Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


XVIII. Apa vagy testvér?


Rowenának nem kellett sokat várnia Samu üzenetére. Reggel, egy kevésnyi, rémálmokkal teli alvás után ismét a hobbit gondolataira ébredt.
„Rowena, Frodót elfogták az orkok! Mit tegyek? Szólalj már meg végre!”
„Samu, ez ellen semmit sem tehetsz – felelte a lány, amint összeszedte magát. – Neked az a dolgod, hogy eljuttasd a Gyűrűt a Végzet Hegyéhez. Tudom, hogy nehéz, de ne törődj többé Frodó holttestével!”
„Nem holttest! Frodó él!”

Rowena, hogy a döbbenet látszatát keltse, várt pár pillanatot a válasszal.
„Hogy mi?!”
„Az orkok mondták, kihallgattam őket! A Banyának, így nevezték, a mérge nem halálos, csak megbénít!”
„Nyugalom, Samu – válaszolta a lány. Rettentő nehezére esett a gondolat-üzengetés, alig volt ereje. – Maradj az orkok nyomában, előbb-utóbb kedvez majd neked a szerencse, érzem. Csak vigyázz magadra, és most az egyszer ne légy minden esetben önfeláldozó! Sok szerencsét!”
Samu nem felelt többet. A lány maga is tudta, hogy ez nem volt tanács, csupán néhány biztató szó, de ennyit tehetett. Sóhajtva tért vissza még pár órára lidércálmai közé.

*****


Isabel végül nem szerzett tudomást az éjjeli kalandról. Rowena ruhái, amint a lány levetette őket, eltűntek; szakasztott ugyanolyan hirtelen, ahogy odakerültek a betegszobába. A nevelő végül még aznap reggel tett egy kísérletet a lány felébresztésére; félt, hogy a másfél napi mély alvás valami visszafordíthatatlant jelent. Nagy megkönnyebbülésére Rowena könnyen felébredt, és a láza is lement. Evett pár falatot, aztán elmesélte, ami Gondorban történt vele: Denethor gorombaságát, a palantír-lopást, és végül az osgiliathi csatát, a fiatal harcossal együtt.

– Tudom, hogy képtelenség lett volna lebeszélni őt az önfeláldozásról – sóhajtotta. – De akkor is úgy érzem, én vagyok a felelős a haláláért.
– Miért beszélsz úgy róla, mintha meghalt volna? – kérdezte Isabel lágyan. – Hiszen azt mondtad, tettél rá valami védővarázslatot… Miért vagy biztos benne?
Rowena válasz helyett felkelt az ágyából, előszedte Mîrelint, és a vízzel teli mosdótálba rakta. Végigsimított a víztükrön, majd síri hangon megszólalt:
– Ezért.
A nővér lélegzete elállt, ahogy a tálba pillantott. Minas Tirith látszott rajta, előtte pedig sötétség gomolygott – az ellenség hada.
– Ez a sereg Osgiliath érintésével jött a Fehér Városhoz – mondta a lány halkan. – Onnan egy gondori katona sem menekült el; küzdöttek, amíg volt bennük egy mozdulatnyi erő. – Rowena hangja elcsuklott. – Az orkok pedig egyetlen embert sem hagytak ott élve a csatatéren.

Isabel elszörnyedve nézte a víz felszínén remegő képet.
– Mi lesz most a gondoriakkal? – suttogta.
– Hiszen olvastad, nem? – nézett rá a lány halvány mosollyal.
– De igen, és mégis rettegek. De hát te is tudod, hogy megy ez: talán te hagyod ölbe tett kézzel, hogy a dolgok megtörténjenek úgy, ahogyan írva vannak?
– Tudod, mit mondott Galadriel: nélkülem nem válhatnak valóra. – A lány a távolba révedt. – Most sem maradok majd itthon. Holnap hajnalban Minas Tirithbe szólít a lelkiismeret.
– Harcolsz? – kérdezte Isabel, majd legyintett, felismerve, hogy a kérdés fölösleges volt.
– Nem. Fontosabb dolgom van.
– Hogyhogy? – nézett rá értetlenül a nővér, majd észbe kapott. – Ja, persze, Faramir máglyája…
– Denethoré – helyesbített a lány, egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.

Isabel furcsán elmosolyodott.
– Megpróbálod megmenteni az életét, azok után, ahogy bánt veled és Faramirral?
– A hozzám fűződő érzelmei nem számítanak – felelte Rowena. – Másvalaki számára azonban fontos az élete. Úgy érzem, ha már kénytelen vagyok fogva tartani Boromirt, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálom megakadályozni az apja halálát. És a lopásomat is jóvá kéne tennem valamivel.
– Ebben van valami – merengett el a nővér. Nem nézett Rowena szemébe; zavartan a semmibe bámult, különböző érzelmei háborút vívtak benne.
Rowena helyzete hasonló volt. Hatalmas lyukat érzett a tervében, egy nem tisztázott kérdést, ami a következőképpen hangzott: meddig vagy hajlandó elmenni?

Mi van akkor, ha választania kell: vagy Denethort, vagy Faramirt menekíti meg a tűzhaláltól? Kinek az élete lehet fontosabb Boromir számára, az apáé vagy a testvéré? Ezt csak akkor tudhatná meg, ha megkérdezné a férfit; ha meg merné kérdezni. De szabad-e egyáltalán feltenni ezt a kérdést, akár csak gondolatban is? Lehet-e választani, hogy melyik családtagját szereti jobban az ember?
Rowena nem volt hajlandó elfogadni a saját döntésképtelenségét. Még a Rettegés Éjszakájának – ahogyan magában nevezte – alkonyán is kétségbeesetten próbált valami értelmes döntést kieszelni; holott a szíve mélyén tudta, hogy ezek olyan kérdések, amikre egy árvalány még csak nem is sejtheti a választ.
Viszont ha nem jön időben az „isteni szikra”, akkor máshol fognak majd szikrák pattogni. Pokoli szikrák.

*****


Még este átöltözött középföldi ruhába, úgy várta a megfelelő alkalmat. Pontosan akkor akart indulni, mikor Pippin elhagyja a helytartói kriptát, hogy segítségül hívja Gandalfot; így úgyszólván négyszemközt beszélhet majd Dehethor lelkére, hiszen Faramir ájult lesz, a szolgák pedig nem számítanak semmit a Helytartónak.
Remélte, a hobbitnak lesz annyi esze, hogy neki is szóljon. Nem merte használni a víztükör-módszert; félt, hogy ha megpillantja az öntudatlan Faramirt, képtelen lesz kivárni a megfelelő pillanatot.

A lány az egykedvűen ketyegő faliórára pillantott, legalább harmincadszor az éjszaka folyamán. Hajnali egy óra körül volt. Nem volt meglepve, hogy Isabel nem bírta a virrasztást; ő is rég elaludt volna, ha a félelmei nem tartották volna ébren.
Bárcsak szólna már végre Pippin, hogy túleshetnének ezen az egészen!
Ámbár cselekvés előtt még el kéne dönteni azt a két nagy kérdést: most hát akkor meddig hajlandó elmenni, és ki a fontosabb?!

„Elöntött a forróság, pedig eddig minden olyan fagyos volt… Mi közelít?”
Rowena az öklébe harapott, hogy fel ne kiáltson meglepetésében. A fejében szóló hang Faramiré volt!
„Fekete minden körülöttem; gonosz e sötétség, fojtogat. Miért tűnt el mindenki? Atyám, anyám, nagyatyám… bátyám, húgom… Hol vagytok?!”
A lány úgy pattant fel, mintha meggyújtották volna alatta az ágyat.
Lehetséges, hogy Pippinnek nem jutott eszébe szólni, és minden késő már?!
„…húgom… Segíts!” – szólalt meg még egyszer a kétségbeesett hang a fejében, aztán csend lett.

*****


Egy szempillantás múlva Rowena valahol Minas Tirithben találta magát. Zihálva körbenézett, aztán futva megindult egy ösztönösen kiválasztott irányba. Néhány lépés után azonban megtorpant, ugyanis megpillantotta a felé szaladó Pippint.
– Rowena! De jó, hogy itt vagy! – lihegte, a hobbit. – Talán te még segíthetsz… Denethor elvesztette az eszét, és máglyán akarja elégetni magát és Faramirt…
Rowenának nagy kő esett le a szívéről. Tehát még nem történt semmi visszafordíthatatlan.
– Tudom – szólt közbe. – Hol van a Helytartó?
– Ott bent – mutatott Pippin egy visszafogottan díszített fekete ajtóra.
– Rendben van – biccentett a lány. – Szaladj le Gandalfért! Én megpróbálom lebeszélni Denethort a tervéről.
– Miért nem hívod inkább te ide Gandalfot varázslattal? – zihálta a hobbit.
– Csatában nem akarom elvonni a figyelmét a gondolataimmal; ha nem a harcra figyel, megölhetik – felelte Rowena. – Menj, gyorsan! Siessetek visszafelé; nem tudom, meddig tudom visszatartani Denethort. Eredj!
A hobbit bólintott, és elrohant az alsóbb szintek felé.

Rowena nagy levegőt vett.
„Hát elkezdődött.”
Határozott léptekkel sietett a Pippin által mutatott kapuhoz.

– Megállj! – A lány csaknem szívszélhűdést kapott, ahogy hirtelen rákiáltott valaki. – A Holtak Házába csupán a Helytartó és kísérői léphetnek be!
– Azért néha csak takarít odabent valaki? – fordult Rowena az árnyékból előlépő kapuőrhöz.
– Te nem viseled a Sírok szolgáinak jelét; nem vagy közülük való.
– Márpedig én most kitakarítom a Holtak Házából az élőket, akiknek semmi keresnivalójuk odabent – válaszolta nyugodtan a lány. Az őr elsötétülő tekintetét látva hozzátette: – Rendben van, fordítsuk komolyra a szót. Tudod te, miért ment be oda a Helytartó?
– Semmi közöm ahhoz, hogy a Helytartó mit csinál odabent. Nekem csupán az a dolgom, hogy beengedjem őt.
– Sem a Helytartó, sem a fia, Faramir nem jönnek ki onnan soha többé, ha most nem engedsz be.

A férfi sápadtan hőkölt hátra.
– A gondori törvények szerint – szólt hosszú hallgatás után – ha bebocsátok valaki illetéktelent, halállal lakolok.
– Fel fognak menteni az ítélet alól, erről kezeskedem – mondta sietve a lány.
– Nem. Én nem leszek törvényszegő. – A kapuőr halk hangjában furcsa büszkeség bujkált. – Vidd, és tisztítsd meg a kriptát! – nyomta a kulcsot a lány kezébe.
A következő pillanatban pedig kést rántott elő, és átvágta a saját torkát.

Rowena félreugrott a földre bukó férfi elől. Rémülten meredt a holttestre, szemébe könnyek gyűltek.
– Odaát mentenek majd fel az ítélet alól – suttogta. Térdet hajtott, majd letörölte könnyeit, és a zárba illesztette a kulcsot.
A kapu feltárult.

*****


A lány majdhogynem ajtóstul rontott a Holtak Házába. Még szemügyre sem vette pontosan a látványt, ami elé tárult, amikor felkiáltott:
– Abbahagyni!
A fáklyát vagy olajos edényt cipelő szolgák szoborrá merevedtek, bár ezt a hatást valószínűleg nem a parancs, hanem Rowena fúriaszerű viselkedése váltotta ki.
– Hol van az uratok? – kiáltott rájuk a lány.
A férfiak oldalra húzódtak, ezzel láthatóvá téve a mögöttük lévő, rőzsével borított szarkofág-szerűséget, valamint a rajta fekvő Denethort és Faramirt.

A Helytartó lassan felült.
– Mintha téged egyszer már kitiltottalak volna a városomból – mondta hidegen.
– A fiad viszont visszahívott, uram – felelte a lány, higgadtságot erőltetve magára. Meghajolt.
– Faramir? Mégis mikor hívhatott volna?
– Alig öt perce értem küldte a gondolatait. Uram, fiadban több az erő, a testi és az emberfeletti is, mint gondolnád, teste lankadatlanul harcol az őt borító átok ellen. Képes lennél te eldönteni ezt a harcot? Nem gondolod, hogy megérdemel egy esélyt, hogy életben maradhasson?
– Faramir már soha nem fog meggyógyulni! – Denethor arca fájdalmasan megvonaglott. – Lelke számára megváltás lesz a halál. És az én lelkem számára is, ha már fiaimé elveszett!
– Az övé még nem veszett el! Közeledik a Fehér Városhoz az az ember, aki ismeri a gyógyírt az átokra. Ha minden igaz, holnap… illetve már ma hajnalban ideér!

Denethor őrülten felkacagott. Szolgái a falhoz simultak a rettentő hang elől, mintha nazgúl-visítást hallottak volna, Rowenának ellenben arcizma sem rezzent.
– Ostoba lány! – nevetett gúnyosan az Úr. – Azt hiszed, én magam nem tudom, ki az, akiről beszélsz? Azt hiszed, nem tudom, hogy a Fekete Lehelet elleni gyógyírt csak a tündék és dúnadanok ismerik? Lehet, hogy az az északi kósza, aki Gondor királyi trónjára pályázik, meg tudná gyógyítani a fiamat. De ilyen áron én nem akarom, hogy éljen! Sem én, sem ő nem fogunk egy jöttment senki előtt térdepelni, aki egy uralmát réges-rég elvesztett, lerongyolódott királyi ház utolsó sarjának* állítja be magát!
Rowena keze ökölbe szorult. Az, ha a barátait pocskondiázták, még jobban feldühítette, mintha őt szidták volna. Ugyanakkor félelem markolt a szívébe – rettegett, hogy elragadják az indulatai, és nem fogja tudni véghezvinni, amiért jött.

– Gondor Helytartója minden körülmények között megőrzi a méltóságát!
– Igazán? – kapott az utolsó szón a lány. – Valóban méltó az öngyilkosság egy Helytartóhoz és annak fiához, uram? Miért mész egyedül a halálba? Miért nem viszel magaddal néhányat az ellenségeid közül?
Denethor elmosolyodott, de most nem őrülten: összeszűkült szemében gonoszság vibrált. Tekintete egyre jobban elsötétült, és fogva tartotta Rowenáét. A lány háta borsózott a jeges rettegéstől.
– Te mondád – szólt kegyetlenül a Helytartó. – Emberek! Kötözzétek meg a lányt, és vessétek mellénk a máglyára!

Mire Rowena felocsúdott, fegyvereit elvették, karját és lábát erős karok szorították le. Tehetetlenül vergődött, már amennyire meg tudott mozdulni.
– Eresszetek! Mire jó ez neked, uram? Miért nem engeded, hogy én is úgy haljak meg, ahogy nekem tetszik?
– Hogy tetszene? – kérdezte gúnyosan Denethor.
– Úgy, ahogy neked is kéne! Csatában, az utolsó pillanatig küzdve egy jobb világért, az életért, nem feltétlenül a magaméért. – A lány a köteleket meglátva a nyelvébe harapott, hogy ne sikoltson fel. – Ne! Uram, kérlek! Miért lennék én ellenséged?! – Könnyben úszó szemeit a Helytartóra emelte.
– Még kérdezed, te tolvaj?!

A lány megdermedt. Honnan tudja?!
– Azt hitted, nem jövök rá, hogy te és a mágus loptátok el Minas Tirith látókövét, jogos tulajdonomat?! Ostoba, varázsló-bábja lány! Emellett pedig megszegted a parancsomat, amikor újfent átlépted városom kapuját! A Helytartó rendelkezését még a fia sem oldhatja fel! Most meglakolsz ezért!
– Uram, nem érted, hogy néhány dolog fontosabb, mint a parancs? Például a te életed, és a fiadé?! – Rowena minden erejét bevetve rúgkapált, hadonászott. Nem hurkolhatják a testére a kötelet!
– Ráadásul teljes erőddel segíted, hogy az a kósza elfoglalhassa a helyemet. Igenis ellenségem vagy!
A lány érezte, ahogy egymáshoz szorulnak a lábai.
„Történjen már valami!”

Történt. Ahogy hadonászott, a gyűrűje hozzáért az egyik szolga köpenyének csatjához. Abból liláskék szikrák pattantak ki; a férfi haja égnek meredt, feje ellilult. Felordított, és a falhoz tántorodott.
A többiek rémült hördüléssel léptek hátra, elejtve a lányt. Szoborrá dermedve bámulták különös viselkedésű társukat, Denethornak is torkán akadt a következő sértés.
Rowena tért magához legelőbb, hiszen ő ismerte leginkább, milyen az az áramütés. Zavartan Mîrelinre meredt, a döbbenettől tágra nyílt szemű Denethorra, majd az eszméletlen Faramirra.
És abban a pillanatban döntött.
Kihasználva, hogy elterelődött róla a figyelem, talpra ugrott, és felkapta földön heverő kardját. Mire Denethor felocsúdott, a lány félrelökte őt, és ott termett közte és a máglyarakás között, fegyverét maga előtt tartva. Keze remegett ugyan, de tekintetében elszántság tükröződött.

A Helytartó szeme összeszűkült, gyűlölet lángja lobbant benne.
– Elő a fegyvert! – parancsolta. – Öljétek meg a lányt!
A szolgák rövidebb kardokat, tőröket húztak elő köpenyük alól. Tétovázva méregették Rowenát; nem igazán akaródzott hozzáérniük azután, ami társukkal történt.
Tépelődésüket végül maga a lány döntötte el. Egy hirtelen mozdulattal Denethor szívének szegezte a kardot, a falhoz szorítva őt.
– Nem! – kiáltotta. Sipítónak, idegennek érezte saját hangját. – Ha bárki egy lépéssel is közelebb jön, uratok halott!
A szolgálók visszarettentek, leengedték a kardot. A Helytartó arcára ismét gúnyos mosoly ült ki.
– Ezt nem mondod komolyan. Nem akarsz megölni engem.
– Valóban nem – mondta halkan a lány, de a kardját egy hajszálnyival sem mozdította arrébb. – Még most is az életet kínálom neked. Ha a szolgáid eloltják a fáklyákat és kiöntik az olajat a földre, elveszem a kardomat a szívedtől. Igazad van, tényleg nem akarlak megölni; de ettől függetlenül meg fogom tenni, ha másképp nem menthetem meg tőled a fiadat!

– Vérrel szennyeznéd be a Holtak Házát, a Megszentelt Földet?
– Ideje, hogy Gondorban ne egy kriptát nevezzenek Megszentelt Földnek, hanem olyan helyet, ahol él valaki, vagy legalább valami! – kiáltott fel indulatosan a lány. – Gondor bukását az okozta, hogy az uralkodók a múltba révedtek, őseik történetével foglalkoztak ahelyett, hogy fiaikat nevelték volna. Uram, lehet, hogy te nem akarsz együtt uralkodni – mert valójában erről van szó, nem behódolásról – Isildur Örökösével, de a fiadat nem foszthatod meg attól, hogy eldöntse, mit akar!
– Tudom, hogyan döntene a fiam: megtagadná atyját, származását, méltóságát, és alárendelné magát annak a kószának! Pontosan ezért teszem, amit teszek!
– Milyen apa az, aki nem hagyja dönteni, nem hagyja élni a fiát?
Rowena a nyelvébe harapott; későn. Kimondta.

– Elég ebből! – kiáltott fel Denethor. – Nem így akartam meghalni, de már ez sem számít. Tessék, döfj le! Pusztíts el, hiszen csupán egy gyűlöletes alak vagyok a szemedben, nem igaz?!
– Nem – felelte a lány halkan. – A barátaim apja vagy.
– A barátaidé?! – nevetett fel sötéten Denethor. – Nem hagyom, hogy a fiaimnak ilyen barátja legyen! Ilyen, aki a győzelem képével, hiú reményekkel hitegetve a halálba küldi őket!
– De a halálban is mellettük áll.
– Talán én nem így teszek?! Gyertek ide, szolgálók! Hagyjátok, hogy ledöfjön, már ha meg tudja tenni, aztán gyújtsátok meg a máglyát Faramir alatt!
Rowena lélegzete elakadt a rémülettől. A szolgák ártatlanok, őket nem lesz képes legyilkolni!
– Ezt nem tehetitek! Ha én megöl… ha te meghalsz, a fiad lesz a Helytartó, akit nem lehet akarata ellenére megfosztani az életétől!
– Semmit sem tudsz a gondori törvényekről, leány! – A Város Ura szinte köpte az utolsó szót. – Gyerünk, emberek!

A szolgák megindultak a máglya felé. A lány kétségbeesetten nézett körül, valahonnan segítséget remélve. Denethor igencsak rászolgált a gyűlöletére, de ő még mindig nem volt képes arra, hogy megölje. Harcos volt, nem gyilkos.
Aztán beúszott elé Faramir képe, ahogy lángok között fekszik.
Lehunyta a szemét, és pár hajszálnyival előrébb nyomta a kardját.

Aztán ajtócsapódást hallott. Felnézett; Gandalf és Pippin ott álltak a Holtak Házának kapujában.
– Vége legyen ennek a…* – kiáltott fel a mágus, de ahogy Rowenát megpillantotta, torkán akadt a szó.
– Úgy fest, mindkettőnknek szerencséje van – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány, és leengedte a kardját.
Nem kellett volna. Denethor abban a pillanatban nekiesett, és a földre lökte. Aztán kikapta a fáklyát az egyik szolga kezéből, a farakásra dobta, majd ő maga is utánaugrott.

Rowena kétségbeesetten pattant fel és rohant a máglyához, de Gandalf megelőzte. A fára nem öntötték rá az olajat, a tűz viszonylag lassan terjedt, így a mágus emberfeletti erővel még azelőtt a karjába emelte Faramirt, hogy a férfi ruhája meggyulladt volna.
– Rowena, oltsd el! – kiáltott oda a lánynak a varázsló, miközben a hordágy felé sietett, amin Faramirt idehozták.
– Nem tudom! – válaszolta kétségbeesetten a lány. – Erre nem terjed ki a varázserőm! Vagy legalábbis nem biztosan…
– Próbáld meg! Gyerünk!
Pant! – kiáltott fel Rowena, botját a máglyára szegezve. Legnagyobb döbbenetére azonban ahelyett, hogy elaludt volna a tűz, a lángok hirtelen végigfutottak az egész farakáson.
– A pant kiteljesedést jelent, a rant a víz! – harsogta Gandalf dühösen. Közben magához intette Pippint, aki megragadta a hordágy másik végét, majd amilyen gyorsan csak tudták, kicipelték Faramirt a kriptából.
– Hogy az a…! – sikoltott a lány a fejéhez kapva. – Rant! Rant!

De immár hiába kiabálta tízszer is a helyes varázsigét, a mallorn-bot hegyéből kitörő vízsugár eltörpült a szétterjedt tűz mellett. A lángoktól már nem látta Denethort, csupán az árnyékát; de azt hallotta, hogy az őrült Helytartó egyszerre nevet és üvölt a kíntól.
Leeresztette a botját. Itt már semmit sem tehetett. Még egy utolsó pillantást vetett a máglyára, aztán sarkon fordult, és kirohant a Holtak Házából.

*****


Odakint Gandalf fogadta, dühtől szikrázó szemmel.
– Rowena, mi volt ez?! Legyilkoltad a kapuőrt, fegyvert fogtál a Helytartóra…
– Hidd el, ártatlan vagyok. Hagyj most – suttogta a lány. Üres tekintettel elsétált a mágus mellett, majd mikor már biztonságos távolban volt a kriptától, megfordult, és nekidőlt a falnak.
„Rowena, mi volt ez?”
Meg akarta menteni Denethort; ehhez képest ő maga gyújtotta meg alatta a máglyát!
Mîrelin, mi volt ez?!”

A Holtak Házának kupolája beomlott, a tetőn ömlött kifelé a füst, majd a bedőlt kövek között sisteregve felcsapott a tűz.* A szolgák sikoltozva rohantak kifelé az ajtón.
Rowena sápadtan nézte a tűz pusztítását. Nem bírta elfordítani a tekintetét, nem sírt; egyikhez sem volt ereje. Öntudata sem nagyon.
De azt hallotta, amikor két szolga megállt mellette, és halkan megszólalt az egyikük:
– Nézd, a lány is gyászol… Pedig ha látta volna…
– Mit?
– Amikor elrohant, az Úr utánahajított egy lángoló fahasábot.



*J. R. R. Tolkien A Király visszatér c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)