Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 14]

+++ betűméret ---
<< >>


31. fejezet

A Miniszter, a Titkok kamrája és néhány nem olyan kicsi pók


– Ugye tudod, hogy ez mit jelent, igaz? – kérdezte Perselus komolyan, megpróbálva megformálni a válaszát. – Valaki nem akarta, hogy ismertté váljon mindaz, ami abba a naplóba volt írva.

– És csak a griffendélesek tudják a jelszót a klubhelyiségbe.

– Pontosan – értett egyet a tanár. A dolgok kezdtek egyre zavarosabbá válni.



Épp a tanév utolsó kviddics meccse várt rájuk, amikor a dolgok bonyolultról majdhogynem kétségbeejtővé váltak. Harry már elindult a pályára, ám McGalagony professzor megállította az öltözőből kifelé tartó csapatot. Hermionét és egy hollóhátas prefektust kővé dermesztették a könyvtár előtt. Lily és James minden tőlük telhetőt megtett, hogy megnyugtassák Adriant, aki készen állt robbanni, míg Harryt sokkal jobban érdekelte a tény, hogy Hermionéra egy tükörrel a kezében találtak rá.

– Egy idióta vagyok – jelentette ki Perselus, mihelyst Harry megemlítette neki a tükröt.

– Ezzel komolyan vitába szállnék – tiltakozott Harry.

– De, az vagyok; egy tizenkét éves hamarabb rájött, mint én.

– Mire jött rá?

– Hogy miféle kígyóról van szó – magyarázta a férfi a szemét dörzsölgetve.

– Tudod, milyen kígyó az?

– Egy baziliszkusz, Harry. Egy nyavalyás baziliszkusz! – kiáltott Perselus; a reakció, amit ezzel a kijelentéssel kiváltott Harryből, pont az volt, amire számított; a fiú lecsúszott a székére.

– De hát a baziliszkuszok nem kővé dermesztenek, azok… hát persze. – Harry hangja elcsuklott, ahogy visszaemlékezett a bűntények színhelyére: a tócsára a földön, Colin fényképezőgépére, Hermione tükrére, még Félig Fej Nélküli Nick is ott volt. – Senki nem nézett közvetlenül a kígyó szemébe, igaz? Mármint Nick igen, de ő már amúgy is halott volt.

– Én is pont így gondolom. És ott vannak még a lemészárolt kakasok… Hogyan mulaszthattam el ezt? – kérdezte a bájitalmester, egyértelműen dühösen magára.

– Mert amikor valaki vágtázás hangját hallja, akkor lovakra gondol és nem thesztrálokra – jelentette ki Harry fáradtan. – Tudtuk, hogy egy kígyó dermeszti kővé a diákokat, így olyan kígyófaj után kutattunk, ami kővé tud dermeszteni, nem pedig olyan után, ami lehetséges, hogy megtehetné, de felettébb valószínűtlen. És én amúgy is azt hittem, hogy a baziliszkuszok már kihaltak.

– Elvileg ki is haltak – értett egyet Perselus.

– Majd emlékeztess rá, hogy megemlítsem egy az információt a kővé dermesztett áldozatoknak, amint egyszer felébrednek. – Perselus halványan elvigyorodnak.

– Nem felejtem el megtenni. – A bájitalmester leült az íróasztala sarkára, és szkeptikusan Harryre pillantott. – Egy dolgot nem értek.

– Mit?

– A baziliszkuszok hatalmas lények; hogyan tudna egy ilyen a kastély körül kóborolni? – tűnődött a férfi. – Valakinek látnia kellett volna őt.

– Nem tudom – válaszolt Harry elmélázva, majd újragondolta az eseményeket, amikor meghallotta a hangot a fejében. – Nos, olyan volt, mintha a falakból jönne a hang. Elsősorban ezért is gondoltam azt, hogy egy szellemről van szó. – Perselus bal szeme megrándult. – Mi az?

Soha többé nem zuhanyozom a kastélyban – közölte eltökélten a bájitalmester, máris azt tervezgetve, hogy naponta legalább egyszer visszatér Sibreithbe.

– Miért? – kérdezte Harry, de aztán Perselus kijelentése elérte őt. – A csövek? Azt hiszed, hogy a baziliszkusz a vízvezetékekben mozog? – A fiú megvonaglott a gondolatra; hirtelen undorodva remegett bele a téli napokon vett forró fürdők emlékébe.

– Hol máshol? – kérdezte Perselus, próbálva elfelejteni, hogy csupán néhány órával korábban zuhanyozott. Azzal, hogy kiderítették, miféle kígyóval van dolguk, még semmivel nem lett könnyebb a helyzetük. Néhány héttel azután, hogy kővé dermesztve találták Hermionét, a dolgok látszólag nyomasztóbbá váltak, mint korábban bármikor. Az egyetlen vidám ember Lockhart volt, aki meg volt győződve – és mindenki mást is igyekezett meggyőzni róla –, hogy ő volt az oka annak, hogy a támadások abbamaradtak. Abból, amit Harry észrevett, Ron és a testvére zavart pillantásokat vetettek Harryre, igazolva ezzel a gyanúját, hogy a napló valóban tartalmazott olyan információt, ami abba az irányba mutatott, hogy Hagrid volt az, aki oly sok évvel ezelőtt szabadon eresztette a mardekáros szörnyet.

Buta elképzelés – vélekedett Harry, és a testvére osztani látszott a véleményét; Adrian inkább csak tétovázott megkérdezni Hagridot a témáról, mintsem hatalmas fenyegetésnek érezte az óriást. Harry jobbnak látta így. Minél kevesebbet tud a testvére a dologról, annál távolabb marad a veszélytől. Ám Adrian teljesen más véleményen volt ezzel kapcsolatban; ezt a gondolatát néhány nappal azt követően osztotta meg, hogy a zöld szemű varázsló követte a Hagrid kunyhója felé igyekvő a testvérét és Ront. Nos, hogy pontos legyen, egy általános irányt követett a Nimbusán átszelve az éjszaki égbolton, mivel a két fiú a láthatatlanná tévő köpeny alatt lépkedett. Harrynek nem volt ideje nyomkövető bűbájt szórni Adrianre – még ha lett is volna rá esélye, a bátyja mostanra elég képzett volt ahhoz, hogy felismerje azt –, de meghallotta, hogy oda igyekeznek.

Szóval föntről hallotta, ahogy Hagrid kinyitja az ajtót, hogy üdvözölje őket, és a két fiú belépett a félóriás otthonába. Még az ő hallása sem volt elég jó, hogy hallja, amiről odabent beszéltek, de nem mert közelebb menni. És jó is volt, hogy nem tette, mivel néhány pillanattal később egy lámpás fénye keltette fel a figyelmét. Valaki kilépett a kastélyból, és Hagrid kunyhója felé tartott.

Harry teljesen ráfeküdt a seprűjére, miközben elrejtőzött a ház mögött, a tetővel párhuzamosan, még az ágacskákat, amiből az készült, sem merte megérinteni. Ugyanakkor kicsit balra kormányozva kikukucskált, hogy a két közeledő alakot figyelje; kíváncsiságát akaratlanul is kielégítette a meg-meglibbenő ősz haj és a hosszú szakáll, ami csakis az igazgatóhoz tartozhatott. És esetleg Merlinhez – tette hozzá magában –, de annak az esélye elég csekély lenne.

Tehát, ha ő valóban az igazgató, akkor ki az, akit kísér?
A másik férfi Dumbledore-nál jóval alacsonyabb és pocakos testalkatú volt, egy szörnyűséges mustársága színű talárt viselt, keménykalappal. Harry szívverése felgyorsult kissé; mit keres Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter és kivételesen degenerált alak itt, Roxfortban? Közelebb lebegett a tetőhöz, amikor Dumbledore elérte a házikót és bekopogott az ajtón. Hallotta odabentről a halk csoszogó tülekedést, jelezve, hogy Adrian és Ron igyekeznek elrejtőzni, mielőtt Hagrid kinyitja az ajtót.

Ám miközben Harry azon vitázott magával, hogy vajon menjen-e közelebb az ablakhoz, hogy megpróbálja kihallgatni, miről beszélnek, egy harmadik személy – hosszú, fekete úti köpenyben, ezüstszőke hajjal – szintén megindult a vadőrlak irányába.

Lucius Malfoy? Harry tarkóján felállt a szőr és kirázta a hideg, ám ahhoz semmi köze nem volt a fagyos szélhez. Lucius Malfoy sosem számított jó hírnek, és Mr. Weasley tavaly nyári felszakadt ajka remek tanúbizonyság volt erre. Viszont némi jót is tett, mivel nyitva hagyta az ajtót. És amint Harry meghallotta, hogy miről beszélnek, azt kívánta, bár ne hallotta volna. Hagridot letartóztatták, Dumbledore-t pedig felfüggesztették. El vagyunk átkozva – gondolta borúlátóan.

– Ó, Lucius, ez igazán… – érkezett a nyitott ajtó felől Caramel remegő hangja. A miniszter végül rádöbbent, hogy képtelen lesz megbirkózni a történtekkel Dumbledore jelenléte nélkül az iskolában. – Dumbledore-t felfüggeszteni… nem-nem… ez képtelenség, ráadásul pont most… – De úgy tűnt, még mindig nem volt tisztában Malfoy törekvéseivel. Nos, a kettő közül egy elég jó indíték volt. Nem tartott hosszú időbe meggyőzni a férfit, mivel Malfoy elegánsan félresöpörte a miniszter ellenvetéseit; a zöld szemű varázsló elképzelni nem tudta, hogyan lehetett egyáltalán valaha is megválasztani azt a férfit. Nyilvánvalóan, a Malfoytól származó biztosíték, miszerint mind a tizenkét felügyelő bizottsági tag megszavazta, elég jónak bizonyult ahhoz, hogy végül felfüggessze az igazgatót.

– És a tizenkettőből hányat kellett megfenyegetnie, vagy megzsarolnia ahhoz, hogy beleegyezzen ebbe, mi? – bődült el Hagrid, és Harry, bár összerándult a félóriás mennydörgésszerű hangjától, magában megtapsolta őt.

– Ejnye, ejnye, kedves Hagrid, ez a forrófejűség még kellemetlen helyzetbe hozhatja – vetette oda gúnyosan Mr. Malfoy. – Azt javaslom, az Azkaban fegyőreivel ne beszéljen hasonló hangnemben. Ők nem lesznek ilyen megértőek. – Harry itt már azon a ponton tartott, hogy megátkozza a férfit. Ott, ahol dementorok voltak, és mindenki ki volt téve a figyelmüknek, üvöltözésen kívül nem sok mindent lehetett tenni.

– Igen, nem küldheti el Dumbledore-t – kiáltott Hagrid. Agyar halkan felvinnyogott, de Malfoy mozdulatlanul állt. – Ha őt elküldi, a mugliszülötteknek esélye sem lesz! Legközelebb gyilkosság történik!

– Nyugodj meg, Hagrid – szólt rá éles hangon Dumbledore, mielőtt Lucius Malfoyhoz fordult. – Ha a bizottság ragaszkodik a távozásomhoz, Lucius, akkor természetesen félreállok…

– De hát… – motyogta Caramel, aki titulusával járó parádézáson kívül minden másban reménytelen eset volt. Tipikus – gondolta Harry; a férfinak, aki egykor tárgyalás nélkül akarta elítélni Perselust, még ahhoz sem volt mersze, hogy egy igazi halálfaló előtt intézkedjen.

Ne! – mordult Hagrid. Harry már ott tartott, hogy ha a dolgok ezen az úton haladnak tovább, ő is hangot ad a saját tiltakozásának. Perselus sem maradna ki ebből, az biztos.

– Ugyanakkor – folytatta Dumbledore, nagyon lassan és tisztán beszélve, hogy mindenki jól értse a szavait – tudniuk kell, hogy véglegesen csak akkor hagyom el ezt az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám. A Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek. Hát ezt vajon miért mondta? – tűnődött Harry. – Dumbledore tudhatja, hogy Adrian és Ron szintén a helyiségben vannak? Vajon őt is felfedezi? Aztán rápillantott a hüvelykujján levő gyűrűre; még sosem érezte ennyire hasznosnak, hogy olyan képességet birtokol, amivel el tudja fedni a mágikus kisugárzását.

– Csodálatra méltó szentimentalizmus. – Malfoy hangja ismét lágy volt, akár a selyem. – Valamennyiünknek hiányozni fog a maga… öhm… felettébb egyéni vezetési stílusa, Albus, és csak remélhetjük, hogy az utódja sikeresen megakadályoz bármiféle… ah… merényletet. – Ezzel elhagyta a kunyhót, meghajolva, amikor Albus kilépett. Hagrid és Caramel még odabent tartózkodtak, és Harry tisztán hallotta a félóriás kijelentését.

– Ha bárki rá akar jönni néhány dologra, csak követnie kell a pókokat. Azok megmutatják az utat. Csak ennyit mondok.

Követni a pókokat? Miféle tanács ez? És bár általánosságban igaz, hogy a pókok félnek a baziliszkusztól, Hagrid nem tudhatta, hogy mi volt a szörnyeteg. És amúgy is, hogyan tudhatnának segíteni a pókok?

Semmi értelme nem volt itt ülni és tűnődni a tényen; Harry körberepülte az iskolát, hogy ne lássák meg, mielőtt óvatosan belépett az előcsarnokba. Ahelyett, hogy a főlépcső felé vette volna az irányt, egyenesen Perselus irodája ment; ezúttal pontosan mérte fel a bájitalmester reakcióját. Perselus dühös volt, a keze baljósan szorította a pálcáját. Valami azt súgta Harrynek, hogy amint kilép az irodából, Perselus azonnal előveszi a pallosát, és törni-zúzni kezd a helyiségben. És igazság szerint a fekete ruhás tanár pontosan ezt tette.

Az ezt követő napok előre megjósolhatóan lehangolóan alakultak. Draco peckesen lépdelt fel-alá az iskolában, sőt, egészen odáig ment, hogy kijelentette, megkéri az apját, támogassa Perselust az igazgatói posztra, mivel McGalagony tanárnő – aki az igazgatóhelyettes volt – úgy sem fog sokáig a helyén maradni. Perselus penge vékony mosollyal fogadta ezt a megjegyzését, és azok, akik jól ismerték őt – mármint Harry –, könnyedén így fordíthatta le: legszívesebben fejbe vernélek egy üsttel, de azzal leleplezném magam, és valószínűleg az állásomba kerülne.

Neville elkeseredett pillantást vetett Harryre a majdnem kész bájitala fölött; Harry okítása alatt már sokkal jobban ment neki a bájitaltan, és Perselus iránti félelme is alábbhagyott. A bájitalmester már nem viselkedett annyira óvatosan a fiú jelenlétében most, hogy kevésbé tartott attól, hogy a griffendéles felrobbant egy üstöt, ami azt jelentette, hogy kevesebbszer kellett körülötte kószálni a tanórákon. Neville, felmutatva az ösztönt, amit lassan felismert benne, rádöbbent az okra, miért járkált fel-alá Perselus a tanteremben olyan sokat a múltban.

Odáig ment, meglepve vele Harryt, hogy mindezt nem tette szóvá, hanem elfogadta, egyszerűen megváltoztatva a nézőpontját és nem ragaszkodva az előítéletekhez. A zöld szemű varázsló azon kapta magát, hogy furcsa módon büszke a barátjára, pont úgy, ahogy egykor a testvérére, amikor Adrian először kezdte elsajátítani az alap védelmi bűbájokat. Évek teltek el azóta, és Harry nem számított rá, hogy még egyszer megtapasztalja azt a baráti érzést. A barátok az a család, amit te magad választasz, visszhangozta a fejében egy apró hang, ami fura módon Nicholaséra hasonlított, mire elmosolyodott, és ő is változtatott a nézőpontján. Talán van valami igazság ebben a mondásban.

Lockhart volt a második kivétel az általános szabály alól, és pont olyan bosszantó volt, mint mindig, világosan kijelentve, hogy ő előre megjósolta, hogy mindvégig Hagrid volt a bűnös, és gyalázta őt, ha csak esélyt kapott rá. Harry képtelen volt visszafogni magát, becsempészte azt a kis bájitalt, amit Perselusszal kísérleteztek ki néhány hónappal ezelőtt, különösen ilyen alkalomra. És általános volt a vélemény, hogy Lockhart különösen pompásan nézett ki aznap, amikor – miközben a vacsoráját fogyasztott a Nagyterem közepén – beleivott az italába, és citromzöld hajjal meg pattanásos képpel végezte. Perselus lopva Harry felé pillantott, aki kicsit lehajtotta a fejét, és nevetését a vizespoharába próbálta fojtani. Az egész Nagyterem hahotázásban tört ki, még a tanárok sem tudták visszafogni a jókedvüket. Flitwick kis híján leesett a székéről, miközben megpróbálta visszatartani a nevetését, és közben mindenhová nézett, csak Lockhartra nem, McGalagony tanárnő pedig nyíltan kuncogott.

– Megcsináltad – mondta az áhítattól kerekre tágult szemmel Adrian, miközben a testvérére pillantott, és az asztal körül ülő többi griffendéles követte a példáját. A legtöbben úgy néztek Harryre, mintha sosem látták volna még őt. – Tényleg megtetted!

– Mondtam, hogy így lesz – jelentette ki Harry, egyszerűen belekortyolva a töklevébe.

– Csúcs! – kiáltott Ron, képtelenül levenni a szemét Lockhartról, aki csak most eszmélt rá, hogy mi történt, és rémült, éles sikításnak beillő hangot eresztett meg.

– Valóban egy vad alak – motyogta Fred.

– Megemeljük ön előtt a kalapunkat, uram – tette hozzá George, miközben Lockhart a továbbra is mennydörgő röhögés közepette az ajtó felé iramodott. Neville, aki egyike volt azoknak, akik előzetesen tudtak a dologról, így tisztában volt vele, hova nézzen, a földön fetrengett, és az oldalát fogta a nevetéstől. Harrynek tudnia kellett volna, hogy a nap nem ebben a boldog mederben fog folytatódni.

Mialatt gyógynövény órán voltak – és miután Ernie McMillen, az egyike azoknak hugrabugosoknak, akik meg voltak győződve róla, hogy Adrian a Mardekár örököse, túláradóan bocsánatot kért az utóbbi néhány hónapban tanúsított viselkedése miatt –, Adrian és Ron végre elcsípték a Tiltok Rengeteg felé libasorban masírozó pókok egy csoportját. Adrian megmutatta őket a hamuszürke arcú Ronnak, és suttogni kezdett a pókokról, hogy követniük kell őket, mire Ernie összezavarodott arccal bámult rájuk. Harry döbbenetében majdnem félbevágta a felügyeletére bízott abesszíniai aszúfügét, amikor említésre került a Tiltott Rengeteg, és csak Neville gyors közbeavatkozása mentette meg a növényt. Megesküdött volna, hogy a jobb szeme rángatózik, miközben követte őket az iskola felé; most muszáj lesz rájuk is figyelnie, és gondoskodni, hogy ne kóboroljanak ki ők is az erdőbe. Szuper!

– Mi a gond, Harry? – kérdezte Neville vacsora közben, miközben a percről percre egyre elgondolkodóbb barátját figyelte.

– Van egy olyan érzésem, hogy a tesóm valami rendkívül ostoba dolgot fog csinálni, Nev – súgta vissza Harry, mire a barátja kétkedve mérte végig őt.

– Valami sémát érzékelek? – kérdezte, amitől a zöld szemű varázsló kicsit elmosolyodott.

– Jól sejted – ismerte el Harry, azon tűnődve, hogy olyan gyorsan el kell érnie Perselust, ahogy az emberileg csak lehetséges.

– Hogy mit akarnak csinálni? – kérdezte Perselus üresen kongó hangon, amikor Harry tájékoztatta a beszélgetésről, amit meghallott.

– Inkább nem ismétlem meg. Még mindig abban reménykedem, hogy csak tréfálkoznak velem, vagy ilyesmi.

– Jelentenünk kellene őket – töprengett fennhangon Perselus, de aztán visszaszívta a javaslatát. – De mit mondanánk? McGalagony tanárnő, két diákja az egyik este ki akar szökni a Tiltott Rengetegbe, de nem mondhatjuk meg, hogy miért, vagy hogy honnan tudunk róla?

– Nem úgy hangzik, mint ami jól sülhetne el – ismerte be Harry. – Nos, még mindig figyelhetem őket, és szólhatok neked, amikor megpróbálnak távozni…

– Minden éjjel, úgy négy óráig járőrözök Flitwickkel – emlékeztette őt fáradtan a bájitalmester. – Minerva úgy gondolta, hogy még a tanárok sem lennének biztonságban, ha egyedül járőröznének a kastélyban most, hogy Dumbledore elment. – Harry nagyot sóhajtott.

– Akkor mit tegyünk? Hagyjuk őket kimenni az erdőbe, ami Merlin tudja, miféle lényekkel van tele, miközben mi hátradőlünk, és nem csinálunk semmit? – kérdezte frusztráltan a fiú. – Nem. Követem őket a seprűmön, amikor elindulnak. – Perselus némileg elsápadt; tudta, hogy valami ilyesmi fog jönni.

– Harry, a Tiltott Rengeteg…

– Nem biztonságos? – kérdezte a zöld szemű varázsló. – Hát persze, hogy nem az! Ezért nem engedem, hogy Adrian és Ron egyedül menjenek. Az isten szerelmére, Ron pálcája még csak nem működik normálisan!

– Figyelj, Harry…

– A seprűmön maradok egész idő alatt, és nálam lesz a pálcám. Pers, engem erre képeztek, és ha a dolgok elfajulnak, csak farkassá változom és elfutok. – Nem arról volt szó, hogy értelmetlen, amit Harry mond, gondolta Perselus. És elég álszent lenne tőle éveken át képezni őt, majd megtiltani, hogy megtegye azt, amire oly régóta tanította, amikor eljön a szükség. Mégis, a bájitalmester tudta, hogy pánikroham kapná el, ha tudná, hogy a fia odakint van nélküle.

– Nem tetszik – jegyezte meg végül.

– Nekem sem – értett egyet Harry. – De nem látok más módot.

– És talán amúgy sem teszik meg – érvelt Perselus, próbálva nyugtatni az idegeit. Harry egyetértően bólintott, bár közben azt gondolta, hogy ez felettébb valószerűtlen. A bájitalmester is így vélekedett.

– Kösz, apu – mondta Harry egyszerűen, és megölelte Perselust, mielőtt megfordult, és elindult, hogy még takarodó előtt felérjen a Griffendél-tornyba. Ahogy arra számított, Adrian és Ron nem csak keresztülvitték a tervüket, de még aznap éjjel cselekedtek. Alig két órával azt követően, hogy Harry kijelentette, követni fogja a testvérét az erdőbe, azon kapta magát, hogy pontosan ezt teszi, és a Hagrid kunyhója felé igyekvő páros fölött repül. Ezúttal rajtuk volt a köpeny, de Harry sejtette, hogy az erdőben nem fogják magukon tartani, és Hagrid kunyhója a legjobb hely, ahol hagyhatják azt. Igaza is lett; tizenöt perccel később a vadőr házának ajtaja kinyílt, majd néhány perccel később az Agyarral, Hagrid vadkanfogójával kiegészült két varázslótanonc elhagyta a kunyhó menedékét és elindult az erdő felé. Harry megérintette a pálcáját, biztosítva magát, hogy az még mindig a pálcatartóban van, majd utánuk repült.

Pont akkor, amikor azon kezdett agyalni, hogy a bánatba fogja őket követni, Adrian kiszórt egy Lumost a pálcájával, hatásosan megvilágítva számukra az ösvényt. Az első fél óra viszonylagos nyugalomban telt, tekintetbe véve a helyzetet és a tényt, hogy Harry rémületére, a két fiú és a kutya letértek az ösvényről, amit követtek. Amikor Ron ijedten felkiáltott, majdnem bukórepülésbe kezdett, de csak hamis riasztás olt; nyilvánvalóan rátaláltak Mr. Weasley régi Ford Angliájára, amivel a tanév elején nekicsapódtak a Fúriafűznek. Eddig egész jó – vélekedett Harry. Ám ez ismét nem tartott sokáig. A zöld szemű fiú előbb hallotta mintsem meglátta őket. Hatalmas fekete pókok köröztek az alatta levő két varázsló körül, és mielőtt akár megmukkanhatott volna, megragadták Adriant, Ront és Agyart, majd mélyebbre vitték őket a rengetegbe.

Harry szíve őrülten kalapált, miközben követte a pókokat az erdő mélyére; a csattogó hangok, amiket a csáprágóik kiadtak, részben megkönnyítette a feladatát. Nem mert varázslatot kiszórni, nehogy a testvérét vagy Ront találja el vele, de lassan kezdte elveszíteni a türelmét, amikor a pókok megálltak valami képződmény előtt, ami úgy nézett ki, mint egy fehér kupola, ezüstösen ragyogott a holdfény alatt, kimagasodva az erdei tisztáson. A pókok leeresztették a fiúkat a földre, szerencsére sértetlenül, még ha kicsit csapzottan is. És amikor Harry már kigondolta, mi lenne a legjobb módja kijuttatni őket onnan, a pókok beszélni kezdtek, egyetlen szót kántálva újra és újra.

Aragog! Aragog! – Beszélő pókok? Harry szorosan behunyta a szemét; mit keresnek akromantulák Angliában? Ugyanazt, amit a baziliszkusz – emlékeztette egy hang a fejében. És ebben a pillanatban Aragog, egy szürkés színű, kisebb elefánt méretű pók tűnt fel a kupola hálójában, és ereszkedett le. Utasította a többieket, hogy egyék meg Adriant és Ront, amiért fel merték ébreszteni őt, ám a mogyoróbarna szemű Potter iker kiabálni kezdett, hogy ők Hagrid barátai, amitől az akromantula visszavonta a parancsát.

Így Harry tovább ült a seprűjén, ismét végighallgatva, hogyan nyílt ki a Kamra a múltban, és hogy bár Hagrid valóban elrejtette őt a kastélyban, nem ő volt a bestia. Elég megjósolhatóan nem adta meg nekik Mardekár szörnyének a nevét, mivel az akromantulák rég eldöntötték, hogy nem mondják ki a baziliszkusz szót. Egy dolog ugyanakkor új információnak számított, a lányt, aki meghalt, amikor első alkalommal kinyitották a kamrát, egy mosdóban ölték meg. Harry elméje néhány pillanat alatt megtalálta a kapcsolatot; feltételezve, hogy a lány sosem hagyta el ténylegesen az iskolát – tekintettel arra, hogyan halt meg –, csakis egy kísértet lehetett. Harry hallott meséket Hisztis Myrtle-ről, és a testvére is említette néhányszor az elmúlt évben, amitől rájött, biztosan a lány WC-je volt az, ahol a százfűlé-főzetet készítették. Talán most végre nyomra lelt.

Hirtelen azonban a kamra minden gondolata hevesen kiröppent a fejéből, amikor Aragog újabb parancsot adott ki, mihelyst Adrian és Ron szökni próbáltak. Nyilvánvalóan, a döntése, hogy a gyermekeinek nem engedte meg, hogy megegyék Hagridot, nem terjedt ki a barátaira.

– Nem tagadhatom meg tőlük a friss húst, főleg, ha az önszántából sétál a fészkünkbe – ezek voltak a pontos szavai. Harry megerősítette a fogását a pálcáján, amikor Adrian megfordult, hogy a mögöttük összegyűlt hatalmas pókokra nézzen. – Viszlát, Hagrid barátai. – Váratlanul éles fény világította be a tisztást, ahogy feltűnt Mr. Weasley kocsija. Az ajtajai kinyíltak, Adrian, Ron és Agyar beugrottak, az autó pedig elhajtott, maga mögött hagyva a pókokat. Harry alábukott, és cikk-cakkban követte őket a fák között. Amikor úgy tűnt, hogy a pókok utolérik őket, a zöld szemű varázsló előhúzta a pálcáját és kiszórta a legerősebb átkot, ami csak az eszébe jutott. Ha Hagrid visszatér, észre fogja venni, hogy az akromantula populáció határozottan megfogyatkozott, de Harryt ez a legkevésbé sem tudta érdekelni.

A különös konvoj hosszúra nyúlt percekig haladt így; az autó átugratott az útjába akadó pókokon, Harry pedig letépte azt, amelyik megpróbált felmászni a kocsi hátuljára. Az akromantulákat összezavarta, hogy honnan jönnek az átkok, de nem volt idejük töprengeni, mert amint megálltak, Harry eltalálta őket. Végül az autó kijutott az erdőből, és kidobta magából az utasait, mielőtt megfordult és ismét eltűnt – még a korábbinál is rosszabb állapotban – a sűrű fák között. A két, földön ülő rémült fiú egymásra nézett, majd követték a rettegő Agyart Hagrid kunyhójába.

Mindeközben Harry a seprűjén ült, pont a fák koronája fölött, úgy lihegve, mint aki most futotta le a maratoni távot, és keze remegett a felgyűlt adrenalintól. Nem gondolkozott sokáig, egyenesen az iskola irányába repült, és a csillagvizsgáló tornyon keresztül lépett be, ami sokkal közelebb volt a Griffendél klubhelyiséghez, mint a főfolyosó. A Kövér Dáma rosszkedvűen nézett rá, amikor kimondta a jelszót, de Harry alig vetett rá egy pillantást, tudta, hogy a festményalakot varázslat köti, hogy ne árulja el őket, máskülönben a Weasley ikrek – és előttük a Tekergők – már évekkel korábban komoly bajba kerültek volna.

Harry némán az ágya alá rejtette a seprűjét, aztán kapkodó mozdulatokkal átvette a pizsamáját. Még mindig ki volt fulladva, amikor bebújt az ágyába, és az alvás állt tőle a legtávolabb, amikor a testvére és Ron visszatértek a körletbe. Adriannak csupán fél órájába telt ugyanarra a következtetésre jutnia, mint neki, mármint Hisztis Myrtle-lel kapcsolatban, és ezt három órás beszélgetés követte. Harry sejtése, miszerint a százfűlé-főzetet a kísértetlány mosdójában készítették el, valóban beigazolódott.

Harrynek hajnal előtt néhány órával sikerült elaludnia. Egész reggeli alatt csúnya pillantásokkal méregette a bátyját, aki ebből semmit nem vett észre, viszont mély beszélgetésbe folytatott Ronnal. McGalagony tanárnő, az átváltoztatástan óra során tájékoztatta őket, hogy az év végi vizsgák egy hét múlva kezdődnek. Ez volt az első alkalom, hogy Harrynek eszébe sem jutott, hogy tanuljon rájuk. El kellett mondania Perselusnak, mi történt. Nem mintha aznap sikerült volna lejutni hozzá. Először jött a bejelentés, hogy készen állnak a mandragórák, és azok, akik kővé dermedtek, másnapra felébreszthetőek. Aztán jött Ginny. Harry észrevette, hogy a lány egyre sápadtabb és sápadtabb, ahogy telik az idő, de minden alkalommal, amikor arra gondolt, hogy megkérdezze tőle, mi történt, az ikertestvérének sikerül belekeverednie valami ostobán veszélyesbe, ami elvonta róla a figyelmét. De a lány végre készen állt beszélni róla.

A lány leült Ron mellé, és úgy tűnt, mint aki a megfelelő szavakat keresgéli arra, amit mondani akart. Három szempár nézett rá várakozóan.

Mi az? – kérdezte Ron türelmetlen hangon a húgát, mind frusztráltabban, hogy Ginny nem szólal meg. Harry tekintete ellágyult, ahogy észrevette a lány sápadt arcát és a sötét karikákat a szeme körül, és próbálta bátorítani őt.

– Gyerünk, Ginny; Ron a testvéred, és Adriant meg engem szinte egész életedben ismertél. Elmondhatod nekünk. – Ginny szeme felderülni látszott erre a kijelentésre, és miután bólintott, nyitotta a száját, hogy megszólaljon. Percynek pont ebben a pillanatban kellett közbeavatkoznia, és amikor Ginny elszaladt, tájékoztatta őket, hogy amit Ginny akart mondani, az az ő személyes ügye, és semmi köze a Titkok kamrájához. Harry, aki látta a lány szemében a félelmet, kételkedett ugyan, de nem volt választása, mint várni, amíg ismét összefut Ginnyvel, és akkor ő maga kérdezi meg tőle.

Ám nem sokkal e kijelentést követően a figyelme ismét elterelődött, mivel a testvére és Ron könnyedén rávették Lockhartot, hogy hagyja őket felügyelet nélkül, míg megpróbáltak kisurranni Myrtle mosdójába. Harry rádöbbent, hogy nem vehetik észre, hogy nem megy be mágiatörténelem órára, így megvárta, amíg eltűnnek a szeme elől, és csak azután követte őket. Látta, hogyan hitetik el McGalagony tanárnővel, hogy csupán Hermionét akarták meglátogatni – gyors gondolkodás, dicsérte meg magában a testvérét –, és elrejtőzött egy falikárpit mögött, amíg az átváltoztatástan tanár az orrát fújva elhaladt előtte.

Követte a két varázslót a gyengélkedőre – most már muszáj volt beugraniuk oda –, és türelmesen várt egy szobor mögött elbújva, míg ők odabent tartózkodtak. Ahhoz képest, hogy egy kővé dermesztett áldozathoz beszéltek, hihetetlenül izgatottan hagyták el a kórházi szárnyat. Harry hamarosan rájött, miért. Hermione valóban kiderítette, miféle szörnyetegről van szó, és nyilvánvalóan elrejtette a jegyzeteit – esetleg egy könyvből kitépett lapon, olyan messziről, ahonnan követte őket, Harry aligha tudta megállapítani – magánál. Ez határozottan balszerencsének számított, Harry úgy vélte, Adrian még aznap összerakja a dolgokat.

Kis ideig nyugodtabbnak érezte magát, mivel a két fiú hajthatatlannak tűnt, hogy McGalagony tanárnőhöz menjenek ezzel az információval. Elméjének békéje váratlanul darabokra hullott, amikor az említett tanárnő mágikusan felerősített hangja felhangzott az iskolában, arra kérve a diákokat, hogy térjenek vissza a házuk klubhelyiségébe, tanárok pedig menjenek a tanári szobába. Igaz félelmére, Adrian és Ron már be is léptek a tanári szobába, és elrejtőztek a köpeny alatt a helyiség bal oldalán. Harrynek alig sikerült magára csuknia a bejárat melletti apró szertárhelyiség ajtaját, amikor a tanárok elkezdtek beszállingózni. Harry nem igazán tudta elhinni, hogyan került már megint ilyen helyzetbe, csak állt mozdulatlanul és hallgatózott, miközben a szekrény két ajtaja közötti résen kukucskált kifelé. Néhány tanár döbbentnek és rémültnek látszott, mások tanácstalannak tűntek, csak Perselus arca volt tökéletesen kifejezéstelen. És mindnyájan McGalagony professzor érkezésére vártak.

– Megtörtént – mondta a nő a néma terembe. – A szörnyeteg elragadott egy diákot. Egyenesen a kamrába vitte. – Flitwick professzor halkan felsikoltott és hátrahullott a székébe. Bimba tanárnő a szája elé kapta a kezét. Perselus merev arca egy másodpercre veszített keménységéből, és miközben erősen megszorította a széke háttámláját, megkérdezte:

– Honnan tudja?

– Mardekár utódja – mondta McGalagony sápadtan és remegve – újabb üzenetet hagyott. Közvetlenül az előző alatt. A lány csontváza örök időkig a Kamrában pihen majd.

Flitwick könnyekben tört ki, zokogása rázta apró testét.

– Ki az? – kérdezte Madam Hooch, elgyengülő térddel egy székre roskadva. – Melyik diákunk?

– Ginny Weasley – felelte McGalagony. Harry elképzelni sem mert, mit érezhet most Ron. – Holnap haza kell küldenünk az összes diákot – jelentette ki az igazgatóhelyettes. A Roxfortnak vége. Dumbledore mindig azt mondta… – Ebben a pillanatban ismét kivágódott a tanári szoba ajtaja. Harry egy röpke pillanatig biztos volt benne, hogy Dumbledore tért vissza. De csak Lockhart volt az, arcán sugárzó mosollyal. Harry még sosem akarta annyira megátkozni, mint most.

– Ó, ezer bocsánat, elbóbiskoltam. Miről maradtam le? – Úgy tűnt, nem vette észre, hogy a többi tanár arcán valami utálathoz hasonló arckifejezés ül. Perselus előrelépett, és Harry felismerte a nézését: ugyanolyan volt, mint amikor a pallosával edzett.

– Pont a megfelelő ember – közölte hűvös hangon. – Ő a mi emberünk. A szörnyeteg elrabolt egy lányt, Lockhart. Levitte a Titkok kamrájába. Végre eljött a maga nagy pillanata. – Lockhart elfehéredett és hátrált egy lépést, mintha valami láthatatlan varázslat érte volna el.

– Így igaz, Gilderoy – helyeselt Bimba professzor, aki dühösebbnek látszott, mint Harry valaha képzelte a mindig kezelhető nőről. – Nem tegnap este mondta épp, hogy mindvégig tudta, hol van a Titkok kamrájának bejárata?

– Én… hát, én… – hebegett Lockhart.

– Igen, nem azt mondta nekem is, hogy biztosan tudja, mi van a kamrában? – tódította Flitwick.

– Va-valóban? Nem emlékszem.

– Én viszont határozottan emlékszem rá, hogy azt mondta, sajnálja, nem cseveghetett a szörnyeteggel, mielőtt letartóztatták Hagridot – folytatta Perselus a támadását, és Harry magában megtapsolta a férfit. – Nem azt mondta, hogy dilettáns módon intéztük az egész ügyet, és már az első támadásnál szabad kezet kellett volna adnunk magának? – Lockhart végignézett a rezzenéstelen arcú kollégáin.

– Én… és igazából sosem… Talán félreértették…

– Akkor hát magára bízzuk a dolgot, Gilderoy – jelentette ki McGalagony professzor. – A mai este tökéletesen megfelel az akcióra. Gondoskodunk róla, hogy senki ne zavarja magát. Egymaga intézheti el a szörnyet – végre szabad kezet kap. – Lockhart kétségbeesetten körülnézett, de senki nem érkezett a megmentésére. Már nem tűnt kimondottan jóképűnek. Az ajka remegett, és a szokásos széles mosolya híján az arca nyúzottnak és beesettnek látszott.

– Hát, re-rendben – mondta. – Vissza… Visszamegyek az irodámba és… és felkészülök. – Ezzel elhagyta a helyiséget.

– Helyes – közölte McGalagony igazgatóhelyettes mély lélegzetet véve –, végre megszabadultunk tőle. A házvezető tanárok, kérem, tájékoztassák a diákjaikat a történtekről, és mondják el nekik, hogy a Roxfort Express holnap, kora reggel hazaviszi őket. A többieket arra kérem, hogy gondoskodjanak róla, egyetlen diák se tartózkodjon a hálókörletén kívül. – A tanárok felálltak és egymás után távoztak. Harry megvárta, amíg Adrian és Ron is elhagyják a tanári szobát – Adrian úgy támogatta rémült barátját. Harry, őket kicselezve, futva indult a klubhelyiség felé, hogy előttük érkezzen, miközben az elméje vadul járt. Hallgatnia kellett volna az ösztöneire; Ginny tényleg tudott valamit a kamráról, és most súlyos árat fizet azért, mert belekeveredett az ügybe.

A délután gyötrelmesen lassan telt, az általában hangos Weasley család csupán árnyéka volt önmagának, és Harry jobban érzékelte Ginny jelenlétének hiányát, mint valaha. Tudta, hogy a testvére nem fog csak úgy állni és semmit sem tenni, és ugyanez állt Ronra is. És így igaz; nem törődve azzal, hogy nem voltak egyedül a klubhelyiségben, felálltak, és otthagyták a többi griffendélest, akiket túlságosan lefoglaltak a gondolataik ahhoz, hogy törődjenek velük. Elhatározták, hogy felkeresik Lockhartot és elmondják neki, amit tudnak. Harry, miután felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, utánuk rohant. Igazán ostoba lépés volt vakon követni őket, de a testvére veszélybe kerülhet, ha magukra hagyja őket. Így hát ott volt, amikor Adrian belökte Lockhart irodájának ajtaját, és pont olyan dühös volt, mint a testvére, amikor rájött, hogy a kivédés tanár el akart szökni. Később persze eltűnődött, miért gondolta valaha, hogy tanár másképp viselkedne.

Adrian és Ron a pálcájuk előtt terelték a lefegyverzett Lockhartot Myrtle mosdója felé, figyelmen kívül hagyva annak tiltakozásait és panaszkodásait. Megtalálták Hisztis Myrtle-t, aki több mint örömmel segédkezett nekik, amikor megkérdezték tőle, hogyan halt meg. Egy különös nyelvről beszélt, amit hallott, miközben a WC-ben bujkált, és Harry azonnal tudta, hogy a párszaszóról van szó. Aztán a lány elmesélte, hogy közölte az idegenekkel, hogy tűnjenek el, mivel legalább az egyikük egy fiú volt, és miután meglátott egy sárga szempárt a mosdónál – amit meg is mutatott a fiúknak –,meghalt. Adrian odalépett a mosdóhoz, Harry pedig halkan követte őt. Egy kígyó volt belekarcolva a csaptelep oldalába, és Myrtle elárulta, hogy az sosem működött.

Adrian és Ron mindenfélével megpróbálkoztak, hogy feltáruljon a bejárat, de cseppet sem jártak sikerrel. Harry mostanra már biztos volt benne, hogy csakis egy párszaszájú tudja kinyitni a kamrát. Ám úgy, hogy mindenki jelen van, lehetetlen volt tesztelni az elméletet.

– Miért nem nyílik ki? – kiáltotta Ron, és közben nem vette észre, ahogy Lockhart hátrafelé araszol a mosdó kijárata felé.

– Fogalmam sincs – válaszolt Adrian, átható szemmel vizslatva a karcolt kígyót. Lockhart közben egyre közelebb jutott a kijárathoz.

– Talán az egészet rosszul csinálod – próbált rámutatni Myrtle, ám ezzel csak egy csúnya pillantást érdemelt ki magának Rontól, aki nem túl udvariasan közölte vele, hogy kotródjon. Myrtle felvijjogott, aztán fejes ugorva a WC-be, elhagyta a mosdót.

– Legalább nem bosszant többé – motyogta Ron.

– Nyílt ki, te ostoba Kamra! – kiáltott fel Adrian belerúgva a mosdóba. Lockhart ezt a pillanatot választotta, hogy megforduljon, és kirohanjon a mosdóból.

– Elszökik! – ordított Ron, üldözőbe véve a szőke tanárt. Adrian gyorsan követte őt, pálcával a kezében. Harry egy pillanatot sem vesztegetett; közelebb lépett a mosdóhoz, tűnődve megérintette a kígyó alakzatot, aztán mély lélegzetet vett. Egy próbát megér – vélte, és amúgy sincs ideje. Kihúzta magát és megszólalt.

Tárulj! – Egyszerű utasítás volt, mégsem angolul mondta. Helyette sziszegő hang hagyta el az ajkát, ahogy megszólalt a kígyók nyelvén. A csap vakító fehér fénnyel felragyogott, aztán morajló hangon megmozdult; felemelkedett, és addig forgott, míg egy sötét nyílás nem tűnt fel a padlóban – egy cső, elég széles, hogy egy ember is lecsússzon rajta. Felvillant egy kép a tavalyi évről, egy sötét csapóajtó, és a zöld szemű fiú hátrált egy lépést. Azonnal el kell mennie Perselusért. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak.

– Adrian! – Ron hangja döbbenten hangzott fel a bejárat mellől. – Gyere és nézd meg! És hozd magaddal azt a tetűt is! – Harry némán félrelépett a mosdó mellett elfoglalt helyéről, engedve, hogy Ron és Adrian, aki ismét Lockhartra fogta a pálcáját – a szőke tanár kiérdemelt magának egy felrepedt ajkat a szökésért –, közelebb lépjen.

– A bejárat – motyogta Adrian, elérve, hogy Lockhart arcából teljesen kifusson a vér. – De hát hogyan? – A két jó barát összenézett, miközben Harry lassan egyik lábáról a másikra állt. Na persze, hogy valami ilyesmi történik. És a fene essen Lockhartba, amiért még abban sem jó, hogy elszökjön két roxforti, másodéves diák elől!

– Háát… – kezdte Ron felszikrázó szemmel, mint aki most jutott hatalmas felfedezésre. – Te parancsoltad meg neki, hogy nyíljon ki, mielőtt ez a szemét meg akart szökni. – Harry most az egyszer áldotta a jó szerencséjét, mert Adrian valóban ezt tette. És a testvére rá is bólintott; Ron magyarázata pillanatnyilag egész jónak hangzott.

– És most? – kérdezte Adrian.

– Ginny odalent van, haver – jelentette ki Ron, mintha ezzel mindent megmagyarázna. És bármennyire is aggódott Harry, ez valóban mindent megmagyarázott.

– Lemegyek – határozta el magát Adrian. Harry készen állt követni őt; nem teheti meg, hogy ne menjen, nem most, hogy megtalálták a kamra bejáratát, nem, ha akár a leghalványabb, legapróbb remény is megvan rá, hogy Ginny talán életben van.

– Én is megyek – közölte Ron. Aztán csend állt be.

– Nos, rám aligha van szükségetek – állította Lockhart; régi mosolyának csupán árnyéka tűnt fel az arcán. – Én akkor csak… – Az ajtókilincsre tette a kezét, de Ron és Adrian ráfogták a pálcáikat.

– Maga mehet elsőként – mordult rá Ron. A falfehér, pálcáját vesztett Lockhart óvatosan megközelítette a nyílást.

– Fiúk – szólalt meg a tanár remegő hangon. – Fiúk, mire jó ez az egész? – Adrian hátba bökte őt a pálcájával, mire Lockhart vonakodva bedugta a lábát a csőbe. – Tényleg nem hiszem, hogy… – kezdte mondani, de Ron meglökte őt, és a férfi belecsúszva a csőbe, eltűnt a szemük elől. A két fiú megvárta, amíg hangos puffanással leér az aljára, és panaszkodni kezd, csak ezután készülődtek hozzá az ugráshoz. Harry egyszerűen, üres tekintettel nézett csőre, a szíve vadul kalapált a mellkasában. Ginny odalent van, és hamarosan a testvére is lent lesz. És aztán ott van a baziliszkusz. Ezt biztosan nem fogja élvezni.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)