Esős kívánság írta: Nezumi

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Érdekelne egy történet egy fiúról, aki valamilyen különös véletlen folytán macskává változik. Kíváncsi lennék, hogyan birkózik meg azzal, hogy sem az anyja, sem az apja (aki mellesleg allergiás a macskaszőrre) nem ismeri fel, és az egész világa a feje tetejére áll. Ki lesz a segítségére? Sikerül végül visszanyernie emberi alakját, vagy macska marad örökre?


Esős kívánság



Oliver Hayes egy átlagos tizenhat éves srác volt, aki utálta, hogy el kellett hagynia azt a várost, ahol felnőtt. Hátra kellett hagynia a megszokott környezetet, a barátait, az iskoláját és a legkedvesebb helyeit. Az apja új munkahelyet talált, és emiatt volt szükséges a költözés. Anyja örült az új helynek, a nagyobb városnak, de ő nem osztotta lelkesedését. Jobban szeretett volna visszatérni a már jól megszokott környezetébe, amit valóban otthonnak nevezhetett. Amikor megtudta a költözés tényét napokig dühös volt, és duzzogva kerülte szüleit, ahogy csak tudta. Inkább elvonult a szobájába, még enni sem volt hajlandó a szüleivel. Hiába tiltakozott a költözés ellen, nem tehetett semmit. Az anyagi helyzetükkel sosem volt gond, így nem értette, miért szeretnének egy munkahely miatt ennyire költözni. Apja viszont szerette volna, ha még jobbá tehetné családja életét, így viszont Olivernek egy egész életet kellett maga mögött hagynia.

Most pedig az új, emeletes, kertes házuk egyik szobájában állva lehangoltabb volt, mint valaha. A falak csupaszak és idegenek voltak. Rideg ellenségként vették őt körül. A személyes holmijai körülötte, kartondobozokba csomagolva vártak arra, hogy kibontsa őket. Ő viszont jobban szerette volna őket visszapakolni a költöztető kocsiba, és visszamenni oda, ahonnan eljöttek. Mérgesen huppant le a földre, dobozai társaságába és felsőjének kapucniját a fejére húzta. Keresztbe tett karokkal meredt maga elé. Bepakolni sem lett volna hajlandó a házba, de amikor apja az ő holmiját rejtő első dobozt behajította a házba mérgében, kénytelenül bár, de besegített szüleinek. Nem akarta, hogy néhány törékeny és értékes dolga bánja, hogy az apja nem érti meg az érzéseit.

Oliver fekete hajának rövid tincsei előre hullottak, ahogy végül előre hajolva az egyik dobozért nyúlt, aminek egyik oldalán az „Oliver könyvei” felirat díszelgett. A könyveit nagyon védte és féltette. Nem szívesen adta kölcsön még a barátainak sem. A könyvek nyújtották számára azt a világot, ahová bármikor elmenekülhetett a külvilág elől. A történetek mindig nyugtatólag hatottak rá, és bármikor meg tudták vigasztalni. A könyvei társaságában biztonságban érezte magát. Kipakolta maga köré a könyveket, miközben hosszan nézegette a borítójukat, némelyiken nosztalgiázva simított végig.

Pillanatokkal később a gyomra kordulással jelezte, hogy ideje lenne ennie valamit. Felállt a földről, mindent úgy hagyva, ahogy pakolta őket. Lement a földszintre, hogy megkeresse a szüleit. Elhaladt a berendezett nappali mellett, ahogy a kis folyosón végigsétálva belépett az étkezőbe. Már minden bútor a helyén volt, amit magukkal hoztak. Szülei hangját a konyhából hallotta kiszűrődni, így benézett oda. Édesanyja éppen abban a pillanatban nyúlt a telefonért.

– Oliver, jókor jöttél, éppen szólni akartam. Pizza jó lesz vacsorára? – kérdezte. Édesanyja mindig is alacsony volt, baba arcú, szépen ívelt szemöldökkel, ég kék szempárral és éjfekete hajjal. Már jóval túl volt a harmincon, de mindenki fiatalabbnak nézte.
– Persze, tökéletes – felelte, majd neki támaszkodott a konyhapultnak. – Gombát is kérek rá.
– Természetesen, drágám – mondta mosolyogva a nő, aztán tárcsázni kezdtek. Oliver közben körbenézett. Még jó néhány kartondobozhoz hozzá sem nyúltak.
– Holnap is pakolni fogtok?
– Igen, de te suliba mész, fiam. Holnap anyáddal végzünk az utolsó doboz kipakolásával is – felelte apja belépve a konyhába, mire ő elhúzta a száját. Édesapja magas, izmos ember volt, barna hajjal és zöld szemmel, amit ő is örökölt.
– Nem lehetne, hogy itthon maradok? Legalább hadd szokjak hozzá a házhoz. Még a várost sem ismerem – mondta Oliver kérlelve.
– Nem, drágám, ilyet nem játszunk. Holnap suliba mész, találsz barátokat, és majd velük bejárod a várost. Apád pedig reggel elvisz az iskolába, nem fogsz eltévedni – felelte édesanyja, aki addigra befejezte a pizza rendelést.
– Király – mondta Oliver mielőtt visszaindult a szobájába.

Idegen volt minden, és ideges is volt, mert nem tudta mi fogja várni másnap. Milyen lesz a suli? Hogyan fogják őt fogadni a társai? Kinézik maguk közül, vagy meglepően befogadóak lesznek? Ebben a helyzetben egyáltalán nem tudta pozitívan nézni a dolgokat. A félelem folytonosan fojtogatta, és rengeteg kérdés tolult agyába. Bízhatott volna magában, hiszen mindig is könnyen barátkozott. Barátságos természetűnek vallhatta magát, de ez az új hely elvette az önbizalmát. Egy feszült sóhaj hagyta el tüdejét, ahogy becsukta a háta mögött az ajtót. Idegesen túrt bele a hajába, majd ment az ágyához és lerogyott rá. Végül, hogy kicsit lefoglalja magát, és ne fulladjon bele gondolatai és aggodalmai tengerébe pakolászni kezdett. El akarta terelni kicsit a gondolatait, hogy egyúttal leküzdje frusztráltságát. A könyveit felpakolta a könyvszekrénye polcaira, kipakolta a ruháit, megcsinálta az ágyát, aztán ismét lerogyott rá. Mi van, ha nem tud barátokat szerezni? Kíváncsiak lesznek rá egyáltalán vagy neki kell kezdeményeznie? Fel-alá kezdett járni a szobában. Legalább a környéket ismerné, vagy a szomszédokat, de semmi. Teljesen a nulláról kell kezdenie mindent. Kezdett egyre idegesebb és feszültebb lenni, ahogy arra gondolt, hogy nincs senkije a családján kívül. Egyedül érezte magát. Elveszettnek.

Amikor édesanyja felszólt, hogy megjött a pizza, ő idegesen túrt bele újra a hajába, majd vett egy nagy levegőt és kifújta. Elrugdosta az üres dobozokat az útjából, és lement az étkezőbe. A szülei vidáman beszélgettek és tervezgettek, miközben ő csöndben duzzogva fogyasztotta el a vacsoráját. Amint befejezte úgy döntött, hogy ideje kimentenie magát szülei társaságából. Nem bírta látni, hogy ők ennyire örülnek ennek az egésznek, de őt közben nem értik meg.
– Köszönöm, befejeztem – felelte, majd felállt az asztaltól. – Elmentem aludni. Jó éjt!
– Jó éjszakát, Oliver! – köszöntek el tőle a szülei.

Felment az emeletre, megkereste a fürdőt, lezuhanyzott, és pizsamába öltözve visszatért a szobájába. Egy kupacba pakolta a dobozokat, bár nem tudta, hogy miért. Nem zavart volna ott senkit sem, de úgy érezte valamit még csinálnia kell, hogy ne robbanjon fel. Egész nap itt szerette volna hagyni ezt a helyet, és visszatérni a jól megszokotthoz. A régi házukat akarta, a szeretett várost és a barátait. Az élet persze nem ilyen könnyű. Ki kell hoznia magából a legtöbbet. Lemondóan sóhajtva nézett le a lába előtt heverő dobozokra, majd lekapcsolta a villanyt és bebújt az ágyába. Sokáig csak forgolódott benne, mielőtt az álom végül magával ragadta volna.

Másnap reggel furcsa érzéssel ébredt. Álmosan kelt ki az ágyból és csak akkor vette észre, hogy valami megváltozott, amikor lábai a földet érték. Olyan volt, mintha a szoba egy éjszaka alatt megnőtt volna. Körbe fordult, de nem csak az ágy tűnt óriásinak, hanem a szobában lévő bútorok is. A testét is furcsának érezte, ezért lenézett magára, és teljesen lesokkolta, amit látott.

Fekete, szőrös, párnás mellső lábakon állt a megszokott emberi lábak helyett. Felemelte őket egyesével, hogy jól megnézze mindegyiket. Döbbenten meg akart szólalni, de csak egy nyávogás hagyta el a száját, ami még inkább fokozta félelmét. Rémülten dermedt meg egy hosszú pillanatra, és amikor felocsúdott a falra szerelt egész alakú tükör elé futott. Nem értette, hogy mi történt vele, hiszen eddig ember volt.

Ledermedve nézte a fekete bundájú, sárgás szemű kandúrt, aki nem ő volt. Nem lehetett ő! Ő ember! Nem macska, se semmi más... Ember. Leült elé, majd a felszínére rakta jobb tappancsát. Megtapogatta az üveget, jobbra és balra forgatta a fejét, aztán fülei lekonyultak, ahogy teljesen elcsüggedt. Hogy fog visszaváltozni? Egyáltalán vissza fog tudni, vagy örökre macska testben marad, és élete végéig szőrgombócokat fog köpködni? Felkapta a fejét, amikor kinyílt a szobája ajtaja. Megörülve állt fel, és farka ide-oda járt a levegőben, ahogy megpillantotta édesanyját.

– Oliver, ideje most már felkelni! Iskolába kell menned, drágám! – mondta kedves, lágy hangon édesanyja, és amikor nem látta az ágyában, meglepetten nézett szét. – Oliver?

Szólni akart az anyjának, hogy ott van, és vegye végre észre, de emberi hang helyett ismét csak a nyávogását lehetett hallani. Anyja rákapta a tekintetét, és ijedten kiáltott fel, aztán a szájához kapta a kezét.

– Úristen! Hogy kerül egy idegen macska a házunkba? – kérdezte a nő, pedig Oliver kezdte azt hinni, hogy ő is azért ijedt így meg, mert a fiát ilyen alakban látja viszont.

Miből is gondolta, hogy majd rá fog ismerni? Csak egy macskát lát benne. Fülei lekonyultak, ahogy átjárta a szomorúság. Felesége kiáltására hamarosan megjelent apja is. Reménykedve emelte fel a fejét, miközben felnézett rájuk. Viszont arról megfeledkezett, hogy édesapja allergiás a macskákra. A férfi tüsszentett egyet, aztán még egyet.

– Mit keres itt ez a macska? Hogy került be egyáltalán? Oliver merre van? Hamarosan mennünk kell a... – kezdte, majd egy újabb tüsszentés sorozat után befejezte a mondatát. – Az iskolába.
– Nem tudom. Bejöttem, hogy felébresszem a fiunk, és ez a macska már itt volt, Oliver pedig sehol. Lehet korán kelt, és kiment sétálni az utcában. Tudod milyen ideges volt az este – mondta Alice kedvesen, majd kitolta férjét a szobából. – Viszont te maradj távol a macskától, különben rosszabbodni fog az allergiád.
– Jól van, csak tedd ki innen ezt a macskát – mondta a férfi, aztán elindult lefelé. Alice visszanézett a macskára, majd leguggolva kinyújtotta felé a kezét.
– Gyere ide, cica! Cicc, cicc – hívogatta, mire Oliver tett felé egy lépést, aztán kiiszkolt mellette az ajtón.

A nő utána kapott, de nem érte el. Oliver befutott a folyosón a legközelebbi nyitott ajtón, ami a fürdőé volt. Körülnézett, majd felugrott a szekrényre és elbújt a törölközők mögött. Hallotta, ahogy a nő hívogatja, de esze ágában sem volt előbújni. Értette szülei minden egyes szavát. Anyja pedig most arra készült, hogy kitegye a lakásból. Mi van, ha eltéved és sose kerül haza? Ha soha többé nem láthatja a szüleit? Fájdalmasan felnyávogott, amikor hirtelen elkapták a farkánál. Kaparászva, nyávogva és fújtatva próbált szabadulni, végül megkarmolta a nő kezét, aki a fájdalomtól elkapta a kezét. Ő kiugrott a törülközőket leverve a búvóhelyéről. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalás járta át, hogy bántania kellett anyját, de aztán futásnak eredt, a nő pedig utána. Szobáról szobára üldözte, míg végül a nappaliban körbe-körbe futottak, aztán Oliver irányt váltva a konyhát célozta meg. Megcsúszott a járólapon, egyenesen a falnak, amibe beütötte a fejét. Egy pillanatra megszédült, megrázta a fejét, majd ellenkezve nyávogni és kapálózni kezdett, amikor a grabancánál fogva felemelték.

– Megvagy! – kiáltott fel diadalittasan anyja, majd magához ölelte és megsimogatta. – Sajnálom, cicus, én megtartanálak, de sajnos nem lehet. Biztos van gazdád. Menj, keresd meg az otthonod – mondta a nő, aztán egy utolsó simítás után a hátsó ajtót kinyitva kirakta őt az ajtó elé, majd becsukta azt az orra előtt.

– Az otthonom itt van... – mondta, de csak szomorú macskanyávogást hallhatott a nő, aki még kikukucskált az ablakon a cicára.

Oliver mellső lábait az ajtóra rakta, és Alice-t nézve nyávogott rá. A nő hessegető mozdulatokat tett felé, mire fülei szomorúan lekonyultak. Ott ült lehajtott fejjel az ajtó előtt hosszú perceken át, majd átvágott a kerten, ki az utcára. Leült a kapu elé, és teljesen elveszettnek érezte magát. A környezete ismeretlen volt. Visszanézett a házra, ami még félig idegennek hatott a számára. Még a szomszédokat sem ismerte, hiszen csak tegnap költöztek be a házba.

Most hiányoztak csak igazán a barátai. Rájuk mindig számíthatott, ha maga alatt volt. Most is biztos fordulhatna hozzájuk. Együtt pedig kitalálhatnák, mit tegyenek. Viszont most kihez menjen? Ki segíthetne neki? Senki sem érti meg őt, hiába próbálna beszélni hozzájuk. Összegömbölyödött a kapuban, a mancsaira hajtotta a fejét, és az üres utcát figyelte, ami egyre inkább felélénkült, ahogy telt az idő.

Pár perc múlva fújtatva ugrott fel, majd menekülésre kényszerült, amikor egy kis méretű eb ugatva üldözőbe vette. Több méteren át futott, mire kinézett egy fát, amire aztán pillanatok alatt felmászott, és az egyik ágról nézett le a vérebre. Égre meredő bundával, fújva nézett le rá. Nem tudta honnan ez a hirtelen kutya utálat, de ösztönösen jöttek belőle elő a reakciók.

Miután a kutya feladta, óvatosan lemászott a fáról, körbe kémlelt, és épp elindult, amikor hirtelen émelygés fogta el. Botladozva lépett párat, vagy talán többet? Feje zúgott és furcsa mormogó hangokat hallott minden irányból. Látása elhomályosult, de nagyrészt nyitva sem tartotta szemét, nehogy még el is hányja magát. Rosszul léte nehezen csillapodott, de amikor végre abbamaradt, rémülten nézett körül. Hova került? Emberek jött mentek körülötte, de a hely cseppet sem volt ismerős. Csak annyi volt bizonyos, hogy egy forgalmas utcába sikerült jutnia valahogyan. Az egyik ember majdnem rálépett, miközben kiutat keresett a lábak rengetegében.

Végül szlalomozva kifutott a tömegből, és egy épület mellett lelt menedékre. Szíve pedig hevesen vert az átéltektől. Viszont nem maradhatott ott. Amint megfogyatkoztak előtte az emberek, átfutott a kordonig, majd át az úttesten. Hamarosan fékcsikorgás ütötte meg a fülét, de nem nézett máshová, csak egyenesen. Ahogy átért a másik oldalra, visszanézett. Egy autó gyorsított be, és ment tovább éppen. Ekkor tudatosult benne, hogy az előbb kis híján elüttette magát. Vissza akart jutni abba az utcába, ahol lakott. Viszont még azt a környéket sem ismerte, ahová került. Körbenézett, és amint meglátott a közelben egy kanyart, ami nagy valószínűleg egy másik utcát rejtett, futásnak eredt.

Utcákon át futott, és amikor azt hitte, hogy a napja ennél rosszabb nem lehet, akkor az eső is esni kezdett. Amikor megállt az emberi forgatag közepén, körbepillantott. A járda mellett a főút húzódott, a gyalogosokat egy korlát választotta el tőle. Sokan esernyővel sétáltak el előtte, mások futva, valamit a fejük fölött tartva próbáltak védekezni az eső ellen. Amint felnézett, hogy megnézze van-e a közelben utcatábla, vagy hátha megtudja, milyen épület elé került, meglepettség járta át. Azelőtt az iskola előtt sikerült megállnia, ahová ma már jönnie kellett volna.

Nem tudta, hogy mennyit futott és mióta, de más vágya sem volt, mint újra hazajutni. Viszont nem emlékezett az útra, csak futott egyik utcából a másikba céltalanul. Most még elveszettebbnek érezte magát, mint valaha. Nem tud kommunikálni az emberekkel, teljesen eltévedt és nem tudja hogyan fog hazatalálni. Nem is kellett volna elmozdulnia az ajtóból. Senkit sem zavart volna ott. A kutya nem kergeti el, nem téved el, és nem sodródik ebbe az állapotba. Még csak megkérdezni sem tud senkit, és ebben az esőben nem volt kedve újra nekivágni a városnak, hátha véletlenül ismét eljut a megfelelő helyre. Összegömbölyödött az iskola kapuja mellett, miközben a fejére lapított fülekkel figyelte a távozó diákokat. A tehetetlenségből fakadó feszültség majd szétfeszítette, miközben az elveszettség rágta a lelkét, és egyre mélyebbre süllyedt az érzésben.

Macskafarka idegesen járt ide-oda mellette, finoman csapkodva a földet. Nyaldosni kezdte a tappancsát, majd végigsimított vele a fején. Éhes volt, fáradt volt, és már teljesen el is ázott, ebből fakadóan már fázni is kezdett. Már majdnem eltelt egy teljes nap, de már megmozdulni sem akart. Örült, hogy végre egy kis nyugta van. Közben viszont azon gondolkozott, hogyan juthatna majd haza, amint kicsit összegyűjtötte az erejét. Bárcsak megállna valaki, aki meg is érti őt. Felnézett, és egy barna hajú és zöld szemű fiút pillantott meg, aki leguggolt elé.

– Hát, te mit keresel itt? – kérdezte, miközben kinyújtotta felé a kezét. Oliver felállva tett egy lépést közelebb, megszaglászta a kezét, majd alá tolta a fejét. Dorombolni kezdett, amikor a srác simogatni kezdte. – Szegénykém, bőrig áztál. Honnan jöttél?
– Eltévedtem, haza akarok jutni – mondta Oliver, elfelejtkezve arról, hogy az ő szavait nem értik meg, csak macskanyávogást hallanak.
– Tudod, hogy melyik utcában laksz? – kérdezte a srác, őt pedig teljesen letaglózta a tény, hogy a másik megértette, amit mondott neki. Pedig biztos volt benne, hogy eddig senki egy szavát sem értette. Még a szüleivel sem tudott beszélni, erre jön egy ismeretlen, aki gond nélkül megérti őt.
– Te érted, amit mondok? – kérdezte döbbenten. A srác felnevetett és rámosolygott.
– Persze, hogy értelek – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. – Dariel Brooks vagyok.
– É-én pedig... Oliver Hayes – felelte kábán, majd megrázta magát. – Az utca neve pedig... Orchidea. Tudod, merre van? Haza tudsz vinni? Nem rég költöztünk ide, nem tudom mi merre van – hadarta fellelkesülve Oliver. A kívánsága beteljesülni látszik. Van, aki megérti, hogy mit mond, és talán haza is kerülhet végre. Enni akart és egy jót aludni a meleg szobában. Már semmi másra nem vágyott.
– Micsoda véletlen! Én is abban az utcában lakom. Az odaút könnyű lesz, aztán megkeressük a házatok – mondta Dariel, és felvette őt a földről. – Nem bánod, ugye?

– N-nem – válaszolta zavarában Oliver.

Furcsa érzés volt egy idegen, főleg egy fiú karjai között lenni, de egyben kellemes érzés is járta át testét. Macskafarka örömében siklott ide-oda a levegőben, miközben a másik átsietett vele az utca túloldalára. Dariel gyorsan haladt vele az esőben, ő pedig a karjai között figyelte, ahogy magabiztosan fordul be egyik utcából a másikba, míg végül ismerős környezetet pillanthatott meg. A házak és a fák is azok voltak, amiket séta vagy menekülés közben pillantott meg.

– Majd szólj, hogy melyik ház az, rendben? Jó oldalban vagyunk? – tette fel a kérdéseit Dariel.
– Igen, jó oldalon. Szólni fogok – mondta Oliver, miközben mérhetetlen öröm járta át, hogy végre hazatalálhat.

Felnézett a másikra, aki dúdolva haladt előre sietős léptekkel. Barna, eső áztatta haja a homlokára tapadt, néha egy-egy csepp gördült le tincsein, amik aztán a mélybe vesztek. A fiú lenézett rá és elmosolyodva végigsimított ázott bundáján. Oliver dorombolni kezdett, ahogy Dariel simogatni kezdte, és éppen lehunyt szemmel élvezte volna tovább, amikor megpillantotta a házukat.

– Ott van! Az a vaskapus az! – mondta felélénkülve, és majdnem kicsúszott a másik kezei közül. Dariel lerakta a földre, ő pedig odafutott a kapuhoz, majd mancsával mutogatott.
– Ez nagyon jó – mondta Dariel, és felnevetett. – Szomszédok is vagyunk. Én ott lakom – felelte, és a bal oldali házra mutatott, aminek kapuja mögött rózsabokrok sorakoztak. A fiú visszanézett a házra, de nem látott mozgást vagy bárhol fényt odabent. – Itthon vannak a szüleid?
– Biztos elmentek vásárolni. Tegnap költöztünk csak be, még a hűtőnk is üres volt – felelte Oliver, majd mancsaival megtámaszkodva felágaskodott a kapunál. – Engedj be! – mondta kérlelő hangon, és hátranézett a másikra.
– Hogy fogsz bemenni? Nem maradhatsz kint – felelte Dariel, miközben kinyitotta neki a kaput, és követni kezdte. Megálltak a verandán, ahol védve voltak az eső elől, és Oliver megrázta magát.
– A szobám ablakának nyitva kell lennie. Ott be tudok menni – mondta, majd felmászott a tetőre. Dariel követte, aztán óvatosan az ablakhoz araszolt, amit aztán felnyomott.
– Te mindig nyitva hagyod az ablakod? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen, mert sosem tudhatom mikor zárom ki magam – felelte Oliver, és beugrott a szobájába, ahol szerencsére az ajtaját nyitva találta.
– Nem rossz gondolat. Boldogulni fogsz? – kérdezte Dariel.
– Igen, innen már menni fog. Nagyon szépen köszönöm a segítségedet. Nem is tudom mi lett volna velem nélküled – mondta hálálkodva Oliver, mire a másik felnevetett.
– Ennyire nem kell hálálkodni. Szívesen segítettem. Melegedj meg valahol. Viszlát legközelebb, Oliver – köszönt el mosolyogva Dariel, és elindult lefelé.
– Szia, Dariel! – szólt utána Oliver, miközben mellső lábaival az ablakpárkányon támaszkodott.

A másik visszanézett egy pillanatra, aztán eltűnt a szeme elől. Oliver visszatért a szobájába, majd lement a nappaliba, ahol a kandallóban vidáman lobogott a tűz.
Összegömbölyödött a kandalló előtt, behunyta a szemét, miközben dorombolva élvezte, hogy otthon van, meleg van és újra biztonságban érezhette magát. Hamarosan elnyomta őt az álom.


Amikor legközelebb felriadt a szobájában találta magát. Felült az ágyában, és végignézett magán. Látta a mellkasát, a karjait, és amikor lerántotta magáról a takarót, a lábait látta. Semmi macskafarok, semmi párnás tappancs. Újra ember volt. Végigtapogatta magát, majd zavartan nevetgélni kezdett.

– Csak álom volt... Csak egy rossz álom volt – motyogta maga elé, aztán felnézett, amikor nyílt a szobája ajtaja.
– Oliver, ideje most már felkelni! Iskolába kell menned, drágám! – mondta kedves, lágy hangon édesanyja.

A fiú kiugrott az ágyból, majd magához ölelte édesanyját, aki meglepett hangot hallatott.

– Minden rendben kisfiam?
– Igen... Igen, anya, minden a legnagyobb rendben – mondta megkönnyebbülten Oliver, majd rámosolygott anyjára.
– Jól van, édesem. Most készülj össze, kész a reggeli is, aztán apád elvisz iskolába. Rendben? – kérdezte mosolyogva édesanyja, miközben végigsimított fia arcán.
– Rendben, máris lent leszek – mondta mosolyogva Oliver, majd anyja távozása után bepakolt még pár dolgot az iskola táskájába, átöltözött, és lement az étkezőbe.

Köszönt apjának, aztán leült reggelizni. Étkezés után miközben még készülődött apja kiment a kocsihoz. Végül Oliver sietősen felkapta magára a kabátját, egy puszit nyomott anyja arcára, aztán kisietett az ajtón. A kapuban viszont összeütközött egy tőle pár centivel magasabb fiúval.

– Bocsánat! Jól vagy? – kérdezte Oliver, majd teljesen ledöbbent, amikor megpillantotta a másik arcát. A srác végignézett rajta, és elmosolyodott.
– Persze, semmi gond – felelte, és már indult is.
– Dariel? – csúszott ki meglepetten ajkai között a kérdés. A másik megtorpant és döbbenten nézett vissza rá.
– Honnan tudod a nevem? Ismerjük egymást? – kérdezte felé fordulva. Oliver szóhoz sem jutott, annyira megdöbbent, hogy azzal a sráccal találkozott, aki az álmában segítette őt. Megrázta a fejét, és éppen mondott volna valamit, amikor apja odakiáltott neki.
– Fiam, indulnunk kell, különben elkésel! – kiáltotta.
– Ez kicsit hosszú, majd elmesélem – mondta mosolyogva Oliver Darielre nézve, aztán odasietett a kocsihoz, és beszállt apja mellé.
– Na, fiam, felkészültél a nagy napra? – kérdezte a férfi, miközben beindította a motort.
– Igen, rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, és nem is lesz – mondta mosolyogva, és visszanézett az őt még mindig meghökkenten bámuló Darielre.

Egyszer mindenképpen el fogja neki mesélni. Most sajnos nem állhatott le magyarázkodni, mert így is késésben voltak már.

Az iskoláig megtett úton rácsodálkozott azokra a részletekre, amik az álmából maradt vissza. Az ismerős utcákra, házakra, üzletekre. Egyes részeken erősen deja vu érzése támadt, főleg akkor, amikor megpillantotta az iskola épületét. Minden ugyanott volt, ahol az álmában is, pedig soha nem járt erre azelőtt és mégis. Mégis minden ismerős volt. Hiszen végül is ő akarta így, nem? Hogy egy olyan helyen legyen a barátaival, amit ismer.

Nos, abban már biztos volt, hogy ki lesz az első barátja.




VÉGE




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)