Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


XVI. „Nagyszerű, fontos merény”


Rowena ajtócsapódás hangjára eszmélt fel. Faramir és Gandalf léptek ki a Helytartó csarnokából. Felé siettek.
– Gratulálok a bátorságodhoz – mondta Faramir, mire a mágus megcsóválta a fejét, de a szeme mosolygott. A lány arca megrándult.
– Ne gúnyolj, kérlek.
– Őszintén beszéltem. – Rowena döbbenten nézett fel a férfira. – Te voltál évek óta az első, aki hangot mert adni az ellenvéleményének a Helytartóval szemben. Sőt, te szembe is szálltál vele, teljesen jogosan.
A lány elmosolyodott, de kissé szégyenkezve sütötte le a szemét. Faramir mindjárt nem lenne olyan kedves vele, ha tudná, amit ő tud…
„Mit tudsz te?!”

– Gandalf! – Rowena rémülten szorította meg a mágus kezét. – Veszélyben van a félszerzetek küldetése!
– Micsoda?! – ragadt át a varázslóra is az ijedelem; alig tudta visszafogni a hangját. – Üzenetet kaptál valamelyiküktől?
– Nem, és jelenleg még biztonságban vannak, már amennyire ez lehetséges, de ha nem lépjük meg, amit kell, Szauron győzelmet arat! Jól van, beszélek világosabban – mondta gyorsan, látva Gandalf türelmetlen tekintetét –: emlékszel Denethornak arra a mondatára, hogy „azt hitted, a Fehér Torony szeme vak?”
– Eleget mondtál – szólt közbe a mágus. – Valahogy meg kell akadályozni, hogy ezután még kapcsolatba léphessen vele!

– Miről beszéltek? – Faramir értetlenül kapkodta a fejét kettejük között.
Rowena suttogóra fogta a hangját.
– Denethor úr, nem tudom, mennyi ideje, de titokban gyakran belenéz Minas Tirith látókövébe, és Szauronnal beszél.
– Képtelenség! – hőkölt hátra az ifjú. – Miért tenne ilyet? És mégis miből gondolod ezt az egészet?
– Világosan utalt rá, amikor beszélgettünk – vette át a szót Gandalf. – És a viselkedése erősen hasonlít Théoden királyéra, akinek az elméjét szintén megmérgezte a sötétség. Itt azonban még nagyobb a gonosz hatalma: Denethornak megmaradt az öntudata, csupán a cselekedetei változtak sokat. Most pedig tudomást szerzett a Gyűrűvel való tervünkről; biztosra vehető, hogy Szauron akárhogyan is, de ki fogja szedni belőle. Hacsak mi nem teszünk valamit.
– Egyet tehetünk – szólalt meg ismét a lány. – El kell lopnunk a palantírt tőle.

Faramir hátrahőkölt, és már tiltakozásra nyitotta a száját, de Gandalf leintette.
– Rowenának igaza van. Ha hamarabb észreveszem a Helytartó különös viselkedését, talán még el tudtuk volna intézni békésebb úton is. Most viszont ez már lehetetlen. Intézkednünk kell, méghozzá minél hamarabb.
– De hát… ezt nem tehetitek! Szembeszállnátok Gondor jelenlegi Urával?
– Faramir – szólt közbe a lány –, az apád most már nem a király helytartója, hanem Szauroné. Azzal szolgáljuk a legjobban Gondort, ha most megtesszük, amit tennünk kell. Látszólag ellene, de valójában érte. Méghozzá minél hamarabb!

Faramir felsóhajtott.
– Rendben, Mithrandir. Tegyétek, amit jónak láttok.
– Tegyétek? Te nem segítesz nekünk? – kérdezte Rowena.
– Ha akarnám, se tehetném: még ma el kell indulnom Osgiliathba. A hírek szerint csata készül. Apám parancsára egy óra múlva el kell hagynom Minas Tiritht.
– Annál több időnk úgysem nagyon van – vont vállat a lány.
– Szükségünk van rád, Faramir – vette át a szót Gandalf. – Te vagy az egyedüli, aki ismeri a város minden zegét-zugát, és akiben megbízhatunk. Kérlek.
A férfi arcán látszott, hogy nem szívesen tesz eleget a kérésnek, de végül sóhajtva bólintott.

– Jól van – biccentett a mágus, majd töprengve pillantott az uralkodói csarnok felett lévő, hatalmas napórára. – A Helytartó fél óra múlva elhagyja a tróntermet, hogy ebédelni menjen. Addig el kell döntenünk, mit tegyünk pontosan. Akár itt is beszélhetünk nyugodtan; a Fehér Fa őrei örök némaságot fogadtak, ők nem árulnak el. Pippint most ne avassuk be; nem akarom, hogy lelkifurdalása legyen, amiért megszegi toronyőr-esküjét. Rowena, remélem, szükségtelen mondanom, hogy neked kell vállalnod a munka oroszlánrészét…
– …mert ezt csak mágiával lehet végrehajtani, és neked gyanú felett kell állnod – bólintott a lány.
– Pontosan. A tervem nagyvonalakban a következő…

Faramir türelmesen hallgatta Gandalfot, Rowena vele ellentétben gyakran vitába szállt a varázslóval. Végül öt perccel a kiszabott idő előtt megállapodtak a terv végleges verziójában, és megtették a szükséges előkészületeket.
– Szerintem nem is az enyém a munka oroszlánrésze – somolygott a lány. – Hiszen Gandalfnak kell majd lefoglalnia a Helytartót, hogy nekem szabad utam legyen… Ennek ellenére biztosra veszem, hogy ez lesz életem eddigi legnagyobb kalandja.
Faramir rosszallóan csóválta a fejét Rowena kissé ördögi mosolya láttán.

*****


Mikor Denethor kilépett csarnokának ajtaján, már csak Gandalfot és Faramirt látta egy szolgáló társaságában. A palotával szemben hosszan kinyúló, hajóorr formájú sziklánál álltak, a mélységbe nézve.
– Hol van az a lány? – kérdezte ingerülten, ahogy odalépett hozzájuk.
– Elhagyta Minas Tiritht, ahogy parancsoltad – felelte a mágus, lemutatva egy porfelhőre, ami lassan távolodott a városfaltól.

(– Biztosan meg tudod csinálni úgy, hogy teljesen valóságosnak látsszon?
– Az én mágiám más dolgokra alkalmas, mint a tiéd. Káprázatkeltésre például kiváló.)


Az úr helyeslően bólintott.
– Fiam, azonnal indulnod kell Osgilitahba. Azt mondtam, egy percet sem késlekedhetsz!
– Igazad van, atyám, bocsáss meg – hajtott fejet Faramir, majd elsietett, nyomában a szolgálóval.

(– Kész!
– De hát nem is változott rajtad semmi!
– A ti szemetekben tényleg nem, mindenki más azonban apródnak lát. Összetett varázslat.
– Biztos vagy benne, hogy sikerült?
– Nem először csinálok ilyet. Ne aggódjatok: érzem, hogy működik.)


– Én pedig a bocsánatodat szeretném kérni, uram – szólalt meg ismét Gandalf. – A tróntermedben eluralkodott rajtam az aggodalom és a bizalmatlanság. De, ha kívánod, most elmesélhetem neked a Gyűrűhordozó eddigi történetét.
A Helytartó mohón felcsillanó szemmel bólintott.
A még hallótávolságon belül lévő apród visszapillantott, majd megszaporázta lépteit kapitánya nyomában.

(– De hát ez rettentő kockázatos!
– Nézd, ez az egyetlen téma, ami ésszerűen szóba kerülhet, nem meríthető ki olyan gyorsan, és érdekli Denethort. Az, hogy ezzel kárt okozok-e Frodónak, csakis rajtad áll.)


A fegyvertárig tartó, nagyjából tízperces utat az ál-apród örökkévalóságnak érezte. Türelmetlenül hallgatta, ahogy Faramir néhány szót vált az ajtónállóval, majd végre beléptek, és az ajtó bezárult mögöttük.
– Na, végre! – suttogta, alig bírva visszafogni a hangját. – Tehát: hol van pontosan atyád hálóterme?

(– Miből gondolod, hogy a szobájában tartja a palantírt?
– Hol máshol tartaná? Ott bármikor egyedül maradhat, és nem tűnik fel senkinek, ha túl sok időt tölt ott. Egyértelmű.)


A férfi előkotort egy pergament meg egy darab szenet, és felvázolt rá egy térképet.
– Észak, dél, nyugat, kelet. Itt vagyunk most – mutatta –, az a trónterem, az a Fehér Fa; ott már jártál, jó lesz viszonyítási pontnak? – Megvárta, míg társa bólint, majd folytatta: – Szóval, itt ez az épület tőle délre a helytartói palota. A célpontod a keleti oldal középső részén a második emeleti szoba.

(– Feltétlenül szükséges ezzel húzni az időt?
– Ha nem ismerem a cél pontos elhelyezkedését, nem tudom odavarázsolni magam. Hidd el, ha lenne könnyebb megoldás, akkor azt mondanám.)


– Várj csak – ráncolta össze a szemöldökét a lány. – Ott a magas torony tövében?
– Úgy van.
– Rendben. Hálásan köszönöm a segítségedet.
Faramir legyintett.
– Légy óvatos.
– Az leszek – bólintott a lány, majd félrefordult, és egy pillanattal később köddé vált.

*****


A Helytartó hálószobája ezerszer fényűzőbb volt még annál is, ahogyan Rowena képzelte. Ámulva pillantott végig a gazdagon faragott baldachinos ágyon, íróasztalon és éjjeliszekrényen, a szőnyegként funkcionáló állatbőrökön, a mesterien szőtt, történelmi jeleneteket ábrázoló falikárpitokon.
„Elég! Nem ezért vagy itt!” – emlékeztette magát. Megrázta a fejét, majd izgatottan dörömbölő szívvel nekilátott a szoba átvizsgálásának.

Fél óra telt el eredménytelenül. A lány háromszor is végigkutatta a hálóterem minden egyes négyzetcentiméterét, mégsem akadt a palantír nyomára. Szíve egyre gyorsabban vert, de most már a félelemtől.
Többször próbált Mîrelinhez folyamodni segítségért, de hiába.
An i melith Eru!* – kezdett kétségbeesni a lány. – Miért nem működsz?!
Gondolhatta volna azt is, hogy a gyűrű nem képes ilyen varázslat végrehajtására, de ösztönösen érezte, hogy nem így van.
Reményvesztetten rogyott le az ágyra, de rögtön fel is pattant. Nem szabad abbahagynia a keresést! Ha nem találja meg a palantírt…
– Mit csinálhattam rosszul? – suttogta maga elé. – Man agerin athrannweg?!

Mintha csak a fohászkodásra jött volna válasz, hirtelen meghallotta Gandalf hangját a fejében.
„Rowena! Baj van!”
A lány megmerevedett. Még sosem érezte Gandalfot ennyire rémültnek.
„Mi történt?!”
„Rossz helyen vagy! Denethor mégsem a hálótermében tartja a palantírt!”
„De hát… eddig még soha nem csalt a sejtésem…”
„Most mégis! Egy perce váltam el a Helytartótól, és ő elejtett egy megjegyzést, hogy beszélnie kell valakivel a torony felső szobájában, és úgy villogott a szeme, hogy az teljesen félreérthetetlenné tette a dolgot… Egyébként is, ki mással beszélhetne ott?!”
„Értem, Gandalf. Hol van az a torony?”
„Az uralkodói csarnoktól délre…
„Akkor itt vagyok a lábánál. Rohanok, Gandalf!”
„Ne! Ne rohanj, varázsold oda magad! Szorít az idő! Denethor legkésőbb tíz perc múlva odaér!”
„Jól van, csinálom! Köszönöm a jelzést!”

Rowena az ablakhoz rohant, és teljes testével kihajolva próbált egy pillantást vetni a torony tetejére, hogy lehetséges legyen a varázslás. Nem érdekelte, hányan látják meg, csak azt tartotta szem előtt, hogy még Denethor előtt meg kell szereznie a palantírt.
Szinte automatikusan kapta a kezét a szájához, és úgy lehelt csókot Mîrelinre, hogy még végig sem gondolta tisztán az úticélt; ennek ellenére egy pillanattal később már egy másik helyiségben találta magát.

Zavartan és riadtan nézett körül: a szobában csupán egy kőasztal állt, semmi más. Gandalf félreértelmezte volna Denethor viselkedését? Nem, az lehetetlen… De itt nincs semmi, a palantírt lehetetlenség ilyen helyen elrejteni!
Vagy épp ellenkezőleg: nagyon is lehetséges. Úgy, hogy senki illetéktelen ne férhessen hozzá.
A lány kapkodva járta körül a szobát, végigfuttatta az ujjait minden egyes falrepedésen, kényszeresen számolva magában a másodperceket.

Öt percet elvesztegetett már.
– Hol vagy? Hol vagy? – hajtogatta magánkívül, mikor hirtelen Mîrelin felizott az ujján. Keze felemelkedett, pedig ő nem is mozdította, aztán lábai is maguktól elindultak a karja által mutatott irányba.
Furcsa nyugodtságot érzett. Tudata elvesztette az uralmat a teste fölött, mégsem akart küzdeni ez ellen. Görcsösen kapaszkodott a mágiába, hitte, hogy az segíteni fog, mint mindig.
Léptei a kis terem közepén álló kőasztalhoz vitték. Ujjai végigsimítottak az asztallap szegélyén, megragadták és emberfeletti erővel megemelték, majd félretolták azt.

Rowena lassan visszanyerte az uralmat a teste fölött. Hálásan pillantott Mîrelinre; tudta, hogy magától soha nem lett volna elég ereje mindahhoz, amit most tett. Csak úgy járhatott sikerrel, hogy vele volt a varázslat.
Az asztallap alatti üregben gömb alakú tárgy lapult, fekete szövettel letakarva.
Az előző kapkodás ellentéteként a lány most lassan emelte fel a palantírt. Óvatosan a lepel alá kukkantott, majd megkönnyebbülten bólintott.
A következő pillanatban lépéseket hallott az ajtón kívülről. Sietve magához szorította a palantírt, és az ajkához emelte Mîrelint.
Abban a pillanatban vált köddé, amikor kulcs csusszant az ajtó zárjába.

Nem sokkal később kétségbeesett, dühös ordítás szállt el Minas Tirith fölött.

*****


– Faramir!
A – mostanra tetőtől talpig páncélba öltözött – férfi reflexből kardot rántva pördült meg a háta mögül jövő hang hallatán. Az ismerős lányarc láttán félig elmosolyodott, és eltette a fegyvert.
– Nos?
– Megvan – bólintott Rowena. – Indulhatunk.

(– De csak akkor játszhatod az apródomat, ha utána követsz Osgiliathba is.
– Nincs akadálya.)


– Nem akarod először odaadni Gandalfnak?
– Arra már nincs idő. Egy pillanattal Denethor belépése előtt távoztam. Ő mostanra már felfedezhette a tárgy eltűnését, és Gandalf lesz az első, akit felelősségre von. A palantír egyelőre nálam marad – jelentette ki a lány. A lepel segítségével az övére kötözte a látókövet, majd védőbűbájt bocsátott rá. Aztán mindezt megüzente Gandalfnak a gondolatain keresztül. Válaszképp csupán egy érzésfoszlányt kapott: megkönnyebbülést.
– Te készen vagy? – fordult ismét a férfihez Rowena.
– Persze.
– Akkor induljunk azonnal Osgiliathba. Nem szeretnék összefutni a dühöngő Helytartóval.

*****


Tíz perc múlva két lovas vágtatott ki Minas Tirith kapuján. A lány tajtékzásig hajszolta Andúnë-t; minél messzebb akart kerülni a Fehér Várostól a lehető legrövidebb idő alatt.
– Milyen messze van Osgiliath? – kérdezte a mellette lovagló Faramirt.
– Ha bírja a lovad ezt a tempót, akkor nem lehet több egy óránál – felelte a kapitány.
Rowena erre még sebesebb vágtára ösztökélte hátasát; egy óra számára örökkévalóságot jelentett. Napnyugtára mindenképp vissza kell érnie az árvaházba!

Sokáig csupán a lovak patáinak dobogása és a szél süvítése törte meg a csendet. Senki nem szólt egy szót sem, mindkettejük szívét gond nyomta. Aztán Faramir egyszer csak megszólalt.
– Úgy látom, egy lovas közelít Osgiliath felől. Népünkből való; talán üzenetet hoz.
Rowena hunyorítva nézett előre, és nemsokára ő is megpillantotta a kis pontot a láthatár szélén. Szíve összeszorult; érezte, hogy a lovas nem jó hírekkel nyargal Minas Tirith felé, illetve feléjük.
– Nagyjából negyedóra múlva elkerülhetetlenül összetalálkozunk, akkor majd megtudhatjuk, mi mondanivalója van – tette hozzá még Faramir, egy icipicit sem lassítva a vágta sebességén.

Amint normális látótávolságba értek a közeledő lovashoz képest, örömteli kiáltást sodort feléjük a szél. Tíz perc múlva pedig meghúzták a zablát, hogy nyugodtan beszélhessenek.
– Üdv néked, Faramir kapitány! – hajtott fejet a katona. – Épp érted indultam. Az orkok átjöttek a folyón, ránk támadtak. Jelen pillanatban is folyik a harc. Erősítésre van szükségünk.
– Annyi erősítést kaphat csupán Osgiliath, amit itt látsz magad előtt – felelte Faramir keserűen. – Az viszont most azonnal. Vágtassunk a városba! Velünk tartasz, Rowena? – fordult a lány felé.
A lány sápadtan bólintott. Erre nem volt felkészülve. Csupán a kardja volt nála – amit, úgy érezte, fel kell kötnie a nagyobb tekintély érdekében, mikor Denethor elé járul –, se íj, se páncéling, se sisak. És nem is mehet vissza értük az árvaházba, nincs annyi ideje.

Viszont Andúnë ott volt. Őt el kell engednie, mielőtt csatába megy. Így hát Osgiliath kapujáig együtt vágtázott még a két férfival, ott aztán hirtelen megállította lovát, és lepattant róla.
– Csatába kell mennem, és téged nem vihetlek oda; megtartom az ígéretemet – hadarta. – Maradj a közelben, bóklászhatsz bármerre, kivéve keleti irányban. Hívlak, ha kell.
Andúnë bólintott, majd megfordult és elügetett nyugat felé.

„Rowena, hová tűntél?!” – hallotta meg a lány Faramir ijedt hangját a fejében.
„El kellett engednem a lovamat – felelte. – Nem bírja a csatát, pláne felkészítés nélkül. De már indulok is a csatatérre.”
„Akkor ott találkozunk.”
De hogy végül hogyan találkoznak, azt még egyikük sem sejtette.



*Az Isten szerelmére!




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)