Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


XVII. Látlak-e még?


Rowena futva indult Osgiliath központja felé, vagy amerre azt sejtette. Igyekezett kelet felé tartani, de az utcák nem mindig arrafelé vezették, amerre ő menni akart. Így hát végül eltévedt a város útvesztőjében, és kifulladtan támaszkodott egy félig ledőlt oszlophoz.
– Segíts – zihálta Mîrelinnek. – Segíts megtalálni az utat… Anno na męn hired tulu enni!
Kéken fénylő csík jelent meg a földön. Rowena megcsóválta a fejét – hamarabb is eszébe juthatott volna segítséget kérni Mîrelintől –, majd futva megindult a vonal nyomán. Valami egyre tisztábban súgta neki: sietnie kell. Rohant, nem törődve azzal, hogy lassan már nem kap levegőt; hogy elfogy az ereje, és kifulladva rogy össze. Egy pillanat múlva újra felpattant, és futott tovább. Fogalma sem volt, merre jár, csak azt tudta, hogy minél gyorsabbnak kell lennie. Szívét eddig ismeretlen rettegés szorította össze.

Teljesen kimerülten érkezett végre meg oda, ahová a fény vezette: egy apró kikötőbe az Anduin innenső partján. A kék csík egy ott fekvő testnél ért véget.
Faramir testénél.

Rowena rémülten sikoltott fel. Mérföldeknek érezte azt a pár lépést, amivel a férfihez ért. Faramir vállán fekete tollú nyílvessző ütötte át a páncélt – egy Morgul-nyíl.
Rowena megragadta a vesszőt, hogy kirántsa a sebből. Talán még nem késő, talán még ő is megmentheti Faramirt, vagy legalábbis enyhíthet a napokig tartó gyötrelmén, amíg Aragorn ide nem ér… De ha nem tudja kirántani, akkor mi lesz? Egy apró hiba, egy nem hajszálpontos kézmozdulat; a nyílvessző beletörik a sebbe, és csak még gyötrőbb lesz a fájdalom!
Megtapogatta Faramir homlokát, és keserűen felsóhajtott. Úgyis késő már – a férfi bőre hűvös, az átok már szétterjedt a testében. Most majd lázroham következik, aztán lassan végleg kihűl, ha meg nem kapja időben a megfelelő gyógyírt.

Vérfagyasztó ordítás hallatszott a közelből. A lány rémülten nézett fel: a közeli hídon tucatnyi ork-íjász állt sorban, nyilaikat rájuk szegezve.
Rowena egy pillanat alatt határozott. Lábát átvetette Faramir mellkasa fölött, karjaival a férfi fejét védte. Felegyenesedett, hogy minél jobban fedezhesse az ernyedt testet; szemét lehunyta, mégis szinte látta, ahogy az orkok megfeszítik íjaik húrját.
Koncentrált, hogy időben ki tudja mondani a varázsigét, amely még egy utolsó esélyt adhat neki az életre.

Koppanásokat hallott a feje fölül. Bátortalanul felnézett – volna, ha valami nem takar el mindent előle. Egy lapos tárgy és egy kéz, ennyit látott csupán – valaki pajzsot tartott fölé.
A lány nyaka megreccsent, ahogy hirtelen hátrafordult. Fiatal, legfeljebb húszéves harcos nézett le rá. Arca izzadt és elnyűtt volt, fekete haja csapzottan hullott a homlokába, sötét szeme azonban élénken ragyogott. Ahogy Rowena és a férfi tekintete összetalálkozott, a lány úgy érezte, már látta őt valahol. Ismerős a harci fintorba torzult arc, a zöld és barna néhány árnyalatát felvonultató öltözet… hát persze, ez a Kószák tipikus egyenruhája… az a szakadás a vállán…

Valami elsüvített mellette, a következő pillanatban pedig fájdalmas ordítást hallott a háta mögül. Riadtan fordult meg: egy sötét hajú, fiatal férfi, aki a lány és Legolas között állt a második sorban, épp fogcsikorgatva rántott ki egy nyilat a vállából.

A Helm-szurdok. Egy Ithiliai Kósza a Helm-szurdoki csatában…
– Haldamir? – nyögte hitetlenkedve a lány.
A férfi hátrahőkölt.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte döbbenten. – Ismerjük egymást?
– Nem emlékszel rám, még látásból sem? Egymás mellett harcoltunk Kürtvárban… – mondta a lány, majd rögtön el is pirult szégyenében, mert kissé túl rendreutasítónak érezte a hangvételt.
– Rémlik valami – biccentett a harcos. – Mi közöd van Faramirhoz?
A lány ismét elpirult, ráészmélvén, hogy még mindig a kapitány mellkasa fölött térdepel.
– A barátja vagyok, semmi egyéb – felelte gyorsan. – Az életemet is feláldoznám érte, akárcsak ti.

– Inkább ne így mentsd meg – szólalt meg Haldamir rövid szünet után. Feltekintett a hídra, ahol egy csapat katona épp lekaszabolta az ork-íjászokat. Most egy darabig nem lesz szükség akkora védelemre. Kirántotta a nyílvesszőt kapitánya testéből, majd a lányra kiáltott:
– Fogd a másik lábát, vigyük innen!
Rowenának nehezére esett a bokájánál fogva húzni Faramirt; a vascsizmán nem talált fogást, állandóan kicsúszott a kezéből. Szégyenteljesen, homloktól bokáig elvörösödve rángatta a férfit, csodálta, hogy nem tépte ki a lábát – és hogy Haldamir még csak el sem mosolyodott az ügyetlenkedését látva. Az eszméletlen kapitány sisakja idegőrlő hangon csikorgott a köveken. Szerencsére nem vitték messzire a testet, csupán a legközelebbi nem teljesen leomlott, vastag falú épületmaradvány fedezékébe.

A viszonylagos biztonságban Haldamir végre ráért feltenni a kérdést a lánynak:
– Ki vagy te?
– A nevem Rowena, apám nevét nem ismerem, messzi földről jött árva varázslólány vagyok – hajolt meg formális-komikusan a lány; kezdte már unni a bemutatkozásokat. – Útitársa voltam Faramir bátyjának, Boromirnak, pár héttel ezelőttig, amikor elesett. Faramirral Ithiliában találkoztam először egy csata közepén, azt követően barátkoztunk össze.
– Az a szerencse, hogy harcban találkoztunk már, különben nem elégednék meg ennyivel – mondta a férfi. – De mivel így történt, és saját szememmel láttam a kék tűzoszlopot a Helm-szurdokban, elhiszem, hogy igazat mondasz, és rád merem bízni kapitányomat.
Haldamir a lány vállára tette a kezét, és kicsit lehajolt, hogy szeme egy magasságba kerüljön Rowenáéval. A két tekintet összekapcsolódott.
– Vidd vissza őt Minas Tirithbe – kérte. – Még életben van. Téged nem köt ide parancs, te elhagyhatod a csatát; mi nem, de nekünk is fontos a vezérünk élete. Mentsd meg őt helyettünk… is.
Rowena remegve bólintott. Szíve hevesen vert, talán az izgatottságtól és a félelemtől, de valójában fogalma sem volt róla, pontosan mit is érez.

Haldamir is biccentett, feszülten rámosolygott a lányra, majd magához intette néhány társát, akik mellettük szaladtak a csatatér felé. Néhány ott heverő deszkából és lándzsanyélből összeraktak egy hevenyészett hordágyfélét, ráfektették Faramirt, és a tőlük telhető gyorsasággal a kapu felé siettek.
– Lovon jöttél? – kiáltott hátra Haldamir a mögöttük ballagó Rowenának.
– Igen, de a város kapujánál elküldtem a hátasomat – kiabált vissza a lány. – Nem egy harci paripa, de egyébként megállja a helyét. Visszahívjam?
– Ha meg tudod tenni… – húzta el a száját Haldamir, és bár elég halkan beszélt, Rowena meghallotta. Elmosolyodott, elküldte a gondolatait Andúnë-ért, és mire a csapat a városfalhoz ért, a ló már ott várt rájuk.
– Nem tűnik túl szívósnak – mustrálgatta a kancát az egyik katona.
– A látszat néha csal – szólt közbe sértetten a lány. – Egyszer másfél napot végigvágtattam vele, nem túl hosszú megszakításokkal, és egyikünk sem fáradt el különösebben.
– Rendben, akkor szállj fel rá, úrnőm – biccentett a harcos.
– Csak Rowena, ha kérhetem. A harctéren ne tekintsetek nőnek – mondta a lány, és megint elpirult, az elmúlt negyedórában már sokadszor. „Méghogy nő… Az ő szemükben még gyermek vagyok! Bár… ha tényleg annak tekintenének, nem bíznák rám a vezérük életét.”

Rowena felpattant Andúnë hátára, és gondolataiba merülve nézte, ahogy a katonák leveszik az ájult Faramirt a hordágyról, és a derékszíját erősen hozzákötözik a kanca hevederéhez.
– A Fehér Városban jó gyógyítók és javasasszonyok vannak – mondta Haldamir, miközben a kötél erősségét vizsgálta. – Remélhetőleg tudnak segíteni rajta. – A férfi hangja erősen remegett.
– Ne áltasd magad, és engem se – szólalt meg halkan Rowena; átlátott a férfi hanghordozásán. – Mindketten tudjuk, hogy a Morgul-nyilakra nem ismerik Gondorban a gyógyírt. De nyugodj meg: mikor még fennállt az a társaság, amelynek tagja voltam Boromirral együtt, volt köztünk egy ember, aki ismeri azt, és ő most épp Minas Tirith felé tart. Remélhetőleg még időben odaér, hogy megmentse Faramirt.
– Kívánom, hogy így legyen – sóhajtott a férfi. – Nyugodtabb lennék a sírban, ha meggyógyulna.
– Hogy… hol lennél nyugodtabb?! – A lánynak elakadt a lélegzete.
– Minden katonának ez a parancsa – vágott keserű fintort a férfi. – Élve csak akkor hagyhajtuk el a harcteret, ha győztünk, vagy ha a vezérünk visszavonulást parancsol. Jelen esetben ezek egyike sem lehetséges, úgyhogy – nézett a lány szemébe – jelentsd, kérlek, a Helytartónak, hogy mind elestünk.

Rowena arcán könnycsepp gördült alá. Alaposabban megnézte a halálba induló férfit: hosszúkás arcformáját; barnásfekete, sörényszerű haját; sűrű szemöldöke alatt keskeny résben megbúvó, a feketénél csak egy árnyalatnyival világosabb, mélykék íriszét; hosszú, egyenes orrát; keskeny száját; arcát belepő borostáit; magas, szikár termetét.
Nem tudta, minek nevezik az érzést, amely minden porcikáját átjárta, de egyszerűen nem engedhette ezt a férfit csak így a végzetébe rohanni.
– Köszönöm, hogy segítettél megmenteni – mondta halkan.
– Ne köszönd. Bárki megtette volna a helyemben.
„Én nem vagyok benne biztos.”
– Akkor is köszönöm – mosolyodott el halványan a lány, majd óvatosan megfogta Haldamir kantáron nyugvó kezét úgy, hogy Ivor-Aear hozzáérjen, és érezte, ahogy a kő egy egészen kicsivel melegebb lesz. A férfi meglepődött, de nem húzta el a kezét.
– Ne fogjon rajtad se fegyver, se átok! – suttogta Rowena tündés akcentussal. – Eru adjon neked szerencsét, és a valák vigyázzanak rád!
Varázsigének szánta, de mivel nem tudta tündéül elmondani, nem volt benne biztos, hogy működni fog. Cseppet sem lett könnyebb a lelke, de tudta, hogy ami hatalmában áll, azt megtette – ennél többre nem képes. Lassan elengedte Haldamir kezét, észre sem véve, hogy közben végigsimít rajta.
– Indulj! – mondta gyorsan a férfi.
– Ég veled – felelte a lány remegő hangon. Megfordította Andúnë-t, és szinte repülőstarttal indulva elvágtatott a Fehér Város felé, hátában érezve Haldamir tekintetét. És úgy érezte, mintha kitépték volna a fél szívét.

*****


Naplementekor Rowena ismét az árvaházban volt, ahogy ígérte. Ruhája tépett volt és sáros, ő maga megviselt; de nyúzott arcán mosoly tündökölt, és az oldalán ott jött Andúnë.
A nevelők határtalanul büszkék voltak hősies növendékükre, még díszvacsorát is akartak adni a tiszteletére, de a lány a kimerültségére hivatkozva köszönettel visszautasította, és azonnal ágyba feküdt.
Ugyan tényleg fáradt volt, de álom nem jött szemére. Új érzései nyugtalanították, és még Isabelnek sem akart beszélni róluk, amíg ő maga tisztába nem jön velük. Ezért is akart minél hamarabb visszaérni: hogy gondolkozhasson. Minas Tirithben is csak annyi időt töltött, míg Faramirt leszedték a lováról és hordágyra tették. Eközben röviden beszámolt Gandalfnak az Osgiliathban történtekről, és őt arra kérte, hogy kerítsen athelast a férfi részére, Pippint pedig arra, hogy vigyázzon rá, különösen az apjától óvja; aztán gyorsan távozott, nem akarván ismét találkozni Denethorral. Senki sem tartotta vissza – látták rajta, hogy egyedüllétre van szüksége.
Most meg is volt a vágyva vágyott magány, és az este sötétjében lassan lehervadt a lány arcáról a nehezen fenntartott mosoly.

A hold felkelt, majd lenyugodott. Mindenki csendben aludt az árvaházban, csupán Rowena bámulta kitartóan a sötétséget, és az előtte lebegő, mindenki más számára láthatatlan, éjszakai égbolt kékségű szempárt, mígnem végül, nagy nehezen, mégiscsak álomba zuhant.
De ott sem lelt nyugalomra. A szempár álmában is követte, nem menekülhetett a kifürkészhetetlen tekintet elől. Sőt, megjelent a hozzá tartozó arc és test, álombéli énje pedig vékony kötelet nyomott Haldamir kezébe, és egy mély szakadékba taszította.

Nem tudta meg, mi történt a férfival; verejtékben úszva ébredt. Akkor már tudta: ettől az álomképtől már nem szabadulhat soha többé. De hogy akar-e tőle szabadulni egyáltalán, azt már maga sem tudta volna megmondani.

*****


– Átszállítottuk a betegszobába, és nem ébredt fel közben. Idegláza van – közölte a diagnózist Isabel. – Valószínűleg nagy megrázkódtatás volt neki, hogy elveszett Andúnë. Csak képzelje el, főnökasszony, ahogy ott sétál az erdőben magányosan, és csak remélni meri, hogy a ló még életben van…
– Tökéletesen értem, nővér – állította le Sybill a nevelőt. – Szegény Rowena, olyan beteges lett mostanában…
Isabel gondterhelten bólintott.
– Menjen vissza hozzá, kérem – mondta a főnökasszony, majd sietve hozzátette: – De persze ha fáradt már az állandó ápolástól, és visszavágyik a háztartásvezetéshez…
– Dehogyis, szó sincs ilyesmiről – vágott közbe a nővér sietve. – Nekem egyáltalán nem megterhelő gondoskodni róla. Hiszen tudja…
– Tudom, nővér – bólintott Sybill megértően, de ugyanakkor némi szigor is bujkált a tekintetében. – Menjen vissza hozzá, nehogy esetleg rosszabbodjon az állapota.
– Köszönöm, főnökasszony – bólintott Isabel, és gyorsan kisietett a szobából.

*****


Rowena láztól piros arccal, mozdulatlanul aludt, Isabel gonderhelten ült az ágya mellett. Nem tudta, mi történhetett a lánnyal a legutóbbi Középföldi látogatása során – még nem volt azóta alkalmuk beszélni –, de alig várta, hogy Rowena végre felébredjen, és elmondhassa. Talán jobb lesz neki, ha kibeszéli magából a fájdalmát.
Mintha csak megérezte volna a nővér gondolatait, Rowena halkan megszólalt.
– Mélység… Vékony kötél… Nem akarom…
Isabel nem mert megszólalni, nehogy felébressze a lányt. Némán figyelt, hátha megtudhat valamit a betegség okáról. De hiába, a lány ezután nem mondott már semmit.

Isabel késő estig az ágy mellett ült, hiába. Rowena testhőmérséklete föl-le ingadozott, az egész napot átaludta. A nővér fejében néha megfordult, hogy esetleg fel kéne ébreszteni, hiszen egy napja egy falatot sem evett vagy ivott, de az ösztönei azt súgták, hogy inkább hagyja pihenni a lányt.
Éjszakára sem ment ki a szobából; a széken ülve akarta átvirrasztani az éjszakát, hogy ha Rowenának bámire szüksége lenne, segíthessen neki. Sokáig ébren is maradt a sötétben, de végül az egész napi aggódás miatt kimerülten elaludt.

*****


Ne törődj ezzel – mondta a bársonyos hang. – Te mindent megtettél, amit lehetett; nem a te hibád, ha ez nem volt elég. „Azt biztosan tudod a szíved mélyén, hogy a küldetést nem lehet békésen végigcsinálni; hogy életáldozatokat követel majd, talán pont a barátaid közül.” Ezt te mondtad egyszer, emlékszel? Ami megtörtént, megtörtént; a múlton nem változtathatsz. Ne merülj el a kétségbeesésben. Törődj inkább azokkal, akiken még segíthetsz! Vannak még sokan – jelen pillanatban is…

Rowena maga sem tudta, mikor lépett át az álom és az ébrenlét határán, de egyszer csak Galadriel Úrnő hangja helyett már Csavardi Samuét hallotta a fejében.
„Rowena, azonnal siess ide, kérlek! Itt vagyunk egy alagútban Mordor határában, Gollam cserbenhagyott minket, és van itt valami szörnyűség, ami még a Fekete Lovasoknál is rosszabb! Ha tudsz, kérlek, gyere vagy küldj segítséget!”
„Samu, te még ilyen vészhelyzetben sem feledkezel meg a jó modorról – üzente vissza Rowena. – Egy perc, és megyek. Ne essetek pánikba, ez a legfontosabb!”

A lány kiugrott a takaró alól, és meglepve vette észre, hogy fegyverei, vértjei és egyik harci ruhája már oda vannak készítve az ágy végébe. Szemöldökét felhúzva pillantott a székben lehajtott fejjel szundikáló Isabelre, de szíve mélyén úgy sejtette, inkább Galadriel Úrnő varázsolhatta ide a holmikat. Gyorsan átöltözött, Isabelhez lépett, és a szeméhez érinette Mîrelint.
No olthad cîn angol ah îdheb trî i fuin hen*– suttogta. Mély álmot bocsátott a nővérre, mert nem akarta, hogy még az ő visszatérése előtt felébredjen. Tudta, hogy ezért később alapos fejmosást fog kapni tőle, de nem tehetett mást; ha felébresztené őt, biztosan nem mehetne el: nem kapna engedélyt az útra.
Ezután már indult volna, de megakadt a szeme a szoba másik sarkában álló kis asztalkán lévő, étellel teli tálon. Egy megkezdetlen cipó, egy guriga sajt, egy kisebb füstölt sonka és néhány alma volt ott, mint egy csendélet-festmény modellje. Első ránézésre a lánynak úgy tűnt, mintha az összes aznapi étkezését és a másnapi reggelijét is együtt szolgálták volna fel, de ahogy közelebb ment, megpillantott mellette két kulacsot, tele vízzel. Utóbbiak vékony vonalakkal vésett, leveleket ábrázoló mintázatából a lány azonnal tudta, honnan valók. Magában köszönetet mondott Galadriel Úrnőnek, majd összecsomagolta és a köpenye alatt a hátára rögzítette az ennivalókat.

Félve emelte ajkához Mîrelint.
– Im vi Cirith Ungol.

*****


Csak a varázslás után jutott eszébe, hogy vehetett volna még egy nagy levegőt, mielőtt az alagútba érkezik. A levegő fojtogatóan bűzös volt, és gonoszsággal telített, Rowena összeborzongott az undortól. Körbenézve vastag szálú pókhálóval borított sziklafalat látott – már amennyire láthatta a sötétben –, de a pillantása elcsípett egy halvány fénysugarat. Elindult felé, gyakran félelemmel tekintve hátra.

– Frodó úr, jön! – Samu hangja ijedten csengett. – Hallom a lépéseit!
– Samu! – szólalt meg viszonylag halkan a lány. – Rowena vagyok. Előjöhetek?
Nem várta meg a választ, kilépett az oldaljáratból, aminek fala eltakarta őt a hobbitok elől. A csillagfénnyel világító fiolát – Galadriel Úrnő ajándékát – tartó Samu megkönnyebbülten sóhajtott, amint meglátta őt, Frodó azonban nem szűnt meg gyanakodni.
– Várj, Samu, lehet, hogy csak káprázat, amit a titokzatos támadónk vett fel! Az igazi Rowena honnan tudhatná, hogy pont most vagyunk veszélyben?
– Úgy, hogy Samu pár perccel ezelőtt értesített – kopogtatta meg a homlokát a lány, az egykori kertész pedig buzgón bólogatott. – Mellesleg ha félreállnál, Frodó, akkor könnyebben ki tudnálak juttatni titeket innen.
A hobbit engedelmeskedett az utasításnak, Rowena pedig felemelte a botját, és felkiáltott: – Risto!**
Reccsenő hang hallatszott, és a kijáratot elzáró pókháló, amit Frodó előtte percekig kaszabolt nem túl nagy eredménnyel, egyik pillanatról a másikra darabokra szakadt. A hobbitok nem várattak magukra: amint megnyílt az út, azonnal kirohantak a szabadba, nyomukban Rowenával.

A kinti levegő is nyirkos volt és bűzölgött, de a lány számára olyan volt ez az odú után, mintha virágos mezőre tévedt volna tavaszidőn.
Samu megkönnyebbülten felsóhajtott, és eltette Earendil fényét.
– Ne! – kiáltott rá Rowena. Későn: most, hogy nem világított már a fény, amitől félt, a Banyapók szinte előrobbant mögöttük az alagútból.
Rowenát elbénította ugyanaz az érzés, mint amikor meglátta a múmakot Ithilia erdejében. A Banyapók teljes egészében fekete volt, csak nyolc szeme vöröslött úgy, mintha tűz égne benne, testét a lány hatalmasabbnak érezte, mint az olifántét.
Egy pillanat múlva felocsúdott. Nem mélázhat el, szükség van rá!
– Samu! Vedd elő a Fényt! Samu, a Fényt! – kiabálta torkaszakadtából, hiába: a hobbit önnön sikolyától nem hallotta őt. Másvalaki viszont igen: a szörnyeteg Rowena felé indult. A lány menekülési lehetőséget keresve pillantott oldalra, de sehogy sem térhetett ki: balra szakadék tátongott, jobbra a hobbitok próbáltak menekülni. Illetve, csak egy hobbit… Hol van Samu?!
„Rowena, ne most! Jelen pillanatban te vagy a legnagyobb veszélyben!”
Calad!*** – kiáltotta kétségbeesetten a lány. Szerencsére még mindig kezében szorongatta a mallornfa botot, így annak hegye kezdett el világítani. A szörnyeteg zavartan forgatta a fejét, lekuporodott, majd irányt változtatva Frodó után indult.
„Ez nem lehet igaz. Minden rosszul sül el, amit csinálni próbálok?!”

Rowena, amilyen gyorsan csak tudott, átrohant a pók lábai között. Az legszívesebben a levegőbe emelkedett volna a fény elől, ha tud; lekötötte a félelme, még az sem jutott eszébe, hogy a lányra ráülve összelapítsa őt teste mérhetetlen tömegével. Így aztán Rowena sértetlenül átjutott alatta, és beállt ő és Frodó közé. A Banyapók félig a sziklára mászva próbálta kikerülni és hozzáférni a rémülettől egyre lankadó hobbithoz. A lány folyamatosan hátrálva próbálta fedezni Frodót a testével, de ez egyre nehezebb volt, ráadásul tisztában volt vele, hogy ez nem fog beválni a végtelenségig. Végeznie kell a szörnnyel. Sajnálta, hogy elszalasztotta a legjobb alkalmat, amikor átszaladt a pók lábai között, de akkor biztosra akart menni, hogy megmentse Frodót.
Támadni próbált. A világító botot továbbra is magasra tartva, kardjával lesújtott a szörny hozzá legközelebbi lábára, de hiába: azt kemény páncélzat borította, amin még egy tünde-kard sem volt képes áthatolni. Sérthető pontok csupán az ízületek voltak – a legalsó is elérhetetlen magasságban.
Rowena még egyszer próbálkozott, hiába. Dühe elvonta a figyelmét; a következő pillanatban a pók egy másik lába meglendült, és kiütötte a botot a lány kezéből. A fény kialudt.

Rowenát ismét megbénította a rémület; kardját maga elé tartva hátrált, mígnem elbotlott egy kiálló kőben. Még mielőtt bármilyen védekezésre ideje lett volna, a Banyapók villámgyorsan lehajolt, és csáprágójával a lány hasába mart.
Rowenának csupán annyi ideje maradt, hogy Mîrelint a sebhez nyomva kimondjon egy gyógyító varázsigét, aztán elméjét elborította a sötétség.

*****


Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mire magához tért. Gyomra émelygett, nehéznek érezte minden tagját, de kristálytisztán emlékezett mindenre. Ebből arra következtetett, hogy életben van. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és körülnézett.
Ugyanott feküdt, ahol a Banyapók megmarta, de testét nem borította háló. Ezen meglepődött ugyan, de természetesen nem bánta; valószínűleg a szörnyeteg még azután is félt tőle, hogy megmérgezte.
Pár méterre tőle az egyik hobbit görnyedt valami fölé, és halkan zokogott.
– Samu – szólalt meg erőtlenül a lány.
A hobbit riadtan fordult meg, majd a lányt megpillantva könnyes arcán meglepetés és halvány mosoly szaladt át. Hozzásietett.
– Jaj, Rowena… Én már azt hittem… azt hittem…
– Élek – állította le a lány –, bár jelen pillanatban nem sok örömet találok ebben. Hol van Frodó?
Samu arca eltorzult a fájdalomtól.
– Frodó úr… ő… – Hirtelen felragyogott a tekintete. – Várj csak! Ha te élsz, akkor lehet, hogy ő sem… Gyere!

Rowena nagy nehezen feltápászkodott, és Samu után eredt. Letérdelt a pókhálóba csomagolt, mozdulatlan Frodó mellé, és annak homlokára helyezte tenyerét.
– Nem, Samu – suttogta. – Ő tényleg halott.
Nehezére esett ezt kimondani, és nem tudott a hobbit szemébe nézni közben. De nem tehetett mást; ha az igazságot mondaná, akkor Samu a világért sem lenne hajlandó otthagyni gazdája testét, elkapnák őket az orkok, és akkor mindennek vége…
– De hát hogyan maradhattál te életben, ha ő nem? – kérdezte a hobbit kétségbeesetten, újraéledő zokogással.
– Nekem még volt annyi erőm, hogy varázslattal lerövidítsem a… – Rowena rémülten hallgatott el; majdnem elszólta magát. Szerencsére Samunak nem tűnt fel, hogy egy pillanatra elakadt, és kicsit máshogy fejezte be a mondatát: – …megfékezzem a méreg terjedését.
– Akkor most mi lesz?
– Szerintem te is tudod, mit kell tenned, csak nem akarod tudomásul venni – válaszolta Rowena, immár nyílegyenesen a hobbit szemébe nézve.

Samu félrefordult.
– Nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy egyedül… – suttogta.
– Ez nem igaz. Bizonyos helyzetekben te még Frodónál is erősebb voltál. – Rowena biztatóan mosolygott.
– Velem tartasz? – kérdezte a hobbit, kérlelően nézve a lány szemébe.
Ezúttal Rowena fordult el.
– Sajnálom, de nem lehet – suttogta. – Én nem léphetek be Mordor földjére. Ha megtenném, Ő azonnal érzékelné a mágiámat, elfogatna, és azzal nem csak engem, de a Gyűrűt is megszerezné. Egyedül kell menned, Samu. Tépd fel a hálót Frodó nyakánál, vedd magadhoz a Gyűrűt, és eredj tovább minél hamarabb.
Samu hatalmasat nyelt, megtörölte arcát, és teljesítette a kérést.

– Még valamit – szólalt meg ismét a lány. – Lehetőleg ne használd a Gyűrűt, csak akkor, ha végképp nem tudsz máshogy kimenekülni a vészhelyzetből, és akkor is csak addig, amíg itt vagy a hegyekben. Amint tényleg beérsz Mordorba, onnantól fogva soha, bármi történik is, mert azonnal meglát, és érted küldi a szolgáit. Érted?
A hobbit ismét bólintott.
– És utoljára: tudtam, hogy ma van az utolsó alkalom, hogy találkozhatok veletek, mielőtt beléptek Mordor földjére. Így hát hoztam nektek, bár most már csak neked adhatom oda, némi elemózsiát. – Rowena nagy nehezen leoldotta a hátáról a zsákot, és átnyújtotta Samunak. – Nem olyan tápláló, mint a lembas, de talán nem fog ártani némi változatosság…
– Még abból is van, amit Faramirtól kaptunk – szólt közbe a hobbit.
– Jaj, akkor fölöslegesen hoztam?! – kapott a lány a szívéhez drámai gesztussal, amivel sikerült egy mosolyszerű fintort csalnia Samu arcára. – De talán így marad valami a visszaútra is.
– Ha lesz… – sóhajtott lemondóan a hobbit; tekintete újfent a halott Frodóra tévedt.
– Bízz benne, hogy lesz! – suttogta Rowena, és segített felkötözni a batyut Samu hátára.

A következő pillanatban mindketten rémülten kapták fel a fejüket. A hasadék átellenes vége felől orkok hangja hallatszott, egyre közelebbről.
– Samu, húzd fel a Gyűrűt! – hadarta rémülten a lány. – Itt nincs más menekvés, és a hegyekbe nem lát a Szem… máshol viszont fel ne vedd! – tette hozzá gyorsan. – Nekem mennem kell, mielőtt még meglátnak… Ég veled, és a gondolat-beszélgetés Mordoron belül is működik!
Samu szemei gyanúsan csillogni kezdtek, aztán nem törődve a veszéllyel, szorosan átölelte Rowenát. A lány szeméből is könnycseppek indultak.
– Ne, Samu! Ne most! – suttogta erőtlenül, de közben viszonozta az ölelést. – Ne búcsúzz… Talán még találkozunk valamikor… Most menekülnünk kell!
Nagy nehezen kibontakoztak egymás karjaiból, és jelentőségteljesen összenéztek. Azután egyszerre váltak köddé, pontosan abban a pillanatban, hogy az első ork felbukkant a hágóban.



*Legyen mély és nyugodt álmod ma éjszaka.
**Vágd!
***fény




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)