véletlenszerűen bukkantam rá Boromir halotti versének egy olyan megzenésítésére, ami tetszik is. Az előadó a Broceliande együttes. Hallgassátok meg; nagyjából ilyet énekelt volna Rowena. :)




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)