Tale Untold írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
>>


Augusztus 31.


Kedves Naplóm!


Kimondhatatlanul várom, hogy végre mehessek a Roxfortba. Annyira izgatott vagyok, hogy a szemem színe percenként változik, ami az ikertestvérem, Cissy szerint ,, szörnyen kísérteties”. Pedig kísértetekből igazán nincs hiány errefelé. Ott van például Castor nagy-nagybácsikám, akinek kedvenc (és bevett) szokása, hogy felbukkan a Cissy-vel közös szobámban, amikor öltözök! Ma reggel is, amikor éppen igyekeztem magamra rángatni kedvenc, fodros-csipkés-selyem, méregzöld színű ruhámat, egyszer csak, dúdolva valami húszas évekbeli slágert, a szájával utánozva a trombitahangot (fúj) átlebegett a nyirkos kőfalon, és, mikor ,,észrevette”, hogy egy szál hálóingben állok, kaján vigyorral az arcán végignézett rajtam, majd közölte, hogy ő úgy emlékezett, ez a szoba Andromeda nővéremé. Na persze. Természetesen Cissy is a szobánkban volt, de az ő szekrénye szerencsésebb helyen van, történetesen az ablak mellett, így szimplán, halk sikítással kísérve bebújt a brokátfüggöny mögé. A kis áruló. Én a lehető legmegvetőbb Black-pillantásommal néztem Sir Castorra, amíg szépen, komótosan, nem elsietve a dolgokat, átlebegett Bellatrix szobájába. Magamban kárörvendően mosolyogva nyugtáztam, mert azt nem fogja félvállról venni, amit a nővéremtől kap.


Miután felöltöztem, úgy döntöttem, teszek egy utolsó kört a házban. Még reggeli előtt kezdem, minden zegzugot végig akarok járni, mielőtt elmegyek. Még soha nem voltam ilyen sokáig távol otthonról. Bár a szentimentális buzgalmam kicsit túlméretezett lehetett, mert a ház alatti pince-rendszerrel kezdtem, ahol ezer éve jártam utoljára, és akkor sem tanulmányoztam behatóan. Mindegy. Ahogy a nyirkos, penészes folyosókat járom, egyszer csak suttogó hangok ütik meg a fülemet. Az ajtó mögül jönnek, a raktárhelyiségből, ahova tartok, és ami kiskoromban a titkos játszóhelyem volt, mert nem bírtam elviselni Cissy nyafogását, amit sosem hagyott abba. Nyafogott, mert fázott, vagy, mert beverte a könyökét, vagy, mert közöltem vele, hogy NE nyafogjon. Miközben végiggondoltam, hogy Cissy és elengedhetetlen panaszkodása az egész életemet végigkíséri majd, elértem az ajtóhoz. Mielőtt benyitottam volna, a kulcslyukhoz hajoltam. Szerettem hallgatózni. Ha te vagy a legfiatalabb családodban, akkor általában mindenből kimaradsz. És van, akit ez nem zavar, mert nem is érdekli (Cissy), és van, aki mindent tudni akar (én). Az egyik első dolog, amire emlékszem, hogy Bella megtanított mindenhova figyelni, mert ,,az sosem árt, ha van mivel zsarolni a többieket”. Így kényelmesen elhelyezkedtem, az ajtó előtt, lelkileg felkészülve mindenre, amit hallhatok. Őszinte leszek. Rettenetesen csalódott voltam, amikor felcsendült Andromeda hangja.

- Őrültség volt idejönnöd – ahogy ezt mondta, komolyan mondom, hallottam, hogy mosolyog.

- De te pont ezért szeretsz, nem igaz, Maddy? – Mély, barátságos férfihang. Azonnal beazonosítottam. Ted Tonks. Andromedát tulajdonképpen nem sok féleképpen lehet nevezni, de Anya és Apa régebben Dromedának hívták, de most már inkább ,,a ringyó, aki összejött egy mugliivadékkal és bemocskolja a Black-família ősi stb.”, Bella, Cissy, én és tulajdonképpen mindenki más Medának, kivéve azokat a rokonokat, akik még nem akarják kitagadni, mert nekik tökéletesen megfelelt az Andromeda, és maradt Ted Tonks. Nos, ezt Bella mondta el, de ő az, aki az idiótábbnál idiótább becenevek után, most Maddy-nek hívja. Mintha azzal, hogy mugli nevet ad neki, leránthatná magával a sárvérűek, vérárulók, mugli-imádók és kviblik mocskába. Ezt Regulus mondta, de nagyon tetszett, ezért is írtam le. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ha a sárvérű lelép, én itt várhatom Medát az ajtó előtt. Vagy… Folytathatom a körutamat. Ez tűnt a jobb döntésnek. Ha Ted Tonks megtalál, ki tudja, mit csinál velem. A mugli-ivadékokról már csak sose lehessen tudni, hangzott Black-nagymama kedvenc szólása. Úgyhogy macskaléptekkel hagytam el a folyosót, de elegem lett a pincékből, úgyhogy a konyhán át az étkezőbe vezetett az utam, ahol az asztal már javában terítette magát.

Miközben a frizbiként repülő tányérokat kerülgettem, és azon agyaltam, hogy mennyi idő lehet még reggeliig, Bellatrix és Regulus léptek be az ajtón.

- A legdrágább hugicám! – köszöntött gálánsan az utóbbi, megszakítva beszélgetését Bellával. Miközben felém lépett, hogy megöleljen, jobbnak láttam helyrerakni ezt a fejében.

- Unokahugicád.

- Ki törődik már azzal? – Tette fel az egymilliós kérdést, mielőtt leült volna az asztalhoz, ami időközben elcsendesedett. Hamarosan mindenki megérkezett. Anya és Apa a két asztalfőre ültek, míg Regulus anyja az enyém jobb oldalán foglalt helyet. Az asztalnál szigorúan meghatározott ülésrend volt érvényben, így egy fiú-oldal és egy lány-oldal különült el. Siriusé, az örök lázadó unokabátyámé ez alapján az apám jobb oldalán lévő szék volt, vele szemben ült Regulus. Az én helyem Bella és Regulus közé esett. Ők ketten nagyon belemerültek valami méreg tulajdonságaiba, én pedig aktívan figyeltem, így először fel sem tűnt, hogy váruk még valakire. Az eszmecserének Mrs. Black rikácsolása vetett véget.

- Andromeda! – Meda kipirult arccal, zilált hajjal ült le a helyére, és úgy tűnt, mintha a ruháját is fordítva vette volna fel. Legalábbis, a mélyen dekoltált felső részen át maximum a csigolyáit lehetett megcsodálni. Elég éhes voltam, úgyhogy mindannyiunk érdekében reméltem, hogy a felnőttek nem vették észre. Automatikusan Sirius felé néztem, mert neki az ilyen helyzetekre mindig volt valami beszólása tartalékban, de most csak pajkosan elvigyorodott. Regulus érdeklődve, míg Cissy unatkozva szemlélte a történéseket, Bella arcán pedig egy kárörvendő, gúnyos mosoly kezdett körvonalazódni. Felkészülve mindenre, az asztalra feküdtem, és néztem Mrs. Black-et, amint magára vállalta egy károgó varjú hálátlan szerepét. Apa tekintete elnéző volt, Anyáé már kevésbé, de egyikük sem mert szembeszállni a nagynénémmel. Úgyhogy csak hallgattuk, hogy azokra, akik késnek, milyen szörnyűséges és esetleges jövő vár. Igazság szerint nem sokat jegyeztem meg a szónoklatból, és ha leírnám, új naplót kellene nyitnom. és teljesen felesleges is lenne. Mrs. Black egészen biztosan minden szavát vissza tudná mondani újra. A reggeli, tulajdonképpen, egészen tűrhető volt. A szünidő utolsó napjára való tekintettel közkívánatra Sipor palacsintát szolgált fel.

Az étkezés végeztével mindenki szétszéledt a házban. Az ódon kőlépcső felé vettem az irányt. Felfelé menet a tiszteletreméltó Black-ősök portréit nézegettem. Üdvözöltem a képkeretből majdnem kihajoló Isla Black-et, akit, mint később megtudtam, kitagadtak, de gyerekkorában, amikor megörökítették, fogalma sem lehetett arról, hogy így fog történni. A képen nyolc éves volt. Ezen a télen, amikor már nagyon untam Cissy és a szüleim társaságát, megismerkedtem vele. Mivel a beszélő portrék nagyon ritkák, csak bólogatva és a fejét rázva tudott válaszolni, de így még mókásabb volt mindent megtudni róla. Ebben az esetben a melyik a kedvenc állatod kérdés nem működik, inkább a barkóba típusú beszélgetések. A nyáron persze kicsit elhanyagoltam, úgyhogy most megpróbáltam kedvesebb lenni. Az egyik lépcsőfokot szépen megkértem, hogy tartson szintet az alatta lévővel pár percig, majd a párnázott, háromlábú szék, amit télen tanítottam be, odarepült, hogy leülhessek.

- Jól vagy ma? – kérdeztem, mire Isla mosolyogva bólintott. Rám mutatott, majd lila, középkori szabású ruhájára, majd gyémántokkal kirakott nyakláncára.

- Gyémánt-ruha? – Találgattam értetlenül. Ezúttal nemet intett a fejével. Megismételte a mozdulatsor, de ezúttal elragadtatottan nézett az ékszerre.

- Szép ruha? – Próbálkoztam tovább. Most bólintott, majd jelentőségteljesen rám mutatott.
- Szép a ruhám? – Érdeklődtem nevetve. Ő kacagva bólogatott.
- Köszönöm, a tiéd is, ahhoz képest, hogy már kitudja hány száz éves. – A mellkasára tette a kezeit, majd hálásan nézett fölfelé, jelezve, hogy köszöni.

- Van számodra egy meglepetésem! – Jutott hirtelen eszembe. – Várj meg itt, mindjárt hozom!
Még télen kilogikáztam, hogy a kedvenc állata a kutya, és hogy volt egy kicsi, fehér, bolyhos szőrű kutyája, akit Pamacsnak hívott. Ne kérdezzétek, ezt meddig tartott kitalálnom, de volt időm. Még régebben pontosan elmondtam Regulusnak, hogy hogyan nézett ki a kutyus, és pár napja megkaptam tőle a kész, teljesen élethű festményt. Kettesével vettem a lépcsőfokokat a szobámig, majd vissza. Igazság szerint azért akartam mindenképpen adni valamit Islának, mert pontosan tudom, milyen szörnyen lehet itt unatkozni. Szóval, a tervem a következő volt: Felszögelem a falra, az őt ábrázoló kép mellé a kutyust, a bájos, tavaszi háttérrel, és így bármikor átmehetnek egymás vásznára. És ez nagyjából működött is. Mikor folytatni készültem házbúcsúztató utamat, Isla ölében egy békésen alvó kiskutyát, a falon pedig egyre csendesebben méltatlankodó Black ősöket hagytam. Igen, nem mindenki volt oda az ötletemért, na.


A nap további részében pakoltam. Egyáltalán nem gondoltam végig, hogy mennyi cuccomnak kellene beférnie a ládámba, de végül megoldottam. Na, igen, miután leráztam Cissy-t, aki még mindig azon hisztizett, hogy az egyik talárját valaki Sipor portörlő rongyai közé rakta (a családomat ismerve ez bárki lehetett), alig maradt időm kipipálgatni az ikertestvérem által írt listáról a dolgaimat. Nem vagyok a listázós fajta, viszont az a fajta sem vagyok, aki mindent észben tart, ezért is hagyatkoztam rá. Egy ónüst, egy talár, egy másik talár, ronda zokni Andromedától, még egy talár, a tankönyvek, amik borzasztóan vastagok és nehezek voltak, egy ronda sapka Andromedától, egy kézi tükör, egy eszméletlen csúnya kesztyű… Két knútos kérdés: kitől? Apropó, zsebpénz. Csak a pénzzel teli erszény volt súlyosabb, mint a könyvek, ami némiképp megnyugtatott. A holmim szép lassan túlnőtte a láda tetejét, úgyhogy következett a passzírozás. Először ráültem (ez nem sokat segített), majd nyomtam, kézzel, lábbal, ráraktam egy vízköpőt mintázó szobrocskát, amit elképesztő nehéz volt odavonszolni, és még azzal is megpróbálkoztam, hogy betuszkolom az ágy alá, így rákényszerítve, hogy bezáródjon. Nem jött össze. Mikor végre sikerült lecsuknom a láda fedelét, a tükör elé álltam, és nekiláttam az önjavításnak. Először a hajamat varázsoltam kicsit kevésbé kócossá, és tizenöt centivel hosszabbá, majd a szemem színét zöldről barnára, aztán kékre, majd újra zöldre. A bőrömet egy kicsivel barnábbra változtattam, elég sápadt voltam, hiszen a Grimmauld téren nincs igazán lehetőség a napozásra és eltüntettem azt a hosszú karmolást a nyakamról, amit egy kóbor macskának köszönhettem. Persze, minek járkálok szemetesvödör-övezetben… Cissy épp ebben a pillanatban lépett be a szobába, majd durcásan elvonult, miközben megjegyezte:

- Nina, te csalsz!
Igen. Vannak előnyei, ha az ember metamorf mágusnak születik. Például az is, hogy a Minisztérium szemében nem számít iskolán kívüli varázsgyakorlásnak. És vannak hátrányai is, például az izgatottság miatti szemszín váltogatás. Mellesleg, ki tudtam volna nyírni Cissy-t ebben a pillanatban. Nem azért, mert csalással gyanúsított, azt azért én is belátom, hogy nem egészen szabályos szebbé varázsolni magamat, hanem mert az Andromeda által kreált, szörnyen bután hangzó becenevemen hívott. Ninának. Hogy hozta ki ezt a szappanoperásan hangzó mugli nevet a nevemből? És hogy szoktatott rá mindenki mást is, hogy így hívjon? Legalább egyvalamiben összeillenek Ted Tonks-szal. Mindketten szeretnek idióta beceneveket kitalálni. Bah. Mikor megkérdeztem, hogy miért pont Nina, ezt válaszolta:


- A Nina olyan aranyosan hangzik. Meg egyébként is. Csak kivettem egy szótagot, és felcseréltem a másik kettőt. Olyan logikus, nem?
Logikus. Na persze. És aranyos. Hát szerintem egyáltalán nem. Logikus lenne a nevemen hívni, ami Nagini, kígyót jelent, aranyos pedig… Hát, mindenképpen békén hagyhatna. Hogy a dühömet levezessem, megint beálltam a tükör elé. Ezúttal a hajam szög egyenes és hidrogén szőke lett, megnyúltam, és még ehhez jött a pink magas sarkú, a nejlonharisnya a nem létezően hosszú lábaimra, extra rövid sort, és bő, alig valamit takaró felső. És hogy miért öltöztem be erősen agyhiányos mugli címlaplánynak? A legjobb szórakozás okán. Kezdődjék a Sirius-szivatás!

Az unokabátyám, Sirius idén lesz harmadéves, akárcsak Bellatrix, csak ő nem a Mardekárba került, hanem a Griffendélbe. És emiatt megtöltötte a szobáját mugli poszterekkel, amiken bikinis lányok fekszenek egy… Nem jut eszembe, valami mugli találmányon, és olyan újságokkal, amik ilyesmi képekkel vannak telezsúfolva. És, hát, ha rossz kedvem volt, akkor szimplán átváltoztam az egyikükké, és reménykedtem, hogy nem tesz több arra vonatkozó ígéretet, hogy amennyiben nem a Griffendélbe kerülök (márpedig nem), amint mindketten a Roxfort falai között leszünk gennyes kiütéseket, esetleg sárkányhimlőt ajándékoz nekem.

Szóval, gyakorolva a magas sarkúban sétafikálást, leegyensúlyoztam a lépcsőkön, és elóvakodtam a bejárati ajtóig, majd kiléptem az utcára. Címlaplány pózban megálltam Sirius ablaka előtt, és elkezdtem dobálni a rózsaszín, parfümtől illatozó papírba csomagolt kavicsokkal, miközben megpróbáltam nem káromkodni, amikor egy-kettő mellément, és a szomszéd mugli srác ablakához csapódtak, aki fogszabályzós vigyorát megvillantva integetett. Már megszokta, hogy néhány szupermodell eltalálja az ablakát. Igen, az elején még nem tudtam pontosan célozni. Mire Sirius végre valahára kinézett az ablakon, már nem láthatott meg a szomszéd fiúk lelkes csoportjától. Villámtempóban húztam el a csíkot, és változtam vissza önmagammá. Na, ez most nem igazán jött össze.

Rosszkedvűen ballagtam vissza a szobámba, és estig olvasással ütöttem el az időt. A könyvet Andromeda szobájából csentem el, egy fiatal boszorkányról szólt, akibe rögtön hat varázsló is halálosan beleszeretett, majd a maradék háromszáz oldalon párbajoztak érte. Na szép. Este felé Cissy még levágott egy hisztit, mert hogy van az, hogy eltűnt a kedvenc zoknija, pont most, mikor legközelebb karácsonykor lesz itthon, és csaknem mindenkit lopással, sőt ,,keplotmániával” vádolt, engem a legtöbbször. Végül Bella szíve esett meg rajta, és (ugyan nem minden kárörömtől mentesen) közölte vele, hogy talán látta Sirius ruhái között. A napot korai fekvéssel zártam, elvégre holnap, végre-valahára elindulok a Roxfortba.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)