Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


IX. A Fangornban


Rowena szaggató fejfájással, korgó gyomorral és kínzó szomjúsággal ébredt. A kényelmetlen fekvés következtében tagjai teljesen elgémberedtek, és ráadásul erős, kellemetlen szag facsarta az orrát, amitől még inkább sajgott a koponyája.
Letépte övéről a vizestömlőt, hosszan, mohón kortyolt belőle. A hűvös, tiszta forrásvíztől kissé kitisztult a feje. Nagy nehezen feltápászkodott, és kivánszorgott az erdő szélére.

Az első dolog, amit látott, egy sűrű, sötét füstöt árasztó, hatalmas és iszonyatosan bűzlő máglya volt, fahasábok helyett ork-hullákból felépítve. A lány köhögve igyekezett kissé távolabb kerülni az émelyítő dögszagot árasztó tűzrakástól, majd magához hívta Andúnë-t. A ló szintén nem igazán bírta elviselni a bűzt, úgyhogy most kivételesen örült annak, hogy gazdája csupán annyi ideig tartotta maga mellett, míg leemelte a nyergéhez kötözött kis méretű zsákokat.

A lány visszament az erdőbe, mert a növények illata kissé enyhítette a borzalmas szagokat. A szerteágazó gyökerű fa tövében bekapott pár falatot, majd elgondolkodott a továbbiakról. A Nap állásából látta, hogy kora délután van, tehát még bőven volt ideje, hiszen az orkokat üldöző hármas a könyv szerint csak estefelé fog ideérni.

Végignézett saját magán, majd szélvészgyorsan kinyitotta a zsákot, hogy ruhát cseréljen. Öltözetét alvadt vér színezte bordóra, főleg a nyaki részen. A lány hálát adott a sorsnak, hogy nem ebben a ruhában került barátai szeme elé, mert átvágott torkú, félig elvérzett kinézete alapján aligha hitték volna el neki, hogy kutya baja.
Sárbarna nadrágot, törtfehér inget, fűzöld zekét öltött; Rohan színeit. Összevérzett ruháit az orkok máglyájára dobta, mert úgy vélte, azokat már aligha lehet helyrehozni. És Isabelt is inkább meg akarta kímélni a látványtól.

Feje továbbra is fájt, valószínűleg a tegnapi vérveszteségtől. Rowena úgy döntött, beveti vésztartalékát: azt az egy darab lembast, amit Galadriel küldött neki.
Csupán pár harapást evett belőle, de úgy érezte, mintha fejedelmi lakomában lett volna része. Kíváncsi volt, miből készülhet ez a tünde-eledel. Egyet biztosan tudott: minden tápanyag benne van, ami az egészséghez vagy a gyógyuláshoz szükséges, márpedig neki most szüksége volt a vérpótlóra.

Pihenésképp gondolatban beszámolt Isabelnek eddigi élményeiről (némi cenzúrával), és megkérte, hogy ezután se nagyon zavarja, majd ő jelentkezik. Ezután felpattant, keresett egy kisebb helyet az erdőben, ami nem volt annyira behálózva vastag fagyökerekkel, és vívott egy kicsit magában, hogy ne fordulhasson elő többször az, amit Grisnák tett vele.
Hamar ellankadt. Hiába, úgy nem volt könnyű gyakorolni a karddal a sűrűn álló fák között, hogy egynek se vágjon bele véletlenül a törzsébe.

A fényviszonyokból ítélve még mindig rengeteg idő volt estig, ezt pedig a momentán leghasznosabb dologgal töltötte: alvással.

*****


Sötétedéskor persze felébredt, mégpedig arra, hogy ismerős hangokat hallott az erdőszél felől. A hangok tulajdonosai azon vitatkoztak, hogy a két hobbit a máglyán égett-e el, vagy megmenekült.
Felpattant, és arra futott, amerről a beszélgetést hallotta.

– Élnek! – kiáltotta már messziről.
Ez nem volt jó ötlet, ugyanis a szöveget nem értették a barátai, azonban a kiáltás hallatán habozás nélkül előkapták a fegyvereiket, így Rowena az erdőből kilépve egy karddal, egy nyíllal meg egy harci fejszével találta magát szembe.
– Mit csináltál a félszerzetekkel?! – kérdezte Aragorn dühösen.
– Jóságos ég, te ennyire rosszul látsz sötétben?! – kérdezett vissza a lány félig méltatlankodva, félig nevetve.
– Jaj, bocsáss meg, Rowena! – A harcos azonnal eltette a kardját. – Nem tudom, hogy lehettem ilyen vak, én…
– Semmi gond, nem először fordul elő – vigyorgott a lány. – A kérdésedre válaszolva: a hobbitokkal csupán annyit csináltam, hogy kiszabadítottam őket…
– Te? Egyedül?!
– Ha nem számítjuk a lovasok támadása miatt kialakult zűrzavart, akkor igen – felelte a lány. – Sajnos az ellenség üldözőbe vett minket, ezért elszakadtunk egymástól: az erdőbe küldtem őket, és mire végeztem a harcolással, már nem tudtam utánuk menni.

– Két hobbit egyedül a Fangornban… Nem sok esélye lehet, hogy még élnek – mélázott Gimli.
– Ne legyél már ennyire pesszimista! – szólt rá Rowena.
– Hogy mi?! – kérdeztek vissza mindhárman.
– Borúlátó – magyarázta a lány. – Igenis van esélyük a túlélésre, nem is kevés.
– Ezt mégis miből gondolod? – kérdezte Aragorn.
– Megérzés – felelte Rowena, de közben sokatmondó pillantást vetett a harcosra.

– Csak vesztegetjük az időnket – szólt közbe Legolas. – Induljunk a hobbitok után, most azonnal! Talán még utolérhetjük őket.
– Nem lehet – rázta a fejét Aragorn. – Túl sötét van, a legegyértelműbb nyomokat sem venném észre. Holnap reggelre kell halasztanunk a kutatást.
– Akkor gyakorlatilag le is mondhatunk arról, hogy megtaláljuk őket – sóhajtott a tünde.
– Azért van még némi esély akkor is. Ellenben ha most indulnánk a keresésükre, holtbiztos, hogy eltévednénk – szögezte le Aragorn ellentmondást nem tűrően. – Üssünk tábort. De tüzet ne rakjatok.
– Már miért ne? – kérdezte Rowena. Fázott. Szó ami szó, ő nem szokott hozzá, hogy március elején kinn töltse az egész éjszakát.
– Mert orkok ólálkodhatnak a közelben.
– Nem ólálkodnak – tiltakozott a lány. – Én már egy napja itt vagyok, és egyszer sem vetődtek erre, pedig az uruk-hai-ok képesek világosban is járni. Nincs veszély.
Aragorn végül beleegyezett, de azt kikötötte, hogy ne vágjanak ki élő fát az erdőből.
– Nem is kell – mondta Gimli. – A lovasok hagytak itt elegendő ágat és gallyat, és száraz fa is akad bőven.*

Amíg a törp a tüzet rakta, Aragorn és Legolas beszámoltak Rowenának az előző napok eseményeiről, amit a lány elég jól leplezett unalommal hallgatott végig, aztán pedig ő is elmesélte a hobbitok kiszabadítását, persze az álhalál elhallgatásával.
Körülülték a tüzet. A három útitárs a Fangorn veszélyeiről tárgyalt, a lány nem szólt bele: játszotta a tudatlan, de kíváncsi érdeklődőt.

*****


– Húzzunk sorsot, hogy ki őrködik elsőnek ma éjjel – sóhajtott Legolas, és három száraz gallyat vett a kezébe. – Természetesen neked nem kell részt venned benne, Rowena.
– Pedig épp mondani akartam, hogy én szívesen vállalnám. Teljesen éber vagyok, egész nap aludtam.
– Akkor miért állítottad olyan biztosan, hogy nem jártak errefelé orkok a nap folyamán?! – csapott le rá Aragorn.
– Mert ugyebár ti kelet felől jöttetek, és nem találkoztatok eggyel sem, és nyugati irányból sem jöhettek, mert Szarumán csatára készül, és senkit nem küld portyára – fejtette ki a lány. – Északon meg ott a Fangorn.
– Következetes – ismerte el Aragorn.
– Nyugodtan rám bízhatjátok az őrködést. Még akkor is képtelen lennék aludni, ha akarnék.
– Jól van, legyen, ahogy akarod. Ha elalszik a tűz, ne menj messzire száraz fáért, élő fát meg semmiképp se vágj! És bármi gyanúsat észlelnél, azonnal szólj! Éberen fogok aludni.
– Rendben.

*****


Rowena öt perc múlva már csak alvó barátai szuszogását (vagy Gimli esetében horkolását) hallotta. Örült, hogy egyedül maradhat a gondolataival.
Szöget ütött a fejébe Grisnák viselkedése. A lánynak meggyőződése volt, hogy jól játszotta a halottat. Egyszerű volt: mintha azt tettetné, hogy alszik, csak éppen a lélegzetét is visszatartotta. Az alvás-színészetet pedig tökélyre fejlesztette árvaházi élete során.
Tehát nem gondolta valószínűnek, hogy az ork a pulzusát akarta tapogatni, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg meghalt-e. De akkor mit akarhatott?!…

A lány fülét halk nesz ütötte meg. Felkapta a fejét: a lovak mellett hajlott hátú, köpönyegbe burkolt, botra támaszkodó vénembert látott; nagy karimájú kalapja a szemébe húzva.*
Tudta, hogy ki az, és azt is, hogy nem kell tőle félnie. Viszont Aragorn jelképesen megöli őrségváltáskor, ha megtudja, hogy történt valami, és ő nem tett semmit.
– Elessar! – suttogta, könyökével megbökve a harcost.
Aragorn szeme azonnal felpattant. A lány a váratlan jövevény felé mutatott, mire a férfi talpra szökkent, ezzel útitársait is felriasztva.
– No, öregapám, mit tehetek érted? – kérdezte Aragorn. – Jöjj, s melegedj meg, ha fázol.*
Lépett egyet, ám a vénember eltűnt.* Még Legolas is hiába meresztgette a szemét, nem látta, merrefelé mehetett el.

Mást azonban meglátott.
– A lovak! – kiáltott fel.
Nos, igen: a lovak nem voltak sehol. Kirántották a cöveket, és eltűntek.*

*****


– Sem megkeresni, sem utolérni nem tudjuk őket – mondta végül Aragorn hosszas hallgatás után –; így hát, ha a maguk akaratából vissza nem jönnek, kénytelenek leszünk nélkülük meglenni.* Végül is az utunk nagy részét gyalog tettük meg.
A többiek hallgattak.
– Én azt hiszem – törte meg végül a csendet Gimli –, hogy ez a vénember Szarumán volt. Mert ki más lett volna? Hallottad, Éomer mit mondott: köpenyes-csuklyás vénembernek öltözik. Elment a lovainkkal, vagy elrémítette őket, és most tessék, itt állunk!*
– Igaz lehet – mondta Aragorn. – De én azt is megfigyeltem, hogy ez a vénember nem csuklyát, hanem kalapot viselt. De biztosra veszem, hogy a sejtésed nem csal – a harcos itt gyors pillantást vetett Rowenára –, s hogy itt éjjel-nappal veszélyben vagyunk. Most én veszem át az őrséget. Fontosabb, hogy gondolkodjam, mint hogy aludjak.*
– Nekem is – somolygott Rowena. – Fennmaradok veled.

*****


Nem várták meg, míg társaik elalszanak, hiszen mire való a gondolat-beszélgetés, ha nem titkos tárgyalásra?
Úgy látszott, mintha mindketten gondolataikba merülve bámulnák a már csak gyengéden pislákoló tüzet, de közben javában zajlott közöttük a fejbeli üzenetcsere.

„Szerinted is Szarumán volt?” – kérdezte Aragorn.
„Ha semmit sem tudnék, talán én is azt hittem volna, hogy ő az – felelte a lány. – A könyvem azonban mást mond.”
„Tehát ő…”
„Igen. Gandalf visszatért.”
„De ha valóban ő volt, miért kergette el a lovainkat?”
„Azt nem tudom. Ebben a dologban a könyv kissé homályosan fogalmaz. A lovak valószínűleg rémületükben menekültek el.”
Aragorn felsóhajtott.
„Akkor nincs túl sok esély rá, hogy valaha is viszontlátjuk őket.”
„Ez egyáltalán nem biztos. Az én lovam is a környéken barangol. Meglehet, hogy összetalálkoznak vele, és amikor én visszahívom őt, a ti lovaitok is vele jönnek.”
„Honnan van neked lovad?” – csodálkozott a férfi.
„Hosszú történet – legyintett a lány –, de ha érdekel, elmondhatom.”
„Ráérünk.”

Így hát Rowena elmesélte Andúnë történetét. Aztán – kissé szégyenkezve – bevallotta a tettetett elhalálozást is. Ezt rögvest megbánta, ugyanis Aragorn azonnal aludni akarta küldeni, hogy ő csak gyógyulgasson (legszívesebben hazaküldte volna, de tudta, hogy ezt megtenni lehetetlen). A lány csak hosszas kérleléssel és bizonygatással tudta meggyőzni.
Végül az lett a dologból, hogy a férfi átvette Rowena tanítását (ő úgy tudta, a megbízhatatlan árvaházi könyvektől), és a fél éjszakát gyakorlással töltötték. A lány úgy érezte, ez alatt a pár óra alatt többet fejlődött, mint a Boromirral tartott összes eddigi óráján. Nem mintha bármi kifogása lett volna az ő tanításai ellen, csupán Aragorn jobban értett a tünde fegyverekhez.

Éjféltájban Legolas felébredt a kardsuhogtatásra, és átvette tőlük az őrködést. A lány úgy hajtotta álomra a fejét (most már képes volt aludni), hogy ez a napja sem volt eredménytelen.

*****


A másnapi nyomkereséskor kissé könnyebben elindultak, amint azt Rowena a könyvben olvashatta. Legalább azt nem kellett keresniük, hogy a két hobbit hol mehetett be az erdőbe, hiszen eme tekintetben bízvást hagyatkozhattak a lány emlékeire.
A továbbiakban viszont tényleg lassan haladtak. Aragorn ugyan számított volna Rowena segítségére, ha már a lány tud mindent, ami történt/történik/történni fog; ő viszont gondolatban elmagyarázta, hogy azért a könyvekben sincs benne minden, nem követi a hobbitok nyomait lépésről lépésre, tehát ilyenformán nem tud segíteni, a nyomkereséshez pedig nem ért.

A kutatás egyhangú volt ugyan, a lány mégsem unatkozott. Élvezte a varázslatos hangulatot, ami áradt az őket körülvevő fákból. Gimlivel ellentétben ő nem érezte fojtogató levegőjűnek az erdőt, inkább emlékekkel telítettnek. És, ő úgy vélte, nem is öregség, csak idősség érződik rajta: hogy régóta létezik már, de annál is több idő van még hátra az életéből.

A fák törzsét szinte teljesen beborították a különféle mohák, zuzmók, ellenben az aljnövényzet ritkás volt; állatok pedig szinte egyáltalán nem éltek itt, nagytestűek semmiképp sem. A rovarokat leszámítva az összes mozgó élőlény, amit a lány látott az út során, két erdei egér volt, egy harkály meg néhány pintyféle.

Ebédelni sem álltak meg, csak út közben kaptak be néhány falat lembast. Rowena érdekesnek találta, hogy amikor tegnap evett belőle, álmos lett; most pedig épp ellenkezőleg, teljesen felélénkült tőle. Úgy tűnt, a tünde-eledel alkalmazkodik, és mindig azt a hatást váltja ki, amire „fogyasztójának” épp szüksége van.

Délutánra különös, sziklás, meredek oldalú dombhoz értek. Itt nem álltak olyan sűrűn a fák, az erdőbe besütött a nap. A sziklafalba valaha durva, egyenetlen lépcsőfokokat vájt valaki.
– Gyerünk fel és nézzünk körül – javasolta Gimli. – Én még mindig majd’ megfulladok. Szeretnék egy kis szabad levegőt szívni.*
Fölmásztak. Aragorn ment leghátul, igen lassan; a lépcsőfokokat és a sziklapárkányt vizsgálgatta.*
– Majdnem biztos, hogy hobbitok is jártak itt fenn – mondta. – De vannak itt más nyomok is, nagyon különös nyomok, amelyeket nem értek.*
Rowena persze tökéletesen tudta, kinek a nyomairól beszél Aragorn, de mivel a harcos ezúttal nem vonta őt kérdőre, egyelőre nem avatkozott bele.

A lányt lenyűgözte a kilátás a domb tetejéről. Az erdő fáinak lombkoronái egybefüggő, hullámzó zöld tengernek látszottak. Rowena úgy érezte, soha nem látott még ilyen szépet. Gyönyörködve, ábrándozva bámulta a tájat, amíg Legolas mondatai fel nem riasztották.

– Lenn az erdőben, arra, ahonnét jöttünk. Ő az. Nem látjátok, amint fától fáig megy?*
– Látom már, látom! – suttogta Gimli. – Nézd, Aragorn. Hát nem megmondtam? A vénember. Koszos szürke rongyokban, azért nem vettük észre rögtön.*
– Rowena, maradj a hátunk mögött! – utasította a lányt Aragorn. – Szarumán ellen kevés a te varázserőd.
„Már ha ez Szarumán” – gondolatüzente a lány, miközben behúzódott a harcosok mögé.
Aragorn a kardja felé nyúlt, majd bizonytalanul elengedte.
„Ne feledd: nem tudunk semmit!” – emlékeztette Rowena. Ez hatott: a férfi a markolatra fonta ujjait.
Gimli lövésre sürgette Legolast, de Aragorn leintette. Szótlanul, félelemmel és szorongással nézték a feléjük igyekvő apót. (Kivéve Rowenát: az ő szíve izgatottsággal volt tele.) Az arcát nem láthatták:* kalapjának széles karimája árnyékot vetett rá.

A csöndet végül a vénember törte meg.*
– Örülök, hogy találkoztunk, barátaim – mondta. – Szeretnék beszélni veletek. Talán lejönnétek, vagy én menjek fel? – Választ sem várt, elindult fölfelé.*
– Ez a hang… – suttogta Rowena maga elé nézve. Arcára őszintének tűnő döbbenet ült ki. Lassan felemelte a fejét.
– Most! – kiáltotta Gimli. – Állítsd meg, Legolas!*
– Hát nem megmondtam, hogy csak beszélni szeretnék veletek? – mondta a vénember halkan. – Tedd le azt az íjat, tünde-uram!*
Az íj és a vessző kihullott Legolas kezéből*, karja zsibbadtan hullott a teste mellé. Mindannyian döbbenten, sóbálvánnyá merevedve bámulták a fiatalokat is megszégyenítően fürgén közelítő öreget. Képtelenek voltak megszólalni, még akkor is, mikor melléjük ért.

– Megtudhatnánk talán a nevedet, s hogy számunkra mi mondanivalód van?* – törte meg végül a csendet Aragorn. – Már jócskán elmúlt dél, és nekünk sietnünk kell.
– A nevem! – nevetett fel a vénember. – Hát nem sejtitek? Pedig mintha már hallottátok volna korábban. Igen, biztos, hogy hallottátok.* Még az a fiatal lány is, akit a hátatok mögött rejtegettek.
Legolas és Aragorn, mintha valami varázslat kényszerítené őket, oldalt léptek. Rowena szemtől szemben állt a jövevénnyel; arcára meglepett, boldog mosoly ült ki.
– Sőt, a lánynak, azt hiszem, több esze van, mint mindhármatoknak együttvéve – mosolygott vissza az öreg. – Na de halljuk, veletek mi történt?*

A három harcos nem felelt. Rowena összeráncolt homlokkal meredt maga elé; remekül játszotta a határozatlan töprengőt.
– Az embert még elfogja a kétely, hogy szabad-e a dolgokról beszélnetek – sóhajtott fel a vénember. – Szerencsére tudok róla egyet s mást. Azt hiszem, két hobbit lábnyomait követitek. Nos, ők is felmásztak ugyanide, és itt megismerkedtek valakivel. Azt is szeretnétek tudni, hogy hová vitték őket? Erről is tudok egyet s mást.* Még mindig olyan sürgetőnek gondoljátok a dolgotokat?

Rowena ismét felnézett; úgy látszott, legyőzte kételyeit. Szemében különös fény villant. Lassan tett egy lépést az alak felé.
– Na, lám, a varázsló-kisasszony kezd megérteni egyet s mást – mosolygott a jövevény.
– Megbabonáztad őt, és most csapdába csalod, ahogy a hobbitokkal is tetted! – kiáltott fel Gimli. Félrelökte a lányt, és előrántotta a fejszéjét. – Szarumán, beszélj! Hova rejtetted a barátainkat? Mit műveltél velük? Beszélj, vagy úgy behorpasztom a kalapodat, hogy az még egy mágusnak is sok!*

– Ne! – lendült a lány a törp felé, de Aragorn elkapta a karját, és visszahúzta.
– Maradj még egy kicsit tudatlan – súgta a fülébe, majd kirántotta a kardját.
A vénember gyorsabb volt mindannyiuknál. Felszökkent egy jókora kőre; kalapja, szürke rongyai lehullottak róla, fejér ruhája szinte világított a napfényben. Fölemelte a botját.*
Gimli kezéből kihullott a fejsze, s nagyot csendülve hullott a kőre. Aragorn kezében mozdulatlanná merevedett a kard, pengéjéből láng csapott ki. Legolas az égre lőtte ki nyilát: az ott fellángolt, és eltűnt.*
– Mithrandir! – kiáltotta a tünde. – Mithrandir!*
– Örülök, hogy találkoztunk, mint már mondtam volt, Legolas! – szólt az öregember.*
A három harcos mozdulatlanná merevedett a döbbenettől.

– Gandalf! – szakadt ki a kiáltás Rowenából. A mágushoz rohant, átölelte, és végre kitört belőle a zokogás. – Gandalf…
Annyira félt, hogy mégis történik valami. Hogy valakinek nem sikerül időben megfékeznie a fegyverét, és a varázsló másodszor is meghal, ráadásul barátok kezétől.
Megérezte a fején a mágus kezét. Elkapta, csókot lehelt a vékony bőrű, ráncos, öreg kézfejre; könnyein keresztül Gandalfra mosolygott.

Aztán, úgy látszott, szinte elszégyellte magát hirtelen és heves örömkitörése miatt. Elpirult, elengedte a mágus kezét, majd lehajtott fejjel hátrébb lépett tőle. A szeme viszont még mindig boldogan, szinte gyerekesen csillogott.

*****


A következő egy órában a lánynak újra elő kellett vennie színjátszó képességeit. Megpróbálta visszaidézni, amit akkor érzett, amikor először olvasta A Könyvben Gandalf „kalandjait”, és ezeknek az érzelmeknek megfelelő arckifejezést létrehozni az arcán. Többé-kevésbé sikerült is. Galadriel Úrnő üzeneteinél viszont nehéz volt megállnia, hogy ne mondja a verseket Gandalffal együtt, hiszen kívülről tudta valamennyit.

Illetve, még őt is érte meglepetés.
– És persze neked is üzent, Rowena, bár ezt nem foglalta versbe – szólt a mágus, mire a lány meglepetten nézett fel. – Ezt mondta: „Már nincs mit átadjak Neked, ifjú varázslólány. Használd jóra a hatalmad, segíts vele másokat. De több múlik rajtad, mint hinnéd, hát vigyázz: ha a Szembe nézel, nem csak a saját életeddel játszol.”
– Azt hiszem, értem – biccentett a lány.

Vigyáznia kell, hogy Szauron ne tudja meg, kicsoda ő, és mit visel az ujján, mert abból is meríthetne némi varázserőt. De hát ezt egyszer már megírta, miért figyelmezteti megint?

*****


Mivel most nem kellett semmit sem keresgélniük, sokkal rövidebb volt az út a Fangornból kifelé, mint befelé; ám a lány maga is meglepődött, mennyivel. Nem telt bele két óra sem, és újból az erdő szélén álltak.
– A lovak nem tértek vissza – sóhajtott Gimli. – Ez kimerítő út lesz.*
Gandalf csupán kissé hamiskásan mosolygott, majd füttyentett egy nagyot. Távoli lónyerítés felelt rá, majd hamarosan patadobogást hallottak.

– Négy ló jön! – mondta Legolas a lapályt kémlelve. – Ott van Hasufel és Arod, a régi barátaink! Elöl meg egy harmadik; az a legizmosabb mind közül. Ilyen lovat még nem láttam soha.*
– Nem is fogsz – felelte Gandalf. – Az ott Keselyüstök, a mearák vezére.* Nincs nála különb ló széles e világon. Értem jön: ő a Fehér Lovas lova.* De én csak három lóra számítottam. Ki lehet a negyedik?
– Kissé hátrébb vágtat, egyelőre nem látom, pontosan milyen – meredt a távolba a tünde szűkre húzott szemekkel. – Kisebb termetű, mint a többi, de ugyanolyan erősnek látszik.

A tünde kis időre elhallgatott, majd elragadtatva felkiáltott:
– Ezt a színtársítást! A negyedik lónak gyönyörű, vörösesbarna szőre van, úgy fénylik, mint a lemenő nap; a sörénye pedig halványsárga, szinte aranyszínben pompázik…
– Gondoltam – mosolyodott el Rowena. – Ő az én lovam, Andúnë.
– A te lovad? – kérdezte Gandalf meglepetten. – Honnan van neked saját hátasod?
A lány elmesélte.
– Na, ne szórakozz velünk! – csóválta a fejét Legolas. – Méghogy te egyedül megszelídítettél egy agresszív vadlovat…

Rowena nem felelt erre, csupán felemelte a kezét. Andúnë, társait megelőzve, odavágtatott hozzá. Arcukat összesimították.
– Kezdőknek való nyereg van rajta – nézett végig a tünde a lovon. – És ráadásul kanca! Te egy kanca hátán akarsz csatába menni?!
– Ha az emberi faj „nőstényei” lehetnek jók a harcban, akkor a lovakéi is, nem? – kérdezett vissza a lány.
– Általában az „emberi fajéi” se jók. Te kivétel vagy.
A lány szerényen elmosolyodott, majd vállat vont. Tudta, hogy Andúnë teljesíti minden szavát, hogy megbízhat benne. Majd ők is meglátják.

Könnyedén fellendült a ló hátára. Eligazgatta köpenyét, megmarkolta a szárat. Látszott a mozdulatain, hogy tudja, mit csinál.
– Talán el kéne indulni – szólt rá az őt bámuló társaira. Ők ettől észbe kaptak, és felültek a saját hátasaikra. Gimlit most Gandalf ültette maga elé.

Keselyüstök helyből ugrott vágtába. Bár elég gyors tempót diktált, úgy tűnt, mintha neki ez teljesen kényelmes lenne. Persze nyilván azért nem nyargalt a saját teljes sebességével, hogy a többi ló követni tudja, és ők se szakadjanak meg a gyorsaságtól.
Gandalf hátranézett, de nem kellett aggódnia: Rowena kancája tökéletesen tartotta a tempót. A lány szinte összeolvadt a lóval, harmonikusan mozogtak együtt; úgy tűnt, élvezik az együttlétet.

Aztán a három ifjabb lovas összebeszélt. Aragorn és Legolas egyszerre biztatták meg sarkukkal a lovukat, és a lehető leggyorsabb vágtájukkal távolodtak el a lánytól.
Ő nem sietett. Nyugodtan felemelkedett a nyeregben, hogy megkönnyítse lovának a gyorsabb tempót, kezeit a ló sörényére tette, majd az állat fülébe súgta: noro lim.
Andúnë kilőtt. Elnyúlt testtel iramodott a többiek után, patái szinte nem is érintették a talajt. Egy perc sem kellett hozzá, és Rowena kissé kárörvendően vigyorgott hátra, hökkent barátaira.

Aztán lassított, és visszatért a korábbi, kevéssé megerőltető galopphoz. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak lova szőrén, és a földre vetítették kettejük árnyékát.
A lány elengedte a szárat; karjait széttárta, és teljes szívből nevetett. Nem érdekelte, hogy esetleg hibbantnak nézik; élvezte a lovaglást. Az őket körülvevő pusztát, a hűvös alkonyi szelet, a mellette haladó társait. És olyan boldog volt, mint még nem sokszor eddigi életében.



*J. R. R. Tolkien A két torony c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)