Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


XX. Az utolsó villámcsapás


Feszült napok következtek. Rowena alig várta, hogy végre túl legyenek Középfölde utolsó csatáján. Sorra látogatta barátait, remélve, hogy a velük való beszélgetéssel elütheti az időt; ez a vágya azonban nem teljesült.
Mérges volt a körülményeire és magára is. Egyik találkozáson sem haladt előbbre semmivel, pedig annyi kérdése lett volna minden barátjához. Éowynt rettentően lesújtotta nagybátyjának halála, ezzel újra és újra felélesztve a lány lelkiismeret-furdalását. Az úrnőt semmi sem tudta kiugrasztani búskomorságából, még Rowenának sem volt hajlandó kiönteni a szívét, így aztán a lány soha nem hallotta az ő szájából, amit tudni akart: igazán csak azért indult harcolni, mert nem bírta tovább a tétlenséget, és tényleg nincs semmi köze Aragornhoz? Bár, ha jobban belegondolt, ez a kérdés nem is aggasztotta igazán, hiszen a férfi viselkedésében nem fedezett fel semmi változást.

Faramir helyzete annál inkább érdekelte volna. Az a húgom szó nem hagyta nyugodni; bármit megadott volna, hogy megérthesse, kire gondolt a férfi, de nem merte szóba hozni a gondolatot. Faramir, amióta közölték vele, mi történt az apjával, szótlan volt és sápadt. Rowena nem is töltött sok időt nála, hiszen látta, hogy semmi értelme: a férfi csupán ímmel-ámmal válaszolgatott a lány szintén semmitmondó szavaira, ő pedig nem merte szóba hozni az igazi kérdést. Úgy vélte, azzal a bizonyos húggal valami szörnyűség történhetett, ha sem a fivérek, sem Tolkien nem említette soha: talán fiatalon meghalt, elfogta az ellenség vagy az apa kitagadta… Ő pedig nem akart a rejtélyes testvér felemlegetésével újabb fájdalmat okozni a férfinak.

Az egyetlen, aki fel tudta vidítani, az Trufa volt. A rohani nemessé előléptetett hobbit még gyászában sem veszítette el tréfás kedvét, és az állítólagos Dernhelmről is szívesen mesélt, milyennek látta őt az út során. Rowena őt hallva nyugodott meg végképp az úrnő érzelmeit illetően: Éowyn a harc előtt csupa elszántság volt, tele önbizalommal; a csendes, komor bánatnak nyoma sem látszott rajta.
– Előbb-utóbb mindenki túlteszi majd magát Théoden király halálán is – bizakodott Trufa, de arca még fájdalmas fintorba rándult a rohani uralkodó nevétől.
– Reménykedjünk – felelte halkan Rowena, és átölelte a hobbitot. – Ég veled, Trufa.
– Kérlek, vigyázz Pippinre – suttogta a félszerzet.
– Nekem más dolgom lesz, de ne aggódj, a többiek vigyáznak rá – felelte a lány. – Gondolj ránk sokat; szólunk, amint véget ért a harc.

*****


„Kilenc nap múlva a Morannonnál.”

Bár nagyon lassan, de végül letelt a kiszabott idő, amit Rowenának otthon kellett töltenie. Az árvaházban a naptárak lapjai egymás után hulltak a papírkosárba, a lány pedig most itt állt egy világnyival odébb, egy fekete szikla tetején, és figyelte, amint az utolsó hadsereg lassan a Fekete Kapu elé ér.
De most már félt. Az ellenség túlerejétől, attól, hogy valami hiba csúszhat be a részletesen kigondolt haditervbe, és saját magától is. Bármit megadott volna azért, hogy valaki mellette legyen, de már nem volt mit tenni: ő maga választotta azt, hogy távol marad a tusától, ahol varázslataival zavartalanul segítheti társai harcát és gyengítheti az ellenséget. Épp ezért Gandalfot is magával hívta volna, de a mágus visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy neki nem olyan természetű a varázsereje, mint Rowenáé.

A lány félig-meddig még örült is ennek, mert így Gandalf nem avatkozhatott közbe, mikor Szauronnal párbajozik. Nem akart elrejtőzni előle, ha már egyszer párbajra hívta; így diktálta a becsület. Persze tudta, hogy a Sötét Úr nem épp a tisztességéről híres, de neki nem volt szabad bármi olyan módszert használnia, amihez ellensége sokkal jobban ért.
Bár a legnagyobb veszélyt Szauron jelentette, Rowena érdekes módon éppen tőle nem félt. Vele szemben önbizalmat adott neki a jóslat és mindaz, amit Tolkien könyveiből tudott, és ez lassanként minden mással kapcsolatban is megnyugtatta. Végül is ő minden tőle telhetőt megtett, és ezután is megtesz majd a túlélésért és a győzelemért. Jelenleg az a legfontosabb, hogy varázslataival megossza a Szem figyelmét, hogy az ne tudja minden erejét a csatára összpontosítani; ezzel is ezernyi ember életét mentheti meg.

Letérdelt a kőre, és gyűrűjét az előre odakészített tál vízbe tette. Végigsimított a széltől remegő víztükrön, és abban szokás szerint megjelent az, ami most történik a barátaival.

*****


A sereg a Morannontól pár lépésnyire megállt, és kiváltak közülük a vezérek: Aragorn, Gandalf, Éomer, Imrahil és Elrond fiai; de Legolasnak, Gimlinek és Pippinnek is mennie kellett, hogy Mordor valamennyi ellenfele képviselve legyen.* Egy-egy zászlótartó kísérte őket Gondor, Rohan és Dol Amroth lobogóival.
– A Fekete Föld Ura azonnal jöjjön elő, hogy fölötte ítéletet mondjunk!* – kiáltotta el magát az egyik katona, kezében Aragorn zászlajával, amit Arwen küldött kedvesének.
A sziklafalak megsokszorozva, majd egyre elhalóbban adták át egymásnak a kikiáltó hangját, majd egy hosszú-hosszú pillanatig teljes csend lett. Aztán kürt harsant, a Fekete Kapu pedig lassan résnyire nyílt. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött magas alak lovagolt ki rajta, mögötte két csatlós, az egyiknél fekete zászló, rajta a Vörös Szemmel. A követség megállt pár lépésre a Nyugat Kapitányaitól.

– Én Szauron Szája vagyok* – mutatkozott be a vezető, majd végigmérte ellenfeleit, és gúnyosan felnevetett.
– Van ebben a bandában csak egy is, aki méltó arra, hogy tárgyaljon velem? Vagy akinek van annyi esze, hogy legalább megért?* Hol van az a kis boszorkány, akiben volt annyi tiszteletlenség, hogy párbajra hívja a Sötét Urat?
– Majd megmutatkozik, ha eljön az ideje – felelte Gandalf az előre megbeszéltek szerint.
– Ó, szóval te vagy a szószóló, vén szürkeszakáll? Nagyon messzire merészkedtél, Gandalf „mester”; s majd meglátod, mire megy az, aki megpróbál a nagy Szauronnak vermet ásni. Van nálam egy s más, amit meg kell mutatnom nektek.*
A követ intett az egyik csatlósnak, aki erre egy nagyon is ismerős tárgyat emelt fel az öléből – Frodó mithril-páncélingét.

A vezérek lélegzete elakadt. Pippin felkiáltott fájdalmában.
– Szóval még egy ilyen kis gazember van veletek? – kérdezte gyűlölettelin Szauron Szája. – Hogy mi hasznát veszitek, fogalmam sincsen, de hogy kémkedni küldjétek Mordorba, az még a szokott ostobaságotokon is túltesz. Lehet, hogy azért, aki ezt viselte, ti egy könnyet sem ejtetek; de az is lehet, hogy drága a szíveteknek. Szauron nem szívleli a kémeket. S ő most kénytelen lesz elviselni a kínzást, olyan hosszút és lassút, amilyet mi itt a Nagy Toronyban csak képesek vagyunk kiagyalni. Hacsak el nem fogadjátok Uram feltételeit.*

„Rowena, mi ez?!” – hallotta meg Rowena a fejében Aragorn kétségbeesett és szemrehányó hangját.
„Ne higgyetek neki! – felelte a lány nem csak neki, mindenkinek. – Hazudik! Biztosan tudom, hogy hazudik!”

– Nevezd meg a feltételeket – mondta Gandalf.*
– A gondori csőcselék és megtévesztett szövetségesei vonuljanak vissza az Anduinon túlra. A folyótól keletre eső területek egyszer s mindenkorra egyedül Szauronéi. Az Anduintól nyugatra a Ködhegységig és a Rohani Kapuig terjedő területek lakói Mordor adófizetői, fegyvert nem hordhatnak, de maguk intézhetik helyi ügyeiket. Ám kötelesek segítséget nyújtani Vasudvard újjáépítéséhez, ami szintén Szauron tulajdonát képezi.*
– Ez túl nagy ár egyetlen fogoly kiszolgáltatásáért: hogy Urad megkapjon mindent, amiért máskülönben háborút kéne vívnia* – mondta Gandalf.
– Ezek a feltételei. Vagy elfogadod, vagy elutasítod.*
– Ezt elfogadom! – kiáltott fel váratlanul a mágus, és kiragadta a csatlós kezéből Frodó páncélingét. – Ezt megtartjuk, a barátunk emlékezetére. Ami meg a feltételeket illeti, elutasítjuk. Távozz!*

Rowena megkönnyebbülten hunyta le a szemét.
Mordor követe nem nevetett többé. Elöntötte a düh, s majdhogy meg nem fojtotta a torkán előtörő tagolatlan ordítás. De ránézett a kapitányok ádáz arcára, gyilkos szemére, s dühén erőt vett a félelem. Nagyot kiáltott, megfordította lovát, és eszét vesztve vágtatott vissza Cirith Gorgorba.*

Ugyanabban a pillanatban kürtszó harsant fel a szurdokban. A Morannon hatalmas kapui kitárultak, s úgy ömlött ki rajtuk Mordor serege kavarogva, mint a víz a fölvont zsilipen.* A kapitányok visszavágtattak a sereghez, kiosztották parancsaikat; utána pár percig csupán az ellenséges katonák masírozásának ütemes dobbanásai törték meg a vihar előtti csendet.

„Rowena…” – A lány érezte, hogy Aragorn remeg a visszafojtott indulatoktól.
„Tudom, mit akarsz kérdezni, Elessar. Ne aggódjatok: igaz ugyan, hogy Frodót elfogták Cirith Ungolnál, de Samu kiszabadította. Mindketten szabadok.”
„Biztos vagy benne?” – kérdezte Gandalf.
„Velük is tárgyalok gondolatban, akárcsak veletek. Tudok mindenről, ami történik velük. Jelen pillanatban már az Orodruin oldalában járnak. Pár óra, de lehet, hogy csak pár perc kérdése, és elérik a Végzet-katlant.”
– Pár óra alatt végünk van – mondta egyszerre szóval és gondolattal Éomer. – A Gyűrűhordozó mostanra elgyengült, nem tudhat már sietni. De most már én is látom a lehetséges győzelmet, Gandalf. Lesznek olyanok, akik újjáépítik az elpusztult Középföldét, akik megérik, hogy jobb kor köszönt világunkra, még ha mi mind itt veszünk is.

Éomer lassan leszállt a lováról, és végigsimított az állat sörényén.
– Azt akarom, hogy te is köztük légy – súgta a fülébe. – Menj, barátom. Élj boldogul, szabadon, és kívánom, hogy soha ne fogyj ki a zöld legelőkből. Ég veled.
A hátas hozzányomta az orrát gazdája arcához, majd elvágtatott.
A vezérek váltottak néhány sokatmondó pillantást, majd egy emberként szálltak le lovaikról, Aragornt kivéve. Ő még előbb a sereg felé fordult.
– Barátaim! – mondta zengő hangon. – Ím, lássátok: összetartozunk. Egy az életünk, egy a halálunk, egy a föld, amit védünk, és egy a cél, amiért harcolunk!
Szavai nyomán a katonák szemében új tűz lobbant, arcukon elszántság tükröződött, erősebben markolták fegyvereiket. A király kivonta Andúrilt, megcsillogtatta a napfényben, majd ő is leszállt lováról. Pár pillanat múlva a paripáknak hűlt helye volt, és a vezérek gyalogosan álltak a sereg élére.

Könnycsepp hullott a vízbe Rowena szeméből, összezavarva a képet. A lány rázkódott a néma zokogástól, de közben mosolygott. Nem üzent vissza egy szót sem; félt, hogy azzal megtörné a pillanat varázsát.
„Ilyen paradoxont – gondolta magában. – Itt állok, lábaimnál mindjárt kitör a Harmadkor legnagyobb csatája, és ennek ellenére – boldog vagyok.”

*****


A mordori sereg tengerként vette körül az embereket, ők azonban nem várták meg, míg teljesen megszorul körülöttük a hurok. Vezényszó nélkül, egyszerre rohantak szembe a halállal; a zászlók dicsőségesen lobogtak a szélben.
Rowena tudta, hogy most kellene elkezdenie a varázslást, de előtte még kíváncsi volt, beválik-e a hadicsel, amit a csata kezdetére javasolt. Izgatottan figyelte a víztükröt, amelyben újra kitisztult a kép.

Az orkok előreszegezték dárdáikat, és úgy látszott, mintha a harcosok egyenesen beléjük akarnának rohanni, és felnyársaltatni magukat. Az utolsó pillanatban azonban – tempójukon alig lassítva – félrehajoltak, közvetlenül a hegye alatt megragadták a lándzsa nyelét, és felfelé fordították. Az ork katonák minden erejüket latba vetve próbálták vízszintesen tartani a dárdákat, de hiába; azok egyre inkább elérték a függőleges irányt, és a következő pillanatban minden harcos sértetlenül merítette bele kardját a vele szemben álló ork testébe.
– Megmondtam, hogy Mordorban ismeretlen fogalom az erőkar meg a forgatónyomaték – somolygott elégedetten Rowena, majd az ujjára húzta Mîrelint, és belevetette magát a saját feladatába.

Hogyan is tervezte?
ERŐSÍTÉS: fegyverek.
Botját a lent harcoló egyesített gondori-rohani seregre szegezte.
No galu in Eru or i veigol cîn** – mondta határozott, mégis gyengéd hangon.
Bár neki sejtelme sem volt, sikerült-e a varázslata vagy sem, odalent a harctéren az emberek kardjaival furcsa dolog történt. Ha pengéjük hozzáért egy ork bőréhez, kéken felszikrázott, a szörnyeteg pedig holtan terült el. Több tucatnyi, szinte sebzetlennek látszó mordori katona holtteste hevert már a földön. A harcosokat fellelkesítette fegyverük ereje; diadalordítással vetették magukat a csata sűrűjébe – s bár egymás után hullottak el, az emberi holttestek száma töredéke volt az orkokénak.

Következő pont?
GYENGÍTÉS: napfény.
A mallorn-bot hegye ezúttal az ég felé fordult.
Glawar! – kiáltotta csengő hangon a lány, és elképzelte, amint az eget borító sötétszürke fellegek mind egy szálig nyomtalanul eltűnnek, mögülük előtűnik az égbolt ragyogó kékje, és felragyognak a nap aranyszín sugarai.
Ez ugyan nem történt meg, de mindenesetre a felhőréteg jelentős mértékben felszakadozott, és közöttük itt-ott már halványan áthatolt a napfény. A mordori szörnyetegek nem értették, mi történik; néhányuk kissé szédelgett, erejük megfogyatkozott.

Rowena még párszor elismételte a varázsigét, de amikor látta, hogy ereje ennél többre nem képes, áttért a következő teendőre. Amiről egyébként maga sem tudta, működni fog-e. Ilyesmit még nem próbált, és igazán megfelelő varázsigét sem talált hozzá.
GYENGÍTÉS: villámok.
A lány a szikla tetejéről kitűnően látta a csatateret. Hogy varázslatával ne ártson a saját szövetségeseinek, olyan területet szemelt ki, ahol a két sereg még nem keveredett össze a csata hevében, viszont sűrűn álltak az orkok. Feléjük irányította a botot, majd – kissé bizonytalanabbul, mint az előbb – elkiáltotta magát:
Glîn!
A varázslat-közvetítő hegyéből kék fénysugár csapott ki. Egy pillanat alatt célba ért; erős villanással és mennydörgésszerű robajjal vágódott az orkok közé. Széles, fekete krátert, és annak szélén vagy száz holttestet hagyott maga után.

A Fekete Föld katonái meglepetten néztek az ég felé, esőre számítva; sokuk szó szerint a fejével fizetett a bámészkodásért, egy gondori vagy rohani harcos jóvoltából. Az emberek serege fel volt készítve a villámlásra; tudták, mitől van, és hogy rájuk nem veszélyes.
Egy tartalék ork-osztag rohant elő az egyik hegy fedezékéből, hogy az elpusztított csapat helyére siessen. Azonban mielőtt odaértek volna, közéjük is lecsapott a kék fénysugár, kétszer is. Alig néhány tucatjuk élte túl az „égi áldást”.
Rowena megmámorosodott a sikerétől: sikerült elvágnia a mordori hadsereg utánpótlását, nem kerülhetnek többé pihent katonák a lekaszaboltak helyére! Tovább „lövöldözte” villámait, a tőle telhető legvéletlenszerűbben, hogy az orkoknak halvány sejtelmük se legyen, mikor és hová céloz.

Egyszer csak valami szöget ütött a fejébe. Már percek óta folyik a csata – de csak a földön. Hol vannak a nagzúlok, akiket Szauron eddig mindig bevetett mint légierőt?
Mintha csak a gondolataira érkezne válasz, a következő pillanatban éles visítást hallott, és fölnézve nyolc fekete árnyat pillantott meg, amelyek egyenesen felé repültek. Tehát ez a magyarázat: nyilván a villámeregetésből rájöttek, hol van, és most érte jönnek, hogy Szauron elé vigyék. Sebaj, pontosan ilyenkorra tartogatta az ERŐSÍTÉS következő pontját.
A lány szétterjesztette karjait. Ádáz arcával, ahogy a szél lobogtatta haját és ruháit, olyan volt, mint a vihar istennője. És a hangja is fenséggel volt tele, ahogy minden eddiginél erősebben kiáltott:
Theryn!
És mielőtt még a nyolc nazgúl elérhette volna a lányt, a felhők fölül félelmetes, de nem gonosz vijjogással lecsaptak Gandalf régi barátai, a hatalmas Sasok. Minden nazgúlra jutott vagy három, így aztán könnyűszerrel felvették velük a harcot. Rowena pedig zavartalanul folytatta varázslat-támadásait, időnként eloszlatva az égen újra meg-megsokasodó fellegeket.

„Varázslólány, vigyázz! – hallott meg hirtelen egy ismeretlen hangot a fejében. – Egy ork-csapat közelít feléd északkeletről!”
„Köszönöm a hírt – felelte Rowena óvatosan. – Kinek tartozom érte hálával?”
„Landroval vagyok. Ha fölnézel, láthatsz is: a csata kezdetétől fogva fölötted őrködöm.”
A lány engedelmeskedett, és valóban meg is látta a magasban köröző hatalmas madár sziluettjét. Megtisztelve érezte magát; Landroval Gwaihir testvére volt, a második legrangosabb a Sasok népében.
„Hálásan köszönök mindent, Landroval.”

„Kívánod, hogy elpusztítsuk az ork-csapatot?”
„Köszönöm, de egyelőre nincs rá szükség. Számítottam ilyen támadásra, és megtettem a szükséges előkészületeket” – pillantott a lány az őt körülvevő fahasábokra. Megpördült a tengelye körül, és már mondta is a következő varázsigét:
Athveriaweg naur!***
A fa lángra lobbant azzal a halványkék, füsttelen, majdnem teljesen átlátszó tűzzel, ami a Helm-szurdokban elpusztította Szarumán bombáját. A lángok legalább két méter magasra csaptak fel, és a sziklacsúcsra elsőként felérkező orkok meghőköltek a furcsa máglya láttán. Az egyikük hátrakiáltott valamit, mire egy hatalmas hegyi troll csörtetett elő mögülük. Őt küldték előre, hogy eltapossa a tüzet; az ő vastag bőre gyakorlatilag érzéketlen, nem árthat neki a forróság. Rowena mozdulatlanul, nyugodtan állt a tűzkör közepén, majdhogynem mosolygott. Csupán akkor jelent meg valami sajnálat-féleség a szemében, amikor a mágikus tűz néhány pillanat alatt hamuvá égette a trollt.

A tűzkörön kívülről elszörnyedt kiáltások hallatszottak.
– Víz persze senkinél sincs, mi?! – üvöltött az orkok vezére.
– Nálam van; nézd! – kiáltott ki neki Rowena, és a korábban használt tál vizet a tűzre loccsantotta. Pontosabban szólva keresztülöntötte rajta, anélkül hogy annak bármi baja lett volna. Elégedetten figyelte ellenségei rémületét, aztán elfordult tőlük, egyenesen Mordor felé.

„Beszélj, Rowena, beszélj! Tartsd őt szóval, vond el a figyelmét, hogy Frodóék biztonságban végezhessék a feladatukat!”
– Látod ezt, Szauron? – kiáltotta. – Látod a hatalmamat, látod a tisztelettel vegyes félelmet szolgáid szemében? Néztek-e már rád így valaha, mondd? Nem akarsz-e ilyen hatalmat, Morgoth első számú csatlósa?
Jól számított: Szauron ilyen provokációt már képtelen volt eltűrni. A Szem a lány felé fordult, kitöltve a teljes látómezejét.
Akárcsak a palantírban, Rowena most is csak ellensége hangulatát érzékelte. Elsőre nem is akart hinni az ösztöneinek.

Biztatás?!

Aztán megfejtette.
– Majd bolond leszek felhúzni a Gyűrűt! – nevette el magát gúnyosan. – Nem vagyok oly ostoba, hogy ily könnyedén előnyhöz juttassalak!
– Egyébként számítottam rá, hogy először a csatlósaidat küldöd értem, gyávák fejedelme – váltott hirtelen témát a lány. – Méltóságodon alulinak érezted, hogy személyesen győzz le? Vagy feladtad avítt gondolkodásodat (már ha egy szem tud mivel gondolkodni), és félsz, hogy a sötétség alulmarad?

Meginghatatlan hit.

– Márpedig…! Csak nézz végig a csatatéren: halomban állnak az orkjaid tetemei, már amelyiknek megmaradt; még életben lévő katonáid gyengélkednek a napfényben; nazgúljaidat sascsőrök tépik szét… Íme, ennyi eredménye van annak, ha valaki nem kapzsi, és megosztja mágiáját a társaival! Tényleg: mi haszna van annak, ha világhatalomra törsz? Az egyetlen ésszerű indok a gazdagság, pedig azt anélkül is meg lehet kapni…

Lenézés. Gúny.

– Igazad van, felesleges veled erkölcsi kérdésekről vitatkoznom, úgysem használ… Azért kíváncsi lennék, mit kezdene veled egy pszicho… lélekgyógyász. Vajon miféle ezeréves lelki törés vezethetett idáig? Mondd, nem unod még a tiszteletlen fecsegésemet? Én győzöm még egy pár órán át, még a végén le is győzlek vele…

Elég!

Rowena meglepetten elhallgatott. A Szem fekete, tűvékony, függőleges pupillája hirtelen hatalmasra tágult, és a lány megpillantotta benne a csatateret. Azon belül egy hegyi troll holttestét, alatta pedig egy pár hobbit-lábat…
A lány abban a pillanatban tudta, hogy ez nem káprázat, hiszen a könyvben is pontosan ez volt leírva. Úgy döntött, segít a sorsnak, és elküldött egy gondolatot Gimlinek. Pár pillanat múlva a Szem által mutatott képbe belépett a törp, és minden erejét megfeszítve kihúzta Pippint a tetem alól. A hobbit hatalmas levegőt vett.
A kép halk kattanással eltűnt.

Fekete düh.

– Nesze neked…! – mosolyodott el megkönnyebbülten Rowena. – Még az is rosszul sül el, amit nem káprázatnak szánsz.
Válaszul a pupillában újra kavarogni kezdett a sötétség, majd megjelent Minas Tirith, még az ostrom idejéből. Az alsó falak lángoltak, az orkok arcát még jobban eltorzította a káröröm. És bár a kép nem mutatta, Rowena látta lelki szemei előtt az emberek holttesteit, a tengernyi elhullott könnyet és vért.
Visszaemlékezett Galadriel egyetlen tanácsára a párbajjal kapcsolatban: „ne engedj a gyűlöletednek!” Ezt teljesíteni azonban jóval nehezebb volt, mint hitte. Nem felelt semmit, mert félt, hogy vádbeszéd lenne belőle.
A kép egyre nagyobb lett, élesebbé váltak az apró részletek.
„Őrizd meg a nyugalmadat, Rowena. Őrizd meg…”

Az emlékkép elhalványult, semmibe veszett. Helyette hasonló látomás jelent meg Osgiliathról. A lány tudta, hogy valahol a véres holttestek között – Haldamir is ott fekszik…
Elborította a fájdalom és harag.
– Átkozott! – sziszegte. – Elpusztítunk végleg! Érjen utol a halál most, ebben a pillanatban, te…

Diadal.

Rowena rémülten elhallgatott, de már késő volt. Szinte látta, ahogy a benne összegyűlt fekete gyűlölet összekapcsolódik Szauron sötétségével. Nem volt többé ura a cselekedeteinek; karját leeresztve, bénultan állt. Nem látta, de érezte, tudta, hogy eltűnik a védő tűzkör; megsemmisülve várta, hogy mindennek vége legyen.

Leírhatatlan döbbenet. Bosszúvágy. Önvád. Gyengeség.

A sötétség, mintegy varázsütésre, visszahúzódott, és Rowena ismét ura lett saját testének.
Vijjogást és suhogó hangot hallott a levegőből, felnézve pedig látta, ahogy Landroval rátámad az orkokra, akik a tűz eltűntét látva már megindultak felé. A szörnyetegek pillanatnyi zavara elég volt a lánynak, hogy összeszedje magát, és visszaépítse a védelmi falat.
„Köszönöm, Landroval” – üzente a sasnak. Aztán kíváncsian Mordor felé pillantott; tudni akarta, mitől húzódott vissza Szauron.

Barad-dúr lassan összeomlott, és a Szem szétrobbant. Az eget ellepő felhők felszakadoztak, és felragyogott mögülük a nap. Mordor orkjai elveszítvén az őket támogató hatalmat megzavarodtak; menekülni próbáltak, de némelyikük ellenségei kardjába futott; letaposták egymást a kavarodásban. Végül a napfénytől holtan estek össze, testük pedig egyszerűen elpárolgott; csupán páncéldarabok jelezték, hogy ott voltak valaha. Az emberek diadalmasan éljeneztek.
– Frodó – suttogta boldogan Rowena. A hobbit a lehető legjobbkor semmisítette meg a Gyűrűt. Ezzel mentette meg az életét és Középföldét is, kétszeresen. A Sötét Úr hajszál híján már megkaparintotta Earnur Gyűrűjét, amikor Frodó megölte.

„Ha a Szembe nézel, nem csak a saját életeddel játszol.”
Frodó érdeme, nem az övé hogy Szauront végleg legyőzték.
Frodó!

A lány egy csapásra magához tért révületéből.
„Gandalf! – lépett kapcsolatba a mágussal. – Ki kell menteni a félszerzeteket Mordorból!”
„Tudom. Épp ebben a percben ragadott magával Gwaihir, hogy a hátára vegyen. Te is jössz?”
„Egy pillanat… Landroval! – váltott beszélgetőpartnert a lány. – Tudom, mennyi mindent tettél már értem, de még egyre szükségem lenne. Mordorban van két jó barátom; ők ölték meg Szauront. Kérlek, felvennél a hátadra, és odarepülnél velem, hogy kimentsük őket?”
„Kérned sem kell.”

*****


A sasháton való repülés még az Andúnë-vel való lovagláshoz sem volt hasonlítható. Rowena elhatározta, hogy ezt békeidőben is kipróbálja majd, amikor nem ilyen kimerült.
Gwaihir és Landroval éles szemének hála sikerült észrevenniük az ájult hobbitokat; a sasok gyengéden a karmaik közé vették őket, és visszafordultak Gondor felé.
„Van valami ötleted, hová vigyük őket?” – kérdezte Gandalf.
„Ismerek egy titkos barlangot Ithiliában. A Kószák rejtekhelye; egyszer jártam ott Faramirral. Szerintem az tökéletesen biztonságos hely a hobbitoknak.”

Az utazás további részében nem szóltak egymáshoz; kimerültek voltak. Végül épségben leszálltak egy kis tisztásra, közel Henneth Annúnhoz. Rowena mindenért köszönetképp gyengéden megcsókolta Landroval csőrét, majd karjába vette Samut, és Gandalffal a háta mögött sietve elindult az alig észrevehető ösvényen, amin minden egyes lépést még korábban – Faramir parancsa ellenére – mélyen az emlékezetébe vésett.
Az út hosszabb volt, mint gondolta. Samu nehéz volt, a lány egyre gyakrabban botlott meg. Mire meghallotta a fák mögül a vízesés robaját, teljesen elgyengült. Egy utolsó lendülettel kirohant a fák közül a kis folyó partjára, és ott összerogyott a fáradtságtól.
– Barát vagyok, ne lőjetek! – kiáltotta végső erejével, majd a mögötte lépkedő, ijedt arcú mágushoz fordult. – Hívj segítséget – suttogta.
Gandalf szó nélkül elsietett egy felbukkanó Kósza nyomában.

Rowena kimerülten lihegett, ölében Samuval. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire végre közelítő lépteket hallott, és megállt előtte egy pár csizma. Ennél többet nem láthatott abból, aki segítségére sietett; annyi ereje sem volt, hogy felemelje a fejét.
– Kérlek… vidd be – suttogta alig hallhatóan.

Egy kéz az álla alá nyúlt, és gyengéden emelni kezdte. A lány nagy nehezen felnézett végre. Szeme tágra nyílt, meglepetés és öröm csillant benne, ahogy meglátta az ismerős arcvonásokat.
– Nemrég te mentetted meg valakinek az életét, aki fontos volt számomra. Most rajtam a sor – mondta Haldamir halvány mosollyal, majd könnyedén karjába emelte Samut, és visszaindult a barlang felé.



*J. R. R. Tolkien A Király visszatér c. regényéből vett (néha csak majdnem szó szerinti) idézet(részlet)ek.
**Eru áldása legyen a fegyvereiteken.
***védő tűz



Ahogy talán már sejtitek, Haldamir fontos szerepet kap még a későbbiekben. Szóval róla is hoztam egy (körülbelüli) képet:




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)