Téli rege írta: Merilwen

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Megszületik a Nagy Zölderdő hercege, a kis Legolas. A Thranduil és szarvasa közötti kapcsolat ezáltal meglazul, s az állat is féltékennyé válik. De az évek során megbékél, megbarátkozik az új jövevénnyel. Minden idillinek tűnik: ám a herceg és a király kapcsolata egyre romlik, a királyné elvesztése után pedig egyszerűen darabjaira hullik. A szarvas ekkor színre lép: nem hagyhatja, hogy csonka kis családja elvesszen, így egy alkalommal elrabolja Legolast, hogy így talán mindketten rájönnek, milyen fontosak egymás számára.


Téli rege



(*A megjelölt kifejezések jelentése sorrendben: Apa!; felség; úrnőm; Hol van apa? (helytelen nyelvtani szerkezettel); anya; Hol van anya? (helyesen); fiam)


~Nimlúth~


A szarvas a trónterem felé tartott. Az elmúlt időben naponta többször végigment ezen az úton, mert tudta, hogy Thranduil általában itt tölti legtöbb idejét. Általában igen; az utóbbi napokban viszont sohasem találta itt. Érezte, hogy most sem lesz másképp, de ez volt az egyetlen hely, ahol kereshette, hiszen annyi boldog napot töltöttek itt együtt. Ez a terem tükrözte leginkább gazdája mélységes szeretetét és tiszteletét a szarvasok iránt. A hatalmas uralkodói szék, az erdőbéli szarvasok levetett agancsaival díszítve, amiket Thranduillal sok évig együtt gyűjtöttek tavaszonta; az ahhoz hasonlóan elágazó motívumokkal díszített falak, a göcsörtös fatörzsek – mintha a szarvasok urának tróntermében járnánk.
És amennyire emlékezett, itt szólította először Thranduil ezen a néven: Nimlúth, vagyis Fehér Bűbáj. Itt kezdődött a már évek óta tartó barátságuk.

A trónszék most is üresen állt; Nimlúth már meg sem volt lepve emiatt, ellenben a szívét még jobban elöntötte a mélységes szomorúság. Napok óta alig látta a gazdáját. Körülnézett a teremben, ami a csarnokrendszer központja volt, hátha megpillantja őt valahol, de persze csalódott. Megint.
Itt élt, amióta az eszét tudta, és egészen mostanáig nem is vágyott másra. Szabadon járhatott-kelhetett a hatalmas palotában, mindenki meghajolt, ha találkozott vele, a király barátjával, nem volt ajtó, amit zárva tartottak volna előtte – az erdőbe vezetőket kivéve. Most folyton-folyvást az alkalmat leste, hogy kijuthasson valamelyiken. Hiszen mi haszna a jólétnek, a biztonságnak, ha magánnyal társul?

A trónt beborító lepel egyik sarka lelógott; látszott, hogy senki sem tette rendbe az elmúlt napokban. Nimlúth az anyaghoz érintette orrát. Nem tévedett: érződött rajta Thranduil illata – és másvalakié is.
Gondolatban felsóhajtott. Minden ilyen érzelmet igyekezett száműzni a szívéből, de bármennyire akarta is, nem sikerült.
Igen: Calloniellel kezdődött a hanyatlás az előtte lévő idillhez képest. A szépséges tündelánnyal, aki egy nap belépett Thranduil életébe, és azontúl a király érzelmei megoszlottak kettejük között. Azonban az asszony, bármennyire is ezt képzelte ő, nem állt barátságuk útjában. Thranduil az esküvője után sem szerette őt kevésbé, mint azelőtt, így hát gyanútlanul kizárt a szívéből minden féltékenységet, és megszerette gazdája feleségét. De amitől nagyon mélyen mindig is tartott, most bekövetkezett.
Amióta kiderült, hogy Calloniel gyermeket vár, Thranduil minden percét mellette töltötte, szarvasára pedig, akit azelőtt imádott, alig jutott ideje. És ez már hosszú ideje tartott: kilencszer fogyott el és kerekedett ki újra az éjszaka magányos égiteste azóta. Nimlúth sejtette, érezte, hogy nemsokára megszületik a gyermek. És azután minden még rosszabb lesz.

Legszívesebben elhagyta volna a palotát, annak ellenére, hogy eddig sohasem járt egyedül a vadonban. Csak ne ragaszkodna ennyire Thranduilhoz! Ragaszkodik, de hiába: már nem törődik vele.
Mindent összevetve, akármennyire tart is a vadontól, most itt kell hagynia régi életét. Fölösleges maradnia; nem szeretik már. Egyetlen lehetősége maradt: követni ősi ösztöneit, visszatérni az erdőbe, ahol talán saját fajtársai között boldog életre lelhet még.

Nimlúth felemelte a fejét, és könnyes szemmel körülnézett még utoljára azon a helyen, ahol eddig élt boldogan és biztonságban. Innentől fogva a teljes bizonytalanság lesz a sorsa.
„Bárcsak legalább búcsút mondhattam volna! – sóhajtott magában. – Még egy utolsó pillantást vethettem volna Rá, aki eddig törődött velem!”
Mintha csak az ő gondolatai idézték volna elő, közelítő lépteket hallott, és kiáltozást.
– Megszületett! Megszületett királyunk fia!
Hát megtörtént. Innentől már nincs visszaút.

A kapu felé indult. Valahogy majd csak kijut.
– Nimlúth! – kiáltotta valaki.
Nem hagyják, hogy elmenjen. Engedelmesen felhorkantott, jelt adva hollétéről.
Egy fiatal tünde toppant elé, aki azóta gondoskodott róla, hogy Thranduil nem ért rá. Nem ért rá még arra sem, hogy egy-egy percet töltsön a leghűbb barátjával.
– Gyere velem, urunk hív – mondta, és bár a szarvas nem értette szavait, hiszen teljesen közönyösen beszélt, ő pedig csak az érzelmekből értett, a kézmozdulatból tudta, hogy a szolgával kell mennie.
Legyen hát. Most még utoljára engedelmes lesz.
Végigmentek a palota-labirintus néhány folyosóján, ahol a szarvas még sohasem járt. Végül egy alacsony ajtóhoz érkeztek, ami épp annyira volt széles, hogy az agancsa átfért rajta keresztben. A szolga kopogott, mire az ajtó feltárult.

– Nimlúth! – kiáltott fel Thranduil, ahogy meglátta a hófehér, ezüst agancsú állatot az ajtóban, és kitárta karjait.
A szarvas félve lépett be, mint aki nem igazán tudja elhinni, hogy valóság, ami most történik. Aztán felbátorodott, és a guggoló tünde-királyhoz szaladt, annak ölelésre tárt karjai pedig a következő pillanatban már a bundáját simogatták.
Most, hogy fejét ismét a gazdája vállán nyugtathatta, úgy érezte, mintha meg sem történt volna az az elmúlt pár nap, amikor elhanyagolták. Hogyan is képzelhette, hogy a gazdája nem szereti őt többé?

Thranduil elengedte őt, és melegen, szeretetteljesen nézett a szemébe.
– Gyere, Nimlúth! – suttogta, és a mögötte lévő ágy felé intett. Azon Calloniel feküdt – és még valaki.
– Nézd, Nimlúth! – mondta a gazda kedvesen. – Ő fiam, Legolas. Mostantól ő is a mi kis családunkhoz tartozik.
Íme hát az új jövevény. Egy tünde-baba, aki kíváncsian néz rá, és apró kezeivel az agancsa felé kapkod.

A szarvas csupán egy pillantást vetett a gyermekre, aztán sarkon fordult, és méltóságteljesen a gazdájához vonult.
– Mi bajod? – kérdezte Thranduil meglepődve. Ilyen reakcióra nem számított.
Az állat csupán egy szemrehányó pillantással válaszolt, aztán úgy fordult, hogy a – még mindig értetlenül figyelő – király ne tudjon odamenni a gyermekágyhoz.
– Jaj, kedvesem, nem érted? – szólt közbe Calloniel. – Az elmúlt pár napban el sem mozdultál mellőlem, és én ezért maradéktalanul hálás vagyok, de Nimlúth nyilván nem annyira. Magányosnak érezte magát, amíg nem törődtél vele, és most szeretne minél több időt veled tölteni.
– Igazad lehet – biccentett a férfi. – De most már túl vagyunk a legnehezebb időszakon. Innentől fogva több időt tölthetünk majd együtt, négyesben. Ugye jó lesz így, Nimlúth? Megbocsátasz nekem? – nézett a szarvas szemébe.

Nimlúth mintha meg sem hallotta volna a szavakat, továbbra is mereven figyelte gazdája minden rezdülését, és nem engedte, hogy akár egy lépést is tegyen a baba felé. Most már Calloniel sem értette, mi történik; az egyikük fejében sem fordult meg, hogy egy állat féltékeny is lehet.
A király szeme összekapcsolódott szarvasáéval; igyekezett olvasni a tekintetéből, és lassan megértette, mi jár az állat fejében. Letérdelt, és ismét végigsimított a hófehér szőrön.
– Jól van – suttogta. – Kérlek, értsd meg, most sokat kell majd együtt lennem Legolasszal, amíg meg nem nő egy kicsit, de mindent megteszek, hogy még egyszer ne történjen olyan, mint az előző néhány napban. Majd ti is megszeretetitek egymást.

*


Úgy is lett, ahogy Thranduil mondta. Egy ideig Nimlúth még szemrehányóan fordított hátat a gazdájának, amikor az a karjába vette a kisbabát, de végül ő is a szívébe zárta Legolast. Hiszen gyerek, egy védtelen lény, akinek mindüknél nagyobb szüksége van védelemre, szeretetre. És amikor először engedték meg neki, hogy a kisdedhez simíthassa az orrát, és megérezte bőrén az apró kezek simogatását, szinte érezte, ahogy áramlik belőlük a bizalom és a szeretet ereje. És ezek olyan különleges érzelmek, amiből minél többet adnak, annál jobban eltelít.

*

~Thranduil~


A király a tajtékzásig hajszolta lovát a hazaúton, nem törődve azzal, hogy megfázhat ebben a fagyban, sem hogy kísérői rég lemaradtak mögötte. Őrjöngött a dühtől.
Tegnap ilyentájt még békésen léptetett az Ereborba vezető úton, és árnyalatnyit sem kételkedett a törpök és tündék ősi szövetségének megbonthatatlanságában. Most pedig tudta, hogy a kötelék felszakadt. Egy biztos: ő soha többé a közelébe se megy a Magányos Hegynek, amíg a törpök faja uralkodik benne!

A hitvány szószegők! Odacsábították őt az új kereskedelmi kapcsolat ígéretével, ő pedig gyanútlanul ment. Azt hitte, páncélt, esetleg drágaköveket kaphat a törpöktől, cserébe pedig a Zölderdőből kell neki vadhúst vagy tűzifát adnia. Azt hitte, erősítheti birodalmát egy újabb szövetséggel. Ehhez képest mi történt? Thrór, az a felfuvalkodott törpfajzat oly lekezelően bánt vele, mintha legalábbis Manwe trónján ült volna, feje felett a Hajnalcsillaggal.

Az a gyönyörű ékköves nyakék… Ha csak rágondolt, Thranduilt elfutotta gyűlölet. Csak éppen meg akarta érinteni, s már kérdezte volna Thrórt, mit kíván érte, amikor az az átkozott szolga becsapta a ládikát, kis híján az ujját is becsípve. Persze az ura parancsára!
Neked adhatnám, de nem vagyok hajlandó megválni a kincstől a barátságod kedvéért. Ezt jelentette, amit a törp tett.
„Hát legyen, kevély Thrór – gondolta haragosan a tünde-király. – Ha nem kellett neked Thranduil barátsága, majd meglátod, mit jelent a gyűlölete!”

*


Kissé lehiggadt, mikor az erdőbe ért. A fák mindig megnyugtatták. Rájuk örökké számíthatott, sosem csapták be. A barátai voltak.
Akárcsak a szarvasok.

Nevetés, vidám kiáltások hallatszottak, és a következő pillanatban megpillantotta Nimlútht. A fehér szarvas vele szemben ügetett az ösvényen, hátán Legolasszal. Kissé lemaradva Calloniel követte őket.
A férfi megnyugodva elmosolyodott. Ezek szerint Nimlúth végre felfedezte a gyermekben a szeretetet, és összebarátkozott vele.

– Adar! Adar!* – kiáltozta a kicsi trónörökös még nem egészen tiszta kiejtéssel, azonban Thranduilnak ettől is könny szökött a szemébe. Leszállt a lováról, fiához szaladt, és boldogan emelte fel őt.
– Ennyi mindent tanultál, míg én odavoltam? – kérdezte meghatottan. A tejfölszőke hajú fiúcska vidáman kacagott.

– Kedvesem! – sietett oda hozzá Calloniel boldog mosollyal, de kissé meglepetten. – Mi dolgod volt Ereborban, hogy ily gyorsan végeztél vele?
A férfi elkomorult.
– Semmi – felelte, visszanyújtva Legolast az anyjának. Aztán észrevette, hogy a kicsi keze ökölbe van zárva.
– Mit szorongatsz, fiam? – kérdezte, megfogva a kicsi öklöt, mire az szétnyílt, és a férfi néhány fehér szőrszálat pillantott meg fia tenyerében. Olyan fehéreket, mint Lasgalen Ékkövei.
Nimlúth felé fordult, és látta, hogy a szarvas nyaka egy darabon szinte meg van kopasztva.
Felrémlett előtte egy másik, hasonló nyak – de az még véres is volt.

Calloniel észrevette, hová irányul férje tekintete.
– Tudod, amikor Legolas az előbb lovagolt Nimlúthon, jobb híján a bundájába kapaszkodott, és véletlenül kicsit kitépett belőle – magyarázta. – De ezért igazán nem lehet senkit sem hibá…
– Senkit sem lehet hibáztatni, így véled?! – Thranduil hangja ijesztően megváltozott. – Valamirevaló tünde soha nem bántja az állatokat, még ha az élete is az ár! Igen – fordult fiához eszelős dühvel –, inkább le kellett volna esned és nyakad szegned, minthogy akár egyetlen szálat is kitépj ebből a gyönyörű szőrből, ami úgy csillog, mint… – Nem fejezte be a mondatot, csupán egy utolsó dühös pillantást vetett még a pityergés határán álló fiára, majd hátat fordított mindannyiuknak, a lovára pattant, és elvágtatott, hogy csak úgy porzott utána a hó.

~Calloniel~


Legolas elsírta magát, anyja magához ölelve próbálta csitítani. Közben értetlenül meredt maga elé. Mi történhetett ott Ereborban, amitől a férje ennyire ingerült?
Nos, ezt soha nem fogja megtudni. Kérdezni nem mer, a férfi pedig soha nem mond el neki semmi bajt, ami az uralkodáshoz köthető.

Az asszony Nimlúthra pillantott. A szarvas arrafelé bámult, ahol Thranduil eltűnt a fák között, ezüstöskék szeme tele volt értetlenséggel. Aztán megfordult, és orrát a kisfiú lelógó lábához érintette.
Calloniel nagyon halványan elmosolyodott.
– Akarsz még ráülni egy kicsit Nimlúth hátára, kedvesem? – kérdezte a hüppögő Legolastól.

*


– Beszélj! – intett fáradtan az őrkapitánynak Thranduil.
– Valami mozgolódik északkeleten. Nem tudunk semmi biztosat, de valószínűleg veszedelem készül.
– Milyen messze van? A határainkon belül fekszik még? – kérdezte élesen a király.
A tünde felsóhajtott. Sejtette, hogy ez lesz.
– Nem, Hîr nîn* – hajtotta le a fejét.
– Akkor a parancsomnak megfelelően nincs közünk hozzá.
– De Hîr nîn…
– Elmehetsz – intett hidegen a király.
A katona beletörődően meghajolt, sarkon fordult, és távozott.

A titkon hallgatózó királynőnek ekkor lett elege férje közönyéből. Nem értette, miért lett Thranduil ilyen… más, mióta hazatért Ereborból, nem tudta, mi lehetett az a dolog, amin több év alatt sem tudott túllépni. De egyben biztos volt: nem hagyhatja, hogy a férje egy ilyen dolgot elhanyagoljon, még ha az ő szemében apróságnak tűnik is. Gyakran egy apró kavics indítja el a leghatalmasabb lavinát.
Ellökte magát az oszloptól, ami mögött rejtőzködött, és a katona nyomába sietett.

– Várj egy percet! – szólt utána, mire a férfi csodálkozva megfordult, majd megpillantva királynőjét, meghajolt. – Hallottam, hogy a férjem nem engedte elmondanod a híreidet, pedig talán fontosak lettek volna. Kérlek, mondd el nekem, amit neki akartál.
– Ahogy parancsolod, Hiril nîn* – hajtott fejet a kapitány. – Bizonyára te is tudsz a Chithaeglir északi végénél lévő gonosz erődről, Gundabadról. Harcosaim orkokat láttak arrafelé szabadon kószálni, és feltételezik, hogy a számuk ismét megsokasodhatott a falak mögött. Meg kellene bizonyosodnunk róla, mi folyik ott, és ha valami veszély fenyeget, akkor harccal fellépni ellenük. És meg is tenném a szükséges lépéseket, ha ez nem ellenkezne a király parancsával.

Calloniel egy pillanatig sem gondolkozott.
– Tedd meg, és ne érdekeljen többé a király parancsa. Értelmetlen rendelkezéseket fölösleges és ártalmas betartani. Én utasítalak rá férjem nevében: kémleld ki, ami szükséges, de teljes titokban. A királynak semmit sem szabad megsejtenie.
A harcos rémülten hőkölt hátra.
– Hiril nîn, jól értem szavaid? Árulásra buzdítasz felséges urunk ellen?
– Nem ellene, csak az akarata ellen – felelte Calloniel nyugodtan. – És az jelen esetben nem egyezik sem a népünk, sem Középfölde érdekeivel. Küldj kémeket Gundabadba, és jelentsd nekem, mi a helyzet. Mostantól én vagyok a parancsnokod egészen addig, amíg férjem újra méltó nem lesz erre a címre.
– Értettem, Hiril nîn – hajolt meg a férfi, majd sietős léptekkel távozott.

Calloniel lehunyta a szemét, égő homlokát a falhoz simította. Bár a katonának mást mondott, ő is úgy érezte, a férjét árulta el, és nem a parancsát. Tudta, hogy tényleg így a legjobb Középfölde népeinek szempontjából, tudta, hogy ezt kellett tennie, mégis azt kívánta: bár ne tett volna semmit.

– Hát itt vagy, kedves? – hallotta maga mögül Thranduil hangját. Mosolyt erőltetett az arcára, és nyugodt mozdulattal fordult meg. – Azt hittem, a fiad bölcsője mellett ülsz most is.
Fiad. Miért nem: fiunk? Óh, mi baja lehet a férjének Legolasszal?
– Igazán örülök, hogy a kis királyfi mégiscsak engedett neked valami szabadidőt. – Tehát ezért a neheztelés! Thranduil minden egyes szava, gúnyos-őszinte mosolya egy-egy tőrdöfés Calloniel szívében. Hát nem érti, hogy egy fejlődésben lévő gyermeknek sok törődésre van szüksége, különösen ha jön a foga?
És nem csak az anyjának, hanem az apjának is foglalkozni kéne vele! Legolas napjában többször is megkérdezi: Mas adar?*
Calloniel megérezte a homlokán férje csókját. Szemlesütve tűrte kedvese szeretetnyilvánítását, és közben a szívét marcangolta az őrjítő lelkiismeret-furdalás.

*


És ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit egy hónap múlva érzett.

Az őrkapitány rossz hírekkel tért vissza. Néhány harcosának sikerült belesnie az erődbe, és riasztó dolgokat láttak. Odabent több száz ork tanyázik, egyfolytában szaporodnak és fegyvereket készítenek. Meg kellene fékezni őket, amíg nem késő.
Calloniel a tenyerébe hajtotta a fejét, barna hajzuhataga lágy függönyként takarta el fájdalmas arcát. Lehet, hogy nem lett volna szabad beleavatkoznia ilyen dolgokba? Elkésett gondolat: nincs visszaút.

A nő felállt a végre-valahára álomba merült Legolas bölcsője mellől, és az íróasztalához sietett. Pergament, tintát és tollat vett elő, nehéz sóhajjal leült, és írni kezdett.

Elrond vail…

Igen, így lesz jó. Imladrisi testvéreik majd segítenek.
Calloniel részletesen elbeszélte a gundabadi helyzetet, és nem vetett féket a tollára: azt is megírta, hogy férje agyát valamiféle őrület borítja, amitől egyszerűen cselekvésképtelenné vált. Ő pedig semmit sem tud tenni ez ellen.

A Zölderdő serege nem elég, hogy megfékezze őket, még akkor sem, ha minden egyes férfit harcolni rendelünk. Ezért kérlek, Hîr nîn, ha maradt még valami emlék a szívedben rég elesett atyámról, segíts rajtunk! Akkora sereget küldj csak, amit nélkülözni tudsz a birodalmadban, még ha ez csupán tíz katona is; minden harcost köszönettel fogadunk.
Mindent köszön és a legjobbakat kívánja Neked és népednek
Calloniel, Gil-galad lánya.


Az úrnő lepecsételte a levelet, és kisietett a szobából. Egy óra múlva az üzenet már az őrkapitány táskájában lapult, aki azzal az utasítással vágtatott el, hogy kézbesíttesse Elrond úrnak Imladrisba, és gyűjtse össze, kire lehet számítani a harcban. Fontos, hogy csak azok jöjjenek, akik tisztában vannak vele, hogy megszegik a király parancsát, de azzal is, hogy miért teszik ezt. Egy kapitánynak tudnia kell, mely harcosokban lehet megbízni, hogy nem árulják el a titkos tervet Thranduilnak.
Calloniel hosszan nézett a levélvivő után. A nyelve hegyén ott volt a visszahívó parancs, de nem ejtette ki a száján. Nem tehette meg.

Nem tért vissza a palotába. Kétségbeesetten futott az erdőben, kerülve az ösvényeket, nehogy összetalálkozzon valakivel; menekült a saját tette elől. Megkereste azt a helyet, ahol annak idején találkozott a férjével, mikor ő hazatért Ereborból. Ki tudja, ha akkor nem kérdez rá az ottani dolgaira, talán nem történik meg mindez…
Calloniel elgyengülten rogyott a földre, és sírt. Ezelőtt akkor tett ilyet utoljára, amikor megtudta, hogy apja halott.

Lehetséges, hogy Gil-galad talán előre tudta mindazt, ami most történik, már azelőtt, hogy ő megszületett volna. Talán ezért adta neki a hős nevet.

*


– A seregünk készen áll – jelentette az őrkapitány. – De sajnos alig nyolcvanan vagyunk, és Imladrisból sem várhatunk sokkal többet. Kockázatos lenne ennyi katonával elindulni.
– Mégsem tehetünk mást – sóhajtott a királynő. – Ha nem támadunk most rögtön, az orkok száma több ezerre növekedhet ott a falak mögött. Vetess ki a seregnek két hétre elegendő élelmet a raktárból, véleményem szerint annyi elég lesz útravalónak. Amint az imladrisi sereg a határainkra ér, indulunk.
– Mindent megteszek, Hiril nîn – hajolt meg a férfi.

Calloniel hatalmas levegőt vett, hogy legyen ereje végigmondani a következő mondatot.
– Én is veletek tartok.

*


Az úrnő öltözködött. Könnyű vászon ing, bőrnadrág, -mellény és -csizma, páncéling és további vértek. A sisakot egyelőre csupán a kezébe vette.

Még egyszer a szemébe akart nézni Thranduilnak, mielőtt elmegy. Ezzel elcsendesítheti háborgó lelkiismeretét. A trónterem felé vette az irányt. Lehajtott fejjel ment, haja eltakarta az arcát.
– Miféle hírt hoztok elém megint? – hangzott a király fáradt-ingerült kérdése.
Calloniel felemelte a fejét.
– Háború-félét – felelte szomorú hangon. Thranduil meglepetten hőkölt hátra.
– Kedvesem! Mire készülsz?!
– Megtenni azt, amit neked kellett volna – felelte az úrnő. – Megszegtem a parancsodat: meghallgattam és komolyan vettem egy hírt, ami a határainkon túlról jött. Bármennyire is óvtál az uralkodástól, most beleártottam magam, és egyedül megszerveztem egy háborút a gundabadi erőd ellen, ahol elszaporodtak az orkok. Kérlek, bocsáss meg nekem.

– Calloniel, te megőrültél! – Thranduil fejvesztve rohant le a trónszék lépcsőjén, és vállainál fogva megrázta feleségét. Ő szelíden eltolta magától férje kezeit.
– Lehetséges – mondta halkan. – De akkor sem én kezdtem el furcsán viselkedni hamarabb kettőnk közül. Nem tudom, mitől borította el elmédet a homály, ami elválaszt téged régi önmagadtól. De nagyon megváltoztál.
Thranduil nem tudott mit felelni. Tágra nyílt szemmel, lihegve meredt felesége arcára.
– Kérlek, gondolkozz el azokon, amit most mondtam! Lesz rá időd, amíg én harcba vezetem a népeimet: a Zölderdő és Imladris tündéit. Remélem, amikor visszatérek utamról, ismét magamra és Rád találok majd, kedves. Addig is: namarië.
Apró csókot lehelt szoborrá merevedett férje ajkára, majd könnyeivel küszködve távozott. Hátra volt még egy búcsú – a gyermekétől.

Legolashoz sietett. A kicsit Nimlúth társaságában találta a szobájában, épp önerőből próbálta felküzdeni magát a szarvas hátára. Az asszony segített neki.
– Naneth* – mondta a gyermek –, oly szép a ruhád, meg nem is szép. Csillog, de hideg, mintha üres lenne.
Calloniel szemét elfutotta a könny.
„Akárcsak a szívem” – sóhajtott magában.
– Úgy van, kedves. Tudod, ez az utazóruhám.
– Elmész? – lepődött meg Legolas.
– Muszáj, kicsim – bólintott az asszony.
Ne félj, nemsokára visszatérek. Ezt akarta mondani, de valamiért nem jött ki hang a torkán. Nem tudott hazudni a gyermekének – mert egyáltalán nem biztos, hogy valaha is hazatér.

– Adhatok búcsúpuszit? – nyújtotta ki felé a kezét a kisfiú.
– Anélkül eszembe sem jutna elmenni – mosolyodott el a királynő, és jobbról-balról arcon csókolta fiát. – Namarië.
– Nara… nema… szia, Naneth – adta fel a próbálkozást Legolas, ezzel újabb könnyes mosolyt csalva édesanyja arcára.
Calloniel még utoljára magához szorította a kisfiát, majd kezét a kíváncsian figyelő Nimlúth bundájára tette.
– Vigyázz rá! – suttogta, majd elhagyta a palotát.

Elkezdődött a hosszú menetelés az egykedvű, szakadatlanul hulló hóesésben; a tündék csizmái alatt porzott az út, szájukból apró felhőket hurcolt magával a metsző, hideg szél. Hamarosan hópelyhek sűrű függönye takarta el őket az utánuk tekintők aggódó pillantásai elől.

… Abból a seregből senki nem látta többé az otthonát.

*

~Nimlúth~


– Egy hónap telt el azóta, hogy az úrnő elhagyta e csarnokokat. Azt kérte, ha két hét múlva nem térne vissza, jelentsem neked halálhírét, Hîr nîn. – A kapuőr a könnyeivel küszködve állt a királyi trón előtt. – Én egy darabig hittem benne, hogy csupán késlekedik, de már kétszer annyi idő telt el, mint amit ő mondott, és nem járt határaink közelében sem ő, sem senki, aki vele együtt távozott.
Thranduil némán, üveges tekintettel meredt maga elé.
– Igazán sajnálom, Hîr nîn – suttogta a katona, majd meghajolt, és magára hagyta Thranduilt a gyászával.

Nimlúth ott ült a trón mellett. Nem értette, mi történik, de állati ösztöne azt súgta neki, hogy komoly baj lehet.
Thranduil csupán órák múltán volt képes megszólalni.
– Calloniel – suttogta maga elé alig hallgatóan. – Ifîr. Ifîr…
Nimlúth felpattant a helyéről. Ezeket a szavakat ő is értette.
Calloniel meghalt!

*


Innentől kezdve pokollá lettek napjaik. Thranduil, ha csak tehette, kint járt a behavazott erdőben, és magával vitte Nimlútht is. De még ezekben a sétákban sem nyert egyikük sem lelki enyhülést. Bármerre is bolyongtak, unos-untalan visszatértek az Erynduin folyó partjára. A máskor vadul hullámzó, örvénylő vizet most áttörhetetlenül vastag jégtükör takarta. Hideg volt az idei tél.

A palotában sem telt jobban az idő. A király ott is igényt tartott arra, hogy együtt lehessen hű szarvasával, fiával viszont egy percet sem volt hajlandó együtt tölteni. Nem bírta volna ki, ahogy az alig négy éves gyermek ránéz az édesanyja szemeivel, és megkérdezi: Mas han Naneth na?* Ő pedig nem tudott volna mit felelni neki. Úgy vélte, azért van a dajka, hogy pótolja az anya hiányát, és válaszoljon az ilyen kérdésekre.
Az utóbbira képes is volt, de az édesanyát képtelenség teljes mértékben helyettesíteni, bármennyire is szereti egymást a nevelő és a gyermek.

*


Egy napon Nimlúthnak elege lett. Nem bírta tovább a király szívében uralkodó fagyot; szerette őt, amíg élő lény volt, de így, kővé váltan már nem tudta szeretni. Szökni akart, el innen, minél messzebb a palotától, mert ennél még a kinti fagy is kibírhatóbb. De nem mehet egyedül. Magával kell vinnie azt, aki itt leginkább a védelmére szorul: a gyermeket.

A következő éjjel belopózott az alvó Legolas szobájába. Fejével addig böködte a kisfiút, amíg fel nem ébredt.
– Mit akarsz ilyenkor, Nimlúth? – kérdezte suttogva. – Látod, amikor Dada alszik, nekem is aludni kell.
„Most ébredj fel, és öltözz. Velem kell jönnöd.” – A szarvas a szemével, a gondolataival, a szuszogásával beszélt, és a gyermek megértette. Kiszállt az ágyából, segítség nélkül kapta magára kis csizmáját, köpenykéjét, majd felszállt a készségesen lekuporodó állat hátára.
– Hová megyünk, Nimlúth? Naneth után?
„Még az is lehet” – felelte a szarvas.
Hiszen ez volt az igazság. Akármi történhet velük odakint. De bármi is vár most rájuk, egy biztos: semmi áron nem fogja hagyni, hogy a gyermek bármiben is hiányt szenvedjen. Mostantól ő a gazda, ő parancsol.

Pár hónappal ezelőtt, egy céltalan bóklászás során fedezett fel egy különleges kijárást a palotából. Nem kapu volt, és nem is annak használták a tündék. Ha nem lett volna befagyva a folyó, ő sem merte volna használni.
A pincébe sietett, az élelmiszerraktárakhoz. Letérdelt.
„Végy magadhoz valami útravalót” – utasította a kis Legolast, aki erre lekászálódott a hátáról, és elvett egy csomagnyi lembast meg néhány almát.
– Az almákat neked hozom, jó? – mondta, miközben egy vászondarabba csomagolta a szerény elemózsiát, és újfent felszállt a szarvas hátára.

„Készülj fel, ugrani fogunk. Kapaszkodj erősen.”
– De akkor megint kitépem a szőrödet, és Adar mérges lesz – aggódott a gyermek.
„Többé nem fog emiatt haragudni rád.”
Nimlúth patájával kopogtatott a padlón, majd amint megtalálta a megfelelő helyet, ugrott egyet, hogy ezzel növelje súlyát.
A következő pillanatban a padló megbillent alattuk, és zuhanni kezdtek. Legolas a figyelmeztetés ellenére nagyon megijedt, és csaknem leesett a szarvas hátáról. De a rémisztő állapot csupán pár pillanatig tartott, és érezte, hogy Nimlúth újra szilárd talajon áll.

– Minden rendben – mondta, kissé önmagát is nyugtatva, és körülnézett. Valami furcsa üregben álltak; felülről deszka, oldalt sziklák határolták, és csupán egy alacsony folyosó vezetett ki a szabadba. A falak visszaverték a szarvas patáinak dobogását.
– Nimlúth, mi ez a csillogó padló? – kérdezte a gyermek, majd csodálkozva felkacagott. – Hallgasd csak, itt a falak az én hangomon beszélnek!
„Az a saját hangod, amit hallasz. Amin járunk, az pedig a folyó, ami megszilárdult ebben a hidegben.”
– Aha – felelte a kicsi bizonytalanul; nem igazán értette.

Amint elérték a folyosó végét, a szarvas azonnal kikapaszkodott a partra; eddig is a folyó szélén ment, ahol a legvastagabb volt a jég, nehogy beszakadjon alattuk. Utoljára még megfordult, hogy búcsúpillantást vessen a palotára, majd eltűnt az erdő sűrűjében, ahol a tündék nem tudják követni a nyomát. Fogalma sem volt, merre megy, követte, amit ösztönei diktáltak számára. Egyre ügyelt csak: hogy a palotába vezető út soha ne előtte legyen.
Pedig nagyon szívesen visszafordult volna. Egy halvány, szinte tudattalan remény ott élt a szívében, hogy a gyermeknek egy idő után hiányozni kezd az apja, és visszamehetnek.

– Nimlúth, fázom! – Legolas dideregve húzta össze magán a köpenyt. – És úgy elgémberedtek az ujjaim, hogy nem tudok tovább kapaszkodni a bundádba.
A szarvas sóhajtva letérdelt, hagyta, hogy a kicsi lemásszon a hátáról, majd egymáshoz simulva haladtak tovább.
Egy hóval lepett tisztásra kiérve Nimlúth megtorpant. Határozatlanul nézett körbe; valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha már járt volna itt nagyon-nagyon rég.
A következő pillanatban megrohanták az emlékek.

*


Furcsa hangok verték fel az erdő csendjét, amikből csupán a népének kiáltásait ismerte fel, a többi idegen volt. Fogalma sem volt, miért vannak ezek a zajok, de ösztönei veszélyt sejtettek.
Egymás után emelgette lábait, fejét forgatta, ennél több mozgásra ugyanis nem nagyon volt lehetősége a bokor szúrós ágai között. Ösztönösen menekülni szeretett volna, kirohanni a szabadba, de anyja meghagyta, hogy ne mozduljon el innen. Így hát visszafeküdt a földre, és összekuporodva, hangtalanul lapult az ágak rejtekében.
A hangok egyre közelebb értek. Tisztán hallotta és értette is anyja ismétlődő kiáltását:
fussatok!, de sejtette, hogy nem neki szól.

Hirtelen az anya hangja megváltozott. Magassá, élessé és sokkal hangosabbá vált, de még így is majdnem elveszett egy borzalmas, idegen ordításban. Aztán elhallgatott.
Ő reszketett a búvóhelyen. Érezte, hogy most valami visszavonhatatlan baj történhetett. Nem bírt tovább ottmaradni a bokorban; felpattant, és kiszaladt a tisztásra.
Nem értette, miért van ilyen hideg. Amikor ő született, oly szépen sütött le a magasból a szépséges, aranyló fény, most pedig az ég egyhangú szürke volt, a földet és a fák ágait pedig belepte valami fehér, csillogó, pelyhes, ám rettentően hideg anyag. Patái most is ebbe süppedtek. Fázott, de azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára odabújhat az anyjához, akinek teste mellett felmelegedhet.

A tisztásra érve furcsa alakokat vett észre körben a fák mentén, de nem méltatta őket figyelemre. Ő most csakis az anyját látta, aki ott feküdt nem messze tőlük, mozdulatlanul. Hozzásietett, hogy megmelegedhessen – de alig bújt hozzá, már el is húzódott.
Az anya teste ugyanis majdnem olyan hideg volt, mint a fagyos föld. És amikor a szemeibe nézett, nem látta benne azt a lángot, ami ezelőtt mindig benne volt, amikor egymásra néztek; az a tekintet most üres volt, csupán a körülötte lévő fehérséget tükrözte vissza. És ő tudta, hogy ez mindörökké így is marad már.
Fogalma sem volt, minek nevezheti ezt az érzést, de valami belül úgy sajgott, mintha kitépték volna a testéből. Szemét behunyta, fejét a már teljesen kihűlt testre hajtotta, torkából, halk, magasan szűkölő hangok törtek elő.

Kisvártatva valaki gyengéden a magasba emelte, bebugyolálta valamibe, ami épp olyan meleg volt, mint az anyja teste régen, és sokáig vitte valahová. Nem tudta, mi történik vele, de az előző pillanatok emlékei egyre jobban távolodtak tőle, ő pedig kissé félve, de kíváncsian várta, mi lesz az új kaland vége.
Amikor elvonták előle a sötétséget, egy furcsa, idegen arcot látott maga előtt, amin vékony nedvességcsíkok futottak le a szemtől az állig. És ezek a szemek, bármennyire idegenek voltak is, szeretettel voltak tele.
– Sajnálom – suttogta az ismeretlen, majd magához húzta az ő fejét, és összesimult vele.


*


Nimlúth újra ott állt azon a helyen, ahol ki tudja, hány évvel ezelőtt gyökeresen megváltozott a sorsa; megtudta végre, hogyan került az erdőtündék palotájába.
És most, ugyanitt, újabb fordulópont következhet be az életében. Két út áll előtte, minden attól függ, melyiken indul el új ismereteinek birtokában – és bármelyik is lesz az, nem fordulhat vissza soha többé.

*

~Thranduil~


– Hogyhogy nem tudod, hol van?! – A király sápadt arca egyszerre vérrel telítődött.
– Az éjjel… tűnhetett el – zihálta rémülten a dajka. – Egy patanyomot találtam… az ágya mellett.
Thranduil a fejéhez kapott. Teljesen egyértelmű, ami ebből következik, de annyira hihetetlen.
Nimlúth megszöktette Legolast!
– Őrség! – kiáltott fel Thranduil, mire egy katona azonnal előtte termett, és feszesen tisztelgett. – Ki az erdőbe, most azonnal! Kövessétek a szarvasok nyomait, valamelyik Nimlúthé lesz, és az elvezet a fiamhoz!
– Igenis, Hîr nîn! Addig nem térünk vissza, amíg meg nem találjuk a gyermeket! – hajolt meg a férfi, majd kirohant a teremből.
– Hagyj magamra – intett a király a dajkának, aki aggódó arccal, kezét tördelve távozott.

Thranduil a trónjára roskadt. Gondolatai között megjelent elhunyt feleségének vádló tekintete. A kék szemek, amelyek máskor oly szépségesen ragyogtak, mint az égbolt egy napsütéses, késő téli reggelen, most metsző hidegséggel néztek rá. Ő pedig összeroskadt a gyötrelemtől.
Már másodszor érezte ezt a lelki kínt, a kései bűnbánatot. Lelki szemei előtt felrémlett egy hideg tavaszi nap, amikor egy pillanatra még visszatért a tél; egy hóval fedett, kis tisztás, aminek fehérén vörös foltokat ejtett a legyilkolt szarvasok vére; egy ezüstfehér gida…
Aznap vadászott szarvasokra először és utoljára. A kisgida gyászát látva megfogadta, hogy soha többé nem bánt egy vadat sem. Akkor bocsánatot nyert: Nimlúth elfeledte a végzetes napot, és azóta is szereti őt. Azonban most a fiával együtt ő is elveszett számára, csupán mert ő gyáva volt ahhoz, hogy szembenézzen a jelennel.

Hogy lehetett ennyire… Nem, erre nincs szó!
Most, hogy Calloniel…
„Mondd ki végre!”
… meghalt
, nem a dajkának, de neki kellett volna pótolni a fia számára még az anyát is. Ehhez képest még mint apa is megvonta magát tőle.
A szemrehányó asszonyi szempár eltűnt, helyét átvette az üres tekintetű gyermeké.
Legolas árván élt azóta, hogy Calloniel örökre eltűnt innen, pedig azt sem tudja még, mi az a halál.

Gyakran csak akkor tudjuk meg, mennyit ért nekünk valaki, amikor többé már nem lehet a miénk. Olyan sokan mondják ezt a mondatot anélkül, hogy értenék.
Thranduil ma megértette.
A trónszékére rogyott, a karjára hajtotta a fejét, és némán sírt. Észrevétlenül, mert egy királynak nem szabad könnyet ereszteni, semmilyen körülmények között.

*


Tíz perc – vagy egy örökkévalóság? – telt el, amikor lábdobogás és izgatott kiáltások ütötték meg a fülét. Ruhája ujjába törölte az arcát, megkeményítette a tekintetét, majd felnézett.
Egy pillanatig azt hitte, álmot lát. Nimlúth vágtatott feléje, hátán a hálóruhába és köpenybe öltözött, ragyogó szemű, gyermeki-kedvesen mosolygó Legolasszal, épen és egészségesen.

Mire észbe kapott, már a padlón térdelt a fehér szarvasbika mellett, karjában az egyszerre síró-nevető gyermekkel. Az ő szeméből is peregtek a könnyek, és most már nem szégyellte őket senki előtt.
Azt hitte, nincs több esélye, az égiek mégis megbocsátottak neki.

– Ígérem, ezentúl jobb Adar leszek – suttogta a gyermeknek. – Ha segítesz. Naneth sajnos nem tudott megtanítani, hogyan lehetek az, de te még megteheted, Ion nîn*.
A kisfiú még szorosabban ölelte át apja nyakát.
– Szeretlek, Adar – válaszolta.

~~~


A tél mindennek tanúja volt.
Látta a kegyetlenséget, a fájdalmat, az önvádat, a dühöt.
Látta a bizalmat és a féltékenységet, az őrületet és a szeretetet.
Látta a halált, a gyászt, a megbánást; és látta a megbocsátást is.
Még a tündék ideje is lejár egy nap, de a fagy beáll, a hópelyhek lehullanak minden évben. Sohasem ugyanazok, mégis mindig ismerősek maradnak annak, akivel egyszer már látták egymást. A tél láthatatlan szemei szakadatlanul figyeltek és figyelnek ezután is, mindörökké.


Vége




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)