Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


32. fejezet
Mardekár utódja


– Fiúk – szólalt meg a tanár remegő hangon. – Fiúk, mire jó ez az egész? – Adrian hátba bökte őt a pálcájával, mire Lockhart vonakodva bedugta a lábát a csőbe. – Tényleg nem hiszem, hogy… – kezdte mondani, de Ron meglökte őt, és a férfi belecsúszva a csőbe, eltűnt a szemük elől. A két fiú megvárta, amíg hangos puffanással leér az aljára, és panaszkodni kezd, és csak ezután készülődtek hozzá az ugráshoz. Harry egyszerűen, üres tekintettel nézett csőre, a szíve vadul kalapált a mellkasában. Ginny odalent van, és hamarosan a testvére is lent lesz. És aztán ott van a baziliszkusz. Ezt biztosan nem fogja élvezni.

Ron ugrott le elsőként, Adrian pedig hamarosan követte őt. Harry egy némító varázslatot szórt magára, majd ő is utánuk ugrott. A köpeny talán megajándékozza őt a láthatatlansággal, de amennyiben az a hangos, dübörgő hang, amit Lockhart kiadott, bármiféle jelzésértékkel bír, az nem lenne elég. A köpönyeget szorosan a térdei közé szorította, hogy a helyén maradjon, aztán belevetette magát a csőbe és lecsúszott rajta. Siklott, szédítő sebességgel csúszott lefelé, időről időre élesen fordult, de nem mert sikoltani, még a némító bűbáj mellett sem; egy hangos kiáltás könnyen áthatolna rajta. Ehelyett arra koncentrált, hogy ne pofára essen – ahogy valószínűleg Lockhart tette –, vagy a testvérére, ha segíthet rajta.

Miután óráknak beillő idő után földet ért, a térdén landolt. A kamra, amiben találta magát, nyirkos volt, és leginkább egy barlangra emlékeztetett. Harry úgy sejtette, mérföldekkel az iskola alatt vannak, és fölöttük a tó lehet. Nem akart jobban belegondolni, milyen hatalmas mennyiségű földtömeg – és jéghideg víz – választja el a felszíntől, így inkább felállt és a földet nézte, ami látszólag egy hosszan elnyúló sötét alagútba vezetett, tele apró rágcsálók ezreinek csontjaival, és ott volt az a patkánykoponya is, amire Ron nemrég lépett rá.

Némán követte őket, miközben jobbra-balra és lefelé nézegetett bármiféle mozgás után kutatva, készen arra, hogy a gyanú legapróbb jelére behúzza a fejét. Ám csupán a lépteik zaja és Lockhart időnként felhangzó apró kiáltásai zavarták meg a csendet. Megelőzte a csoportot, készenlétben tartva a pálcáját, hogy azonnal átkot szórjon bármire, ami feltűnik. Adrian valahol mögötte csoszogott, a sor végén pedig Ron taszigálta előre Lockhartot. A vörös hajú szólalt meg elsőként.

– Adrian, ott van valami – mondta rekedten, és megragadta Adrian vállát. Harry is meglátta, és mivel majdnem elhitte, hogy a kígyó, kis híján megátkozta azt, amikor ráeszmélt, hogy nem mozog. Csupán egy levedlett kígyóbőr volt, és a zöld szemű varázsló megállapítása szerint legalább hat méter lehetett.

– Uramisten! – kiáltott fel Ron, és Harry teljes szívvel egyetértett vele. Puffanó hang és a földön összetörő csontok ropogása keltette fel a figyelmüket; Gilderoy Lockhart lábai felmondták a szolgálatot. – Álljon fel! – utasította őt Ron, és pálcáját a földre zuhant védelem tanárra szegezte. Lockhart felkecmergett, majd ugyanazzal a lendülettel Ronra vetette magát, a földre teperve őt. Adrian előre ugrott, de már elkésett; Lockhart felegyenesedett, és bár zihált, fénylő mosolya ismét kiült az arcára, ahogy a kezében tartotta Ron pálcáját. Csak nem csinál valami akkora ostobaságot –gondolta még mindig ledermedve Harry. Még egy olyan agyalágyult idióta is felfogja talán, hogy feledésbűbájt szórni valakire egy sötét, félig beomlott csatornában, egy hírhedten robbantásokra hajlamos, törött pálcával roppant veszélyes.

– A kalandnak vége, fiúk! – szólalt meg a tanár. Hát, úgy tűnik, mégis; Harry megpróbálta megkerülni Adriant – aki épp az útjában állt –, hogy tiszta célpontot kapjon Lokhartra. – Felviszek egy darabot ebből a bőrből az iskolába, és megmondom, hogy a lányt már nem tudtam megmenteni, ti pedig tragikus módon megzavarodtatok megcsonkított holtteste láttán. Búcsúzzatok el az emlékeitektől! – A feje fölé emelte Ron összemagifixezett varázspálcáját, és elkiáltotta magát:

– Exmemoriam!

A pálca akkorát durrant, mint egy kisebb bomba. Harry a feje fölé kapta a karját és futni kezdett; átbukdácsolt a kígyóbőrön, el az alagút mennyezetéről lezúduló hatalmas kőtömbök elől. Mikor visszafordult, már távolabb állt az alagútban, hátát a falnak vetette, és az áthatolhatatlan kőrakást bámulta. Csapdába esett; a kőrakás egyik oldalán ő volt a testvérével, míg Ron és Lockhart a másik oldalon maradtak.

– Ron! – kiáltotta Adrian pánikhoz közeli hangon. – Jól vagy? Ron!

– Itt vagyok – hangzott fel Ron tompa hangja a rakás másik oldaláról. – Nekem semmi bajom, de ez a tetű nincs, őt találta telibe a pálca.

Úgy kell neki! – gondolta Harry. És a Ron kijelentését követő fojtott „Au”-ból ítélve úgy tűnt, az említett tetű jól sípcsonton lett rúgva. Ezt is megérdemelte – döntötte el Harry. A zöld szemű varázsló ezután a folyosó másik oldala felé fordult; csak vesztegetjük az időt – döbbent rá, majd miután vetett még egy pillantást a testvérére, aki továbbra is kommunikálni próbált Ronnal, megindult előre. Gyorsan mozgott; a kövek emelgetésének távoli hangjai – valószínűleg Ron próbálta meg elhordani – elkísérték egy darabig, aztán hamarosan csatlakozott hozzá a testvére lépteinek zaja.

És Harry ekkor meglátta; egy tömör fal tornyosult előtte, amit két egymásba fonódó kígyó domborműve díszített. A szemük hatalmas, csillogó smaragdból volt. Ezúttal nem tétovázott; remélte, hogy a magára szórt némító varázslat elég lesz, hogy elfedje a halk, sziszegő párszaszót, ahogy megparancsolta:

Tárulj! – A fal kettévált, a kígyók eltávolodtak egymástól, hogy az ajtó kinyíljon, pont abban a pillanatban, hogy Adrian feltűnt a sarkon. Harry ránézett a sápadt, remegő testvérére, majd összeszedve minden bátorságát, belépett a Kamrába. Megpróbálta felmérni a környezetét; a kamra nagyon hosszú volt, hihetetlenül magas mennyezettel, ami különös kontrasztot alkotott az előző alagúttal. A terem minden oldalán kígyók emelkedtek oszlopok helyett, azok támasztották a sötétségbe vesző mennyezetet, és a fali fáklyák kísérteties, zöldesen derengő fénnyel töltötték be a helyiséget.

A padlón víz állt, a levegő nyirkos volt, és testvérének minden lépése visszaverődött a falakon. A terem másik oldalára nézett; pillantása megakadt egy hatalmas szobron, ami olyan magas volt, mint maga a kamra. Harrynek egészen hátra kellett hajtania a nyakát, hogy fel tudjon nézni az óriási szoborfejre. Az arc ősi volt és majomszerű, hosszú, vékony szakálla majdnem a varázsló redőzött kőtalárjának aljáig ért, ahol két óriási, szürke láb állt a kamra sima padlóján. A zöld szemű varázsló elég szobrot látott a különböző korszakokból, hogy azonnal felismerje Mardekár Malazárt. És a szobor lábai között egy fekete taláros, lángvörös hajú, apró alak feküdt. Harry levegő után kapott, majd szaladni kezdett a mozdulatlan alak felé. Adrian is megpillantotta a lányt.

– Ginny! – kiáltotta el magát, és szintén futni kezdett. A mogyoróbarna iker pálcája kihullott a kezéből, ahogy térdre rogyott Ginny Weasley mellett. Harry óvatosan tanulmányozta a lányt; hirtelen furcsa szédülés tört rá, miközben Adrian megpróbálta felrázni Ginnyt. A lány rendkívül sápadt volt, a szeplők fájdalmasan áttetszőnek látszottak a hófehér bőrön, csak a haja volt az egyetlen színes rajta. Ginny ajka lilás színben játszott, keze hideg volt, és Harry szíve fájón elszorult, miközben a legrosszabbtól tartott.

– Nem fog magához térni – szólalt meg egy nyugodt hang. Harry fürgén felugrott és megfordult. Köpenye rejteke alól az újonnan érkezőre fogta a pálcáját. Egy magas, fekete hajú fiú állt előttük, lezseren támaszkodva a legközelebbi oszlopnak. Vonzó arcvonásai valahogy hidegnek tűntek, olyan furcsán elmosódottnak. Harry lélegzete a torkában akadt; a fiú emlékeztette őt valakire. De kire?

– Tom? – kérdezte Adrian Ginny mellől, mire Harry zavart arccal a testvére felé fordult. Vajon honnan ismeri őt? – Tom Denem? – Harry szeme csészealj nagyságúra kerekedett, miközben ismét a fiúra pillantott, és az adrenalin száguldani kezdett az ereiben. Denem volt a prefektus, aki ötven évvel ezelőtt elfogta Hagridot, amiért szabadon engedte Mardekár szörnyét. Harry még mindig látta a prefektusi jelvényt és a mardekár színeit a taláron. Denem majdnem ötven éve végzett, tehát most középkorú lenne, már ha még életben van. De a fiú, aki ott állt előtte a kamrában, nem nézett ki többnek tizenhat évesnél. Összefüggések kezdtek formálódnia a fejében, miközben Tom, éhes pillantással az arcán, megindult a testvére felé.

Denem mardekáros volt. Denem ott volt, amikor először kinyílt a Titkok Kamrája, és csak azután maradtak abba a támadások, miután ő megnevezett valakit. Denem itt volt, és úgy nézett ki, mint akkor, ott állt a Titkok Kamrájában, ahova senki nem tud belépni, hacsak nem párszaszájú, vagy akinek van segítsége. És egy ismerős fekete napló feküdt kinyitva az eszméletlen Ginny Weasley mellett. Harry szorosabban markolta a pálcáját, a hallottak bukfenceket vetettek a gyomrában. Ez nem jó. Egyáltalán nem jó.

– Hogy érted azt, hogy nem tér magához? – kérdezte mérgesen Adrian. – Ugye nem... ugye nem...?

– Nem halt meg. De már alig él – közölte Denem közönyös hangon.

– Te kísértet vagy? – kérdezősködött tovább Adrian. Harry azt kívánta, bárcsak olyan egyszerű lenne a dolog, és nyugtalanul várta Denem válaszát, mert azt biztosra vette, hogy nem kísértet. De akkor mi?

– Emlék – jelentette ki higgadt hangon Denem. – Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig. – Rámutatott a naplóra, amit Harry összezavarodottan bámult; hogyan tud valaki élő emléket zárni egy élettelen tárgyba? Adrian megkérte Denemet, hogy segítsen neki Ginnyvel, és Harry egy pillanatra a testvérére pillantott, aki megpróbálta felemelni a földről a lányt. Rögvest ezután Denem felé fordította a tekintetét, és majdnem felhördült meglepetésében. Denemnek valahogy sikerült megfognia Adrian elejtett pálcáját. És mégis mit gondolt Adrian, hogy csak így elpottyantja a pálcáját egy olyan teremben, ahol valószínűleg egy baziliszkusz él?

Nem mintha sok jót tett volna, Harrynek hirtelen pörögni kezdett a feje, ahogy eszébe jutott egy kritikus részlet a baziliszkuszról. A bőrük pont olyan kemény, mint a sárkányoké, és csak a nagyon erős varázslatok lehetnek hatásosak ellene. Ő pedig a tavalyi év után úgy döntött, hogy felhagy azokkal. Szívverése a duplájára gyorsult, ahogy rádöbbent erre a tévedésére. Csak halványan hallotta, hogy Denem nem adja vissza Adrian pálcáját. Úgy döntött, egyszerre csak egy dologra koncentrál. Először Denem, és valószínűleg egy öngyilkos találka egy több mint hatméteres baziliszkusszal másodszor.

Denem mosollyal az ajkán kezdte megválaszolni Adrian kérdéseit arról, hogyan is került ide Ginny; Harry percről percre rémültebbé vált. Lehet igaz mindez? Tényleg irányíthatta Ginnyt ez a Denem, rákényszeríthette, hogy támadja meg azokat az embereket, üzeneteket írjon a falra és még magához is hívja ide le? És hogy képes erre egy emlék? Vörös, forró harag öntötte el Harry vénáit, miközben azt hallgatta, hogyan gúnyolja Denem Ginnyt. Eszébe jutott, mennyire sápadt volt akkor délelőtt, és hogy milyen kétségbeesetten próbált beszélni valakivel; hamarabb látnia kellett volna. Legszívesebben azonnal megátkozta volna Denemet, de vajon milyen varázslat működik egy emléken? És ha nem működik, és Denem hívja a baziliszkuszt, akkor mi lesz? Az emlék ekkor tért rá arra a részre, ahol Ginny eldobta a naplót, Adrian pedig rábukkant.

– És ekkor jöttél te, Adrian. Te találtad meg, és ezzel nagy örömet szereztél nekem. Annyi ember közül, aki ráakadhatott volna, pont hozzád került, ahhoz a személyhez, akivel a leginkább akartam találkozni. – Harry óvatosan nézte Denemet; még ha a fiú Mardekár utódja is, miért akarna találkozni Adriannel?

– És miért akartál találkozni velem? – Adrian is mérges volt, alig tudta türtőztetni magát.

–Tudod, Ginny nagyon sokat beszélt rólad, Adrian – mondta Denem. – Elmondta az egész fantasztikus történetedet. Muszáj volt többet megtudnom rólad, beszélni akartam veled, találkozni, ha tudok. Ezért úgy döntöttem, hogy elnyerjem a bizalmadat, megmutatom, hogyan kaptam el Hagridot, azt a nagy maflát. – Harry, minden varázslatot félretéve, legszívesebben kiverte volna belőle a dühítő dölyfösséget. Denem azonban tovább magyarázta, hogyan vádolta meg Hagridot azokkal a bűnökkel, amiket sosem követett el, beismerve, egyedül az átváltoztatástan tanár, Albus Dumbledore gyanakodott rá. Legalább akkor is volt valakinek esze. Elmesélte, Dumbledore hogyan győzte meg Dippet igazgatót, hogy ne küldjék el Hagridot, hanem tanítsák be vadőrnek. Hogy tudta, képtelen lenne ismét kinyitni a kamrát, amíg iskolás, ezért készített egy naplót, hogy valamikor a jövőben visszatérhessen, befejezhesse Mardekár Malazár nemes munkáját és megszabadítsa az iskolát a sárvérűektől.

– Hát, nem fejezted be – szúrta közbe győzelmes hangon Adrian. – Ezúttal senki nem halt meg, még a macska sem. Néhány órán belül elkészül a mandragórás gyógyszirup, és a kővé dermesztett diákok ismét rendbe jönnek.

– Nem mondtam még neked – szólt halkan Denem –, hogy engem már nem a sárvérűek érdekelnek? Már hosszú hónapok óta te vagy az új célpontom. – Harry zavartan nézett az emlék-fiúra. Mi ez a megszállottság a testvére iránt? És miért olyan ismerős és egyben ellenszenves az a tekintet Denem szemében? Denem tovább folytatta a mesélést; elmondta, hogyan lopatta vissza a naplót Ginnyvel, hogyan kényszerítette megírni a saját búcsúlevelét a falra, tudván, az a legbiztosabb módja lecsalni Adriant, ha bántja egy barátját. Denem mélyre süllyedt – gondolta Harry, és felemelte a pálcáját. Pillanatnyilag az álcája volt a legutolsó dolog, ami a fejében járt.

– Rengeteg kérdésem van feléd, Adrian Potter – ismerte be az idősebb fiú.

– Például? – köpte ökölbe szorított kézzel Adrian. Na, ez a kérdés – tűnődött Harry.

– Nos – mosolygott megnyerően Denem –, hogy volt képes egy magadfajta, semmiféle kiemelkedő mágikus tehetséggel bíró gyenge kisfiú legyőzni minden idők legnagyobb mágusát? Hogy lehet, hogy te megúsztad egyetlen sebhellyel, míg Voldemort nagyúr elveszítette a varázserejét.

– Miért érdekel téged, hogyan menekültem meg? – kérdezte lassan Adrian. – Voldemort később élt, mint te.

– Voldemort – szólt halkan Denem – a múltam, a jelenem és a jövőm, Adrian Potter. – Elővette Adrian pálcáját a zsebéből, és három fénylő szót írt vele a levegőbe.

TOM ROWLE DENEM


Aztán intett egyet a pálcával, mire a betűk felcserélődtek.

NEVEM VOLDEMORT


– Látod? – suttogta. És Harry látta. A keze remegett, hallotta, ahogy vadul verdes a szíve. Ő volt az, egész idő alatt ő. És ezúttal nem elégedett meg azzal, hogy a családja szenvedjen, most már a barátait is támadta. Miközben Denem arról kezdett beszélni, hogy ő minden idők leghatalmasabb varázslója, Harry legszívesebben az arcába nevetett volna. Az érzései azonban most nem számítottak, ő itt előtte Voldemort, és óvatosan kell bánnia vele. Adrian azonban nem fogta vissza magát annyira. Szajkózni kezdte, hogy Dumbledore minden idők legnagyobb élő varázslója, mire Denem összeráncolta a homlokát, és dühösen meredt rá. Mielőtt azonban bármelyikük is mozdulhatott volna, muzsikaszó csendült fel a teremben. Nem is akármilyen zene: egy főnix éneke.

És valóban, Fawkes repült feléjük, karmai között tartva valamit. Éneke lecsillapította Harryt, megnyugtatta rongyossá foszlott idegeit. Arról a bizonyos valamiről kiderül, hogy nem más, mint a Teszlek Süveg, ami most ott hevert Harry lába előtt. A fiú furán nézett rá; a főnixek, amikor úgy döntenek, hogy segítenek, arról ismertek, hogy olyannal adományozzák meg az illetőt, ami a szükségletüknek a legmegfelelőbb. Tehát, amikor a gond egy baziliszkusz és egy Sötét Nagyúr, hogyan lehet arra egy régi fejfedő, méghozzá épp ez, a válasz? Fawkes még egyszer feltrillázott, majd Adrian vállára röppent. Ám Harryt még inkább sokkolta, hogy a madár egyenesen az ő szemébe nézett, néhány másodpercig fogva tartotta a tekintetét; aztán bólintott neki. Tényleg azt tette – gondolta végig Harry, mielőtt Denem felé fordította a fejét.

– Ez egy főnix – állapította meg Denem, gyanakodva nézve a madarat.

Fawkes? – suttogta Adrian, aki nem egészen tudta elhinni, hogy az igazgató bizalmasa érkezett a megmentésére.

– És az – szemezett most Denem az elnyűtt sipkával, amit Fawkes a földre ejtett – az iskola régi Teszlek Süvege. – Denem hangosan felkacagott. Olyan harsányan nevetett, hogy a sötét kamra is belezendült, mintha egyszerre tíz Denem nevetett volna. Harry csak higgadtan figyelte őt, nem volt hajlandó megrettenni, még ha senki sem látta őt. – Ezt küldi Dumbledore a védelmezőjének! Egy énekesmadarat és egy ócska süveget! Megjött a bátorságod, Adrian Potter? Most már biztonságban érzed magad? – Adrian továbbra is remegett, de némi szín már visszatért az arcába. Harry megengedett magának egy mosolyt; két gyerek minden idők legfélelmetesebb sötét varázslója ellen, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy bátornak mutassák magukat. Még ha az egyikük pillanatnyilag épp láthatatlan is.

Denem ekkor megkérdezte Adriant, hogyan élte túl csecsemőként a támadást. Harry elfordult, hogy egy futó pillantást vessen Ginnyre. A lány egyre gyengébbnek tűnt, míg Denem mindinkább erősödött. Ennek mielőbb véget kell vetni!

– Nem tudom, hogyan csináltam – ismerte be Adrian. – A hogyant senki nem tudja pontosan; aznap éjjel megpróbáltál megölni engem, a testvéremet és a szüleinket. Dumbledore professzor azt mondta, hogy a varázserőm reagált, és az elég volt ahhoz, hogy legyőzzön téged. Mert én láttalak téged tavaly, az igazi énedet; és egy szánalmas, alávaló senki lettél, aki bujdosni kényszerült.

– Elég! – bődült el feldühödve Denem. – Több kérdésem lenne hozzád, Adrian, de az most nem számít. Nem számít, milyen erős lehetsz, nem fogsz elég sokáig élni ahhoz, hogy kihasználd. Ma meghalsz, Adrian Potter. És most tanítok neked valamit. Mérjük össze Mardekár Malazár utódjának, Voldemort nagyúrnak az erejét a híres Adrian Potteréval, akit Dumbledore a legjobb fegyverei védenek. – Denem a hatalmas szobor felé fordult, és sziszegő párszaszóval beszélni kezdett. Harry összerezzenve hallgatta őt.

Szólj hozzám, Mardekár, a Roxforti Négyek legdicsőbbike!

És Mardekár válaszolt; a szobor szája szélesre nyílt, kövek csörrentek egymáshoz, miközben egy sötét nyílás, mély és baljós tűnt fel. Harry hallotta a kígyót, ahogy kitekeredő hatalmas teste a nyílás bejárata felé siklik; lesütött szemmel hátrálni kezdett, magában megígérve Ginnynek, hogy vissza fog jönni.

Hallott valamit a földnek ütközni, aztán egy erős sziszegést, szavakat nem, csak a vadászat hangját, ahogy felkészül lecsapni a prédájára. Adrian mellette állt, szintén hátrált, szemét félig becsukva, hogy csak éppen lássa, mit csinál. És miközben a testvérpár megpróbálta a lehető legnagyobb távolságot összehozni maguk és a halálos kígyó között, Denem kiadta a parancsát.

Öld meg! – Harry hallotta, ahogy a kígyó elindul; kiélesedett hallása sokkal ijesztőbbé tette ezt az élményt, miközben vakon mozgott. Zihálást hallott és egy puffanást maga mellett, és ösztönösen tudta, hogy Adrian elesett. Aztán felzúgott egy hang, amit szörnyű sziszeg követett, majd Harry kinyitotta a szemét; ha a testvére halálos veszélyben van, nem tudna ölbe tett kézzel ülni és semmit nem csinálni, lényegtelen, mekkora veszélyben van az ő élete. Ám amit látott, mélységesen meglepte. Pont abban a pillanatban nézett fel, amikor Fawkes lecsapott és megvakította a baziliszkuszt, csőrét belevájva előbb a kígyó egyik, majd a másik szemébe. A kígyó mindent megtett, hogy lerázza a madarat, gyötrődve himbálva magát, mígnem Denem közbeavatkozott.

NE! – halotta Harry Denem üvöltését. – HAGYD AZT A MADARAT! HAGYD A MADARAT! OTT VAN A FIÚ MÖGÖTTED! KÖVESD A SZAGÁT! ÖLD MEG!

A két fiú ismét hátrálni kezdett, ahogy a baziliszkusz közeledett feléjük. Adrian egy nyitott cső felé indult a bal oldalán, és Harry követte őt, noha nem úgy gondolta, hogy az a legjobb ötlet. Elrejtőztek odabent, a kígyó pedig követte őket, vakon, összezavarodva, de még mindig halálos méreggel felfegyverkezve. A két fiú egy csőhálózat labirintusában találta magát, szinte vakon mozogva, a baziliszkusz pedig kitartóan üldözte őket.

Adrian végül rossz irányba fordult és egy zsákutcába tévedt. A cső végét vastag vasrács zárta. Kétségbeesetten körülnézett, miközben Harry visszafojtott lélegzettel vette szemügyre a környezetét; a kígyó sziszege közeledett. Harry mély lélegzetet véve meghozta a döntését: kiugrott a csőből és futásnak eredt. Amikor elég távol volt a testvérétől, felvette a földön heverő kavicsok egyikét és a mellette levő fémcsőbe dobta, majd rögvest lekuporodott. A baziliszkusz, akit még mindig elvakított a fájdalom, bevette a csalit és elhaladt Adrian mellett anélkül, hogy kiszagolta volna őt. Harry mellett is tovasiklott, és követte a csatornát, amelybe Harry bedobta a kavicsot. A fiú még egy megkönnyebbült sóhajt sem mert megereszteni, csak megfordult és szemével a testvérét kereste. Ám Adrian sehol sem volt.

Harry eldöntötte, hogy bár nagyon szereti a testvérét, és hegyeket mozdítana érte, hogy segítsen neki, valószínűleg az ikertestvére lesz a halála okozója. Visszatért a Kamrába, ahol Voldemort van? Rendszerint a bátorság volt az egyik olyan jellemvonás, amit csodált másokban, és remélte, hogy most magában is fel tudja lelni azt.

De pálca nélkül egyenesen beszaladni egy terembe, ahol egy sötét nagyúr várja, hogy megölhesse? Ez inkább a hülyeséggel határos. De vajon – töprengett a zöld szemű varázsló, miközben visszafelé sietett –, ha Perselus nem töltött volna éveket azzal, hogy tanítson, akkor is mindig előbb gondolkoznék, és csak utána cselekednék? Nem – döntötte el, és megígérte magának, hogy ezt túláradóan megköszöni az apjának, amint kijut innen. Ha kijut.

Arra ért vissza a Kamrába, hogy a testvére ismét Denemmel beszélt. Adrian sápadt volt és reszketett, de próbálta tartani magát, mialatt Denem csupán unottnak látszott.

– Fogalmam sincs, hogyan szöktél el a baziliszkuszom elől, de kezdesz fárasztani – jelentette ki a fiú, aki minden idők legsötétebb varázslójává fog felnőni.

– És mit akarsz tenni ellene? – kérdezte Adrian, igyekezve sokkal magabiztosabb hangot megütni, mint amilyennek érezte magát. Harry megvonaglott a szóválasztás miatt; nem túl okos dolog bosszantani egy sötét varázslót. – Csupán egy emlék vagy. A baziliszkuszt kellett utánam küldeni, hogy megöljön; túl gyenge vagy ahhoz, hogy te magad megtedd azt. – Denem elvigyorodott.

– Elég igazság van a szavaidban – ismerte el, hatásosan elnémítva Adriant. Harry utálta a nyugodt hangszínt, amit a szavak hordoztak, miközben a fiú elővette Adrian pálcáját a zsebéből. – Nincs meg bennem az erő, hogy megöljelek téged, még. De kezdesz bosszantani, és bár megölni nem tudlak – Denem itt elvigyorodott, mire Harry azonnal közelebb mozdult; ideje közbelépni –, úgy hiszem, egy kábítással még elboldogulok. – És pontosan ezt is tette. Vörös fény röppent ki Adrian pálcájából, pontosan mellkason találva annak tulajdonosát, aki összerogyott a földön. Harry utálta sebesülten látni a testvérét, de így talán, ha túlélik, kicsit hosszabb ideig megőrizheti a titkát. – Elég szánalmas. Lényegtelen; a baziliszkuszom amúgy is kezd megéhezni. Talán megkímélem a vadászat fáradalmaitól – motyogta Denem, és rávigyorogott Adrian elkábított testére. Harry behúzódott az egyik kígyótestű oszlop mögé, és levette a köpenyét. Most vagy soha.

– Pont ezt akartam én is mondani rólad; szánalmas vagy – jelentette ki. Hangja hűvösen csendült, miközben kihozta magából a belső Perselus-kémet. Kilépett az oszlop mögül, és egy néma Protegót szórt ki, hogy megakadályozza Denem második kábító átkát.

– Ki vagy te? – kérdezte az idősebb fiú, összezavarodva figyelve Harryt, miközben felmérte annak vékony testalkatát.

– Szólíts Harrynek – közölte a zöld szemű fiú közelebb vonulva. Hanyagul beszélt, mint akinek mindennapi esemény lenne szembenézni egy őrült Sötét Nagyúrral. Közben minden erejével megerősítette okklumencia pajzsát. Fogalma sem volt róla, hogy egy emlék képes-e legilimentálni, vagy hogy a tizenhat éves Voldemort rendelkezett-e a képességgel, de nem állt szándékában kideríteni.

– Harry? – kérdezte Denem, figyelmesen végigmérve új ellenfelét. – Harry Potter? – Ismét elvigyorodott. – A hatalmas Fiú, Aki Túlélte testvére. Ginny rólad is beszél. Rólad és a zöld szemedről. – Felkacagott, de hangjában nyoma sem volt vidámságnak. – És hogyan kerültél ide, kicsi Harry?

– Úgy hallottam, hogy buli lesz, és gondoltam, beugrok – közölte fapofával Harry. A bosszantás egy dolog, de ki nem állhatta, ha gúnyolódtak vele.

– Micsoda gerinc! – kiáltott fel Denem. – És mekkora száj egy ilyen csöppségnek! Áruld el nekem, Harry, mit akarsz csinálni itt? Mit remélsz elérni, amikor a testvéred, a hatalmas hős oly csúfosan elbukott? Némi hírnevet szeretnél? Belefáradtál, hogy a testvéred árnyékában élj? – csúfolódott Denem.

Hát, ha így akarsz játszani! – gondolta Harry visszavigyorogva a másikra.

– Én? – kérdezte, és a viselkedése kezdte zavarba ejteni Denemet. – Nem, nem mondhatnám, hogy odalennék a hírnévért; de némi elismerés azért jó lenne – válaszolta. Denem végig rajta tartotta a szemét, tanulmányozta a viselkedését. – És ahogy azt te is jól tudod – folytatta a fiú –, a külső gyakran lehet megtévesztő.

A pálcája egyetlen intésével levette magáról az összes kendőző bűbájt. Öröm volt látni, ahogy Denem szeme elkerekedik meglepetésében. Úgy gondolta, egy meglepődött Denemet könnyebb lesz feltartóztatni, mint egy összeszedett, emellett, ha túléli, még mindig visszateheti magára a bűbájokat. Ha pedig meghal, már úgysem fog számítani. És talán, csak talán, szerette volna letörölni azt az arrogáns mosolyt Denem arcáról.

– Értem – jelentette ki Denem, újraértékelve a helyzetet. A fiú, aki előtte állt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a csontos, vézna gyerekhez, akinek gondolta. Ez a Harry jó fejjel magasabb volt a testvérénél, a korához mérten is magas, és látszólag képes állni a sarat. A szeme számító, analizálja a kibontakozó helyzetet, a beszéde is éles elmére, messze évei fölötti tudásra utal. Tom Denem mindig büszke volt rá, hogy képes első pillantásra megítélni valaki jellemét. De most egy paradoxon állt előtte; egy fiú, aki túlontúl ifjú volt ahhoz, hogy a pillantása ennyire öregnek mutassa.

– Tűnődöm, vajon tényleg látod? – kérdezte Harry még közelebb araszolva. Most már Ginny mellett állt – épp ez volt a szándéka –, pont szemben Denemmel. – Szerintem nem.

– Beismerem, ez egy váratlan szituáció – vallotta meg Denem. – De semmi különbséget nem okoz. Ha a testvéred nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozzon, te mért lennél képes rá? – Sziszegés hangzott fel mögülük, és Harry gyorsan körülnézett. Igazság szerint több cső is volt a közelükben, a baziliszkusz sziszegését pedig visszaverték a falak. Harry tudta, hogy nem tudná legyőzni az óriáskígyót, aki bármelyikből előjöhet. Talán két legyet üthet egy csapásra?

– Jó kérdés – vetette oda Harry. – Miért tudnálak megállítani én, amikor a testvérem nem tudta? Erre csak annyit tudok válaszolni, Denem… – Mosolyogva fogta rá a pálcáját Denemre.

– Nem ölhetsz meg egy emléket, Harry.

– Nem is arra célzok – közölte a fiú, és pálcájával Denem válla fölé mutatott. – Bombarda! – kiáltotta el magát, mire vakító vörös fénysugár tört elő a pálcájából, eltalálva az egyik kígyós oszlopot, ami elzuhant, hatásosan eltorlaszolva az egyik csövet. Hátraugrott, Denem és maga közé engedve egy oszlopot, amit nem akart elpusztítani, aztán villámgyorsan annyi kígyós szobrot robbantott, amennyit tudott; egyik rügyező bűbájt szórta a másik után, blokkolva minden kijáratot egy kivételével. Azt hagyta szabadon, amelyik Denem balján helyezkedett el. Nem akarta, hogy a baziliszkusz megpróbáljon saját maga kijutni, mert akkor megint felbukkanhat bármelyik beomlott csőben; csupán ott akart harcolni, ahol esélye volt. Amikor elült a por egy teljesen ledöbbent Tom Denemmel találta szemközt magát. – Mint mondtam, erre csak annyi a válaszom; én nem a bátyám vagyok, Denem. – Az utolsó részt párszaszóul mondta, amire Denem összehúzta a szemét.

Te voltál az, igaz? – kérdezte feldühödve. – Nem Adrian. – Sosem részletezte, mire gondol ez alatt. Nem is volt szükséges, Harry tökéletesen megértette.

– Észrevetted – jegyezte meg egyszerűen, miközben a visszatérő sziszegés erősödött. A baziliszkusz megtalálta a kiutat. Harry elméje sebesen pörgött, bármilyen lenyűgöző varázslatokkal is állt elő eddig a pillanatig, azok nem voltak olyan erősek, hogy átszúrják a kígyó gránitkőnél is keményebb bőrét; a főnix csőre az volt, de nem elég nagy, hogy halálos sebet ejtsen vele. Segítségre van szükségem! – gondolta eszelősen. – Bárcsak itt lenne Perselus. Oldalra lépett, amikor a baziliszkusz előbukkant a csőből.

Öld meg! – adta ki Denem ismét a parancsot, ezúttal sürgető felhanggal. Harry jobbra lépett, el a kígyótól, közel oda, ahol először áll, amikor a kamrába lépett. Pillantása a még mindig ott heverő Teszlek Süvegre esett.

– Valóban szükségem van egy kis segítségre – motyogta. Mintha erre válaszul érkezne, valami megcsillant a süvegben. Egy kard markolata. Harry fürgén lehajolt és előhúzott egy jókora ezüst kardot, aminek markolatát rubintokkal rakták ki. Perselus egyszer mesélt neki erről; Griffendél legendás kardjáról, amit koboldok készítettek. Kobold acél? – villant Harry fejébe. Megforgatta a kardot a kezében, hogy érezze annak súlyát. Ez akár még működhet is.

Denem őt figyelte, szemében színtiszta gyűlölet ült, miközben a kígyó feléje siklott, fürge, hullámzó mozgással, ami váratlan volt egy ekkora méretű teremtménytől.

Harry a bal kezébe vette a pálcáját, és kiszórt néhány gyors, alsókategóriás átkot. A becsapódó átkok hangjai megzavarták a kígyót. Ennek gyorsan véget kell vetni. Harry fürgén előrelendült, és amikor a baziliszkusz leeresztette a fejét, észlelve, hol van Harry, a fiú egy gyors, begyakorlott mozdulattal felrántotta a kardot, és egy viszonylag puhább helyen megszúrta a hüllőt, pont ott, ahol az alsó állkapocs csatlakozott a testhez. A kard egyenesen az állat fejébe fúródott. Kihúzta a kardot, és sietősen elhúzódott az oldalra bukó baziliszkusz útjából. Harry visszafordult Denem felé, rövid pillantást vetve a kezében tartott kardra.

– Trükkös dolog ez a kobold acél – jegyezte meg előre indulva. Átlépte a döglött baziliszkuszt, és ugyanolyan gyűlölködve meredt Denemre, amilyennel a Sötét Nagyúr illette őt. – Magába szív mindent, ami erősebbé teszi, én meg épp most döftem át egy méregmirigyen, azon a szerven, ahol a baziliszkusz méreg képződik. – Megközelítette a helyet, ahol Ginny feküdt, halálosan sápadt arccal. Ez tovább tüzelte a haragját. – Most én tanítok neked valamit, Denem; nézzük meg, mi történik, amikor egy baziliszkusz méreggel átitatott kard átszúr egy emlékkel mérgezett naplót. – És ezzel gyorsan beledöfte a kardot a még mindig nyitott naplóba, esélyt sem adva Denemnek, hogy reagáljon valami mást azon kívül, hogy felüvöltött. Megfordulva látta, ahogy a Sötét Nagyúr emléke elsorvad és lángra gyullad. A kis könyvből apró tintafolyam folyt ki. Harry sietős pillantást vetett Ginnyire, aki úgy tűnt, kezd magához térni, némi szín máris visszatért az arcába, ahogy a kínzója elhalványodott. Az emlék Voldemort nem volt többé.

Harry villámgyorsan a testvére mellé ejtette a kardot – aki elég közel feküdt a kimúlt hüllőhöz, hogy sikeresen elérte őt a baziliszkusz körül összegyűlt vértócsa –, majd felkapta az oszlop mögül a köpenyét. Ezután visszafordult Fawkeshoz, aki a baziliszkusz testén ülve, különös tekintettel figyelte a jelenetet.

– Ugye nem árulsz be? – kérdezte tőle túl fáradtan, hogy könyörögni kezdjen. Fawkes csupán a másodperc törtrészéig vizslatta őt, mielőtt ismét biccentett felé, amit egyetlen lágy trilla követett. Harry szívét melegség árasztotta el, és ez elég volt a megerősítéshez. – Köszönöm, Fawkes – mondta halkan, az ikertestvérére és a még mindig ájult Ginny felé fordulva. – Segítesz nekik kijutni innen? – Újabb lágy énekszó biztosította őt, hogy igen. Harry halványan elmosolyodott, aztán magára terítette a köpenyt, igyekezve nem az orrába szívni a baziliszkusz vérének szagát a kezein. Eltávolodott néhány lépésre, mielőtt visszafordult és egy Stimulával magához térítette Adriant. Hagyjuk, hogy Dumbledore ezt is megmagyarázza!

Gyors léptekkel elhagyta a kamrát, szándékában állt soha vissza nem térni. Ron már biztosan közel jár az út megtisztításához, ő meg addig elégedetten hátraül és hagyja őt folytatni. Megvárja, amíg Fawkes előbb felviszi őket, aztán magára szór egy felemelkedő varázslatot, hogy kijuttassa innen magát. Legelső terve az volt, hogy rögtön Perselus irodájába megy. De talán rendjén valóbb lenne előbb egy forró zuhanyt venni; másként elég trükkös lenne megmagyarázni a vért.

És miközben Harry távozott, a tágra nyílt szemű Adrian pedig megpróbálta felfogni, mi is történt, egy másik szempár is felnyílt, az elmúlt két percben immár másodjára. Ginny Weasley megpróbálta megérteni, mi történt vele. Utolsó emléke az volt, hogy Tom Denem előjött a naplóból. Mégis, most itt volt, ott feküdt a Titkok Kamrájának padlóján, ahol összeroskadt, néhány lépésre tőle egy döglött baziliszkusz hevert, rajta egy főnixmadárral, a napló pontosan középen át van szúrva, és a varázsvilág hőse álmélkodva tekint jobbra és balra a halott hüllő és a kezében tartott szikrázó kard között. Ginny pedig csak arra volt képes, miközben Adrian a nevét szólította, hogy arra a rejtélyes pontra meredt, ahol Adrian ikertestvére eltűnt.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)