Red & White írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<<



Negyedik fejezet

Red lassan ment keresztül a sötét, homályos erdőn, és megpróbált csak a léptei ritmusával törődni. Volt, hogy két kis lépést egy nagyobb követett, és mikor ezt megunta, cipősarka a kedvenc dalait kísérte. Hogy megnyugtassa magát, egyre hangosabban énekelt, és nem vett tudomást remegő hangjáról. A fák ellenségesnek tűntek, olyanok voltak, mint a hóbortos öregemberek a faluban, akiknek jóval több eszük volt másoknál. Red mindig is gyűlölte és lenézte őket, és olyan volt, mintha most a fák fizetnének neki helyettük. Megszaporázta a lépteit, és közben óvatosan körbe kémlelt. Semmi. Aggasztóan semmi. A szél abbahagyta a falevelek zörgetését, és mintha az idő is megállt volna. Rájött, hogy ő maga is megtorpant, és most tétován áll a barnás avarban. Nem tudott megmozdulni. És hirtelen eltűnt a csend, a feje fölött egyenletes, nyugodt lélegzetvételek hallatszottak. Fel akart nézni, de képtelen volt rá. A tekintete is előre szegeződött, és csak a teljesen átlagos, legalábbis átlagosan gonosz fákat láthatta. Sikítani akart, de még mielőtt megpróbálta volna, rájött, hogy nem lenne értelme. Rettegett, de képes volt világosan gondolkozni. - Olyan, mintha álmodnék... - jutott eszébe. Találnia kellett valamilyen megoldást, mert most nem ébredhet fel. Hiszen NEM álmodik. - Nem tudok mozdulni. Aki nem tud mozdulni, az meg van kötözve. Hát persze. Csak el kell oldoznom magam! - Hirtelen érezni kezdte a kötelek súlyát a csuklóin. Csak meg kell forgatnia párszor a kezét, és a kötél használhatatlanul a földre csúszik majd. Tudta, mert akkor is ezt tette, amikor Henry kapitány az árbocrúdhoz kötözte, és az unokabátyjai nem voltak elég ügyesek a kiszabadításában. Megpróbálta elmozdítani a kezét a hurokban. Érezte, hogy a lélegző valami figyeli, vészjóslóan, gúnyosan, érdeklődés nélkül, de kíváncsian. Balra fordította, majd jobbra, és egyre gyorsabban, míg úgy érezte, hogy most már kifér a kézfeje is. Majd a másik következett. És pont, ahogy számított rá. Egy láthatatlan kötél szalagként úszva a levegőben az avarral betakart talaj felé tartott. Megkísérelt felnézni, hogy lássa a fák lombjain átszűrődő, zöldes szürkés, barátságtalan fényt. A próbálkozását siker koronázta. Egyre szaporábban dobogott a szíve, hisz tudta, most eljött az ideje, hogy megtudja, miféle szörnyeteggel áll szemben. Érezte a forróságot a nyakán, ahogy a rémség lélegzetet vett. A dohos, földszagú erdei levegő – talán most utoljára – csiklandozta az orrát, ahogy a tüdejébe ért. Még egyszer becsukta a szemét, majd kinyitotta, megbizonyosodva arról, hogy nem álmodik, majd hirtelen megfordult. A szemét szinte bántotta a látvány. Nem volt ott semmi. Csak a fák aljas törzsei, ahogy kissé felé dőlve nevetnek rajta és egy zavartalanul himbálózó pók, aki mintha gúnyosan intene felé vékony lábaival. Megkönnyebbülten sóhajtott. A bestia elment. Elmenekült. Így kellett lennie, meg sem fordult a fejében, hogy csak képzelődött.
***
Egy kissé ziláltan érkezett meg a nagymama házához. Te jó isten, hogy milyen nagy ez a ház! Az ablakain is látszik, hogy a benne lakók mennyire lenéznek mindenki mást, még azt is, aki felettük áll. Red önbizalma egy pillanatra mindig megingott, ha a ház előtt állt. De aztán mindig megnyugtatta magát. Ez a ház az enyém. Részben. Elméletileg. És még ha nem is az övé, mindig szívesen látott vendég lesz itt. Hiszen ő Red Hardwick. Ezt az egyet senki nem veheti el tőle. Vagy mégis?
July Fields-nek gyakorlatilag egyetlen fontos szerepe az ajtónyitás-legalábbis történetünk szempontjából. Ezúttal is ő engedte be unokahúgát a házba.
- A nagymamához jöttem – jelentette ki illedelmesen a kislány. Valójában a fiúkhoz jöttem, alig várom, hogy letehessem a kosarat, és kimehessek játszani – mondta volna egy őszinte világban, de, mint tudjuk, ilyen nem létezik, és főleg nem az ő számára. – Hoztam neki frissen sült cipót, és egy üveg jó bort.
July Fields nem tehetett róla, de csak egy dolog jutott az eszébe, az pedig nem valami magasröptű allegória volt. Ha kiemelnénk ezt az egy gondolatot emlékei latyakos posványából, valahogy így hangzana: még életében nem kapott ennyi csuda dolgot ez a tetves öregasszony. És igaza van. Hiába minden gazdagság, a nagymama ebből jóval kevesebbet kapott kézhez, és lévén süket, nehezen szólalhatott volna fel a családi összejöveteleken, amik hetente voltak esedékesek, és amikre, ha minden jól ment, soha nem kapott meghívást, ahogy általában Rosalia sem. Mindezek ellenére az idős Mrs. Hardwick fölöttébb tisztességesen gyűlölte a menyét, ezért is nem szúrt szemet senkinek, hogy a bájos Red Hardwick egyedül érkezett.
- Nagyon kedves tőled – köszönte meg kissé erőltetetten az ajándékot az asszony, valójában a háta közepére sem kívánta hajlott korú anyját, aki folyamatosan gúnyolódott zátonyra futott házasságán Jimmy Field-sel. July keservesen megbánta már pillanatnyi fellángolását, aminek okán a nyakába szakadt egy iszákos férfi, egy sápadt, sovány lányka, aki hamarosan eladósorba kerül, és két kezelhetetlen fiú. – Vidd csak fel a mamának, aztán mehetsz játszani a fiúkkal. – July örült, ha Red játszott a fiúkkal, így ugyanis jelentősen kevesebb kárt tettek a berendezésben. Elégedetten tért vissza az ablakhoz, ahol az arra járó témákra várt, hogy aztán szaftos pletykákkal rukkolhasson elő.
Red vigyázva ment fel a lépcsőn. Nem tudta, miért cselekedett így, hiszen általában dübörgött a lépcsőn, de valahogy most a levegőben úszott valami nehéz por, ami mintha azt súgta volna neki, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Ez nehezére esett, hiszen javarészt mást nem is tett, mint felhívta magára a figyelmet, akkor is, ha éppen senki figyelme sem téblábolt dolog nélkül.
A lépcsőfokok iszonyú hangokat adtak ki, ha valaki rájuk lépett. Úgy látszik, ez az isten háta mögötti faluk specialitása, sehol máshol nem talál az ember olyan elrémisztően nyikorgó grádicsokat, mint errefelé.
Egy palotában biztosan nem nyikorognak így a lépcsőfokok. És ha nagy leszek, én egész biztosan valami palotában lakom majd, hiszen mindenki megmondta, hogy elbűvölő vagyok. Szóval nem szabad hozzászoknom a nyikorgáshoz, hanem kényesnek kell lennem rá. – Így bölcselkedett Red, annak ellenére, hogy az anyja pontosan ennek az ellenkezőjét mondta: Nem szabad kényeskednünk, drágám, senki sem szereti azokat, akiknek semmi sem elég jó. De Red ezt figyelmén kívül hagyhatta, hiszen van olyan, hogy valami elég jó neki, és ráadásképp, őt mindenki szereti, akkor is, ha kényeskedik, mert akkor igazán angyali. Szóval, miután a kislány teljes mértékben felmentette magát a kimondatlan vádak alól, továbbgondolta gyermeki illúzióját. És gyönyörű ruháim lesznek, csakis a legszebbek, amiket találnak, és mindenki dicsérni fog, és szeretni. Senkit nem szeretnek majd jobban, mint engem. Mindenki azt teszi majd, amit mondok neki.
- Mindenki. Az egész világon – szipogta. Mert nem számít, mennyi figyelmet kap egy gyermek, mindig többet akar majd. És Red Hardwick nem csak egy átlagos gyerek volt.

***
Red egy dologban határozottan nem tévedett, és mivel rövid élete nagyrészt tévedések hosszú sora volt ez idáig, ezt elengedhetetlen megemlítenünk. A palotákban valóban nem nyikorogtak a lépcsőfokok, minthogy kőből készültek, és nem mohos, erdei fákból, amik már azelőtt rothadásnak indultak, hogy először kirügyezhettek volna. És ennek a felettébb különös jelenségnek odaadó megfigyelője White volt. A kislány csodálkozott. Mert itt minden kőből volt. Mert itt üveg volt az ablakokban. Mert itt annyi embert nem ismert. Mert itt szép volt, és kellemes volt, és boldogság volt. Mert itt mindenki kedves volt vele.
White nem tudta megkülönböztetni a ragyogót az aranytól, a túlcicomázottat a széptől, a megalázkodást a tisztelettől, az álszentet a nemes lelkűtől. Csak önmagát látta, hogy ő sosem hazudna, nem lenne becstelen, hogy mentse a bőrét, és nem lenne áruló a nagyobb haszon reményében. Tökéletes lett volna? Nem tudhatjuk. Volt valaki, aki annak látta? Soha.
Mind tudjuk, a jó elnyeri a jutalmát, ha másképp nem, a halál utáni múlhatatlan boldogságban, de megéri-e annak, aki nem leli örömét mások megsegítésében, mindent erre az egy, kétes esélyű lapra feltenni? Jobb-e hazudni, és csalni, hogy magasabbra jussunk, ha lelkiismeretünk úgyis visszavonult, és hinni, hogy a pokol csak dajkamese? Vagy jobb-e erkölcsösnek lenni, elszalasztani a lehetőséget, szenvedve az örök bizonytalanságtól, hogy vajon ott van-e még a gondtalanság szigete, ott lesz-e, ha elindulunk, és bízni benne, hogy létezik?

***
Az aranyszőke Rosalia gondterhelten üldögélt a selyempárnák között. Itt volt hát megint. Jó ötlet volt? Nem. Dehogy volt. Megfogadta, hogy soha nem tér vissza, de… Mégis, milyen szép itt! A bársonytapéták, és a hímzett rózsák, és a gyönyörű anyagok a szekrényben! Egy csapásra mindenről megfeledkezett. Önfeledten feküdt le az aranyszálakkal szőtt puha szőnyegre, és a plafonra nézett. Milyen szép, hogy kőből van, nem pedig korhadó fából, és milyen szép, hogy egyáltalán semmi pók nincsen rajta, még egy egészen apró sem!
Az ólomüvegezett ablakon keresztül az arcára hullottak a lemenő nap varázsos sugarai, színes képet festve alabástrom homlokára. Mintha tündérország egy kis darabját lopta volna be az ódon kastély falai közé. Ebben a pillanatban valaki belépett az ajtón.
- Rosalia? – Erős és zengő hang volt, de mintha mégis tétova lett volna, mint aki nem tudja mit is akar igazából. De a nő azonnal felismerte. Hevesen dobbant a szíve, és egy szempillantás alatt felkelt a szőnyegről.
- Richard – A hangja megremegett, és alig volt hangosabb, mintha suttogott volna. Mikor megérkezett, segítőkész udvarhölgyek vezették a szobájába, és ők mondták el azt is, hogy a király jelenleg elfoglalt, de jön, amikor tud, így Rosalia egész nap nem láthatta. A férfi megváltozott az eltelt négy esztendő alatt. Az arca markáns volt, és karakteres, acélkék szemét sűrű, fekete szemöldök árnyékolta, magasabbá, erősebbé tette a palást és a korona. Rosalia megrémült tőle. Ő itt az úr, s mi mind a játékszerei vagyunk – futott át az agyán a gondolat. A nap lebukott a látóhatár mögött, és eltűnt a nem evilági tünemény. Csak a szürke félhomály maradt.
De a következő pillanatban a király közelebb lépett, és elnevette magát.
- Semmit sem változtál, te lány! – Rosalia szíve ledobta láncait. Ő is nevetett, de önmagán. Miért is félt? Hiszen ez az ő Richardja, a férfi, akibe beleszeretett. ,,De hiszen még mindig szeretem!” És sutba dobva minden illemszabályt a nyakába ugrott.
- Annyira nagyon hiányoztál! Annyira nagyon! – A szíve boldogan ugrált és táncolt, és legszívesebben ő maga is ezt tette volna. Richard mosolya betöltötte a napfény helyét, sőt, annál is ragyogóbbá változtatta a szobát.
- Már egészen letettem róla, hogy a vadászaim valaha is megtalálnak. De itt vagy velem! Annyi év után… - Rosalia tökéletes boldogsága ezúttal sem tartott tovább egyetlen percnél. Úgy látszik, a tökéletes boldogságoknak már csak meg van ez a rossz szokásuk.
- Igen… És most mi lesz? – kérdezte lassan, megfontoltan, minden szó keményen harcolt, hogy kiejtse őket. Richard hátrább lépett.
- Hogyhogy mi lesz? Mi kéne, hogy legyen?
- Király lettél. De nem lehetsz a magad ura. Össze… Házasodtatok? – ,,Ne kérdezd meg. Ne kérdezd meg, ne rontsd el. Egyébként is, semmi jelentősége nincsen. Bárhogy legyen is, nem lehetsz több, mint a szeretője, ezt tudnod kell. De hát nem ezért rohantál el? Miért jöttem ide? Istenem. Olyan nehéz a levegő. Túl nehéz. Kérlek, csak mondja azt, hogy nem.” – így hangozhattak volna a gondolatai, amik színpompás pillangókhoz hasonlítottak, de egyre több éjjeli lepke és moly akadt közöttük.
- Még nem. De Rosalia, meg kell értened, hogy nem küldhettem csak úgy el. Az udvarban vendégeskedik hosszú évek óta, és arra vár, hogy elvegyem. Amikor elküldöm, annak hivatalosnak kell lennie. A tanács már dolgozik rajta. De amíg itt van, nem tudhatja meg, hogy feleségül veszlek. Ez nagyon fontos, mert különben az apja, Meddard király a… Rosalia?

A nő ájultan feküdt a szőnyegen. Szíve, mely túl sokszor börtönöztetett be, és túl sokszor engedték féktelenül szabadjára, felmondta a szolgálatot, színpadias lezárást kölcsönözve a jelenetnek.
Egy órán belül nem volt olyan utolsó inas, vagy istállófiú a kastélyban, aki ne tudta volna, hogy különleges vendég érkezett. A király szeretője volt a rossz nyelvek szerint, a jóhiszeműek pedig a menyasszonyának gondolták. Nem lehet a menyasszonya, hurrogták le őket a rossz nyelvek. Hiszen a menyasszonya a Havasok királyának a lánya, kerek négy éve ül fancsali képpel a lakosztályában, és feltehetőleg most is ezt a tevékenységet űzi. Akkor bizonyos, állapították meg a jóhiszeműek, hogy a testvére. Hallották is, éppen nem tudják megmondani kitől, hogy egyik húga egy kegyetlen hadúr felesége, de most talán hazajött. De hiszen királyunk egyedüli gyermek volt, így a rosszak. A találgatásoknak vége-hossza nem akadt, amikből bizony a Havasok büszke hercegnője is kivette a részét.
- A szeretője kell legyen. Több is van neki úgyis. De engem aztán nem zavarna, csak vegyen végre feleségül. – Az udvarhölgye egyetértően bólintott a tükörben, miközben a lány hosszú, szinte fehér haját fonta bonyolult struktúra szerint. – Kerek négy éve tart itt, arra hivatkozva, hogy még egyeztetniük kell a szerződés bizonyos pontjait. Igaza volt az édesanyámnak, a déli népek lassúak, ha munkáról van szó. Engem hidegen hagy, ha szeretője van. Nem érdekel. Semmi közöm hozzá. Teljesen hidegen hagy… - Eközben dacos fejmozdulattal két tétova könnycseppet rázott ki jégcsapkék szeméből. – Legyen neki, ha annyira akarja.



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)