Szeretlek! írta: Nezumi

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


„A sors könyvében így volt megírva...”



Már május vége van, és egyre csak közeleg a nyár. Számomra pedig a záróvizsga időpontja is. William Drake-nek hívnak, és egy átlagosnak mondható egyetemen vagyok végzős tanuló. Mindig is informatikával, gépekkel és ehhez hasonlókkal akartam foglalkozni. Megvalósíthatom az álmaimat. Egyedül lakom egy panellakásban, bár ez az egyedüllét nem mindig igaz. Már négy éve együtt vagyok gyerekkori barátommal, Dantéval. Hogyan is történt ez? Húsz éves voltam, amikor egyik este összeültünk a lakásomon dumálni, és italozni. Sosem bírta az italt, így hamar kidőlt tőle...

Vagyis csak azt hittem, de nem így történt. Át akartam kísérni a vendégszobába, hogy ott aludhasson, és ne az asztalon fekve. De ő ledöntött a földre és fölém tornyosulva, teljesen komoly arccal kijelentette, hogy ő szeret engem. Először kinevettem, és megveregettem a vállát, hogy persze, persze, én is szeretem őt. Hiszen óvodás korunk óta ismerjük egymást, és jó haverok vagyunk. Viszont még a nevetésem is elhalt, meg a levegő is bennem rekedt, amikor megcsókolt.

Az volt az első csókunk. Zavarba jöttem, és nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel, így hát nevetve kászálódtam ki alóla, és álltam fel, miközben azt mondtam neki, hogy ne viccelődjön. Biztos csak sokat ivott. Soha nem láttam még olyan letörtnek, mint akkor. Azt hiszem, elutasításnak vette, de nem tudtam elárulni akkor neki, hogy én is ugyanúgy érzek iránta. Végül azon a nyáron történt meg, amikor átmentem hozzá, ő pedig éppen egy festményén dolgozott a kialakított műtermében.

Olyan zavarban még sosem éreztem magam, mint akkor. Az arcom, de még a fülem is teljesen vörös volt, miközben kimondtam azt az egyetlen szót. De mindennél jobban szerettem őt, és nem hagyhattam a kapcsolatunkat csak baráti szinten, főleg, hogy mennyire kívántam őt. Még emlékszem, ahogy azok a smaragdszínű szemek elkerekedtek, majd tekintete ellágyult. Kibontotta lófarokba fogott, félhosszú, mahagóni vörös színű haját, és a szívem akkorát dobbant, hogy még a mellkasom is belefájdult, de az a csók annál édesebb volt. Azon az estén voltunk először egymáséi. Nagyon boldog voltam, és a szívem a mai napig hevesen dobog, ha meglátom őt.

Az egyetem után, ha a barátaimmal nem megyünk sehová, akkor általában átugrom hozzá. Ő egy igen híres festő, emiatt megesik, hogy csak nála vagyok, és a távolból figyelem, ahogy dolgozik. Mindig olyan komoly arcot vág, és látszik rajta, hogy nagyon koncentrál arra, amit éppen csinál. Mintha olyankor nem is ezen a világon lenne, hanem egy sokkal jobban, amiben csak ő tud létezni. Amiben csak ő és a vászon vannak.

A ma estét is nála töltöm, és már be is vásároltam a vacsorához. Ragut készítek neki, amit annyira szeret. Amint elértem a háza kapuját, megnyomtam a csengőt, hogy tudja, hogy jövök. Miután beléptem, bezártam a kaput, és bementem a házba. Bezártam az ajtót is, majd bementem a konyhába, ahol lepakoltam a szatyraimat. Azután pedig egyenesen a műterem felé vettem az irányt.

Bekukucskáltam a résnyire nyitva hagyott ajtón, és néztem, ahogy a háta mögött megtámaszkodva a falnak támasztott hatalmas vásznat bámulta elmélyülten. Éppen egy új festményen gondolkodott, de még nem tudta, mi legyen a témája. Már két napja ez megy. Halkan beléptem a terembe, megközelítettem őt, és mögé térdelve átkaroltam a nyakát.

– Megjöttem, Dante! – mondtam mosolyogva. – Még mindig semmi ihlet? – kérdeztem, miközben tekintetem az üres vászonra vetettem.

– Szia – köszönt és megszorította a karom, majd maga elé vont, hogy aztán átkarolhasson. – Nem, még semmi sem jutott eszembe. De ma este megszánhatnál, és adhatnál egy kis ihletet. Ma, ugye nem kell tanulnod?

– Művész létedre elég perverz vagy, tudod? – kérdeztem, és mosolyogva fordultam felé. – De ma este csak a tiéd vagyok. Nem vagy éhes?

– Persze, hogy tudom! Ezt örömmel hallom. Hm, most, hogy mondod, reggel óta nem ettem egy falatot sem – mondta, én pedig sóhajtottam egyet.

– Istenem, mi lenne veled nélkülem? Éhen halnál? Jobban is odafigyelhetnél magadra, nem egészséges, ha rendszertelenül eszel – mondtam kioktató hangon, mire felnevetett, majd megcsókolt.

– Igen, anya! De elég szexi anyukám van – mondta vigyorogva. A fejére ütöttem egyet, aztán feltápászkodtam az öléből.

– Hülye! Megyek, elkészítem a vacsorát, addig gondolkozz, hogy mit akarsz ezen alkotni. Tudtommal csak egy hónapod van a kiállításig, addig pedig be kell fejezned! Nincs sok időd – mondtam a vászonra mutogatva, majd elindultam a konyha irányába.

– Tudom, tudom, nem kell folyton emlékeztetned rá – morogta, én meg elmosolyodtam. Tudom, hogy mennyire komolyan veszi a munkáját. Most van egy kis válsága, de mindig segítettem neki, ha elakadt. Kipakoltam mindent a konyhapultra, amire pedig nem volt szükségem, azt elraktam a hűtőbe. Másfél óra múlva már azon voltam, hogy megterítsek magunknak. Miután végeztem, bementem a műterembe, ahol Dante a vászon előtt szunyókált.

– Istenem – sóhajtottam, majd kisimítottam pár kósza tincset az arcából. Elmosolyodtam, aztán megbökdöstem. – Hé, éhes voltál, akkor meg be ne aludj itt nekem! Amúgy is megfázol, ha egy ilyen helyen alszol, Dante!

– Nh, ne bökdöss már! Kész a vacsora? – kérdezte, miközben rám emelte álmos tekintetét.

– Kész, úgyhogy emeld fel magad onnan, és gyere enni! – mondtam, majd felálltam és elindultam a konyha felé.

– Nem segítesz fel?

– Állj fel szépen magadtól! – szóltam vissza az ajtóból, aztán kimentem.

– Gonosz vagy! – kiáltott utánam, és amikor utolért a konyhában, akkor mögém állva átkarolta a derekam, és megharapta a nyakam.

– Hé, nem engem kell megenni! – szóltam rá, és elhessegettem a nyakamtól.

– Valóban, te majd csak a desszertem leszel – súgta a fülembe, mire a szívem hevesebben kezdett verni. Felsóhajtottam, amikor a nyakamba csókolt. – William... annyira akarlak...

– Együnk, aztán a tiéd leszek – fordultam felé, és a kezeim közé fogtam az arcát, hogy lehúzzam magamhoz egy csókra. Még hozzám képest is elég magas volt, majd elérte a két métert. Öt centi híja volt, ha jól tudom. Viszont én sem mondhatom magam kicsinek a száznyolcvanöt centimmel. Miután megvacsoráztunk, elkezdtem mosogatni. Éppen a végénél tartottam, amikor mögém lépve keze a pólóm alá siklott. Megroggyant a lábam, ahogy megcsípte a mellbimbóm és egy nyögést is kicsalt belőlem.

– Ne itt! – nyögtem, miközben már az övemet bontogatta.

– De már nem bírok tovább várni – búgta mély hangján, amibe én beleremegtem, de erőt vettem magamon.

– Ne légy önző! Vigyél ágyba, különben fájni fog a derekam! – fordultam felé, és belecsimpaszkodtam a nyakába, mire ő a fenekem alá nyúlva emelt el a földtől, majd indult el az emelet felé.

– Valószínűleg így is fog, mert egyheti szex van a számládon, és mivel holnap nem lesznek óráid, se vizsgád, nem foglak hagyni aludni – mondta határozottan, majd finoman az ágyra dobott, aztán már félmeztelenül volt fölöttem.

– Nem vagy fáradt? – kérdeztem, miközben ő a nadrágomtól szabadított meg.

– Éppen most tervezek feltöltődni – mondta vigyorogva, majd végignyalt az egyik mellbimbómon. – És most már ne beszélj!

– Te pedig haladj végre! – feleltem mosolyogva, és boldogan fogadtam a követelőző, de egyben szenvedélyes csókját. Éreztem a testéből kiáradó feszültséget, ahogy próbálja visszafogni magát. Tudom, hogy egyetlen kéjesebb hangom, vagy jól irányzott mozdulatom átlendítené a határon. Ujjaival végigsimított férfiasságomon, mire egy nyögést kapott válaszul. Oh, istenem, néha egy csókjától képes lennék elélvezni! Nyögéseim betöltötték a szobát, miközben nyelvével és szájával a mellbimbóimat kényeztette. Belemarkoltam a hajába, amikor erősen megszívta az egyiket.

– Azt akarom, hogy élvezz el úgy, hogy csak a mellbimbóiddal játszom – súgta a fülembe, majd visszatért az említett részeimhez, és tényleg addig játszott velem így, míg a csúcsra nem juttatott. Pihegve néztem föl rá, aztán lehúztam magamhoz egy hosszú és szenvedélyes csókra. Belenyögtem a szájába, amint két ujjával belém hatolt.

– De siet valaki – cukkoltam, és mielőtt bármit is reagálhatott volna, magamhoz húztam egy újabb csókra. Kicsit fájt, hiszen régen csináltuk, és én meg amúgy sem szoktam ott magammal játszani. De ez a fájdalom csekélység volt ahhoz képest, amilyen gyönyört kaptam ezek után. Amint kellőképpen előkészített, nem volt megállás, betartotta az ígéretét. Újra és újra az övé lettem, és én egy pillanatra sem tudtam visszafogni a hangom együttléteink során. Végül mind a ketten kimerülve, egymáshoz bújva aludtunk el.

Másnap, amikor felébredtem, Dante már nem volt mellettem. Félálomban a mobilom után kutattam, amit meg is találtam az éjjeliszekrényen. Benyomtam egy gombot, és a kijelzőn meg is jelent az óra, ami délután kettőt mutatott.

– Basszus, ennyit aludtam? – motyogtam a plafont bámulva, majd fogtam a ruháimat és elmentem zuhanyozni. Miután végeztem, ettem egy szendvicset, és benéztem Dantéhoz. Láttam, hogy fest, és mivel kiírta az ajtóra, hogy ne zavarjam, inkább a nappaliba mentem. Magamhoz vettem néhány DVD-t, aztán azzal foglaltam el magam jó pár órán át. Mivel bőven maradt még a raguból tegnapról, így ma már nem terveztem főzni. Holnapra meg majd kitalálok valamit. Úgyis csak délutánra kell bemennem, reggel pedig elkészítem a kaját, hogy legyen mit ennie, és még vacsorára is maradjon.

Végül két film megnézése után kikapcsoltam a tévét, majd elfeküdtem a kanapén, a karomat a homlokomra fektettem és a plafont néztem elmélyülten. Általában bent vagyok Dantéval, de vannak ilyen napok, mint a mostani, amikor csak arra akar koncentrálni, amit csinál. Ha én bent lennék, akkor úgyis beszélgetnénk közben, és csak elvonnám a figyelmét. Lassabban haladna, mint így, nélkülem. Ma tanulni is akartam, de semmi hangulatom hozzá, így inkább nem sanyargatom magam.

Pár perc múlva ismét bekukucskáltam Dantéhoz, figyeltem a széles vállát egy pillanatig, majd kimentem a konyhába. Csináltam egy szendvicset és egy kis kávét is készítettem mellé. Tálcára pakoltam őket, aztán becsúsztattam neki az ajtón. Egyszer úgyis fog egy kis szünetet tartani. Az egy hatalmas vászon, és úgy sem egy nap alatt fogja befejezni. Pont elég lesz neki ez az egy hónap.

Addigra én is letudom a záróvizsgám, és majd együtt mehetünk a kiállítására, azon meg kiderül, hogy melyek mennek aukcióra. Párat meg eladnak az egyik múzeumnak, kettő pedig marad a kiállítás helyszínén. Ez mind azon az egy estén fog eldőlni. Fél év munkáját egyetlen nap alatt szétosztogatják. Bár Dante mondta, hogy egy személyes jellegű festményen is dolgozik, de azt sosem mutatta meg nekem. Mindig azt mondta, hogy amint befejezte, megmutatja. Nem akarta, hogy félkészen lássam.

Általában nagyon kényes tud lenni a munkájára, de ilyen még sosem fordult elő, már az is eszembe jutott, hogy nekem készíti, és azért nem láthatom. Talán így is van. Azóta sem láttam azt a képet, pedig annak már vagy négy hónapja. Még mindig nem lenne kész vele? Érdekes. A kisebb képekkel pedig mindig hamar készen szokott lenni.

Már sötétedett, amikor egy párnával letáboroztam az ajtó előtt. Felhúztam a térdeim, és ráraktam a keresztbe font karjaimat. Nem tudom mikor történhetett, de elaludtam. Arra ébredtem, hogy ráznak, majd meghallottam a hangját.

– Hé, ha itt alszol, meg fogsz fázni, idióta! Nem foglak ápolgatni, ezt most leszögezem – mondta, miközben lágyan rázogatott.

– Akkor most ki is a gonosz? – mondtam, majd felnéztem rá, aztán megdörgöltem a szemem. – Végeztél mára?

– Igen, és már nagyon éhes vagyok, úgyhogy gyere, együnk együtt! – mondta mosolyogva, és már húzott is fel a földről a felkaromnál fogva, majd vont maga után a konyhába. Melegítettem magunknak a tegnapi raguból, majd a konyhaszigetnél elfogyasztottuk a részünket.

– Fáj a derekad, vagy bármi más egyéb testrészed? – kérdezte, miközben hátulról átkarolt, én pedig mosogattam.

– Meglepő módon nem, jól vagyok. Azt ne mond, hogy ma is akarod – mondtam, és elfordítottam a fejem, hogy láthassam.

– Pedig mondom. Ma is akarlak, mondtam, egy egész héttel tartozol. Még lógsz két hétvégével – mondta, majd keze máris utat talált az övemhez, aztán a nadrágomba.

– Idióta, így... ahh... nem tudok elmosogatni – tiltakoztam, de mit sem ért. Helyette csak lejjebb tolta a nadrágom és az alsóm, hogy jobban hozzám férhessen. Letettem a kezemből a gyorsan elmosogatott tányért, aztán megtámaszkodtam a pulton.

– De már kész is vagy. Nem tudom, mit nyavalyogsz. Gyerünk, Will, tudom, hogy akarod. Már kőkemény vagy, és a csípőd is belemozdítod. Mondd, hogy kívánsz! – suttogta a fülembe, majd beletúrt rövid fekete hajamba.

– Kívánlak, Dante! Gyere belém, ne játssz velem! – mondtam, miközben hátrapillantottam a vállam felett, majd nyögve markoltam meg a pult szélét, amikor egy lökéssel elmerült bennem.

– Jól vagy? – kérdezte, amikor a rám hajolt, aztán egy csókot nyomott a nyakamra.

– Igen, mozoghatsz – néztem rá mosolyogva. Utána már csak nyögésekre voltam képes, még a lábamon is nehéz volt megmaradni, de éreztem Dante egyik karját a derekam körül, ahogy megtartott engem, miközben egyáltalán nem kegyelmezett nekem. Végül egy kiáltással, hátravetett fejjel élveztem el, és össze is csuklottam volna, ha Dante nem tart meg. Viszont így is a földön kötöttünk ki, térdepelve. Dante nekem dőlve pihent, miközben én az alkarjaimmal a konyhapult szekrényén támaszkodtam. Kipirulva, izzadtan, zilálva és kielégülve.

– Menjünk fürdeni, mit szólsz hozzá? – kérdeztem egy kis idő múlva, és hátrapillantottam.

– Remek ötlet – felelte, majd vigyorogva felkapott.

– Hé! Legalább a ruháimat ne hagyjuk el! – mondtam panaszkodva, mire megcsókolt, én meg fogtam a nadrágomat, hogy ne csússzon le rólam.

– Nyugi már! Nem lesz semmi bajuk, és úgy sem fognak kelleni – mondta egyszerűen, és pillanatok alatt felért velem az emeleti fürdőbe, ahol aztán megszabadított minden rajtam maradt ruhámtól. Míg ő vetkőzött, addig én megengedtem a zuhanyzóban a vizet, hogy kellően meleg legyen, mire alá lépünk. Éppen ellenőriztem a vizet, amikor mögém lépve átkarolta a derekam és belecsókolt a nyakamba.

– Még nem volt elég? – kérdeztem, amikor éreztem keménységét a fenekemnél.

– Belőled sosem elég, és teljesen kiéheztettél – mormogta a fülembe, majd a vízsugár alá irányított, aztán magához húzva mélyen megcsókolt. Végül újra a magáévá tett, de aztán sikerült végre lezuhanyoznunk, és szárítkozás után ágyba bújtunk.

– Reggel ébressz majd fel! El kell mennem a boltba bevásárolni, délután pedig órám és vizsgám is lesz, úgyhogy majd csak estére érek ide – mondtam, miközben a mellkasára hajtottam a fejem, és hallgattam a szívdobogását.

– Rendben van. Akkor biztos, hogy el tudsz jönni a kiállításomra? – kérdezte, mire bólintottam.

– Biztos, addigra vége lesz a sulinak is. A záróvizsgám meg egy héttel előtte lesz. Utána pedig élvezhetjük a nyarat. Hova menjünk? Neked is pihenned kell, úgyhogy nincs kibúvó!

– Jó, jó, megértettem. Menjünk le a tengerhez. Egyszer sem jutottunk még el oda, és tudom, hogy szereted a tengert látni. Mit szólsz?

– Ez egy remek ötlet! Végre kettesben is ki tudnánk mozdulni így két év után. Még moziba sem jutottunk el, pedig tudom, hogy szeretted volna megnézni azt a filmet.

– De megvettük DVD-n – mondta, miközben végigsimított a fejemen.

– Tudom... De az már nem olyan élmény – felelte ráemelve szürke tekintetemet, majd nyomtam egy puszit ajkaira. – Aludjunk!

– Rendben. Jó éjt, Will! – mondta, és a hajamba túrt hosszú ujjaival, mire elmosolyodtam.

– Neked is jó éjt! – válaszoltam, majd a mellkasán fekve nyomott el az álom.

Másnap reggel egyszerre ébredtünk, megreggeliztünk, majd elugrottam a boltba venni ezt-azt. Felvágottat is vettem, mert az reggel elfogyott. Bevásároltam vacsorára is. Tényleg nem tudom, mi lenne vele nélkülem. Ha nem készítenék neki ételt, akkor eszébe sem jutna enni egész nap. Még jó, hogy legalább vizet mindig készít be magának. A végén nemcsak éhen halna, de még ki is száradna. Néha komolyan az anyjának érzem magam, de ha nem lennénk egy pár, akkor is ugyanúgy segítséget nyújtanék neki. Megbeszélhetné velem a gondjait, elmesélhetne bármit, és még ételre se lenne gondja. Talán kicsit el is kényeztettem... De ez már az én bajom.

– Dante, megjöttem! Mit kérsz vacsorára?! – kiáltottam neki, miközben kibújtam a cipőmből, majd elindultam a konyha felé.

– Pizzát tudsz csinálni? – tette fel a kérdését, amikor megjelent a konyha ajtajában.

– Tudok, van itthon minden hozzá, és időm is van még – mondtam, miközben kipakoltam a szatyraimból. – Megzavartalak egyébként?

– Nem, még nem csináltam semmit. Mikorra kell menned? – kérdezte, és belekapaszkodott a feje fölött az ajtófélfába.

– Kettőre.

– Elviszlek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Mi?! Dehogy viszel! Neked dolgoznod kell, egyedül is eltalálok az egyetemre! – néztem rá, majd elpirultam az átható tekintetétől.

– Elviszlek!

– Jó, rendben, de akkor addig is csináld tovább a festményed! – parancsoltam rá, mire nevetve elvonult a műtermébe. Megráztam a fejem, aztán hozzáfogtam a pizza elkészítéséhez. Fél kettőre mindennel végeztem, majd összepakoltam a kellő cuccokat, és a vállamra kaptam a táskám. Beszóltam Danténak, hogy mehetünk, ő pedig már ment is a kocsikulcsért, aztán pedig bevitt az egyetemre. A parkolóban mielőtt kiszálltam volna visszarántott magához, hogy megcsókoljon.

– Dante – motyogtam, majd a homlokomat a vállának döntöttem. – Sietek haza.

– Várni foglak. Egyébként meg miért nem költözöl már teljesen hozzám? Felesleges fenntartanod a lakásod.

– Muszáj a lakást fenntartani, míg nem végzek, aztán majd végleg hozzád költözöm. Addig meg kell, mert ha tanulnom kell, akkor nálad nem tudok. Na, csá! – köszöntem el gyorsan, majd ki is szálltam. Futva indultam el az egyetem bejárata felé, miközben gyorsan visszaintegettem még neki. De sok baj van vele! Néha követelőzőbb, mint egy kisgyerek. Mielőtt beléptem volna az épületbe még hallottam, ahogy beindítja a motort, majd elhajt. Vajon velem mi lenne nélküle?

Akármennyire is akartam volna hamarabb hazajutni hozzá, az lehetetlen volt, de estére így is visszaértem. A következő hetekben is így mentek a dolgok. Ő dolgozott, én pedig vagy nála voltam, vagy a lakásomon, hogy tanulhassak. Végül eljött a záróvizsgám napja. Dante elvitt ismét az egyetemre, majd sok sikert kívánva hazament, hogy befejezhesse a festményét. Elég gyorsan haladt, de talán azért, mert nem voltam túl sokat vele. Hiányzott is, de a tanulásra kellett koncentrálnom, neki pedig arra, hogy időben befejezze a festményét. Holnap ráadásul interjúja is lesz, meg meghívták valami partira, ahová persze engem is magával visz. Tudom, hogy nem sokat leszek az oldalán, de neki egy parti is fontos dolog a jövőjét tekintve. Még csak huszonnyolc éves, és nagyon keresett. Mindig is tudtam, hogy tehetséges, sőt. Ez nála több, mint tehetség.

Estére értem csak haza Dantéhoz, mert néhány barátommal elmentünk megünnepelni, hogy letettük a záróvizsgánkat. Mivel ittam is, így taxival vitettem el magam hozzá, mert gyalog a világért sem találtam volna oda. Éppen lecsúsztam a fal mellett az előszobában, amikor Dante kilépett a nappaliból.

– Te ittál? – kérdezte, és leguggolt elém.

– Jól látod, zsenikém! Megünnepeltük a haverokkal, hogy végre végeztünk – mondtam kissé összeakadó nyelvvel, majd felkuncogtam. – Dugj meg, míg magamnál vagyok!

– Mindig is tudtam, hogy mocskosabb a szád, ha részeg vagy – felelte, majd felállva a vállára kapott, velem meg egy hatalmasat fordult a világ. Szerencsére semmi sem akart távozni belőlem.

– Hé, csak óvatosan! A végén még lehánylak... Basszus, de berúgtam! Hú, azt a kurva... – morogtam végig az utat, majd nyekkentem egyet az ágyon, amikor ledobott rá. Méltatlankodtam egy sort, de a további mondandóimat egy csókkal belém fojtotta. Én meg szinte már dorombolva bújtam hozzá, ahogy átkaroltam a nyakát. Végül szenvedélyesen a magáévá tett, éreztem minden egyes lökésén és mozdulatán, hogy mennyire ki volt már éhezve rám. Én is őrá, ezért nem is akartam, hogy finomkodjon, hogy visszafogja magát.

Másnap viszont iszonyatos fejfájással ébredtem és a gyomrom sem érezte jól magát. Dante mellettem feküdt és még mindig aludt. Ritka alkalmak egyike, hogy magam mellett találom, ezek szerint tényleg sikerült befejeznie a festményét. Mosolyogva bújtam hozzá, és élveztem a teste melegét. Pár perc múlva viszont ki kellett kelnem az ágyból, hogy meglátogassam a mosdót. Végül le is zuhanyoztam, majd egy köntösbe bújva lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet és egy kis gyógyszert is vettem be. Aztán töltöttem még egy pohár vizet, amivel visszamentem a hálóba. Megittam a felét, kibújtam a köntösömből, hogy aztán visszabújhassak Dante mellé.

Hagytam aludni, hiszen az elmúlt napokban biztos nem aludta ki magát és csak délutánra kell mennie az interjúra, a parti meg egyébként is este lesz. Két óra múlva viszont muszáj voltam felébreszteni, hogy tudjon enni, és el is tudjon készülni. Megcsináltam a kaját, míg ő lefürdött és felöltözött. Miután evett, már ment is a kocsihoz, hogy elmehessen az interjú helyszínére. Amint elment, én visszamentem a házba, és egy könyvvel elfoglaltam magam a nappaliban.

A műteremből most ki lettem tiltva, nem mehetek be még annyira sem, hogy belessek. Én pedig nem akarom magamra haragítani azzal, hogy ellenkezek. Régebben volt egy elég nagy vitánk. Egy hónapig nem is kerestük egymást, de mivel végül is az én hibám volt az egész, elmentem hozzá bocsánatot kérni. Már azt sem tudom, akkor min vesztünk össze. De szerencsére azóta egyetlen veszekedésünk sem volt. Lehet, hogy akadtak kisebb viták, de azok valahogy mindig szexbe torkollottak. Azt hiszem, csak a bennünk lévő feszültségek miatt lehetett.

Egészen addig olvasgattam, míg nem hallottam nyílni a bejárati ajtót. Bejelöltem az oldalt, majd leraktam a könyvet és kinéztem a nappaliból.

– Na, hogy ment az interjú? Sok kérdést tettek fel? – kérdeztem, mire hozzám lépve magához ölelt.

– Nagyon sokat, alig győztem rájuk válaszolni. De egyébként jól ment. Megköszönték az együttműködésemet, és ígérgették, hogy eljönnek a kiállításomra. Talán még vásárolni is fognak egy-két képet. A gyűjtők biztos ott lesznek, meg a rajongóim, akiknek elég pénzük van, hogy vegyenek a festményeimből – válaszolta, majd megcsókolt.

– Hmm, legalább keresett vagy, és sokan szeretnek. Nem lenne jó veszni hagyni a szürkeségben egy ilyen zsenit, mint te – mondtam mosolyogva és beletúrtam a hajába. – Mikor lesz az a parti?

– Nyolckor kezdődik, még van időnk. Lepihenek, majd ébressz fel egy órával hamarabb, hogy rendbe tudjam szedni magam.

– Rendben, menj csak. Addig készítek vacsorát – mondtam mosolyogva, majd elvonultam a konyhába, ő pedig felment, hogy ledőljön aludni. Tudtam, hogy nem sikerült kialudnia magát.

Egyedül él, és nincs, ki figyeljen rá, így én töltöttem be ezt a szerepet is. Az édesanyja, Mary egy másik városban lakik a férjével. Tartják a kapcsolatot, de leginkább csak ünnepnapokon találkoznak, vagy ha éppen a városban járnak. Nekem már nem élnek a szüleim, csak egy bátyám van, ő pedig külföldön dolgozik éppen, modellként. Apánk öngyilkos lett, miután tönkrement a cége, anyánk pedig rákban halt meg két éve. Az sem volt egy egyszerű időszak a számomra. Sokat voltam magam alatt, és a tanulmányaim is megromlottak abban az időben. Semmire sem tudtam odafigyelni, Dante tartotta bennem a lelket, és segített át rajta. Mostanra viszont minden rendbe jött, és boldog vagyok.


Időre sikerült is befejeznem a vacsoránkat, és miután megterítettem, felmentem az emeletre, hogy felébresszem Dantét. Nagy nehezen fel is kelt, majd, amint rendbe tette magát, megvacsoráztunk. Azért nem akarunk a partin enni, mert amúgy sem lenne ideje, én meg amúgy sem szeretek olyan helyeken étkezni. Úgyhogy, miután mind a ketten elkészültünk, beültünk a kocsiba, és már mentünk is a partira. Ahogy gondoltam. Az első óra után mindenki egyesével, vagy többesével rászállt Dantéra, hogy beszéljenek a következő munkájáról, vagy éppen a mostaniról.

Ajánlatok adása, stb... stb... Én meg inkább elvegyültem a sokaságban egy pohár pezsgővel és a falakra felfüggesztett képeket nézegettem. Egy galériában volt a találkozó, ahol nem csak Dante festményei lelhetők fel, hanem több más művészé is. Némelyik igazán mesterműnek mondható. Még az én laikus lényem is szívesen elveszett a gondolataiban egy-egy festményt bűvölve. Dante festményei mindig mesélnek valamit, és ez így van számomra más festőknél is. Bár néha megesik, hogy nem értem, mit akar vele üzenni, vagy mit érezhetett, miközben készítette a képet. Mi inspirálta? Meg hasonló...

Az este közepén éppen leültem egy padra, amikor láttam, hogy Dante eltűnik a mosdó ajtaja mögött, majd egy kis idő múlva egy fiatal férfi, körülnézve, utánamegy. Mivel gyanúsnak tűnt a dolog, kiittam az italom, leraktam a poharam az asztalra, majd utánuk mentem. Nem is volt alaptalan a rossz előérzetem. Amint beléptem a helyiségbe, megpillantottam azt a férfit, ahogy a falnak szorítja a szerelmem, és a nadrágjában jár a keze. Dühösen indultam meg feléjük, majd ragadtam meg az ismeretlen férfi grabancát, és rántottam le róla, és húztam be neki.

– Nem tudom, mit képzelsz magadról, és az sem érdekel, hogy ki a faszom vagy, de ne merj többé a páromhoz nyúlni! Világos voltam?! – kiabáltam azzal az idióta szőkével, aki a véres ajkát törölte le éppen, majd felállt, és egy hang nélkül távozott. Én pedig Dante felé fordultam. – Te idióta! Miért nem véded meg magad, basszus? Két harcművészetben is kiemelkedő vagy! Hogy hagyhattad, hogy az a bájgúnár egyáltalán hozzád érjen?! – keltem ki magamból még jobban, ő meg csak egyszerűen magához rántott. Ellenkezni kezdtem, és próbáltam eltolni magamtól. – Most iszonyat dühös vagyok! Azonnal engedj el! Nem vagyok kíváncsi rád! Eressz!

Küzdöttem ellene, de mindhiába, hamarosan én találtam magam a falhoz nyomva, arccal előre, miközben a kezeimet hátul szorosan tartotta, és szabad kezével alulról már le is meztelenített. Végül belém lökte magát.

– Te hülye! Bárki bejöhet! – nyögtem, de már ellenkezni sem volt erőm.

– Ha én ütöm meg, akkor be is perelhetett volna, vagy tönkreteszi a hírnevem, meg még sorolhatnám. Ő egy politikus elkényeztetett kis fiacskája, aki igazi műgyűjtő, és rajongója a festményeimnek – mondta, miközben a testemet ostromolta, és imádkoztam, hogy ne akarjon senki sem a mosdóba jönni, legalább még jó pár percig.

– Meg neked – nyögtem, majd hamarosan mind a ketten elélveztünk. Zihálva és kipirulva támaszkodtam meg a falon, hogy ne zuhanjak a földre. Dante megtisztított mindkettőnket, és miután rendbe szedtük magunkat, magához húzott egy szenvedélyes csókra.

– Nagyon beindított a fellépésed. Régen láttalak már ilyennek – mondta mosolyogva, majd távozott a helyiségből.

– Idióta – motyogtam, végül én is távoztam a mosdóból. Magamhoz vettem egy pohár pezsgőt, aztán megkeresve Dantét, mellette maradtam az este további részében. Végül mindenkivel együtt távoztunk a partiról. Azt a szőkét már nem láttam a vendégek között, talán el is húzta rögtön a csíkot. Jobban is tette, különben kaphatott volna még. Nagyon felhúzott az a kis szaros. Fogadjunk, hogy még tőlem is fiatalabb volt, csak apuci befolyása, meg pénze ott volt alatta. Dante egész úton jót mulatott rajtam, hogy ennyire felhúztam magam a srácon, de otthon egy újabb oltári szex várt rám.

Ezután otthon töltöttük el pár napot, majd elmentünk túrázni pár napra, hogy kikapcsolódjunk, és távol legyünk a várostól. Kellett egy kis hegyi levegő, és egyébként is mind a ketten szerettünk túrázni, csak mióta Dantét lefoglalta a munkája, ritkábban jártunk el. Végül elérkezett a kiállítás napja, mi pedig egész nap arra készültünk. Dantéval még interjút akartak készíteni, meg telefonhívásokat kapott, kész káosz volt minden. Mindenki csinált valamit, miközben a telefon szinte folyamatosan csöngött.

A kiállításon kicsit háttérbe szorítottam magam és ismét csak elvegyültem az emberek között, hogy mindenki nyugodtan tudjon Dantéval beszélgetni. Én viszont még távolból is szemmel tartottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel tisztában volt, és jót mulatott magában. Hát igen, azt hiszem, én vagyok a féltékenyebb típus kettőnk közül. Néha, amikor csak egy-két ember volt a közelében, akkor én is ott voltam vele. Társalogtam az emberekkel is, a galéria tulajával is jól elbeszélgettem.

Dantéra pedig ráhagytam az ügyei intézését, hiszen ahhoz ő értett leginkább. Elég sok híresség is megfordult ezen a helyen, más művészek is jelen voltak, szponzorok, meg még ki tudja, kicsodák. Fontos emberek sokasága, én meg csak egy egyszerű közember vagyok, informatikai végzettséggel. Hamarosan munkát is kell majd keresnem, de egyelőre csendesedjen el minden körülöttünk. A kiállítást végül éjfél után hagytuk ott, és mentünk haza, mert már mind a ketten fáradtak voltunk, így fürdés után egyből ágyba dőltünk, hogy kipihenhessük a mai napot.

A kiállítás után négy nappal sikerült lemennünk a tengerparthoz, amit már régen elterveztünk. Egész nap ott voltunk, és éjszakára is ott maradtunk. A közeli hotelben vettünk ki egy szobát, hogy ott aludhassunk. Másnap délután mentünk csak haza, én fájó vállal, Dante pedig lebarnulva. Hogy tud valaki így lebarnulni ilyen rövid idő alatt? Én meg bezzeg leégtem, és most kenőccsel kenegethetem a vállaim.

– Add ide, bekenlek – mondta Dante, és kikapta a kezemből a tubust, majd lenyomott maga elé a földre a nappaliban, miközben ő helyet foglalt a kanapén. – Hamarosan itt van a szülinapod.

– Ó, ilyen gyorsan elrepült az idő? De mi van vele? Tudod, hogy nem kell venned semmit sem, nincs semmi, amit szeretnék – mondtam, miközben bekente a vállaim.

– Tudom, de én adni akarok neked valamit, csak, hogy tudd. Te meg kezdj el munkát keresni. Eléggé kipihenhetted már magad, és szerintem egy cégnél is el tudnál helyezkedni.

– Jó, jó! Amúgy is lépést akartam tenni az ügyben, nem kell figyelmeztetned – mondtam, majd átvettem tőle a tubust. – Köszönöm. Készítek vacsorát. Krumpli fasírttal jó lesz?

– Persze, tökéletes – felelte mosolyogva, majd lehúzott magához egy csókra. Ezután kimentem a konyhába, hogy elkezdjem elkészíteni a vacsorát. Hallottam, ahogy motoszkált még a szobában, majd eltűnt a műtermében. Úgy tűnt, hogy valamibe megint belevetette magát. Azért kíváncsi vagyok, hogy mit akar nekem adni születésnapomra. Nem igazán szoktam ünnepelni, de valami aprósággal eddig mindig meglepett, így én sem hagyhattam ki őt. De neki csak decemberben lesz. Mosolyogva ráztam meg a fejem, és folytattam a főzést. Amint végeztem és meg is terítettem magunknak, bekopogtam hozzá.

– Dante, kész a vacsora, gyere, és együnk! – szóltam be ajtón keresztül, majd visszatértem a konyhába. Dante pedig hamarosan meg is jelent az ajtóban. Salátát is készítettem, mert még egy üvegnyi savanyúságunk sem volt. Végül helyet foglalt, és miután jó étvágyat kívántunk egymásnak, nekiláttunk a vacsoránk elfogyasztásának. Közben átlagos dolgokról beszélgettünk, majd kivételesen ő mosogatott el, én pedig a konyhaszigetnél ülve figyeltem a széles vállát. A pulton könyökölve támasztottam meg a fejem és mosolyogva figyeltem. Milyen gyorsan elszaladt négy év. El sem hiszem, hogy már ilyen régóta együtt vagyunk mint egy pár.

– Min mosolyogsz? – kérdezte fölém hajolva, majd megcsókolt.

– Csak az emlékeken. Meg, hogy már eltelt négy év, mióta összejöttünk – mondtam mosolyogva, majd átkaroltam a nyakát, hogy lehúzzam még egy csókra. Aztán felmentünk a hálóba, hogy az este hátralevő részét a gyönyört hajszolva töltsük el.

Másnap, reggeli után Dante elzárkózott a termében, én pedig útnak indultam, hogy állást találjak magamnak. Csupán estére értem vissza, és ha már a városban jártam, akkor be is vásároltam. A sört és még néhány dolgot a hűtőbe pakoltam, a chipseket pedig a pulton hagytam. Aztán nekiláttam, hogy vacsorát készítsek. Nem sikerült még semmi, de amiket ajánlottak nekem az egyetemen, azokat a helyeket már megjártam, és be is adtam az önéletrajzomat. Most már csak a visszahívásra kell várnom. Miután elkészült a vacsora, Dantéval elfogyasztottuk, majd fürdés után aludni tértünk.

Így telt el végül egy hét. Én a munkakereséssel foglalkoztam, főztem vagy éppen pihentem, miközben Dante valamin éppen dolgozott a kis termében. Végül az egyik nap kaptam két hívást is, hogy várnak interjúra az állást illetően. El is mentem rájuk, és az egyik elsőre sikerrel végződött. Nem azzal búcsúztak, hogy majd hívnak a munka ügyében, hanem, hogy másnap menjek be aláírni a szerződést és a jövő héttől már kezdhetek is. Boldogan tértem haza, és újságoltam el Danténak, akivel az este meg is ünnepeltük a dolgot. Egy kis ivászattal és szexszel.

Napról napra éltük a kis életünket, míg egy újabb hét nem telt el, én pedig kezdhettem a munkahelyemen. Persze így már nem lehettem egész nap Dantéval, de ugyanúgy értem hozzá haza, mint amikor még egyetemre jártam, és estig voltak óráim. A munkába gyorsan belerázódtam, és az ott dolgozókkal is jól kijöttem, úgyhogy nem volt baj, könnyen ment a beilleszkedés. Dante befejezte a képet, amit elkezdett, biztos csak egy kisebb vászonra festett, mert azokkal mindig kész lett legalább egy hét alatt.

Egyik este arra értem haza, hogy egy üzenet várt a bejárat melletti szekrényen, amire Dante azt írta, hogy behívták az egyik galériába, és ha már felmegy, akkor elugrik venni pár ecsetet és festéket. Felmentem a fürdőbe, miután lepakoltam a cuccaim és lezuhanyoztam. Megvacsoráztam, majd a nappaliban vártam meg, hogy Dante hazaérjen. Nem tudom mikor mehetett el, de biztos nem tíz perce. Ha a galériába hívták, akkor valószínűleg nem fog hamar végezni.

Ki tudja, hogy mit akarnak vele megbeszélni, vagy éppen egy újabb munkáról akarnak vele beszélgetni. Sose lehet tudni, hogy éppen mit szeretnének tőle. De mivel elég fáradt voltam már, így végül a kanapén nyomott el az álom. A vezetékes telefon hangjára riadtam fel, odasiettem, és felkaptam a telefont. Aggasztott, hogy Dante még nem ért haza, pedig már elég késő volt a folyosó falán függő óra szerint. Eddig nem tarthat el a dolog.

– Halló, itt a Darwins lakás – szóltam bele, majd meghallottam Mary zaklatott hangját és egy rossz érzés lett úrrá rajtam.

– Will, drágám, te vagy az? – kérdezte.

– Igen, Mary néni. Mi történt? Miért hívsz? – kérdeztem, és önkéntelenül szorítottam meg jobban a telefonkagylót.

– Ó, istenem, Will... Siess a kórházba, kérlek! Dante balesetet szenvedett. Próbáltak elérni téged, de nem vetted föl, éppen nemrégiben hívtak minket is, a város felé tartunk. Kérlek, menj be hozzá! – mondta, bennem pedig meghűlt a vér, és remegni kezdett a kezem. Hogy mi? Dante balesetet szenvedett?

– Azonnal ott leszek! – mondtam, majd leraktam a telefont. Felrohantam az emeletre, átöltöztem, majd futva indultam útnak. Nem volt időm arra, hogy taxira várjak, és biciklink sem volt. Danténak pedig csak egyetlen kocsija volt, amit magával is vitt. Eszeveszetten rohantam a kórház felé, miközben kétségbeesetten azon imádkoztam, hogy csak maradjon életben. Hogy nem veszíthetem így el. Nem halhat meg pont most. Ma van a szülinapom, azt mondta, megünnepeljük, nem halhat meg!

Kifulladva értem el a kórház bejáratát, és amint kinyílt előttem a tolóajtó, befutottam, és meg sem álltam a nővérpultig. Ott érdeklődtem, hogy mi van Dantéval, és közölték, hogy még a műtőben van, foglaljak helyet a váróban, majd hozzám küldik az orvost. Idegesen, türelmetlenül és kétségbeesetten foglaltam helyet a szinte teljesen üres váróban. Remegve vártam arra, hogy kapjak valami hírt felőle. Már egy órája ülhettem ott, már tettem jó néhány kört a váróban, kávéért is voltam, csak hogy csináljak valamit, amikor megérkeztek a szülei. Mary azonnal a karjaiba zárt és kérdezte, hogy tudok-e már valamit.

– Nem, még nem tudok semmit sem. Még mindig a műtőben van – mondtam, majd helyet foglaltunk a váróban, miközben a zokogó Maryt vigasztaltuk felváltva a férjével, végül inkább az ő gondjaira bíztam. Aztán egy fél óra múlva egy orvos állt meg előttünk.

– Maguk Mr. Darwins hozzátartozói? – kérdezte az orvos, miközben végignézett rajtunk.

– Igen, mi vagyunk. Én az édesanyja vagyok, Mary Darwins. Mondja, doktor úr, mi van a fiammal? – kérdezte kétségbeesetten, kezét pedig idegességében tördelte.

– Válságos az állapota és kómába esett. Több bordája is eltört, megsérült a gerince, a feje, és belső vérzése is volt, amit sikerült elállítanunk. Nem mondhatom biztosra, hogy fel fog épülni, a többi már rajta áll. Mi mindent megtettünk azért, hogy megmentsük az életét. Ha szeretnék látni őt, akkor bemehetnek hozzá – mondta az orvos, majd útba igazított minket. Mary és a férje még ott maradt, hogy váltsanak még pár szót a doktorral, én viszont bementem a kórterembe.

Azt hiszem az a látvány örökké beleégett az emlékezetembe. Gépre volt kötve, mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, miközben az infúzió lomhán csepegett, majd jutott a testébe. A kezei és a feje is be volt kötve, a vállán is látszottak a kötései. Erőtlenül mentem közelebb az ágyához, majd rogytam le az ágy melletti székre.

– Miért, istenem? Miért ő, és miért most? – kérdeztem, miközben megfogtam a kezét, ami ugyanolyan nagy, és meleg volt, mint mindig. Még csak meg sem rezzent, a kezemet sem fogta meg. Nem reagált semmire. Ez nem csupán fájdalmas, de ijesztő is volt. Hát ennyi lett volna? – Hallod, Dante? Ne hagyj itt! Nem adhatod fel! Még olyan hosszú az élet, nem most kéne véget érnie a tiédnek. Harcolj, kérlek! Harcolj értem... – beszéltem, könyörögtem hozzá, hátha hall engem, és erőt vesz magán, hogy túlélje. Arcomon pedig némán folytak le a könnyeim. Megdermedtem, amikor hallottam nyílni az ajtót.

– William? – szólított meg Mary, én pedig nem bírtam tovább. Nem akartam, hogy lássák a könnyeim.

– Gyertek csak. Kimegyek a mosdóba – mondtam felállva, majd lehajtott fejjel elhagytam a kórtermet. Kimentem a már kihalt váróba, és lerogytam az egyik székre a helyiség végében, távol mindentől. A kezembe temettem az arcomat, miközben azon voltam, hogy megnyugtassam magam, és erőt vegyek magamon, hogy vissza tudjak menni.

Talán egy fél órát lehettem ott, mire sikerült összeszednem magam. Még kimentem a mosdóba, ahol megmostam az arcom, majd egy ideig csak bámultam a csapot a mosdó szélén támaszkodva. Végül erőt vettem magamon, és visszamentem a kórterembe. Mary kivörösödött és megduzzadt szemmel nézett rám. Odamentem hozzá, és megöleltem.

– Itt maradtok estére? – kérdeztem, miközben Dante édesanyjának a kezét fogtam.

– Igen. Menj csak haza, próbálj meg pihenni. Tudom, hogy már dolgozol és biztos hosszú napod volt. Ha bármi változás lesz, azonnal hívni foglak – mondta, és megszorította a kezem.

– Rendben. A mobilom mindig nálam lesz. A lakásomon leszek, az közelebb van – mondtam, majd elköszöntem tőlük, aztán hazamentem az otthonomba. Igazából nem akartam most visszamenni a házba, egyedül lenni ott. Legszívesebben mellette lettem volna én is egész este, de elég, ha csak a szülei vannak mellette. Majd holnap este bemegyek hozzá munka után. Letusoltam, majd elfeküdtem az ágyon.

Sokáig nem jött álom a szememre, reggel pedig kimerülten, könnyes arccal ébredtem. Még az álmom sem volt nyugodt, így kipihenni sem tudtam magam. Mégis ki tudná kipihenni magát, miközben a szerelme gépekre kötve küzd az életéért? Így is csoda, hogy egyáltalán aludni tudtam. Megmostam az arcom, ettem pár falatot, majd visszamentem Dante házába, hogy elhozzam a cuccaim, aztán egyenesen dolgozni mentem. Alig tudtam odafigyelni a munkámra, néha csak bambultam magam elé. Teljesen felkavartak a történtek.

Este a váróban hallottam a nővéreket arról beszélni, hogy Dantét elgázolták a zebrán, miközben a kocsijához ment át a boltból. Zöld jelzése volt, a kocsis pedig későn fékezett, de legalább volt benne annyi jó szándék, meg becsület, hogy nem hajtott el félelmében, hanem hívta a mentőket. Állítólag vezetés közben telefonált, és a kanyarban még a piros jelzést sem vette figyelembe. Csak ment előre.

A meló után egyenesen a kórházba mentem, ahol meg sem álltam a kórteremig. Nem volt odabent senki. Gondolom a nővérek elküldték őket, hogy pihenjenek ők is. Benyitottam a szobába, majd helyet foglaltam az ágya mellett. Megfogtam a kezét, és beszélni kezdtem hozzá. Mindenről beszéltem neki, és azt is megígértem, hogy minden nap el fogok jönni hozzá, és itt leszek vele.

Egész éjjel vele maradtam, ott virrasztottam az ágya mellett, és egyetlen percet sem aludtam. Reggel a nővér küldött el, hogy menjek haza és pihenjek. Mivel hétvége volt, így hazamentem és ledőltem a kanapén aludni. Estére viszont megint visszatértem a kórházba, akkor már a szülei is ott voltak. Ennek ellenére is ott maradtam.

Ez pedig így ment egész végig. Teljes két hétig ingáztam a kórház és a munkahelyem között, néha még haza is estem aludni és fürödni, de leginkább Dante mellett maradtam. Az állapotában nem történt változás, még mindig kómában volt. Végül a harmadik hét szerdáján éppen munkából mentem be a kórházba, amikor a kórterem előtt ott álltak Dante szülei. Mary szorosan kapaszkodott a férjébe, miközben szívszaggatóan zokogott. Tudtam, hogy mi történt, az agyam felfogta, de a szívem nem akarta elfogadni.

– William... Annyira sajnálom, drágám. Dante elment – mondta elfúló hangon, majd a férje elvezette a zokogó nőt. Nekem pedig megállt az idő, mintha minden megfagyott volna egy másodperc alatt. Nem jutottak el hozzám a zajok, a beszélgetés, a nagy sürgésforgás, és a hangosbemondóból csendülő női hang sem. Mozdulni sem tudtam. Ott álltam, mint, aki kővé dermedt. Itt kellett volna lennem... Vele kellett volna lennem az utolsó pillanatig, de nem voltam. Nem tudtam itt lenni vele. A világ újra eleven lett, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, majd egy doktor és két nővér sétált ki rajta.

– El... El lehet még búcsúzni tőle? – kérdeztem az orvost, aki bólintott, majd a nővérekkel együtt magamra hagyott. Remegő kézzel nyúltam a kilincs után, szinte óráknak tűnt az a pillanat, mire lenyomtam, és benyitottam. A szobában teljes volt a csönd. A gépek nem zúgtak és pityegtek már, elnémultak ők is.

Kezemből kiesett a táskám, ami tompa puffanással landolt a padlózaton, és a világom egyetlen pontra szűkült. Egyetlen hatalmas pontra, Dantéra. A gépeket lekapcsolták róla, a csöveket is kiszedték belőle, a testét pedig fehér lepedővel takarták le. Arcomon már némán csorogtak lefelé a könnyek, miközben kinyúltam felé, hogy az arcáról lehúzhassam a lepedőt.

Holt fehér arcát látván feltört belőlem az elnyomott zokogás, és a földre rogyva kapaszkodtam az ágy szélébe, hogy valami a valóságban tartson, hogy a gyászom ne húzzon le a sötétségbe. Nem tudom, meddig lehettem ott, mire sikerült felállnom. Egy apró, utolsó csókot leheltem hűvös ajkaira, majd könnyeim homályán át töröltem le arcáról a könnycseppjeimet. Végül visszatakartam, és ismét a földre roskadva sirattam őt tovább.

Nem emlékszem, hogyan kerültem ki a kórteremből, sem arra, hogyan kerültem végül a lakásomra. Minden megszűnt létezni. A gyerekkori barátomat és a szerelmemet egyszerre veszítettem el. Másnap, amikor kicsit magamhoz tértem, betegszabadságot kértem a munkahelyemen, aztán elzárkóztam a sötét szobámban. Nem volt már több könnyem, viszont élni se éltem igazán. Vegetáltam, azt hiszem. Két nappal később Mary telefonált, hogy Dante a házát rám hagyta, és mindent, ami benne van. Azt kezdek vele, amit akarok, és ha úgy érzem, akkor egy hét múlva menjek el a temetésére, amit egy órakor tartanak. De nem volt még elég erőm ahhoz, hogy visszatérjek abba a házba, ahol annyi időt töltöttünk, ahova annyi emlék köt. Túl fájdalmas volt.

Végül eltelt egy hét, és eljött a temetés ideje. A templomi beszéd után mindenki a sírhoz ment. Sápadt voltam és kialvatlan, de nem hagyhattam ki pont a temetését. Ezzel talán én is le tudom magamban zárni a dolgokat. El kell őt engednem. Egyórás volt a temetés, a nők sírtak, némelyik hangosan zokogott, én pedig csak némán álltam, és azt kívántam, bárcsak egy rossz álom lenne az egész, amiből hamarosan felébredek. Aztán ott lesz Dante mellettem, majd rám mosolyog, és magához ölel. De tudom, hogy ez már lehetetlen. Ő már nincs többé közöttünk.

Amint vége lett a temetésnek elköszöntem Maryéktől, majd távoztam. Egy bárban kötöttem ki, ahol estig italozgattam, és végül taxival kivitettem magam a házhoz. Bementem a kapun, majd átléptem a ház küszöbét, és felkapcsoltam a villanyt. Bántó volt a csönd. Botladozva, támolyogva mentem egyre beljebb. Benéztem a konyhába, ahol mindig együtt ettünk, bementem a nappaliba, ahol azon a napon késő estig vártam rá, még ha el is aludtam közben. Végül a műtermébe mentem, ahol kész festmények, és üres vásznak voltak a fal mellett felállítva, vagy egymáshoz döntve. Festékek és ecsetek hevertek szanaszét. Egy hatalmas festékes lepedő közepén pedig ott állt egy állvány, rajta letakarva egy festmény. A lepedőn viszont volt valami:

„Boldog 25. születésnapot, szerelmem!
Dante”


Megfagytam. Nem mertem leleplezni azt, amit rejt. Féltem, hogy a szívem még jobban darabokra törik, és a fájdalom felperzseli a szerelmem, hogy végül egy üres pusztaságot hagyjon hátra. De ez az utolsó ajándéka számomra. Ez volt az utolsó nyarunk, az utolsó együtt töltött időnk, az utolsó szeretkezésünk, az utolsó csókunk, az utolsó együtt töltött békés és boldog időnk... és az utolsó ajándékom tőle. Végül kinyúltam, és egyetlen nagy lendülettel leszedtem a lepedőt, majd minden erő kiszaladt a lábamból. A földön ülve néztem Dante önarcképét. Egy portrét festett magáról. Végigsimítottam az aláírásán, majd leemeltem az állványról, és megfordítottam, nem hagyott-e még valami rejtett üzenetet rajta, és nem tévedtem. A hátulján ez állt:

„Szeretlek! Te vagy a világom, William!”


– Mégis... Mégis itt hagytál... Az én világommal mi lesz? Dante... – mondtam, miközben újra záporozni kezdtek a könnyeim, amikről azt hittem, hogy már örökre elapadtak. A gyászom nem enyhült, és nem is fog még egy jó darabig, de tudom, hogy boldognak akar látni, ezért mindent el fogok követni. Egyszer. Amint túl leszek rajta, amint már úgy érzem, hogy a világ, ami megsemmisült bennem, és egy üres pusztasággá vált, újra egy élettel teli mező lesz, amin majd építkezhetek. Addig viszont csak ő létezik nekem, csakis a vele kapcsolatos emlékeim.

Miután kiadtam magamból a bánatom, becsomagoltam a képet, és a falnak támasztottam. A konyhában megittam egy pohár vizet, felmentem lezuhanyozni, majd elfeküdtem azon az ágyon, ahol már soha többé nem érezhetem őt. Még éreztem a párnáján az illatát, amit aztán mélyen beszívtam. Végül ott nyomott el az álom.

Végezetül egy hét alatt elintéztünk mindent Maryékkel. Elvitték a házból, amit akartak, és amit a fiuk rájuk hagyott, majd újra egyedül maradtam a lakásban. Újra elkezdtem dolgozni, és csak ritkán mentem vissza a házba. Egy teljes hónapig ingáztam így, hogy hol a saját lakásomban voltam, hol pedig a házban. Végül odaköltöztem, ahogy Dante mindig is szerette volna... És egy hónap után voltam csak képes kimenni a sírjához. Vittem egy csokor virágot, beszéltem arról, hogy mik történtek eddig, majd megérintettem a sírkövét, és elköszöntem tőle.
Azt hiszem a sors könyvében ez volt megírva... El kell fogadnom.

– Majd még eljövök valamikor. Én is szeretlek, Dante! Mindig is szerettelek! Nyugodj békében, szerelmem! – mondtam, majd egy kis idő múlva hátat fordítottam a sírnak, és elindultam hazafelé.

Nem láthattam a fák között azt az áttetsző alakot, akinek az üzenetét már soha nem fogom hallani...

„Én is szeretlek, Will. Ég veled!”




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)