Mindent Jamesért.. írta: Snave

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


A diákok már az utolsó hét szenvedélyében égtek. A tanítás valójában már csak a tanárok erőlködéséről szólt, hogy fegyelmet tartsanak, a diákok részéről pedig az izgalmas fecsegéseket, a pad alatti levélváltásokat jelentette, hogy ki mit tervez a nyárra, ki kivel tartja majd a kapcsolatot mindenképp. A hét fő eseménye a szerdai kviddics meccs volt, mely során eldől, ki nyeri az az évi kupát. Nem meglepő módon ismét a Griffendél és a Mardekár ház került szembe egymással.

Kedd este a Griffendél ház klubhelyiségében izgatott tömeg állta körül a kviddics csapatot. Ugyan mindenki biztosra gondolta a másnapi győzelmet, azért mégis megszokott volt, hogy előtte este még megbeszéléseket és támogatást tartanak a csapatnak. A két kivétel az ünneplés alól James és Sirius volt. Az előbbi ugyanis rájött, hogy Lily talán értékelné, ha az alsóbb évesek bálványozó rajongásának kiélvezése helyett ezt az estét inkább rá és a közös tanulásra fordítaná. Mint az a lányon látszott, valóban jó döntésnek bizonyult minden idejét vele tölteni. Lily továbbra is elutasító volt a közeledését tekintve, ám minden másban partner volt. James sejtése szerint az elutasítása is csupán töredéke volt annak, amit évekig kapott tőle.

Sirius az egyik sötétebb sarokban ült és vizes palacknak álcázott üvegből kortyolgatta az egyik becsempészett Lángnyelv whiskyt. Ahogy elnézte a csapattársait, rá kellett jönnie, hogy kívülről nézve valóban egy kicsit öntömjénező társaságnak tűntek, ahogy élvezik a felesleges felhajtást és dicsfényt. Ma este sokkal inkább vágyott magányra, mint erre az egészre. Ahogy ott ült, egyedül, kezében az alkohollal, nevetnie kellett, ahogy arra gondolt, itt van a felnőtté válás küszöbén, és ő máris úgy néz ki, mint egy zsémbes vénember, aki csak nézi a fiatalokat és botránkozik a viselkedésükön. Talán ez a felnőtté válás? Hogy az ember megkeseredik? Nem, ez valami egészen mástól van.

Időről-időre azon kapta magát, hogy a mardekáros fiúról elmélkedik. Érdekelte, hogy mi lehet vele, mivel péntek óta megint nem látta, nem hallott felőle. Bezzeg régen! Ha kellett, ha nem, mindig elcsípet egy-egy szót, mikor Lily mesélt róla a barátainak. Kár, hogy akkor nem figyeld oda jobban. Mióta Remus elérte, hogy hangosan kimondja, mit érez, azóta megállíthatatlanul is mindig ő járt az eszében. Hogy vajon hol van, mit csinál, mit gondol? Nem tudta, minek köszönheti ezt a heves érdeklődést. Talán annak, hogy valóban kezd valamiféle érzelem kialakulni benne a fiú iránt? Vagy csak arról lenne szó, hogy ez egy újabb kaland, egy ismeretlen terület számára, amit szeretne megismerni és kiélvezni? Elvégre ezért volt a Tekergők tagja: mindig csak az újabb és újabb kalandot kereste. Még sohasem volt fiúval, még sohasem volt mardekárossal, még sohasem vonzódott az ellenségéhez. Pedig Perselus már régen nem az volt neki. Sokkal inkább volt egy kihívás, egy megszerzésre váró ereklye, egy vonzó, intelligens személy számára.

Sirius hatalmasat sóhajtott, majd fenékig hörpintette megmaradt italát. Ha Piton tudná, min jár az esze, már régen halálra átkozta volna. Nem volt még olyan választottja, akiről ennyire egyértelmű lett volna, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kaphatná meg. Ha ő nem is, de a mardekáros biztosan megmaradt a racionalitásoknak. Bármennyire is úgy érezte, az életük és sorsuk hasonlít, a céljaik mégis eltérőnek tűntek. Továbbra sem szerette a fiúban, hogy ennyire a sötét oldal felé húz, bár a múlt heti óra után rá kellett jönnie, hogy a fiú páratlan tehetségnek bizonyult a bájitalok körében. Ez valamennyivel imponálóbbnak hatott.

A fiú elmosolyodott a gondolatra, hogy mardekáros társa vajon az ágyban is ilyen határozott és céltudatos tud-e lenni. Aztán hamar elhessegette a gondolatot, mielőtt mélyebben beleásná magát idő előtt. Azonban nem volt olyan hamar, hogy előtte ne képzelte volna el a jelenetet: ahogyan egy nap ismét odalép hozzá, vadul megcsókolja, majd az ágyra lökik egymást, és egyre és egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a ruhák pedig egyre távolabb…

Egy hangos nyögéssel feltápászkodott a fotelből, és a hálókörlet felé indult. Mikor belépett, Peter éppen az ágyában hasalt, miközben mély horkolás közepette nyálazta össze valamelyik tankönyvét, Remus pedig az asztalánál ülve körmölte valamelyik nyári házi dolgozatának első fejezeteit. Mivel nem nagyon figyelt rá senki, nem volt nehéz James ágya alól kicsempészni a láthatatlanná tévő köpenyét, majd ismét kiosonni a szobából. Miután az ajtó csukódott mögötte, magára terítette azt, s gyors léptekkel a kijárat felé indult. Senki nem vette észre, mikor csukódott mögötte a portré.

Nagyjából éjfél körül járt már az idő. A kastély természetesen kihalt volt, talán csak egy-két tanár járta a folyosókat, de Sirius volt annyira ittas állapotban, hogy ez az átlagosnál is kevésbé érdekelje. Friss levegőre vágyott, ezért a Bagolyház felé vette útját, mivel arra a legkisebb az esély, hogy ott találkozik valamelyik tanárral. Halkan lépdelt végig a folyosókon, nehogy valamelyik szellemnek szemet szúrjon a közeledte.

Mikor a Bagolyházba ért, már éppen vette volna le magáról a köpenyt, mikor beszélgetésre lett figyelmes. Nesztelenül közeledett a zajforrás felé, míg nem észrevette a korlátnak támaszkodó Perselus Pitont. A fiú egy világosba baglyot simogatott, akinek éjfekete csíkok cikáztak a szárnyain. Sirius gyönyörűnek találta és elegánsnak – pont úgy, mint az állat gazdáját.

- Tudom, hogy te most örülsz nekem – szólalt meg Perselus az eget nézve. Sirius nem igazán értette, kihez beszél, vagy ha már a baglyát simogatja, miért nem küld inkább levelet? – Tudom, hogy nagyon sokat panaszkodtam már, és talán többet is, mint kellett volna, de tudod, elég nehéz volt azt látni két éven keresztül, hogy csak mellettem nem lett volna boldog, de mindenki más megfelelt neki. Szerintem érted, hogy mitől voltam annyira magam alatt, elvégre mindent tudsz. És most végre, ennyi év után találtam valakit, anya!

A griffendélest kirázta a hideg a felismerésre, mikor rájött, hogy a fiú édesanyja már nagyon régen meghalt. Még emlékszik a veszekedésre Lily és James között, mikor a lány a kelleténél talán durvábban esett a fiú torkának, csak mert az egy alkalommal Piton szemébe vágott egy, az édesanyját sértő megszólalást. Lily teljesen a szárnya alá vette a fiút és támogatta őt mindenben, még abban is, hogy ne érjék atrocitások, amiért elvesztette az egyik szülőjét.

Black sokáig nem tartotta kifejezetten jelentősnek ezt a problémát, sőt! Ő egy percet sem búslakodott volna, ha elveszti a sajátját, innentől kezdve fogalma sem volt, milyen érzés lehet kötődni egy anyához. És tessék, a kiszemeltje itt áll éjnek idején egyedül, és az édesanyjához beszél a lelki dolgairól. Ráadásul arról, hogy talált valakit magának. Sirius lelkére valami nagyon nehéz ült, mikor ezt meghallotta, pedig nem volt oka rá. Elvégre egyértelmű, hogy a kettejük kapcsolata csupán az ő képzeletének a szüleménye. Még, hogy egy griffendéles és egy mardekáros! Ugyan már, ki hallott még ilyenről?

- Úgy hiszem, te igazán kedvelnéd őt. Kicsit hasonlít rád. – A fiúnak feltűnt, hogy Piton arca ragyogott, ahogy a kiszemeltjéről beszélt. Látszott, hogy valós érzelmekkel van tele, és hogy boldog. A griffendéles fiúnak már a torka is összeszorult, de igyekezett fejben ezt inkább az alkoholnak betudni. Az áhítat tárgya tehát egy olyan lány, aki hasonlít az édesanyjára. Ez kicsit ugyan furán hangzik, de ki tudja, lehet, csinos édesanyja volt és csak bóknak szánta…

- Anya, én soha nem kértem semmit születésnapomra, de most, hogy mától felnőtt vagyok, szeretnék mégis valamit, amiben csak te segíthetsz nekem. Tudod, ahhoz, hogy tényleg boldog legyek, kellene egy kisebb csoda. Tudnál nekem segíteni? Kérlek! Ígérem, ha egyszer az enyém lesz, soha többé nem engedem el!

Sirius ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy megszakítsa a hallgatózást és visszatérjen a hálókörletbe. Minden bizonnyal az alkohol volt az oka, hogy a hallottak így felkavarták a lelkét, és a whiskynek tulajdonította a kibuggyanó könnycseppeket és a szipogást is. Elvégre őt nem érdekli, hogy milyen kis ostoba fruskáért esedezik ennyire a fiú, ha annyira az kell neki, hogy boldog legyen, hát kapja meg, amire vágyik, tőle távol esik, hogy ilyenekkel foglalkozzon.

Ahogy belépett a klubhelyiségbe, azt már üresen találta. Úgy fest, sokat járkált a kastélyban fel-alá, hogy csökkentse zaklatottságát. Leült a kanapéra, a mellette fekvő díszpárnákat pedig egytől-egyig mérgesen a földhöz csapta, majd elterült. Arcát a kezébe temette, s átadta magát a csendes sírásnak. Az az átkozott whisky!



* * * * *



Szerda délután fél négykor az egész kastély a kviddicspálya mellett helyezkedett el, és alig várta, hogy kezdetét vegye a tanév utolsó mérkőzése. A lelátók a mardekár és a griffendél színeibe öltöztek, s hatalmas üdvrivalgással adták át magukat a szurkolásnak, habár a meccs még nem kezdődött el.

A csapat tagjai az öltözőben álltak, mindegyikükön látszott az elszántság és a győzelembe vetett hit. Kivéve Siriuson. A fiú ugyanis nem heverte ki még az előző napi eseményeket, vagyis azt, hogy életében először elkezdett kötődni valakihez úgy igazán, de az még lehetetlenebbé teszi a helyzetet, mint amilyen kezdetben volt. Tudta jól, hogy az égvilágon semmi esélye nem lett volna az egészre, de annyira remélte, hogy vannak még csodák. De nincsenek.

A fiúnak leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy visszahúzódjon abba a kis fotelba, ahol a múlt éjszaka ült, kezébe vegyen egy másik üveg whiskyt és úgy maradjon a világ végezetéig. Vagy amíg a whisky el nem fogy. De ehelyett most itt áll a pályán és igyekszik olyan arcot vágni, mintha érdekelné, hogy mi történik a pályán. Pedig cseppet sem foglalkoztatta. Hadd nyerjen csak a mardekár! Elvégre felette, az érzései fölött már nyert egy. Hadd nyerjen a többi is!

A sípszóra felrepültek a játékosok, s kezdetét vette a mérkőzés. McGalagony professzor fiatalos lendületével közvetítette végig a játékot, s ugyanúgy élvezte a meccset, mint azok a diákok, akiktől szinte alig lehetett megkülönböztetni fiatal kora miatt. A játék azonban hamar kiderült, hogy elég egyoldalú. James és a terelők mindent megtettek a győzelemért, azonban a hajtók posztja teljesen széthullott Sirius ügyetlenkedése és nemtörődömsége miatt. Az ő játéka nagyjából annyiból állt, hogy igyekezett nem labdába érni, vagy ha mégis valamilyen csoda folytán hozzá került a kvaff, szinte azonnal passzolta is tovább, azonban a passzai nagy része is az ellenfél valamely tagjánál kötött ki. Kezdett egyre idegesebbé válni, és nem érdekelte, hogy a következő évben nem választják be a csapatba, csak hagyják, hogy most lemehessen a pályáról. Rettentően elege volt belőle, hogy az egész iskola előtt kell úgy tennie, mintha a legjobb formájában lenne, miközben ez nagyon nem így volt. Sőt, soha nem volt még ennyire pocsékul!

Alig negyven perc alatt végül James elkapta a cikeszt, azonban ez az eredményen nem fordított: a Mardekár ház nyerte a meccset 440 – 190 pont különbséggel. A griffendél csapata a legnagyobb szégyenbe burkolózva hagyta el a pályát. Azt mindig elfogadták, ha veszítettek egy sportmérkőzésen, de ez a nap a csúfos vereségé volt, amit a legkevésbé sem lehetett tolerálni és túllépni rajta.

- Ez meg mi a fene volt, Tapmancs? – lépett mellé az öltözőben James, hogy fojtott hangon közölje, őt okolja a vereségért. Sirius igyekezett minél hamarabb végezni a zuhanyzással és öltözéssel, hogy megússza ezeket a kérdéseket.
- Nem tudom, haver, egyszerűen csak nincs jó napom – válaszolt vállhúzással.
- Nincs jó napod? Képzeld, nekünk sem! – fakadt ki a fiú. – De attól még tudtunk játszani úgy, ahogy az edzéseken! De te? Te mit műveltél a pályán? Végig azon agyaltam, hogy vajon confusiós bűbáj alatt állsz-e, hogy mindvégig a mardekár kezére játszottad a kvaffot?!
- Figyelj, Ágas – torpant meg a fürdőbe menet a fiú, s alig hallhatóan suttogott barátja arcába pár centiméterről. – Egyszerűen csak nem vagyok jól, érted? Nem akarok erről beszélni, főleg nem ennyi ember előtt. Tudom, hogy elszúrtam, hidd el, de jelenleg nem érdekel. Sajnálom, hogy így alakult, de majd később megbeszéljük.

Sirius távozott a fürdőbe, ahol egy nagyon gyors zuhany után távozott is a kis öltözőből. Az ajtó előtt majdnem szó szerint Lilybe és Pitonba botlott, akik beszélgettek valamiről, amit ő láthatóan megzavart, mivel az addig magyarázó fiú elharapta a mondat végét és meglepetten néztek egymásra.

- Sziasztok – köszönt Sirius.
- Szia! James bent van? – kérdezte Lily, de Sirius nem is nézett rá. Ahogy a másik fiú szemeibe nézett, elveszett annak fekete íriszei közt, s nem akart soha többé szabadulni belőlük.
- Igen. Mindjárt jön – válaszolt, de továbbra sem nézett rá. Szerencsére Lily már az öltöző felé nézegetett, így nem vette észre a szemkontaktus hiányát.
- Már látom is! – futott el a lány az öltöző előterébe.

A két fiú némán állt, s habár a csendnek kínossá kellett volna válnia, mégsem volt az egyiküknek sem.

- Gratulálok, Pe… Piton! – szólalt meg végül a griffendéles, és fejben halálra szidta magát, amiért majdnem kedveskedőbben szólalt meg, mint kellett volna. Igyekezett olyan hamar kijavítani nyelvbotlását, hogy azt a másik lehetőleg ne vegye észre. Csak remélte, hogy sikerült.
- Köszönöm. Bár nem az én érdemem.
- Tudom. Jó ünneplést estére! – Perselus gúnyosan fújt egyet és elmosolyodott. Sirius fájó szívvel figyelte, mennyire jól áll neki még ez a fajta mosoly is.
- Az nem az én stílusom. Sok sikert jövőre, Black!
- Köszi – felelt a fiú, s szomorúan vette észre, hogy a mardekáros máris indulni készült. Pár lépésre járt csak, mikor meggondolatlanul utána kiáltott. – Boldog Születésnapot, Per… Piton!

A mardekáros letaglózva toppant meg, s fordult vissza. Úgy tudta, Lilyn kívül senki nem tudja, vagy nem foglalkozik a születésnapjával, még a saját barátai sem. Akkor mégis honnan tudja ezt Black? Talán Lily rájött és elmondta neki, aztán kibeszélték? Nem, az nem lehet, Lily nem tudott annyit, hogy kitalálja.

- Köszönöm, Sirius! – fordult felé a fiú, s elmosolyodott a kedvességtől és attól a kellemes érzéstől, mely a figyelmesség miatt járta át. Figyelte, ahogy a griffendéles kicsit elpirul, ahogy kiejti a keresztnevét, majd visszamosolyog a gesztusra. Perselus ebben a pillanatban bármit megtett volna, hogy születésnapja alkalmából, vagy csak úgy szimplán odaálljon elé és újra megcsókolja. Jelenleg jobban kívánta őt, mint valaha, de túl sokan voltak körülöttük ahhoz, hogy ennek a leghalványabb jelét is adja.

Végül zsebre vágta kezét, s elégedetten elsétált a kastély felé. Sirius hosszasan figyelte, ahogy távolodik. Napról napra jobban elmélyedt a gondolatban, hogy szerette volna sok ember előtt csak úgy megcsókolni őt. Mutatni, hogy egyikük sem olyan már, mint amilyennek mindenki elkönyvelte. Az előbbi beszélgetés a tanúja, hogy hivatalosan is felnőttek, bár ez inkább a griffendélesnek volt nagyobb változás. Tudtak egymáshoz emberi hangon szólni, nem feszengeni a másik társaságában, és a sértéseket még csak gondolati szintről is száműzni. Na és a legfontosabb: még sohasem látta a fiút mosolyogni.

Vajon boldoggá tudná tenni ő annyira, hogy egész életében ezt a mosolyt lássa? Most elég volt hozzá egy apróság is, de ha kell, ő sokat agyal rajta, hogy mi teszi őt boldoggá. Szimpatikus volt neki ez a Piton, akit az elmúlt hetekben ismert meg. Kicsit sem hasonlított arra a fiúra, akit Jamesszel állandóan piszkáltak és megaláztak. Ha egyszer kettesben lennének, ezért nagyon sokszor bocsánatot kérne, mert tényleg rettentően érzi magát a múlt miatt. Belátná, hogy ostoba volt és gyerekes, és ezerszer jóvátenné szóban és tettekben.

- Sirius, minden rendben? – hallotta meg Remus hangját közvetlenül a háta mögött. Olyan volt, mintha álomból ébredt volna, annyira elmeredt a gondolatai közt.
- Hát persze, Holdsáp. – Sirius lassan megfordult, s csak most gondolt bele, hogy körülötte már mindenki elment, csupán ő állt ott úgy, mint egy szobor, bámulva azt a pontot, ahol pár perce még Perselus állt.
- Rá gondolsz? – suttogta halkan a fiú, habár senki nem volt körülöttük. Sirius hangosan horkantva, keserűen elmosolyodott.
- Ki másra?

* * * * *


Péntek délután a diákok izgatottan várták a vonat érkezését. Amint begurult a kastély területére, a diákok megrohamozták, s mindenki elfoglalta a helyét. James, Sirius, Remus és Peter természetesen elfoglaltak egy kabint, s ez alkalommal velük tartott Lily is, aki Potter elengedhetetlen kísérőjévé vált az elmúlt napokban. James, Lily és Remus egymás mellett helyezkedett el, velük szemben pedig Sirius és Peter.

A vonat lassan elindult, a tömeg a folyosón elcsendesedett. Már csak pár diák kereste a helyét, többek közt a hatalmas csomagjait maga után vonszoló Piton. Minden egyes kupéba benézett, mivel Lily társaságát kereste. Szeretett volna hazafelé vele beszélgetni, mivel tudta, hogy a nyáron erre kevés ideje jut majd. Amikor megállt Lilyék kupéja előtt, először Sirius tekintetét találta meg. Érezte, ahogy kissé kipirul, de ezt a nehéz fizikai megterhelés számlájára írta.

- Pers! – ugrott fel a lány, s elhúzta az ajtót, hogy barátja nyakába ugorjon. A fiú elengedte poggyászát, hogy viszonozza az ölelést, s tekintete találkozott egy nem túl rózsás ábrázattal James arcán.
- Szia, Lily – köszönt ő is, mikor a lány hátrébb lépett.
- Nincs még helyed? – nézett a csomagjaira, majd felkapott egyet és befelé indult. – Gyere, ülj le nálunk!
- Nem, köszi – húzta vissza a lányt zavartan, s egy fél pillantással látta, hogy Sirius a padlót fixírozza. – Már van helyem hátul. – Utált hazudni a lánynak.
- Kár.
- Csak azért jöttem, hogy ha esetleg nem találkoznánk már Londonban, szeretnék neked kellemes nyarat kívánni, és természetesen majd írok, rendben? – mosolygott a fiú.
- Rendben, mindenképp írj! Főleg… Tudod… - kacsintott a lány feltűnés nélkül, mire a fiú zavartan elpirult, s reflexszerűen nézett a lány háta mögé, Siriusra.
- Mindenképp!
- Remek! Akkor neked is kellemes nyarat, Pers! És kitartást persze! – búcsúzott a lány.

A fiú zavartan mosolyogva indult el a mardekárosok felé. Semmi kedve nem volt most velük lenni, de majd legfeljebb alvást színlel, ha a többiek beszélgetni akarnának vele.

Lily visszaült a helyére, s lelkesen mosolyogva tűnődött, hogy barátja vajon azzal tölti-e majd a haza utat, aki úgy megtetszett neki, vagy még ennyire nem mélyült el a kapcsolat? Vajon mások előtt vállalja, hogy nyíltan szóba álljon vele? Nagyon remélte, hogy előbbre jutottak a kettejük közötti dolgokban.

- Mindig ilyen lelkesen fogadod Pitont? – tőrt ki Jamesből a féltékenykedés egy apró szikrája.
- Perselus a legjobb barátom már hat éve, szóval igen, örülök, ha látom – válaszolt Lily ellentmondást nem tűrő hangon.
- Értem – zsörtölődött tovább a fiú.
- Különben is! Perselus úgy néz ki, szerelmes - suttogta a lány, mire James álla leesett, Peter fuldokolni kezdett a töklevében, Remus kerek szemmel nézett felé, s egyedül Sirius nézett ki még mindig az ablakon. A fiú keze ökölbe szorult, halántékán az ér megvastagodott, s ajkait szorosabbra zárta. Ám mindez olyan csekély reakció volt a többiekéhez képest, hogy senkinek sem tűnt fel frusztráltsága.
- Tessék??? – fakadt ki James. – Ennek vannak érzelmei???
- Először is neki, és nem ennek! – csapta meg a karját Lily sértetten. – Másodszor is ez még titok, szóval elvárom, hogy mélyen hallgassatok róla ti is.
- Rendben – szólt közbe Remus, s mire a többiek is bólintottak, Lily folytatta.
- Még nem tudok sok mindent a dologról. Jelenleg csak annyit árult el, hogy nemrég ismerte meg, de már kialakult kettejük között valami, és már sokat csókolóztak – nevetett fel izgatottan a lány, s látszott, hogy alig fér a bőrébe barátja boldogsága miatt.

Sirius egyre feszültebbé vált. Nem elég, hogy múltkor végig kellett hallgatnia, ahogy Perselus arról a titokzatos lányról beszél, akiért annyira odavan, de most még Lily is kezdi. Egyszerűen felfordult a gyomra, ha elképzelte, ahogy a mardekáros egy lány száját kényezteti a sajátjával. Azzal a szájjal, ami múltkor még olyan szorosan tapadt az övére a pincében…

- Te most ugratsz, igaz? – húzta fel a szemöldökét James.
- Nem, komolyan mondom! – tiltakozott a lány. Az ifjú Black ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy távozzon, mielőtt az idegei felmondják a szolgálatot, és véletlenül olyat mond, amit esetleg megbánna.
- Bocsi, mindjárt jövök. Csak megkeresem a mosdót – szólt hátra, mikor kilépett a folyosóra.
- Nézd el neki, sosem bírta Pitont – magyarázta Lilynek James. – Talán majd egyszer ő is túllép a gyűlölködésen…


* * * * *



Délután hatkor a vonat begurult a londoni állomásra, s a diákok hamar a peronra siettek, hogy családjuk nyakába ugorhassanak. Sirius a hosszú évek során megszokta, hogy az ő családja nem vár rá. Neki egy problémával kevesebb volt, hogy nem kell a nagy tömegben azt figyelni, hogy merre lehetnek pontosan, hanem csak megfogta a cuccait, és elindult a fal felé. Csupán tíz kilométerre laktak az állomástól, szóval két óra séta és már otthon is van. Sőt, ha szerencséje van, talán elkapja a Kóbor Grimbuszt, ami hazaviszi!

Ahogy megkerülte a vidám tömeget, s az átjáró felé igyekezett, hirtelen ismét a látóterébe került a mardekáros fiú. Megrökönyödve vette észre, hogy ő is egyedül van. Vajon hol lehet az apja? Vagy a nagyszülei? Vagy bármely hozzátartozója? Tekintetük újra találkozott, s azokban az éjfekete szemekben Sirius mindent látott, csak lelkesedés nem. Látta, hogy a fiút is megviseli, amiért egyedül van, és senki nem veszi a fáradságot, hogy elhitesse vele, fontos számára annyira, hogy egy évben egyszer kijöjjön elé, mikor hazatér. Piton végül átlépett a falon, s mire Sirius követte, már elvegyült a mugli tömegben.

Hazafelé menet Siriusnak ismét csak ő járt a fejében. Szerette volna megismerni őt és rájönni, miért bánnak vele is úgy, mint vele? Ezen a ponton ismét összekapcsolódott az életük, bármennyire is szomorú közös pont volt a silány családi háttér. Pontosan értette, mit érez a fiú, elvégre ő is ebben élt. Ahogy visszagondolt az éjfekete szempárra, kedve támadt volna átölelni a fiút, újra magához húzni, hogy érezhesse a fizikai közelségét. Törődni akart vele, de tudta jól, hogy ő más valaki gyengédségére vágyik, s ez a tudat egyre jobban elkeserítette. Neki tényleg kezd fontossá válni, erre ő valami fruskát választ? Így sosem tudja meg, mennyire tudna ő vigyázni rá!



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)