Átaludt múlt írta: Nanni

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<<


Átalakulások


Igen, valami határozottan megváltozott hét évvel ezelőtt, amikor Lily fia, az ifjabbik Potter és Draco, a keresztfia elkezdte a varázslóképzőt. A tejfölszőke tincsek még épphogy csak elérték a fülét, szürke szemei fürkészőn néztek körbe, és tartása büszkeséget sugallt. A fiú olybá tűnt, mintha apja miniatürizált változata lenne, pedig Perselus reménykedett abban, hogy sikerült neki példát mutatnia Lucius ridegségével szemben, s a vélt kudarc érzése csak jóval később oldódott fel benne.
Abban az évben az elsős mardekárosok szinte kizárólag korábbi halálfaló társainak gyermekei voltak. Tudta, hogy azokra a gyermekekre, akik a kivételt képezik, külön figyelmet kell szentelnie. És, bár nem akarta magának elismerni, neki is különleges figyelmet szánt az elsősök közül, a szomszéd ágy fura lakójának. Akkor még sokkal rövidebb volt a haja, és néhány árnyalattal világosabb is. Az emléke tisztán élt benne.
Az évnyitó lakomán, amikor először látta, azt hitte, képzelődik. Nem győzött a Griffendél asztala felé pillantgatni, hogy az elcsípett képekből felfogja, csak káprázik a szeme. Vélhetően senkinek sem volt ilyen érzése rajta kívül, mert az emberek nyugodtak voltak. De számára olyan volt, mintha kísértetet látna. A múlt megismételné önmagát, miközben a valóság tréfát űz belőle. Hiszen...

Lilyt.

Újra.

Látni.

... maga lenne a megváltás. Bocsánatot is nyerhetne talán.

Ám ha jobban megfigyelte volna, észrevehette volna, hogy ennek a lánynak göndör a haja, míg Lilyé egyenes volt, és a vörös egészen más árnyalatait viselte. Inkább barnás volt, úgy lehet, a gyertyák fénye játszott vele, hogy nem látta tisztán elsőre. A sokk okozta sötét emlékképek és árnyak nehezen távoztak a lelkéből.

Három napig mindenkire csak morgott, mert nem hitte el, hogy ennyire átverte a szeme. Hát már saját magában sem bízhat? Erre a lázongó hangulatára csak forró olajként robbant bele a tudat, hogy legalább olyan eszes is a gyenge hasonmás, mint Lily volt. Vagy még jobban is egy kicsivel. És griffendéles is, természetesen.

Óráról órára figyelte, de a lány magányos farkas maradt. Senki nem barátkozott vele, és a professzor számára a legszebb öröm a káröröm volt, ahogy a mugli világ egy szólása mondja. Önmaga sorsát vélte felfedezni benne, a magány keserű órái csillantak vissza azokban a barna, riadt, ám öntudatos és tudást szomjazó szemekben.

Néhány hónap elteltével azonban Potterékkel látta sülve-főve. Igen, a trollal tarkított estéjük után a lány magánya megszűnt, és megbonthatatlannak tűnő barátság vette kezdetét. Ezek a griffendélesek mindig egy Potter köré csoportosulnak, vonta fel a szemöldökét.
A történelem ismétli önmagát, mint amikor a kutya körbe-körbe kergeti a farkát. Ha eléri, saját magának okoz fájdalmat. Csak a szigorúságával meg a mogorvaságával tudott reagálni – semmi kedve sem volt emlékezni, holott minden közös órán rákényszerítették. Igaz, tudtukon kívül, de akkor is! Minden egyes átkozott percben magasba lendült a keze, és mellette minden pillanatban maga előtt látta a nőt, akit szeretett, amint a kiságy mellett fekszik. Élettelenül.

Egyszer benyitottak Bolyhoskához, éppen hogy csak lemaradt a betolakodóról, hiszen a bűbája figyelmeztette. Mondjuk az a háromfejű kutya elég elvadult ötlet volt, bár bizonyára a kíváncsiskodó diákokat távol tartotta. Sajnos, a behemót sosem tudott titkot tartani. A betörő miatt meg még sántított is fél napig, mert nem jelzett a másodbűbáj, ami az alkalmatlankodó távozását érzékelte volna, így a pokolkutya dühének mindenestül ki volt téve.
Nyomozása Mógus ellen pedig nem vezetett eredményre. Tudta, hogy vaj van a füle mögött. (Már megint milyen kifejezőek ezek a mugli mondások.) Az a sunyi képe meg a dadogása, amikor évekkel ezelőtt még tisztán és érthetően beszélt. Ugyan nem volt halálfaló, sem a Jegyet nem kapta meg, de szimpatizáns volt. Akkor akarták felvenni maguk közé, ha a jóslat körüli hercehurca véget ér. Ami persze teljesen másként ért véget, mint várták.
Majd még egyszer jelzett a bűbáj, de akkor az igazgatónál volt, messze az ajtótól. Nem sokkal később megtudta azt is, hogy kik jutottak be. Mógus után a három kis elsős. Potter, természetesen, a félkegyelmű vörös meg az okoskodó. Granger persze hibátlanul átjutott a próbáján (mint ahogy mindenki, akinek volt egy cseppnyi logikája és nem ijed meg egy feladattól). A fiolákkal teli tároló képe szinte magával rántotta az újabb, jóval régebbi emléket: az volt Lily egyik kedvenc fejtörője. Együtt oldották meg annak idején, amikor még egymással tanultak a könyvtárban. Merthogy a roxforti idők elején tényleg barátok voltak. Talán többek is. Milyen könnyedén lehet ugrálni gondolati síkon az időben, milyen nehéz mindent összehangolni. És mily csodákra képes ezáltal az agy, mondaná az igazgató.
A repkedő kulcsokat Flitwick segítségével Dumbledore valósította meg. Mindig is a mesék világába vágyott az öreg. Tiszta őrült volt. Meg az egyetlen is, aki a hibái ellenére megbízik benne. Rendben, bízott. Nehéz eltekinteni a halálától, mert a portréja ugyanúgy dirigál még, mintha minden porcikája élne. Bizonyára élvezi a kockázat nélküli irányítást. És hogy ugyanolyan tájékozott maradt, mint életében.

A sakk természetesen Minerva ötlete volt, ám abban meg a Weasley srác bizonyult verhetetlennek. Ki gondolta volna, hogy a vörös üstökűek csapatából bárki is épp a stratégiai kapacitásokat igénybe vevő sakkban fog kimagaslani. Az oroszlános házvezető a szabályszegés miatti sokk kiheverése után azonban roppant büszke volt a teljesítményükre. Mindannyiukra, de a sakkhoz önfeláldozás és nyert játszma kellett.
Arra nem számított Minerva sem, hogy néhány igen erős sötét varázslattal ez feloldható. Ilyennek bizonyult például Mógus „önfeláldozása” a Sötét Nagyúr érdekében. Gyakorlatilag átadta az életét neki. Ez a lehető legkomolyabb áldozat a világon, a bűbájok pedig tagadhatatlanul felismerték, és vélhetően játék nélkül tovább engedték. Hogy a bűbáj nem ismerte fel a tett mögött húzódó szándékot, arról már igazán nem Minerva tehetett.

A feladatok után természetesen egyedül maradt Potter, s habár Lily önfeláldozó szeretete megmentette, tagadhatatlanul visszatért a Nagyúr. Egy újabb sötét korszak kezdődött, ami ki tudja meddig fog még lappangani. Az igazgató és még néhány Főnix Rendje tag aktivizálta magát és újra gyűlésekbe kezdtek, ám mivel a sötétben tapogatóztak, nem sűrűn találkoztak.
A feladatuk csak az volt, hogy nyitva tartsák a szemüket, és bizonyos intézkedéseket tegyenek a mugli családból származó varázslók védelmének érdekében.

És jött egy csendes, nyugodt, békés nyár, amiről előre tudta, hogy az utolsó lesz. Az utolsónak kell lennie. Mert a háborút úgysem élheti túl, a jól működő, ám mindkét oldal által elítélt kétkulacsoskodás miatt. Próbálta felkészíteni magát mindarra, ami jönni fog. És másokat is. Az okoskodónak például kutatómunkát adott nyárra, mert látta benne a lehetőséget. Évek óta alig volt valaki, akiben elég elszántság lett volna a bájitaltanhoz, de bátorság azokban sem volt. A lány a próbáján bizonyított, hiábavaló lenne tagadni, a dolgozataiban is sok olyan információ szerepelt, amit aligha látott volna, ha nem a könyvtárban tölti napjait.
Ez volt az első lépés feléje. Így utólag már tisztán látszik. Felfigyelt rá az első napokban és mindvégig a figyelme középpontjában is maradt.

***


– Gyönyörű hétfő reggelünk van, nemde? – toppant be a gyógyító, nem csak a bársonyos csendet széttiporva, hanem a gondolatai által kreált, rendszerezett nyugalmat is. Ennek realizálása után végre megértette a mondatot is a morózus bájitaltan mester.
– Hétfő?! – morrant vissza tömören.
– Igen, Perselus, hétfő, mert ti ketten – a gyógyulásotok érdekében –, kimaradtatok a buliból, és végigaludtátok az elmúlt két hetet. Ma június hetedike van, ti pedig már május huszonegyedikén idekerültetek. Hogy egészen pontos legyek, te csak május huszonkettedikén. De most már mindennek vége – néhány pálcalendítéssel később hozzátette:
– Örülnöd kéne, hogy élsz, nem ilyen savanyú pofát vágnod.

A kóctömeg a szomszédos ágyon széles mosollyal nézett vissza Poppyra. A két hét alatt néha magához tért, és akkor Harry meg Ron, amikor csak tudtak, mindenről beszámoltak neki. Azt is, amit talán nem kellett volna tudnia. Például, hogyha Perselus harcképes maradt volna, akkor valamelyik fél mindenképpen megöli. (Harry ekkor számolt be arról is, hogy az igazgató portréja elárulta, félretett néhány emléket róla arra az esetre, ha a végső csatáig nem változna meg a professzorról alkotott – igencsak negatív – képe. Az emlékekről viszont csak annyit volt hajlandó mondani, hogy bizonyos dolgokat, tetteket megért, és már inkább tiszteli, semmint utálja a professzort, amivel kiérdemelte Hermione elégedett és Ron felettébb mogorva pillantását.)

Azon a délutánon mondták meg neki azt is, hogy a csatáig már nem fog felépülni, mert felgyorsultak az események. Ezután sokáig nem ébredt fel, és ha magához is tért rövid időre, akkor is csak a javasasszony gondterhelt, aggódó arcával találta magát szembe. Így ma reggel, amikor a professzor mellette annyit forgolódott, mint egy izgága sajtkukac, érezte, hogy történnie kell valaminek. A gyógyító széles mosolyára hangok nélkül is reagált. Tudta, hogy vége a várakozásnak. Tőle jobbra a férfi viszont kifejezetten dühösnek tűnt.

***


Morcosan nézett rá a lány. Mereven és morcosan. Határozottan nem tudta szó nélkül hagyni, végül is nem válaszolhat vissza, jó móka lenne folyamatosan ugratni. Elnyomott egy kikívánkozó félmosolyt a szája sarkában.
– Mit bámul rám olyan makrancosan? Nem tudtam semmit sem csinálni, előbb-utóbb valaki úgyis megpróbál majd megölni. Akkor már inkább a csatában kellett volna, nem?
Hirtelen felfogta, hogy mennyire kiadja a belső gondolatait, amit sosem szokott, a gyógyító meg csak ciccegett, és a szemében mintha némi halk, belső kacagás visszfénye csillant volna.

– Szépen gyógyultok, de látogatót nem engedek be még hozzátok legalább egy hétig. A híreket majd én elmesélem, ha jövök. És egy-két napig még táplálék-kiegészítő bájitalokon kell élnetek, mert a szervezetetek most kezd rendbe jönni, nem lenne jó leterhelni a sok energiát igénylő emésztéssel.
Azzal kilibbent a paravánok közül, csendet hagyva maga után. Kellemes, puha, ártatlan csendet. A szomszéd ágyról csak úgy sütött az indulat az előző mondatokra reflektálva, a férfi aligha tudta volna letagadni a nő rosszallását, mert tisztán érezte. Arról mit sem tudhatott, hogy a túlélését elrendező, jóindulatú vén kecske mindent biztosított számára. Nyugalmat, megbecsülést, díjakat, jutalmat. Még azt is kitalálta, hogy kibe kellene beleszeretnie. De a fekvő férfi, akitől elszedték a pálcáját, és legalább még egy hétre összezárták egy némán is beszédes nővel, aligha sejtette mindezt. A rémálmok vajmi kevesek ennek szemléltetésére.

***


Perselus nem akart nyavalyogni, mint egy tizenéves, méltatlannak találta egy felnőtthöz, de határozottan elege volt már abból, hogy a javasasszony alig-alig közöl velük bármit is. Az információk hiánya miatt a szomszéd ágy lakója is egyre frusztráltabbá vált, ez látszott rajta.
– Nocsak, nocsak, amíg én aludtam a két lökött barátja mindenről tájékoztatta?
Az oldalán fekvő Hermione szemei kétszeresükre tágultak, nem igazán értette, hogy Piton miből találta ki ezt. Hétfő óta valóban csak Madam Pomfrey-tól hallottak híreket, ami rendkívül tájékozatlanná tette őket. Két napja nem látta Harryt és Ront, ráadásul Ronnak tartozik még egy magyarázattal is, ami korábban elmaradt, történetesen, hogy nem szeretné megváltoztatni a barátságuk mibenlétét. Mellesleg Harryék nem lököttek, vett fel szemrehányó arcot, hogy ezt a férfinek is tudomására hozza.
– Áh, értem, mindenről tudott, de most magát is bántja, hogy nincs egy lépéssel előrébb náluk. Mert kétség sem fér hozzá, maga mindig előttük járt egy fényévvel.
A fiatal nőn átsuhanó pillanatnyi döbbenetet leheletnyi mosoly váltotta fel. Apró biccentéssel jelezte a mondat igazát, de válla, amit hanyagul megvont, közölte, hogy cseppet sem zavarta ez a felállás. Mindezt egy hosszú, megjegyzések és indulatok nélküli csend követte.
– Magához nem az a tökkelütött jószág illik...
A férfi elharapta az alig hallható susogással kiejtett szavakat, majd alvónak tettette magát, bár kétellte, hogy a nő a szomszéd ágyon mindezt tényleg elhiszi.

Magányosak voltak, és szó se róla, tényleg nem láttak vendéget. Egy szálat se. Arról is csak később szereztek tudomást, hogy nem a rendes kórteremben vannak már, hanem külön, mert a csata után túl sok volt a sérült, és nekik csendes, nyugodt körülményekre volt szükségük a gyógyuláshoz.
A hosszúra nyúló csendek egyikében a morcos professzor a hat évvel ezelőtti nyári emlékeit idézte fel magában. Behunyt szemhéja mögött újra felelevenedett az elmúlt időszak. Igen, ez a rendszerezés az elmúlt évekről határozottan jót tesz neki. Már tud újra rendszerben gondolkodni. Lassan-lassan megtalálja újra önmagát.
Most megint nyár lesz. Vélhetően zavart, hosszú, támadásokkal tűzdelt nyár. Mindkét fél ócsárolni fogja, akár még az életére is törhetnek.

Még jó, hogy annak idején a fejlesztett Fidelius bűbájjal látta el a házát, különben aligha lenne a Roxforton kívül otthona. Albus sem tudta meg soha, hogy ki lett a titokgazdája, a javasasszonyra pedig ki gyanakodna? Előbb vennék elő a Malfoyokat, mint bárkit a Roxfort tanári karából. Bár, ha jobban belegondol, mégiscsak Trelawney-t kellett volna megkérnie. Mert őrá aztán végképp senki sem gondolna. A gondolatra halványan elmosolyodott, a szomszéd ágyról pedig egy kérdő pillantást zsebelhetett be érte. A lány tisztában volt azzal, hogy a professzora látja az arcára kiülő döbbenetet, hiszen álmában sem gondolta volna, hogy Piton ilyen vidám is tud lenni.

Azon az utolsó szabad nyáron újította meg a bűbájt, mert az előtte lévő időszakban nem érezte szükségességét. Albus szerint volt még ideje rá, hogy felkészüljön mindenre, ezért meglepetten érte a Nagyúr visszatérte, bár nem teljesen váratlanul. Végül senkinek sem lett semmi baja. Nem úgy, mint a Trimágus Tusán. Tessék, már megint felborult a rendszer. Ugrál ide-oda az időben, ahelyett, hogy rendesen gondolkodna. Még nem gyógyult meg teljesen. És ide van kényszerítve az ágyba. Igen, ingerült, és még csak fel sem kelhet, hogy járjon egyet.

A következő eleje jól indult, tartott a nyáron szerzett öröme és békéje, habár néhány régi halálfaló igencsak érdeklődött iránta. Nem vette a szívére, hiába próbálkoztak, nem tudott ő sem többet, mint akik kérdezgették. A Nagyúr csak részben mutatta meg magát.
Az évnyitó lakomán látta csak először, de már akkor tudta, hogy Gilderoy csak egy bajkeverő, az első mozdulata után biztos volt benne. Nem fog tanítani semmi hasznosat a diákoknak. Kár értük, igazán megérdemelnék, hogy meg tudják magukat majd védeni. A sötét varázslatok kivédése teljesen el volt átkozva. A Nagyúr tudta, mit tesz. A tanárok esélytelenek az átokkal szemben, senki sem maradt egy évnél tovább. Ki ezért, ki azért, de valahogy mindenkinek beletört a bicskája.

A hetek lassan teltek akkoriban, a várakozás miatt kétszer olyan hosszúnak tűnt az a pár hét. Aztán jöttek a katasztrófák. Az első üzenettől kezdve egyértelmű volt, hogy a Nagyúr megszállva tart egy újabb embert a Roxforton belül. Az, hogy kővé dermesztettek több diákot is, csak tetézte a szülők riadalmát. Még sokan emlékeztek az előző sötét korszakra, sőt, egyesek még Hisztis Myrtle-re is. Meg Dippet professzor gyanúsítottjára.
Oh, és már megint a behemót. Meg az ő fura, dédelgetett lényei. Soha nem jutott volna eszébe, hogy őrá gyanakodjon, hiszen okosnak nem igazán mondható, habár.. a legjobb szó a naiv, amit rá lehetne mondani. A muglikkal meg mért lenne baja? Ő sem tökéletes, ugyanúgy a társadalom peremén él, mint az aranyvérűek által kiszorított mugli szülőkkel áldott mágikus emberek. Ám abban nem volt biztos, hogy bármilyen jobb gyanúsítottat elő tudott volna szedni a szülők megnyugtatására.

Eközben Hermione Grangernek folyamatosan adta a különleges feladatokat, mert bár a lány szerette okosnak mutatni magát, valóban volt elismerésre méltó logikája. Lendületesen, mindig kitartóan dolgozott, és persze a griffendéles mindenkit meg akarok menteni szokás nála különkiadással jelentkezett. A társait mindig segítette, ha azt hitte, hogy nem figyel. Általában hagyta, így legalább a balesetek felét megakadályozta, amíg ő a többiek körmére nézett. A pontokat később is le lehetett vonni. Ez egy „titkos szövetség” volt vele, amiből természetesen a lány mit sem sejtett.

Dumbledore-ral karöltve kutatták, hogy ki lehet a tettes, de nem jutottak semmire sem. Az az átkozott Granger persze hamar rájött, hogy baziliszkuszról lehet szó, mert tükör volt a kezében. Okos, nagyon okos cselekedet volt tőle. Kész csoda, hogy a többi diáknak nem esett le a tantusz, mert biztosított lett volna a pánik. Csakhogy arra ő sem jött rá, hogy ki festi a falra az üzeneteket. Nem volt ötletük. A férfi árgus szemekkel figyelte a diákokat: ki az, akinek félelem csillan a szemében. Aki nem csak a szokásos morózus professzortól fél, hanem valami többtől.

Gyakorlott szemének feltűnt, hogy az elsős Ginevra Weasley, az utolsó egy darabig abból a családból, hál’ ég, szokatlanul kialvatlan. A dolgozatainak színvonala változó volt, de semmi más különöset nem fedezett fel. Ki is gondolta volna, hogy egy elsős szabadította rá az iskolára ezeket a szörnyűségeket. És főleg, hogy bátyja miatt Potterrel is jóban volt, eszébe sem jutott gyanúsítani. Ám ahogy eltűnt, egyértelművé vált, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte. És bár a Nagyúr tartotta a befolyása alatt, valaki hozzájuttatta a naplót. Éjjeleken át gondolkodott, hogy hogyan kerülhetett elő az a könyv.

Senki sem számolta bele, hogy Lily fia ajándékba kapott egy-két képességet azon a rossz emlékezetű októberi estén, így előnyből indult hozzájuk képest. Az öreg őrült nyilván az utolsó pillanatban küldte a süveget a főnixszel. Bár a szakirodalom szerint a főnixeknek megvan a saját akaratuk, Perselus mégis úgy vélte, az igazgató szereti a drámai pillanatokat. Tekintsük csak a halálát…

***


Három nappal és két hosszúnak tűnő alvással később a javasasszony óvatosan libbentette félre a paravánt, és korát meghazudtolóan fürgén szökkent be az ágyaik közé a kezén két tálcát egyensúlyozva.
– Most már valamivel jobban vagytok, kaphattok rendes ételt is, nemcsak a bájitalokat, úgyhogy összeállítottam nektek egy diétás menüt.
Vidám csacsogását felemelt szemöldökök fogadták, a diétán pedig elszörnyedtek. Poppy kuncogása aztán végképp kiábrándította őket.
– Jól van, jól van, a diéta alatt azt értem, hogy amíg kómában voltatok, csak néha adtam nektek ételt. Azt is leginkább csak varázslattal etettem meg veletek, és főképp bájitalokon éltetek. Lefogytatok a bő két hetes koplalásban, úgyhogy a gyomrotok kímélése érdekében készíttettem nektek ezt a manókkal.
Savanyú képük hamarosan felderült, mert mindketten a kórházi szárny gyakori és hosszú idejű vendégei voltak, a gyógyító így könnyen megjegyezhette kedvenceiket. Ugyan nem mindent kaphattak meg ezekből, de többnyire olyan ételek voltak a tálcán, amiket szívesen ettek. A két ember furcsán méregette egymás tányérját: ugyanaz volt rajta. Perselus hangosan csak egy megjegyzéssel konstatálta ezt:
– Mit bámul úgy? Maga is ezt kapta, ne nézze már ki a számból az ételt.

A lányból kevés reakciót sikerült kicsalnia, pedig azt hitte, jó móka lesz bosszantani. A néha elejtett megjegyzéseire, mint az előbbi is, olykor heves választ vélt hallani a lány hangján, máskor meg csak megvonta a vállát, és az oldalára fordult. Azt már az első ébredése után is észrevette, hogy könyveket hozatott magának. A címeket nem látta, de volt, amit a borítójáról felismert, és elismeréssel adózott a tartalmuknak. Ha csak a felét is felfogja annak, amit azokban olvas, messze lepipálja a hollóhátasok legokosabbját is. Ez azért nem rossz teljesítmény egy griffendélestől.
Ez idegesítő. Nem tud napirendre térni a lány különös viselkedése felett. Annyi baj legyen, mihelyst a végére ér a kellemes-kellemetlen múltidéző túrájának, kitalálja azt is, hogy miként viselkedjen vele. Elvégre a bizalmat meg kell köszönni. A humorát meg úgysem értékeli senki sem.

Granger most is csak könnyedén megvonta a vállát, már grimaszt sem vágott hozzá, vélhetően egy ideje enyhültek az izomfájdalmai. Határozott mozdulattal parancsolta kusza fürtjeit a füle mögé, majd jó étvággyal nekilátott a főképp gyümölcsökből és zöldségekből álló éteknek. Poppy diagnosztikai bűbájai már egyiküket sem hozta annyira lázba, az evés kötötte le őket, ám az eredményre azért mindketten odapillantottak. Javult az állapotuk, szépen gyógyulgattak. Poppy az orra alatt szélesen somolyogva még egyszer rájuk szólt, csak úgy megszokásból:

– Ha továbbra is betartják a szabályokat, egy hét múlva szabadok.
– Nem is mondasz semmi hírt? Hét nap sok idő még – próbálta leplezni híréhségét a fekvő kollégája.
Erre már Hermione is felkapta a fejét, hiszen a beteglátogatás eltiltása óta ő sem jutott friss hírekhez a fiúktól. A professzortól persze tájékozottabb volt, és többet tudott meg róla, mint azt a férfi valaha is gondolta volna. Ekkor tudatosodott benne, hogy már nem is a tanára! Véget ért a tanév, odakünn a ragyogó nyári nap sugarai sütöttek teljes erejükből. Az a tény, hogy már csak egy férfi hever a szomszéd ágyon, jókedvre derítette egy pillanat alatt, habár okát nem igazán tudta volna meghatározni. Érdeklődve fülelte Madam Pomfrey utolsó szavait:

– …Voldemortnak vége, a halálfalók egy csoportja ellenáll és szervezkedik, de aljas népség, mert sokan jönnek árulkodni, hogy mentsék az irhájukat.
Olyan széles vigyort eresztett meg ezekhez a mondatokhoz a nő, hogy Perselus erősen kételkedni kezdett az épelméjűségében, magában pedig egy szerelmes kamaszlányhoz hasonlította.
– Viszont – pálcáját meglengetve – megkaphatjátok az üdvözlőkártyáitokat és válaszolhattok is rá, küldök nektek ide két madarat a bagolyházból.

Néhány idegtépően lassú perc után a papírok elárasztották a két beteget, akik kigúvadt szemmel és maguk elé emelt kézzel várták a levelek támadását. Az utolsó pillanatban fékezett le előttük az összes, hogy puhán hulljanak le végül a takarójukra. A férfi morrant egyet a kupacra, nem mintha ettől kisebbé vált volna, és rigorózusan sorrendbe állította őket. Hermione ezalatt belemerült a leghosszabbnak tűnő levélbe és olyan koncentrálva olvasta, hogy a professzor helytelenítő és szinte már-már percekig tartó pillantását sem vette észre.
A férfi első pillantásra Poppy írását vélte felfedezni a hosszú levélben, de mindjárt meg is feddte magát: miért írna a javasasszony a lánynak. Nőnek. A lány, aki mellette fekszik már nem a diákja. Már jó ideje felnőtt, mert a körülmények rákényszerítették, de most mintha másban is megnyilvánulna ez. Már nem esetlen kamasz, hanem olyan, mint… A mondat végét hagyta elveszni a gondolatai között, mert veszélyes vizekre evezett.

A következő papír, amit a kezébe vett, eddig megbújt a pergamenek között, bizonyára összefogta valamelyikkel, s a felbukkanásával határozottan el is vette mindennemű olvasgatástól a kedvét. Felbontás nélkül szánkáztak tehát a papirosok az éjjeli szekrény tetejére, hogy onnan meredjenek vissza rá, ahol a pálcájának kellene lennie.
Visszatért a múltba, ahol mindene megvolt, ahol tudta, hogy mi a jó, mit kell tennie és kiben bízhat.

A legkisebb vörös hajú lány tehát eltűnt és az emberek pánikba estek, hogy most még csak nem is mugliszármazású diák az áldozat, amitől úgy érezték, senki sincs biztonságban. A férfi addigra már átnézte néhány régi feljegyzését abból a korból, amikor még a Nagyúr szolgája volt. Talált egy furcsa utalást: „A rekeszben félig letakarva nyugszik egy szörnyűség okozója.” Ezeket a papírokat megőrizte, habár már nem mindegyik dologra emlékezett, volt, amire nem szeretett, volt, amit csak szimplán elejtett megjegyzésekből következtetett ki. Ez a sebesen odafirkantott mondat is ebbe a kategóriába tartozott.
A fecniken, amik különböző rejtekhelyen voltak a lakosztályában, csak kódolt üzenetek voltak. Ez volt az egyik legkésőbbi jegyzete, és úgy érezte, tudnia kellett volna, hogy mit jelent. Ám a „félig letakarva” már nem nyert értelmet sehogyan sem. Hogyan lehet egy ajtó vagy átjáró félig nyitva? És melyik irányból szabad az átjárás? Reteszként működik vagy csak szimplán valamiféle varázslat ismerete szükséges a kinyitásához?

Akkor ugrott be neki a párbajszakkör. Lily fia is párszaszájú. Az orkánnál is sebesebben ért fel a pincéből az igazgatói irodába, ahol meglepetésére csak Fawkes-ot találta. Nagyjából a kamaszkora utolsó napján. A piros ezernyi árnyalatában játszott a tollazata, szeme éjsötét volt, és Perselus le merte volna fogadni, hogy öröm csillan benne. A férfi fekete szemének villámlása után megrázta magát, vijjogott és trillázott egyszerre, mire a süveg biccentett és összecsavarta magát. A professzor csak állt, és mire bármit is mondhatott volna, már ott se voltak az irodában.
Az igazgató ekkor lépett be, piros-lila-rózsaszín pöttyös köntös volt rajta és a szakállából még csepegett a víz. Csodálkozva mérte végig Perselust, a madara és a süveg üres helyét. Majd megnyugodva sóhajtott egyet:
– Akkor nincs mit tenni, várunk.

Az igazgatóportrék sutyorogtak, majd az egyikük, bizonyos Niklaus Flamenda, aki mardekáros volt, így szólt:
– Az a gyerek aligha nyer bebocsátást, és a madár sem olyan ügyes, mint amilyennek hiszi.
A félholdlencsés öreg varázsló a szakállát szárítgatva csak ennyit mondott:
– Szerinted miért vitte a süveget?
A mardekáros arcokra kiült az értetlenség egy fél szempillantásra, majd úgy tettek, mint akik értik. Godrik Taleus, aki Griffendél után kapta a nevét és maga is abban a házban volt, éktelen hahotára fakadt a párbeszéd hatására. Dumbledore nem kívánt további beszélgetésbe bocsátkozni, Perselus pedig leült, hogy kivárja az események végét.

A madár néhány órával később vidáman tollászkodva ült vissza a rúdjára, kacéran szemezve Perselussal. A férfi biccentett a – szerinte – bosszantó párosnak, majd lement a pincéjébe. Az igazgató hosszan nézett utána. Fawkes és az ő bájitaltan professzora valamilyen különös kapcsolatban állnak egymással, amiről csak a madár tudja az igazat. Furcsának találta azt is, hogy a madár nem tette a helyére a süveget, csak eléje az asztalra. Felemelte, hogy visszategye a szekrény tetejére, de egy tompa puffanás közbeszólt. Nem akart hinni a szemének.

Perselus nosztalgiázva gondolt vissza arra az időszakra, amikor az öreg semmit sem osztott meg vele és végül bűnbánóan avatta be mindenbe. Majdnem mindenbe. Az ő pozíciója aligha engedte meg, hogy mindenről tudjon. A horcruxokról csak az igazgató portréja tájékoztatta, addig fogalma sem volt, hogy a Rend min ügyködik. Sem arról, hogy a Nagyúr ilyesmire vetemedhetett. A horcruxok a fekete mágia legmélyebb bugyraiban jött létre.
Sajnálta, hogy annyi mindenből kimaradt, hiszen a logikai készségét senki sem vonta kétségbe, a kutatás nyilván gyorsabb lett volna. Talán megmenthetett volna néhány életet. Ezzel a gondolattal aludt el aznap, hogy másnap valami olyasmire ébredjen, amitől mindig is rettegett.

Lidércnyomás


Kinyitotta a szemét és el sem tudta képzelni, hol lehet. A kezei nem engedelmeskedtek neki, a sötét körülölelte. A fiatal lány tőle néhány yardra szuszogott, úgy tűnt, nincsen semmi baja sem. Levegő után kapkodott, de tüdeje nem fogadta be a felmentő sereget jelentő oxigént. Ördögi kacajt hallott olyan valakitől, akit már halottnak hitt. Csontjaiba jeges rémület költözött, pedig úgy volt vele, ha felkel a gyengélkedő neki kiutalt ágyából, akkor soha többet nem fog félni. Nem sejtette, hogy a közeljövőben kétszer is megszegi ezt a magának tett ígéretet.
A lány nyöszörgésbe kezdett, a kacaj erősödött, ő pedig nem foglalkozott többet azzal, hogy hogyan kerültek oda, ahol vannak, a Sóhajok pincéjébe, ahonnan épphogy csak megmenekültek két hete. A pince a Lestrange-ek rezidenciája alatt volt, a nevét onnan kapta, hogy csak halkító bűbájt bocsátottak a kínzottakra, így a többi fogoly csak magas, vékony hangú suttogásokat hallott. Sokkal rémisztőbbek voltak, mint a sikolyok.

Lassan kezdett pánikba esni, mert bár senki sem hitte volna róla, ő is tudott félni. Most vele volt a lány a szomszéd ágyról. Aki már nem is lány. Neki nem görbülhet a haja szála sem. Perselus úgy vélte, számára mindegy, milyen sorsot tartogat az élet. Hiszen úgyis meghal, ha kijut a gyengélkedőről, ami most valahogy meg is történt. Felkészültnek gondolta magát a halálra, tudta, hogy a háború vége magával hozza ezt is, azonban most volt valami furcsa ebben. Piszkosul nem akart meghalni. Most nem.
Nem jött rá az okára. Már megint ugyanaz, mert biztos volt benne, hogy ugyanaz okozza, amiért képes volt nőnek gondolni a Granger-lányt. Már megint ez a név nélküli rettentő dolog, ami felforgatta az életét és olyan tettekre sarkallta, amiről álmodni sem mert volna.
– Ó, hát nézzenek oda, visszajöttetek, hogy befejezzük, ami félbe maradt? Micsoda kedvesség! – az utolsó szavakat szinte odaköpte a Nagyúr a férfi szemébe.

– Te, Perselus, te hogyan voltál képes elárulni? Mindenkitől számítottam erre, de pont tőled kell megtapasztalnom, hogy milyen keserű tud lenni a csalódás?
Már majdhogynem költői magasságokba szárnyalt és ezzel csak a férfi idegein akart táncolni. Pálcája, ami eddig a tanárra szegeződött, hirtelen irányt váltott és a lányt vette célba. A férfi döntött: nem engedheti, hogy a lánynak baja essen. Előtte még ott egy élet, amiben férj, gyermekek és öregkor szerepel. Minden, amit ő nem érdemelt meg (kivéve a férjet). Szarkazmusa újfent bizonyította a minden helyzetben jelenlévő hűségét.
– Nem bánthatod. Nem engedem. Akkor sem, ha megölsz. Sosem fogod megérteni, hogy mi a szeretet, és hogy aki képes rá, az sosem fog teljes szívből szolgálni téged. Fertőzött a lelked, már ha egyáltalán van még neked ilyened, nem érhetsz fel az ő tisztaságához. Még én is messze vagyok tőle, pedig szeretem.

Nem nézett a lányra, szemét a szörnyre függesztette és várta az utolsó zöldes fényben játszó villanást.
– Nem, nem, nem. Hát még nem ismersz? Nem tanultál abból, amit régebben tettem? Nem, életben maradsz, de csak annyira, hogy tudatodnál maradj. Mozdulni sem és érezni sem fogsz semmit. Gondolkodni se. Csak hallani. És ha téged ide juttatlak, akkor jöhet a lány. Még egy mocskos sárvérű? Hát sosem javul az ízlésed?

A férfi nem érezte a fájdalmat, nem érzett semmit sem azon a döbbeneten kívül, amit a saját mondatának visszhangja keltett a fülében. Kimondott egy szót, amire úgy… bő húsz éve képtelen volt. Valóban jó helyen kereste a megoldást, mert akkor változott meg, amikor a lány kezdte a Roxfortot. Végig azt hitte, hogy Lily fia miatt volt ez a nagy felhajtás, holott csak vágyódott egy kis tisztelet és bizalom után. Az elmúlt év alatt talán már ennél is többre.
A lány felnőtt a szeme láttára. Felnőtt. Most már ideje lenne tényleg nőként gondolnia rá. Az esze és a szorgalma azonnal kiemelte a diákok közül egy különös, nem meghatározható helyre a gondolataiba. Aki első órán képes minden kérdésére felelni, az kivételes tehetség. Olyan, akinek elhiszi, hogy a világ szép és érdemes tanítani. Valamikor a lány ötödéve alatt állapította ezt meg.

Most szárnyaltak a gondolatai, mindenre megtalálta a választ. Ez volt az egyetlen oka, hogy veszettül életben akart maradni. Ez. Akkor is, ha az elején kiröhögte volna magát az ötletért is. Az átkok hiába röpködtek feléje szakadatlanul, semmi sem tudott benne kárt tenni. A lány még mindig halkan nyöszörgött és ekkor jutott a férfi eszébe, hogy a másik nem beszélhet, különben még nagyobb baja esik. Csöndesen mordult a lányra:
– Maradjon már csendben, ne erőltesse a hangszálait. Baja eshet – és hirtelen elharapta a mondatot. Attól még, hogy szerelmet vallott, nem kellene kapásból hősszerelmessé válnia.
Kitágultak a pupillái a kimondatlan gondolattól: tényleg szerelmes? Nem csak egy buta vonzódás afelé, hogy tiszteljék és elismerjék a tudását? Nem tudta volna őszintén megválaszolni, így inkább kábulatában és dermedtségében megpróbált a lány szavaira figyelni. Mert beszélt mellette, ebben biztos volt. Megnyugtató, simogató, kedves hangon, amelynek köze sem volt ahhoz a rekedtes hanghoz, amivel legutóbb azt a köszönömöt mondta.
– Tudom, hogy nem figyel, mert nem szokott, de tudnia kell, hogy tisztelem magát. Elképzelni sem tudja, hogy szerettem volna megfelelni az elvárásainak, annak, hogy méltó lehessek a megbecsülésére. Nem okoskodni akartam a sok plusz adattal, hanem kitűnni a többiek közül. Hogy észrevegyen.

Perselus egyik ámulatból esett a másikba. A lány mondatai nem balzsamként hatottak rá, csak megerősítette abban, hogy a világ kifordult a négy sarkából (még jó, hogy gömbölyű). És ami történik vele, az pusztán valami nagyon ijesztő. A Nagyúrra nézett, de helyette a felé repülő átkok hadát látta. Különféle színekben szálltak az ártások, olyan színkavalkádot létrehozva, amit csak a mesékben hallott gyermekkorában, mikor anyja altatta el. Az anyja, akit sohasem tudott megvédeni, Lilyt juttatta eszébe, akit szintén nem tudott megmenteni. A szomorúság hegynyi hullámokban lepte el, soha nem érzett még ekkora kínt. Felordított tehetetlenségében, mozdulni, menekülni próbált, de valami ismeretlen hatalom nem engedte. Az ok rejtve maradt előtte, hiszen ha az átkok okoznák, fájdalmat is érezne, nem csak a gyászt, a kínt, a megváltoztathatatlanságot, mindent, amit eddig hosszú évekig mélyen eltemetett magában és a felszín közelébe sem érhettek.

Az ördögi kacaj erősödött, a lány szavai elvesztek a robbanások rengetegében. Vajon eddig miért nem hallotta az átkok becsapódását? Egyre csak gyűltek benne a kétségek, a gyász, a fájdalom és a tehetetlen düh, hogy nem lehet nála a pálcája. A sziszegésbe fulladt nevetés halkan elhalt:
– Most pedig utolérheted a kedves kis sárvérűdet meg az anyádat. Oh, hát persze, a vén kecskéről ne is beszéljünk. Bár őt pont te tetted el láb alól – gúnyos horkantgatása egyre erősödött, ahogy a saját – gyengén sikerült – poénján kacagni próbált.

Perselus mintha lassított felvételen látta volna a felé tartó átkot. A nyaláb a zöld összes árnyalatában pompázott, meglepően gyönyörű volt: a zafíros kékeszöldtől (a játszótér) kezdve a smaragdon át (Lily szeme) a haragos-élénk zöldig (Mardekár klubhelyiség) minden benne volt. Az egész élete ott hevert Voldemort lába előtt. Ekkor érezte meg a mágiát száguldani az ereiben. Ott dübörgött benne, szinte tobzódott a felemelő érzésben, ami hatalmába kerítette. Kisgyermekkora óta nem varázsolt önkéntelenül, hiszen az apja így is eleget bántotta őket. Mire felfogta volna, hogy mit tett, már elhoppanált.

És felébredt. Ez csak egy rémálom volt. Lidércnyomás, ahogy a muglik mondják. Félig ébren, félig alva. Olyankor jön létre ez a jelenség, ha az agy már kiadta a mozdulatlanságra a parancsot (hiszen amikor álmodunk, nem mozdulhatunk), az alvó ember pedig mégis felébred. Így aztán keservesebbnél keservesebb dolgokat képzel, majdnem mintha drogokat fogyasztott volna, és nem érti, miért nem tud mozdulni.
Mugli szaklapokat olvasott erről, nem pontosan emlékszik már belőle mindenre, de ez volt a lényege. A Nagyúr új bájitalokat kért tőle, különlegeseket, amik anélkül kínozzák az embert, hogy hozzáérnének vagy varázsolnának. Ez volt az egyik legnagyobb sikert arató bájital. A lidérclátásnak keresztelt folyadék ezt a hatást érte el, kiegészülve azzal, hogy a szenvedő által kreált sérülések valódiakká váltak. Nem tudtak a Rend tagjai varázstevékenységet kimutatni, az áldozat mégis meghalt. Ellenszere csak nagyon nehezen volt beadható, pont azért, mert ébren álmodott az illető.

A sokk, amit a rémálom okozott, lassan múlt el. Ugyanakkor valahogy furcsa pózban találta magát. A keze épp átkarolt valakit, aki dermedten feküdt a karjai között és így szólt halk-rekedt hangon:
– Most már minden rendben.
– Ne merjen többet beszélni – és durva szavaival ellentétben megsimította a göndör kóctömeget. A felébredés előtti hoppanálás felülírt minden szabályt. Önkéntelen varázslat volt, így kivételt képez az összes roxforti tiltás alól, hiszen ha a bekerülő diákoknak meg lenne tiltva az önkéntelen varázslat, nem mindenki élné túl. A gyermekkori varázskitörések általában tizennégy-tizenöt éves korban szűnnek meg teljesen. Perselus tudta, hogy különleges alkalmakkor azonban a felnőttek is képesek rá.

A mágia egyenesen a szomszéd ágyba repítette a nő mellé. Aki – ezt csak most fogta fel –, lágyan átkarolta, amíg ő tétovázott. Ha éberebb lett volna, a szarkazmusa is reagált volna, hogy a griffendéles védelmi ösztön újra működésbe lépett. Így azonban csak tudomásul vette kábán az ölelést, és vissza is aludt a puha, kedves karok között.

Az első rémület akkor kúszott a csontjaiba, mikor felfogta, hogy nem mindent álmodott az éjszakai kalandjaiból.

A második akkor, amikor rájött, hogy nem is beszélt olyan sületlenségeket, mikor álmodott.

A harmadik, amikor a másik test meleg szuszogásáról felfogta, hogy túl közelről hallja.

Az izmai azonnal készen voltak egy háromméteres helyből ugrásra, azonban megregulázta magát, és végtelenül lassan mozdította meg tagjait. Szinte minden porcikáját külön-külön vette el a nőről, és elhagyta a gyengélkedőt. Nem bírt volna ki még egy éjszakát a közelében. Habár mindene tiltakozott és visszavágyott a puha ölelésbe, amiből kitépte magát, egyelőre mélyen eltemette magában ezt az érzést.

Epilógus

A pálcája keresésére indult, úgy sejtette, a javasasszony lakosztályába kell mennie. A paraván mögül kilépve egy egészen más elrendezésű teremben találta magát, mint amire számított. Nem a gyengélkedőn voltak, szinte meghökkent a látványtól, de hirtelen eszébe jutott, napokkal ezelőtt Poppy említette, hogy áthelyezték az ágyukat és elbűvölték a plafont. Az ajtó nyikkant egyet, a professzor riadtan nézett az ágy felé, de a fiatal nő nyugodtan durmolt tovább. Odakint minden lépésnél újabb meglepetés érte. Ez a Roxfort nem az a Roxfort, amit ő itt hagyott azon az ominózus estén.

Itt-ott törmelékbe botlott, a hajnali fénynyalábok még csak a kastély legmagasabb tornyait súrolták. A falak girbegurbák voltak, helyenként lyukasak, amin át friss, életteli levegő szökkent be. Kezdett arra gyanakodni, hogy az egy nagyon is enyhe szófordulat volt Poppy részéről, hogy kimaradtak a buliból. Ez nem buli volt. Csata, méghozzá a javából. Véres élet-halál harc.

Mire kijutott az egyik nagyobb folyosóra, már azt is tudta, hol van. A Nagyterem felett voltak, a legjobban védhető helyen az egész kastélyban. Hogy mikor és hogyan kerülhettek oda, arról fogalma sem volt, de ijesztő események történhettek, ha Poppy úgy vélte, csak ott vannak biztonságban.

A lépcsőkön felfelé baktatva még mindig küzdött az izmaival, amik nem akartak neki engedelmeskedni. Poppy irodája előtt meg kellett állnia, szúrt az oldala és szédülni kezdett. A kilincsbe kapaszkodva adott magának fél percet, hogy rendbe szedje a vonásait, de arra a látványra nem volt felkészülve, ami a gyengélkedőben fogadta. Az ágyak közt éppen el lehetett férni, az ápolók sürgölődése még telítettebbé tette a hajnali fényben derengő gyengélkedőt. A tértágító bűbáj hatása inkább csak fokozta a veszteség érzetét, hiszen széltében hosszában nagyobb lett a helyiség, ugyanakkor a plafon változatlan magassága nyomasztó arányúvá tette az egyébként is betegszagtól terhes termet.
A szemközti ajtó lassan nyílt, és egy fáradt, karikás szemű Poppy lépett ki rajta. A gyógyítónak kigúvadtak a szemei, majd reflexből négy diagnosztikai bűbájt küldött a férfire, mielőtt az bármit is szólhatott volna. Perselus némán tűrte a vizsgálódó, haraggal teli arcot.
– Mit keresel itt? Még legalább hat napig ágyban lenne a helyed! Egyáltalán honnan volt annyi erőd, hogy felgyere ide?

Az asszony gyengéden, de annál határozottabban ültette le egy betegágy szélére.
– A pálcámért jöttem. Egy percig sem maradok itt tovább. Sem ágyban. Haza. Akarok. Menni.
A hangja minden igyekezete ellenére könyörgő volt. Védelemre, biztonságra, szeretetre vágyott, állapította meg magában Poppy. Hang nélkül termett a kezében a férfi pálcája, amit kissé félve nyújtott át. Aggódott, hogy a mostani részleges felépülése nem teljes, és később újra gyógyítóra szorulna. Lesz-e valaki akkor mellette?
Perselus olyan gyermeki örömmel kapott a pálcája után, hogy a javasasszony rá sem ismert. Nem sokszor látta életében a férfit vidámnak, és ez az új élettel teli arc is idegen volt számára.
Halkan megkockáztatott egy kérdést:
– Mi történt veled ma éjjel?
A professzor hanyagul akart válaszolni, ám némi félelemmel árnyalt lett válasza:
– Lidércnyomás. Önkéntelen varázslat.

Még magában sem ismerte el, hogy feje tetejére állt az élete.

***


Menekült. Pedig semmi oka sem kellene, hogy legyen erre a menekülésre. A szíve újra és újra meglódult, ha arra az éjszakára gondolt. Valami nyakatekert módon a vágyva vágyott otthon illata kúszott az orrába, ha visszaálmodta magát a nő karjaiba. Olyan volt, mintha hazaérkezett volna egy hosszú, tortúrákkal teli útról, és most más dolga sem lenne, csak megpihenni és élvezni az életet.
Ennek a fura érzésnek már két hónapja, talán nem érezné ennyire távolinak az utolsó rémálmát, ha nem számolná az azóta eltelt napokat. De rettegett attól, hogy legközelebb nem ébred fel belőle. Vagy nem lesz olyan megnyugtató ébredése, mint legutóbb.

A sérültek lassan elhagyhatták az iskolát, a diákok nemsokára visszatérnek majd, hogy folytassák tanulmányaikat, s ő még mindig képtelen kimozdulni a lakás védelmező négy fala közül. Híreket Poppy baglya hozott neki, választ sosem küldött, de a gyógyító tudta, hogy nincs baja, hiszen Lyra mindig üres lábbal tért vissza. Egy napra azonban ki kellett lépnie ebből a jól védett várból, méghozzá az utólagosan kitűzött év végi vizsgák miatt.
A pennasercegésben töltött órák után csak egy helyre vágyott jobban, mint a Fonó sori nyugodt lakásra: az ágyba, amin utoljára ebben az épületben aludt. Egyszerre csak megtöltötte orrát a lány hajának illata, a göndör gubancok csiklandozását újra magán érezte, karjaiban a vékony, betegségtől lefogyott testet és fülében minduntalan ez zengett: „Most már minden rendben.”

Döbbenetében majdnem orra bukott, olyan hirtelen állt meg. A lendület még munkálkodott benne, de teste megfeszülve tartott ellen, miközben agyában sebesen cikáztak a gondolatok.
Mi van, ha úgy értette? Ha...
Értelmet nyerne az a vágyódó pillantás, amit a vizsgán zsebelt be tőle.

Megmagyarázná a zaklatott állapotát.
Fény derülne a sebezhetőségére.
Világgá kürtölné, hogy már semmi sem ugyanaz.

Mert nem is kell annak lennie! Felemelt fejjel és szilárd elhatározással suhogott tova a folyosón.

Köszönöm, hogyha eddig kitartóan vártál, és elolvastad a történetet, remélem, nyújtott néhány kikapcsolódással töltött kellemes percet.


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)