Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


XV. Önuralom


Rowena ugyanúgy fogadta az árvaházba visszatérőket, mint ahogy búcsúztatta: az udvaron, vastag kendőbe bugyolálva. Csakhogy most nem színjátszott.
A végiglovagolt, -gyalogolt, -harcolt, -tárgyalt hét felemésztette a szó szoros értelmében minden energiáját. Ő ugyan tagadta, hogy fáradt lenne, Isabel mindent látó szeme észrevette rajta a kimerültséget, és kíméletlenül ágyba küldte, nem törődve a lány tiltakozásával.
– Értsd már meg, nem érek rá beteg lenni, rengeteg dolgom van! Andúnë-t például még nem vittem ki ma nyargalászni, és az istállót sem raktam rendbe…

– Eleget nyargalászott ő, amíg Középföldén voltatok – legyintett a nővér –, az istállót meg majd én kitakarítom. És ha most nincs időd betegeskedni, akkor öt nap múlva sem lesz Középföldére menni!
– Jó, igazad van – sóhajtott fel a lány beletörődve, majd felragyogott a tekintete. – Ez úgyis csak átmeneti kimerültség! Holnap tökéletesen egészséges leszek már, felkelek, aztán eljátszom, hogy visszaestem, és megvan a következő alibi!

*****


Rowena számítása bevált, a nevelők simán elhitték az újrakezdődött betegséget, és megdorgálták, hogy miért nem maradt ágyban még pár napig. A baj csak ott volt, hogy a lány továbbra sem volt hajlandó rábízni senkire a munkát Andúnë körül, ő maga viszont még egészségesen sem bírt volna elvégezni mindent.
Végül egy tizenkét év körüli, Dahlia névre hallgató kislány odamerészkedett Rowenához, és felajánlotta a segítségét maga és több kortársa nevében. Fiatalsága ellenére csaknem ugyanolyan megfontolt és határozott volt, mint a lány; őt is megedzették, koraéretté tették az árvalét megpróbáltatásai.

Rowena maga sem tudta volna megmondani, mi fogta meg a lenszőke hajú, látszólag törékeny kislányban, de beleegyezett egy kisebb csoport megalakításába, akik ellátják a feladatokat a ló körül, legalábbis addig, amíg ő beteg.
Azok a kislányok, akiknek már több alkalmuk volt lovagolni és így felfedezték annak örömét, szép számmal jelentkeztek. Rowena, akit egyhangúlag megválasztottak csapatvezetőnek, felosztotta közöttük a munkát, és gyakran nézte, ahogy boldogan tesznek-vesznek az állat körül. És úgy látta, Andúnë-nek is igencsak a szívéhez nőttek a kisgyermekek, különösen a ritka szavú, de mélyen érző szívű Dahlia.

A lány azonban nem sokáig bírta a tétlenséget. Könyörgött nevelőinek, hogy adjanak neki is valami munkát, különben belepusztul a semmittevésbe. A nővéreknek hosszas fejtörést okozott a kérés: kerti munkára nem foghatják, mert bár lassan kipattannak a rügyek a fákon, még hideg szelek fújnak; takarítani sem mehet, a végén még elkap valamit a portól; a szabás-varráshoz nem ért; mosni, mosogatni szintén nem engedhetik, nehogy kimarja a bőrét a lúg. Végül, jobb híján, a konyhába osztották be zöldséget szeletelni, de szigorúan védőkesztyűt és orrát-száját lefedő maszkot kellett viselnie, nehogy megfertőzzön valakit.

Rowena alig hitt a fülének, amikor bejelentették, mit találtak ki neki. Drukkja ezúttal is sikerrel járt, oda osztották be, ahová a leginkább menni akart. A kesztyűtől és a maszktól ugyan idegenkedett, de a nevelők nem tudhatták, hogy ő nem beteg, az ő szempontjukból teljesen értető volt az óvintézkedés.
A konyhai dolgozók kezdetben tartottak Rowenától, később viszont annál jobban örültek neki. A lány enyhénszólva különleges módszerei színt vittek az ételek előkészítésének egyhangúságába, és bár tudták, hogy a növendék viselkedése fegyelemsértésnek számíthat, a világért sem árulták volna be a nevelőknek.

Rowena ugyanis azért szeretett volna a szeletelőkhöz kerülni, hogy fejlessze kézügyességét, erősítse karizmait, gyorsítsa mozgását – vagyis harcra készüljön. Pár nap alatt tetemes gyakorlással, a kezdetekkor fellépő csuklógörcs dacára elsajátította a séfek híres villámgyors szeletelési technikáját. A burgonya héját spirál alakban, szélsebesen hámozta le, majd a megkopasztott gumót feldobta, és megkísérelte még a levegőben pontosan félbe szelni. Utóbbit kezdetben egész krumplikkal csinálta, aztán egyre kisebb darabokkal is. A nem túl apróra vágott, kemény ételféléket pedig pingpongszerűen továbbította a fazékba, serpenyőbe vagy gyűjtőtálba, kése pengéjét használva ütőnek.
Rowena élvezte a munkát. Az elkövetkezendő napok nagy részét a konyhában töltötte, és „gyógyulgatott”. A következő középföldi kiruccanás napján már a fertőzés-megelőző felszerelés nélkül mehetett (volna) dolgozni.

Erősen készült erre a napra. Isabel újabb tanácsára hallgatva módosította a visszaesés-tervet, és az utolsó éjszaka ismét leszökött az árvaház udvarára Andúnë-hez. Ez volt a legnehezebb pont a tervében: rábeszélni a lovat a cselre. De végül sikerült.

*****


Másnap reggel Dahlia és társnői, akik a legelőre vitték ki a kancát, késve, kétségbeesetten tértek vissza. Ló nélkül.
Rowena haragot és ijedtséget színlelve rohant le a csoport elé.
– Hol van Andúnë?! – kiabálta már messziről.
– Nem tudjuk, mi történt vele! – zihálta rémülten Dahlia. – Egyszer csak hangosan felnyerített, rugdalt meg kapálózott, úgy, hogy mi nem mertünk a közelébe menni, aztán meg hirtelen berohant az erdőbe! – hadarta egyszuszra.

Rowena a fejéhez kapott, mintha ki akarná tépni a haját dühében.
– Csitulj el, leányom! – fogta meg békítően a kezét Dorothea nővér, de látszott rajta, hogy ő is meg van rendülve. – Próbálj meg beletörődni. Még mindig jobb, hogy a ló elszökött, mint ha agyontaposta volna a növendékeinket.
– Nem bántotta volna őket, még egy farokcsapással sem! Ő nem ilyen! – tiltakozott a lány. – Talán az árthatott meg neki, hogy én annyi ideig távol voltam tőle…
– Bármi is történt, már sosem fogjuk megtudni – sóhajtott a nevelő.
– Ne! – kiáltott fel Rowena. – Kérem, ne mondjon ilyet! Vissza fog térni! Tudom!
– A ló nem ismeri a környéket. Nem talál ide vissza egyedül.

– Talán egyedül tényleg nem – kapott a szón a lány. – De ha esetleg én…
– Nem! – mondta Dorothea szigorúan. – Ne is álmodj róla, hogy elengedünk utána a vadonba!
– De hát miért?! Én ismerem a környéket!
– Rowena! Te is tudod, hogy párzási időszak van az állatvilágban. Mi történne, ha teszem azt összetalálkoznál egy vadkannal?!
– Nem fogok – jelentette ki a lány magabiztosan. – A legtöbb állat kerüli az embert, még a párzási időszakban is. És még ha mégis összefutnék eggyel, akkor is tudom, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben. Tudok vigyázni magamra.
– Nos – töprengett a nevelő –, legyen, utánamehetsz, ha a főnővér is engedélyezi. De semmiképp sem egyedül. Legalább két-három felnőttnek is veled kell tartania.
– Az úgy nem lesz jó – vágott közbe a lány. – Andúnë megijedne a tömegtől, kerülne minket, és esélyünk sem lenne rátalálni.

Hosszas unszolás, bizonygatás, fogadkozás után végül Rowena megkapta az engedélyt mind Dorotheától, mind Sybilltől. Egy óra múlva útnak indult, hátrahagyva az aggódó tekinteteket és az utolsó figyelmeztetéseket: vigyázzon magára, bármi baj esetén forduljon vissza, sötétedés előtt mindenképp térjen haza. Batyujában némi élelmet és vizet vitt magával, na meg titokban a harci ruháit is, köténye zsebében pedig a két gyűrűt. Volt ugyan egy enyhe lelkiismeret-furdalása, amiért így becsapta a kislányokat és a nevelőket is, akik nyilvánvalóan hősként fogják majd ünnepelni, amikor este hazatér Andúnë-vel együtt, de most nem tudott jobb tervet kitalálni.
Különben is, valószínűleg meg fogja érdemelni a hősnek járó bánásmódot. Nem a ló megtalálásáért, hanem azért, amit Középföldén tesz majd.

A megszokott ligetbe érve elküldte gondolatait Andúnë-ért, majd átöltözött. Árvaházi egyenruháját gondosan begyűrte a málhazsákba, hiszen estére azt a látszatot kell majd keltenie, mintha egész nap ebben az öltözékben kóborolt volna keresztül-kasul az erdőn. Kiszedte a batyuból a külön becsomagolt élelmet, övére függesztette vizestömlőjét, a többi holmit elrejtette a sűrű bozótosban, majd varázslattal magához hívta a mallorn-botot az árvaházból és a fegyvereit Boromirtól. Mire mindezekkel végzett, Andúnë kivágtatott a fák közül.
– Ügyes voltál – simogatta meg a kancát a lány, majd nyeregbe pattant.

Izgatottan emelte ajkához Mîrelint. Most Középfölde olyan tájára megy, ahol még soha nem járt eddig.
Im na Minas Tirith – suttogta lehunyt szemmel, és csókot lehelt Ivor-Aearra.

*****


Amikor ismét felnézett, halvány fogalma sem volt róla, hol van. Sehol sem láttott semmit, ami azonos lehetett volna a Fehér Toronnyal; egy erdei ösvényen állt, pontosabban ült Andúnë hátán, két oldalt szorosan álló fák vették körül. A rengeteg azonban nem volt olyan sűrű, mint a Fangorn, inkább az Amon Hen-i erdőre hasonlított.

Rowena lehunyta a szemét, és a homlokához érintette Mîrelint.
Mas han im non?* – kérdezte gondolatban.
A következő pillanatban lelki szemei előtt megjelent Középfölde déli felének térképe, azon pedig egy kék pötty, az jelölte az ő jelenlegi tartózkodási helyét. Ez pedig a Fehérhegység keleti végének északi oldalán volt, a Szürke-erdőben, nagyjából tizenöt mérfölddel északra Minas Tirithtől. Jobb is volt így, mint egyszer csak a semmiből megjelenni a város kapui előtt.

„Ez eddig rendben van, de merre vannak az égtájak?” – gondolta magában, és kinyitotta a szemét.
A következő pillanatban az ösvényen felfénylett egy félig piros, félig kék csík: egy iránytű. Rowena elmosolyodott, hálás pillantást vetett Mîrelinre, majd megállapította, hogy a helyes irány a Fehér Városba az, ha egyenesen előre indulnak el az úton.
Noro lim! – kiáltotta el magát.
Andúnë majdhogynem repülőstarttal indult, csak úgy porzott utána az ösvény.

*****


A nagy sebességnek köszönhetően még egy óra sem telt el, és elérték úticéljukat. A lány előzetesen üzent Gandalfnak, hogy nyissák ki előtte a kaput, így akadálytalanul be is jutott a városba.
A főtéren a mágus, Pippin és Faramir siettek fogadni a lányt. Ő nem volt meglepve az ifjú gondori harcos jelenléte miatt, tudta a könyveiből, hogy a férfi már tegnap megérkezett ide.
Rowena lepattant a ló hátáról, és megölelte a feléje szaladó Pippint, közben viszonozva a többiek mosolyát.

– Mi célból jöttél? – érdeklődött Gandalf.
– Mi az, talán zavar, hogy rajtad kívül még egy mágus van a városban? – nevetett a lány. – Egyébként Denethor úrral szándékozom beszélni. Boromirról.
– Ezt a szándékodat eddig soha nem említetted – húzta össze a szemöldökét a varázsló. – Miért pont most jössz? Ekkor jutott eszedbe?
– Nem – felelte őszintén a lány. – Régóta tervezem már, de kételkedtem benne, hogy hinne egy idegen lánynak. Megvártam, amíg Faramir ideér, hogy tanúskodjon – pillantott a harcosra. – Beszéltél már tegnap atyáddal?
– Nem sokat, csak nagyvonalakban beszéltem neki az eseményekről – felelte a férfi. – Fáradt voltam, Gandalf pedig sikeresen meggyőzte atyámat, hogy majd ma faggasson inkább ki.

– Tökéletes – bólintott a lány. – Engem megemlítettél neki?
– Igen, de nem mondtam el rólad mindent. Atyám sajnos majdhogynem gyűlöli a varázshatalommal bírókat.
– Tudom. Épp ezért legyetek szívesek elfelejteni, amit magamról mondtam nektek, majd kitalálok valamit a származásomról.
– Hazudni akarsz a Helytartónak? – szörnyedt el Gandalf.
– Csak füllenteni, de azt muszáj lesz – sóhajtott Rowena. – Biztos vagyok benne, hogy ő nem hinné el a másik világ-történetet. Gandalf, te pedig, kérlek, tanúsítsd, hogy úgy igaz, ahogy mondom.
A mágus rosszallóan csóválta a fejét, de végül beleegyezett.

A palotába menet (az pedig elég hosszú út volt) végig a gondori etikettet magyarázta a lánynak, aki más szituációban a szemét forgatta volna ettől, de most hálás volt érte, tudván, mennyire tekintélyelvű a Helytartó. És örült, hogy valami eltereli a figyelmét a félelméről.
Igen, félt a Denethorral való találkozástól. Fogalma sem volt, hogyan fogadja majd őt a Város Ura, hisz-e majd neki, képes lesz-e meggyőzni mindenről Boromirral kapcsolatban. Egy dologban biztos volt: ide nem ösztönös viselkedés kell, most nem működik az eddig remekül bevált szívből jövő cselekvés. Vigyáznia kell minden szavára és mozdulatára, és mivel nem kedveli Denethort, mostantól csupán úgy szabad rá gondolnia, mint Boromir apjára. Aki szerette a fiát.
Valóban szerette? Lehet-e így nevezni a kivételezést?

„Ne, Rowena! Most ebbe nem szabad komolyan belegondolnod! Veszélyezteti a feladatodat!” – figyelmeztette magát a lány, de már késő volt. A gondolat kitéphetetlenül belefészkelte magát a szívébe.

*****


– Üdv néked, Atyám – hajolt meg Faramir a Helytartó előtt. – Engedelmeskedve tegnapi óhajodnak, itt vagyok, hogy elbeszélgessek mindent, ami történt az utóbbi néhány napban.
– A mágusnak feltétlenül veled kellett jönnie? – kérdezte Denethor, szúrós pillantást vetve Gandalfra.
– Én is kíváncsi lennék Faramir történetére – felelte a varázsló szűkszavúan.
– És méltóztatnál bemutatni a társadat? Mit keres itt ez az idegen úrfi?
– Hölgy, uram, ha megengeded – igazította ki Gandalf. Rowena meghajolt. – Bemutatni azonban bajosan tudnám, mivel én sem tudok túl sokat a múltjáról. Azután csatlakozott a társaságunkhoz, hogy nekem átmenetileg el kellett válnom tőlük. Engedd meg, hogy inkább ő mutatkozzon be neked.

– Üdv néked, Gondor Ura! – hajolt meg ismét a lány. – A nevem Rowena, árvalány vagyok. A Ködhegységtől messze keletre születtem, anyám egy ottani uraságnál volt szolgáló, aki leányként esett teherbe; apámról semmit sem tudok. Anyám egy évvel ezelőtt halt meg, nekem pedig onnantól fogva nem volt maradásom azon a birtokon. Elindultam hát szerencsét próbálni, de mivel lányként nem jutottam volna messzire, férfiruhát öltöttem. Pár hónapja érkeztem meg a Ködhegység lábánál fekvő tünde-uradalomba, Lothlórienbe. Az ottani tündék tanítottak meg harcolni, tőlük kaptam fegyvereimet. Nem sokkal később érkezett meg oda a Völgyzugolyból indult társaság, melynek tagja volt boldogult fiad, Boromir is. Összebarátkoztunk, ők pedig megbíztak bennem: beavattak a küldetés részleteibe és megengedték, hogy velük tartsak.
Rowena nagyot nyelve fejezte be a beszámolót. Nehezére esett ilyen folyékonyan hazudni, de nem tehetett mást.

Denethor szűkre húzott szemmel méregette a lányt, de nem tudott semmit sem kiolvasni a tekintetéből. Rowena veszedelmesen jó színész volt, és csupán azok láttak át álcáin, akik nagyon jól ismerték és megértették őt. Még Gandalf is úgy vélte: ha most először találkozott volna a lánnyal, habozás nélkül elhinné, hogy igazat beszél.
– Meséld el: hogy halt meg fiam? – Denethor figyelme teljesen elfordult Faramirtól, mintegy elfelejtve, hogy eredetileg őt hívatta magához, nem a lányt.
– Két héttel ezelőtt történt, Amon Hennél – kezdte a lány. – Egy uruk-hai sereg támadt a társaságra, Boromir tőlük védelmezte azt a félszerzetet, aki nemrég érkezett városodba és még egy társát, akik nem voltak igazán járatosak a harcban. Én akkor az erdő más részében jártam, csak a kürtszóra siettem vissza; de mire odaértem, már késő volt. Ezután az orkokat üldöző társaimhoz csatlakoztam, mert a sereg elragadta a két félszerzetet. Amint rájuk találtam, már siettem is hozzád, hogy meghozzam Boromir halálhírét, de útközben már hallottam ezt rebesgetni, ezért úgy véltem, hogy a hír nálam hamarabb elért már udvarodba. Így hát úgy véltem, tehetek egy kitérőt Ithilia felé, hogy találkozzak két másik félszerzettel, akik szintén a barátaim voltak. Ekkor futottam össze Faramirral is… És azt hiszem, innentől ő jobban el tudná beszélni a történteket – hajolt meg Rowena félig a fiatal kapitány felé fordulva.

Denethornak nem igazán tetszett, hogy a lány kicsit kivette az irányítást a kezéből, és átadta Faramirnak a szót, de intett fiának, hogy beszélhet. Azonban az első csepp megvolt a pohárban.
A férfi beszámolt az ithiliai harcokról és a találkozásról a hobbitokkal. Rowena felváltva figyelte a Helytartó és Gandalf reakcióit. Utóbbi arcán öröm, aggódás és félelem váltakozott, Denethor tekintete azonban egyre sötétebbé vált. A lány sejtette ugyan, hogy ez lesz, mégis elfogta valami rossz előérzet. És valahonnan ismerős is volt neki a Helytartó zavaros tekintete.

„Ne aggódj, adtam néhány tanácsot Frodónak, hogy hogyan viselkedjen Gollammal – üzente gondolatban Gandalfnak. Nem szólították ugyan, de a kommunikációnak ezt a fajtáját nem tiltotta, és nem is tilthatta meg neki senki. – És ha más szempontból nézzük, ez az út még mindig biztonságosabb, mint ha a Fekete Kapun próbáltak volna keresztüljutni. Másik hágó pedig nincs az Árnyékhegységen, ezt te is tudod.”
A mágus feszültsége kicsit felengedett. Hálás pillantást vetett a lányra.

– Ahogy leszállt ránk ez a nagy sötétség, lóra ültem három társammal, akinek még jutott hátas. A csapat maradékát pedig leküldtem délre, hogy Osgiliath gázlójának őrségét erősítsék. Remélem, nem cselekedtem helytelenül?** – pillantott Faramir az apjára.
– Helytelenül? – kiáltott fel Denethor, szeme megvillant. – Talán bizony az én véleményemet kéred ki, ha teszel valamit? Nem azt láttam-e most is, hogy a szemed le sem veszed Mithrandirról, hogy azt lesed, jól beszélsz-e, vagy nem mondasz-e túl sokat? A te szíved már réges-rég az övé. Fiam, öreg vagyok, de nem agyalágyult; és abból, amit félig vagy sehogy sem mondtál el, kevés maradt rejtve előttem, és sok kérdésre tudom már a választ.**
– Ha az, amit tettem, kedved ellen van – mondta halkan Faramir –, azt kívánom, Atyám, bár ismertem volna tanácsodat, mielőtt meg kellett hoznom a döntést.**
– Akkor talán másképp döntöttél volna? – kérdezte Denethor gúnyosan. – Ugyanígy tettél volna akkor is, azt hiszem.**
Faramir hallgatott, de büszkén nézett az apja szemébe.

– Másra se vágysz – folytatta az úr –, mint hogy méltóságteljesnek, nagylelkűnek lássanak, mint a régi királyokat. De ily kétségbeesett órában a nagylelkűségért halál a fizetség.**
– Legyen – felelte az ifjú.
– Legyen!? – fortyant fel Denethor. – De ez nemcsak a te halálod, Faramir úr, hanem apádé és egész népedé, akiket neked kéne megvédened most, hogy Boromir eltávozott.**
– Tehát azt kívánnád – szólalt meg halkan, fájdalommal teli hangon Faramir –, bár lennék az ő helyében?**
– Igen, azt.**
Az ifjú hátrahőkölt.

Rowena lehunyta a szemét. A legfontosabb szabály, amit Gandalf mondott, ez volt: ne szólj közbe! De ezt neki sokkal nehezebb volt betartani, mint bárkinek a társaságból. Eddig soha nem kellett magában tartania a véleményét, mindig volt valaki, akinek elmondhatta, ami épp eszébe jutott – vagy legalább maga elé motyoghatta. De most még ez sem volt szabad. Semmibe volt véve, állt némán, mozdulatlanul és mellőzötten, mint egy szobor.
– Boromir hűséges volt hozzám, és nem volt mágus-növendék – folytatta Denethor kegyetlenül. – Ő tudta volna, atyjának mire van szüksége, s nem herdálta volna el, amit a szerencse a kezére juttatott. Ő elhozta volna nekem azt a roppant ajándékot.**

– Nem hozta volna el. – Rowena nem bírta tovább. – Ne haragudj, uram, hogy közbeszólok, de én jobban megismertem a fiadat a sajnálatosan kevés idő alatt, amit vele tölthettem, mint azt gondolnád.
– Akkor beszélj – intett a Helytartó, egyre sötétebb és őrültebb tekintettel.
– Boromir kötelességtudó volt, és elfogadta a Tanács döntését. Ugyanakkor őrlődött a két, egymással ellenkező parancs között: megsemmisíteni az Ellenség fegyverét, vagy elhozni azt neked, uram. Nem tudta, melyik utasításnak engedelmeskedjen, és ez a belső küzdelem egy idő után csaknem felőrölte a lelkét. Annyira, hogy valóban megpróbálta elvenni Frodótól, amit a Tanács rábízott, de saját magának.
– Ez képtelenség! – fojtotta bele Rowenába a szót a Helytartó. – Boromir erős volt, és tudta, mivel tartozik az apjának. Igenis, elhozta volna nekem.
– Bizonyítékom van rá, hogy nem – felelte higgadtan a lány. – Faramir – fordult a kapitány felé –, van valami, amit a félszerzetek csak nekem mertek elmondani. Amikor Boromir megpróbálta megszerezni ezt a… tárgyat, ezekkel a szavakkal támadt rá Frodóra: „Ugyanúgy nálam is lehetne. És engem illet.” *** Ebből sehogyan sem lehet azt a következtetést levonni, hogy alárendelte volna magát legalább az egyiknek a két parancs közül.

– Te kevéssé találtad kezesnek Boromirt, ugye? – mondta halkan Denethor hosszú hallgatás után. A visszafogott hangról azonban sejteni lehetett, hogy hamarosan kirobbanó vihart leplez. – De én, aki az apja vagyok, azt mondom, hogy nekem hozta volna el.** De te, Mithrandir, akinek mindig mindenre van egy szava, most miért nem beszélsz?
– Mert már Rowena elmondta előttem, amit kellett – felelte a mágus. – Csupán annyit fűznék hozzá, hogy próbálj meg hinni neki, uram. A női ösztön van, hogy többet megérez, mint az apai. Kérlek, fogadd el, hogy fiad halálát leszámítva a lehető legjobban alakultak a dolgok.
Rowena elmosolyodott. Itt ugyan nem az ösztönei segítettek, de jó érzés, hogy a mágus elismeri a megérzéseit.

– Ugyan! Neked legfeljebb gyermeki ösztönöd lehet, leányom – legyintett Denethor gúnyosan, mire Rowena elpirult a dühtől. – Lehet, hogy te bölcs vagy, Mithrandir, de bármilyen jól forog is a nyelved, nem te vagy minden bölcsesség kútfeje. Azt hitted, a Fehér Torony szeme vak? Nem, én többet láttam, mint hitted volna, Szürke Bolond! Létezik olyan megoldás is a bajunkra, ami nem jelent mágus szőtte hálót, de nem is szolgáltat ki egy bolond hebehurgyaságának. Ebben én bölcsebb vagyok, mint amilyennek te hiszed magad.**
– És miben áll a bölcsességed?** – Gandalf kezdte elveszíteni a türelmét.
– Abban, hogy megértettem: ezt a valamit használni veszedelmes. De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele az Ellenség földjére, mint ahogy ti mindnyájan tettétek, őrültség!**
– És te mit tettél volna, uram, ha a te kezedben lett volna a döntés?
– Nincs az az érv, ami rávehetett volna, hogy ezt a valamit olyan veszélynek tegyem ki, amellyel megkockáztatom, hogy az Ellenség visszaszerezze, s a végromlásunkra törjön. Őrizni kellett volna, elrejtve mélyen és sötétben. És nem használni, mondom, mindaddig nem használni, amíg a végszükség meg nem követeli.**

„Rossz taktikát választottál, uram – gondolta magában Rowena. – Szarumánhoz hasonlóan másra terelted a témát, amivel azt remélted, ismét nem kell tudomást venned rólam. Hát akkor viseld következményeit, mint ő! Sokmindent elviselek, de a lenézést, azt nem!”
– Uram, úgy látszik, még mindig nem érted, mi mindent jelent annak a tárgynak a hatalma. – Denethor döbbenten nézett a lányra. Hogy merészel ilyen dolgokba beleavatkozni?! – Az Ellenség fegyverén átok ül, ami egyre erősödik már ezekben a napokban. És ennek a hatalomnak szinte senki nem tud ellenállni. A félszerzetek már próbára tétettek ebből a szempontból: Frodó nagybátyja hatvan évig őrizte, mégis meg tudott válni tőle, amikor eljött az ideje, pedig sokan erre sem lennének képesek. Az a tárgy a lehető legjobb kezekben van. Viszont egyetlen embert sem tudnék megnevezni, aki képes lenne ellenállni az átoknak. Saját magam sem.
Rowena egy pillanatra elkapta a tekintetét Denethorról. Most megint hazudott, hiszen saját magában igenis megbízott, és Aragornban is, bármennyire nem hitt önmagában a férfi.

– Ez utóbbit megértem – mondta Denethor. – Miért pont egy gyermekien fiatal, származás nélküli lány lenne képes egy ilyen felelősségteljes feladatra? Hiszen sohasem nőhetne fel hozzá.
Rowenának arcába tolult a vér. Azért ezt nem gondolta volna a Helytartóról, hogy ilyen sértéseket fog a fejéhez vágni.
„Származás nélküli.”

„Társadalmon kívüli, csavargó utcalány.”


Csupán józan észének maradéka fogta vissza, hogy ne rántson fegyvert a Város Ura ellen. Keze azonban így is a kardjára tévedt egy pillanatra, és ez nem kerülte el egyik társának figyelmét sem.
– Itt nem a származás a kérdés – felelte hidegen a lány. – A két félszerzet is származás nélküli, hogy a te szavaiddal éljek, mégis sokan, akik rendelkeznek származással, nem is akármilyennel, elismerték, hogy ők a legmegfelelőbbek a feladat végrehajtására. Lehet, hogy ezt te nem ismered el, de – bocsáss meg szavaimért, nem tudom másképp mondani – vannak olyanok, akik jobban meg tudják ezt ítélni, mint te, uram.

Megfagyott a levegő. Rowena maga is érezte, hogy talán túl messzire ment, de egy cseppnyi megbánást sem érzett miatta. Denethor megérdemelte, hogy végre valaki megmondja neki ezeket. Bátran viszonozta a Helytartó pillantását.
Sötétszürke szempár; néma felháborodás és gyűlölet. Zöld szempár; büszke és hajlíthatatlan akarat.
Zöld szempár. Hideg és zöld, mint a tenger. Valahonnan régről ismerős.
Zöld, mint…

– Tűnj el innét, boszorkány! – suttogta Denethor, és a kardja felé nyúlt. – Tűnj a közelemből, ne lássalak soha többé!
A legnagyobb örömmel. Rowena nem szólt, de ez is benne volt a pillantásában. Meghajolt, sarkon fordult, és kisietett a trónteremből.

*****


Fogalma sem volt, hogyan találta meg a kifelé vezető utat. Lebotorkált a lépcsőn, elvánszorgott a Fehér Fához, térdre rogyott, és a kezébe temette az arcát.
„Elszúrtam az egészet.”
Felnézett. A kiszáradt Fehér Fa láttán lelkébe újra fájdalom hasított.
„Tudom, megfogadtam, hogy nem hagyom őt meghalni. De ez így nem megy! Nekem nem megy.”
Újra eltakarta az arcát. Nem sírt, mert nem sírhatott. Majd otthon.
„Bocsáss meg nekem, Boromir!”

Képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni; minden összevissza kavargott az agyában. Egyik mondat a másik után, ahogy épp eszébe jutott, különösebb jelentőség nélkül.
„Boromir hűséges volt hozzám, és nem volt mágus-növendék.”
„Nem, én többet láttam, mint hitted volna, Szürke Bolond! Azt hitted, a Fehér Torony szeme vak?”
A lány hirtelen megmerevedett.

Jóságos ég! Denethor és a palantír… Denethor immár ismeri a titkos tervet, Szauron pedig rajta keresztül szintén értesülhet róla!
Rowena a homlokára csapott. Mostmár az is világos lett számára, miért találta olyan ismerősnek a kavargást a Helytartó szemében. Mert pontosan olyan volt, mint Théodené, amikor Szarumán irányítása alatt állt!

A palantír-ban látott kép ennyire megmérgezte volna őt?
Miért lenne ez meglepő?! Denethor már korábban sem volt valami nagy jellem, ezt kiválóan mutatja, mennyire különbözőképp ítélte meg két fiát. Pedig Faramir semmivel sem volt rosszabb a bátyjánál…
„A palantír! Ne térj mellékvágányokra!"
Tehát, a könyben Szauron nem tudta meg, de vajon miért? Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy kiszedi Dehethorból. Tolkien rosszul látott, nem írt le valami fontosat?
Vagy épp ellenkezőleg:Tolkien őt is látta előre, csak azért nem írta bele, hogy azt tehesse, amit az ösztönei diktálnak?!

Egy biztos: valamit tenni kell, különben a történet nem úgy végződik, ahogy írva van. És itt csak olyan avatkozhat be, aki teljes mértékben átlátja az eseményeket. Ilyen személy pedig itt csupán egyetlenegy van.
Rowena most értette meg, mit jelent az, hogy nélküle lehetetlen a győzelem.



*Hol vagyok?
**J. R. R. Tolkien A Király visszatér c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.
***J. R. R. Tolkien A Gyűrű szövetsége c. regényéből vett idézet.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)