Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 7]

+++ betűméret ---
<< >>


XIII. Egy veszedelmes titok


– Rowena! Minden rendben?
Nem felelt, csak meredt maga elé.
„Hogyan tudhatta meg? Hogyan?!”

– Rowena! Mondj már valamit! – szólongatták a társai egyre kétségbesettebben.
– Nem – felelte a lány némi fáziskéséssel, halk, elkínzott hangon. – Semmi sincs rendben.
Már hogyan is lenne rendben, mikor Szauron minden óvintézkedés dacára tudomást szerzett róla, ki ő?!

Eszébe jutott egy emlékkép.
A harci kés használatát gyakorolták Aragornnal. Egyszer, amikor dél felé pillantott, éles fájdalom hasított a jobb kezébe, és mintha vörös villanást látott volna. Azonban az egész csupán egy pillanatig tartott, még Aragorn sem vett észre semmit rajta, így nem volt benne biztos, tényleg megtörtént-e mindez.
Most már sziklaszilárdan tudta: nem káprázott. Tekintete egy pillanatra összetalálkozhatott Szauronéval, és a Sötét Úr érzékelte mágiáját. Onnantól fogva tudta, ki ő, és vérdíjat tűzetett a fejére.

„Ha a Szembe nézel, nem csak a saját életeddel játszol.”
Még csak Mordor felé pillantania sem lett volna szabad!

– Magadhoz tértél már? – hallotta Aragorn gyengéd hangját. – Mi történt, mi a baj?
– Ti komolyan nem jöttetek rá? – suttogta a lány erőtlenül. Lassan felemelte a fejét, és a harcos szemébe nézett. Értetlenséget látott benne.
– Az a személy, akit Szauron életre-halálra kerestet – kezdte nehézkesen; minden egyes szót hatalmas erőfeszítésébe került kimondania –, az alacsony termetű, tünde-szerű emberlény…
– …vagy inkább emberlány… – vette át a szót Aragorn, ő ugyanis szokás szerint előre sejtette, hová akar kilyukadni barátnéja. Hangja rémülettel és megdöbbenéssel volt teli.
– …én vagyok – fejezte be Rowena a mondatot alig-hallható-halkan.

A hobbitok a szájuk elé kapták a kezüket döbbenetükben, Legolas szeme tágra nyílt. Egyedül Gimli nem tűnt ijedtnek.
– Ugyan már! – legyintett. – Ez képtelenség! Miért kerestetne Szauron pont téged, egy kislányt?
– Azt ne felejtsd el, Gimli – szólt közbe Aragorn –, hogy Rowena nem egy átlagos lány. Ha az lenne, nem lenne itt velünk.
– Pontosan – biccentett hálásan a lány a harcos felé. Kezdett túl lenni az első sokkon; a rettegés immár „csak” a gyomrát, és nem a szívét marcangolta.

– Igazán képtelenség, Gimli? – fordult újra a törphöz. – Gondold csak át még egyszer! Pippin szerint az orkok egy, az átlagosnál alacsonyabb, ifjú embert keresnek, tündékre hajazó tulajdonságokkal. Az uruk-haik nem értik a nőstény fogalmat és szinonimáit, mivel az ő fajukban nincsenek olyanok, akiket így kellene nevezni, és ezt helyettesítik a tündékhez való hasonlatossággal.
– Ez eddig érthető – bólintott Trufa –, de miért keres téged ennyire Szauron?

Rowena hatalmas levegőt vett. Már megint veszélyes témához közelítettek; ismét minden szavára figyelnie kell, ha meg akarja tartani az életét.
– A varázshatalmam miatt – felelte – jelenleg ott szerepelek Szauron négy legfontosabb ellensége között.
– Ki a másik három, szerinted?
– Először is Aragorn, mint Isildur örököse. Másodszor Gandalf, aki a mi oldalunkon álló leghatalmasabb varázsló. Harmadszor pedig Frodó, a Gyűrűhordozó – mutatta az ujjain. Majd amikor látta, hogy társai ismét megrémülnek, gyorsan hozzátette: – Szerencsére róla még nem sejti, hová tart, és abban sem biztos, hogy még mindig nála van a Gyűrű.
– Szegény Frodó! – sóhajtott fel Pippin. – Mi lehet vele? Rowena, te nem tudod megkeresni őt?
– Akartam, de aztán úgy döntöttem, fontosabb az, hogy veletek legyek – felelte a lány. – És nem is tévedtem.

– Álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét Aragorn. – Elkanyarodtunk az eredeti tárgytól, pedig van még egy s más, ami nem világos. Az, hogy varázsló vagy, önmagában még nem indok arra, hogy Szauron a legfőbb ellenségének tekintsen. Mi a teljes indok, Rowena? – nézett kutatóan a lányra.
– Fogalmam sincs – felelte az, kerülve a harcos pillantását.

Szavait csend követte.
– Mintha ez egyszer már megtörtént volna… – szólalt meg nagy sokára Aragorn hidegen, elfordulva Rowenától.
A lány pontosan tudta, mire céloz a harcos. Átlát rajta, mint mindig, tudja, hogy hazudik – akárcsak a móriai kalandok után.
Nem, azt nem lesz hajlandó még egyszer végigjátszani, ami akkor történt! Inkább meghal, de nem!

– Várj! – kiáltott gyorsan az elmenőfélben lévő férfira. Az visszafordult. – Elismerem, az előbb tényleg nem mondtam igazat. Tudom, miért üldöznek.
– Akkor halljuk – felelte a harcos. Tekintete cseppet sem enyhült.
A lány nyílegyenesen Aragorn szemébe nézett. Azt akarta, hogy láthassa a tekintetén: igazat mond.
– A varázserőm elég szokatlan és ritka; azt hiszem, több száz éve nem fordult elő ilyen Középföldén. Szóval: ha Szauron megtalál és megölet, a holttestemből vagy annak bizonyos részeiből kiszívhatja a mágiámat, és annak segítségével akár testet is ölthet anélkül, hogy visszaszerezné az Egy Gyűrűt. Viszont ha életben maradok, az erőm mindig is ellene fog fordulni, neki fog kárt okozni, és a jó oldalt, az ellenségeit segíteni.

Szavait ismét csend követte. Aragornon látszott, hogy nem tudja, mit gondoljon.
– Hihetetlenül hangzik, amit mondasz, de látszik rajtad, hogy nem hazudsz – ült vissza halvány mosollyal a lány mellé, akinek nagy kő esett le a szívéről. – Csak azt magyarázd még meg: miért nem az egész holttested kell neki?
– Egyrészt mert nehéz lenne több száz mérföldön át cipelni a testemet, pláne hullamerevségben – húzta ironikus mosolyra a száját Rowena. – Másrészt a mágia valószínűleg nem egyenletesen oszlik el a testemben, ezért nem tudna jelentősen többet kiszívni belőle. Azt hiszem, a varázserőm nagy részét a kezemben hordom. – A lány ismét félrefordult.
– Igazán, a kezedben? – kérdezte gúnyosan Aragorn. – Nem inkább a kezeden?


Rowena elsápadt, és olyan gyorsan kapta mindkét kezét a háta mögé, ahogy csak tudta. Hálát adott magának az óvatosságáért, hogy mióta a valák kiszabták azt a feltételt, a kövével befelé fordítva viselte Mîrelint.
Aragorn viszont látta a gyűrűt, amikor bekötötte a sebet a csuklóján. Akkor ő annyira gyenge volt, hogy nemcsak hogy nem volt ereje a tiltakozáshoz, de azt sem fogta fel teljesen, hogy mit csinálnak vele. Csak most tudatosodott benne, mi történt.
Viszont egy kicsit megnyugodhat: a harcos eddig nem jött rá semmire, különben közölte volna vele. És különben is, az ő számára a barátja nyitott könyv; látszana rajta, ha tudna arról. Úgy tűnik, ez a legenda mégsem annyira ismert Középföldén, mint amennyire ő gondolta.

Nem számít. Akkor is be kell valamennyire avatnia Aragornt, mert ha ő véletlenül mégis rájönne, annak végzetes következményei lesznek.
Felvértezte magát tekintetből-gondolatolvasás ellen, majd lassan felemelte a fejét, és barátja szemébe nézett.

– Közel jársz a teljes igazsághoz, Elessar – mondta halkan. – Nagyon közel. Mégis arra kell, hogy kérjelek: ne gondolkozz tovább ezen, ne próbáld kitalálni a valót.
– Szóval megint titkolózol – fürkészte a lányt a harcos.
– Hidd el, nem csak rajtam múlik – felelte nyugodt hangon a lány –, különben habozás nélkül elmondanám a teljes igazságot. De sajnos nem tehetem. Ugyanis – ismét nagy levegőt vett – tettem egy fogadalmat a valáknak, hogy miért, arról szintén nem beszélhetek. Eszerint el kell titkolnom a varázserőm valódi eredetét, különben…
– Különben?
– Különben ketten életüket vesztik – suttogta a lány. – Én, és még valaki, aki fontos számomra és számotokra is. Ha bármelyikőtök rájön az igazságra, két életnek vége szakad.

Társai tágra nyílt szemmel hallgatták a lányt. Hitték is, nem is, amit mondott. Rowena is érezte, hogy nem igazán sikerült őket meggyőznie.
– Esküszöm, hogy most minden szavam igaz volt – mondta ünnepélyes-halkan. – Esküszöm a barátságra, ami hozzátok fűz, amit legfontosabb kincsemnek tartok, hogy igazat mondok, és hogy amint lehet, elmondom nektek a valóságot. De… kérlek, ígérjétek meg, hogy elfelejtetek mindent, amit most megtudtatok a varázserőmről, és nem feszegetitek a titkot, amíg önszántamból fel nem fedem.

A lány elhallgatott, és aggódva várta barátai válaszát. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire Aragorn megszólalt.
– Hiszünk neked, Rowena, és megígérjük, hogy nem kérdezünk erről és nem töprengünk ezen tovább. Csak még annyit árulj el: ki az a személy, aki rajtad kívül – a férfi hangja megremegett – meghalna, ha rájövünk a titok nyitjára?
– Valaki a Gyűrűszövetség tagjai közül – felelte a lány. – Mást nem mondhatok.
– Még azt sem, hogy tünde, ember, törp vagy hobbit-e? – kérdezett közbe Trufa.
– Még azt sem – rázta a fejét Rowena. – És kérlek, erről se beszéljünk többet. Nagyon kérlek mindannyiótokat… ne sodorjatok minket veszélybe.
– Úgy lesz – bólintott Aragorn komolyan. A lány látta rajta, hogy még szívesen kérdezne pár dolgot, de visszafogja magát, és gondolatai legmélyére temeti az egész beszélgetést.

Hallgattak még néhány sort, aztán a hobbitok (akik a leghamarabb tették túl magukat az egészen) ismét magukhoz ragadták a szót, és folytatták a beszámolót az útjukról. Egy időre mindannyian elfeledkeztek az előbbi beszélgetésről, és kíváncsian hallgatták Pippint és Trufát.
Rowenát kivéve. Ő még sokáig törte a fejét saját maga és társai szavain.

„Egész jól megúsztam… legalábbis ezúttal” – gondolta. Óvintézkedésnek azonban úgy igazította a kézfejét beborító kötést, hogy az eltakarja a gyűrűsujját. És eltökélte: beszerez legalább még egy gyűrűt. Mindegy, milyet; lényeg, hogy minél hamarabb. Hogy ne legyen annyira egyértelmű, melyikkel varázsol; hogy ha rájönnek is a varázsgyűrűre, ne tudják meg, melyik van nála.

Eddig csak hitte, hogy tudja, milyen érzés minden pillanatban az életét kockáztatni. Most rádöbbent: az eddigi veszély semmi sem volt ahhoz képest, ami mostantól leselkedik rá.

*****


És ugyanezt érezte akkor is, amikor társaival együtt Orthanc erkélye alá lovagolt. Szíve olyan erősen püfölte a bordáit, hogy már-már azt gondolta, eltöri őket.
„Ne engedjetek a hangjának!” – ismételte magában Gandalf útközben mondott szavait, és félt.
…egy olyan teremtmény, aki ellenáll minden fekete bűbájnak, kísértésnek… – jutott eszébe, és ez kissé felbátorította.
Végül is, Gandalfot leszámítva, az egész társaságból ő van legjobban felkészülve Szarumán hangjára.

– Mit akartok? – kérdezte valaki odaföntről.
– Ismerős hang – morogta Théoden maga elé. – Átkozom a napot, amikor először hallgattam rá.*
– Menj, és hívd ide Szarumánt, Kígyónyelvű Gríma, Szarumán lakája – mondta Gandalf. – És ne rabold az időnket.*
Rowena behunyta a szemét, hatalmas levegőt vett, majd lassan kifújta.
„Rajta, Ártatlanság. Mutasd meg, hogy méltó vagy a varázshatalmadra.”


– Üdv nektek, méltóságos vendégeim! – szólalt meg egy új hang. Halk volt, dallamos, lágy, bölcs hangzású – és mégis a lány alattomosan megalázkodónak érezte.
– Főként üdv néked, ó, Théoden, Rohan Ura, a nagyhírű Thengel érdemes utóda!* – folytatta a beszédet Szarumán. És csak cifrázta, bölcs barátnak, szövetségesnek tettetve magát, gátlástalanul hazudva. Megtehette: hangja majd’ mindenki szívében bizalmat ébresztett.
Rowena azonban egyre erősebb gyűlöletet érzett iránta, bár azt hitte, azt sem lehet már fokozni. Nem nézett fel. Tartott tőle, hogy ha tekintete találkozik a gonosszá lett máguséval, akaratlanul is olyat tesz, amit nem kellene.

Először Gimli, majd Éomer fékezte meg Szarumánt egy-egy pillanatra. A mágus egy-egy mondattal el is árulta magát, de, úgy tűnt, semmi sem tudja kihozni a sodrából.
A lány egyre kevésbé tudott uralkodni magán, keze ökölbe szorult, tenyerén érezte, hogy Ivor–Aear felizzik.
„Ne varázsolj – suttogta magának gondolatban. – Ne varázsolj… avgar engyl, avgar engyl, avgar engyl…”

– Uralkodjék békesség – szólalt meg végre Théoden. Végre olyasvalaki, akinek a hangjától nem kellett tartani. – De mi csak akkor békélhetünk meg, amikor te és minden műved elpusztult már, és sötét gazdád minden műve is, akinek ki akartál minket szolgáltatni. Majd ha akasztófán lógsz a varjaid örömére az ablakod alatt, akkor békélek meg veled és Orthanckal.*
Rowena ökölbe záródott ujjai lassan kiengedtek.

Szarumán szeme összeszűkült, és kihunyt benne az az alázatos, álszent fény, ami eddig volt. Helyette gyűlölet lángolt fel benne.
– Akasztófa és varjak! – sziszegte teljesen más hangon. – Agyalágyult vénember. Mi más az Éorl-ház, mint zsúpfedelű csűr, amelynek bűzében rablók vedelnek? Nem is értem, honnan vettem e türelmet, hogy szóba álljak veled, mikor semmi szükségem nincs sem rád, sem a maroknyi lovas rablóbandádra, Csikósszámadó Théoden!*
– Fékezd a nyelved, gaz áruló! – kiáltotta egy magas, éles hang.
A mágus meglepetten nézett le a lányra, aki eddig maga elé meredt, mintha ő is meg lenne igézve, most azonban merészen és büszkén nézett fel, egyenesen a mágus szemébe.

Rowena pontosan tudta, hogy mikor kell közbelépnie, hol van az a határ, ami után meg kell szólalnia, különben nem tudja megállni varázslás nélkül.
– Á, a harcos leány – felelt Szarumán lassan, gúnyosan fejet hajtva, akárcsak a lány álmában. – A rejtélyek úrnője, akiről senki sem tudja igazán, hogy honnan jött és hová tart; titkok megfejtője, és ugyanakkor őrzője is. – Rowena egy pillanatra elsápadt, aztán arcára és szemébe visszatért a tűz. – Fogadni mernék, hogy a társaid még azt sem tudják, hogy…
– De, képzeld, tudnak a varázserőmről! – szakította félbe a lány, gondosan ügyelve arra, hogy a hangja még hangyányit se legyen rémült. – Én nem hitegetem a barátaimat álnok szavakkal, mint te!

Szarumán hátrahőkölt.
– Hogy mersz a szavamba vágni, te társadalmon kívüli, csavargó utcalány?! – sziszegte, aztán hangja egy kicsit ismét közelített a korábbi behízelgőhöz. – Hogy mersz félbeszakítani engem, Középfölde leghatalmasabb mágusát, aki mindannyiótok védelmezője és tanácsadója lenne, ha kicsit kevésbé lennétek ostobák, és hallgatnátok a szavamra!?…
– Fölösleges hízelegned, meg felsorolnod a becsmérléseidet, már ismerjük őket – legyintett Rowena, érzéketlenül a hangszínváltásra. – A leghatalmasabb mágus? Az már Gandalf, nem te! Társadalmon kívüli csavargó? Az leszel te nemsokára! Sőt: számomra már azóta az vagy, amióta elárultad Középföldét! Az én szememben azóta nem vagy Istar, a valák küldötte, nem vagy mágus, csupán egy közönséges tolvaj!

Szarumán nagy levegőt vett, igyekezve megnyugtatni magát.
– Nem tárgyalok veled tovább, villás nyelvű boszorkány…
– Csupán annyira van felvágva a nyelvem, mint a tiéd, viszont azzal ellentétben nem csupa hazugság, amit mond – vágott vissza a lány.
– Rowena! – szólt rá Gandalf figyelmeztetően.
– Igazad van, bocsánat – emelte fel a kezét a lány (azt, amelyiken nem viselt gyűrűt). – Lehetnék kicsit kevésbé heves is. Ne süllyedjünk le Szarumán szintjére…
Az említett úgy tett, mintha meg sem hallaná a gúnyos megjegyzést.

– Most hozzád szólok, Gandalf. Hogy lehet az, hogy te képes vagy elviselni ezt a társaságot? Hiszen te büszke vagy, és nem vagy híján a józan észnek. Még most sem hallgatsz a tanácsomra?*
– Szerintem erre te magad is tudod a választ – felelte az újdonsült Fehér Mágus. – Hacsak nem hagyott cserben teljesen a maradék eszed. Nem fogadom el az ajánlatodat, ellenben én is teszek neked egyet. Még egy utolsó lehetőséget kínálok neked. Elhagyhatod Vasudvardot, szabadon – ha akarod. De előbb át kell adnod nekem Orthanc kulcsait és a botodat. Majd visszakapod őket, ha rászolgáltál.*
Szarumán felnevetett, vadul és őrülten. Megvetően nézett az erkély alatt álló társaságra, és csupán akkor akadt torkán a nevetés, amikor a botja kettéroppant a kezében.
Felüvöltött – látszott, hogy már nem ura a cselekedeteinek –, és eltűnt az erkélyről.

Ugyanebben a pillanatban fekete kristálygömb zúdult alá a torony egyik ablakából.
Rowena lehunyta a szemét. Nem szabad belenéznie! Csupán akkor mert ismét felpillantani, mikor meghallotta a loccsanást, ahogy a palantír a vízbe zuhant.

– Azért meg kell hagyni, hogy a te szavaid voltak a leghasznosabbak a mágus ellen – hallotta a lány Aragorn hangját. Felnézett a harcosra, és elmosolyodott.
– Te miért nem szóltál semmit egész idő alatt?
– Nem szólítottak meg – vont vállat a férfi. – És te különben is elmondtál mindent, ami az én szívemen is volt. Bár az igaz, hogy eleinte téged sem szólított…
– Amióta csak idejöttem, sárba van tiporva a középföldi illem – pirult el a lány.
– Inkább véts az illendőség ellen jellemed szerint, őszintén, minthogy megjátszd magad – mosolygott a harcos. – Majd előbb-utóbb megtanulod a hagyományainkat. Viszont – komolyodott el – még Szarumán szavaiban is volt némi igazság.
– Tudom, a titkok őrzőjére gondolsz – sóhajtott Rowena. – Tényleg igaza volt, de csak félig-meddig. Előtted már csak az az egy titkom van, amit ma már egyszer megfogadtam, hogy elmondom, amint lehet.
– Akkor cserébe én is elmondom az én titkom, ami téged is érint – biccentett Aragorn.

A lány szíve ismét hevesen dobogni kezdett.
– Boromir végrendeletére gondolsz?
– Arra – bólintott a férfi kissé meglepve, de mosolyogva. – Nos? Áll az alku?
– Áll! – felelte Rowena határozottan és kezet nyújtott. Ha Isabel nem hajlandó elmondani neki, mit írt a harcos, akkor majd Aragorntól fogja megtudni!

A lány Gandalfra pillantott, aki épp átvette a palantírt Pippintől, és a köpenyébe bugyolálta. Gondolatai visszakanyarodtak a tárgyaláshoz. Viszonylag olcsón megúszta, hiszen Szarumán csak egyszer próbált rátérni a kritikus témára, utána lefoglalta őt a félbeszakítás miatti sértődöttsége. Hála Istennek, a két élet meg van védve.
Csupán Gandalf miatt aggódott még egy kicsit, hiszen a mágus holtbiztosan ismeri a legendát. Viszont neki annyi dolga lesz a következő napokban az utazásoktól kezdve a palantírig, hogy nem lesz ideje azon gondolkozni, mit is próbált mondani Szarumán, amikor ő félbeszakította. És mikor újra találkoznak, remélhetőleg már Minas Tirithben, addigra a mágus talán el is felejtkezik az egészről.

Most már nem vágyott semmi másra, csak hazatérni Isabelhez, legalább neki mindent elmondani, és legalább egy napot pihenni Andúnë-vel együtt, mielőtt elindul Ithiliába. Hátra van még egy nehéz feladat: megvinni Faramirnak a bátyja halálhírét.



*J. R. R. Tolkien A két torony c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.

*****


Ha van fél perc ráérő időtök, kukkantsatok be ide! BaO2 Fandomtalálka című ficének második fejezete megjelent! (Aki olvasta az elsőt, az tudja, mit keres itt ez az ajánlás :D )




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)