Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


VIII. Rejtély rejtély hátán


Isabel remegő kézzel olvasta Aragorn levelét. Igyekezett nem kimutatni az érzelmeit Rowena előtt.
Boromirnak igaza van. Jobb, ha még nem tudja meg. Mindenkinek így lesz a legjobb.

– Megmondhatod mindkettejüknek, hogy teljesítem, amit kért – mosolygott a lányra.
– És mégis mi lenne az? – bosszankodott Rowena.
– Egyelőre nem tartozik rád – hunyorított hamiskásan a nevelő, majd könnyed mozdulattal a kandallóba hajította a papírt.

A lány mérgesen nézte a tüzet. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, mi lehetett az üzenetben; azt hitte, Isabel el fogja mondani neki. De egy szava sem lehetett, hiszen ő sem vallott be mindent az asszonynak.
A valák feltételeiről egyedül Galadriel tudott. A lány csak neki merte elmesélni Boromir életre hívásának teljes történetét, neki is csak azért, hogy most már tényleg ne adja tovább a Mîrelinnel kapcsolatos információit.
Az Úrnő – legnagyobb meglepetésére – nem szidta le a tettéért. Sőt, mélységesen egyetértett vele. Legalábbis ezt írta.

– Hogy áll a történet? – kérdezte a lány az asztalhoz lépve. Azon forrásvízzel töltött tál állt, Mîrelinnel az alján.
Isabel vállat vont.
– Még mindig futnak.
Rowena morcos fintort vágott. Utálta, hogy most nem hagyatkozhat a Gyűrűk Ura kronológiájára; Tolkien jóstehetsége nem volt tökéletes, és igencsak túlbecsülte az orkok sebességét.
Mas han hy?* – kérdezte a víztükörtől, mire az megremegett, és megjelent rajta Rohan térképe. Rajta egy tűzpiros és egy sötétkék pötty mutatta, hol jár az ork-horda és három üldözője. A lány bosszankodva ráncolta össze a homlokát a kép láttán.
– Nos? – kérdezte Isabel.
– Még az út felét sem tették meg – felelte Rowena. – Három napom biztosan van még.
– Nézd a jó oldalát: így legalább indulhatsz később, és nem kell aggódnod, hogy a nevelőid észreveszik az eltűnésedet – vont vállat a nővér. – És van időd másra is.
Isabelnek igaza volt, és ezt a lány is elismerte magában. Tényleg rengeteg dolga volt.

A legfontosabb az volt, hogy minden nap meglátogatta Boromirt. Ételt vitt neki, beszélgetett vele mindenféléről, és felfedte előtte a jövő titkát. Kivéve azt az egy tényezőt, hogy az apja meg fog halni. És bár mindig is ellenszenvesnek tartotta Denethort, elhatározta, hogy megpróbálja megmenteni az életét. Ennyivel tartozik a harcosnak a „rabságért”.
A törődésért cserébe Boromir vívni tanította a lányt. Rowena ugyanis kapott egy kardot Galadrieltől, „már csak ez hiányzott az arzenálodból” címszó alatt. A fegyver nagyjából úgy nézett ki, mint a szamurájkard és a szablya ötvözete; markolata és tokja hasonló színekkel és motívumokkal rendelkezett, mint az Anna, Rowena harci kése. A lány Woronwië-nek, azaz kitartásnak nevezte el a fegyvert, hiszen erre volt leginkább szüksége. Bírnia kellett mindazt, amit az élet feladatként rótt ki rá.
Ma is még el kell mennie Boromirhoz, hogy elvihesse neki a vacsorát, mert most épp nem tudott eleget vadászni, és esetleg sort kéne keríteni egy újabb vívásórára, hiszen Woronwië használatát tekintve még egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Emellett át kell olvasnia a következő egy hétre vonatkozó részeket A Könyvben, és bármikor „ráüzenhet” gondolatban valamelyik középföldi barátja. Na meg ott van még az éjszakai program is…

Sóhajtva kinézett az ablakon. Az árvaház udvarán legelésző kanca látványa, mint mindig, most is mosolyt csalt az arcára. A ló megérezte a tekintetét, és felnézett.
Rowena gyorsan elhátrált az ablaktól. Nem hagyhatta, hogy az állat hiú ábrándokba ringassa magát, hogy azt higgye, már eljött az ő idejük. Majd éjjel.

Az élet tele van igazságtalanságokkal. A szigorú szabályok miatt csak titokban teheti, amit szeretne. Még a saját tulajdonával sem csinálhatja azt, amit akar.
Ugyanis a ló gazdája valójában nem az árvaház, hanem ő maga.

*****


Pár nappal a Rauros környéki események előtt történt. Az árvaházi séta során kissé messzebb vitték őket, mint szokták. Még a közelebbi erdőbe is elmerészkedhettek, pedig ez korábban tilos volt.
Rowena akkor még nem is sejtette, milyen sorsfordító lesz számára ez a nap. A sor végén kullogott, legszívesebben visszaszökött volna Isabelhez.

Egyszercsak megzörrent melletük a bozótos, és a lány állati lépteket hallott a háta mögül. Megfordult, és kis híján felkiáltott meglepetésében.
Szinte rémisztő, furcsa szerzet állt előtte. Az állat jobb időkben barnás színű ló lehetett; szőre most hosszú volt és tépett, felismerhetetlen színűvé piszkolódott sörényébe és farkába különböző növények akadtak.
Az állat dühösen felhorkant, és Rowena felé indult.
A horkantás hallatán a többiek is megfordultak. A „szörnyeteget” észrevéve sokan felsikoltottak rémületükben.
A ló megtorpant, figyelme Rowenáról a többi lányra terelődött. Feléjük fordult, szeme kísértetiesen izzott.

– Ne adjatok ki hangot, bármi történik is! – hadarta Rowena kiáltva. – Nagyon lassan húzódjatok a fák közé!
Ennél többet nem volt ideje mondani; a vadállat ismét rá összpontosította a figyelmét. De éppen ez volt a célja. Kedvesen a lóra mosolygott, és egy lépést tett előre.
Az állat támadónak ítélhette viselkedését, mert felágaskodott. A lány a mozdulatainak megfelelő időzítésére koncentrált, de még így is észrevette: a kanca annyira sovány, hogy meg tudná számolni a bordáit. Szívét elöntötte a szánalom.
Arcára fagyott mosollyal összpontosított, és egy pillanattal azelőtt, hogy a lezuhanó paták a földbe taposták volna, könnyedén hátralépett.

Szeme majdnem egy vonalba került a lóéval. Tekintetük összetalálkozott; az állatéban meglepetés bujkált – az emberében megértés és szeretet.
A lány kicsit előrébb mozdult. A ló ismét felhorkant, de már közel sem olyan ellenségesen, mint az előbb.
– Nananana. Nyugodj meg, kislány – suttogta Rowena. Legszívesebben sindarinul beszélt volna, de nem lehetett, úgyhogy csak az akcentust vette kissé tündésre.
– Itt senki nem akar bántani téged – folytatta magabiztosan, kedves hangon. – Mi történt veled? Hiszen nem voltál te mindig vad, igaz? Mi tett vaddá, ki tett vaddá, kislány?

A ló szeme döbbenten kitágult, legalábbis Rowena így látta. Gyengéden a tenyerei közé fogta az állat fejét, és egészen közelről nézett a szemébe. Érezte, hogy az állaton enyhe viszolygás fut végig, de nem húzódik el.
– Rosszak voltak a gazdáid, nem szerettek? – suttogott újra a lány. – Pedig olyan szép kislány vagy. Ki lehetett olyan elvetemült, hogy egy ilyen szépséget ne szeressen? Aki elvette az emberek iránti bizalmadat?
Rowena ujjaival lassan simogatni kezdte az állatot. A ló lehunyta a szemét, és orrát a lány állához nyomta.
Rowena legszívesebben örökre ebben a testhelyzetben maradt volna.

A növendékek, látva társuk sikerét, visszamerészkedtek az ösvényre, és lelkes tapsolásban törtek ki.
A ló szeme felpattant, szeme ismét zavarossá homályosult.
– Csend! – szólt rá társira nem túl hangosan, de elég határozott hangon a lány. – Ne csapjatok zajt, megijeszthetitek szegényt. Induljatok tovább, ne törődjetek velünk!
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Dorothea nővér gyanakodva.
– Hazaviszem az árvaházba – felelte a lány.
– Megőrültél?!
– Ne kiabáljon, kérem! – hadarta Rowena, és igyekezett megőrizni a nyugalmát, nehogy a ló is átvegye tőle a feszültséget. – Mégis mit tehetnék vele? Nem hagyhatom itt az erdőben, vadállatok prédájául, az éhhalál szélén…
– De ha megtartjuk, az lopás!
– Amit az egykori gazdája művelhetett vele, az meg állatkínzás – vágott vissza a lány.
– Rendben van – adta fel a nővér, látva, hogy úgysem lehet eltéríteni a szándékától. – Vigyed. Majd a főnővér eldönti, mi legyen vele.
– Köszönöm – suttogta boldogan a lány, majd óvatosan a ló nyakára tette a kezét, összesimult vele, és gyengéden vezetni kezdte az árvaház felé.

*****


Rowena hosszas könyörgéssel és fogadkozással, hogy ezután egy csintalanságot sem csinál, és vállalja az állat teljes körű gondozását, végül meggyőzte nevelőit: a ló az árvaházban maradhatott. Hivatalosan azért, hogy a növendékek gyakorolhassák rajta az úri lovaglást.

A névadás igazi problémát okozott; a nevelők egyszerűen képtelenek voltak megegyezni ebben a témában. Felmerültek a természeti jelenségek, a női szentek nevei és sok más egyéb.
A mellőzött Rowena a békésen legelésző lovat csutakolta. A mocsokréteg alól előbukkanó ragyogó, vörösesbarna szőr láttán azonnal tudta, mi lenne a tökéletes elnevezés. És azt is, hogy ebbe a nevelők soha nem egyeznének bele.

– Te milyen nevet adnál neki? – kérdezte egy hang.
A lány felkapta a fejét. Isabel állt mellette mosolyogva.
– Hiszen végül is a te lovad. Te szelídítetted meg. Hozzád ragaszkodik.
– Andúnë – felelte halkan suttogva a lány.
A kanca felkapta a fejét.
Hallgatott a nevére.

– Andúnë – ismételte a nővér elgondolkodva. – Ez tünde nyelven van, ugye?
– Igen – sóhajtott a lány. – Azt jelenti: napnyugta. De úgysem kaphatja ezt a nevet, bármennyire szeretném is.
– Az nem olyan biztos – mosolygott titokzatosan a nevelő, és lehalkította a hangját. – A tünde nyelvnek két fajtája van, a quenya és a sindarin, igaz?
– Igen – felelte a lány furcsállva.
– És te sindarint tanulsz.
– Igen, de az andúnë quenyául van, ez ugyanis sokkal jobban tetszik, mint a sindarin amrún. Egyébként a fegyvereim neve is ezen a nyelven van.
– Remek – mosolygott a nővér. – Elintézem. Légy nyugodt, ez lesz a lovad neve.

Vállon veregette a csodálkozó lányt, majd csatlakozott a még mindig vitatkozó nevelőkhöz. Várt néhány percet, mintha ő is a megfelelő néven gondolozna, majd hirtelen felkiáltott:
– Megvan!
A nővérek elhallgattak, és érdeklődve fordultak Isabel felé.
– Legyen a neve Andúnë! – közölte az asszony úgy, mintha ezzel kivágta volna az adu ászt.
A többi nevelő értetlenül nézett rá.
– Ja, persze, hiszen maguk nem ismerik ezt a szót – „kapott észbe” Isabel. – Tudják, Spanyolországnak azon a vidékén, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem, élt egy népcsoport, akik quenyáknak nevezték magukat. Az ő nyelvükön az andúnë napnyugtát jelent.
Rowenának leesett az álla. Isabel simán az orruknál fogva vezeti a nevelőtársait?!

A nevelők a lóra pillantottak. A lány gyorsan folytatta a ló tisztogatását, mintha egyáltalán nem érdekelné a kanca neve.
– A napnyugta név illene hozzá – jelentette ki Sybill, az igazgatóasszony. – De miért pont azon a qua… azon a nyelven akarja elnevezni?
– Mert ez a szó olyan elegáns! – lelkesült a nővér. – És illik is hozzá, nem?
A nevelők viszolyogva pillantottak a még csak félig tiszta lóra. A név elegáns, de a ló…?!
– Hát… legyen – egyezett bele végül Sybill.

Rowenának minden önkontrolljára szüksége volt, hogy ne kezdjen el ugrálni örömében. Félbehagyta Andúnë lemosását arra az időre, amíg a főnővér megáldja a lovat.
– Köszönöm – súgta hálásan Isabel fülébe, és csókot lehelt az arcára. Az asszony zavartan elmosolyodott.
A lány, amint végre magára maradt, halkan kipróbálta: a nevén szólította a lovat. Andúnë felnézett, tekintete most szolgálatkész volt, szeretettel és odaadással telített.
– Andúnë – suttogta a lány. – Az én lovam.

*****


Andúnë első napjai nagyon kényelmesen teltek. A ló csont és bőr volt, épeszű ember még nem foghatta őt semmiféle munkára, így hát naphosszat pihenhetett, és annyit ehetett, amennyit csak bírt.
Rowena pedig kézbe vette a ló életének irányítását. Néhány karóval és kötéldarabbal elkerített neki egy karámot az árvaház udvarán; a virágoskert egy részét átalakította takarmánytermelő területté; kérelmet írt az intézmény fenntartójának, hogy véglegesen is megtarthassák a lovat és küldjenek valami ócskább lószerszámot, és saját kezűleg etette, itatta, mosdatta Andúnë-t. Sőt, hogy a kancának ne legyen mozgáshiánya, minden reggel pár órával korábban kelt fel, és elvitte őt egy közeli ligetbe, ahol kinyargalászhatta magát. Ha rajta múlt volna, még az istállót is maga kezdi építeni a lónak.

Amint Andúnë valamennyire rendbejött, megérkezett az állattartási engedély a fenntartóktól a dámanyereggel együtt. Így hát a nevelők úgy döntöttek, ideje elkezdeni a tanulást.
A ló eleinte hevesen tiltakozott, amikor Rowena próbálta felszerszámozni. A lány meg is értette: ha tényleg olyan rettenetes múltja volt, amilyet sejtett, nyilván a gyötrelemre emlékezteti.
– Nyugodj meg – ismételgette. – Itt senki sem akar bántani téged. Gyerekek ülnek majd a hátadon. Könnyűek lesznek, és lehet, hogy eleinte félnek majd tőled, de gyorsan meg fognak szeretni, és alig várják majd, hogy ismét a hátadra ülhessenek. És hidd el, te is élvezni fogod, hogy boldogságot adhatsz nekik. Ha pedig mégsem… akkor majd kárpótollak valamivel.

A növendékek eleinte tényleg tartottak a „vadállattól”, ám Andúnë személyisége teljesen kicserélődött Rowena hatására. Szelíd hátasló lett belőle, nyugodtan tűrte, hogy a lány körbe-körbe vezetgesse a karámban, hátán egy szorongva kapaszkodó kislánnyal, és mindent megtett azért, hogy a lányka ne csak üljön, hanem lovagoljon rajta. Rowena nem győzte dicsérgetni, de érezte, hogy a ló ennél többet akar.

Úgyhogy aznap éjjel felkelt, és lesurrant hozzá.
Andúnë csaknem kitörő örömmel fogadta. Amint meglátta, azonnal hozzáfutott, és orrát a lány állához nyomta.
Rowena szeméből apró könnycsepp gördült elő. Csókot lehelt a ló orrára.
– Bámulatos voltál – suttogta. – Nem tudok mást mondani. Ezért jutalom jár. Mit szeretnél, mit élveznél igazán?
A lány a ló szemébe nézett. És ekkor kirajzolódott egy kép a fejében. Egy kép, amely őt mutatta a vágtató Andúnë hátán.
Tudta: ezt a gondolatot a ló küldte.

Nagy nehezen felkapaszkodott a kanca hátára. Férfi módra, szétvetett lábbal helyezkedett el. Kissé bizonytalanul ült, hiszen azelőtt soha nem lovagolt még.
Andúnë elindult. Csak lépésben, hiszen neki is szokatlan volt ez a járásmód. Hónapok óta nem ült rajta ilyen pózban senki. Pláne nem szőrén.

Egy órát sem töltöttek együtt, de mikor a lány visszafeküdt az ágyába, már tudta: holnap éjjel is kijön.

*****


Azóta, amikor csak tehette, lovaglásról szóló szakkönyveket bújt. Megtanulta belőlük a helyes testtartást, a különböző járásmódokat és még sokmindent, amit a lovaglásról tudni kell, de így is számtalan dologra magának kellett rájönnie.
Az éjszaka az ő és Andúnë ideje volt. Mindkettejüknek sokat kellett tanulni ló és lovas együttműködéséről, de szépen haladtak.
A lány nem akart nyerget tenni Andúnë hátára, úgyhogy csupán egy speciális, kengyellel ellátott, nyereg formájú bőrpárnát használt, amit – természetesen – szintén Galadriel küldött neki.

Rowena szerint mindkettejüknek a vezényszavak jelentették a legnagyobb feladatot, ugyanis három „nyelven” kellett tudniuk mindent: angolul, tündéül és testnyelven, azaz térdmozdulatos irányítással. A lánynak jó idejébe telt, míg ráérzett a pontos mozgásra, de, úgy vélte, neki még egészen könnyű dolga lehet más kezdőkhöz képest, mivel máris nagyon jól össze tudta hangolni a gondolatait a lóval.

A lány minden este holtfáradtan dőlt be az ágyába, a szeme pedig gyakran karikás volt a kimerültségtől, de egyáltalán nem bánta. Hiszen így együtt lehetett Andúnë-vel, és még más titkos foglalkozásokra is sort keríthetett.

Az első hajnali lófuttatáskor Isabel segítségével kicsempészte a kardját az árvaházból. A ligetben pedig, míg Andúnë kitombolta magát, ő nyugodtan gyakorolhatta, amit Boromirtól tanult. Mikor pedig lejárt az idő, egész egyszerűen átvarázsolta magát Boromirhoz, és neki adta oda a kardját. És ez így ment napról napra.

A vívás volt Rowena másik nagy feladata. Hiszen az olyan tudomány, amit ha rövid idő alatt akar megtanulni valaki, akkor addig kell gyakorolnia, amíg bele nem fárad a karja, és kis pihenés után újrakezdeni. Különben nem megy.
Nem csoda, hogy a lány a vívás és a lovaglás közül az előbbit tartotta fontosabbnak, az utóbbi csupán „hobbi” volt. Elvégre azon akár az élete múlhat, hogy hogyan hárít egy csapást, vagy épp hogyan ő sújt le, a másik pedig… na, jó, azon is múlhat az élete, hogy képes-e megülni a ló hátán, de talán kevésbé.
Ez majd pár nap múlva kiderül Rohanban.

Isteni szerencse, hogy a húsvét ilyen korán van ebben az évben. A fenntartók az árvaház összes lakóját meghívták, hogy egy rendházban, apácákkal együtt tartsák meg a húsvéti szertartásokat. Így Rowenának nem volt más dolga, mint „megbetegedni”, hogy az árvaházban hagyják Isabellel, és az ünnep idejét a barátaival töltse. Hiszen ebbe az időszakba beleesik Trufa és Pippin szökése, a Helm-szurdoki csata és még az ithiliai Kószák támadása is. Végre Faramirral is találkozhat! Akivel remélhetőleg szintén megkedvelik majd egymást.

*****


– Isten áldja! Isten áldja!
„Az Isten áldja meg, menjenek már el végre! – gondolta Rowena türelmetlenül. Már egy félórája az udvaron állt, az állítólagos láza miatt huszonöt kendőbe csomagolva. – Mindjárt beesteledik, nekem pedig szürkületre a Fangornban kell lennem!”
– Menjenek be, nehogy Rowenán még jobban elhatalmasodjon a tüdőgyulladás! – mondta végre Sybill. Kézcsókra nyújtotta a kezét, de gyorsan észbe kapott, és visszarántotta, nehogy elkapja a betegséget a lánytól. – Sajnálom, hogy nem jöhetsz velünk; a patrónusunk különösen szerette volna látni a mi kis állatvédőnket.
A lány szerényen elmosolyodott.
– Vigyázz magadra és Andúnë-re. Imádkozz úgy, mintha velünk lennél, és gyógyulj meg.
– Igyekezni fogok.

– Isabel nővér, ha Rowena állapota nem engedi meg, hogy gondozza a lovat, akkor ez a maga feladata; és tegyen mindent úgy, ahogy Rowena mondja, ő ért hozzá. Arra szükségtelen figyelmeztetnem, hogy vigyázzon a növendékünkre. Isten áldja mindkettejüket.
– Dicsértessék – felelte Rowena gépiesen. Az esze egészen máshol járt.
Bementek a házba. Rowena a biztonság kedvéért visszabújt az ágyba, hiszen előfordult már, hogy visszamentek valamiért. Isabel az ablaknál őrködött, míg a menet eltűnt a láthatáron.

*****


– Elmentek – mondta végre a nővér.
– Akkor végre kezdhetünk! – kiáltotta boldogan Rowena, és kiugrott az ágyból.
Hetek óta mindketten erre a pillanatra készültek. Isabel egy rakás új ruhát varrt a lánynak, ő pedig minden erejét latba vetve tanult vívni, lovagolni. És most használnia is kell a tudását.

Összepakoltak mindent, amire a lánynak a következő napokban szüksége lehet. Fegyverek, váltás ruha, némi útravaló, víz.
Rowena elteleportált Boromirhoz egyheti élelmiszerrel egy utolsó vívóleckére.

*****


– Egész jól haladsz – dicsérte a harcos a kifulladtan lihegő lányt. – Azért vigyázz magadra. Ilyen tudás mellett egy ügyesebb ork még könnyen ledöfhet.
– Kösz a biztatást – nyögte a lány, és inkább nem árulta el barátjának, hogy minden valószínűség szerint ma este már harcolnia kell. – Figyelj… most egy hétig nem lesz lehetőségem újra eljönni. Ha nem elég az étel, amit hoztam, üzenj, és intézkedem.
– Rendben van – mosolygott Boromir. – Ügyes légy, bármit is csinálsz!
„Az azon múlik, mennyire voltál jó tanító, és én mennyire voltam jó tanítvány.”

*****


Mire a lány hazaért, Isabel mindent összekészített az útra. A lány gyorsan átöltözött: ezúttal fatörzsbarna nadrágot és inget viselt erdőzöld zekével. Málháját a felszerszámozott Andúnë nyergéhez kötözte, aki izgatottan várta, mi következik most.
– Ügyes légy! – ölelte át a lányt Isabel. – Vigyázz magadra, és üzenj gyakran!
– Úgy lesz.
Andúnë hátára pattant. Körbevágtatott párszor a karámban. Isabel gyönyörködve nézte az alkonyat fényeiben lovagló leányt.
A lány átugratott a kerítés fölött. Búcsút intett Isabelnek, a ló nyakára hajolt, és megcsókolta Mîrelint.
– Im na Fangorn.

*****


Andúnë csodálkozva torpant meg. Az előbb még az árvaház jól ismert udvarán vágtattak, most meg egyik pillanatról a másikra átkerültek egy többé-kevésbé sík pusztára, egy furcsa erdő szélére.
Rowena kinyitotta a szemét.
– Jól van, Andúnë, ügyes vagy – paskolgatta meg a ló nyakát.
Lepattant a ló hátáról. Nem tudhatta biztosan, de érezte: ez a jó hely, ide kellett jönnie. Itt lesz a rajtaütés.

A kanca nyugtalanul pislogott az erdő felé. Sejtette, hogy a gazdája oda akar bemenni. Akkor pedig nincs más választása: utána kell mennie, bármennyire is retteg ettől a helytől.
Rowena visszalépett. Kezét a ló nyakára fektette.
– Most el kell menned innen – mondta a szokásos módon.
Semmiképp. Inkább veled megyek az erdőbe, de nem hagylak el.
– Muszáj – erősködött a lány. – Nemsokára furcsa, ijesztő, gonosz szerzetek jönnek majd errefelé, és nem szeretném, ha találkoznál velük. Nagyon megrémülnél tőlük, és most még nem tudnál tenni ellenük semmit. Nem maradhatsz itt.

Andúnë szomorúan lehajtotta a fejét.
– A te érdekedben kell – suttogta a lány –, egyébként eszem ágában sem lenne ilyet tenni. Menj el nyugat felé, de ne merészkedj túl messzire. Hívni foglak, amint lehet. Bado na dhún. Cuio vae.
Andúnë mintha felsóhajtott volna. Orrát elköszönésképpen Rowena arcához nyomta, majd elporoszkált.
Rowena addig követte a tekintetével a ló szürkületbe vesző alakját, amíg csak lehetett; azután pedig elrejtőzött a fák között, pár méterre az erdő szélétől.

*****


A rohírok derült égből villámcsapásként támadtak. Az éjszaka csendjét egyik pillanatról a másikra lódobogás, harci ordítás, kardok csengése verte fel.
Pippin törte a fejét. Őrei eltűntek, a harc zaja pedig minden hangot elnyomott körülöttük. Most kellene megszökni…

Hirtelen egy sötét árny bukkant fel mellettük. Nesztelen léptekkel osont, a sötétben csak köpenyének körvonalai látszottak.
Az alak letérdelt a rémülettől szótlan hobbit mellé. Halk, súrlódó hang hallatszott, majd közvetlenül utána egy kés pengéjén csillant a fény az alak kezében. Sőt nem is csak megcsillant: kísérteties halványkéken ragyogott. A penge a hobbit csuklójához ért.
Pippin felkiáltott… volna, de csak nyikkanni tudott egyet, az alak tenyere ugyanis rögtön a szájára tapadt.

A hobbit megdöbbent. A kéz sokkal kisebb és puhább volt a vártnál.
– Csitt! Megőrültél, Pippin?! – szűrte az alak a fogai között ismerős hangon. A következő pillanatban pedig a hobbit érezte, hogy kezéről lehullanak a kötelek.
– Rowena? – nyögte Trufa döbbenten.
– Igen, én – válaszolta bosszúsan a lány, miközben két mozdulattal őt is kiszabadította. – Na, gyerünk innen, mielőtt még észrevesz valaki!
Rowena maga elé terelte a hobbitokat, és óvatosan lopakodva az erdő felé irányította őket. Közben gyakran hátranézett, nem követi-e őket valaki. Egy jó darabig nem is látott senkit, aztán…

– Jaj, ne! Pedig már azt hittem, megússzuk!
Rowena váratlan kifakadását hallva Trufa is visszafordult.
– Ez Grisnák – suttogta rémülten. – Északi ork, azt hiszem. Gyengébb, de vérengzőbb, mint Uglúk.
– Tudom – szaladt ki a lány száján, de szerencsére senki sem figyelt rá. Megragadta a hobbitok karját, és rohant az erdő felé. Nem érdekelte, hogy azok alig bírják tartani vele a lépést, hogy neki kell vonszolni őket; az életükről volt szó.

– Menjetek! – hadarta, mikor elérték a Fangorn szélét. – Gyorsan be az erdőbe! Meneküljetek, én föltartom… Ne tiltakozzatok, nincs idő, és most gyengék vagytok a harchoz!
Pippin legszívesebben a lánnyal maradt volna, de Trufa megragadta a karját, és húzni kezdte be a rengetegbe.
– Igaza van – mondta halkan. – Én teljesen el vagyok gyengülve a fogságtól, és, gondolom, te is. Még ahhoz sincs elég erőm, hogy fejbe dobjam Grisnákot egy kővel. Pedig szívesen megtenném… Most tényleg azzal segítünk leginkább Rowenának, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. Az ő kezében van az életünk.

*****


Rowena is pontosan ezt érezte, ez volt az, ami biztatta. Most nem őt védték a barátai, hanem fordítva történt: neki kellett harcolnia az ő életükért.
Kivonta a kardját. A penge kék fénye szintén bátorságot adott neki.
Woronwië – suttogta, majd átlósan a teste elé emelte a kardot, ahogy tanulta. Eltökélten nézett az odasiető Grisnák szemébe.

– Ostoba – sziszegte az ork. – Állj félre, engedj utánuk! Akkor talán megkímélem az életedet.
– Csak a holttestemen át juthatsz a félszerzetek nyomába!
Grisnák egykedvűen vállat vont, száját kegyetlen mosolyra húzta, majd a lányra támadt.
Rowena egy pillanatig sem szüneteltethette az összpontosítást. Az ork meglepően fürge volt; nagyon oda kellett figyelnie és alkalmaznia a tanultakat, hogy az ork kardja ne érhesse el a testét.
De Grisnák is meglepődött. Ellenfele sokkal ügyesebb volt, mint várta. A lány kisvártatva felbátorodott, és védekezésből támadásba ment át. Egy váratlan csellel elterelte az ork figyelmét, és a következő pillanatban kardja a szörnyeteg szemébe fúródott.

Grisnák letépte magát a lány fegyveréről. Kínjában szűkölve fetrengett a földön.
Rowena újból alapállásba emelte a fegyverét. Pár másodperc ideje volt csak, mielőtt az átokfajzat magához tér, és muszáj volt egy kicsit kifújnia magát.
Az ork feltápászkodott. Fél szemével gyűlölködve meredt a lányra, és újból nekitámadt.
Rowena most már magabiztosan védekezett, és az ork bármennyire is ügyelt az arca épségére, a lány hamarosan ismét kijátszotta, és ezúttal Woronwië pengéje mély vágást hagyott maga után.

– Ég áldja Boromirt és Galadrielt!** – kiáltotta Rowena tünde nyelven (és kissé színpadiasan), magasba emelve a kardot. Testén energiahullám futott végig, egy pillanatra lehunyta a szemét.
Grisnák támadása váratlanul érte. Az ork kardja a lány nyaka felé sújtott, ő pedig már nem tudta teljesen eltéríteni a csapást. A penge végigszántott a nyaka oldalán és elején, vérző csíkot hagyva maga után.
Rowena felsikoltott, kiejtette kezéből a fegyverét, és összeesett.

– Így jár – suttogta Grisnák gyűlölettel teli hangon –, aki a Gyűlölt Fény Úrnőjét dicséri!
Tétovázva meredt hol az erdőre, hol a lány testére. Tudta, hogy a félszerzetek fontosabbak az Urának, de már messze járhatnak. Ellenben ez a… teremtmény itt van kéznél, és nem sok időt veszít vele, ha megteszi, amit az Úr akart.

Letérdelt a mozdulatlan test mellé, és megfogta a csuklóját. Csapásra emelte a kardját.
Ekkor tűnt fel neki, hogy a lány pulzusa lüktet.
Még mielőtt megbizonyosodott volna róla, hogy tényleg jól érzi, kés szaladt a szívébe.

Rowena undorodva lelökte magáról az ork holttestét, bár ehhez az egyszerű mozdulathoz is hatalmas erőfeszítésre volt szüksége. Rengeteg vért veszthetett, ha ennyire gyenge.
Eltökélte: többet nem emeli magasba a kardját. A szemét pedig végképp nem hunyja le, mert az már tényleg az ostobaság teteje! Átkozta magát. Hogy lehetett ennyire óvatlan?!
És ha véletlenül kap akár egy súlyosabb vágást, akkor sem fogja magát halottnak tettetni.

Vajon mit akarhatott Grisnák a kezétől?

Glanno a nesto*** – suttogta, Mîrelint a vágáshoz érintve. Aztán azt hitte, valamit elrontott, ugyanis a seb szúrva lüktetett, és jobban fájt, mint előtte. Ez az érzés azonban pár másodperc után megszűnt, és a kardvágás összeforrt, csupán egy halvány heget hagyva maga után.
Nem érezte sokkal jobban magát, de legalább már nem ömlött a vér a nyakából. Annyi ereje még volt, hogy letörölje fegyverei pengéjéről Grisnák vérét, és eltegye őket, majd, mivel tudta, hogy a lovasok gyűrűjéből senki sem törhet ki, csupán pár méternyire vánszorgott be az erdőbe, aztán összekuporodott egy terjedelmes fa gyökereinél, és azonnal elaludt.



*Hol vannak?
**Sajnos nem túl profi a nyelvkönyv, amit használok, ezért ezt a mondatot nem tudtam lefordítani tündére.
***Fertőtleníts és gyógyíts




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)