Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


XI. Tűzkeresztség


– Ez olyan… igazságtalan!

Rowena a szemét forgatta. Az elmúlt tíz percben legalább hétszer hallotta ezt a mondatot Éowyntól.
– Úrnőm, nem én tehetek róla, hogy…
– Nem úrnőm, hanem Éowyn – forgatta a szemét most a másik nő. – És természetesen tisztában vagyok vele, hogy a dolog nem a te hibád, de azt hittem, te legalább megértesz.
– Tényleg megértelek és együtt érzek veled, úrn… Éowyn – válaszolta gyorsan a lány. – De sajnos semmit sem tudok tenni, hogy megváltoztassam Théoden király döntését.
Éowyn sóhajtott.
– Tudom, csak a szívem mélyén nem vagyok képes elfogadni… Miért csinálják ezt? Miért nem engedik, hogy velük menjek? És azt miért engedik, hogy te velük menj, mikor csupán feleannyi idős vagy, mint én? Biztos vagyok benne, hogy nem forgatod jobban a kardot nálamnál! De ezt, kérlek, ne vedd sértésnek – kapott észbe az úrnő. – Csak ez annyira i…

– Nézd, Éowyn – szakította félbe a lány, ugyanis nem volt kedve nyolcadszor is végighallgatni a mondatot –: terád más küldetés vár. Mint az Éorl-ház legfiatalabb sarja, királyod távollétében neked kell kormányozni Edorasban. Szerintem ezt a feladatot részben azért eszelték ki számodra, hogy legyen valami indok, amivel távol tarthatnak téged a harctól, hogy így vigyázzanak az életedre. Hidd el, ha a társaim parancsolhatnának nekem, engem is itt hagynának, vagy hazaküldenének… De tudják, hogy engem megfelelő indok nélkül nem küldhetnek el maguk mellől, csak ha nekem is kitalálnak valami fontos feladatot. Ez eddig nem sikerült, de biztos vagyok benne, hogy most is ezen törik a fejüket…
– Ó, bárcsak én is ilyen helyzetben lehetnék, mint te! – sóhajtott fel Éowyn. – De hiába származom királyi családból, csupán egy nő vagyok, aki alá van rendelve rokonai akaratának.
– Ez talán még így lesz egy darabig – felelte Rowena –, de megváltoztathatod, ha bizonyítod: megérdemled, hogy harcosként tekintsenek rád.
– Ezt mégis hogyan bizonyítsam, amikor be vagyok zárva egy palotába?
– Eljön még a te időd – felelte a lány mosolyogva.

Éowyn komoly arccal viszonozta Rowena pillantását, majd végül ő is elmosolyodott. Magához ölelte a lányt.
– Köszönöm – suttogta. – Járj szerencsével, és térj vissza, amint lehet.
– Valahol biztosan találkozunk még – ígérte a lány.
Kürtszó hallatszott. A csatába indulók gyülekeztek az udvaron.
– Siess! – sürgette a lányt az úrnő. – Sok szerencsét mindnyájatoknak!
– Ég veled – felelte gyorsan Rowena, és rohant lefelé, nehogy lekésse az indulást.
Éowyn pedig sokáig állt még a csarnok bejáratánál, és nézte a távolodó csapat által felvert porfelhőt.

*****


Rowena szinte egy szót sem szólt az út alatt. Majdnem két napja nem lépett kapcsolatba Isabellel, úgyhogy most be kellett pótolnia a mulasztást.
„Már aggódtam érted – hallotta nevelője megkönnyebbült hangját a fejében. – Mi újság? Ugye nincs semmi baj?”
„Semmi – vágta rá a lány. – Viszont egy kicsit változott a programom: egy nappal később kellene hazamennem.”
„Ezt hogy érted?”
„Hát, ugye, azt beszéltük meg, hogy a Helm-szurdoki csata után két napra visszautazom az árvaházba. Ezt szeretném egy napra módosítani.”
„De hát miért?”
„A Szarumánnal való tárgyaláson rám is szükség lesz” – felelte a lány szűkszavúan. Tudta ugyan, hogy ezzel nem elégítette ki Isabel kíváncsiságát, de nem akart hazudni. Nem mondhatta el a teljes indokot.

Egy pillanatra csend állt be, aztán a nővér újra „megszólalt”:
„Rendben. Egyébként mi újság van?”
„Semmi különös – felelte Rowena. – Összebarátkoztam Éowynnal, a dolgok haladnak a könyv szerint, kivéve talán abban, hogy Éowyn nem nézett úgy Aragornra, hál’ Istennek…”
„Annak örülök. – Rowena érezte, hogy Isabel tényleg mosolyog. – Pont most tartok annál a résznél, amikor Faramir is megtalálja a szerelmet…”

„Jut eszembe – vágott közbe a lány, ugyanis tapasztalatból tudta, hogy ha most hagyja, hogy a nővér bővebben kifejtse az olvasmányélményeit, akkor ő fél óráig szóhoz sem juthat –: kellene egy új erdőjáró ruha, a régi ugyanis tönkrement.”
„Miért, mi történt vele?”
„Összevérezte egy ork, még az első este” – felelte a lány, és megfogadta, hogy ha legközelebb tükörbe néz, leköpi magát a hazugságért.
„Nem azt ígérted, hogy csak a harmadik nap mész azoknak a bestiáknak a közelébe?!”
„Ők jöttek az én közelembe…” – vitatkozott a lány.
„Na, mindegy; varázsold valahogy ide a ruháidat, talán ki lehet még mosni.”
„Bajosan, ugyanis elégettem. Meg akartalak kímélni a véres ruha látványától, még a végén azt hitted volna, hogy én sebesültem meg…” – Újabb szembeköpési fogadalom.

„Jó, mindegy, megcsinálom. Három nap múlva már szükséged lesz rá, ugye?”
„Igen, úgyhogy sajnos igencsak sietned kell… De most fejezzük be, ha lehet, jön valaki. Ja, ne ijedj meg, ha sokáig nem üzenek, nem lesz időm rá.”
„Tudom, háború lesz – morgott Isabel. – Jól van, de vigyázz magadra! Nehogy nekem félholtan gyere haza!”
„Igyekszem épen maradni – somolygott a lány. – Ne aggódj, a barátaink vigyáznak rám.”

*****


Mire a Helm-szurdokba értek, Rowena majdhogynem támolygott a fáradtságtól. Nem csoda: teljes egy napot lovagolt, nem is akármilyen tempóban és csaknem egyfolytában. De minden igyekezetével azon volt, hogy leplezze kimerültségét barátai előtt, és ez nagyjából sikerült is neki – egyetlen ember kivételével.
– Neked is a királlyal kéne maradnod, Rowena – szólította meg Aragorn a lányt. – Ilyen fáradtan nem harcolhatsz.
– Nem vagyok fáradt! – tiltakozott a lány. Aragorn a fejét csóválta. – Na, jó, az vagyok. De kibírom!
– Rowena!
– Igenis, fogadjunk, hogy tíz perc múlva olyan élénk leszek, mintha végigaludtam volna az éjszakát! – vitatkozott a lány.
– Rendben van. Lássuk.

Rowena ravaszul elmosolyodott, majd egy lembast kapott elő az övén függő tarsolyból, és beleharapott. Amíg ette, szemmel láthatóan egyre inkább kipirult az arca, szemei pedig újból vidáman csillogtak.
– Rendben, nyertél – ismerte be a férfi. – Egyél nyugodtan, és készülj fel lelkileg a csatára.
Rowena keze ökölbe szorult, a lembasból néhány morzsa a földre hullott.
– Azóta fel vagyok készülve, hogy megláttam a felperzselt tanyákat, mikor Galdalffal lovagoltunk Edorasba – jelentette ki indulatosan.
– Apropó, Gandalf… A kódexeid szerint is elmegy a csata előtt?
– Erről inkább gondolatban beszélj! – ijedt meg a lány, és körülnézett, de szerencsére egy barátjuk sem volt hallótávolságon belül. – Igen, de holnap hajnalban már vissza is tér, és segítséget hoz magával.

Abban a pillanatban, hogy Rowena kiejtette a száján a segítség szót, tiszta hangú kürt harsant fel a várfal aljánál, majd rögtön utána éles kinyitni! kiáltás hallatszott.
– Ez nem ork-kürt volt – töprengett el a lány, majd még jobban meglepődött, mikor látta, hogy a kapu valóban kinyílik. – Mi a…
– Erre még te sem számítottál?
– Nem! – felelte a lány, és döbbenten nézte, ahogy egy nagyjából harmincfős lovascsapat vágtat be a vár udvarára.
– Akkor talán nézzük meg ezeket az embereket köze… – kezdte Aragorn, de hirtelen elakadt, a fejéhez kapott, boldogan felkiáltott, és az udvarra rohant. Rowena lassabban követte, nem értve, mi oka lehetett a harcos reakciójának. Leérve pedig látta, amint barátja boldogan átöleli a csapat egyik tagját.

– Rowena! – Legolas szaladt felé. – Ezt még remélni sem mertem volna, nézd!
– Kik ezek?
– Északi dúnadanok, Aragorn honfitársai – felelte a tünde.
A lány szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Én ostoba! – csapott a homlokára. – Hogy nem jöttem rá hamarabb?! Pedig még írtam is Galadrielnek, hogy küldjön valami segítséget… De nem hittem volna, hogy tényleg hallgat rám.
Legolas elnevette magát.
– Már miért ne hallgatna a tanítványára?
– Hogyhogy a ta… – kezdte értetlenül a lány, de még épp időben eszébe jutott a kényszeres hazugság. Elvörösödve, ijedten fordult félre.

– Rowena, Legolas! – termett mellettük Aragorn. – Hadd mutassam be egyik legjobb barátomat és honfitársamat: ő itt Halbarad, a dúnadanok alvezére. Halbarad, ők Rowena, a világokon átívelő hatalmú varázslólány és Zöldlomb Legolas, a Bakacsinerdő királyának fia.
– Örvendek – hajolt meg a férfi.

Rowena megkönnyebbülten viszonozta a gesztust; örült, hogy nem önerőből kellett kimásznia a kínos szituációból. Szidta magát. Már megint egy hajszálon múlt, hogy le nem bukott a barátai előtt. Ha pedig ez tényleg megtörténik egyszer… Nem, ebbe jobb bele sem gondolni!
„De igen, Rowena! Tudatosítsd csak magadban, mi történik, ha kiderül, hogy hazudtál!”
Akkor muszáj lesz megmondani az igazat, mert még egy hazugságot képtelen kitalálni, és abban a pillanatban Boromir életének vége van. Meg a sajátjának is, de az nem annyira fontos.
„Nem fontos?! Csak azért, mert árva vagy? Való igaz, a szüleid már nem sírhatnak utánad, de a barátaid igenis fognak! És ezt a lelked mélyén te is tudod…”

Rowena gondolatmenetének hatalmas üvöltés vetett véget.
– Itt az ellenség, fegyverbe! – kiabálták mindenfelől a harcosok, Rowena pedig lélekszakadva rohant barátai után a várfalra, ahol Gimli, aki érkezésük óta egy percre sem mozdult el onnan, javában integetett nekik.

*****


– Rowena, állj oda Legolas mellé! – utasította Aragorn a lányt. – Majd ő vigyáz rád. Ne kezdj el tiltakozni!
– Nem is akartam, egy szóval sem! – kiáltott vissza Rowena, miközben elfoglalta a helyét. – Harcban a vezér parancsa a döntő, azzal vitába szálni tilos!
– Helyes – bólintott Aragorn mosolyogva. – Vigyázz magadra. Mindjárt kezdődik.

Mintha csak az ő szavai indították volna el, villám csapott le a keleti dombok közé*, fényénél egy pillanatra látni lehetett: az ellenség száma majd’ tízezer lehet. Aztán az ég mennydörgött egy hatalmasat, és eső ömlött alá az égből a seregekre.

Ugyanebben a pillanatban nyílzápor zúdult a falakra. Rowena az előzetesen megbeszéltek szerint leguggolt, hogy a fejének csupán a sisakkal védett része kandikált ki a mellvéd mögül, így a nyílvesszők fölötte repültek el. Ez volt az egyetlen, amit pajzs hiányában tehetett.

– Feszíts! – hallotta maga mögül a parancsot. Épp csak annyi ideje volt, hogy felpattanjon és az idegre illesszen egy nyílvesszőt, és már fel is harsant is a következő: – Lőj!
Elengedte a húrt, és a vessző elsuhant a lent kavargó sötétség felé. A lánynak fogalma sem volt, eltalált-e bármit is.
– Legolas, ez így nem lesz jó! – kiáltotta oda a tündének. – Nem látok semmit a célpontból!
– Ilyenkor az nem is szükséges – felelte ő. – Az a fontos, hogy mindannyian egyszerre lőjünk. A nyílfelhő elől szinte lehetetlen kitérni.

– Feszíts… lőj! Feszíts… lőj! – ismétlődtek folyamatosan a parancsszavak, és Rowena kezdett ráérezni a ritmusra. A mellvéd mögé bukott, ha jött az orkok nyílfelhője (akik jóval ritkábban lőttek, mivel a számszeríjakat sokkal nehezebb volt felajzani), hogy aztán újra felpattanjon és lőjön. Mígnem – amikor már nem akadt rögtön elsőre kezébe nyílvessző, amikor a tegzébe nyúlt – rájött, hogy ez így rettentő nagy pocsékolása az értékes lórieni nyilaknak.

Valami elsüvített mellette, a következő pillanatban pedig fájdalmas ordítást hallott a háta mögül. Riadtan fordult meg: egy sötét hajú, fiatal férfi, aki a lány és Legolas között állt a második sorban, épp fogcsikorgatva rántott ki egy nyilat a vállából.
– Jaj, Istenem! Jól vagy? – rémüldözött Rowena, de még mielőtt az íjász válaszolhatott volna, Legolas visszafordította a lányt a csatatér felé.
– Nem kell sajnálkoznod, csatában ilyesmi előfordul – mondta hidegen, és folytatta a lövöldözést.
„Előfordul?! – ismételte magában a lány. Mérhetetlenül dühös volt Legolasra. – Hogy lehet ilyen közönyös? És ha kevésbé lett volna mázlista az az ember, és a szívébe vagy a nyakába fúródik a nyíl? Hogy viselheti valaki ilyen higgadtan, hogy tömegesen sebesülnek és… és halnak meg mellette a társai?! Még ha sokat tapasztalt harcos is?…”

A lába mellé pillantott, ahová az ifjú harcos a vállából kihúzott nyilat hajította le dühében, és támadt egy ötlete.
„Minek is lődözném el Galadriel ajándékát az első csatámban, mikor itt aztán bőven akad más?” – mulatott magában a lány, miközben vagy öt-hat nyilat markolt fel a földről, nem bánva, melyik nép készítette őket, és szorgalmasan folytatta a harcot.
– Hogy az a…! – kiáltott fel Legolas, akinek ebben a pillanatban fogyott el minden nyílvesszeje. Pillantása Rowena tegzére tévedt, és meghökkenve látta, hogy az még legalább félig tele van, pedig meg tudott volna győződni róla, hogy a lány majdnem annyi lövést adott le eddig, mint ő.
– Neked végtelen számú nyílvessződ van, vagy mi? – szólította meg irigykedve. – Hogyan csinálod?
– Így – guggolt le ismét a lány, és vesszőkkel teli kézzel egyenesedett fel. – Elég gyakran kell hajlongani, de legalább marad nyíl „szűkösebb időkre” is.
Szűkösebb időkre?… – ismételte a tünde értetlenül.
– Nem gyakran esik meg, hogy az ember térdig jár a nyílvesszőkben – nevetett a lány.

– Nocsak, te mulattatod Legolast? – bukkant fel hirtelen mellettük Aragorn. – Pedig azt mondtad, harcban képtelen vagy a vidámságra…
Rowena elkomorult.
„Ez csak színlelés – felelte gondolatban, hogy a tünde ne hallja. Aragorn előtt nem volt titka, azt az egyetlenegyet kivéve. – Próbálom elvonni a figyelmem arról, ami történik körülöttem.”
Elhaló kiáltás hallatszott, és pár méterre tőlük egy íjász holtan rogyott össze. Rowena arcán fájdalmas fintor suhant át.
Aragorn megértően bólintott.
„Ha nem bírod, nyugodtan visszamehetsz a várba…”
„Nem! – vágott közbe a lány indulatosan, és egy újabb lövéssel nyomatékosította a szavait. – Néha megfordul ugyan a fejemben, hogy visszavonulok, de rögtön utána mindig eszembe jut az elpusztított falvak látványa, a rengeteg ártatlanul meghalt ember… A lényeg az, hogy az indulataimat ilyenkor még összpontosítani tudom a gyűlöletre.”
„Az se jó…”
„Még mindig jobb, ha teljes szívből utálom őket, mint ha lebénulnék a félelemtől.”
„Úgy értettem, arra vigyázz, hogy az utálat ne vegye át teljesen az uralmat az elméd fölött. Gyűlölettől elvakultan nem lehet harcolni, csak hideg fejjel.”

– Aragorn, a kapuhoz! – hallatszott a parancs, és Rowena felismerte Éomer hangját. A dúnadan pedig a következő pillanatban már ott sem volt.
– Vigyázz, jönnek! – hangzott egy újabb figyelmeztetés, és ez már neki szólt meg a többi íjásznak. Egy vaskampó, ami erős kötélben folytatódott, közvetlenül előtte akaszkodott a mellvédbe.
Egy másodpercig sem gondolkodott. Az íjat újfent a hátára rögzítette, ahogy Legolastól látta, előrántotta a kardját, és egy csapással elvágta a kötelet.

Újabb hangos csattanás: ezúttal egy ostromlétra.
– Ezt már nem lehet elvágni – morgott magában Rowena. Hátrább lépett, hogy legyen elég helye a harchoz, és az első uruk-hai már fel is bukkant a létra tetején.
– Most segíts meg, Galadriel! – fohászkodott egyet a lány, és harcias kiáltással az orkra vetette magát. Az uruk-haik erősek voltak ugyan, de nem kaptak igazán jó kiképzést, így Rowena nem csak arra tudott koncentrálni, hogy akivel éppen vív, az ne sebesítse meg őt; figyelemmel tudta kísérni azt is, ami körülötte folyt.
Sokáig kellett így harcolnia, már nem is érzékelte, mennyi idő telt el közben. Elméje lehiggadt, testét mintha valami varázslat irányította volna: nem érezte a fáradtságot, és szinte kívülről látta önmagát, amint lankadatlanul harcol. Eközben pedig tudatosan igyekezett lelki energiát meríteni mindenből, ami csak lehetséges volt: kardja pengéjének szikrázóan kék fényéből, Ivor-Aear csillogásából, Aragorn futtában odavetett szavaiból: kezdetnek nem is rossz.

Végre-valahára az ostrom kicsit alábbhagyott. Rowena kimerülten dőlt a mellvédre, és most tudatosult benne az, amit eddig a harctól észre sem vett: az eső elállt, az ég csaknem kitisztult, és lassan kezdett kivilágosodni.
„Mi is fog most történni?” – töprengett a lány. Aztán eszébe jutott. Kilelte a hideg. Lenézett az orkok táborára, és türelmetlenül kutatott valami után. Aztán végre megpillantotta: egy hatalmas uruk-hai görgetett maga előtt egy óriási fekete hordót. Körülötte fegyveres őrség.
Harci ordítás hallatszott, és újra ostromlétrák tömege csapódott a falra.
„El akarják terelni a figyelmünket! Most harcolnak, aztán parancsszóra visszavonulnak még a robbanás előtt… Tennem kell valamit! Én tudom egyedül, mi készül itt valójában!”

– Legolas, fedezz! – kiáltotta a lány. A tünde érezte a hangján, hogy valami komoly dolog állhat a háttérben, úgyhogy szó nélkül engedelmeskedett.
Rowena kapkodva elővette a mallorn-botot, ami – szokás szerint – most is az övén függött, és hegyét az ork-csapatra irányította. Milyen varázslat kéne is ide? Ideiglenesen megakadályozni nem lehet a támadást, mert bármennyire is öli a bombát szállító katonákat, mindig teremnek újak a helyükbe. Véglegesen meg kell semmisíteni Szarumán ördögi fegyverét, különben mindenképp bevetik. Méghozzá most azonnal kell cselekednie, amikor még elég messze vannak a várfaltól.
Ujjait erősen a botra szorította.
Naur!** – kiáltotta, és várta a hatást.
A bot hegyéből lángolónak látszó, kék fény csapott ki, és egy szempillantás alatt el is érte a fekete hordót.
Rowena lehunyta a szemét.

Hatalmas durranás rázta meg az erődöt; vörös láng és fekete füst csapott fel. Senki sem értette, mi történt.
A lány újból felnézett. A füst lassan kezdett oszladozni, és végre látta, mi a helyzet: a bombát szállító csapat helyén széles gödör tátongott, környékén gazdátlan páncélok és halott uruk-haik hevertek.
Rowena alig mert hinni a szemének.
Sikerült.

*****


Lelkesen szállt vissza a csatába. Az ellenség katonái a robbanástól megzavarodtak a visszavonulásra utasító parancs hiánya miatt, és most fejvesztve menekültek (némelyikük szó szerint). A falat hamarosan megtisztították az orkoktól, akik, úgy tűnt, nem mernek újra támadni. A lány mindenesetre nyugtalanul kémlelte az ellenséges tábort, de nem kellett aggódnia: nem hoztak magukkal tartalék bombát.

– Rowena! – A lány megint majdnem szívszélhűdést kapott, amikor Aragorn hirtelen megjelent mellette, ráadásul eléggé dühösen. – Ez meg mi volt?
– Elpusztítottam az ellenség legerősebb fegyverét – vágta rá a lány.
– Micsoda?!
– Robbanó tűz volt náluk – használta Rowena A Könyvben tanult megfogalmazást –, azzal akartak lyukat ütni a falon. Bocsánat, hogy nem szóltam akció előtt, de addig kellett megsemmisítenem, amíg még az ő táboruk területén van.
– Honnan értesz te ennyire ehhez? – szólt közbe Legolas.
– Ott, ahol én élek, évszázadok óta használnak ilyen praktikákat a harcokban – felelte könnyedén a lány, és ez igaz is volt. Az az apró részlet már senkit sem érdekel, hogy ő konkrétan erről a bombáról is tudott. – És azzal, hogy ez az orkok sűrűjében robbant fel, talán kicsit meg is fogyatkoztak.
Legolas végignézett a fekete táboron.
– Nem sokkal – felelte keserűen. – A robbanás nem volt elég nagy, legfeljebb talán három-négyszáz orkot pusztíthatott el. Még mindig legalább hatezren vannak, több, mint háromszor annyian, mint mi.
– Új haditerv kell – döntött Aragorn. – Gyertek a palotába, a királyhoz! Fel kell készülnünk az újabb támadásra.

*****


– Nos? – kérdezte Théoden, amikor az útközben csatlakozott Éomerrel együtt beléptek hozzá.
– Pillanatnyilag nyugton vannak – felelte Aragorn. – Legfőbb fegyverüket, Szarumánnak valami ördöngös varázslatát Rowena elpusztította, most új haditervet kell kovácsolniuk. De számbéli fölényük jelentős, és valószínűleg hamarosan újrakezdik az ostromot.
– Bosszant ez a bezártság – mondta Théoden. – Ha előreszegezett lándzsával lovagolhatnék az embereim előtt a csatamezőn, talán érezném a harc örömét.*
– Akkor miért nem azt teszed, uram? – szólt közbe Rowena.
A király döbbenten nézett a lányra.
– Igazad van – bólintott aztán. – Nincs messze a vég, de nem vagyok hajlandó úgy végezni, mint a csapdába esett borz. Lovaink mind ott állnak az udvaron. Amint hajnalodik, megfúvatom Helm kürtjét, és kirontok innét. Velem tartotok?* – nézett a teremben lévőkre, elsősorban Éomerre és Aragornra.
– Mindhalálig, uram – felelte Éomer. Aragorn csak bólintott.

Odakint kardcsörgés és harci kiáltások törték meg a csendet. A csata folytatódott.
– Jól van – mondta a király. – Még egy kis időre térjetek vissza a falakra! Helm kürtje lesz a jel a gyülekezőre.

*****


– Hahó! – fogta meg Legolas Rowena karját. – Elméláztál, ifjú hölgy? Az őrhelyünk épp az ellenkező irányban van!
– Most nem mehetek vissza a csatába – rázta a fejét a lány.
– Hogyhogy?
– A lovamhoz kell mennem. Andúnë még életében nem járt csatában, fel kell készítenem.
– Fél óra múlva hajnalodik! Most akarod kiképezni csatalónak?
– Lelkileg akarok erőt önteni belé, de ezt szerintem te is tudod – mosolygott a lány. – Hiszen ti tündék remekül bántok a lovakkal. Üzensz valamit Arodnak?
– Na, most már elég legyen a fecsegésből! – szólt rájuk Aragorn tettetett szigorral. – Csatában vagyunk, ha nem tudnátok! Mindenki menjen a dolgára!
– Igenis, kapitány úr! – hajolt meg komikusan a lány, majd lerohant az udvarra.

*****


– Andúnë! – kiáltotta el magát, mivel semmi kedve nem volt hozzá, hogy azzal menjen el szűkös ideje, hogy a saját lovát keresgéli a több száz másik között. Hangjára barátságos nyerítés felelt, majd a lovak tömege megmozdult, hogy helyet adjon a gazdájához igyekvő kancának.
Rowena boldogan simította össze homlokát a lóéval. Úgy érezte, mintha legalább egy napja nem látták volna egymást, pedig csupán alkonyatkor váltak el.
– Kipihented magad? – kérdezte mosolyogva. Élénk horkantás volt a válasz. – Akkor jó, mert nemsokára minden erődre szükség lesz. Ki kell lovagolnunk a csatába.
Rowena értetlenkedést vagy rémületet várt, de Andúnë szeme inkább megértéssel csillogott.
Számítottam rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

– Hogyhogy? – A lány döbbenten fogta lova fejét a tenyerei közé.
Andúnë lehunyta a szemét, és a lány gondolatai között megjelent egy kép. Egy nyugtalan kanca a békésen egymás mellett álló, harcban edzett lovak között, amint lassan megnyugszik.
…ezek sötét, torz szerzetek, akik képtelenek arra, hogy jót cselekedjenek és érezzenek, szeressenek… így születtek, és életcéljuk, hogy minél több emberrel és lóval végezzenek… senki nem tudja őket megtanítani a szeretetre… most a mi gazdáinkat akarják megölni… és minket is… és amikor a gazdáink hívnak, mennünk kell… küzdenünk kell ellenük… az emberek jót akarnak nekünk… vagy velük együtt maradunk életben, vagy meghalunk… a szörnyetegek gondolkozás nélkül megölnek… de az emberek szeretnek bennünket, és mi is őket… és ha nem harcolunk velük együtt a szörnyetegek ellen, mindannyian meghalunk…

Rowena könnyes szemmel a ménesre nézett. Sosem gondolta volna, hogy a lovak ennyire tisztán látják a helyzetet, pedig csupán foszlányokat hallott a gondolataikból.
Nagyon félek. De megteszem, amit kérsz. És akár az életem árán is vigyázok rád.
– Szeretlek, Andúnë – suttogta a lány. – Bízom benne, hogy nem lesz semmi baj. És ígérem: ha mindketten túléljük ezt a reggelt, soha többet nem viszlek csatába.

Mély hang búgott fel, először halkan, aztán egyre erősebben, bátorságot öntve mindannyiuk szívébe. Az ellenség katonái lekuporodtak, és befogták a fülüket, hogy ne hallják a számukra rettentő kürtszót. A lovak felkapták a fejüket; számukra már ismerős volt Helm kürtjének hangja.
Rowena felpattant Andúnë hátára. Érezte, hogy a ló nyaka remeg, így halkan biztatta, míg el nem csitult, érintésével pedig bátorságot öntött belé.
– Tarts ki! – suttogta a ló fülébe egészen közelről. – Csak most az egyszer tarts ki! Bízz bennem, itt vagyok veled!

Az udvaron katonák tűntek fel, lépteik zaját elnyomta a kürtszó. A lovak lelkesen üdvözölték gazdáikat, majd szinte maguktól beálltak a csatarendbe.
Rowena majdnem az élvonalban foglalt helyet, oldalán az Arod hátán ülő Legolasszal. Csupán Théoden király, Éomer és Aragorn lovagolt előttük. Kissé remegett a keze, ahogy kardját lassan kihúzta a hüvelyéből, de ez abban a pillanatban elmúlt, hogy barátai megérkeztek, és még utoljára összemosolygott velük, mielőtt felhangzott a roham! parancsszó, és kitárult előttük a vár kapuja.
Helm kürtje szakadatlan harsogott, miközben a sereg kirontott az orkokra, és amint felcsillantak az első napsugarak, Rowena már tudta: túl fogják élni ezt a reggelt.



*J. R. R. Tolkien A két torony c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.
**tűz




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)