Családi Kötelékek írta: herika

[Kritikák - 16]

+++ betűméret ---
<< >>


36. fejezet
Te ezt biztonságosnak nevezed?



Mélyen a gondolataiba veszve tért vissza a szobájába, és nem tudva, mi mást tegyen, elővett egy darab pergament és egy pennát. Néhány napig nem fogja látni Perselust, és nem tudta nem megírni neki, hogy mi történt, bár a férfi valószínűleg már tudja. Alig bírta kivárni, hogy Hedvig visszatérjen a vadászatáról, mielőtt odaadja neki a levelet. Nézte, ahogy a fehér alakja elhalványul az éjben. Visszatért az ágyához, de jól tudta, aznap éjjel nem fog aludni.
Azon fog járni az agya, ezúttal mit tartogat számára a tanév vége.



Ahogy arra Harry számított, Perselus tudott Pettigrew szökéséről, még a szökés éjjelén tájékoztatták róla. Haragja még annál is nagyobbra gyúlt, mint aminek Harry tanúja volt James esetében aznap, amikor elmondták neki és Adriannek, hogy Peter megszökött, és az már valami. A dolog jó oldala – gondolta Harry, miközben figyelte a tomboló Perselust fel-alá járkálni Silbreith nappalijának hatalmas kandallója előtt –, hogy határozottan bővült a halandzs szókincse.

– Nem tudom elhinni, milyen félkegyelmű a miniszterünk – hőzöngött a bájitalmester az elmúlt órában már vagy tizedszerre.

– Sok ember van így vele – biztosította őt Harry. Perselus oda sem figyelve tovább folytatta.

– Ellenőrizni a védővarázslatokat? – kérdezte csak úgy a levegőbe. – Minek is törődne vele? Nem mintha egy animágus az állatalakját használva próbálna megszökni, dehogy! – Harry, aki beismerten jól szórakozott ezen a kijelentésen, megpróbálta megnyugtatni a férfit.

– Nos, beszélhetünk órákon keresztül Caramel ostobaságáról, és akkor sem érnénk a végére, vagy vehetsz néhány mély lélegzetet, és megpróbálhatsz kigondolni valamit, amitől nem kapsz szívrohamot. – Perselus csúnyán nézett rá, de rávette magát, hogy leüljön egy székre.

– Tessék – jelentette ki sötéten. – Most örülsz?

– Majd’ kicsattanok a boldogságtól – válaszolt fanyarul Harry. – A járkálásodtól megfájdult a fejem. – Megpróbálta elfojtani a hangjában bujkáló jókedvet, amikor a bájitalmester felsóhajtott.

– Bocs érte – kért elnézést. – Csak minden túl képtelennek tűnik, hogy ténylegesen megtörténjen.

– Szerintem pont azért történt, mert képtelenség – jegyezte meg Harry, miközben Perselus elgondolkodva figyelte őt. – Mármint általában pont az ostoba dolgok azok, amik nagy kárt okoznak. – Perselus bólintott.

– Természetesen igazad van – ismerte be. – És Caramel esetében még szerencsénk van, hogy nem hamarabb esett meg.

– Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a többi letartóztatott halálfaló még az Azkaban foglya – állította Harry bánatosan. – De most nem is emiatt kellene a leginkább aggódnod – tette hozzá ravaszul.

– Mire gondolsz? – kérdezte összezavarodva Perselus. – Még több pszichésen zavart gyilkos rohangál odakint, akire számítanom kell?

– Hát, úgy gondoltam, idén talán a legfőbb gondod az új kivédés professzorok lesznek – közölte huncutkodó hangon.

– Többen is lesznek? – kérdezte a bájitalmester.

– Dumbledore nem mondott semmit?

– Csak annyit, hogy még nem biztos, és még mindig keresi az új professzort – válaszolt óvatosan Perselus. – Tudsz valamit, igaz?

– Akkor nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy meglepetés lesz – kuncogott fel Harry.

– És tervezed velem is megosztani eme információt? – bosszankodott a férfi.

– Egyszerűen hagynom kellene téged szenvedni, de ma este kegyes hangulatban találtál – jelentette ki Harry. Mindvégig tudta, hogy el akarja mondani, hiszen a másik reakciója felbecsülhetetlen lenne ahhoz, hogy ne legyen tanúja, ráadásul nem is élvezte látni, hogy Perselus halálra aggódja magát. Fürgén lebukott, amikor egy párna repült a feje felé. – Ha így viselkedsz, lehet, hogy meggondolom magam – figyelmeztette a férfit.

– Rendben, viselkedem; és most ki vele!

– Sirius lett az SVK tanár, de mivel a Pettigrew utáni kutatásban is részt kell vennie, megosztja az óráit Remusszal. – Harry tegnap éjjel hallotta, hogy a döntést véglegesítették. Remusnak igaza volt abban, hogy Caramel bármibe beleegyezne annak érdekében, hogy megpróbálja elsimítani a helyzetet. – Szóval, mi a válaszod erre, Pers? – kérdezte a zöld szemű fiú. Perselus teljesen mozdulatlanná dermedt. Harry egy másodpercig eltűnődött, ha vajon vett-e egyáltalán levegőt. Kiderült, hogy igen, legalábbis azt ezt követő kirohanás erre utalt.

Black? – kérdezte elborzadva. – Tanár? Ki az az épelméjű, aki tanárt csinálna belőle? – És ez jó tíz percen keresztül így folytatódott, amíg ki nem fogyott az érvekből, miért is nem lenne soha szabad Siriust beengedni egy tanterembe. Harry elgondolkozott rajta, vajon ők ketten valaha is rendbe tudnák-e hozni a dolgaikat. Egy része úgy vélte, ha igen, tulajdonképpen nagyszerű barátok lehetnének; mélyen belül ugyanolyan vérmérsékletűnek tűntek, még ha a bájitalmester rendkívüli önkontrollal is bírt. Talán amikor neki és Perselusnak nem kell tovább titkolózniuk…

– Hát ez érdekes lesz – jegyezte meg Harry. Perselus szeme résnyire szűkült, miközben felkapott egy párnát a kanapéról. Harry óvatos hátrálásba kezdett. – Ugyan, apu, ne legyél olyan elhamarkodott…

– Most én mutatok neked valami érdekeset – közölte Perselus baljós hangon. Ez pedig nem volt más, mint egy hatalmas párnacsata, amivel a két varázsló búcsút mondott a nyári szünetnek.

Másnap reggel Harry – Sirius nem kis segítségével – már a ládáját tornászta fel a Roxfort Expresszre. Adriannel együtt többször is megkapták a figyelmeztetéseket, hogy minden lépésüknél mire figyeljenek, amíg a Roxfortban lesznek. A kutya animágus és a vérfarkas velük együtt szállt fel a vonatra, mivel végre hivatalosan is beavatták őket a titokba, hogy kik fogják tanítani a sötét varázslatok kivédését. Harry úgy tett, mint aki meglepődött, míg Adrian a fellegekben röpködött. Jókedve ugyanakkor tekintélyes mértékben romlott, miután az anyjuk megtiltotta nekik, hogy ők – a többi évfolyamtársukkal ellentétben – idén felkeressék Roxmortsot.

– Ez szükségszerű – bizonygatta Lily. – Most, hogy Peter szökésben van, nem kockáztathatunk. – Harry megértette az anyja tettei mögötti okfejtést, de önkéntelenül is elgondolkodott rajta, hogy vajon valóban szükségszerű-e. Mint nyilvánvalóvá vált, a miniszter külön biztonsági őröket nevezett ki, hogy járőrözzenek a birtokon. Az említett őrség természete azonban még ismeretlen volt. Nem aurorok, ahogy arról James tájékoztatta őket; a miniszter csak annyit közölt, hogy mindenről gondoskodott, és bár ez nem igazán megnyugtató – tekintve, hogy ez az intézkedés tőle származott –, valószínűleg halhatatlanokat alkalmazott. Harry többször eltöprengett rajta, vajon mivel foglalkoznak a halhatatlanok, mivel erről sosem beszéltek*. Talán idén majd kideríthetem – gondolta, miközben elfoglalta a helyét egy fülkében a testvére, Ron, Hermione, a két új tanár, valamint Neville és Ginny társaságában.

A legfiatalabb Weasley még annál is jóval visszafogottabbnak és csendesebbnek tűnt, mint amire a legutóbbi vonatúton emlékezett, de erre lehetett is számítani, azt figyelembe véve, hogy elsőévesként az év nagy részében megszállta őt a Sötét Nagyúr emléke. Talán eszébe jutott, mi történt tavaly, vagy hogyan kezdett el beleírni a naplóba? Mindenesetre még az a rövid, megvető pillantás, amit Malfoy vetett feléjük, amikor elhaladt előttük a cimboráival – igaz, nem mertek próbálkozni semmivel, hogy Remus és Sirius is a fülkében tartózkodtak – sem hozott elő belőle semmiféle reakciót, noha tavaly még minimum elpirult volna miatta.

– Szóval, hogy tetszett Egyiptom? – kérdezte Remus úgy egy órával az út kezdetét követően, amivel elterelte Harry figyelmét Neville újonnan szerzett és beismerten érdekes növényéről.

– Ginny imádta… – állította Ron.

– Úgy bizony.

– … de én borzasztóan melegnek találtam. Mármint a sírok szuperek voltak, meg Kairó varázsló közössége, de az a szaros homok…

– Nyelvezet, Ron! – figyelmeztette őt Hermione.

– Értem, mire gondolsz – helyeselt Sirius. – Jamesszel néhány hónapig részt vettünk egy kiképzésen Egyiptomban, amikor az auror akadémiára jártunk, és biztosíthatlak titeket, ott valóban nagy a forróság, különösen nyáron.

Én szerettem ott lenni – gondolta magában Harry.

– Pillanatnyilag nem ez a legfontosabb kérdés – jegyezte meg Ginny lágy mosollyal az ajkán, bár az nem teljesen érte el a szemét. Harry eltűnődött, vajon mire gondolt, miközben mindenki ránézett a lányra.

– És ön szerint mi lenne a legfontosabb kérdés, Miss Weasley? – kérdezte jóindulatúan Remus.

– Egyszerűen azon jár az agyam, milyen érzés új tanárnak lenni az iskolában – felelte ártatlan arccal a lány; a zöld szemű fiú kíváncsian figyelte őt a szeme sarkából. Valami azt súgta neki, hogy még nem érte el a mondandója lényegét.

– Furcsa lesz, az biztos – állította Sirius. – Úgy értem, a tanárok többsége a mi tanárunk is volt.

– De most együtt fognak dolgozni, azonos terepen – folytatta a lány, miközben bólintott, mint aki tökéletesen érti, mire gondolt Sirius. – Bizonyos mértékben egyenlők lesznek, együtt dolgoznak, meg ilyesmi.

– Pontosan – helyeselt Sirius. – Én leszek az első, aki beismerem, hogy továbbra is gondot okoz Albusnak szólítani Dumbledore professzort.

– Ahogy nekem is gond Minervának nevezni McGalagonyt – ismerte be Remus.

– Képzeld el, milyen lesz együtt dolgozni vele! – folytatta Sirius lenyűgözötten, mintha korábban soha nem vette volna figyelembe ezt a kilátást.

– Vagy Flitwickkel! – tette hozzá Remus.

– Vagy Piton professzorral – vetette fel ártatlanul Ginny. Sirius és Remus összerezzenve meredtek rá, arcukra kiült az irtózat. Harryből már majdnem kitört a nevetés, amikor a lány ismét megszólalt. – Mindenki tudja, hogy a bájitaltanár és a kivédés professzorok szorosan összedolgoznak. Nos, Lockhartot kivéve, de… – Ginny egyszerűen megvonta a vállát, Harry pedig várta a robbanást. Sirius nem is okozott neki csalódást.

– Dumbledore ezt valahogy elfelejtette megemlíteni! – Mély lélegzetet vett, és megmarkolta az ülése karfáját, miközben Remus próbálta nyugtatgatni őt. Ginny egyszerűen hátradőlt, hümmögve kinyitotta a bűbáj tankönyvét, míg a fülkében tartózkodó többi diák úgy bámult rá, mintha még sosem látták volna ezelőtt.

– Ez, Miss Weasley – szólalt meg Harry – vagy zseninek titulálja kegyedet, vagy egyenesen gonosznak. – Sirius továbbra is hiperventillált, szitkozódva, hogy ő ugyan sosem fog szorosan összedolgozni semmilyen zsíros hajú tetűvel, még kevésbé mutat felé tiszteletet.

– Nem nevezhetnénk engem gonosz mesteri elmének és hagyhatnánk annyiban? – érdeklődött pajkosan a lány, mire Harry kuncogott, a lány bátyja pedig áhítatos arccal nézett a húgára. Ginny ismét kuncogni kezdett, majd elégedetten felsóhajtott, miközben figyelte, ahogy a testvére nevet. Abból, amit Harry látott belőle a nyáron, Ron szintén kicsit maga alatt volt. Amióta a felszálltunk a vonatra, egyfolytában úgy figyeli a húgát, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne – vette észre a zöld szemű varázsló. Talán erről van szó?

– Sok időt töltött az ikrekkel? – érdeklődött Harry.

– Úgy tűnik, Mr. Potter – válaszolt a lány.

– És ha valaha is elvárják tőlem, hogy segítsek neki valamiben, bármiben – folytatta Sirius a kirohanását –, én esküszöm… – Sosem sikerült befejezni a mondatát, mivel a vonat lassítani kezdett.

– Nagyszerű, mindjárt éhen halok – jelentette ki Ron, miközben kinézett az ablakon, és megpróbálta megpillantani az iskolát a távolban.

– Ez jó – jegyezte meg Sirius kicsit idegesen.

– Még nem lehetünk ott – szólalt meg Neville, aki rápillantott a zsebórájára, amit Harrytől kapott a születésnapjára.

– Akkor meg minek állunk meg? – A vonat egyre csak lassult. Ahogy csökkent a sebesség, halkult a zakatolás és elhalt a kerekek zaja, úgy vált erősebbé a szél süvítése és az eső kopogása az ablakon. Harry, aki a legközelebb ült az ajtóhoz, felállt, hogy kinézzen a folyosóra. Az összes fülkéből fejek bújtak elő, hogy kíváncsian szétnézzenek. A vonat egy rándulással megállt, és a távoli puffanások és dörejek elárulták nekik, hogy a poggyászok estek le a tartókról. Aztán minden figyelmeztetés nélkül az összes lámpa kialudt, és teljes sötétség borult rájuk.

– Semmit nem látok! – panaszkodott Adrian.

– Mi történt? – szólalt meg Ron valahol Harry mögött.

– Au! – jajdult fel Hermione. – Ez a lábam volt, Ron! – Harry visszaindult az ülése felé, ám ő sokkal könnyebben boldogult, mint a többiek, mivel bekapcsolt az éjjeli látása.

– Hé! Ez meg az enyém! – kiáltott fel Ginny, miközben a bátyja próbálta elkerülni, hogy megsebesítse az embereket maga körül.

– Merlin szerelmére, Ron! – szólalt meg hangosan Neville, amikor Ron kísérlete kudarcba fulladt.

– Mindenki nyugodjon meg! – szólalt meg Remus, és a Lumos varázslattal fényt gyújtott a kupéban. Sirius, Adrian és Harry azonnal követték a példáját, és amint mindenki újra látott, megpróbálták megérteni, mi is történt pontosan.

– Gondolod, hogy elromlott a mozdony?

– Nem t’om – válaszolt Adrian a barátjának.

– Talán el kellene mennem és megkérdezni a mozdonyvezetőt, hogy mi történt – jegyezte meg Hermione, és a két tanárra nézett engedélyért.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jelen pillanatban el kellene-e kezdened rohangálni a vonaton – felelte Sirius, és kissé összerezzenve a váratlanul bepárásodott ablakra nézett. Összenézett a szintén zavarodott Remusszal, és felvonta a szemöldökét. Harry ugyan nem tudta értelmezni a párbeszédrendszerük finomabb részleteit, de úgy tűnt, a vérfarkasnak nem volt ilyen gondja.

– Ó, nem tenné… – állította hinni képtelenül Remus.

– Már bizonyította, hogy kellően ostoba – kontrázott rá Sirius, miközben Neville megpróbált kinézni a fülkéből, óvatosan átlépve Csámpáson, hogy végignézzen a vagonon.

– Odakint minden elsötétült – tájékoztatta őket.

– Valami mozgást látok ott kint – mutatott az ablakon túlra Ron. – Mintha emberek szállnának fel…

– Mi? – kérdezte Sirius, és az ablakhoz nyomta az arcát. Harry is meglátta őket. Magas – túl magasak ahhoz, hogy emberek legyenek – köpenyes alakok szálltak fel a vonatra. Úgy néztek ki, mint a kísértetek, és a mozgásukról a zöld szemű fiúnak az a benyomása támadt, hogy siklanak a föld felett. A levegő tovább hűlt kicsit, és Harry úgy érezte, mintha összeszűkülne a mellkasa. Hirtelen bevillant egy pincebeli kamra képe, ami betöltötte az elméjét; egy haldokló férfi sikolya és a testvére eszméletlen alakja a földön. Harry nagyot nyelve igyekezett eltaszítani magától a bűntudatot – már hónapok óta nem gondolt Mógus halálára. Voldemort siklik az erdőben Adrian felé, ezüstös vér csurran le az ajkáról, miközben ő kővé dermedve figyeli.

– Mi ez az egész? – kérdezte Adrian, és maga elé tartotta a pálcáját. A keze remegett. – Kik ezek az emberek? Ginny sápadtan, mozdulatlanul fekszik a Titkok Kamrájának padlóján.

– Ezek nem emberek! – csattant fel Sirius. Nem kellett kifejtenie; a helyiség levegője jéghideggé hűlt, és az ajtó ismét kivágódott. Az ajtóban előttük álló magas alak egyike volt azoknak, akik az imént szálltak fel. Mivel a megölt férfi halálsikolya ott visszhangzott az elméjében, Harrynek csupán néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja: az Azkaban egyik őrével néz szembe. A dementor előresiklott, és Harry csak egy pillantást tudott vetni a nyálkás kézre, mielőtt az elhúzta. És aztán a dementor hosszan elnyújtott, hörgő lélegzetet vett. A sikoly pedig megháromszorozódott. Mógus égett, és Harry újra meg újra megölte őt; a testvére veszélyben volt, Ginny haldoklott. A baziliszkusz támadásba lendült. A hideg még mélyebbre szivárgott a testében és elhomályosult a látása.

– Egyikünk sem rejtegeti a köpenye alatt Peter Pettigrew-t! – szólt Remus, és Harry halványan észlelte, hogy a férfi rászegezi a pálcáját a csuklyás alakra. – Expecto Patronum! – bődült el, és egy ezüstös forma, egy farkas vagy egy nagyon nagy kutya bukkant elő a pálca végéről, elűzve a dementort. A sikolyok hirtelen elhaló visszhangokká váltak, mielőtt teljesen elhaltak. Harry megrázta a fejét, mintha a gondolatai utolsó nyomait próbálná kiűzni, aztán lopott pillantást vetett Neville-re, a bátyjára és Ginnyre; mindhárman sápadtak voltak és megrendültek, de határozottan éltek.

– Dementorok, most tényleg! – méltatlankodott Sirius, majd a rémült tinik felé fordult maga mögött. – Mind jól vagytok?

– Nem a jól az a szó, amivel leírnám, hogyan érzem most magam – válaszolt összeszorított fogakkal Harry, miközben megpróbált egyenesen állni. Ez borzasztóan nehéz – fedezte fel, mert továbbra is remegett.

– Próbáld a rohadtul borzalmast! – szólt köze Adrian, és Harry egyetértően csóválva a fejét, lenézett a testvérére. Miután egész nyáron szabadon mutatkozhatott a normális testmagasságával, nem igazán tudta volna ezt jobban leírni.

– Mi volt ez az izé? – kiáltotta Hermione, rettegve figyelve az ajtót. A fények ismét felgyúltak, eszmélt rá Harry, és mielőtt bárki felelhetett, a vonat ismét elindult.

– Az azkabani dementorok egyike – magyarázta Remus, és mindenkit meglepve nekiállt darabokra vágni egy nagy tábla csokoládét. Vajon mindenhová visz magával csokit? – töprengett a zöld szemű varázsló; ez most jó ötletnek tűnt.

– Ők őrzik a börtönt – részletezte tovább Sirius, miközben elfogadta a Remus által kínált csokoládét. – Amit éreztetek, a képességük, amivel kiszippantanak belőletek mindent jót és örömet, miközben azzal egyidőben előhozzák a legrosszabb emlékeiteket. Így fékezik meg a rabokat. – Harry ezt már eddig is tudta – már jóval ezelőtt olvasott a dementorokról. És a varázslat, amit Remus kiszórt? Azt is ismerte. De a varázslás volt a legutolsó a fejében, amikor az igazi lény belépett – besiklott – a kupéba. Ugyanúgy lemerevedett, mint majdnem két évvel korábban az erdőben, pont úgy, ahogy megígérte magának, hogy nem teszi többször.

– De mit kerestek itt? – kérdezte Ginny, és leharapott egy darabot a csokijából, miközben próbálta visszaszerezni a higgadtság némi látszatát. Harry szíve – az a része, ami épp nem szorult össze fájdalmasan és engedett ki – együtt érzett vele. Merlin tudja, hogyan érezte magát mindazok után, ami tavaly történt vele. És itt van Neville – jött rá. Közelebb ült a barátjához, és vigasztalóan megszorította a vállát. A múltjával és a szülei állapotával – azzal a részlettel, amit a nyár folyamán tétován megosztott Harryvel az életéről – a fiú láthatóan reszketett.

Harry rászánt egy pillanatot, hogy alaposabban szemügyre vegye a barátját. Neville is magasabb lett, az arcáról eltűnt a gyermeki dundiság. Még mindig remeg, de látszólag sokkalta jobban van, mintha mindez a tavalyi év elején történt volna – gondolta Harry, miközben a barátja bizonytalanul rámosolygott.

– Ez Caramel elképzelése a biztonságról; majdnem annyira el akarja kapni Petert, mint mi – tájékoztatta őket Sirius, megválaszolva Ginny kérdését, miközben a csokoládéját majszolta. Harry követte a példáját, és magában megköszönte Remus függőségét, amikor a melegség visszatért a testébe.

– Annyira veszélyes? – kérdezte Neville halkan a kezeit bámulva.

– Igen – felelte Remus szűkszavúan. – De a minisztert jobban érdekli a jó híre; kitudódott ugyanis, hogyan is szökött meg Pettigrew. Semmi nem ejt nagyobb foltot az ember hírnevén, mint elfelejteni ellenőrizni a védővarázslatokat egy hírhedt bűnöző körül.

Ebben a mélabús hangulatban érkeztek a kastélyba. Az iskola bejáratánál még több dementor állomásozott, úgy tűnt, még a thesztrálokra is hatással vannak. Egy szőke lány, hollóhátas, mint Harry kiszúrta – zavartan bámult a lószerű lények felé, mint aki a szokatlan reagálásukat is látná. A lány nézése ugyanakkor annyira álmodozónak tűnt, hogy Harry lerázta magáról. Talán csak képzelődöm. Ginny ellenben csupán egy pillanatig nézett a gondolataiba merült lányra, mielőtt elmosolyodott és odament hozzá, majd köszönést követően beszállt vele az egyik fiákerbe. Biztosan mind a ketten másodévesek – vonta le a következtetést Harry, majd visszafordult Neville-hez.

Az ünnepség a megszokottnál jóval visszafogottabb volt, még az igazgató is vesztett abból a vidámságból, amit minden tanév kezdetén sugárzott belőle, Perselus pedig úgy tűnt, egyenesen gyilkos hangulatban van. A két varázsló összenézett, és Harry gyakorlatilag érezte a tirádát, ami érkezni fog. Elszórakoztatta magát a gondolattal, milyen lenne összezárni egy szobába Caramelt és Perselust, majd bemenni oda összeszedni a miniszter darabkáit. Ez a gondolat legalább mosolyt csalt az arcára. A két új kivédés professzort hangos taps köszöntötte, az idősebb leánytanulók pedig elismerően megbámulták Siriust.

A legnagyobb meglepetés viszont akkor jött, amikor Dumbledore bejelentette, hogy Hagrid veszi át a legendás lények gondozása tantárgy oktatását Silvanus Ebshont professzortól, aki nyugállományba vonult, hogy kinyújtóztathassa megmaradt végtagjait. A korábbi tanár elég jó hírnévre tett szert, amiért nem kevesebb, mint hatvankét tanévet élt túl a tanári pályafutása során, és a zöld szemű varázsló meglehetősen biztos volt benne, hogy Hagrid meg fog felelni ennek az elvárásnak.

– Tudnunk kellett volna! – harsogta Ron és rácsapott az asztalra. – Kis más írna elő nekünk harapós könyvet? – Hát ebben nem kevés igazság van – gondolta Harry, miközben megtapsolta félóriás barátját, és nevetett, amikor Neville megjósolta, hogy hamarosan griffeket fognak nevelni az órán. Az öt kamasz később odament Hagridhoz, hogy gratuláljanak neki az új állásához.

– Hármatoknak köszönhetem – mondta Hagrid az asztalkendővel törölgetve nedvesen csillogó arcát. Harry próbálta nem forgatni a szemét, amikor a professzor a testvérének és a barátainak köszöngette. Önkéntelenül is az jutott eszébe, milyen jó is lenne, ha egyszer az ő segítségét is felismernék, de azonnal félresöpörte a kósza gondolatot, emlékeztetve magát, hogy egy: Hagrid nem tudhatott az ő részvételéről, kettő: legalább valami jó sült ki a dologból. – Alig merem elhinni… nagyszerű ember, Dumbledore… azonnal lejött hozzám, miután Ebshont professzor bejelentette, hogy elege lett… mindig is erre vágytam… – Aztán eljött a pont, amikor McGalagony professzor elhessegette és a körletük felé irányította őket.

Másnap reggel kézhez kapták az új órarendjüket, és bár Harryé kicsit a bátyjáénál is zsúfoltabb volt, Hermione kapta a javát. A zöld szemű varázsló végigolvasta a lány válla fölött, és megpróbálta felfogni, hogyan fog mindent összeszorítani, mert a lány órarendje értelmében aznap reggel kilenckor jóslástan órája volt Adriannel és Ronnal, számmisztikája vele, és mugliismeretek órán is részt kellene vennie. Egyedül akkor tudna ilyesmit véghezvinni – eszmélt rá Harry –, ha lenne egy időnyerője, de… – Ingerülten szemügyre vette a bozontos hajú lányt. – Bízz Hermionéban, hogy szert tesz egy Időnyerőre és iskolai munkára használja azt. Ez megmagyarázná a tegnapi ünnepi vacsora előtti rögtönzött megbeszélését McGalagony professzorral.

– De miért vennéd fel a mugliismeret órát, Hermione? – kérdezte Ginny, akkor épp ekkor kapta meg a saját órarendjét George-tól, zavarodott arccal. – Hiszen te mugliszületésű vagy. – Harry szórakozottan bólintott Ginny logikájára, miközben megpakolta a tányérját a rendkívül csábítónak tűnő palacsintákkal, és halk beszélgetésbe elegyedett Neville-lel a rúnatan könyvükről.

– Tudom – jelentette ki Hermione sugárzó arccal. – De magával ragadó lesz ezt varázsló szemszögből megfigyelni. – Ginny figyelmesen végigmérte őt.

– Nos, készülj fel, hogy azzal töltesz egy évet, hogy a gumikacsa feltételezett működéséről olvasol. Neked van egy elképzelésed, de az első két év gyakorlatilag a mugli kultúra bemutatása – jegyezte meg, majd visszafordult a reggelijéhez.

Harry elmélete, miszerint Hermione szert tett egy Időnyerőre, azonnal beigazolódott, miután látta őt távozni a testvérével és Ronnal jóslástan órára, majd ott találta őt a számmisztika órán, ahol Vector professzor várták. A zöld szemű fiú elraktározta az információt későbbi használatra; az ember sosem tudhatja, mikor lesz szüksége Időnyerőre.

Az óra egész érdekes volt – még akkor is, hogy Harry már magától bőven túljutott az alapokon –, és kevésbé zsúfolt, mint amihez hozzászokott; csupán hat diák vett részt az órákon. És a vágyát leszámítva, hogy a seprűkészítést is hozzátegyék azokhoz a mágikus tanulmányokhoz, ahol a tanár a számmisztikát használja, elég eseménytelennek találta. Biztosan sokkal kellemesebb volt, mint a jóslástan lehetett – jött rá, miközben Adrian sötét ábrázatát tanulmányozta, és a későbbi, átváltoztatási óra közbeni, testvérére irányuló lopott pillantásokat.

Az óra az animágiáról szólt, amit Harry több mint érdekesnek talált, különösen azért, mert ő maga is animágus volt. Ő volt az egyike annak a néhány diáknak, aki figyeltek, amikor McGalagony macskává változott, majd vissza, önmagává. Látszólag még a tanárnőt is meglepte a reakció hiánya, mert azonnal rákérdezett.

– Ejnye, mi ütött magukba? – nézett végig rajtuk. – Nem mintha számítana, de ez az első eset, hogy egy osztály nem tapsolja meg az átváltozásomat. – Egyszerre mindenki ismét Adrianre nézett, de senki nem szólalt meg. Harry nem kis aggodalommal, várakozóan pillantott az ikerbátyjára; vajon mi okozta, hogy mindenki úgy néz ki, mintha bármelyik másodpercben holtan terülhetne el? Összenézett Neville-lel, aki csupán megvonta a vállát, nyilvánvalóan őt ugyanúgy zavarba ejtette az osztálytársaik viselkedése. Azután Hermione felemelte a kezét.

– Tanárnő, az imént volt jóslástanóránk, és teafüvet olvastunk, és…

– Áh, értem már. – McGalagony professzor hirtelen összeráncolta a homlokát. Harry eltűnődött, milyen jelentősége lehetett ennek a kijelentésnek. Perselus sosem beszélt Trelawney professzorról, főként azért, mert nő mondta róla és Voldemortról a jóslatot. Bizonyos értelemben a bájitalmester sosem bocsátott meg a nőnek ezért, ahogyan magának sem egészen bocsátott meg. Természetesen beismerte, hogy ésszerűtlen utálni valakit olyasmiért, ami fölött nincs uralma, és hogy valószínűleg rendben is lett volna vele, ha az első háború során a nő úgy dönt, hogy harcol, nem pedig megbújik az árnyékban. – Nem is kell többet mondania, Miss Granger – szakította félbe McGalagony a fiú gondolatait. – Elmondaná, idén melyikük fog meghalni? – Mindenki tátott szájjal nézett rá.

– Én – mondta végül Adrian. Hogy??

– Értem – bólintott McGalagony professzor, és merőn, átható tekintettel nézte Adriant, aki a tanterem túlsó végén ült. – Tudnia kell, Potter, hogy Sybill Trelawney minden évben megjósolta egy diák halálát, mióta csak betette a lábát ebbe az iskolába. Még egyikük sem halt meg. A tanárnő kedvelt módszere halálos ómenekkel köszönteni az új osztályát. Elvből nem szoktam kritizálni a kollégáimat, de… – McGalagony professzor elhallgatott, és Harry szerint a nő orrcimpái láthatóan elfehéredtek. A tanári kar valószínűleg nem tudhatja, hogy Trelawney tette a jóslatot, sőt, ha itt tartunk, a legtöbben a próféciáról sem tudnak. – A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága – folytatta a professzor sokkal higgadtabban. – Nem titkolom, hogy a magam részéről cseppet sem kedvelem. Valódi látóval nagyon ritkán találkozni, és Trelawney professzor… – A nő ismét elhallgatott, majd nagyon tényszerű módon hozzátette: – Nekem úgy tűnik, kitűnő egészségnek örvend, Potter, úgyhogy ha megbocsát, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Biztosíthatom, ha meghal, nem szükséges beadnia.

Az óra további része már a normális mederben folyt, de Ron félelme nem tűnt csillapodni. Abban a pillanatban, amint megszólalt a csengő, máris Adrian mellett termett, azon merengve, hogy mi van, ha a jóslástan tanárnő valóban a Zordót látta a teáscsészéjében. Harry abban a pillanatban felhorkant, amint ráeszmélt, mi is történt.

– Ez nem vicces, haver! – jelentette ki Ron felháborodottan, miközben leültek a Griffendél asztalához ebédelni. – Az… az én Billius bácsikám egyszer látott egyet, és… huszonnégy órával később meghalt! – Harry megpróbált közbeavatkozni, de Hermione megelőzte.

– Véletlen! – legyintett, és töltött magának egy pohár töklevet.

– Nem tudod, miről beszélsz! – közölte Ron egyre dühösebben. – A Zordó a legbátrabb varázslót is halálra ijeszti!

– Akkor erről van szó. Meglátják a Zordót, és belehalnak a félelembe! A Zordó nem a halál előjele, hanem a halál oka! És Adrian még mindig köztünk van, mert nem olyan ostoba, hogy ha lát egyet, egyből azt gondolja, hogy akkor gyorsan feldobom a talpamat!

– Bármilyen érdekes is ez a vita – szólt közbe Harry, miközben borsót szedett magának, majd továbbadta a tökleves kancsót Neville-nek –, úgy hiszem, elég értelmetlen.

– Hogy érted? – kérdezte Adrian, kicsit bőszen, főként Ron és Hermione vitája miatt.

– Mármint, ha a Zordó a halál előjele, te és én már réges-rég feldobtuk volna a pacskert, ahogy Hermione fogalmazta. – Egy kis pürét is tett a tányérjára, aztán vigyorogva Ronhoz fordult. – Ahogy te is hulla lennél.

– Tessék? – kérdezte Ron zavartan.

– Miért? – kérdezte Hermione.

– Áruld el nekem, Adrian – szólította meg a testvérét –, te láttad Sirius Tapmanccsá változni, igaz? – Adrian bólintott. – És sosem töprengtél el rajta, hogy ő milyen fajta kutya? Még azután sem, hogy elég nagy voltál ahhoz, hogy rájöjj, Tapmancs akkora, mint egy medve? – kérdezte Harry, aztán szélesen elvigyorodott a testvére és a barátaik ledöbbent képén.

– Tapmancs egy Zordó? – kérdezte elfogódottan Ron.

– De én azt hittem, hogy a mágikus animágus átváltozások lehetetlenek! – kiáltotta Hermione. Vajon azok? – tűnődött el érdeklődve Harry, de egy pillanatra hagyta elsiklani a gondolatot.

– Igen, Tapmancs egy Zordó, és igen, a mágikus animágus átváltozások, amennyire tudjuk, nem lehetségesek – értett egyet Harry. – De bár a Zordók általában ravasz állatok, saját maguk nem birtokolnak mágikus képességeket, legalábbis semmi kiemelkedőt. – Három zavarodott szempár meredt rá, így felsóhajtott, és folytatta a magyarázatot. – Úgy értem, hogy a Zordók a halál előjelei. Nem rendelkeznek olyan saját mágikus képességgel, ami csak úgy látásra megöl egy varázslót. Ennek eredményeképpen nem mágikusabbak, mint a baglyok, és azok képesek megtalálni egy varázslót bárhol a világon. – Vágott egy darabot a sült húsából, és nyugodtan rágni kezdte.

– Nos, még hasznos is lehet, hogy Sirius Zordóvá változik. – Ginny hangja Harry mögül hangzott fel.

– Hallgatózik, Miss Weasley? – kérdezte pajkosan a zöld szemű fiú.

– Ha nem akarjátok, hogy valaki meghalljon benneteket, akkor nem kellene a Nagyterem közepén beszélni ebéd közben.

– Igaz – ismerte el mosolyogva Harry.

– És egyébként sem hallgatóztam – folytatta a lány. – Az a szóbeszéd járja, hogy Trelawney megjósolta valakinek a halálát, és amikor elkezdtetek a Zordóról beszélni, rájöttem, hogy az egyiketek az.

– Voltaképpen én – felelte Adrian a homlokát ráncolva.

– És miért lenne hasznos Tapmancs? – kíváncsiskodott Ron, Harry pedig észrevette a lány arcára kiülő vigyort.

– Csupán az jutott eszembe, hogy ha már ennyi szó esett a Zordókról, talán Trelawneyt érdekelné, ha látna egyet. – Nevetés szaladt végig a csoporton, és Harry tudta, hogy Sirius – akár professzor, akár nem – még bele is egyezne ebbe a tervbe.

-------------------

Fordítói megjegyzés
* Egy angol szóvicc, ami magyarul sajnos sehogy nem jött ki.
A minisztériumban dolgozó halhatatlanok eredeti angol elnevezése az „unspeakeable”, ami magyar tükörfordításban annyit tesz: kimondhatatlan.
Szó szerinti fordításban így hangzana a mondat: Harry többször eltöprengett rajta, vajon mivel is foglalkoznak a kimondhatatlanok, mivel – ahogy a nevük is utalt rá – az kimondhatatlan.

Nagyon köszönöm az eddigi türelmeteket. Tudom, hogy rég volt friss és elnézéseteket kérem. Már ígérni sem merek, csak annyit, hogy lesz friss. Nem tűnök el végleg. Amennyire tudok, igyekszem, csak hát… az a fránya mugli élet XD
A merengős ficblogomon vagy az LJ oldalamon időnként szoktam életjelet adni magamról, tehát ha valaki sürgetni akar, nyugodtan megteheti. Talán még használna is.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)