Nincsenek győztesek írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Maysilee fejét az ölemben nyugtatta, szőke haja szétterült körülötte. Véres kezével bizonytalanul szorongatta az enyémet, miközben rám emelte szürkéskék, zavarodott tekintetét. Nem voltam biztos benne, hogy még felfogja, ami körülötte történik, bár ebben a pillanatban abban sem lettem volna biztos, hogy él-e még egyáltalán, ha a mellkasa nem süllyedt és emelkedett volna olyan eszeveszett tempóban. Szabad kezemmel óvatosan kisimítottam a sebes arcára tapadt kósza tincseket, majd letöröltem a vért az ajkairól. Ekkor egy pillanatra újból visszatért a földre, szemei kitágultak, ujjai a csuklómba vájtak. Megpróbált megszólalni, de csak szavak helyett csak vér tört fel a torkából, ami lassan végig csurgott az arcán. Az ajkai alig észrevehetően megmozdultak, mire feszülten közelebb hajoltam hozzá. Az volt a legkevesebb, hogy meghallgatom az utolsó szavait.
– A te hibád – suttogta a fülembe.

***

A szemem kipattant, a kezem pedig automatikusan a bicskám után nyúlt. Amint megérintettem a hideg fémet, rögtön valamiféle megnyugtató hullám árasztott el. Azt is mondhatnám, hogy kitisztult a fejem, csakhogy az nem lenne igaz: az az átkozott úgy lüktetett, mintha szét akarna robbanni. Ekkor zavarodottan körbepillantottam, és rájöttem, hogy az ágyamban fekszem a Kapitólium felé tartó vonaton. Megint. A takaróm valahol a lábamnál hevert összegabalyodva, a földön pedig elgurult szeszes üvegek körvonalait véltem felfedezni, és hiába nem voltak kevesen, úgy tűnt, mégse sikerült eléggé leinnom magamat ahhoz, hogy ne gyötörjenek a rémálmaim.
– Még több kell – motyogtam magam elé, majd nagy üggyel-bajjal kikászálódtam az ágyból, és azzal a lendülettel beleöklendeztem a vacsorát a személyzet által – mellesleg elég előrelátóan – az ágyam mellé készített vödörbe. Miután ezzel is megvoltam, átbukdácsoltam a szobán, és megtámaszkodtam a szekrény szélében. A fejem lüktetett, a kezem pedig remegett, ahogyan végigkotortam a polcokat, teli üvegeket keresve. Talán mondanom sem kell, hogy nem találtam. Csalódottan felmordultam, és még mindig kissé émelygő gyomorral nekivágtam a folyosónak. Igyekeztem olyan halkan mozogni, amennyire csak tudtam, de sajnos a talaj kicsúszott a lábam alól, én pedig kétségbeesett kapálódzás közepette elterültem a földön, ráadásul még egy asztalról is sikerült lerántanom a terítőt, a rajta tárolt vázákkal együtt. Egy pillanatig csak bambán ücsörögtem ott a cserepek között, aztán némán reménykedve abban, hogy senki nem hallott meg, tovább lopakodtam a konyha felé, vállamat a folyosó falának támasztva, így összesen két rusnya festményt vertem le útközben. Amint beértem az étkezőbe, úgy tűnt, végre rám mosolygott a szerencse: a hosszú asztalon két üveg whisky állt, Isten tudja, milyen megfontolásból. Mosolyogva felmarkoltam az egyiket, és lehuppantam a közelben álldogáló kis faasztalra, majd elégedetten belekortyoltam az italba. Egy pillanatig lehunytam a szemem, és élvezettel nyugtáztam, ahogyan az alkohol elönti a testemet, de aztán meghallottam. A nappali ajtaja résnyire nyitva volt, onnan szűrődött ki a hang:
– És az utolsó szerencsés fiú, aki megküzdhet az 50. Éhezők Viadalán a győzelemért, nem más, mint – harsogta a tévében Cecil, majd egy pillanatra elhallgatott, ahogyan a nevek között kotorászott, de nekem nem kellett kivárnom, amíg kihúzza a következő cetlit: anélkül is tudtam, hogy mit fog mondani. – Haymitch Abernathy – kiálltotta ő is elégedetten, és ekkor végem lett. Az emlékek megállíthatatlanul betöltötték a gondolataimat. Újra megérkeztem az arénába, újra odarohantam a bőségszaruhoz, újra késsel a kezemben szeltem az erdőt. Megint felrémlett azoknak az arca, akiket megöltem. (Sokakat elfelejtettem már: Cecilt, aki kihúzta a nevemet, Samuelt, aki rám adta azt a rémes bányászruhát, Averyt, a mentorunkat, de még Liát, a nővéremet is, viszont azoknak az arca, akiket megöltem, sosem tűnik el az emlékezetemből.) Újra beleállítottam a kést egy védtelen lány hátába, újra felhasítottam egy fiú torkát, újra belevájtam egy hegyes botot a véső ellenségem szemébe, ismét eszembe jutott, hogyan ült ki az arcomra az a rettenetes vigyor, amikor a balta elsüvített felettem a levegőben, aztán megint ott guggoltam Maysilee mellett az erdőben. A te hibád, a te hibád – visszhangzott a fejemben.
- Haymitch? – zökkentett ki a gondolataim közül egy ismerős hang, mire megfeszített izmaim ellazultak, a kezemben tartott üveg szája előredőlt, és a benne maradt maradék ital végigcsurgott az asztalon. – Mit művelsz, az mahagóni! – sikkantott fel Effie, miközben sietve mellém tipegett és kikapta a kezemből az üveget.
Zavartan rápillantottam, de egyszerűen annyi aranyszínű fürt vette körül, hogy lehetetlen volt bármi másra fókuszálni rajta. Arra azért így is rájöttem, hogy valamiféle magyarázatra vár, úgyhogy óvatosan kinyitottam a szám, mire nem éppen úriemberhez illő hangok törtek elő belőle.
– Fúj – húzta el a száját Effie, majd szórakozottan belekortyolt az elkobzott piámba.
– Te iszol? – kérdeztem csodálkozva. – És mi a francért vagy ilyenkor magassarkúban?
– Kérlek, nekem nincs lapostalpúm – húzta el a száját megvetően. – Amúgy mindig iszom, ha szomorú vagyok.
– Akárcsak én – bukott ki belőlem, bár nem tudtam, miért mondok ilyet Effie-nek. Mindenesetre reméltem, hogy majd célzásnak veszi, és visszaadja a whiskymet.
– Te mindig iszol, nem muszáj szomorúnak lenned – jegyezte meg, majd még egyet húzott az üvegből. Meglepetten veszem észre, hogy csalódott vagyok, de miért is vártam egyáltalán, hogy Effie megért ilyesmit?
– Miért vagy szomorú? – bukott ki a számon a következő hülyeség.
– Inkább az a kérdés, miért nem? – szegte fel a fejét úgy, hogy még ilyen állapotban is meg tudtam állapítani, mennyire rájátszik a dologra. Azt sem értem, egyáltalán miért érdekelt, hogy mi baja van. Oldja meg, csak lehetőleg ne igya el a piámat. – Azoknak a szegény gyerekeknek vissza kell menniük az arénába, ráadásul megint együtt.
Meglepetten néztem fel rá, és most először meg se láttam az aranyszínű haját, csak azt a két, kétségbeesett szemet.
– Erre igazán nem számítottam – böktem ki végül, mire egy meglehetősen dühödt pillantást kaptam válaszul.
– Azt hitted, hogy majd ujjongani fogok, amiért még többet kell szenvedniük? – kérdezte sértődötten. Sajnos be kellett vallanom magamnak, hogy valóban nem hittem, hogy Effie figyelme másra is kiterjed az aktuális divat követésén kívül, de szerencsére ezt sikerült magamban tartanom. – Mellesleg az előbb mi bajod volt? – folytatta a kérdezősködést kissé élesebb hangon.
– Én csak… – hebegtem: nem hittem, hogy ilyen irányba terelődik majd a beszélgetést, sőt azt se, hogy lesz egyáltalán beszélgetés – a tévé… Cecil.
– Mi van? – kérdezett vissza Effie csodálkozva, de ekkor egy különösen hangos kiáltás ismét kiszűrődött a nappaliból:
– És ezennel kezdetét veszi az ötvenedik Éhezők Viadala!
– Ó – suttogta Effie halkan, meglepően sok együttérzéssel a hangjában, majd óvatosan mellém telepedett a nedves asztalra, majd halkan felszisszent, ahogyan a drága selyempizsamája beitta a kiöntött whiskyt. Én nem szóltam semmit, csak bámultam magam elé, miközben a bentről kiszűrődő hangokat hallgattam. Az aréna szépsége idén lenyűgöző… egyetlen ifjú van csak talpon a rajt pillanatában… ezzel meg is volna az első halottunk… micsoda mészárlás, ilyen véres harcot a bőségszarunál még nem is láttam… Kétszer annyi versenyző, kétszer annyi áldoztat.
– Jól vagy? – suttogta a fülembe Effie halkan. Csak most vettem észre, hogy egészen közel férkőzött hozzám, az egyik kezét a vállamon nyugtatta, a másikkal pedig a karomat simogatta. Száját még mindig a fülemnél tartotta, éreztem az alkoholszagú leheletét, a parókájából kiszabadult kósza tincsek pedig csiklandozták a nyakamat, de valahogy egyáltalán nem zavart a közelsége, sőt, igazából jól esett. – Megnézted már valaha? – kérdezte gyengéden.
– Mégis ki akarná visszanézni, ahogyan gyerekeket mészárol le? – kérdeztem vissza meglehetősen kevésbé mogorván, mint ahogyan eredetileg terveztem. – Már rég elfelejtettem az egészet, nem akarom újra feleleveníteni – tettem még hozzá.
– Szerintem pedig igenis emlékszel – folytatta Effie elszántan. – És azt hallottam, hogy néha jót tesz, ha visszanézed a saját Viadalodat. Szerintem neked is meg kéne próbálnod. Ha nem is magad miatt, de Katniss és Peeta kedvéért.
– Nekik mégis miért jó, ha újra látom meghalni azokat az embereket? Ha újra ott leszek azon a borzalmas helyen?
– Az aréna szép volt – jegyezte meg Effie fölényesen, de látva a tekintetemet, inkább gyorsan folytatta –, persze csak amíg nem kezdődött el benne a Viadal. Amúgy pedig azért, mert most jön a következő nagy mészárlás. Tudom, hogy ez neked biztos rosszabb, mint a többi győztesnek. Talán szembe kéne nézned vele, hogy ne csak akkor szembesülj a dolgokkal, amikor bekerülnek az arénába.
– És szerinted az segít? – mutattam erőtlenül a szoba felé.
– Meg ez - lengette meg előttem Effie a whiskys üveget elégedett mosollyal.
– Ó, ez mindig segít – mosolyodtam el, majd jól meghúztam az üveget.
A nappali félig nyitott ajtajában álltam, Effie pedig mögöttem nyújtogatta a nyakát. A szobában sötét volt, csak a tévé fénye világította meg a kanapén összekapaszkodva kuporgó két alakot, akiket más körülmények között rettenetesen megsajnáltam volna, és nemcsak azért, mert mindkettőjüknek vissza kellett mennie az arénába, hanem külön-külön a saját bajaik miatt is. Azok miatt, amikről csak kevesen tudnak: hogy Peeta reménytelenül szerelmes Katnissbe, és a lány ezt az egészet csak a show részének véli, hogy Katnissnek a tervek szerint egy egész forradalmat kéne elcipelnie a vállán, amiről ő még csak nem is tudhat, ráadásul nincs is rá felkészülve. De ez most más helyzet volt, mert most engem néztek. Vagyis a fiatalabb változatát. Ott térdeltem az erdőben, Maysilee kezét szorongatva a halála pillanatában. Csak homályosan jutott el a tudatomig, hogy Katniss felszisszen, mert a szituáció túlságosan emlékezteti Ruta halálára, de ezzel nem törődtem, csak a pillanatra vártam. Vártam, hogy közelebb hajoljak hozzá, és meghallgassam az utolsó szavait, de ez nem történt meg. Csak szótlanul néztem őt, ő pedig szótlanul nézett engem, aztán egyszer csak kiszaladt belőlem minden szín, ujjaimmal kétségbeesetten keresni kezdem a pulzusát, de nincs neki, Maysilee elment. Megint. Remegő kézzel lecsuktam a szemét, aztán szorosan átöleltem a testét. Aztán vágás, új jelent, ennyi volt. Nem is mondott nekem semmit. Döbbenten álltam az ajtóban, éreztem, hogy Effie még egyszer megszorította a kezemet, aztán elsietett a folyosón, de meg se bírtam mozdulni. Hogyhogy nem mondott nekem semmit?

***

Zúgó fejjel lépek be újra a szobámba, és automatikusan az éjjeliszekrényemhez nyúlok, hátha van még rajta egy fél üveg alkohol. Meglepetésemre, egy teli üveg whiskyt találok – talán éppen azt, amelyik pár órája még az étkezőasztalon volt -, amit valaki időközben odakészített. Ahogyan tüzetesebben megnézem, észreveszem, hogy valaki aranyszínű masnival egy elegáns szegélyű cetlit erősített rá, amire finom, gömbölyű gyöngybetűkkel csak egyetlen szót írtak:
Szeretted?




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)