Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


XII. Gyűlnek az árnyak


Két uruk-hai szorította a karját. Minden erejét latba vetve próbált kiszabadulni, de esélye sem volt. Fogvatartói fölényesen nevettek a hiábavaló próbálkozásokon.
– Nagyon szívesen eljátszadoznék veled, ha nem kellenél annyira Kapzsinak – súgta a fülébe az egyikük mély, hörgő torokhangon. – Szerintem még azzal is jobban járnál, amit tőlem kapnál, mint azzal, amit tőle; én már láttam, milyen kínok között vallatja azt, akitől meg akar tudni valamit…

Felsikoltott, amikor megpillantotta a tőlük már csupán pár lépésre lévő hatalmas, fekete ajtót. Tehetetlenül vergődött az orkok markában. Az uruk-hainak fogalma sincs arról, amit ő biztosan tud: őtőle egy kihallgatásnál sokkal többet akarnak. Nem szabad eljutnia addig az ajtóig! De már késő; csak pár lépés van hátra.
Lehunyta a szemét.
Három… Kettő… Egy…

Csikordulás hallatszott, őrei durván taszítottak rajta, ő pedig automatikusan kinyitotta a szemét.
– Nos, Kígyó? – kérdezte Szarumán.
– Igen, uram! – felelte az ismerős férfi mézesmázos hangon. – Ez az a lány!
– Szép munka volt – fordult a mágus az orkok felé lekezelően. – Jutalmatokról nem feledkezem meg. Elmehettek.
Az ajtó becsapódott a távozók mögött.

– Üdvözletem, úrnőm – hajtott fejet Szarumán gúnyosan. – Nagy öröm számomra, hogy eljöttél hozzám.
Ő gyűlölettől összeszűkült szemmel nézett a Sokszínű Mágus szemébe.
– A valák igencsak ostobák voltak, hogy egy ilyen fiatal lány kezébe adták a dúnadanok hatalmát – folytatta Szarumán. – Hogy is nem számítottak arra, hogy előbb-utóbb úgyis elkapunk? Vagy én, vagy Ő – mutatott egy kis asztalkára, pontosabban az azon lévő, letakart
palantírra.
– Szeretnél belenézni?
Egy pillanatra eltűnt minden gyűlölet a szívéből; helyét halálos rettegés vette át. Hevesen megrázta a fejét.
– Csak tréfáltam – mosolygott az áruló kegyetlenül. – De most komolyra fordítom a szót. Ideadod önszántadból azt, amit az ujjadon viselsz, vagy erőszakkal kell elvennem? Az előbbit javaslom, azzal sokkal jobban járnál.
– Soha! – kiáltotta ő, hangja keményen csattant. – Még a halál torkában sem!

– Ostoba – sziszegte a mágus. – Úgyis elveszem tőled, bármit csinálsz is. És mint tudjuk, aki halált emleget, az hamar meg is kapja… Fogd le, Kígyó! – rivallt a szolgára.
Más körülmények között fél kézzel elintézte volna Grímát, de most képtelen volt rá. Az orkok minden erejét és mágiáját kiverték belőle, a mindig kudarccal végződő szabadulási kísérletek pedig az utolsó csepp energiáját is felemésztették. Gyengén tiltakozva tűrnie kellett, hogy a férfi ránehezedjen.
Szarumán lehajolt hozzá, ujjait az övéihez közelítette. Ő ökölbe szorította a kezét. Nem fognak olyan könnyen hozzájutni
ahhoz, nem és nem!
– Azt hiszed, ezzel segítesz magadon, úrnőm? – gúnyolódott a mágus. – Dehogyis. Nem akartalak megcsonkítani, de így nincs választásom… – Kést húzott elő, letérdelt foglya mellé, és magasba emelte a pengét.


*****


– Nem! Nem!!
– Rowena! Rowena, mi a baj?…

A lány felriadt. Reflexszerűen nyúlt a jobb kezéhez, és felnyögött, amikor a rajta lévő kötéshez ért. De csupán a csuklóján volt egy seb, semmi több. Kézfeje ép volt.
Körülnézett. Egy kőfalú szobában feküdt, a falon zöld alapon fehér lovat ábrázoló zászló lógott; az ágya mellett pedig Aragorn ült ijedt arccal.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.

A lánynak egy csapásra eszébe jutott minden. A győztes csata és az azutáni kimerültség; az egyetlen seb, amit kapott: egy nem túl mély vágás a jobb csuklóján, amit személyesen Aragorn kötözött be; a Helm-szurdoki palota, amit ispotálynak rendeztek be, és ahol sebesülése miatt fekszik ő is. Semmi kétség, az előbbi…
– …csupán egy rossz álom volt – sóhajtott megkönnyebbülten. – Mennyi az idő?
– Négy óra felé járhat – válaszolta nyugodtabban a harcos. – Nem vagy éhes, ne hozzak neked valamit? De ha akarsz, alhatsz is még, csak este indulunk Vasudvardba. Apropó, hogy döntöttél? Velünk jössz?
– Első kérdés: nem, második kérdés: igen – felelte Rowena. – Köszönöm, hogy felébresztettél. Borzalmas lett volna, ha tovább álmodom…
A férfi gyengéden mosolygott. Tudta, hogy a lány nem akar beszélni erről többet, úgyhogy rá sem kérdezett az álom részleteire.

– Jól van, pihend ki magad. Este felébresztelek.
– Azt nem mondtam, hogy aludni szeretnék – mosolygott vissza a lány. – Már kipihentem magam. Egy perc és éber leszek.
– Akkor jó ébredezést – felelte a harcos, majd elhagyta a termet.

Rowena újra a fal felé fordult. A szíve még mindig hevesen vert a rémülettől.
Tisztában volt vele, hogy az előbbi álma talán meg is történhetett volna, hogyha egy kicsit kevésbé vigyáz magára. Annyi azonban így is valóság lehet, hogy Kígyónyelvű elmondta Szarumánnak, mit hallott Gandalftól, és a gyűrűjét is megjegyezhette magának. Oda kell mennie, hogy időben leállíthassa a mágust, ha valami utalást találna tenni. Nem hagyhatja, hogy a társai bármit is megtudjanak.
– Boromirért – sóhajtotta nagyon halkan.

Aztán eszébe jutott valami. Felpattant, sebtében rendbeszedte magát, gondolatilag jelezte Aragornnak, hogy elmegy és kiszaladt a teremből.
Az ajtóban kis híján összeütközött a befelé igyekvő Legolasszal.
– Nem láttad Gimlit? – kérdezték egyszerre egymástól, majd egy pillanatnyi döbbenet után elnevették magukat.
– Azt hittem, visszajött az ispotályba – felelte Legolas, mihelyt újra szóhoz tudott jutni. – Nagyjából egy órája nyoma veszett. Már átkutattam érte az egész erődöt, de sehol sem találom.
– A palotában sincs – vont vállat a lány, majd kivette a fáklyát az egyik fali tartóból. – De van egy tippem, hogy hol lehet. Gyere!

Rowena igyekezett visszaemlékezni, mit is írt a könyv a robbanásról és a barlangokról, és meg is találta a bejáratot. Kissé félve bújt be a lyukon, de aggodalma abban a pillanatban elszállt, amint körülpillantott a fáklyafényben.
– Fúúúú…! – nyögte döbbenten. Eddig csak rajzon vagy fényképen látott cseppkőbarlangot az árvaházi könyvekben, és azok meg sem közelítették a Csillogó Barlangok szépségét.
Beljebb lépett, a fáklyát messze eltartotta magától, hogy minél többet lásson. Nem tudott betelni a látvánnyal.

– Gyere, Legolas! – suttogta elfúló hangon. – Ezt meg kell nézned!
– Ne haragudj, de én ide inkább nem mennék be – tiltakozott a tünde. – Sosem éreztem magam igazán otthonosan a hegyek gyomrában.
– Nem tudod, mit veszítesz – mondta áhítatosan a lány. – Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos.

– Köszönd a sebesült kezemnek, hogy nem rángatlak be ide – húzta el a száját a lány. – Ahogy akarod, de légy szíves, ne menj el a bejárattól, és fülelj, hátha kiabálok!
– Micsoda?! Hová akarsz menni?
– Körülnézek, hátha itt van valahol Gimli – felelte Rowena. – De ne aggódj: nem megyek messzire.
– Vagy legalábbis nem egyedül – szólt egy hang a sötétből. Rowena kis híján ugrott egyet ijedtében.
A következő pillanatban újabb fényfoszlány jelent meg a barlang falán, és egy kanyarulatból Gimli bukkant fel.

– Hogy kerülsz ide?! – lepődött meg Legolas.
– Nagyjából másfél órával ezelőtt engedtek ki az ispotályból. Kerestelek mindenfelé az egész várban, és közben megpillantottam ezt az üreget a hegyoldalban. Gondoltam, körülnézek egy kicsit, aztán itt ragadtam: rabul ejtett a barlangok szépsége – fejtette ki a törp. – Én viszont inkább arra lennék kíváncsi, hogy ti hogyan jutottatok a nyomomra.
A tünde várakozóan nézett Rowenára.
– Legolas és én pedig téged kerestünk, bár mi valamivel később – kezdte a lány. – Én már régóta tudok a barlangokról, és meg akartam mutatni őket neked. De mivel Legolas sehol sem talált, eszembe jutott, hogy hátha magadtól is felfedezted őket…

– Egy pillanat – szólt közbe a tünde. – Honnan tudtál a barlangokról?
– Volt róluk néhány szó a Tolkien-könyvekben, amiről anno még az árvaházban beszéltem nektek…
– Értem. De mit kellene adnom, és minek váltogatod a tünde nyelvet a Közös Beszéddel?
A lány úgy nézett a tündére, mintha kételkedne annak épelméjűségében.
– Te mondtad, hogy anno… – felelte Legolas, nem értve, mit kell ezen magyarázni.
– Ja, hogy úgy! – csapott a homlokára Rowena, és kitört belőle a nevetés. Társai türelmesen vártak, míg jókedve alábbhagy.
– Az az anno nem tünde nyelven volt, hanem latinul, ami egy ősi nyelv abban a világban, ahol születtem – magyarázta a lány, mikor visszanyerte beszédkészségét. – Jelen esetben azt jelenti, hogy egy régebbi időpontban. Egyébként bocsássatok meg, ezentúl megpróbálok minél kevesebb idegen szót használni…
– Idegen? – ismételte Legolas értetlenül.
– Más nyelvből származó – forgatta a szemét a lány. – Visszatérhetnénk végre a barlangokhoz?
– Tényleg! – csapott le rá Gimli. – Gyere be te is, Legolas! Körbevezetlek benneteket.
– Ne haragudj, barátom, de én inkább nem… – kezdte volna a tünde, de ekkor valaki a nevét kiáltotta, és a következő pillanatban Aragorn bukkant fel mellettük.

– Csakhogy megtalállak titeket! – sóhajtotta. – Már az…
– Az egész erődöt átkutattad értünk – fejezte be a mondatot Rowena. – És mi célból kerestél bennünket ily bőszen?
– Fél óra múlva alkonyodik, akkor indulunk Vasudvardba – közölte a dúnadan. – Nem ártana előtte ennetek pár falatot. Főleg neked, Rowena.
– Máris megyünk – sóhajtotta a lány, majd Gimlihez fordult. – Úgy tűnik, a Csillogó Barlangokkal várnom kell, pedig az alapján, amit itt látok – pillantott még egyszer körbe –, gyönyörűek lehetnek… De esküszöm, ha túlélem a háborút, utána mindenképp eljövök valahogy ide veled. Ha te is akarod.
– Úgy legyen – mosolygott Gimli.

– Ha kifogadkoztátok végre magatokat… – kezdte Aragorn.
– Megyünk már! – lépett ki a lány az üregből. – Egyébként ha tudnád, mit mulasztok, türelmesebb lennél…
– Tőlem itt is maradhatsz – vont vállat a férfi.
– Kitalálom: akkor viszont nem mehetek veletek Vasudvardba – vágott közbe Rowena. – Ilyen áron pedig nem vállalom. És különben is, Gimli magyarázatai nélkül feleannyira sem érdekes. Tehát akkor: hol is lehet itt enni?

*****


Másnap délelőtt Rowena már alig várta, hogy Vasudvardba érjenek. Kimerítő volt számára az utazás, még úgy is, hogy fél éjszakát pihentek. De nem is fizikailag kellett megerőltetnie magát: a folyamatos koncentráció emésztette fel minden energiáját.
Az út nagy részében ugyanis a mögötte lovagló Gimli folyamatosan a Helm-szurdok barlangjairól áradozott, és bár ez tényleg érdekelte a lányt, eközben kellett megtartania az „élménybeszámolót” Isabelnek és folyamatosan nyugtatgatnia a Fangorn-erdő miatt szorongó Andúnë-t. Emellett pedig igyekezett minél jobban megfigyelni az őket körülvevő fákat, hiszen ő egyáltalán nem félt tőlük, épp ellenkezőleg: kíváncsi volt rájuk. Tapasztalatokat, élményeket akart gyűjteni és elraktározni magában, hiszen ki tudja, lesz-e egyáltalán alkalma még eljönni ide. A végső csata előtt semmiképp sem lehet, utána pedig a saját és Boromir élete érdekében muszáj lesz elmondania a titkot Mîrelinről. És amikor a gyűrű hatalma megsemmisül, neki választania kell a két világ között. Ami nem lesz könnyű; a mérleg egyik serpenyőjében egész Középfölde áll, a másikban Isabel és Andúnë. Egyik oldalon sem kisebb a veszteség.
Elterelte gondolatait. Ezen még ráér gondolkozni, bár nem sokat: legfeljebb két hónapja van meghozni ezt a döntést.

Amint kiértek az erdőből, Rowena jelentősen megkönnyebbült, de aztán elérte az unalom. A táj immár alig változott körülötte, nem talált semmi érdekeset annak szemlélésében; koncentrációképessége pedig teljesen kimerült addigra. Gondolatai összevissza csapongtak, képtelen volt lekötni magát bármivel is. Így hát nagyon örült, amikor a sűrű ködfátyolon áthatolva végre elérkeztek Orthanc kapujához.

Pontosabban szólva annak helyéhez. A kapu, ha ugyan ott helyezkedett el valaha, most nem volt sehol; csupán egy széles területen hiányzott a völgyet körbevevő magas kőfal, mintha valaki egyszerűen kirúgta volna a helyéből. A lyukon át kilátás nyílt az egykori Mágus Völgyére, aminek területén most egy hatalmas, zavaros vizű tavat lehetett látni, amely a közepén elhelyezkedő, égig érőnek látszó, fémes fekete színű tornyot vette körbe. A lovasok vegyes érzelmek közepette nézték Szarumán erődjének romjait.

Örömteli kiáltás hallatszott, majd rögtön utána zavart torokköszörülés.
– Legyetek, üdvözölve, uraim, Vasudvardban!* – szólalt meg végül egy ismerős, játékos hang, a tőle telhető komolysággal. – Mi vagyunk a kapuőrök. Az én nevem Saradok fia Trufiádok, társam pedig, akin sajnos erőt vett a fáradtság – tompa puffanás, majd halk nyögés hallatszott –, a Tuk-házból való Paladin fia Peregrin.* Kérlek titeket, fáradjatok beljebb, Szilszakáll és társai az északi falnál várnak rátok. – Ezzel meghajolt, és visszaült társa mellé.

Rowena megkönnyebbülten felsóhajtott. Egészen eddig a pillanatig, bár ezt magának is alig merte bevallani, aggódott, mi lesz a két hobbittal. De úgy látszik, minden a könyv szerint alakult.
Théoden király köszönetképpen odabiccentett Trufának, majd Gandalf kíséretében belovagolt az elárasztott völgybe, közben pedig a mágust faggatta a két kapuőr mibenlétéről.
Rowena és a Gyűrűszövetség többi tagja azonban visszafogták lovukat. Megvárták, míg a király és kísérete elvonul, és a két „őrhöz” léptettek. A hobbitok körül üres fatálak, korsók hevertek szétszórva, és mindketten pipát tartottak a szájukban.

Trufa ismét boldogan felkiáltott, amint meglátta régi társait, majd egy bocsánatkérő fintort villantott feléjük, és a továbbra is hortyogó Pippin füléhez hajolt.
– Most már te is igazán fölébredhetnél! A Rohanból jött idegeneket már üdvözöltem, de a barátainkat neked is kéne!
– Méghogy üdvözölni! – kiáltott fel Gimli. – Az a legkevesebb, csibészek! Háromszáz mérföldön át kergettünk titeket csatákon és halálon át, hogy kiszabadítsunk, ti meg itt lakomáztok, lopjátok a napot és pöfékeltek!*

A törp hangjától Pippin szeméből egyszerre kiröppent az álom. Villámgyorsan felült, végignézett nevető barátain, és lassan ő is elmosolyodott. Rowenához érve pedig megkönnyebbülés futott át az arcán.
– Tehát épségben vagy – sóhajtott. – Hallottunk valami sikoltást az erdő széléről menekülés közben, aggódtunk, hogy valami bajod esett…
– Az az ork halálsikolya lehetett – mondta gyorsan a lány, mire Aragorn elfojtott egy mosolyt. – Nekem semmi bajom.
– Akkor mi az a kötés a kezeden? – szólalt meg hirtelen Trufa a lány csuklójára mutatva.
– Mindent a maga idején – mosolygott a lány. – Először szeretnénk hallani, veletek mi történt.

– Ha már a mindent a maga idejénnél tartunk – szólt közbe Gimli –: nem lehetne, hogy előtte megkínáltok a zsákmányotokból? Már jócskán elmúlt dél*, és mi tegnap este óta egy falatot sem ettünk.
A hobbitok az evés szó hallatán azonnal felpattantak, és egy, a falon belül lévő, kisebb házhoz vezették barátaikat, ami valamiféle őrkunyhó vagy raktár lehetett. Közvetlenül a kapu mellett állt, még épp eléggé magasan, hogy padlója vízszint fölött legyen.

A hobbitok előhozták, ami ennivalót találtak, és ők is asztalhoz ültek. Egy darabig mindnyájan csendben falatoztak, de aztán előkerült a bor meg a sör, amit a félszerzetek találtak. Nem volt sok, de arra épp elég, hogy a nyelvük kicsit megoldódjon tőle. Trufa és Pippin egymás szavába vágva mesélték, hogyan találtak rá az ennivalóra, beszéltek az entekről is, de ez így annyira zavaros volt három „üldözőjük” számára, hogy úgy döntöttek, inkább majd pipázás közben, odakint beszélik el a történteket.
A borból Rowenát is kínálták, de nem fogadta el. Egyrészt nem akart kiskorú létére inni, furcsállta is, hogy neki is adni akarnak, másrészt tudta, hogy a Szarumánnal való tárgyaláson teljes józanságra, tiszta fejre lesz szüksége. Épp ezért nem kért a pipafűből sem, bár azt visszautasítania sem kellett, mert abból nem is kínálták. A lány úgy vélte, a pipázás Középföldén kizárólag a férfiak hagyománya.

*****


Kiültek a falra, és Pippin belekezdett a történetbe. Rowena, bár régen tudta kívülről, mi történt, azért odafigyelt, hogy elterelje gondolatait, amik állandóan Mîrelin és Szarumán körül forogtak. Akárhogy lesz, nem szabad egyfolytában ezen aggódnia. És nem is unatkozott; a történet a hobbit szavaival előadva egészen máshogy hangzott, mint ahogy a könyvben olvashatta.

– Azon az éjszakán egy lovas sereg támadt az orkokra, és én is épp kezdtem azon gondolkozni, hogy ideje lenne meglógni, amikor megjelent Rowena, és kiszabadított minket…
Trufa közbekrákogott.
– Mit hagytam ki? – fordult felé Pippin.
– Grisnákot.
– Ja, tényleg! – kapott a fejéhez a hobbit. – Pedig ez az egyik legfontosabb. Grisnák északi ork… illetve, remélem, csak volt. Ő és a bandája később csatlakozott az uruk-haikhoz. Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy ők „csak” minket ejtettek foglyul; azt mondta, az ő ura keres még valakit. Hogy is volt a személyleírás?… Kis termetű, tünde-szerű, fiatal, az emberi fajhoz tartozó teremtmény, tünde-fegyverekkel. Óvatosan kell vele bánni, mert eddig minden támadást túlélt, és képes egyik pillanatról a másikra eltűnni. A parancs pedig – borzongott meg Pippin – az volt, hogy öljék meg, mivel élve veszedelmes, és elég a fejét meg a két kezét az urához szállítani…

Rowena, aki épp a kulacsából ivott, ezt hallván összekeverte a nyelést a légzéssel, és fuldokló köhögésben tört ki.
– Rowena, jól vagy? – kérdezte Aragorn rémülten, és gyorsan hátba vágta a lányt, akinek ettől majd’ kiugrott a tüdeje, de a köhögése is elállt.
Nem felelt. A kulacs kiesett a kezéből, a víz mind kifolyt belőle, de nem érdekelte. Csak bámulta Pippint kikeredett szemmel, félig elnyílt szájjal. És mintha újra ott érezte volna a csuklóján Grisnák nyirkos ujjait.



*J. R. R. Tolkien A két torony c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)