Nélküled nem! írta: Endra

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


CÍM: Nélküled nem!
CSAPAT: Cruciatus
KATEGÓRIA: Pragma – a kitartó szerelem
KULCS: Dzsinn
KORHATÁR: 16
PÁROS: Draco/Harry
MŰFAJ: novella
FIGYELMEZTETÉS: slash, angst, dráma, (szereplő halála), OOC karakterek, AU
KIKÖTÉS: A Harry Potter könyvek világa J. K. Rowling tulajdona, a jogokat csak ő és az általa meghatalmazott társaságok birtokolják. Nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történet megírásából.
TARTALOM: Harry Potter élete a háború után úgy alakult, ahogy az a mesékben lenni szokott: Megjelent a szőke herceg, akivel a nagy egymásra találás után boldogan éltek, amíg meg nem… De mi van akkor, ha az a bizonyos halál előbb szeretne érkezni, mint várnánk?
MEGJEGYZÉS: Azt hiszem, kellene ideírnom néhány dolgot. A történet két szemszögből íródott, az egyik a Harryé E/1-ben, a Dracóé E/3-ban, nem tudom, miért, de a két főszereplőnél valahogy ez állt a kezemre. Remélem, nem lesz túl zavaró.



Nélküled nem!



Gondoltatok már arra, hogy milyen lehet meghalni? Szinte minden ember fejében megfordul, hogy mi vár rá az élet után.

Sokan úgy hiszik, egy alagút fogadja őket, és ha az út végére érnek, csak be kell lépniük a vakítóan fehér fénybe.

Ugyan már! Mindez csak feltételezés.

Vannak kivételes esetek, mikor válaszút elé érkezel, de többnyire nincs senki, aki segítene neked, aki megmondaná, hogy mit kell most tenned. Egyedül vagy, hogy átértékeld az eddigi életed, hogy hozz egy döntést, ami megváltoztatja mindenki életét. Köztük persze a sajátodat is, bár előtted csak két lehetőség van: Élsz tovább, és vállalod a fájdalmat, amely a barátaid elvesztése miatt, szinte tövises kézzel szorongatja a szíved, vagy meghalsz, és egy olyan ismeretlen felé veszed az irányt, amelyről nem tudsz semmit. A legtöbb esetben az utóbbi sokkal vonzóbb. Ha nem kell mérlegelned, mit veszítesz ezzel, gondolkodás nélkül megteszed az első lépéseket az ismeretlen felé. Számomra ez az út csupa jót ígér, hiszen találkozhatnék mindenkivel, akit valaha elvesztettem. Nagyon csábító ajánlat, másrészről viszont van egy kötelék, ami nem enged szabadulni. Egy kötelék, ami arra késztet, hogy még ne adjam fel.

De ne rohanjunk ennyire előre. Kezdetben tényleg minden úgy alakult, ahogy egy jól megírt mugli mesében lenni szokott. A szegény árva rátalált a szőke hercegre, és sírig tartó szerelmet fogadtak egymásnak. Na persze az én esetemben, ennyire romantikus szerelmi vallomásról nem volt szó, de elégedett voltam. A háború után azonnal auror lettem. Mondhatnám, hogy minden az elképzeléseim szerint alakult, de ez nem lenne igaz. Kerestem az alkalmat, hogy beszéljek Ginnyvel, de a munka, a tanulás mindig akadályokat görgetett az utamba. Kimondatlanul is véget ért azt a kapcsolat közöttünk, ami igazából el sem kezdődött. Kesereghettem volna miatta, harcolhattam volna érte, de én csak a lehetőségeket láttam magam előtt. Kitárult előttem egy olyan világ, amelyben soha nem volt részem. Dolgoztam, de mindig volt elég időm, hogy éljem a fiatalok gondtalan életét.

Draco Malfoyjal két évvel később találkoztam újra. A tárgyalások után nyoma veszett, de kifejezetten nem érdekelt a sorsa. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy az anyjával együtt ne kerüljenek az Azkabanba, és ennyi épp elég volt, hogy lerójam a tartozásomat.

Mikor újra láttam, teljesen más volt, mint amilyennek ismertem. Nem hiányzott belőle a megszokott gőg, a hiúság, mégis egészen megváltozott. Később kiderült, hogy a távoli francia rokonoknál húzta meg magát, akik nem tolerálták a semmittevést, így Dracónak is keményen ki kellett vennie a részét a munkából, hogy a család fenntarthassa magát. Volt ugyan elég pénze, amiből megélhetett volna, ő mégis dolgozni kezdett. Tagadhatatlanul lenyűgözött az élethez való hozzáállása, és a számtalan közös munka miatt alkalmam volt megismerni egy olyan oldalát, amiben nem is reménykedtem, hogy létezik neki. Ő lett a legjobb átoktörő a Parancsnokságon, és behízelgő modorával mindenkit levett a lábáról; köztük engem is.

A kapcsolatunk cseppet sem volt zökkenőmentes. Ahogy mondani szokás: a legjobb dolgokért meg kell szenvedni. Eleinte az okozta a problémát, hogy hogyan számoljunk be a barátainknak az érzéseinkről. Neki és nekem is más volt a véleményem, de végül csak sikerült eljutnunk odáig, hogy mindketten felvállaltuk, amit éreztünk. Közös lakást vettünk, és az első hetek tele voltak heves vitákkal. Ezt teszi, ha két merőben más személyiség összeköltözik, de a vad csatározásokat mindig követte a szenvedélyes kibékülés. Az évek úgy repültek el felettünk, mintha csak egy mugli filmet néztünk volna. Teljesnek éreztem az életemet, és a legnagyobb őszinteséggel mondhatom, hogy semmi nem hiányzott. Már-már úgy gondoltam, hogy a hátralévő életem - amit hosszúra terveztem - maga lesz a tökély. A naivságom itt ütött vissza újra, ugyanis bármennyire is szeretnénk, az életünket nem mi magunk írjuk. Formálhatjuk, alakíthatjuk belátásunk szerint, de van egy nálunk sokkal erősebb hatalom, ami minden alkalommal közbeszól.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer valaki elhagyja a másikat, akkor az ő lesz. Persze szerettem volna, ha ez soha nem következik be, de mit is mondhatnék? Ha szerelmes vagy gyakran megfordulnak olyan dolgok a fejedben, amelyek elbizonytalanítanak. Sokszor gondoltam arra, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy mással talán boldogabb lehetne, amikről természetesen ő nem tudott.

Most mégis én vagyok az, aki itt áll mellette, és csak el kellene indulnom, hogy örökre eltűnjek az életéből. Szeretném megérinteni, még egyszer érezni az ajka érintését, amiből erőt meríthetnék, de képtelen vagyok rá. Az ujjaim a levegőt tapintják a szőke tincsek helyett, és tudom, hiába suttognék biztató szavakat a fülébe, annyit sem érne, mint egy nyár esti könnyű fuvallat.

Azt elmúlt napokban csak néztem, ahogy órákon keresztül ugyanazokat a könyveket olvassa el újra és újra, remélve, hogy felfedezi a sorok között megbúvó igazságot. Látom rajta, hogy fáradt, de nem adja fel a reményt, és tudom, hogy egészen addig nem is fogja, amíg itt vagyok. A határvonalon egyensúlyozom, de nem vagyok képes megtenni az első lépést. Az együtt töltött éveket nem tudom csak úgy magam mögött hagyni. Eszembe jut az első bátortalan csók, melyet aztán számtalan vad és szenvedélyes követett. Az első napok, hetek bizonytalanságai, mikor attól féltem, hogy a vele töltött idő csupán egy múlandó álom, hogy felébredve lássam, milyen is lehetne valakivel boldog lenni. A heves vitáink is megszépültek azóta, és nem maradt más az emlékeim között, mint az édes kibékülések…


Draco, ahogy elhagyta a Minisztériumot vett egy mély lélegzetet, majd az órájára nézett. Már majdnem este tizenegy volt, pedig úgy rémlett neki, hogy megígérte Harrynek, siet haza, és hetek óta először együtt vacsoráznak. Mire hazaér talán már nem is találja ébren; nem tudta, mi tévő legyen. Tudta, hogy nem rajta múlott a távolmaradása, de mégis lelkiismeret furdalása volt miatta.

Már több, mint tíz éve dolgozott a Parancsnokságon, és a hite, hogy az egykori halálfalók kiiktatása után több ideje marad az életére egyre inkább elhagyta. Harry persze kitartott mellette, nem panaszkodott, ha későn járt haza, és akkor sem, ha napokra el kellett mennie egy-egy bevetés miatt. Draco hálás volt neki ezért, de tisztában volt azzal is, hogy ezt így nem csinálhatja a végtelenségig. Az elmúlt hetekben számtalanszor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy fel kellene mondania, de valami miatt visszakozott. Mindig is az volt az álma, hogy átoktörő legyen, és Voldemort halálával pedig lehetősége is nyílt azt a munkát végezni, amit szeretett volna. Egy ilyen álomról nem könnyű lemondani akkor sem, ha tudja, hogy a kapcsolata rovására megy.

Harry volt az egyetlen támasza, mert a barátaira már nem maradt ideje. Blaise volt csupán, aki olykor beugrott hozzá, ha két bevetés között akadt néhány perce.

Az eső szemerkélni kezdett, és felnézett a sötét égboltra. – Még ez is! – morogta, majd fázósan összehúzta magán a kabátját, és beült az autóba. Mióta egy párt alkottak Harryvel mugli módjára járt be dolgozni, mert szerette figyelni az embereket, noha ilyen késő éjszaka már csak azok sétáltak az utcákon, akik valamilyen szórakozóhelyre tartottak.

Május elején jártak, mikor nappal már jó melegen sütött a nap, de most jól esett neki a kocsiban a fűtés. Hiába használta a légkondicionáló berendezést az ablak bepárásodott, és egészen előre kellett hajolnia, hogy rendesen lássa az utat. A hazafelé vezető úton az esetlegesen nyitva lévő boltokat leste, sajnos azonban az éjszakai London kihalt volt. Így ugrott az is, hogy meglepje valamivel Harryt, és bosszankodva parkolt le a házuk előtt. Kiszállt a kocsiból, kitárta a hatalmas, fehérre festett kaput, majd visszaült az autóba, és behajtott az udvarba. Már messziről látta, hogy a szobájukban még világos van, ezért egyenesen oda sietett, de mikor belépett a közös hálóba, megdermedt.

A szoba üres volt, semmi nem árulkodott arról, az utóbbi napokban bárki is betette volna a lábát a helyiségbe. Lecsúszott a fal tövébe, és az ágyuk fölött elhelyezkedő képre szegezte a tekintetét. Már nem az első eset, hogy úgy indult haza a munkából, hogy azt hitte, Harry várja otthon. Számtalanszor készült a közös a vacsorára, vagy tervezte a közelgő nyaralást, de mindig csalódnia kellett. Az együtt töltött tíz évük semmissé vált azon a napon, mikor Harry megsérült az egyik bevetése alkalmával. Ennek már lassan egy éve, de nem tudta túltenni magán a tényen, hogy a férfi, akit szeretett kómában fekszik, és talán soha nem fog felébredni.

Mikor sikerült erőt vennie magán, leült nappaliban a hatalmas kanapéra, és a kezében egy pohár Lángnyelv whiskyt szorongatva bámulta a vörös és narancssárga lángok táncát a kandallóban. Egy újabb hosszú, fárasztó, de sikertelen napon volt túl. Bosszantotta, hogy tehetetlen. Az elmúlt egy évben minden követ megmozgatott, kihasználta a vagyonát, a Malfoy név jelentette előnyöket, de minden kevésnek bizonyult. Harminchat évesen rá kellett jönnie, hogy vannak olyan dolgok az életben, amelyeket nem lehetett sem megvenni, sem fenyegetéssel elérni.

Többek között ilyen volt a szerelem, ami legnagyobb döbbenetére akkor is utolérte, amikor a legkevésbé számított rá. Fanyar mosollyal az arcán gondolt arra a napra, mikor hosszú idő után először találkozott újra Harry Potterrel a Minisztériumban. Az érzései akarata ellenére változtak meg iránta. A mélyzöld szempár pillantása bosszantó módon számtalan álmatlan éjszakán keresztül kísértette. Küzdött ellene, minden alkalmat megragadott, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőle, de a sors, amelyben soha nem hitt, másképp rendelkezett felette.

Olyan érzések kezdtek ébredezni benne, amelyekről azt hitte, hogy örökre eltemette mélyen magában. Soha, még igazán gyerekként sem tapasztalhatta meg, hogy milyen a szeretet, és nem engedhette meg magának azt sem, hogy barátai legyenek.

Belekortyolt az italába, és a gyomra összeszorult a félelemtől, ahogy újra felidézte a férfi arcát. Pontosan ugyanúgy rettegett, mint pár órával korábban, amikor az ágya végéből nézte Harryt, aki mindig kicsattant az erőtől, a benne lappangó élettől, most mégis törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Gyűlölte azt a bénító tehetetlenséget, amely visszarángatta a múltba. Vissza azokra a napokra, amelyet Voldemort mellett kellett eltölteni, és érzelemmentesen végig kellett néznie, ahogy az egykori Nagyúr megölt mindenkit, akit a családjának tekintett. Nem akarta újra megtapasztalni, hogy milyen, mikor elveszít valakit, pedig tisztában volt vele, hogy Harry esélyei napról napra egyre romlottak.

A poharat félretéve magához hívott egy könyvet, amelyet a Minisztériumból csempészett ki, és belelapozott. Nem hitt már a csodákban, de minden reménye ezekben a lefoglalt könyvekben volt.

– Te tudnád, hogy hol keressem – nézett fel egy fényképre, ami a szekrényen helyezkedett el, és amit még évekkel korábban készített Harryről, de a képmás nem felelt csak elismételte a grimaszt, amit a fényképezőgép váltott ki belőle, és elmosolyodott. Draco nem bírta megállni, hogy ő maga is mosolyogjon a képen, majd a könyvre szegezte a tekintetét, amelyre pusztán négy betűt véstek rá vérvörös betűvel: Aloc.

– Te tudnád, hogy hol keressem… – Figyelem, ahogy a könyv fölé görnyed, és elgondolkodom a szavain. Tudnék segíteni neki, együtt megtalálhatnánk, amit keres, de ő még csak azt sem tudja, hogy itt állok mellette. Nem érzi, ha megérintem az arcát, ha meg akarom fogni a kezét a sajátom átsiklik rajta. Sok időbe telt, mire felfogtam, hogy mi történik velem. Kezdetben csak arra a borzalmas estére emlékeztem, mikor az a lény lecsapott ránk.

Egy átlagos napnak indult; akkor már hetek óta nyomoztam egy gyilkos után, aki látszólag válogatás nélkül megölt mindenkit, aki az útjába került. Nem volt rendszer, nyom is alig akadt, amin elindulhattam volna, de nem volt mit tenni. Aznap reggel kaptunk egy bejelentést, hogy megjelent az egyik áldozat, aki napokkal korábban halt meg. A csapat nagy része persze nem hitte el, szerintük csak szegény öregapja gőzölt be, de utána kellett járnunk.

Összeszedtem néhány embert, és este Ronnal együtt vezetve őket a helyszínre vonultunk. Már az első pillanatban éreztem, mikor beléptünk a házba, hogy valami nincs rendben. A többiek úgy gondolták, hogy csak egy rutinellenőrzés lesz, amit pár perc alatt letudunk, és mindenki mehet haza a családjához, de a káosz pillanatok alatt elszabadult. A házra hoppanálásgátló került, és a nő, akiről addig a percig mindenki azt hitte, halott, ott állt előttünk. Mindössze pár perce volt szüksége, hogy végezzen az embereimmel, én pedig tehetetlenül néztem végig, ahogy sorra meghalnak. Minden általam ismert varázsige hasztalan volt ellene, és mikor rám került a sor valamiért megkímélte az életemet – már, ha a kómát életnek lehet nevezni.

Amikor kiléptem a testemből nem tudtam, mi történik. Ijesztő volt rájönni, hogy senki nem lát, senki nem hall, és hiába voltam körülvéve emberekkel, mégis egyedül voltam. Időbe telt, mire elfogadtam, hogy talán az örökkévalóságig ilyen formában fogok létezni. Az idő szinte megállt körülöttem, de az élők… ők próbálták tovább élni az életüket. Elfogadták a szeretteik halálát, méltó módon vettek búcsút végleg tőlük. Minden egyes temetésen ott voltam, ott kellett lennem. Figyeltem Hermionét, ahogy először összetörik Ron elvesztése miatt, majd ahogy szépen lassan összeszedte magát, mert számára az élet még nem állt meg. Draco egészen más volt. Rezzenéstelen arccal fogadta a hírt, miszerint visszafordíthatatlan kómába estem. Nem őrjöngött, nem okolt senkit, csak én láttam az álarca mögé.

Nem adta fel, egy Malfoy soha nem adja fel, de hatalmas erőfeszítésébe kerül napról napra eljátszani, hogy minden rendben vele. Sokszor képtelen vagyok nézni, ahogy belülről pusztítja magát, és ő talán még csak észre sem veszi. Megszállottan keresi a megoldást, ami ott van az orra előtt, de ahogy más, ő sem láthatja meg…


Draco másnap szörnyű fejfájásra ébredt, a nyaka elzsibbadt, ami emlékeztette arra, hogy hol is aludt el éjjel. A könyv, amelyet olvasott, a földön hevert, és jól emlékezett arra, amiről írtak benne. – Ezt nem hiszem el – bosszankodott, ahogy újra elolvasta a sorokat, és magát szidta, amiért nem jutott eszébe, hogy átoktörőként gondolkozzon, ne pedig auroként, vagy ne a gyógyítók munkáját kifogásolja.

Az Aloc egy név volt, amelyet egy különleges lénynek adtak még évszázadokkal korábban, és rendszerint egy tárgyhoz kötötték. Egy dzsinn, ami az emberek erejéből táplálkozott, és többnyire előnyben részesítette a nagyhatalmú varázslókat. Az áldozatait gyakran megölte, de akadtak olyanok, akiket megtartott magának, hogy kedvére táplálkozhasson belőle. Életben, de kiszolgáltatott helyzetben hagyta az ilyen varázslókat, mert így bármikor akadály nélkül a közelükbe férkőzhetett. Az Aloc képes volt bármilyen tetszőleges alakot magára ölteni, hogy észrevétlen maradhasson. Halhatatlan lények, de egy erős bűbájjal be lehet őket zárni egy mágikus tárgyba, ahonnan jó esetben soha nem szabadulnak ki. Ha a sejtései helyesek, akkor talán Harry is egy ilyen lénynek esett az áldozatául.

Kockázatos – gondolta magában Draco, ahogy elolvasta, miként lehet bezárni, de néhány sötétebb varázslat nem riasztotta el, ha a tét az volt, hogy visszakapja Harryt. A könyv ugyan nem írt arról, hogy az áldozatokat sikerült megmenteni, de Draco úgy gondolta, ezzel ráér később is foglalkozni. Ha a lény Harry közelében van, akkor csak elő kell készítenie a csapdát, és talán belátható időn belül véget vethet ennek a rémálomnak.

Megfordult a fejében, hogy beavathatná Blaise-t is a tervébe, de nem bízott benne. Ha a lény alakot tud váltani, akár Blaise is lehet az, ahogy eddig sem, ezután sem venné észre, hogy nem a barátjával beszél. Próbálta lepörgetni az elmúlt hetek, hónapok eseményeit, hátha eszébe jut olyan dolog, ami elvezethetné a dzsinnhez, de hiába törte a fejét, nem jutott előbbre. Harry híres volt, így sokan és gyakran látogatták meg – még ha csak pár percet engedélyeztek is a gyógyítók. Ennyi ember közül lehetetlen lett volna kiszűrni azt az egyet, aki ártani és nem megmenteni akarta. Még akkor is azon járt az esze, amikor alig egy órával később belépett a kórterembe, ahol Harry mozdulatlanul feküdt. Egy pillanatra megkapaszkodott az ajtófélfában, és nagy levegőt véve lépkedett közelebb az ágyhoz. A férfi látványa nem volt túl szívderítő, mégis megnyugodott, ahogy meghallotta az egyenletes légzését. Minden reggel nála indította a napját, minden reggel reménykedve lépett be az ajtón, hátha ébren találja, de a szerencse ezúttal is elkerülte.

– Tudod, meg kellene fontolnod, amit Smith gyógyító mondott – halott meg maga mögött egy ismerős hangot.

– Neked is jó reggelt! – Draco vágott egy fintort, és az érkezőre pillantott. Blaise a gyógyítók talárját viselte, de ezúttal nem hozott magával egyetlen ápolót sem.

– El kellene engedned. – Blaise közelebb ment hozzá, és megállt mellette. – Már egy éve itt fekszik, nincs, aki segíthetne rajta.

– Nem kértem kioktatást – mordult rá Draco. Az utóbbi napokban többször is lejátszották már ezt a beszélgetést. A főgyógyító véleménye az volt, hogy hagynia kellene eltávozni Harryt. Egy bájital, és mindenkinek könnyebb lenne. Ezt mondogatta neki minden alkalommal. Draco akkor kikelt magából, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy hogyan képesek ilyen könnyen feladni. Aznap beszélt a miniszterrel is, hogy küldjenek több embert a nő nyomába, aki ezt tette, mert biztos volt benne, hogy a megoldás nála lesz, de a miniszter kijelentette, hogy nem fognak egy fantomot üldözni.

Draco akkor elhatározta, hogy ha kell, ő maga fogja megkeresni, de nem hagyja, hogy mások ilyen könnyen feladják. Nem volt ugyan gyógyító, de tudta, hogy még korántsem próbáltak ki mindent, amivel megmenthetik Harry életét. Minden követ meg fog mozgatni, hogy elérje a célját, és kitartott az álláspontja mellett, hogy Harry fel fog ébredni. Pláne most, hogy talált egy újabb lehetőséget, ami még be is válhat.

– Hagyj magamra! – mondta keményen Blaise-nek, akin látszott, hogy még sok mondandója lenne, de Draco egy fejrázással a tudtára adta, hogy nem hajlandó folytatni a beszélgetést. Ahogy magára maradt megfogta az alvó férfi kezét, és hosszan nézte a nyugodt arcot.

– Tudod… – szólalt meg halkan –, lett volna más módja is annak, hogy elhagyj. – Finoman cirógatni kezdte a férfi kézfejét, és felsóhajtott. Még egyszer sem fordult elő vele, hogy beszélt volna Harryhez, képes volt órákon keresztül csendben ülni mellette, de most úgy érezte mondania kell valamit. – Jobban örültem volna, ha kiabálsz, ha hozzám vágsz néhány tányért, mint ahogy a rendes emberek szokták – folytatta –, de nem, helyette kómába esel – jelent meg egy fanyar mosoly az arcán. Lehunyta a szemét, és gyengéden megszorította a férfi kezét. – Nélküled nem fog menni – buktak ki belőle alig hallhatóan a szavak. – Hiányzol – suttogta a fülébe, és egy leheletnyi csókot lehelt a homlokára. – Segítened kell, hogy végig tudjam csinálni, neked is akarnod kell…

Vannak azok a helyzetek, mikor valaki csak azért mosolyog, nevet, hogy elrejtse a fájdalmát. Látni egy olyan valaki szenvedését, akiért hajlandó lennél feláldozni az életedet… A tehetetlenség olyan mértékben lesz úrrá rajtad, hogy képtelen vagy átlépni azt a bizonyos határt, ami talán enyhülést hozna mindkettőtök számára. Draco úgy érzi elhagytam, ami talán igaz is, hiszen bármennyire akarom, nem lehetek mellette. Hazudhatnám, hogy minden jobb így, hogy rendben lesz, csak engedjen el, de nem megy. Ha lehunyom a szemem, látom magam előtt az utat, amelyről olyan nehéz visszafordulni, látom azokat, akik az út végén várnak, de hallom Draco hangját a szélben, még mindig érzem az érintését a bőrömön, a szívem és a lelkem mélyén érzem azt, ami éveken át összekötött bennünket, és ezt a köteléket nem lehet csak úgy elszakítani.

Az idő relatív, ha nincs jelentősége. Azt mondják már egy év telt el, amióta kómában fekszem. Nem számít hány napot, hetet vagy hónapot hagytam magam mögött. Elérkezett a nap, amikor végleg döntenem kell, mikor el kell indulnom, de senki nem mondja meg, hogy melyik lenne számomra a helyes út. A szüleim, Ron… és mindenki más vár rám, akit valaha szerettem. Szeretnék velük lenni, képesek enyhíteni minden fájdalmat, ami a lelkemet nyomja. Ugyanakkor hosszú éveket kellene még Draco nélkül eltöltenem. Olyan éveket, amikor nem érezhetem az ajka érintését, nem tarthat a karjaiban. Távol leszek tőle, de nem tudok olyan messzire kerülni, hogy ne érezzem a fájdalmát, ne lássam, ahogy éjszakánként a könnyeivel küszködik. Egy olyan világ, amelyben Draco nincs mellettem… számomra nem létezik. Ha megtehetném, megkérném, hogy jöjjön velem, de nem lehetek önző. Számára a földi lét még nem ért véget, számos dolgot élhet még meg, boldog lehet, nevethet önfeledten… Nélkülem? Nem, nélkülem nem megy, ahogy én sem vagyok képes nélküle egy lépést sem megtenni. Talán nehéz lesz, az élet mindig akadályokat görget elénk, de együtt képesek leszünk mindent legyőzni. Ő nem adta fel, gyengeség lenne, ha én épp most fordítanék hátat neki. Nem tudom, hogyan találhatok rá az útra, nem tudom miként térhetek hozzá vissza, de amíg egy kicsit is reménykedik, megadom neki, amit szeretne. Küzdök tovább, és tudom, ha elég keményen harcolok, akkor győzni fogok. Döntöttem, és mint már egyszer megtettem, én rendelkezem a sorsom felett. A sorsom, ami csak Draco mellett teljesedhet ki.




VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)