Rémes kémes írta: Xwoman

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


2. fejezet




Lys villámgyorsan dolgozott, hogy mindennel meglegyen, mire a szülei visszatérnek. A vevőegység a helyére került, és a webkamerába ágyazott retinaszkennert is feltelepítette. Mielőtt megírta volna az első jelentését, beüzemelte az idegen eszközök adását összezavaró eszközt. Már a gépelésnél tartott, amikor nesz ütötte meg a fülét. Igen halk zaj, amire fel sem figyelt volna a kiképzés nélkül.

Azonnal bezárta a programot, a holmikat pedig egy mozdulattal az ágy alá csúsztatta. Előkapta bakancsa szárából a pillangókést, és lopakodva megindult a nesz irányába. Bár a zaj megszűnt, a lány biztosan érezte, hogy van ott valaki. A fegyverét magasra tartva kirúgta az ajtót, mire egy tompa jajdulás volt a felelet.

– Lance? – döbbent meg Lys a fájdalmasan nyöszörgő takarókupac láttán.

– Én vagyok.

– Nagyon fájt?

– Vérzik az orrom! – Lance lehámozta a pokrócot a fejéről, felfedve könnytől és vértől maszatos, sápadt arcát. Abnormálisan nagy szeme még hatalmasabbra kerekedett, amikor észrevette a pillangókést Lysnél. – Ááá, mit akarsz azzal?

– Semmit – felelte a lány, és leengedte a fegyvert. – Mit szomp… akarom mondani, sompolyogtál itt?

– Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, melegítsek-e neked is vacsorát.

Lys sóhajtott, majd a kezét nyújtotta a fiúnak, hogy felsegítse, ám előtte visszatette a kést a helyére.

– Persze. De előbb elállítom az orrvérzésed.

– Az mindig nálad van? – vetett Lance gyanakvó pillantást a lány bakancsára, de azért elfogadta a segítséget, és talpra kecmergett. Lyst meglepte, hogy milyen magas a fiú, hiszen eddig csak meggörnyedve látta. Viszont egyenesen állva legalább fél fejjel magasabb volt nála.

– Általában ja.

– Tényleg nagyon balhés lehetsz!

– Nem akarok dicsekedni, de… – Lys nem folytatta, helyette sokatmondóan elvigyorodott.

– Ugye itt nem akarsz gyújtogatni? – szeppent meg Lance.

– Attól függ. Ha adsz okot rá, előfordulhat.

– Nem fogok, esküszöm! – tette Lance ünnepélyesen a szívére a kezét. – És nem rossz szándékkal szompolyogtam. Igen, Gollamszemem van, tudok róla – biggyesztette le a száját.

– Hát… – vakarta meg a fejét Lys. Nem állt szándékában még jobban beletiporni az amúgy is lelkileg toprongy fiú érzelemvilágába, de képtelen volt tagadni, hogy neki is Gollam jutott elsőként az eszébe. Esetleg egy mangafigura, ami rajzon még jól mutat, de élőben enyhén szólva bizarrul néz ki. Pedig Lance határozottan helyes lett volna a hosszú, szőke fürtjeivel, piros szájával és szabályos, ovális arcával. – Ugyanott van az elsősegélydobozunk, ahol volt, ugye?

– Nem tudom, régen hol volt, de most a fürdőszobai szekrényben tartjuk… Tartják.

– Nyugi, nem úgy nézek rád, mint egy betolakodóra.

– Becsszó?

– Ha mondom! – Lys ezt már a fürdőszoba felé menet vetette oda.

Amikor beértek, rászólt az ajtóban tébláboló fiúra, hogy üljön a kád szélére, majd előszedett az elsősegélydobozból egy jó darab papírvattát. Kissé bevizezte, majd elkezdte törölni vele Lance arcát.

– Megdagadt egy kicsit az orrod. Nem kellene megnézetni? Tartok tőle, hogy megrepedt. – Nem értette, hogy sikerülhetett így megütnie a pokrócba bugyolált fiút.

– Hagyd, ez régebbi.

– Mármint micsoda régebbi?

– Sérülés. Már ilyen az orrom egy ideje.

– Szóval ezért vérzik most ennyire – kapcsolt Lys.

– Valószínűleg.

– Valószínűleg? Jól sejtem, hogy ezzel sem látott még orvos?

Lance bólintott.

– Remélem, anyáék azért tudnak róla.

– Ne szólj nekik, kérlek! – fogta könyörgőre a fiú. – Ha megtudnák, hogy bántanak…

– Kik bántanak? – fonta keresztbe a karját Lys. Nem tudta, hogy legyen-e dühös a szüleire, hogy egy ilyen nyilvánvaló sérülést sem vesznek észre, vagy vegye biztató jelnek, hogy az unokaöccse mégsem lett helyette a kedvencük.

– Angel*, meg a bandája. De majd úgyis megismered őket, ha bemész a suliba…

– Na várj-várj... TE BLACKFORESTES VAGY?

Lys képtelen volt feldolgozni az információt.

– Ühüm.

– Hogy a csudába kerültél oda?

– Én választottam. És tényleg ne szólj Beavill bácsinak, mert átíratna máshová.

– De ott vernek téged!

– Muszáj ott maradnom. Különben – Lance újfent elkezdett szipogni – nem látnám napközben Csillámot!

– Te beviszed a lovadat a suliba?!

– Nem… csak… a folyosóablak pont a lovarda felé néz. Jaj, drága Csillámom, vajon mi lehet most veled? – A kitörő zokogástól a fiú orra ismét vérezni kezdett. – Ez is az én hibám, azt mondta az állatorvos, hogy azért kólikázik ennyiszer, mert átveszi a feszültségemet!

Lysandra erre szólni sem tudott, bár nem csodálta, hogy még a szerencsétlen jószág is lelki beteggé válik egy ilyen ember mellett. A Blackforestben ilyen viselkedés körülbelül egyenértékű lehet egy „IDE ÜSS!” feliratú pólóval.

– Amúgy, ha már elkezdtük az ismerkedést, elmondanád, hogy kerültél ide? – váltott inkább témát.

Lance hüppögött kettőt, majd erőt vett magán, és belekezdett:

– Borzalmas az életem… Egy rossz vicc. El sem tudod képzelni. Amikor megszülettem, súlyos betegséget állapítottak meg nálam. Másra nem is emlékszem kisgyerekkoromból, csak arra, hogy szenvedtem a gyógyszerek mellékhatásától. Egész nap hánytam, ment a hasam. Volt, amikor még az ágy mellé tett vödörig sem jutottam el. Volt, amikor véreset és zöldet…

– Oké-oké, vettem, csak könyörgöm, ne részletezd! – szakította félbe a monológot Lys.

– Bocsánat… Szóval nagyon-nagyon beteg voltam. Apa ezért külföldre ment dolgozni, hogy tudja finanszírozni a kezelésemet. Egy darabig küldte is a pénzt, aztán eltűnt. Kiderült, hogy a maffiának dolgozott, így kereste a kenyerét. Aztán holtan találták az egyik sikátorban. Tarkón lőtték.

– Te jó ég!

– Aztán a műtét után – Lance felhúzta a pólóját, felfedve a köldökétől a szegycsontjáig futó vöröslő heget – jobban lettem.

– Júj, takard el! – kapta el a fejét Lys. Nem a sebhely akasztotta ki, de ennyire horpadt mellkast még életében nem látott.

– Bocsánat. Szóval… épphogy jobban lettem, amikor…

– Amikor…? – Szólt a lány, amikor Lance már egy perce nem folytatta a mesélést.

– Anya is meghalt… Egy felettünk elszálló repülőnek leszakadt az ajtaja. És drága anyukám pont alatta áll. – A fiú egy pillanatra elhallgatott, majd újra zokogni kezdett. – Nekem már csak Csillám maradt! Meg persze te, ha…

– Ha?

– Leszel a barátom? – Lance Lysre függesztette könyörgő pillantását, és remegő ajakkal várta a választ. A lány erre csak a fejét vakarta. Nagyon úgy tűnt, hogy Lance közelében lenni nem éppen életbiztosítás, bár ha szerencséje van, megúszhatja kólikával.

– Majd elválik. Szóval… Részvétem. De tényleg. És anyáék akkor örökbe fogadtak.

– Igen. Amiért nem győzök hálálkodni, de akkor is tudom, hogy egy kolonc vagyok. És mindenki utál. Johnny is.

– Nem hiszem, hogy utál, csak… – A lány nem tudta, hogy fejezze ki magát. Sajnálta az unokaöccsét, és el sem tudta képzelni, ezt a sok szörnyűséget miképp lehet ép ésszel elviselni, de mégis volt a fiúban valami, ami miatt egyre kényelmetlenebbé vált a társasága.

– Dehogynem! Mindig olyan durván beszél velem, és bántó dolgokat mond.

– Például hogy szedd össze magad? – biccentette oldalra a fejét Lys.

– Meg hogy marha vagyok meg ilyenek… Miért nem tud kedvesebb lenni?

– Mert ő már csak ilyen. Nézd, Johnny tényleg kissé nyers, de legalább őszinte. Én ezt értékelem.

– Mert te erős és vagány vagy. De az olyanok, mint én… Akik érzékenyek és finomlelkűek… többre értékelném a kegyes hazugságot.

Lys sóhajtott. Nagyon nem értett egyet ezzel a logikával, de ahogy látta, az unokaöccse sem tartozik azok közé, akikkel érdemes vitatkozni. Végül úgy döntött, inkább a küldetésére koncentrál, hátha nem kerül megint szóba Lance gyomortartalma.

– Milyenek a tanárok amúgy? Nagyon gyökerek?

– Hát… inkább fásultak. De engem többnyire szeretnek.

– Gondolom, messze te vagy a legjobb tanuló.

– Inkább úgy mondanám, hogy a jobbak között vagyok. A többi srác csak a viselkedésében szörnyű, tanulásban egész tehetségesek.

– Ne szívass már! Oda csupa tapló jár. Legalábbis rajtad kívül.

– Csak nekik is nehéz sors jutott, akárcsak nekem. Igazából nem tudom hibáztatni őket, amiért olyanok, amilyenek. Kivéve Angelt. Ő egy igazi szemétláda. Vlad meg őrült.

– Vlad a másik bandavezér?

– Nem. Nincs benne klikkekben. Ő csak szimplán… őrült. Nem tudom elmagyarázni. De biztos voltál már úgy valakivel, hogy a közelében nem érzed magad biztonságban. Hogy valami nem stimmel, de fogalmad sincs, mi az.

– Ami azt illeti…

– Vladot olyan sötét aura lengi körül, mint egy vámpírt. Mint egy igazi, vérszomjas, fenyegető vámpírt a legszörnyűbb horrorokból. Feketében jár és feketére festi a szemét meg a körmét…

– Emós?

– Nem!

– Gót?

– Ez nála nem csak divat! Ő tényleg olyan! Félelmetes…

– Tett ellened valamit?

– Nem… igazából senkivel sem. Nem tudok róla. De mindig úgy ül a párkányon, mint egy fekete madár, mint egy varjú vagy egy vízköpő, és azt várja, hogy rávethesse magát valakire.

– Egy vízköpőről sem hallottam, hogy bárkit megtámadott volna – legyintett Lys, de közben magában feljegyezte, hogy Angelnek és Vladnak a körmére kell néznie.

– Nem szó szerint értettem! – reklamált Lance. – Tudod, te hogy gondoltam!

– Jó-jó, para a srác értettem. A többiek?

– Hát vannak klikkek, de mivel egyikben sem akarnak engem, legfeljebb névről ismerem őket. Legalábbis az osztálytársakat, a többieket arról sem.

– És tényleg vannak ott jó tanulók? Mert hallottam, hogy tök csomó versenyt nyertek onnan… És ez fura. – Lys figyelte Lance minden reakcióját, de sértődésen kívül mást nem vett észre rajta.

– Már miért lenne az? A tehetség még a fertőben is utat tör magának!

Mivel a fiú ezt nyilvánvalóan teljesen komolyan gondolta, Lys inkább nem mondott neki ellent, pláne, hogy végre abbahagyta a bőgést. Letépett még egy kis papírvattát, és odaadta Lance-nek, mivel az előző már átázott.

– Figyelj, ha már jobban vagy, lemenjek megmelegíteni a…

– Nem! Kizárt! Beavill néni azt mondta, hogy én adjam oda neked a vacsit! Különben is fáradt vagy a nagy úttól, meg most vagy otthon hat év óta először. És miattam nem mentek eléd szüleid, mert Csillám… Jaj, szegény szépséges Csillám, mi lehet veled? – Lance ismét könnyekben tört ki.

– Ne már! – morgott Lys, miközben fél füllel kifelé figyelt. Hallotta a kulcscsörgést és az ajtó nyitódását, és kétsége sem volt afelől, hogy kik érkeztek. Itt a viszontlátás, és fogalma sem volt, hogy reagáljon. A szerepe szerint közönyösnek kellene, de a szíve szerint azonnal, akár Lance előtt is kérdőre vonta volna őket. És legbelül… Még mindig élt benne a könnyes-boldog összeborulás gondolata. Dübörgő szívvel várta a belépőket, ám erre a reakcióra nem számított: az apja dühös pillantására.

– Lysandra Beavill, te család szégyene, erre kell hazaérnünk?! Még be sem tetted a lábadat a házba, máris bántod szegény unokaöcsédet?

– Én nem… – Lys csak hápogni tudott. Időközben az édesanyja is felért, aki a férje csípőre tett keze mögül bombázta szemrehányó pillantásokkal.

– Bácsikám, ne bántsd őt! Baleset volt, amit segített ellátni! – kelt a védelmére Lance.

– Te csak ne védd ezt az anyaszomorítót! Hogy rúgathattad ki magad, amikor minden pénzünk erre az iskolára ment el!

– Mi van?! – háborodott fel a lány.

– Gyújtogatás, verekedés? Erre tanítottunk téged? Ha szegény nagymamád élne…

– MEGHALT A NAGYI? – Lys azt hitte, menten felrobban a feje. – És ezt miért nem mondtátok? Lance-t miért nem mondtátok? Miért nem mondtatok semmit!? – kelt ki magából. Már megbánta, hogy egyáltalán idejött. Sokkal jobban érezte magát, amíg nem szembesült a szülei viselkedésével. Legszívesebben szembesítette volna őket az összes szemétségükkel, de a kiképzésnek köszönhetően maradt annyira józan, hogy nem Lance előtt tette. Így nekiiramodott és félretaszította a szüleit, és berobogott a szobájába.

Nem volt képes felfogni, amit az előbb hallott. Bár a nagymamáját még gyerekként sem sűrűn látogatta és nem álltak túl szoros kapcsolatban, azért szeretett volna találkozni vele. Enni a levegőn megpuhult, kissé avas kekszet és inni a túlcukrozott teát, közben hallgatni, hogy milyen volt a város még régen… Hogy mennyiért mérték a fagyit, és hogy a henteslegény mindig megdicsérte milyen csinos. Ezeket Lys gyerekként rettenetesen unta, a kekszet meg a teát pedig érintetlenül otthagyta, de már bánta. És nem maradt alkalma jóvátenni. Nem tudta, hogy sírjon vagy dühöngjön, legszívesebben megírta volna Grand kapitánynak, hogy keressenek helyette másik embert.

Ekkor nyílt az ajtó, és az anyja dugta be a fejét rajta.

– Szia, kicsim! De jó, hogy látunk! – suttogta, majd besurrant. – Ne haragudj a színjátékért, de tudjuk, hogy fontos küldetésen vagy és… Jaj, milyen szépen megnőttél! – csevegett, mintha mi sem történt volna.

– Anya! Hogy képzeltétek… ezt az egészet? Miért nem mondtátok aznap reggel, hogy hová megyek? – Lys elfojtott hangon sziszegte.

– Nem akartunk megijeszteni téged. De jó ott neked, nem?

– És minden mást miért titkoltatok? A nagyiról nem tudtam! Fogalmam sem volt, Lance kicsoda!

– Jaj, bogaram, nem akartunk téged aggasztani! Úgysem jöhettél volna haza, szóval…

– Szóval nem számított, mint gondolok?

– Ne dramatizáld túl, kérlek!

– Túldramatizálom…? Eldobtatok magatoktól, és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna?

– Ha előtte szólunk, akkor féltél volna. Csak ettől akartunk megkímélni. És ne kiabálj, Lance-nek nem muszáj hallania!

– Ne mondd, hogy ne kiabáljak! – dühöngött Lys. – Szerintetek mennyivel lett könnyebb, hogy minden előzmény nélkül belecsöppentem ebbe az egészbe? Egyáltalán hogy jutott eszetekbe oda küldeni?

– Bogaram, ne legyél ideges! Nem mi akartuk, hogy odamenj, hanem kiválasztottak. Tudod, a nagyapád is kém volt… – kezdte a nő, de Lys közbeszólt:

– Ő is? Nem teherautósofőr? Félek megkérdezni, hogy tényleg úgy halt-e meg, hogy felborult a kamionja.

– Hát… Inkább beszéljünk másról. Olyan jó, hogy hazajöttél, ne rontsuk el a találkozást ilyen csúnya-csúnya dolgokkal!

– Mint például az igazság? – szúrt oda a lány, de édesanyja nemes egyszerűséggel elengedte a megjegyzést a füle mellett.

– Gyere inkább enni. A viszontlátás örömére a kedvencedet sütöttem! – Azzal már ott sem volt.


~ * ~



Nagyjából húsz perccel később Lys az étkezőben ült. Az apja, ha lehet, még irritálóbban viselkedett. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a fürdőszobai jelenet részéről is csak a színjátékhoz tartozott, de a lány valahogy nem tudta szívből viszonozni a cinkos kacsintásokat.

A diskurzus témája Csillám volt – Lance minden egyes részletét hallani akarta, hogy mit mondott az állatorvos. Kiderült, hogy szegény párának lesz még pár rossz napja, de szinte biztos, hogy helyrejön, így a fiú megnyugodhatott.

Lys sötét pillantással forgatta ujjai között a villát, és várta a vacsorát. A kedvencét. Bár a menzájukon kifogástalanul főztek, azért mégis hiányoztak neki az otthoni ízek. Az apja olyan isteni steaket csinált a grillezés alatt, vajon most is ilyennel készültek?

A választ hamarosan megkapta: az édesanyja libbent be egy hatalmas, burával takart tálat egyensúlyozva.

– Ééés, jön az este fénypontja! Tádááá! – szinte énekelte a szavakat, majd felemelte a burát.

– Mi? – Lys nem akart hinni a szemének. A szaga alapján porból készült krumlipüré-halmot Barney dínó gyorsfagyasztott-panírozott-elősütött fasírtmása fogta körbe, az óriásgyík-koszorút néhány brokkolifa színesítette. – Ez komoly?

– Hát nem örülsz, kicsim? Háromévesen ez volt a kedvenced!

– És akkor is így akartál rávenni erre a tetves brokkolira.

– Kislányom, nem tanítottak meg téged az iskolában, hogy így nem beszélünk az ételről?

– Az ételről nem is szoktam így beszélni. Mindenesetre köszi a figyelmességet. – A lány elvett egy fasírtszauruszt, kimert a püréből egy adagot vele, aztán azt eszegetve felállt az asztaltól. – Megyek a szobámba. Reggelig hagyjatok békén, köszi!

Lysandra elfogyasztotta szerény vacsoráját, majd miután leporolta a kezéről a prézlit, visszakapcsolta a gépét, hogy elküldje az első jelentést:



„Tisztelt Grand kapitány!

Szerencsésen megérkeztem, egyelőre semmi gyanúsat nem tapasztalok. A megbeszéltek alapján holnapután elkezdem az iskolát. Itt mindenki teljesen hülye. Holnap este újból jelentkezem!

Beavill”




Lys csak megvárta, hogy nyugtázzák a jelentését, aztán úgy döntött, hamar ágyba bújik. Igaz, nem volt álmos, de a maradék kedve is elpárolgott ahhoz, hogy a családjával legyen. Így hosszan bámulta a plafonra szerelt foszforeszkáló csillagokat és a mosolygó holdat, amiket annak idején ő könyörgött ki. Egyszerre látta nosztalgikusnak és szomorúnak a fénypontokat. Akkor még elhitte, hogy normális a családja, és hogy a szüleire mindig számíthat. Most már tudta, milyen ostobaság volt ezt egy pillanatig is elhinni.






*spanyolosan ejtendő: Ánhel

Sziasztok! Az egy hétből sok hét lett, sajnos összejött pár dolog nekem, de már itt is vagyok a folytatással. Valamint a következő három hétben biztosan lesz folytatás, hiszen a Camp NaNo alatt sikerült előre dolgoznom.
A blogomban folyamatosan írni fogok a következő fejezetek állásáról, ill. egyéb random infókról a történettel kapcsolatban: https://nunualkot.wordpress.com/. Szavazzatok!
Köszönöm az olvasást, jövő héten új fejezet, amiben felbukkan jó pár új szereplő.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)