Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


XIV. Rég várt találkozás


A haradi sereg csendben vonult az ithiliai erdő völgyében, az egykor régen az ellenségeik által készített úton. A katonák vörös és arany ruhája szinte kivilágított a növények ezerféle zöldjéből. Tisztában is voltak feltűnőségükkel, ezért bárminő nesz hallatán a kardjukhoz kaptak. Aggodalmuk azonban felesleges volt – egészen mostanáig.
Éles madárfütty hallatszott a sűrűből, és a következő pillanatban nyílvesszők suhantak ki a környező bokrok és fák lombjának rejtekéből, minden irányból egyszerre. A megzavarodott haradiaknak kellett pár perc, mire magához tértek, és a holttesteken átlábolva harci alakzatba fejlődtek, pajzsaikkal védve magukat. Ekkor azonban kőlavinát kaptak a nyakukba; az alakzat ismét felbomlott, a több részre osztott sereg tagjai fejvesztve menekültek – egyenesen a rajtaütők kardjai közé. Zöld ruhába öltözött emberek tucatjai ugrottak elő a közelebbi fák mögül.

Faramir kapitány járt legelöl a harcban, mint mindig. Félig eltakart arcát verejték borította, csuklyája lecsúszott, sötét haja csapzottan tapadt a homlokára, szürke szeme lángolt. Megállás nélkül küzdött; hajtotta a hazaszeretet és a bizonyítási vágy. Minden tudását latba vetve dolgozta ki a haditervet, amivel több kisebb részre bonthatja, majd külön-külön, sorra legyőzheti a haradiak seregét jóval kisebb csapatával. Fontos volt, hogy ebből a hadból még hírvivő se jusson el a Fekete Kapuhoz.

Gyűrűbe fogták az ellenség katonáit, akik kétségbeesetten próbáltak kitörni, vesztükre épp Faramir irányában. Az ifjú kapitány látszólag lankadatlanul harcolt, de az ő ereje is véges volt. És amikor egy hatalmas termetű haradi katona közeledett felé, feje fölé emelve hatalmas pallosát, a Helytartó második fia szívét egy pillanatra összeszorította az aggodalom, hogy ezt nem ússza meg épen. De még ideje sem volt ebbe belegondolnia: egy pillanat múlva már valami más vonta magára a figyelmét.
Nyílvessző suhant el mellette, és az óriás mellébe fúródott. A nyíl tolla azonban nem zöld volt, mint amilyen az Ithiliai Kószáké, hanem aranyszínű. Arany, mint a haradiak ruhájának díszítése, tehát lehetséges, hogy neki szánták valójában, csak célt tévesztett…

Faramir lövésre feszített íjjal pördült meg. Aztán mégsem engedte útjára a nyílvesszőt.
Csuklyával fedett arcú szerzet állt az egyik fa mellett, távol a harctértől. Ruhája a Kószákéhoz hasonló volt, de mégsem tartozhatott közéjük. Amint meglátta a lövésre kész harcost, leeresztette az íját, és feltartotta a kezét, mintegy azt üzenve: nem vagyok ellenséged.
Aztán hirtelen kést rántott, és – a már kevésbé gyanakvó – Faramir felé hajította.
A kapitány dühösen ugrott arrébb, de egy pillanat múlva már látta, hogy nem ő volt a célpont; a mögötte felbukkant, kardját már csapásra emelő haradi harcos esett össze a késsel a szívében. A titokzatos céllövő két legyet ütött egy csapásra: odébb ugrasztotta őt, hogy kitérjen a kard elől, és egyúttal megölte az orv támadót. Vagyis tulajdonképp megmentette az életét.
„Ki ez?!”

Faramirt harci üvöltés ébresztette fel gondolataiból. A haradiak maradéka minden erejét összeszedve mégis kitört a gondoriak gyűrűjéből, a Kószák pedig üldözőbe vették őket. A kapitány kikapta a kést a lehanyatló katona melléből, és ő is futásnak eredt. Hátrapillantva látta, ahogy a titokzatos harcos kis töprengés után csatlakozik hozzájuk. Kissé lemaradt, hogy bevárja őt.
– Köszönöm, atyámfia – nyújtotta oda neki a kést, mire az idegen csengő hangon felnevetett.

A kapitány kis híján orra esett a döbbenettől.
„Jóságos ég! Férfiak nem nevetnek így… ez egy nő! De mit keres itt? Hogy kerül egy asszony csatába?!”
A nő ott futott mellette, könnyedén tartva a tempót, csupán egy-egy pillanatra állt meg, hogy kilőjön egy nyílvesszőt. Csuklyája érdekes módon még a futás hevében sem csúszott hátra.
„És milyen jól bánik az íjjal… – jegyezte meg magában a férfi. – Vajon hol tanulhatta, és mi késztette arra, hogy itt hasznosítsa tudását?”

Hirtelen vérfagyasztó üvöltés harsant fel, teljesen más, mint mindama hangok, amiket eddig hallhattak. A fák recsegtek-ropogtak mögöttük, dübörögve rengett a föld, és a mélyen búgó, rekedt trombitához hasonlító hang egyre csak szólt, hol erősen, hol pedig még erősebben, és egyre közeledett.
– Múmak! Múmak! – hallatszott mindenfelől a figyelmeztető kiáltás. Az idegen harcos megpördült.
Hatalmas teremtmény rontott ki az erdőből. Elefántra hasonlított, de legalább kétszer akkora volt, mint azok, amik a mi Földünkön élnek, és hatalmas agyarai csaknem a földet súrolták. Az állat dühösen csapkodott mindenfelé az ormányával, és őrjöngve tört előre, keresztül mindenen, ami az útjában állt.
Rémisztő volt ugyan, de volt benne valami kimondhatatlan, monumentális gyönyörűség, mint minden élőlényben. A nő földbe gyökerezett lábbal bámulta a lényt, s az valószínűleg eltaposta volna, ha Faramir a karjánál fogva félre nem rántja a lányt egy fatörzs fedezékébe.

– Először látsz múmakot életedben, igaz? – kérdezte tőle, mikor a szörnyeteg elvonult, és viszonylag már biztonságban voltak.
Az íjászlány bólintott.
– Köszönöm – suttogta most ő nagyon halkan.

*****


A csata véget ért. Az utolsó haradbéli katonákat vagy a múmak taposta el, vagy a Kószák mészárolták le őket. A kapitány kettesben maradt a váratlanul jött idegennel.
Kérnie sem kellett, hogy fedje fel kilétét: a jövevény magától is hátralökte csuklyáját.
A férfi döbbenten hőkölt hátra. A csuklya árnyékából még csak nem is egy érett nő, hanem egy majdhogynem gyermeki fiatalságú lány arca bukkant elő, tengerzöld szemeivel hálásan tekintve rá.

– Üdv néked, Faramir kapitány – hajolt meg. – Téged kerestelek.
– Honnan ismersz engem? – kérdezte a férfi még jobban meglepve. – Ki vagy te, és ki küldött hozzám?
– Rowena vagyok, Senki Leánya, harcos árva varázsló vagy valami ilyesmi – mosolyodott el a furcsa lány. – Saját magam küldtem ide magamat. És elég volt a szemedbe néznem, máris tudtam, kivel állok szemben. Tekinteted, uram, teljesen olyan – köpenye alá nyúlt, és egy törött kürtöt vett elő –, mint a bátyádé… volt.

Faramir felindultan kapta ki a csaknem teljesen szabályosan kettétört kürt darabjait Rowena kezéből.
– Hogyan került ez hozzád? Mit tudsz Boromirról?!
– Megölték, uram – hajtotta le a fejét a lány. – Nagyjából másfél héttel ezelőtt, Amon Hennél esett el Vasudvard orkjainak kezétől.
– Vasudvard orkjai?
– Az egykori Fehér Szarumán áruló lett – magyarázta Rowena. – Átállt a Sötét Úr oldalára. Vasudvardban mind a mai napig orkok tanyáztak, míg a rohani harcosok és a Fangorn erdő különös teremtményei nem végeztek velük. De ez egy másik történet. Szóval, tiszteletbeli tagja voltam annak a társaságnak, amely két és fél hónappal ezelőtt indult útnak Völgyzugolyból, és sajnálatosan szemtanúja kellett legyek a bátor Boromir haláltusájának és temetésének.
– Temetésének? – kérdezte Faramir, összehúzott szemekkel méregetve a lányt.

Rowena visszafojtotta mosolyát. Nagyon jól tudta, hová akar kilyukadni a férfi.
– Nem volt időnk igazi temetésre. A csatát túlélt társaim egy csónakba helyezték Boromir holttestét, én pedig leeresztettem a Rauros vízesésen. Most valószínűleg valahol a folyó fenekén pihen örök nyugalomban. – „Kezdek belejönni a középföldi nyelvhasználatba.”
– Nem – suttogta a férfi, szemében könnyek csillantak. – Nem az Anduin hullámzó tükre lett Boromir sírboltja.
Rowena kíváncsian, árnyalatnyi izgatottsággal nézett Faramirra.
– Egy hete történhetett – szólalt meg halkan a férfi a távolba révedve. – Ott ültem éjnek idején az Anduin partján. Egy csónakot pillantottam meg; nem kormányozták, nem evezett benne senki, s halvány fény övezte. Belegázoltam a vízbe, mert valami vonzott feléje. A csónak felém fordult, lassan elsiklott mellettem, karnyújtásnyira. Majdnem színültig volt tiszta vízzel, s úgy rémlett, az árasztja a fényt. A ladik alján pedig ott feküdt Boromir, holtan. Olyan volt az egész, mint egy álom, és mégsem volt az. Semmi kétségem, hogy a folyó a Tengerre vitte ki bátyám holttestét.*

Rowena lehajtotta a fejét, és az ajkába harapott. Nehezen fékezte magát, hogy ki ne robbanjon belőle a boldogság, de muszáj volt, hiszen Faramir előtt nem mutathatta ki az érzéseit.
„Sikerült! Működött a bűbáj!”

– Tehát ott voltál, mikor bátyámat elérte végzete? Mi okozta halálát, mondd?
– Két félszerzetet védelmezett az orkoktól… – kezdte Rowena, és észrevette, hogy a férfi szeme megvillan. – Nem, uram, nem azt a kettőt, akiket néhány órával ezelőtt fogtál el.
– Honnan tudsz te róluk?
– Varázsló vagyok, legyen ennyi elég – mosolygott titokzatosan a lány. – Ők ketten még azelőtt elhagyták a társaságot, hogy Boromir elesett. Még csak nem is sejtenek semmit erről az egészről.
– De te tudsz mindent. – Faramir hangjában enyhe gúny érződött.
– Mindenesetre nálad többet – felelt komolyan a lány. – És bizonyos dolgokról biztosan többet, mint a két félszerzet. Hárman együtt összerakhatjuk előtted a teljes történetet. Kérlek, hallgass meg engem is, akár külön, akár velük együtt. De ha megoldható, inkább az utóbbi legyen; nagyon szeretném már látni őket, azon nap óta nem találkoztunk, hogy bátyád elesett.

Éles fütty hallatszott.
– Mennem kell, katonáim már keresnek – mondta Faramir. – Gyere velem, de maradj hallótávolságon kívül. Egyelőre nem akarlak szembesíteni a félszerzetekkel, amíg meg nem győződtem arról, hogy mindannyian igazat beszéltek. Ne haragudj, hogy ennyire gyanakvó vagyok – emelte fel a kezét –, a harcok s a szenvedések mindenkivel szemben bizonytalanná neveltek.
– Ezekről a szenvedésekről is többet tudok, mint sejtenéd – mondta halkan Rowena, inkább magának, mint Faramirnak.
– Nem tudhatsz annyit, mint én – sóhajtott a férfi. – De majd később erről is beszélünk. Most, kérlek, takard el arcodat, és gyere velem egy darabon, mintha te is közülünk való volnál. Azt hiszem, ezzel nem lesz baj, hiszen öltözéked a mienkhez hasonló, csak arcod alsó felét takard el – nyújtott át egy zöld kendőt a lánynak, és segített is neki felkötni azt. – Ahol intek, menj be a fák közé, és maradj ott, amíg visszafelé nem jövünk foglyainkkal…
– Kérlek, ne nevezd így őket – vágott közbe Rowena. – Nem ellenségeid, hanem bátyádnak társai, akárcsak én.
– …amikor visszafelé jövünk, észrevétlenül csatlakozz hozzánk. De az utat, amin megyünk majd, felejtsd el azon nyomban, értetted?
– Igenis, uram – hajolt meg a lány; mozdulataiból csak úgy áradt a komikus gúny, szeme azt sugallta, hogy fölösleges ilyenekre figyelmeztetni.

– Majd amikor elértük célunkat, beszélünk mindenről. Addig is vigyázz: még ha nem is látlak, tudni fogok mindenről, amit teszel.
– Előbb haljak meg, mint hogy aljas módon becsapjalak téged! – jelentette ki hevesen Rowena. Aztán hirtelen elpirult, és zavartan lesütötte a szemét.
Hiszen már becsapta őt. Majd’ minden szava hazugság volt, amit Boromirról mondott.
„De az nem volt aljas, hiszen nem »csak úgy«, a hazugság érdekében hazudtál, hanem mert a szükség úgy hozta.”
Szerencsére Faramir nem tulajdonított különösebb jelentőséget a lány viselkedésének. Még gyorsan összenéztek, aztán együtt kiléptek a fák közül. A megbeszéltek szerint egy ideig egymás mellett maradtak, majd a lány megállt egy bokrokkal körülvett, vastag törzsű fa mellett, magában elátkozva minden fogadkozást.

Eközben pedig nem győzött csodálkozni Faramir viselkedésén. A Könyvben is elég bizalmatlannak tűnt, de nem ennyire – a valóságban néhány megszólalása már-már goromba volt. Rowena úgy érezte, ha nem tartozna felelősséggel Boromir iránt, habozás nélkül elhagyná az ithiliai erdőt. Hiszen nem elég, hogy az előző pár napban oly nagyon kimerítette a testi és lelki harc, most mérföldeket kell majd gyalogolnia Henneth Annúnba, méghozzá úgy, hogy a fáradtságnak nyoma se látszódjék rajta. Utána pedig megint úgy kell csűrje-csavarja a szót, hogy kielégítse Faramir „tudásvágyát”, de közben ne essen baja senkinek és semminek.
Vajon hány órát kell még itt unalomban várnia?

Unalomban egy percet sem kellett.

Közeledő lódobogást hallott. A fa törzse mellé guggolt, a bokrok takarásába rejtőzve. A ló a mellette lévő ösvényen vágtázott el, majd lassított, és a lány hallotta a dobbanást, ahogy lovasa leugrott a hátáról.
– Haldamir! – kiáltott fel egy férfi lelkesen, bizonyára a most érkezett lovas elé sietve. – Jó, hogy végre visszatértél.
– Üdv néked, Anborn! – felelt a lovas, aki jóval fiatalabb lehetett az elsőnél, de hangja sokkal fáradtabbnak hatott.
– Késtél, de nem sokat – mondta újból az első. – Ha negyedórával hamarabb érsz vissza, még bekapcsolódhattál volna a csata végébe.
– Hagyd el – sóhajtott a fiatal –, most kivételesen örülök ennek. Kimerített a visszaút, és így is magam mögött tudhatok egy fárasztó csatát. Szép számmal volt ellenség a Helm-szurdokban is…

Rowena döbbenten kapta fel a fejét, és legszívesebben előkukucskált volna rejtekhelyéről, de mozdulni sem mert. Egy Ithiliai Kósza a Helm-szurdoki csatában? Hogy kerülhetett oda?
Erősen hegyezte a fülét, igyekezett minél több szót elkapni a beszélgetésből, de a hangok egyre távolodtak, és csakhamar kivehetetlenné halkult minden beszéd.
„Haldamir – ismételte magában a férfi nevét. – Meg fogom találni őt. Nem tudom, miért, de a szívem azt súgja, beszélni fogok vele, ha másért nem, hát mert érdekel a története.”

Rowena gondolatai hamarosan elkalandoztak a rejtélyes ifjútól.
„Faramir aztán jól kitalálta, hogy tettessem magam közülük valónak! – dohogott. – Mégis hogyan téveszthetném meg egy seregnyi Kósza szemét? Egy pillanat… szemfényvesztés – varázslat! Már ha erre képes Mîrelin…”
Lepillantott a gyűrűjére – illetve gyűrűire. Ugyanis immár egy másik is ott ékeskedett Mîrelin mellett: egy egyszerű arany karikagyűrű, a Figyelemelterelő.

Különös, de a lány maga sem gondolta volna, hogy Isabel most is hatékony segítségnek bizonyul.

Amikor megemlítette neki a gyűrű-problémát, a nővér azonnal kutakodni kezdett a szekrényében, és csakhamar meg is találta, amit keresett.
– És még te csodálkoztál annyira, amikor megmutattam Mîrelint, hogy itt senkinek sem lehet ékszere? – nevetett a lány, a gyűrűt próbálgatva az ujjaira.
– Ez más – mosolyodott el a nevelő. – Egyrészt szintén titokban van tartva, másrészt pedig ez csupán egy emlék. Édesanyám jegygyűrűje volt – mosolyodott el nosztalgikusan.
– És hol a párja? – kérdezte Rowena kíváncsian.
– Miért, nem elég az egyik?
– De – felelte gyorsan a lány, megértve, hogy Isabel nem igazán szeretne erről beszélni.


„Még az is lehet, hogy nem mondott igazat” – sóhajtott fel Rowena, ahogy magában felidézte az emléket. Aztán visszaterelte gondolatait a varázsláshoz.
Mivel elég bonyolult volt, amit szeretett volna, meg sem próbálta tünde nyelven kimondani, csupán erősen koncentrálva végiggondolta magában a kívánságot.
„Csak Faramir, Frodó, Samu és önmagam számára legyek olyan, amilyen most vagyok, mindenki más lásson az Ithiliai Kószák közül való fiatal fiúnak. Oldódjon fel e varázslat, mikor visszatérek az árvaházba.”
Érezte, ahogy valami furcsa borzongás fut végig Mîrelinből kiindulva az egész testében. Ösztönösen tudta: sikerült a bűbáj.

*****


Röpke négy-öt órányi várakozás, majd gyaloglás múltán Rowena is megpillanthatta Henneth Annúnt, a Kószák varázslatos rejtekhelyét. És úgy érezte, ez szebb bármely tájnál, amit eddig láthatott Középföldén, a Csillogó Barlangokat is beleértve. Legszívesebben el sem mozdult volna a lenyugvó nap fényétől tüzesen ragyogó vízfüggönytől, de ha nem akarta leleplezni magát, társaival kellett tartania a barlang belsejébe, amiben viszont már nem lelt annyi gyönyörűséget. A barlang fő része egy nagy teremből állt, s ebből ágazott le néhány szűkebb folyosó. Az egyik előtt ott állt Faramir. Magához intette a lányt.
– Menj tovább befelé – súgta neki. – A járat végén találni fogsz egy kisebb termet. Ott várj rám, pár perc múlva megyek én is.

Rowena bólintott, és követte az utasítást. A folyosó görbe volt, a végén kamrányi méretű üreggé szélesedett, aminek fala hiányzott egy darabon. Mégsem lehetett ide akárhogy bejutni, ugyanis a nyitott részen az erősen zuhogó vízesés helyettesítette a követ. A vízcseppeken itt is átvilágított a napfény, vörös függönnyé alakítva őket. Rowena csak akkor tudta levenni szemét a látványról, amikor a nap végleg lebukott a hegyek mögött, és a víz különleges tüze kihunyt. Remélte, hogy a holdfény ezüstjében is megnézheti még ezt a csodát.
Megszemlélte az üreg berendezését, már ha lehetett annak nevezni a valószínűleg ágyként funkcionáló szalmazsákot és az asztalt helyettesítő hatalmas farönköt, amiről a lány elképzelni sem tudta, hogyan hozták be ide. Sóhajtva lerogyott rá, de fel is pattant azonnal, ugyanis belépett Faramir, kezében lángoló fáklyával.

– Remélem, nem várattalak soká – mondta. – Kérlek, mutasd arcod, hogy lássam, tényleg azt hívtam-e be ide, akit kellett.
A lány elmosolyodott, levette a csuklyát, és visszanyújtotta az arcát takaró kendőt a férfinak.
– Foglalj helyet, úrnőm, ahol jobban tetszik – intett a kapitány. – Sajnálom, hogy nem ültethetlek le kényelmesebb helyre, de ez a hely harcosok menedéke, ahová tudomásom szerint mind a mai napig nem jutott el senki lány. És azért is bocsáss meg, hogy fegyvert fogtam rád, mikor először megpillantottalak, de nem tudhattam, barát vagy-e vagy ellenség.
– Igazán semmiség; a legtöbb igaz barátság, amit eddig kötöttem, majdnem ugyanígy kezdődött – nevette el magát Rowena, és visszaült, kicsit csodálkozva a férfi egyik pillanatról a másikra sokkal udvariasabbá vált modorán. – Nem kell bocsánatot kérned, uram. És kérlek, ne nevezz úrnőnek: míg férfiruhát viselek és fegyver függ oldalamon, női mivoltom el van feledve; harcos vagyok én is, akárcsak te magad.
– Hogyan szólítsalak akkor? – kérdezte mosolyogva Faramir.
– Saját nevemen, Rowenának – felelt a lány, nem értve, hogy mit kell ezen megkérdezni.
– Rendben – ült le a férfi is. – Még egy kérdés, mielőtt rátérünk a tárgyra: te hogyan szólítottad bátyámat, míg élt?
– Saját nevén, Boromirnak.
– Akkor kérlek, engem is nevezz „saját nevemen, Faramirnak” – mosolyodott el a férfi. – Most pedig mondd el pontosabban: hogy halt meg fivérem?

Rowena elmesélte, amit csupán Boromir utolsó szavaiból tudhatott volna, ha hallotta volna őket, majd Faramir kérésére beszélt a küldetés tagjairól, különös találkozásukról, közös útjukról, majd szétválásukról is; és elmesélte azt is, ami azután történt, amiről Frodóék nem tudhattak, és nem felejtette el megemlíteni Gandalf visszatérését, hogy egy kicsit megnyugtassa a férfit. Ő figyelmesen hallgatta végig, arca egyre enyhült. A lány minden szava egyezett azzal, amit Frodótól hallott.

– Még valamit – szólt, miután Rowena befejezte. – Zsákos úr szavaiból kikövetkeztettem, hogy Boromir talán el próbálta venni tőle Isildur Átkát. Igaz ez?
– Erről nem tudok semmit, Faramir – felelt a lány, ismét vigyázva, mit beszél. – De ha megtörtént ez, akkor lehetett, mikor Frodó Amon Hennél elvonult töprengeni, hogy eldöntse, merre induljon a Szövetség tovább. Ekkor én még nem voltam ott Középföldén, csak a kürt hangját hallva varázsoltam magam oda; de későn érkeztem: mire bátyádra találtam, már haldoklott.
A férfi elgondolkodva meredt maga elé.

– Faramir… – szólalt meg Rowena, mikor a csend már hosszúra nyúlt. – Ha nincs több kérdésed, elvezetnél végre a hobbitokhoz? A Szövetség felbomlása óta nem láttuk egymást, és most nem csak a neked hozott üzenet miatt jöttem Ithiliába, hanem azért is, hogy velük találkozhassam.
Faramir megrázta a fejét.
– Várj még egy kicsit – kérte. – Először talán együnk valamit, ha nincs ellenedre. Vacsora után még beszélni szándékozom a hobbitokkal és veled egyaránt. Van egy halvány sejtésem, hogy többet tudtok a Frodó és Boromir közötti esetleges viszályról, mint mondjátok. És addig nem nyughatok, míg meg nem tudom a teljes igazságot. Meg kell tudnom, kinek volt igaza, ártatlan vagy bűnös volt-e a bátyám. Remélem, ezt te is megérted – nézett kutatva a lány szemébe. Rowena bólintott. – Várj itt, egy perc múlva visszatérek, és hozok neked is ételt, ha nem bánt az, hogy magányosan kell elköltened a vacsorát.
– Udvariasságodtól kezdem úgy érezni magam, mintha nem harcosok menedékhelyén, hanem nemesi udvarban lennék – nevetett a lány. – Köszönöm, elleszek egyedül.
– Én meg a te tiszta leánylelkedtől érzem úgy, mintha soha nem is létezett volna háború – viszonozta a mosolyt Faramir, majd kiment a „szobából”, magára hagyva a döbbent lányt.

„Ó, Faramir, ha beláthatnál az én leánylelkem mélyére, nem gondolnád már annyira tisztának!” – sóhajtott magában Rowena, majd köszönetet mondott a némi kenyérrel, szárított hússal, sajttal és gyümölccsel visszatérő férfinak, és enyhe lelkiismeret-furdalással hozzálátott a vacsorához.

*****


Frodó és Samu immár egyre kevésbé tartottak Faramirtól. A kapitány vacsora után a barlang mélyébe vezette őket, mondván, hogy még beszélni kíván velük. Egy folyosón keresztülmenve kisebb barlangterembe jutottak. Elsőként azt vették észre, hogy a kőfal hiányzik egy darabon, és a vízesés védi a nyílást, majd hogy nincsenek egyedül: valaki ott ült egy szalmazsákon lehajtott fejjel, sötét haja az arcába hullott. A lépteket hallva felnézett, ismerős tekintete megvillant, ahogy találkozott a hobbitokéval. Lassan felállt, majd letérdelt, és kezét ölelésre tárta.
– Rowena! – kiáltott fel egyszerre a két hobbit, ahogy felismerték, és a lány karjaiba futottak, ő alig tudta mindkettőjüket egyszerre magához ölelni. Faramir mosolyogva szemlélte őket.

– De mégis – kérdezte Frodó, amikor kibontakozott a lány karjaiból – hogyan hoztad őt ide, kapitány uram?
– A csata közben futottunk össze – felelte a férfi –, nem sokkal azután, hogy rátok bukkantam. Ő már akkor tudta, hogy itt vagytok, és addig nem nyugodott, amíg meg nem ígértem neki, hogy találkozhat veletek.

– Mi van a többiekkel, Rowena? – fordult Samu a lányhoz. – Hogy vannak a barátaink? Élnek még egyáltalán? Boromir tényleg meghalt? Beszélj már, régen nem kellett minden szót úgy kihúzni belőled!
– Te viszont ugyanolyan türelmetlen vagy, mint régen – törölte le arcáról a meghatottság könnyeit a lány. – Még azt sem bírod kivárni, hogy egy kicsit örüljek magamban, hogy viszontlátlak titeket. Sajnos Boromir tényleg elesett, de a többieknek semmi bajuk, többé-kevésbé épek és egészségesek, vívják és győzik a maguk háborúit. De ezt még ráérünk bővebben megbeszélni később, magunk közt; Faramirnak már elmondtam a fontosabb dolgokat. Most akkor halljuk, ő miért akar beszélni velünk.

– Nem volt vele különösebb célom – vont vállat a férfi, mire Rowena kételkedően felhúzta a szemöldökét. – Csak ha már én immár tisztában vagyok a ti utazásotok történetével, akkor illendő lenne nekem is beszélnem saját népemről valamit.
Egyiküknek sem volt ellenvetése (illetve a lánynak lett volna, csak nem mutatta ki), így Faramir mesélni kezdett. Rowena végig maga elé meredt, amíg a kapitány beszélt; átlátott a szándékán, tudta, hogy amellett, hogy jólesik erről beszélnie, Faramir el akarja altatni a hobbitok gyanakvását, hátha utána valamelyikük véletlen elejt egy szót Isildur Átkáról és Boromirról. „Addig nem nyughatok, míg meg nem tudom a teljes igazságot” – csengtek a lány fülében a férfi szavai.

A beszélgetés elterelődött aztán a tündék felé, hiszen ez volt Samu kedvenc beszédtémája. Rowena nem szólt közbe, koncentrált, hogy szükség esetén félbeszakítsa a hobbitot, illetve töprengett, hogy tényleg ez lenne-e a jó döntés.

*****


– Azt hiszem, az emberek magukban hordják a veszedelmet, úgy viszik Lothlórienbe, s ezért ott is veszedelmet lelnek. Itt van például Boro… – Samuban benne rekedt a szó, és elvörösödött.*
– Szóval? Itt van például Boromir? Ugye ezt akartad mondani?* – kérdezte Faramir enyhén félrehajtott fejjel. Tekintetében mohóság és gyanakvás lappangott alig észrevehetően, de Rowena érzékelte. Ahogy azt is, hogy a hobbitok megfeszülnek, és egyikük sem mer egy szót sem szólni.
Döntött. Akkor majd ő beszél.

– Elég volt – állt fel. – Faramir, én az első pillanattól fogva tudom, mit akarsz, hát megkapod. Jobb, ha tőlem tudsz meg mindent, mint ha a hobbitok mondják el véletlenül, s aztán furdalja őket a lelkiismeret, mint engem, amiért füllentettem neked erről. Boromir saját hibáján kívül esett áldozatául Isildur Átkának. Utolsó szavaival könnyített a lelkén: valóban megpróbálta elvenni azt Frodótól, de nagyon megbánta, amit tett…
– Rowena, ne! – suttogott félve a Gyűrűhordozó.
– Ne szólj közbe – kérte a lány. – Boromir testvére, tudnia kell, mi történt. Miért ne avathatnánk be a Szövetség titkába, mikor csupán egy hajszálon múlt, hogy nem ő jött a Tanácsba Boromir helyett?
Rowena szavait hosszú csend követte. A lány farkasszemet nézett Frodóval.

– Téged is hatalmába kerített, látom a tekinteteden – sóhajtotta. – Gyanakszol mindenkire, aki csak szóba meri hozni Isildur Átkát. Ne félj, Frodó: barátok közt vagy, senki sem fog bántani. Igaz, Faramir? – nézett a férfira kérlelően. Az bólintott.
– Bízz magadban, Frodó – folytatta a lány –, bízz Samuban, aki mindig melletted fog állni, bármi történik is, meríts erőt a barátságotokból, és ne engedj az Átoknak! Egész Középfölde sorsa a te erődön múlik, és azon, elfogadod-e a segítséget, amit felkínálnak neked.
– Ne haragudj, hogy félbeszakítom a szónoklatodat – szólt közbe Faramir –, de szeretném végre tudni, micsoda Isildur Átka, és mi köze ehhez a bátyámnak.
Rowena megszorította Frodó kezét, aki lassan bólintott.
– Isildur Átka az a tárgy, amiről mindenki nagyon sokáig azt hitte, hogy elpusztult, de valójában rejtve szunnyadt az ereje, és most visszatért. És ez nem más, mint – a lány hatalmas levegőt vett; most dől el minden, hogy jól tette-e vagy rosszul, amit tett – az Egy Gyűrű.

Faramir kikerekedett szemmel hőkölt hátra. Tekintetében a döbbenet keveredett – a kezdődő őrülettel, és ezt Rowena nagyon jól látta. A kardja markolatára tette a kezét.
– Tessék, Faramir – suttogta. – Mindent tudsz, összeállt előtted a történet. Most már csak rajtad áll, hogy bebizonyítsd, tényleg érdemes voltál-e a bizalmunkra. De tudd meg – emelte fel a hangját –: egy ellenséges mozdulat, hogy megpróbálj tenni valamit Frodó ellen, és eltűnünk innen, hogy soha többé nem látsz, csak vérző sebed emlékeztet majd ránk és velünk szembeni álnokságodra.

Faramir felemelte a kezét. Mindkettőt.
– Nem tudom, mi alapján gondolod, hogy ártani akarok bármelyikőtöknek is – mondta szelíden. – Azt nem tagadom, hogy egy pillanatig átfutott a fejemen, mi lenne, ha most engedelmeskednék a törvénynek, és mindannyiótokat a Helytartó elé vitetnélek a Gyűrűvel együtt, de már szégyelltem is magam miatta. Hiszen, mint sejtem, nem sokaknak árultátok el ezt a titkot…
– Eddig senkinek, rajtad kívül – suttogta a lány.
– …szóval nagy megtiszteltetés már önmagában az is, hogy a bizalmatokba avattok – bólintott Faramir. – Botorság lenne ezt gonoszsággal viszonozni. Rowena jól mondta: nyugodtabb leszek ezután, hogy tudom a valóságot, hogy a bátyám haláláért egyedül a gonosz erő felelős, meg a lelkének gyengesége.
„Az apja lelkének gyengesége” – helyesbítette magának Rowena, és sajnálta, hogy ezt nem mondhatja ki hangosan.

– Elég volt mára – emelkedett fel Faramir. – Azt hiszem, mindannyian elértük, amit akartunk, és megérdemeljük a pihenést. Hobbit uraim, titeket elvezetlek egy másik üregbe; itt Rowena hálóhelye lesz.
A lány felemelte a kezét.
– Megbocsáss, Faramir, de nem maradhatok itt. Nekem is van „felettesem”, aki hazavár, és még ma éjjel vissza kell térnem hozzá. De ha megengeded, hogy néhány percre a hobbitokkal maradjak még, hogy elbeszéljem nekik, amit ők még nem tudnak a történetből, azt nagyon megköszönném. Persze csak ha nem túl fáradtak hozzá.
– Azok vagyunk, de szívesen hallanánk még a barátainkról – felelte Samu, elnyomva egy ásítást.
– Rendben van – bólintott Faramir. – Magatokra hagylak benneteket, beszélgessetek, ameddig tetszik. Ha befejeztétek, akkor még várlak egy búcsúra, Rowena. Megtalálsz a főbejáratnál. – Megvárta, míg a lány biccent, csak aztán folytatta. – Jó éjszakát, nyugalmas álmokat mindannyiótoknak.
Meghajolt, és távozott.

*****


– Na, mesélj! – támadta le rögtön Samu a lányt. – Mi történt a többiekkel azóta?
Rowena elbeszélte az uruk-hai orkokat, Pippinék elfogását és Boromir halálát, a Három Vadász üldözését, a Fangorn melletti összecsapást, Gandalf feltámadását, az enteket és a rohírokat, a Helm-szurdoki csatát, a tárgyalást Szarumánnal.
– Remélem, nem hagytam ki semmit – sóhajtott fel majdnem egy óra múltán, kiszáradt torokkal. – De ne csak rólunk folyjon a szó; én is kíváncsi lennék arra, veletek mi történt.

Persze ezt csak kötelességből mondta, de azért figyelmesen végighallgatta a hobbitok beszámolóját. Barátai kikérték a véleményét Gollammal kapcsolatban, ő pedig szívesen segített nekik.
– Igazából mindkettőtöknek igaza van – mondta. – Szméagol nélkül még az Emyn Muilon sem jutottatok volna át, nem is beszélve a Holtlápról. De az az út, amin ezután fog vezetni titeket, ha újból megtaláljátok egymást, nem túl biztonságos. Frodó, vigyáznod kell, hogy ő egyszer se érezze úgy, hogy becsaptad, mert akkor visszaváltozik Gollammá. Mordorhoz közeledve őt is egyre inkább csábítja a Gyűrű hatalma, csak addig képes ellenállni neki, amíg megbízik benned. Samu, nem ártana, ha te is egy kicsit jobb szívvel lennél iránta, de azért ne vesszen el minden gyanakvásod. Tartsátok szemmel, figyeljetek minden halkan kimondott szavára, mert ha eluralkodik rajta az őrület, könnyen csapdába csalhat titeket. Mégis muszáj lesz követnetek őt; senki más nem ismeri azt az utat Mordorba, csak ő.

– Honnan tudsz te ennyi mindent? Honnan ismered Gollamot? – kérdezte Frodó hitetlenkedve.
– Mondtam, hogy olvastam néhány regét Középföldéről; köztük volt a Gyűrű eddigi birtokosainak története is, Szaurontól Bilbóig – felelte a lány. Nem is hazudott. – Abból hallottam arról az ösvényről is, amin át Gollam bejutott Mordorba. Szóval: legyetek óvatosak. Mostantól igyekszem gyakrabban eljönni, ha lehet, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Nagy háború van készülőben a Fény és a Sötétség között; ott kell lennem, hogy segítsek barátaimnak a győzelemben. Egy csatát már megvívtunk; egyet, ami korántsem volt akkora, mint a többi lehet.
A hobbitok arcára kiült a rémület.

– Tehát akkor… lehet, hogy mind meghaltok? – kérdezte Samu nagy sokára, halkan.
Rowena átölelte őt, aztán Frodót is magához szorította.
– Nem biztos – suttogta. – Sok áldozata lesz a háborúnak, de van remény rá, hogy megnyerjük, nem is kevés.
Nem szólt többet. Inkább nem mondta el nekik, mennyi minden múlik rajtuk; így is tudják, hogy sietniük kell a küldetéssel. Csak sokkal jobban félnének, ha kiderülne számukra, hogy tőlük függ az is, mennyi háborút kell barátaiknak megvívnia, hogy hányan halnak meg; hogy a szó szoros értelmében minden rajtuk áll.

A feljövőben lévő Hold bevilágított a vízesésen, kékezüst színnel borítva be a barlangban ölelkezőket. S mintha még a vízesés robaja is elhalkult volna, meghunyászkodva az éjszaka csöndje előtt.



*J. R. R. Tolkien A két torony c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.



Illusztráció: Rowena az ithiliai erdőben




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)