Felnőtt kapcsolat írta: Tigi

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Választott kívánság:

Sirius Black és a Potter-szülők érdekelnének. Tudjuk ugyan, hogy Sirius egy teljes nyarat a Potter-családnál töltött, azonban nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi is történt ott pontosan. Legfőképpen a lelki fejlődés érdekelne, hogy mit változtat meg az igazi szülői törődés Sirius önértékelésével, viselkedésével, szülőképével kapcsolatban. Persze Tekergők jöhetnek, mindig szívesen látom őket, de leginkább az újdonság erejével ható, a legtöbbünk számára természetes szülői törődés olykor dühítő, de alapvetően mindig biztos pontnak számító lényege érdekel. (Meg ha szeretnéd, én szívesen látnám, hogy miképp reagálja le ő – no meg James – a Potter-szülők halálát.)




BNorinak szeretettel 2015 karácsonyára.


Felnőtt kapcsolat


Sirius a szobája ablakából figyelte, ahogy a gyászolók a Potter-ház küszöbére hoppanálnak. A kandallókat már rég lekötötték a hopphálózatról, de a szakadó esőre való tekintettel szűkebbre vonták a kúria körülötti védőbűbájokat.

James a földszinten fogadta a vendégeket, a többi Tekergő a temetőben maradt sereghajtónak, csak Sirius nem hasznosította magát – már az is komoly teljesítmény volt a részéről, hogy fegyelmezetten végigállta a szertartást, az alattomos gombóc a torkában nem engedte, hogy udvariasan eltársalogjon a gyászolókkal.

Dísztalárját széke támlájára dobta száradni, hajából azonban továbbra is csordogált a víz, és lassan eláztatta az ingét. Indulás előtt két perccel még motoros dzsekit és sárkánybőr csizmát viselt, de átöltözött: Mr. és Mrs. Potter nem bánta volna az alternatív megjelenést, mégis rossz érzéssel töltötte el a gondolat, hogy szokásos temetőjáró szerelésében menjen a búcsúztatásukra. Mintha az ő haláluk is csak egy lett volna a sok közül.

Mikor Dumbledore felbukkant a lépcsőn, és szomorú arccal biccentett felé – mintha számított volna rá, hogy az ablakban találja –, Sirius viszonozta a gesztust, de kisvártatva behátrált a szobába, és levetette magát az ágyra.

Karnyújtásnyira volt a James hálójába vezető ajtótól, és mindössze egy lépcsősornyira a Potter-szülők rezidenciájától, mégis úgy érezte, mintha kiszakadt volna a világból. Szokatlan, zsibbadt tompaság lett úrrá rajta, tagjai elnehezülve feküdtek a teste mellett, és meggyőződése volt, hogy soha semmi nem fogja érdekelni többé – se az esővizes ágynemű, se a Rend, se a Tekergők: semmi.

Potterék halálát nem az elkerülhetetlen veszteségérzet, hanem az eset mérhetetlen igazságtalansága tette elviselhetetlenné, Sirius pedig semmit sem gyűlölt jobban a tehetetlenségnél. Jamesnek nem lett volna szabad ilyen hamar elárvulnia, és megérdemelte volna, hogy háborítatlanul fetrengjen az önsajnálatban, ha már elvesztette a szüleit – ehelyett részvétnyilvánításokat fogadott olyan mágusoktól, akikben nem volt annyi tapintat, hogy legalább a tort meghagyják a szűk baráti körnek. Nem mintha Sirius magát nem sajnálta volna eléggé, de akármennyit is jelentett neki mindaz, amit Potteréktől kapott, mégis James volt a fiuk.

Ágas abban a biztonságos szeretetben nőtt fel, amit ő csak akkor értett meg igazán, mikor szinte felnőttként befogadták – fájt annak a törékeny buroknak a szertefoszlása, amit Potterék vontak köré, és hiába ismerte Jamest, mint önmagát, fogalma sem volt, hogy bír beszélni, kezet rázni, normálisan funkcionálni. Vajon melyikükkel volt igazságtalanabb a sors? Akinek az egész addigi életét szakította meg, vagy akitől alig néhány, mézesmadzagnak tűnő év után vette el a gondoskodást?

Sirius nem szeretett azon merengeni, hogy ki ő, vagy merre tart az életben, de Potterék elmúlása felért egy gyomorszájon vágással, és most először elképzelése sem volt, mi lesz vele. Teszi, amit tennie kell, harcol a Rendben, persze, de mintha figyelmeztetés nélkül elpusztították volna a magánélete egy hatalmas szeletét. Ráadásul nem is akármelyiket, hanem a legpótolhatatlanabbat.

Mikor elszökött otthonról, szemernyi kétség sem volt benne – a Grimmauld téren nem maradhatott, és tudta, hogy mindig lesz hová mennie, arra azonban nem számított, hogy a barátainál nem csak egy ágyat kap, hanem egy számára addig ismeretlen, családias közeget, amihez épp úgy fog ragaszkodni, mint a Roxforthoz és a Tekergőkhöz.

Csakhogy amíg a Roxfort megingathatatlanul állt, és a legközelebbi barátai eddig szerencsésen túlélték a háborút, Potterék nem voltak többé. Az erőszakos halál és a mindennapos eltűnések közepette meg sem fordult a fejében, hogy bárkinek a békés elmúlásától féljen, pedig nem ártott volna szemmel tartania Mr. és Mrs. Potter egészségét – a sárkányhimlő fiatalabbakkal is elbánt már. Mintha egy másik élet emlékei lettek volna, mikor a csillagvizsgáló toronyban beszélgettek a szüleikről, mikor először hallotta, hogy Potterék jóformán Dumbledore kortársai.

Jamesből teljesen hiányzott az a mélyen gyökerező irigység, ami benne akarata ellenére fellobbant, valahányszor arra gondolt, hogy amíg az ő szülei legfeljebb kifogástalan aranyvérű nevelést tudnak nyújtani, addig Jamest szeretik, méghozzá úgy, ahogy van – griffendélestül, büntetőmunkástul, önfejűen.

Felnőve enyhült ez az érzés, és mikor Potterékhez költözött, elmúlt, hiszen már nem volt mire sóvárognia, ő is megkapta, amit James, de most, hogy Mr. és Mrs. Potter meghalt, újra felütötte a fejét az irigyég, és még Sirius elszántsága és vasakarata sem volt elegendő hozzá, hogy eltüntesse.

Az önzés ilyen mértéke még őt is visszataszította (miféle alak irigyli a legjobb barátjától a halott szüleit), mégis az elválaszthatatlan része volt. Minden légvételével újra és újra végigperzselte a lelkét a keserűség, minden perc, amit Potterékre gondolva töltött, csak erősítette a normális család iránti vágyát – a Tekergők közül csak neki nem jutott elfogadás.

Tudta, hogy Potterék nélkül más ember lenne, és hálás volt minden egyes jó szóért, minden emberi reakcióért, mégsem bírta megállni, hogy arra gondoljon, mennyire más, mennyivel boldogabb élete lenne, ha nem csak fogadott testvérek lennének Jamesszel. Szeretett önmaga lenni, mégis ácsingózott az Ágasból sugárzó boldogság után.

Kevés emléke volt a Roxfort előttről, inkább csak benyomások, érzések. Regulus, a sötét, nyomasztó ház, az unalmas vendégek, anyja kiabálása, apja fegyelmezett, szigorú utasításai. A levél, amiben kifejezik a csalódottságukat, amiért gondos nevelésük ellenére a Griffendélbe került, és óva intik az olyan alakoktól, mint James Potter.

Anyjának elég volt annyit írnia, hogy Potterék mások, hogy tudja: vérárulók, söpredék, akikkel tisztességes aranyvérű nem vállal közösséget. Csakhogy neki a griffendélesek mássága által nyílt ki a világ, és mivel valami igazán nagyszabásút akart tenni, hogy bizonyítsa a hűségét, tűzbe hajította a levelet – tizenegy évesen fogalma sem volt, hogy ez hamarosan érzéketlen rutinná fog válni.

Mindent összevetve Siriusnak nem volt baja önmagával vagy az életével, sőt: a lelke mélyén még a háborút se bánta igazán, semmi más nem nyújtott volna ennyi lehetőséget a kalandra – félt, és gyűlölte a halálfalókat, mégis jobban élvezte a helyzetet, mint illett volna. Valahányszor eszébe jutottak a halott, megkínzott, eltűnt varázslók, szégyellte magát érte, de nem volt mit tenni. Csakhogy eddig a káoszban megingathatatlanul feszült alatta egy biztonsági háló, amibe bármikor belezuhanhatott: Potterék halálával ez úgy megritkult, hogy bármikor halálra zúzhatta magát.

Jamesre és a Tekergőkre feltétel nélkül számíthatott, azonban olyan szoros kötelék alakult ki köztük, hogy bizonyos kérdésekben nem akart rájuk hagyatkozni – ha pedig Siriusban egyáltalán felmerült, hogy külső segítségre van szüksége, valakinek sürgősen be kellett avatkoznia. James hiába érezte jobban, hogy hol a határ, és hiába komolyodott meg, még mindig túlságosan hasonlított hozzá. Sirius ráadásul kérdés nélkül is tudta, melyik barátja mit javasolna neki.

Az egyetlen bizalmi viszony, amit valódi felnőttekkel sikerült kialakítania, szertefoszlott, és ezt nem helyettesíthette Remus koraérett, elkeseredett komolysága, ahogy Féregfark megerősítő mosolygása sem. Potterék átmenetileg pótolták az életéből hiányzó alapkövet, most azonban nem tudta, kihez fordulhatna olyasmivel, amivel a mások a szüleiket zaklatják. Senkije sem maradt, aki felülről beleszólhatott volna az életébe, és ez meglepően érzékenyen érintette.

James elárvulhatott, de attól még volt családja: évek óta Lily körül mozgott a világa, bízott benne, igazi, felnőtt kapcsolata volt vele, amiben nyoma sem maradt semmiféle gyerekkori barátságnak. James szerelemes volt Lilybe – szerelmes volt belé, és feleségül vette.

És ő? Ő azt se tudta biztosan, mi az a szerelem, nemhogy képes lett volna erre alapozni az életét. Jamest elnézve tudta, hogy ő még sosem volt szerelmes, és komoly kétségei támadtak felőle, hogy képes-e egyáltalán átélni azt a feltétlen, kétkedés nélküli odaadást, ami szorosabb kapcsolatot köt, mint ami a Tekergők közt valaha létrejött.

Lehetett akárhány barátnője, lefekhetett mások barátnőivel és tökéletesen ismeretlenekkel, soha a töredékét se érezte annak, amit James, és ez megijesztette. Remus és Peter legalább annak rendje s módja szerint próbálkoztak, ő azonban eddig arra se méltatta az ügyet, hogy komoly erőfeszítéseket tegyen: ha egyszer nem érez valamit az ember, akkor nem érzi.

Az ő lelkében senki sem pendített meg egy húrt, nem dobbantották meg a szívét, nem ültettek pillangókat a gyomrába, és ezt életében először sajnálta. Ha legalább tudná, hogy nagyjából mit kell átélni ahhoz, hogy felnőtt viszonya lehessen, eldönthetné, érdemes-e törnie magát egy nagybetűs kapcsolat után: megszünteti-e ezt a sajátos magányt.

Biztosra vette, hogy James – ahogy mindenki más – otthon tanulta, hogy hányféleképpen lehet szeretni: ő túl későn kapta meg ezt a leckét, és nem a Grimmauld téren. A szerelem pedig pótolhatatlanul kimaradt az életéből.

Gyerekkorából egyetlen szerelmespárra sem emlékezett, pedig sok szertartást kellett dísztalárba csomagolva végigszenvednie. A szülei soha semmilyen jelét nem adták az egymás iránti szeretetnek, bár ezt Sirius arra vezette vissza, hogy a mérhetetlen gonoszságtól egyszerűen képtelenné váltak bizonyos érzésekre.

Nem tudta, kiskorában, mikor még nem mutatkozott meg a személyisége – ami később a teljes Black-házra súlyos teherként nehezedett –, mondták-e neki valaha, hogy szeretik, de valószínűtlennek tartotta. Amíg Potterék rá nem ébresztették, hogy ez a szó, ez az érzés hiányzik az életéből, fel sem tűnt neki a lelkében tátongó űr: addig az otthon szokásos dicséretekben gondolkodott, a szeretetet pedig olyan magánügyként kezelte, ami családon belül fel sem merülhet, legalábbis az övében nem.

Valahányszor számba vette, hogy micsoda szerencsesorozat kellett, hogy Potterék végül magukhoz vegyék, és ezáltal jelenlegi önmaga legyen, beleborzongott. Kellemes képzet volt, hogy mindig is különbözött a Black-família többi tagjától, de egyre kevésbé hitt benne.

Sosem fogadott szót, és Regulusszal ellentétben keveset adott a családtagjai megbecsülésére, azt azonban még ő sem feltételezte, hogy nyakassága jóval több csiszolatlan mardekáros vonásoknál – a Süveg mégis kétkedés nélkül osztotta a Griffendélbe.

Éveken át kikezdhetetlen egységeknek tartotta a házakat, amik biztosan jelzik, hogy mi rejlik a diákokban, és ez megerősítette a másságába vetett hitét – mikor szembekerült az első griffendéles halálfalóval, ez az illúzió szertefoszlott. Élete legmeghatározóbb eseménye, a beosztási ceremónia, jórészt a szerencsén dőlt el.

Ha nem kerül egy kupéba Jamesszel a Roxfort Expresszen, nem kap kedvet, hogy szakítson a családi hagyománnyal – akkor talán a Süvegben sem merül fel, hogy ne a Mardekárba rakja, mint a felmenőit. Persze ha csak kicsit is kedvelte volna az Averyéket, eszébe sem jut más fülke után nézni. Nem tudta, hogy a családja által vagy ellenére alakultak ki azok a tulajdonságai, amik az első pillanattól sikerre vitték, de még a Tekergőknek sem hozta fel a kérdést: tartott a választól.

Mrs. Potter sosem dédelgetett illúziókat a Griffendéllel kapcsolatban, ahogy a szerencsére is legyintett, mégis hiába próbálta figyelmeztetni őket, hogy a bátorság és a kitartás bármire használható: a Tekergők ízig-vérig Dumbledore-hoz tartoztak, és amíg meg nem égették magukat, nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy sokan egészen más elvekkel hagyták maguk mögött a házat.

Sirius visszagondolva csodálta, hogy James rapid megkomolyodása, amiben félig-meddig kényszerű társa volt, sosem vetette fel a többi griffendéles iránti bizalom kérdését, és egyenesen letaglózta, hogy alig néhány éve milyen könnyedén feltételezték minden háztársukról, hogy lojális az igazgatóhoz.

Szerette volna elmondani az asszonynak, hogy végül hozzá is eljutottak az intelmei, de nem létezett varázslat vagy bájital, ami ezt lehetővé tette volna – így csak reménykedett, hogy Potterék maguktól is tudták mindazt, amit a haláluk előtt feleslegesnek tűnt kimondani. Örült, hogy látták Jamest felnőni, és bízott benne, hogy érezték, ő is megváltozott: sosem tűzte a kalapja mellé az érzéseit, mint James, és nem is akarta.

Hiába tartotta képtelennek magát egy Ágaséhoz fogható léptékű átalakulásra, bánta, hogy nem mutatta Potteréknek legalább azt a fejlődést, amin keresztülment. James pálfordulásában az volt a legőrjítőbb, hogy ha nem is szándékosan, de Lily indukálta, amiből egyenesen következett, hogy ő nem érthette meg: már a kapcsolatuk legelején, Ágas szokatlan rajongásánál elvesztette a fonalat.

Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy ha James egyszerűen elfelejti Lilyt, minden másképp alakul. Ha nincsenek Potterék, hogy James Lily-élményével párhuzamosan ráébresszék őket, a fekete mágia és a származástan elutasítása egyet jelent a Voldemort elleni harccal, nem felkészülten csatlakoznak a Rendhez.

Sirius el sem tudta képzelni, mihez kezdene az ellenállás nélkül: ha Dumbledore nem fogja össze őket, rég megölették volna magukat – egyikük sem bírt volna bujkálni, esetleg rettegésben élni. Rendtagként több félnivalójuk volt, szinte keresték a csatákat, de mindannyiukat megacélozta a tudat, hogy ha eljön a perc, nem adják olcsón magukat. Sirius sokszor elképzelte, milyen érzés lenne felnőttként szembekerülni Regulusszal, akinek a RAVASZ-ok után első dolga volt csatlakozni a halálfalókhoz, szinte áhította a párbajt, hogy megtudja, meddig menne el a Rendért, bosszút állna-e a sok gyerekkori sérelemért. Erre eddig nem került sor, vagy legalábbis nem tudott róla – a fekete maszkok bármelyike takarhatta az öccsét.

A rendtagok szép számban képviseltették magukat Potterék temetésén: James hiába említette, hogy sokan visszajeleztek, Sirius lába földbe gyökerezett, mikor meglátta a tömeget. Ahogy szaporodott a temetések száma, úgy csökkent a résztvevőké, veszélyes volt Voldemort áldozatairól nyilvánosan megemlékezni, különösen ha azok aktívan felléptek ellene. Potterék búcsúztatására azonban olyanok is eljöttek, akik addig igyekeztek semlegesek maradni – tudniuk kellett, hogy a részvétnyilvánításuk egyértelmű állásfoglalás, hiába betegség vitte el a házaspárt. Ha a gyászolók nem is élveztek akkora bizalmat, hogy felvegyék őket a Rendbe (lassan már egymásban sem bíztak, előbb-utóbb minden kiszivárgott), ahhoz bőven elég volt a megjelenésük, hogy célponttá váljanak.

Aki eljött a szertartásra, többet nem alhat nyugodtan. Mintha eddig bárki…


Sirius úgy pattant ki az ágyból, mint aki rugóra lépett, és ugyanazzal a lendülettel meg is botlott a szőnyeg sarkában.

Nem támadtak rájuk a temetőben, senkit sem raboltak el útközben, és még a házat se gyújtották rájuk. Bonesék búcsúztatására alig pár tucat varázsló merészkedett el, Voldemort mégis gondoskodott róla, hogy ne mindenki érjen haza – most maga Dumbledore is eljött, holnap a Reggeli Próféta címlapján lesznek, de eddig semmi. Se egy gyanús nesz, se egy ismeretlen arc.

Sirius sietősen a talárjáért nyúlt, de az még mindig nedves volt, így végül ingujjra vetkőzve indult a földszintre. Az eseménytelenségnél aggasztóbbat ritkán tapasztalt, a hosszas csend és nyugalom hátterében mindig alattomos trükkök húzódtak.

Gyászáról elfeledkezve megmarkolta a pálcáját a nadrágzsebében, bár tudta, hogy nem lesz kire rászegeznie. A vendégek az egybenyitott szobákban ácsorogtak, és fojtott hangon beszélgettek, időnként elvettek egy poharat vagy szárazsüteményt a lebegő tálcákról.

Sirius felbukkanása nem keltett feltűnést, a többség már a temetőben galléron ragadta – közvetlenül James után –, hogy biztosítsa, nála jobban senki sem sajnálja. Ahogy a férfi gyanakodva elindult a szobák labirintusában, néhányan vállon veregették, de nem állították meg. Nem akart feltűnést kelteni, így igyekezett jó képet vágni a dologhoz – ha bejutottak a halálfalók, csak Százfűlé-főzettel vagy más álruhában, esetleg láthatatlanná téve tehették: ha rájönnek, hogy szagot fogott, azonnal támadnak.

James egy nagyobb csoport közepén állt, és pont úgy bólogatott, mint aki jó rég nem hall semmit, képtelenség lett volna feltűnés nélkül félrevonni.

– Tapmancs! Hol voltál? – Peter a konyhából került elő, kezében egy félig elfogyasztott fánkot tartott.

Sirius gyorsan körülpillantott, majd egyetlen határozott mozdulattal kitaszította a fiút az előszobába.

– Hol és mikor változtál át először?! – kérdezte, és nem kerülte el a figyelmét a barátja szemében felvillanó pánik.
– Tessék?
– Csak válaszolj, ha az vagy, akinek látszol! – Sirius pálcát rántott, Féregfark pedig ijedtében a fogasnak hátrált, és elejtette az édességet. Vizenyős tekintete a kijárat és a férfi ingerült arca között cikázott.
– A Szellemszálláson, tizenöt évesen. Mi bajod van velem?!

Sirius még egyszer végigmérte Petert, aztán leengedte a pálcáját. Sokkoló lett volna, ha rávágja a pontos dátumot.

– Nem vettél észre semmi gyanúsat?
– Már azon kívül, hogy rám támadtál? – A kövérkés fiú sértődötten csóválta a fejét, és kikerülte Siriust, közben a vendégekkel teli szobák felé hunyorgott. – Mindenki normálisak tűnik.
– Pont ez a baj. Szerintem már besurrantak a halálfalók, és csak a megfelelő pillanatra várnak.
– Ezt… Ezt meg honnan veszed?
– Használd az agyad, Féregfark! – Sirius kezdte azt hinni, hogy Peter napról napra veszít a képességeiből. – Ritkán van lehetőségük ilyen illusztris társaságon rajtaütni, nem fogják kihagyni.
– Szóval szerinted Tudjukki is…
– Lehet. – Sirius elfordult, hogy eltüntesse a fánkot a földről, így elmulasztotta a pillanatot, mikor Peter beintegetett a nappaliba. – Szóval ellenőrizz minél több embert, és akiről csak felmerül, hogy nem jó szándékkal jött, azt csald ki valahova, aztán kábítsd el!
– És te mit fogsz csinálni?
– Megkeresem Remust – Siriusnak úgy tűnt, mintha barátjuk egyre gyanúsabb pillanatokban szívódna volna fel –, és megpróbálom figyelmeztetni Jamest.

Peter bólintott, de aztán csak tehetetlenül ácsorgott az ajtóban, mintha félne visszamenni, azonban mielőtt Sirius rákérdezhetett volna, Holdsáp kisurrant hozzájuk az előszobába.

– Mit kerestek itt?
– Én már megyek is. Remélem, Tapmancs benned is úgy bízik, mint bennem. – Remus felvonta a szemöldökét a fiú kedvetlen megjegyzésén, de nem állt az útjába.
– Mi volt ez?
– Mondanál valamit, amit csak a valódi Holdsáp tudhat? – Sirius türelmetlenül szorította a pálcáját, de nem volt értelme felemelni, így is kellő előnyben volt. – Még ma, kifutunk az időből.
– Csak udvariasan, mint mindig… – sóhajtotta Remus, és kopott dísztalárját megigazítva Sirius szemébe nézett. – Egyszer majdnem megettem Madam Rosmertát, és csak azért tudok róla, mert Peter kikotyogta.

Sirius biccentett, aztán gyorsan összefoglalta a helyzetet, de Holdsáp nem osztotta a nézeteit.

– Nem mondom, hogy nincs igazad, tényleg szokatlan ez a nagy nyugalom, de… – Vetett egy kétkedő pillantást Jamesék irányába, aztán visszafordult türelmetlenül fintorgó barátjához. – Kiborultál, mindannyiunkat megviselt, hogy Mr. és Mrs. Potter már… Jó lenne némi feszültségoldás, akár egy párbaj is, de emiatt még nem kell rémeket látni.
– Szóval szerinted én várom a tömegmészárlást, hátha attól jobban érzem majd magam? – Sirius elfúló horkantással zsebre vágta a pálcáját, és visszacsörtetett a nappaliba, de Remus a karjánál fogva visszarántotta, és becsukta a szobaajtót.

– Tudod, hogy nem erre céloztam. Dumbledore most ment el – a barna hajú fiú ujjait feltartva számolt –, és nem említette, hogy bármi gyanúsat észlelt volna. Mordon a kék szalonban van Longbottomékkal és még egy rakás aurorral, akik nem úgy festenek, mintha baj lenne, pedig náluk paranoiásabb társaság nincs. – Sirius közbe akart szólni, de Remus nem vett róla tudomást. – Kupor és a fia McKinnonékkal beszélget, Fabianék most érkeztek. Lehet, hogy gyanús az eseménytelenség, de szerintem őrültség lenne ránk támadni.

– Szerintem meg ostobaság lenne kihagyni egy ilyen alkalmat. – Siriusnak egy mágiatörténet esszé is jobban esett volna, mint észérvekkel alátámasztani, amit egyszerűen érzett, de Remusszal sosem ment másképp. – Soha többet nem lesz ennyi ellenségük egy helyen, ráadásul gyanútlanok és könnyen hozzáférhetőek vagyunk. Ha csak a társaság fele tényleg gyászol, rengetegen sebezhetőbbek a szokásosnál. És te mondtad, hogy Dumbledore elment, márpedig ő az egyetlen, akitől Voldemort valaha tartott.

– Hát az tény, hogy ma ide csak az nem jött be, aki nem akart – sóhajtotta Remus, és megadóan bólintott. – Ellenőrizzük a vendégeket, de ne kelts pánikot!

Tapmancs a szemét forgatta, de nem kommentálta a kérést.

Ahogy visszatértek a nappaliba, Remus félrevonta Lilyt és Alice-t, Sirius pedig Peter keresésére indult. Vajon Potterék mit szólnának, ha tudnák, hogy még az ő búcsúztatásukra is betolakszik a háború, sőt pont ő, a fogadott fiuk viszi be? Persze ha figyelmen kívül hagyná a rossz érzéseit, és bekövetkezne, amitől tart, hát akkor biztos, hogy lenne hozzá pár keresetlen szavuk.

Úgy döntött, először Mordonnak szól, mivel az öregnek mindig volt egy-két hasznos trükk a tarsolyában, de épp csak átlépte a szalon küszöbét, mikor felrobbant valami a háta mögött, és a földre taszította az átok ereje. Miközben előrántotta a pálcáját, hogy az aurorokkal az oldalán a sikoltozás irányába induljon, azt kívánta, bár minden megérzése így bejönne.


~ * ~

Sirius háza mugli mértékkel a semmi közepén állt, azonban minden bulizni – vagy jelen esetben gyógyulni – vágyó varázslóknak csak egy gondolatnyira volt a Potter-háztól. Amíg Marlene és a Prewett fiúk ellátták a sérüléseiket a nappaliban, Sirius kiment a konyhába Lángnyelv Whiskeyért, de elfelejtett visszatérni.

Az ajtóból figyelte a barátait, ahogy lassan magukhoz térnek a támadás okozta sokkból, és átgondolják a történteket. Marlene kissé reszketeg, mégis megkönnyebbült nevetése pontosan kifejezte a férfi érzéseit is, most, hogy elmúlt a veszély, az ő keze is remegni kezdett, és érezte, hogy még mindig a torkában dobog a szíve.

Szinte úszott az adrenalinban, amíg meg nem látta magát a tükörben, meg sem érezte, hogy mély vágás tátong a karján. A támadással visszazökkent a világ a rendes kerékvágásba – néha már úgy tűnt, mintha nem is lenne teljes az élete a halálig vívott párbajok izgalma nélkül.

Marlene, aki reggel kisírta a szemét a temetőben, most a kanapén karfáján egyensúlyozva gyógyította a felszabadultan nevető Gideont, eközben Fabian úgy húzta le a sokadik fiola bájitalt, mintha vajsör lenne.

Mordon a könnyebb sérülteket is hazazavarta, és mivel Sirius ezerszer inkább látta vendégül bármelyik rendtagot, mint hogy a halálfalókkal kapcsolatos adminisztrációt intézze, kapott az alkalmon. Azzal azonban nem számolt, hogy hamarosan elmúlik a lebegés, és ha mindannyian visszaszálltak a földre, beszélgetnie kell majd Marlsékkal, ráadásul nem csak a csatáról, hanem Potterékről is, amire nem volt indíttatása.

A kritikus pillanatokban ő is elfelejtett mindent, ha lett volna rá ideje, kiélvezi, ahogy felemelkedik a nyomasztó súly a lelkéről, de amint megszűnt az életveszély, Potterék halála visszatolakodott a tudatába. Ahogy megnyugodott, lassan újra összezárult körülötte a fekete köd, visszatért a mellkasát szorító veszteségérzet, és legszívesebben Tapmancsként gömbölyödött volna össze, hogy senki se találja meg. Dementorok közrejátszása nélkül még sosem érezte magát ilyen elveszettnek.

Szerencsére mikor belebegtette az italt és a poharakat a nappaliba, Marlene már elhevert a kanapén, és nem vette a fáradságot, hogy kinyissa a szemét.

– Ismeritek a járást – mondta Sirius, miután az üvegek halk koccanással megálltak az asztalon, aztán a lépcső felé indult.

Fabianról lerítt, hogy meg akarja kérdezni, miért nem marad legalább egy körre, de Gideon egy gyors rúgással jobb belátásra térítette, így Sirius felslisszolhatott a hálószobájába. Most már azt is tudta, mit jelent kerülgetni a vendégeket – még egy érzés, amire nem volt kíváncsi.

A fürdőszobájába lépve ledobta az ingét, és megvizsgálta a sérülését: nem tudta, kitől kapta a sebet, mostanában a halálfalók mind előszeretettel vagdalkoztak. Ez az ismeretlen átok azonban nem tartozott a fekete mágia magas iskolájához, némi Lily-féle tinktúra után egy pálcamozdulattal sikerült összeforrasztania a húst. Csak egy halványrózsaszín heg maradt a bicepszén, hasonló ahhoz, amit Holdsáptól kapott még a Roxfortban, de nem foglalkozott vele, az ilyen félresikerült átkok ritkán hagytak nyomot maguk után.

A hálószobájába visszatérve kivette az oda-vissza ikertükröt a komódjából, és miközben lerogyott az ágya szélére, használatba is vette:

– James Potter!

Kisvártatva megjelent a tükörben Ágas nyúzott arca: kócos, fekete hajában esőcseppek csillogtak, és szemüvege a szokásosnál is csálébban állt. Sirius feltételezte, hogy ő sem fest sokkal jobban, de legalább nem a földön ült – James hátterében a gardróbszekrény ajtaja látszott.

– Minden rendben?
– Persze. – Ágas vállat vont. – Lily most mossa ki a hajából a vért.
– Pazar – füttyentett Sirius –, nem hiába hordok rövid frizurát.
– Csak azért vágattad le a hajad, mert Peter hozzáeternifixezte a falhoz – horkant James.

Sirius elvigyorodott, és Ágas viszonozta a gesztust, de egy pillanatig sem tartott az egész: mire kettőt pislogtak, elszállt a varázs, és csak elcsigázottan meredtek egymásra.

– Most mi lesz? – Végül Sirius törte meg a csendet.
– Nem keletkezett túl nagy kár, és amúgy is el akartam adni a házat, szóval…
– Tudod, hogy nem így értem. – Még Sirius is indokolatlanul frusztráltnak hallotta a saját hangját.
– Fogalmam sincs. – James habozott egy percig, aztán mély levegőt vett: – Sosem szerettem, ha megmondták, hogy mit csináljak, most mégis… – Nem kellett befejeznie a mondatot. Sirius megértően bólintott, ő is teljesen védtelennek érezte magát – Potterék nem igazán szóltak bele az életébe, de mindig tudták, mi a teendő, és ez megnyugtató volt, még akkor is, ha nem hallgatott rájuk. – Olyan, mintha meztelenül állnék egy kviddicspálya közepén.

– Jobb lesz. Idővel… sokkal jobb lesz. – Sirius igyekezett kitalálni valami biztatót, amivel megvigasztalhatja Jamest, de mintha az örömmel együtt a kreativitás is távozott volna a testéből. – Nem ugyanaz, de ránk mindig számíthatsz: Tekergő vagy, és Lily sem fog magadra hagyni.

Sirius abban a tudatban fogadta James szomorú bólogatását, hogy élete legközhelyesebb mondatát sikerült összeraknia, de ez nem tántorította el a folytatástól:

– Gondolj arra, hogy teljes életet éltek, felneveltek téged, láttak megnősülni, harcolni… Nem okoztál csalódást nekik.
– Tudom, csak… Hiányoznak.
– Nekem is – sóhajtotta Tapmancs, és megállta, hogy hozzátegye: nem maradt senkije. Neki kellett lelket önteni Jamesbe, és nem fordítva.
– Az a legszörnyűbb, hogy már senkiben sem bízom úgy, mint azelőtt… Még a Rendben sem. – Sirius állta Ágas fürkésző tekintetét: ő is ezerszer meggondolta, kivel mit oszt meg, és lassan már csak James állt gyanún felül.
– Ki fog derülni, hogy ki az áruló, előbb-utóbb mindenki lebukik.
– Félek, hogy akkor már túl késő lesz – rázta a fejét James kiábrándultan.
– És mi van, ha olyasvalaki, akiről nem is feltételezzük, hogy…

Sirius legszívesebben ráharapott volna a nyelvére, ahogy Ágas arca elkomorult: mindig elfelejtette, hogy James sosem lenne hajlandó meggyanúsítani egy barátjukat. Pedig ha csak számba vette, hogy az utóbbi időben Remus és Peter is milyen furcsán viselkedtek, nem tűnt elegendő biztosítéknak, hogy hét évig együtt éltek. Ráadásul a Rend hemzsegett az olyanoktól, akiket közel sem ismert eléggé ahhoz, hogy megmondja, mikor viselkednek gyanúsan.

– Most mennem kell – közölte James tömören, és Sirius elkapta a törölközőbe csavart Lily képét, mielőtt teljesen magára maradt.

A gyomrát összeszorító, ismeretlen vágyakozás, hogy őt is megvigasztalja valaki, szokatlan magány érzésével társult. A nap végén nem maradt senki, akinek ő lett volna a legfontosabb. Levetkőzött, és bebújt a takarója alá, de az ágya hideg volt, és kivételesen még abban sem lelte örömét, hogy két embernek való helyen terpeszkedhet.

Társaságban sosem szenvedett hiányt, de hiába volt tele a nappalija, Prewették mintha fényévnyi távolságra lettek volna tőle. Talán ha jobban igyekezne, hogy megszerettesse magát, többé nem maradna egyedül – csakhogy Sirius megszokta, hogy nincs rászorulva másokra, és még a gyász sötét óráiban is kételkedett benne, hogy megérné mások kegyeit keresni.

A Tekergőkkel kezdettől úgy illettek egymáshoz, mint egy puzzle darabjai, nem kellett erőfeszítést tennie, hogy szeressék, azonban egyre kérlelhetetlenebbé vált a tény, hogy az iskolás éveknek vége. Hivatalosan semmi sem változott köztük, mégis minden átalakult, és számára nem éppen pozitív irányba. A barátai régóta tervezték a felnőtt életüket, ő a rövidtávú céljaival sem volt tisztában.

Rajongói mindig akadtak, és ezt a Roxfort elhagyása nem befolyásolta, de sokra ment velük… Ahogy összegömbölyödve feküdt a sötétben, elcserélte volna őket egy igazi partnerre – de aztán gyorsan meggondolta magát: kellettek a csodálói, de egy valódi társat is akart.

Ahogy Remushoz Peter, úgy hozzá James állt közelebb, aki egy huszárvágással megszerezte Lilyt, megvalósította az álmait, és nem sokat törődött vele, hogy ez kit hogyan érint. Sirius nem volt féltékeny a lányra, még a kezdet kezdetén eldöntötte, hogy nem lesz féltékeny, elvégre Ágas mindig a legjobb barátja marad, és mégis… Ha Lily nem lenne, a Tekergők mind együtt élnének, és ő sem egyedül sajnálná magát.

Tudta, hogy a „szerelem, házasság, gyerekek” az élet rendje, és az időskori halál is a csomag része, mégsem hitte, hogy valaha megtalálja a helyét. Nem kérte a teljes pakkot, csak azt akarta, hogy szeressék, és hiába öntötte el a magány, nem fogadta el, hogy a jóért a rosszat is el kell viselnie. Régóta harcban állt a világgal, és akkor sem volt hajlandó kiegyezni a középszerrel, ha egyedül kellett megvívnia minden csatát.



Fin




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)