A másik Potter írta: Helen Miller

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<<


Másnap reggel Artemisz korán felkelt, és tűkön ülve várta az indulást. A kocsi hátuljában ülve izgatottan nézelődött. Alig érkeztek meg és pakolt ki Vernon bácsi a kulikra, Artemisz már sietett is megkeresni Nicole-t, aztán megtorpant. Harry pedig, aki mögötte haladt, kis híján nekiment.
- Hogy kell bemenni a vágányra? - töprengett hangosan a lány. Az öccse csak a fejét rázta. Elmentek megkérdezni, de az ellenőr, akit megkérdezett, nem tudott neki segíteni, és az öccse sem járt több sikerrel. Petunia néni végig ott volt a nyomában. Vernon bácsi pedig Dudley-val együtt az információs pultnál kérdezősködött. Mire megint mind az öten együtt voltak, már csak tíz perc volt hátra az indulásig. Harry hirtelen megrángatta Artemisz karját, és egy vörös hajúakból álló csoport felé mutatott. A lány csak egy szót kapott el: mugli. Emlékezett rá, hogy korábban az öccse beszélt erről. A boszorkányok és varázslók nevezik így a varázserővel nem bírókat. Követte az öccsét a család után. Némán nézték, ahogy a család gyerekei eltűnnek. Artemisz megrökönyödve végignézte, ahogy a vörös hajú boszorkány utasítását követve Harry a korlát felé fut. Mikor a hölgy mosolyogva biztatta, hogy ő is menjen az öccse után, a nagynénjére nézett, az bólintott, mellé lépett, és együtt indultak a korlát felé. A korlát pedig, mintha ott se lett volna, átengedte őket. Még körül se nézett, de Vernon bácsi és Dudley már mellettük is álltak. Látta nem messze az öccsét, ezért arra indult el. Mikor már a fiú mellett álltak, jobban körülnézett. A közelükben pöfékelő nagy piros mozdony oldalán felirat hirdette: Roxfort Expressz. Még a mozdonyt és a vonatot figyelte, amikor jobbról szapora lábdobogást hallott. Épp csak oda fordult, már el is takarta a kilátást egy szőke hajzuhatag. Artemisz nem habozott csatlakozni a sikoltozva ugráló lány örömkitöréséhez. Mikor a lány mosolyogva elengedte, Artemisz - bár gondolatban jól leszidta magát - azért még mindig mosolyogva nézett a szőkére, hisz a találkozásuk óta folyamatosan leveleztek. Azt is megbeszélték, hogy a peronon találkoznak, és mivel a vonat hamarosan indul, Nicole jobban kimutatta az örömét, mint arra számítani lehetett volna.
- Foglaltam helyet a vonat elejében - kezdett lelkesen csacsogni az említett -, de sajnos csak kettőnknek tudtam. Bocs, Harry - tette hozzá szabadkozva.
- Semmi baj - rázta a fejét a fiú -, de akkor megyek helyet keresni, mielőtt mind elfogy.
Rámosolygott a nővérére, és Nicole-ra, majd egy gyors intés után elsietett. Vernon bácsi felrakta a vonatra a lány ládáját, majd megvárta, míg az unokahúga elhelyezi Luna kalitkáját. Ezt követően mind leszálltak, hogy a lány elköszönhessen. Dudley-t és Vernon bácsit melegen megölelte, Petunia nénitől pedig kapott egy nagy puszit.
- Csomagoltam neked egy kis ennivalót az útra. Nagyon kérlek, hogy vigyázz magadra! – mondta Petunia néni, miközben az arcán patakokban folytak végig a könnyek. A lány eleinte nyugtatgatta, de aztán az ő arcán is elkezdtek peregni lefelé a könnyek. Érezte, hogy a vállára súly nehezedik. Először azt hitte, hogy a nagynénje nem bírta tovább, és a lányra ejtette a teljes súlyát. Valójában pedig az történt, hogy az eddig a kuliján árválkodó válltáskája került a vállára Vernon bácsi jóvoltából. Ekkor hangzott fel az indulást jelző sípszó. Még egyszer megölelt mindenkit, majd Nicole-lal együtt felugrott a vonatra. Addig integetett a családjának, amíg el nem tűntek a szeme elől. Visszamentek a kupéjukba, ahol már négy másik Roxfortos diák is ült. Az ajtó mellett, bal oldalon egy szőke copfos lány ült, a szomszédja egy kerek arcú fiú volt, aki egy szökni próbáló varanggyal viaskodott. A másik oldalon egy hirtelenszőke és egy sötétbőrű fiú ült. Nicole a hirtelenszőke, Artemisz pedig a kerek arcú fiú mellé ült le.
- Sziasztok. Én Hannah Abbott vagyok. Ha jól látom, mind elsősök vagyunk. - A többiek bólintottak. - Nos, kit hogy hívnak? - fordult a szőke copfos lány a többiekhez.
- Én Dean Thomas vagyok - kiáltotta a sötétbőrű.
- Én Seamus Finnigan vagyok - vágta rá vele egyszerre a hirtelenszőke fiú. A két fiú összevigyorgott.
- Engem Neville Longbottomnak hívnak. - A kerek arcú fiú halkan szinte suttogva beszélt.
- Az én becses nevem Nicole McLarka. - A lány közben nevetett azon, hogy Neville egyre elkeseredettebben küzd a varangyával. Artemisz sóhajtott egyet, és csak utána mondta ki a saját nevét, felkészülve a többiek reakciójára.
- Az édesanyám az Artemisz Potter nevet adta nekem a születésemkor. - Nem kellett csalódnia: a négy arc olyan lendülettel fordult az irányába, mintha legalábbis dróton rángatták volna őket. Artemisz hallani vélte a halk roppanásokat, amelyek valószínűleg a hirtelen mozdulat következményei lehettek, de egyedül Neville foglalkozott ezzel.
- Potter? - kérdezte Hannah. A többiek is kérdőn néztek rá, kivéve Nicole-t, akinek viszont a szájára kellett szorítania a kezét, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Artemisz a szemét összeszorítva bólintott.
- Igen.
- Az nem lehet - kezdte Seamus -, hisz már csak egy Potter van - itt figyelmeztetően felemelte az ujját, hogy jelezze, valami fontosat akar mondani -, és ő fiú. Ezt biztosan tudom.
A többiek Nicole kivételével szaporán bólogattak. Ő már a lábait is felhúzta az ülés szélére, és a térdére szorította az arcát, de még így is pukkadozott.
- Így van, egy lány egyébként se tudta volna legyőzni Tudjukkit - bólogatott Dean egyetértése jeléül. Hangos puffanás hallatszott, ahogy Nicole hirtelen letette a lábát a földre. Villámló tekintetét látva Neville kicsire összehúzta magát, és megpróbált eltűnni az ülésben.
- Ezt azonnal vond vissza! - Hannah hangja úgy csattant, mint egy egérfogó. Gyilkos tekintete úgy sütött, hogy Artemisz azt várta, mikor esik neki a két fiúnak. - A lányok igenis vannak olyan erősek, mint a fiúk, sőt van, amiben még erősebbek is.
- Így van - tette hozzá Nicole, ökölbe szorított kézzel.
- Kifelé! - Hangja halkan, szinte suttogva hallatszott, mégis megfagyott körülötte a levegő. Hannah, Nicole és Neville oda-vissza kapkodták a fejüket Artemisz és a két fiú között. Dean és Seamus meg se mertek mozdulni. A leheletük a szó legszorosabb értelmében fehéren gomolygott a kupéban. A gyerekek szorosabbra húzták magukon a felsőket, vagy akin nem volt, az maga köré kulcsolta a karját, és kutakodva nézett körbe a többiekkel együtt, hogy megtalálják a hirtelen jött hideg forrását. Mindenki, kivéve Artemiszt. Ő egész testében remegve próbált megnyugodni.
- Kifelé! - hangja remegett az elfojtott indulattól, dühtől. Mikor a két fiú még mindig nem mozdult meg, elüvöltötte magát:
- Most azonnal!
A két fiú rémülten felugrott, majd a cuccaikat maguk után vonszolva, szinte kizuhantak az ajtón.
- Artemisz? - Nicole remegő, cérnavékony hangja rángatta vissza a valóságba.
- Pillanat. - hangja még mindig remegett.
Lehunyta a szemét, és mély levegőket vett, hogy le tudjon higgadni. Eltartott úgy öt percig, mire sikerült neki. Kinyitotta a szemét, és egy szemvillanással helyreállította a hőmérsékletet a kupéban.
- Sajnálom - suttogta szomorúan -, de nem bírom azokat a fiúkat, akik lenézik a lányokat.
- Megértelek, én is felhúztam magam.
- Én is - bólogatott Hannah.
- Nálunk a családban mindig is én volt a leggyengébb, nem kell mondani, anélkül is tudom, hogy nálam még a lányok is erősebbek - suttogta szomorúan Neville.
Nicole felállt, és Artemiszt is felsegítette. A két lány szorosan megölelte egymást, majd egymás mellé ültek le Neville-lel és Hannah-val szemben.
- Nem esett bajotok, ugye? - nézet rájuk aggódva Artemisz.
- Ez fantasztikus volt! - Neville lelkesen felugrott az ülésről, s a varangya ezt kihasználva a résnyire nyitva maradt ajtón át kisietett a folyosóra.
- Trevor! - kiáltotta, és az állat után lendült. Elkapnia azonban nem sikerült. A lányok is felpattantak, és Neville nyomában kisiettek a folyosóra. A varangy azonban már nem volt sehol. Neville jobbra-balra kapkodta a tekintetét, de nem jött rá, merre indulhatott az állat. Kétségbeesésében sírni kezdett.
- Jaj, Trevor! - sírta, és elsietett a folyosó egyik irányába. A három lány egy mély sóhaj után visszament a kupéba.
- Én már csak azt nem értem, hogy mégis miként csináltad ezt a hideg cuccot, vagy inkább majdnem telet? - nézett kérdőn a barátnőjére Nicole. A kíváncsiság, tekintete alapján, Hannah oldalát is fúrta. Artemiszben egy pillanatra az ütő is megállt. Nem mondhatja el. Hiszen mindig is barátokra vágyott, nem szúrhatja most ezt el azzal, hogy elmondja, ki is ő valójában. Otthon is ez volt a baj, mindenki tudta, hogy ki ő, és ezért nem mertek semmit csinálni, nehogy kivégeztessék őket érte. Mindenki a királynőjeként kezelte (bár az is volt, sőt, még most is az), nem pedig barátjaként. Hirtelen egy gondolat hasított a tudatába. Mi van, ha nagynénje azért bánik vele úgy, ahogy, és az öccsével másként, mert fél tőle, mint minden sellő otthon a mélyben? Érezte, hogy a könnyei pillanatokon belül kicsordulnak, és ő nem fog tudni semmit se tenni ellene. A nagynénje volt az első olyan lény, aki így viselkedett vele, még a hatalmas ősanya is tartotta tőle a távolságot. Nyilván ugyanazért, amiért mindenki: a rettegésből. Mosolyt erőltetett az arcára, és felnézett.
- Halványlila hó sejtésem sincsen - rázta a fejét.
- Lehet, hogy mágiakitörés volt. Az anyukám szerint a képzetlen boszorkányok és varázslók erős érzelmek hatására önkéntelenül varázsolnak - osztotta meg elképzelését a többiekkel Hannah.
- Pontosan, és mi még képzetlenek vagyunk, és erős érzelmek dúltak benned a fiúk miatt – bólogatott egyetértően Nicole. - Bár én még sose láttam ilyen erős kitörést.
- Én se.
- Én meg egyáltalán nem éreztem, vagy láttam még - nevetett Artemisz.
- Az hogy lehetséges? - kérdezte döbbenten Nicole.
- Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy volt, csak nem tudtam, hogy ez volt.
A lányok egyetértően bólogattak. Artemisz pedig kinyitotta a táskáját, és nekilátott megenni az egyik csokiszeletét. Ez a varázslat most jobban kimerítette, mint szokta. „Lehet, hogy azért, mert a felszínen vagyok, és meg a jogaromat sem használtam, bár azt otthon is csak nagyon erős és nehéz varázslatokhoz szoktam használni.” - töprengett. Ahogy a táskája fölé hajolt, hogy elővegye a teáját, amit a nagynénje csinált neki, előrehullott egy tincse. A gyomra görcsbe rándult. A haja kopottas és fakó volt. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent: haldoklik. Bár otthon a félvérűsége miatt úgy gondolták, neki nem lesz ezzel gondja, úgy tűnik, tévedtek. A palotában nem tudnának neki segíteni, hisz senkinek sem tudtak soha. Félt, hogy mi fog történi, ha nem teszi meg, de attól még jobban félt, hogy mi lesz, ha meg teszi, és ...
Hirtelen súly nehezedett a combjára. Lenézett, és Ciklont látta, ahogy dorombolva bújik hozzá. Amikor észrevette, hogy a lány figyeli, halkan nyávogni kezdett. Artemisz felnézett, mert feltűnt neki, hogy túl nagy a csönd. A másik két lány aggódó tekintettel figyelte.
- Jól vagy, Artemisz? - pislogott rá Nicole.
- Hirtelen nagyon elsápadtál - tette hozzá Hannah.
- Semmi bajom, csak azt hittem, otthon hagytam az új nyakláncomat, mert nem láttam a táskámban, de rájöttem, hogy még a kocsiban felraktam a nyakamba - mosolygott, és megmarkolta az említett ékszert. A két lány azonban láthatóan nem hitt neki. De, mivel kopogattak a kupé ajtaján, a figyelem elterelődött róla. Az ajtóban egy mosolygós boszorkány állt, egy büfékocsit tolva maga előtt. Hannah és Nicole alaposan felvásároltak mindenfélét, de Artemisz csak némi Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét vett, és óvatosan kóstolgatta. Hamarosan el is felejtette korábbi aggodalmait, de a két lány tekintete alapján ők nem igazán. Ennek az oka az lehetett, hogy Artemisz éppolyan sápadt maradt, mint volt. Tudta jól a szabályt: ölj, vagy halj. A fennmaradó időben beszélgettek, majd mikor az egyik felsőbb éves lány szólt, hogy öltözzenek, felvették a talárjaikat. Nem sokkal az érkezés előtt Neville is visszatért átöltözni. Egy barna hajú, lapátfogú lány is volt vele. Míg Neville benn öltözött, a négy lány kint beszélgetett a folyóson.
- Hermione Granger - mutatkozott be a barna hajú. A többiek szintén elsorolták a nevüket.
- Nahát. Potter? Azta, hisz egy könyv sem említi, hogy lenne még egy Potter. Ez még sose fordult elő velem. Biztos elnéztem valahol, hisz, hogy lehetne lehetséges, hogy egy ilyen név ne szerepeljen egy könyvben se - kezdte hadarni, a három lány pedig elkerekedett szemekkel nézte, hogy mégis miként képes ilyen gyorsan beszélni úgy, hogy közben érthető, és nagyjából értelmes marad a mondanivalója.
- A Potter egyébként is híres név a varázslótársadalomban, de az Artemisz nevet egy görög istennő viselte. Ha jól emlékszem, akkor a Hold és a vadászat szűz istennője volt. Ráadásul, ha jól emlékszem, akkor nem fűződik a nevéhez túl sok pozitív mítosz. A nagy része egy önfejű, kegyetlen és végletekig büszke nőt ábrázol. Nem tudom, meg akartam volna-e ismerni az istennőt.
Artemisz lehunyt szemmel gondolkodott. Azelőtt sosem gondolkodott azon, vajon honnan jön a neve, amit az anyja a felszíniek világából hozott a gyermekének. Nem kellett sokat várniuk, és a vonat lassítani kezdett. Artemisz a gondolataiba merülve szállt be Nicole, Hannah és egy ismeretlen fiú mellé, akit, mint kiderült, Ernie McMillannek hívtak. Édességfalás közben sokat beszélgettek a többiekkel az iskolai házakról, és remélte, hogy egy házba kerül útitársaival, de az öccsét is szerette volna közel tudni magához. Később alig tudta felidézni a történteket. Emlékezett rá, hogy a hatalmas, száztornyú kastély különös érzéseket ébresztett benne, de nem tudta, hogy milyeneket. Arra is emlékezett, hogy milyen közel volt a vízhez, és mekkora fájdalom volt, hogy nem bukhatott alá. Megjegyezte viszont a földalatti barlangból felvezető utat, hogy később visszataláljon Rémlett neki egy kis helyiség, ahová bevezették őket, míg be nem léphettek a Nagyterembe. Innentől váltak az emlékei tisztává. Nyilván minden úgy lesz, ahogy ő akarja, elvégre mindig minden úgy volt, ahogy az neki tetszett. A süveg, amit a korábban Hagrid által bemutatott tanár, McGalagony professzor tett le egy háromlábú székre, befejezte a dalát. A professzorasszony sorban elkezdett mindenkit kihívni. Hannah kezdte, és Hugrabugos lett. Próbált figyelni, de a jelenet nagyon emlékeztette arra, amikor a palotában így hívták a színe elé járulókat, csak akkor a másik oldalon állt. Látta, hogy az öccse mennyire izgul, ezért közelebb verekedte magát hozzá, és megszorította a kezét. A fiú hálásan mosolygott rá, majd mindketten a kihívottat figyelték. Seamus Finnigan a Griffendélbe került. Ennek Artemisz nem örült. A fiú nem volt szimpatikus neki, de a ház igen, sőt, leginkább oda akart bekerülni, még akkor is, ha Hannah máshova került. Hermione is Griffendéles lett. Ezt az öccse mellett álló vörös hajú fiú nem fogadta túl nagy lelkesedéssel. Neville szintén az oroszlánokhoz került.
- McLarka, Nicole!
Nicole remegve indult a szék felé. Nem kellett sokat várni, és a süveg felkiáltott:
- HOLLÓHÁT!
Artemisz megremegett, ez nem jó, ez nagyon nem jó, gondolta magában. A névsor ment tovább, és ő szinte könnyezve követte a tekintetével a szőke lányt, aki még leülés előtt küldött felé egy biztató pillantást.
- Potter, Artemisz! - kiáltotta a professzorasszony , majd összeráncolt szemöldökkel újra belenézett a pergamenjébe. Artemisz gyorsan elmormolt magában egy szépítő bűbájt, kihúzta magát, és az öccse nyirkos tenyerét elengedve kisétált a székhez. Tátott szájak és kikerekedett szemek követték a felszegett fejű lány útját. Mikor a boszorkány a fejére tette a süveget, az beszélni kezdett hozzá halk, vékony hangon:
- Nocsak, észben és tudásban igencsak bővelkedik, de nagyobb a bátorsága mégis, így legyen a GRIFFENDÉL!
Artemisz nyugodtan felállt, és az asztalához sétált. Melegen üdvözölték, de valahogy más volt. Nem félnek tőlem, döbbent rá. A szíve elkezdett felengedni, úgy gondolta, most végre igazi gyermekként, tiszta lappal indulhat. Küldött Nicole-nak egy mosolyt, majd az öccsére nézett, aki a széken ült.

- GRIFFENDÉL! - hallatszott. Az asztaluknál kitört az üdvrivalgás. Az öccse falfehéren huppant le mellé. Egy bizonyos Ronald Weasleyt kitörő örömmel fogadott a fiú. Biztos barátok, gondolta a lány. A beosztás után az igazgató szólt néhány szót, majd az asztal megtelt étellel és itallal. Artemisz mosolyogva nézett az öccsére: ekkora kínálat még a palotában is csak ünnepnapokon, vagy jeles alkalmakkor volt. Az étel mennyei volt, de Artemisz borzasztó fáradtnak érezte magát. A desszert eltűnése után az úgy nevezett prefektusokat követve indultak a hálókörletükbe. Artemisz Neville mellett sétált, így amikor majdnem összeesett, a fiú el tudta kapni a karját. A klubhelységet egy Kövér Dáma nevezetű portré őrizte. Hermioneval ment fel a lányok hálókörletébe. Gyorsan átöltöztek, és bezuhantak az ágyaikba. Az ajtótól jobbra indulva Hermione, Parvati, Lavender és Artemisz ágya kapott helyet. Artemisz behúzta a függönyt, és utat engedve a fájdalomnak és a félelemnek álomba sírta magát.


Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm a bétázást Flowery SD-nek és flowergirl-nek. A facebook csoport lehetősége továbbra is fennáll, ha valakit érdekel, akkor az kommentáljon. Remélem tetszik a történet, és elolvasod a folytatást is.


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)