Red & White írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>



Rosalia és a Vadász kart karba öltve léptek ki Mary Harrison ajtaján. A tiszteletre méltó pletykafészek eldöntötte magában, hogy ezek ketten bizony összeházasodnak, hiszen mi más megbeszélnivaló miatt hagynák el barátságos és elegáns lakhelyét.

- Nem is értem, hogyan talált rám... - mondta a nő elmélázva, miközben egy fonatából kiszabadult aranyló szőke hajtincset csavargatott.

- A vakszerencse elég erőszakos közbelépésének köszönhető - fogalmazta meg diszkréten, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is kereste, csupán a király számlájára töltötte tele a poharát. Emiatt nem érzett bűntudatot: csak visszakapta a befizetett adóját. Miközben magában számolgatta, hogy jelenleg vajon ő, vagy a kincstár van nyertes helyzetben, észrevette, hogy a nő megállt. Olyan volt, mintha üvegfalnak ütközött volna.

- Megmondtam nekik, hogy legyenek jók - suttogta. Egy nagy, fehérre meszelt ház előtt álltak. Az udvaron lévő szénakazal tetején egy fehér ruhás kislány üldögélt, és hol az egyik, hol a másik mellette kardozó fiút biztatta.

- Gyerünk, Bobby! Nem vagy túl ügyes ma... Úgy látszik, az öcséd ezúttal föléd kerekedik! Johnny... Ne hagyd magad... - Kislányos kacagás. - Csak az egyikőtök nyerheti el a kezem! - Johnny egy gáncsolással leterítette a bátyját, és a megfogta a kislány kezét.

- Hercegnőm! - vigyorgott viccelődve, de mégis diadalittasan. Bobby dühösen bámult rá, de egy szempillantás alatt megfeledkezett a mérgéről. A ház mögül egy másik kislány lépett ki, egyedül.
- Mi van, Pete megölt egy hernyót? - kérdezte a nagyobbik fiú gúnyosan. Red megint nevetett, csilingelően.

- Pete soha nem tenne ilyet - válaszolta White komoly arckifejezéssel. Nem vette észre, hogy kicsúfolják.
- Helyes! - csapta össze két kis kezét Red. - A hernyóból pillangó lesz, és én szeretem a pillangókat!
Mindhárman nevettek.

- Azért nem tenné, mert az gonosz dolog lenne - magyarázta meg. Johnny úgy érezte, ő sem maradhat ki a "tréfából":
- Akkor Pete hol van most? Bekötöz egy törött póklábat? - Azonban Bobby-nak új ötlete támadt, és nem hagyta, hogy a kislány válaszoljon a kérdésre.

- És, White, gonosz dolog volna megölni egy pókot? - kérdezte. Red szemében gonosz fény csillant, amikor rájött, hogy ez hová fog vezetni.
- Persze - válaszolta gyanútlanul.

- És egy pillangót? - Red cinkosan Bobbyra pillantott. - Azt is gonosz dolog volna megölni?
- Igen, de ezt te is tudod. - Az arcáról teljes összezavartságot lehetett leolvasni.
- De hát a pók megöli a pillangót, White - mondta úgy, mintha egyszerre csodálkozna és sajnálkozna is. A gúny, mint egy plusz betű, ott volt minden szavában.

- Még mindig gonosz dolog lenne megölni a pókot? - Ezt Johnny kérdezte, megint csak, hogy részese legyen a játéknak.
- I-Igen... Nem tudom.. - Hol balra, hol jobbra nézett, mintha arra számítana, hogy a választ valaki gyorsan ráfirkantja a ház falára.
- Ha a pillangó beakadna a pók hálójába, kiszabadítanád, ugye? - Az idősebbik fiú ezt már majdnem jóságosan kérdezte.

- Persze - felelte a kislány megkönnyebbülten. Azt hiszi, vége van. Pedig csak most kezdődött el igazán.
- De akkor a pók éhen hal - jelentette ki Red érzelmek nélkül. - Tehát megölted a pókot, White. - A hangja ezúttal diadalittas volt, és gúnyos részvéttel teli. - Gonosz dolgot tennél, White. Gonosz vagy! - Kacagott, édesen és kegyetlenül. A többiek is nevettek, de már nem érezték annyira jónak a viccet. A kislány szeméből ömleni kezdtek a könnyek. A fiúk agyán átfutott: Nem ezt akarták. Túl messzire mentek. De Red csak most kezdte magát igazán elemében érezni. Azt akarta, hogy mindenki tudja, mennyire ügyes. Még annyi mindent akart mondani. - White úgyis megbocsát nekem. Olyan buta szegény - gondolta.

Rosalia a kerítésnek támaszkodott, nem érzett elég erőt a lábaiban. Egy tétova könnycsepp gördült ki a szeméből, le az arcán. Az állán megtorpant, mintha megkérdezné: leeshetek? Rosalia gyorsan letörölte a kézfejével. Ha leesne, az megpecsételné a döntését, amit nem akart meghozni. Mert tudta, választania kell. A pillangó a pók hálójába akadt, és ő csak az egyiküket mentheti meg. Nem a maradás és a távozás között kellett döntenie. Hanem Red és White között.


A tíz éves Caroline Fields a kelleténél jóval büszkébb volt arra, hogy tudott írni és olvasni, és szerette volna, ha mindenki elismeri: igazán ő a legokosabb lány az egész faluban. Ezért szabadidejében általában apja karosszékében lehetett megtalálni, az egyetlen könyvvel, amit a házban (hosszas keresgélés után) találni lehetett, a családi Bibliával.

Mivel a szöveg untatta, leginkább a családfát nézegette az első, azelőtt üres oldalon. July (Mills) Hardwick (a nagymamája) házasságot kötött Henry Hardwick-kel. Gyerekek: Peter Hardwick (őt vonal kötötte össze Rosalia (Berton) Hardwickkal, és a gyerekek címszó alatt a Red Hardwick név volt látható, valamint oda volt préselve Mr. Hardwick halálának dátuma is), July (Hardwick) Fields (tőle a már jól ismert vonal Jimmy Fields-hez vezetett, a gyerek pedig Peter Fields volt. Caroline, Johnny és Bobby a lap szélén kaptak helyet, egy vékony tintavonallal Jimmyhez kötve, de még mindig jobban jártak, mint White, akit kihagytak, mintha nem is létezne), és Mary (Hardwick) Harrison (Kevin Harrisonnal, és a fiukkal Henryvel).

Caroline az anyjára gondolt. A néhai Mrs. Fields a mostani pontos ellentéte volt. Kedves és szerény, félénk, de céltudatos, nem szép, de nem is magamutogató. Caroline-nak szép, hosszú, világosbarna haja volt, nagy, barna szemei, amiket aligha nevezhettek volna igézőnek, az orra keskeny, de hosszú, a szája pedig vékony. Korához képest magas volt, de sovány, így inkább nézhették volna hosszú hajú fiúnak. De ez pillanatnyilag nem érdekelte. Igazság szerint semmi nem érdekelte, és nem csak pillanatnyilag.

Kinézett az ablakon. Homályos foltokban látta az udvart, ami nem volt igazán mesebeli a kitaposott fűvel, kósza csirkékkel, és a szénakazallal, valamint az ott játszó gyerekekkel. Aztán látta, ahogy egy szőke fürtös nő közeledik a kazal felé, úgy, mint egy eltévedt királylány. Látta, ahogy letérdel a piszokba, és beszél valamit a gyerekekkel, majd megfordul, és két kislány kezét fogva átvág az udvaron, egyenesen az utcára. Majd észrevette a két fiút, ahogy a ház felé futnak. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor meglátta, hogy Johnny és Bobby azok. Nem szerette volna, ha Pete megzavarja a nyugalmát.



Rosalia belépett a kis ház rózsafa ajtaján. Szó nélkül ült le egy útjába kerülő háromlábú székre, könyökét a térdére, állát pedig kezére támasztva, tudta nélkül a Gondolkodót mímelve. És nézte a fehérre meszelt falat. - Bárhogy is döntök, nagyon meg fogom bánni - spekulált teljesen feleslegesen. - Bármit is teszek, ki fog derülni, hogy az volt a lehető legrosszabb megoldás. De biztosítanom kell mindkettejük számára a legjobb esélyt. - És bámulta a falat, mintha ott lenne a válasz.

Tulajdonképpen már akkor tudta, mit fog tenni, amikor leült oda, de nem akarta elhinni magának. De mire lement a nap, a döntése végleges volt. Lefektette a lányokat, és hajnalig ült a széken egy jobb ötletben, vagy kíméletesebb kivitelezésben reménykedve. De csoda nem történt. A nap pedig újra felkelt. A lányok már rég kimentek a kertbe, elfeledve a tegnapot. Mire Rosalia elhagyta a széket, White már végzett az elbűvölő vörös rózsa belefonásával húga hajába.

- Red... - A hangja olyan bizonytalanul és álmatagon csengett, hogy újra kezdte. - Red, figyelj rám egy kicsit.
- Mama, szép lett a hajam? - A kislány arcát angyalian édes mosoly árasztotta el. - Mondd, hogy szép vagyok! - És körbefordult, hogy az anyja minden irányból megcsodálhassa. Rosaliának nem volt ereje megtenni. Nem tudta megmondani neki, hogy el fogja hagyni. De már döntött. Úgyhogy visszament a házba, majd egy kosárral tért vissza, amiben bor, és kenyér volt.

- Igen, szép lett - mondta, mert észrevette, hogy Red még mindig mosolyogva várja a megerősítést. - Szeretném, ha ezt elvinnéd a nagymamának, jó? Ne állj meg, és ne térj le az ösvényről, figyelsz? És ne bízz meg senkiben, akit nem ismersz! - A hangján érezni lehetett a közelgő sírást, a szemébe könnyek gyűltek. - Szeretlek, kicsim! Ezt ne felejtsd el! - Kicsordult az első könnycsepp. - És így lesz a legjobb - tette hozzá magában.
- Én is szeretlek, mama... - mondta a kislány szórakozottan, majd elindult az erdő felé. Rosalia szeméből megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyek. Addig nézte a távolodó, fehér ruhás kislányt, amíg teljesen el nem tűnt a fák között.

Szorosan összezárta a szemét, így állva útját a megállíthatatlanul ömlő áradatnak, majd amikor nagyjából meggyőződött róla, hogy normálisan néz ki, White felé fordult.
- Elmegyünk, megnézzük, hogy van Delena, jó? - Ebben nem volt semmi szokatlan. Gyakran, amikor Red egyedül látogatta meg a nagymamát, Rosalia és White elsétáltak a kocsmáig, Delena pedig önkéntes szünetet tartott. De White érezte, ezúttal valami más lesz. Az anyja gyorsan összepakolt pár ruhát egy ősrégi kalapdobozba, majd a dobozt egy kosárba téve indultak el.

Az ajtót bezárta, bár ha minden igaz, ezt a házat feltehetőleg nem sokat látja majd. Az utcán sok szembejövő köszönés közben megbámulta a nőt, de senki sem csodálkozott, hiszen 'mindig is olyan furcsa volt nekem'. De Rosalia ezúttal nem várta meg, hogy a barátnője kijöjjön, hanem White-ot egy "várj itt, és el ne mozdulj" kíséretében az ajtó mellé parancsolta, ő maga pedig bement, hogy megkeresse a Vadászt.

A könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, most, hogy nem volt kiért erősnek lennie. Valószínűleg soha nem fog megszabadulni a fájdalomtól. A rozoga lépcső nyikorgott a léptei alatt, mintha azt mondaná: "meeeeg-ééééér-deeeem-leeeed". Majdnem válaszolt neki: "Igazad van, bármit is kapok, többszörösen megérdemlem". Mintha órákig tartott volna felérnie az emeletre. Egy hosszú folyosó volt, két oldalt ajtókkal.

Fogalma sem volt, melyik lehet a Vadász szobája, úgyhogy találomra benyitott egybe. Holnap már úgysem lesz itt, nem számít, mit gondolnak majd róla. Az ágyon fekvő szerelmespár ijedten rebbent szét. Nem szabadkozott, becsukta az ajtót. A következő szobában két kislány üldögélt. Az egyikük kövér volt, szőke loknikkal és bájos kék szemekkel, a másik nagyon vékony, szeplős és vöröshajú. Következő szoba. Egy szemmel láthatólag részeg férfi próbálta felvenni a cipőjét. Az ajtónyitásra felkapta a fejét.

- Mi kőne, szépségem? - És foghíjas vigyorral örvendeztette meg Rosaliát. Undorodva csapta be az ajtót. A szemben lévő szoba elé állt, és nagy lendülettel benyitott. Az első, amit meglátott, a Vadász csibészes mosolya volt. Egy karosszékben ült.
- Maga az - nyugtázta. - Mondja, maga szerint törvényszerű, hogy mindig a legotrombább módon berendezett szobákban találkozunk? - kérdezte fontoskodó hangnemben. Egy párna repült felé a szoba másik feléből. - Mi ez a világfájdalmas ábrázat, he? Mondtam, hogy ön dönti el, nem kell semmit megtennie, amit nem akar. Én nem bánom, ha még maradnom kell. Jó a társaság. - Mosolygott, meglehetősen provokatívan. Egy újabb párna. Rosalia szélesre tárta az ajtót. Az ágyon ülő Delena mosolyogva intett egyet, úgy, ahogy Rosalia szokta a kövér hercegnéket utánozni.

- Egy óra múlva indulunk. Keressen egy kocsit, amibe beférünk hárman! - mondta az ajtófélfának támaszkodó nő szinte érzelmek nélkül.
- Velem együtt? - kérdezte a férfi, mire Rosalia bólintott. A kocsmároslány, meglátva barátnője arcán a sírás nyomait, felpattant.
- Ó, Rosy, mi a fenét csináltál? - A Vadász kiment, jelleméhez képest igencsak tapintatosan, és nem állt meg egy korsó sörért. Az ajtóhoz sétált, és kilépett az utcára. A lehetséges kocsibirtokosokat gondolta végig.


Egy óra elteltével egy bricskával tért vissza, és egy lóval, aki nem úgy nézett ki, mint akinek sok van hátra. Rosalia, aki a kocsma előtt várta, mielőbb indulni akart.
- Ez? - kérdezte csaknem bántó hangsúllyal. - Ezzel akar eljutni a palotáig?

- Természetesen nem - válaszolta nyugodtan. - Ezzel egy városba akarok eljutni, ahol találok valakit, aki elvisz minket a palotáig. - Úgy mondta, mintha egy gyerekhez beszélne. - Elfér benne maga, a gyerek, meg én. És talán a doboza is - nézett vigyorogva a kifakult kalapdobozra. - Ezt sem adták oda, meg kellett vennem, nem kevés pénzért, méghozzá. Na mindegy, majd ha visszajövök, ráveszem az eredeti tulajt, hogy megvásárolja.

- Visszajön? - kérdezte a nő csodálkozva.
- Mi az hogy! Van itt két szép szem, ami nehezen lenne meg nélkülem. Na meg, mindenhol azt hallom, hogy vidéken olcsóbb az élet, és ha már vidék... Erre a helyre nagyon ráfér valaki, akinek normális lova és kocsija van.

- Na, pattanjon már fel! - utasította, ő maga pedig megemelte White-ot, és felültette a kocsira. A ló bordái kilátszottak, csaknem csont és bőr volt, így nem kevés noszogatásba került, hogy végre elinduljon. A Vadász mihamarabb szeretett volna beérni egy városba, és megszabadulni ettől a lélekvesztőnek is beillő szerkezettől, Rosalia pedig szeretett volna egyszerűen csak túl lenni az egészen, nem is gondolni rá többet. Döbbenten jött rá saját gondolatainak értelmére: az életét szerette volna maga mögött tudni.

White békésen hallgatta a ló patáinak monoton kopogását, míg ráébredt, hogy Red nem jött velük. Egy fehér ruhás kislány képe furakodott be a gondolatai közé, aki az erdőben áll, és egyedül néz szembe egy hatalmas Farkassal. De már túl késő volt visszafordulni...


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)