Érted élek írta: Chii chan

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
>>


Kép a sellő Harryről


Érted élek



A Nap lassan nyugovóra tér, és én megint itt vagyok a sziklánál, amely hosszú évek óta rejt el a parton sétálgatók szeme elől. A kőbe kapaszkodva figyelem a homokos földet, várok valakit, aki a saját tudta nélkül rabolta el a szívemet. Mostanában nagyon ritkán jön le az öbölbe, és ha mégis, akkor a tekintetéből áradó szomorúságtól nekem is a szívem szakad meg. Jó ideig maradok a rejtekhelyemen, de minden csendes és nyugodt, épp hazaindulnék, amikor a távolban egy tejfölszőke üstök bukkan fel.

A férfi magas alakja tiszteletet parancsoló, fenséges ruhája tükrözi, hogy milyen előkelő családból is származik. Hosszú haja lágyan keretezi a szigorú vonású arcát, szürke szemei megcsillannak a lenyugvó Nap utolsó sugarainak köszönhetően. Komótos léptekkel sétál a hullámzó tenger széléhez, majd bámul némán a távolba. Kezeit összefonja a háta mögött, merev testtartása még innen is tökéletesen látszik. Nem tesz semmit, csak nézi, ahogy a Nap eltűnik a tengerben, vörössé varázsolva az amúgy kéken csillogó víztömeget.

Ahogy bámulom, eszembe jut, hogy milyen volt, amikor először pillantottam meg őt.

~~.***.~~


Már közel húsz éve történt, ez az idő az embereknek sok lehet, de egy sellőnek – mivel több ezer évig is élhetünk –, csak egy szemvillanásnyi az életéből. Aznap is épp Dursleyék elől menekültem el, elegem lett mindenből, el szerettem volna szökni, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, mint leendő uralkodó. Kötelességeim vannak, melyeket apám hagyott rám. Akaratos voltam, makacs, ellentmondtam annak a szabálynak, miszerint nem jöhetünk fel a felszínre.

Pont abban az időszakban bukkantam fel, mint ami most is van, napnyugta. Kiúsztam az emberek felé, meg akartam ismerni azt, milyen az életük. Távolról követtem a partot mindaddig, míg rá nem bukkantam egy kis öbölre, amelytől nem messze sziklák magasodtak a víz fölé. Tökéletes búvóhely egy sellő számára. Ahogy körbekémleltem, a hegyfal tetején egy gyönyörű kastélyt vettem észre, valószínűleg a királyi családé lehetett. Nem messze az épülettől egy lépcső vezetett egészen a partig, ezért is voltam biztos abban, hogy megpillanthatok majd valakit, ha elég türelmes vagyok, arra azonban nem számítottam, hogy az illető milyen hatással lesz rám.

Nem kellett sokat várnom, és valóban feltűnt egy ember alakja a lépcsőknél. Elegánsan lépdelt le a partig, ahol egy ideig hallgatta a tenger morajlását, majd elkezdett végigsétálni a víz mellett. Felém közeledett, szőke haja kitűnt az esteledő tájból. Meglapultam, nehogy észrevegyen, de nem is foglalkozott a sziklás résszel, a gondolataiba volt mélyedve. Ahogy egy gondterhelt sóhaj kíséretében hátrasimította a haját, és szürke szemeivel a tengert kezdte el pásztázni, a szívem vad vágtába kezdett. A férfinek olyan kisugárzása volt, amellyel ezelőtt még sosem találkoztam, kitágult szemekkel bámultam, mit tesz, de ekkor egy távoli hang kizökkentett ábrándozásomból.

- Felség, a vacsora tálalva – szólalt meg egy komor hang. Az érkező férfinek koromfekete haja és szigorú vonásai voltak, kicsit meg is riadtam tőle, nem tűnt túl barátságosnak.

- Megyek már, Perselus – válaszolt a szőke hajú, majd hozzátette. – Mondtam már, hogy szólíts továbbra is Luciusnak, ha kettesben vagyunk, attól, hogy nemsokára király leszek, ugyanúgy barátok maradunk.
- Sajnálom, felség, ezt nem tehetem, kötnek a szabályok.

- Hát, te mindig is igyekeztél azokat betartani – mondta vigyorogva a férfinek. A vonásaiból eltűnt az aggodalom, amely néhány perccel ezelőtt még ott bujkált minden tagjában, tényleg jó barátok lehettek. Együtt sétáltak vissza a palotához, én pedig nekidőltem a sziklának, és a hevesen dobogó szívemre szorítottam az egyik kezemet.

Szóval Luciusnak hívják… és ő is uralkodói családból származik, mint én. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy van bennünk valami közös, majd úgy döntöttem, ideje visszatérnem a tenger mélyére, abban azonban biztos voltam, hogy nem most voltam itt utoljára.

Otthon persze kaptam a fejemre, büntetőmunkára küldött a nagynéném és a bácsikám, akik a szüleim halála óta neveltek. Gyűlöltem őket azért, ahogyan bántak velem. Bezzeg az unokaöcsémet elkényeztették, és ha valami rossz fát tett a tűzre, akkor is engem aláztak meg, nekem kellett bűnhődnöm. Sosem voltam hivalkodó azért, mert az apám, James volt a tengerek királya, ellenben a nevelőrokonaim kiélveztek mindent, ami ezzel járt, engem pedig mindig a porba tiportak.

Még most is fáj a szüleim elvesztése, csak néhány éves voltam, amikor az eset történt. Egy hatalomra éhes sellő, Voldemort gyilkolta meg őket és majdnem engem is. A felmenőink között volt egy közös rokonunk, de a trónt a mi vonalunk örökölte, amit a másik család mindig is sérelmezett. Voldemort szövetkezett az egyik tengeri boszorkánnyal, és ránk támadt. A szüleimet megölte, de engem nem tudott, egy varázslat védett, melyet apámék helyeztek el rajtam. A varázs megölte Voldemortot, rajtam pedig egy villám alakú sebhelyet hagyott, a csípőmön lévő heg minden nap emlékeztet arra, hogy mi is történt akkor.

Ezt követően ideiglenes királya lett a sellők birodalmának, Dumbledore, aki igazságos és bölcs uralkodó. Én vagyok a trón várományosa, amint nagykorú leszek, enyém lesz a királyi szék. A sellők száznyolcvan éves korban érik el a felnőttkort, néha úgy éreztem, hogy ez az idő sosem jön el, de egyre közeledik. Nemsokára én leszek a király, de egyáltalán nem vágyom a trónra, csak egy nyugodt életet szeretnék, és valakit, akit szerethetek, aki viszontszeret.

Aznap, amikor megpillantottam Luciust, először éreztem úgy, hogy valaki megdobogtatja a szívemet. A törvényeink ellenére is kiszöktem a sziklákhoz minden napnyugtakor, hogy láthassam őt. Távolról néztem, miként cselekszik, láttam mosolyogni és gondokkal küzdeni is. Szinte minden este lejött a partra, ez valamilyen szokása lehetett, talán a tenger nyugtatta meg vagy szerette a látványát. Leghőbb vágyam volt beszélni vele, de tudtam, hogy ez nem lehetséges, szerettem volna csak egy napra ember lenni, hogy megérinthessem.

Próbáltam elfeledni őt, de nem bírtam kiverni a fejemből, egy ideig nem mentem fel a felszínre, hátha akkor elmúlik ez az érzés, de csak egyre erősebb lett. Látni szerettem volna, ezért fél év után ismét ott lapultam a szikláknál, de ő nem jött. Szomorú voltam, de egy jelnek véltem a dolgot, úgy döntöttem, feladom a vágyakozást, ám ekkor megpillantottam a tengeren egy hajót. A királyi család címere volt rajta, ezért odaúsztam, vigyázva, hogy ne vegyenek észre, majd bekukkantottam az egyik kis résen, ahonnan látni lehetett a fedélzetet.

A látványtól megdermedtem, Lucius volt ott egy nagyon formális ruhában, és egy hasonlóan szőke hajú nő, menyasszonyi ruhában. Hallottam, ahogy kimondják az igent egymásnak. Összefacsarodó szívvel merültem el a mélyben, elvesztettem őt, habár sosem volt az enyém.

Igyekeztem titkolni, hogy mennyire fáj a férfi elvesztése, akivel soha egyetlenegyszer sem beszéltem, de az egyetlen igaz barátomnak feltűnt a szomorúságom. Neville-lel egy napon születtünk, egy ideig testvérként nevelkedtünk, de a szüleim halála után távolabb kerültünk egymástól. Amikor elég idősek lettünk, felkerestük egymást, ő tudta, hogyan bánnak velem, de nem tehetett semmit. Sokat szoktunk beszélgetni, de még neki sem mondtam el, hová tűnök el minden napnyugtakor, most pedig már értelme sem lenne. Neville-nél kedvesebb emberrel még nem találkoztam, mindenkinek a sorsát a szívén viseli, próbál mindenkinek segítségére lenni, még ha néha eléggé ügyetlen is szegény.

Egy napon nem bírtam tovább, mindent bevallottam neki. Ő elhűlt tekintettel nézett rám, hiszen a törvényeink ellen cselekedtem, de végül nem mondott semmit, csak megölelt. Én pedig úgy sírtam a vállán, mint talán még soha máskor. Ismét eltelt néhány hónap, amikor úgy döntöttem, csak még egyszer, utoljára látni szeretném Luciust. Ezúttal Neville segítségét kértem, hogy falazzon nekem otthon, aminek nem örült, de végül beleegyezett.

Megint a szikláknál vártam, hogy felbukkanjon, aki elrabolta a szívemet. Nem kellett csalódnom, a szokásos időben valóban megjelent a parton, de nem volt egyedül. Azzal a gyönyörű lánnyal volt, akivel a hajón láttam. Hiába éreztem, hogy megszakad a szívem, figyeltem őket. Kézen fogva sétáltak a homokban, beszélgettek és mosolyogtak. Letöröltem a karommal az egyik kicsorduló könnycseppet, de nem mozdultam a helyemről. Jobban megfigyelve a női alakot láttam, hogy gömbölyödik a hasa. Mintha egy villám csapott volna belém, remegve követtem őket a tekintettemmel, de nem bírtam tovább nézni az előttem zajló eseményeket, hazaúsztam.

Meg akartam fogadni, hogy nem megyek ki többet a felszínre, de nem voltam képes ezt megtenni. Minden napnyugtakor ott voltam, hogy még nagyobb legyen a seb a szívemen. Csak az nyugtatott, hogy legalább ő boldognak tűnt.

Két év elteltével egy tejfölszőke hajú kisfiú ugrálta őket körbe, miközben a parton sétáltak. Boldog mosollyal néztem azt a gyermeki ártatlanságot, ami a csöppségből áradt. Elfogadtam, hogy Lucius sosem lehet az enyém, de nem tudtam ellenállni annak, hogy néha lássam őt. Néhány hónap múlva kihajóztak, én pedig követtem őket, de csak a mélyből. Amikor felúsztam a felszínre, figyelmetlen voltam, valaki felkacagott, és elkezdett kiabálni.

- Apu, apu, nééézd, szejjő – selypítette édesen a hajó kis résén kileső fiúcska. A szürke szemekből rögtön tudtam, hogy Lucius fia látott meg engem. Rámosolyogtam, majd gyorsan lentebb úsztam, de még hallottam, ahogy rászólnak a gyermekre.

- Draco, gyere el a hajó szélétől!

Láttam, ahogy Lucius kihajol a korláton és a tengert kezdi el pásztázni, de végül visszafordult a családjához. Egyértelmű, hogy nem hitt a fiának, hiszen csak egy kisgyerek még.

Már elindult visszafelé a hajó, amikor elérte őket egy vihar. Aggódva figyeltem, ahogy küzdenek a hullámokkal, de nem tehettem értük semmit, a tenger kiszámíthatatlan. Egy rémült kiáltást hallottam, majd egy csobbanást. A mélyből láttam, hogy a vízbe zuhant egy kisfiú, Draco. Amilyen gyorsan csak tudtam, odaúsztam a merülő testhez, a karjaimba emeltem, és felúsztam vele a felszínre, de a hajót már messze sodorták a feltámadó hullámok.

Szorosan öleltem Dracót, aki remegve kapaszkodott a nyakamba. Nyugtatásképp végigsimítottam a hátán, majd elkezdtem a part felé úszni vele. A hajamat birizgálta, majd ahogy észrevette az uszonyomat, az ijedt szemek rögtön kíváncsivá változtak. Azt hiszem, érezte, hogy biztonságban van.

- Szejjő! – kiáltotta, majd legnagyobb megdöbbenésemre kacarászni kezdett. – Szejjő! – mondta megint vidáman, mire rámosolyogtam, és megsimogattam a buksiját.

- Harry vagyok – válaszoltam neki, miközben elértük a kis öblöt. Egészen a homokos részig úsztam vele, ahol letettem a földre, de ő nem akart elengedni. Megfogta a kezemet, és a lépcsők felé akart húzni.

- Tudod, sellő vagyok, ezért nem mehetek ki a vízből – mondtam neki szomorúan, majd elkezdtem hátrálni a parttól. Utánam kapott, de nem ért el, a vízbe pedig nem követett.

- Ne menj el – szomorkodott, de én csak megráztam a fejemet.

- Menj haza, rendben? Apukádék már nagyon aggódhatnak érted. Haza tudsz menni egyedül, ugye? – kérdeztem meg aggódva, hiszen mégis csak egy három év körüli kisfiúról volt szó.

Hevesen bólogatott a lépcsők irányába mutatva, de nem mozdult. Amikor már majdnem elértem a sziklákat, mégis elindult a palota felé, de még nem érte el a felvezető utat, amikor láttam, hogy Lucius siet le a lépcsőn, majd zokogva zárja a karjaiba a fiát.

Draco visszaöleli, majd elkezdi húzni a víz felé a férfit.

- Apa, apa, szejjő! – mutat felém, de gyorsan bebújok a sziklák mögé. Lucius megint a tengert kezdi pásztázni, de mivel nem vesz észre, inkább a fia felé fordul.

- Fiam, hogy jutottál ki a vízből? – kérdezi még kissé remegő hangon.

- Hát a szejjő, apa, a zöjd Hejji szejjő, ő hozott ki – meséli vidáman felém mutogatva, de Lucius csak egy elnéző mosollyal öleli ismét magához.
- Kicsim, sellők nem léteznek.

- De igen – dobbant egyet a lábával, de a férfi csak megrázza a fejét, és a karjaiba emelve a fiát indul felfelé a lépcsőkön.

Draco hátra pillant az apja válla fölött, majd egy mosollyal az arcán kezd el integetni. Visszaintek, majd lebukom a mélybe, ez egy nagyon fárasztó nap volt.

Az eset után közel tizenöt évig semmi említésre méltó nem történt. Draco egy ideig, ha lejöttek a partra, mindig felemlegette, hogy sellő így, sellő úgy, de egy idő után elfeledhette, hogy mi történt vele azon a viharos napon. Lucius az évek elteltével sem változott sokat, arca még markánsabb lett, alakja tiszteletet parancsolóbb. Sokáig hármasban jöttek le a partra, de ahogy Draco egyre idősebb lett, egyre kevesebbszer csatlakozott hozzájuk.

Én végig ugyanúgy kijártam a sziklákhoz, hiszen nem tudtam a családtól, de főként Luciustól elszakadni. Egy nap észrevettem, hogy Narcissa – mert közben az ő nevét is megtudtam – hasa ismét gömbölyödik. Elmosolyodtam, azon gondolkodva, hogy a következő csemete vajon kislány vagy kisfiú lesz-e. Annyi bajt fog-e okozni, mint hajdanán Draco, akit minden érdekelt.

A hónapok csak úgy szálltak, egy ideig senki sem jött le a partra, de akkor valamelyik nap Lucius ismét megjelent. Egyedül volt, fekete ruhába öltözve, még sosem láttam olyan szomorúnak, mint akkor. Nem tudtam, mi történhetett, de a legrosszabbtól tartottam. Legnagyobb megdöbbenésemre Lucius dühösen kezdett besétálni a tengerbe, az idegszálaim megfeszültek, szívemet elöntötte a félelem. Ugrásra készen állva vártam, hogy ha ki kell mentenem a vízből, akkor gyorsan odaérjek, de csak addig vágtázott be, amíg a csípőjéig értek a hullámok. Az égre emelte a tekintetét, dühösen belecsapott a vízbe, majd kiordította a fájdalmát.

Szomorúan figyeltem megtört alakját, legszívesebben odamentem volna átölelni, de tudtam, hogy szívem lehetetlent kíván. Jó ideig állt a vízben, mire elindult kifelé, hátra sem nézett a lenyugvó Napra, felsétált a lépcsőn, és eltűnt a szemem elől.

Narcissa nem jött többé, és Lucius is egyre ritkábban. Egy év telt el azóta, hogy a tengerbe gázolt, de még most is ugyanolyan szomorú, mint akkor volt.

~~.***.~~


Szomorúan nézem, ahogy Lucius mozdulatlanul áll a tengerparton. A lépcsőknél Perselus jelenik meg, egyik kezével megszorítja Lucius vállát, miközben mond neki valamit. Lucius csak bólint egyet, majd együtt indulnak vissza a palotába.

Sóhajtva úszok én is haza, végig körülötte forognak a gondolataim, azt sem veszem észre, hogy Neville mellém csapódik.

- Harry… hahó! – lengeti meg a kezét barátom, ezzel visszarángatva a jelenbe.

- Bocsi – mosolygok rá elgondolkodva.

- Merrefelé jár az eszed? – kérdezi, de elég egy mindentudó pillantást lövellnem felé, máris tudja, min gondolkodhatom. – El kellene már felejtened őt – sóhajtja féltőn. – Nem szeretném, hogy ha kitudódna, akkor valami bajod esne. – Tudom, hogy aggódik miattam, de azt is, hogy az évek alatt elfogadta, amit érzek, és tisztában van azzal, hogy túlságosan is szeretem Luciust ahhoz, hogy elengedjem.

- Aggódom miatta – vallom be halkan. – Azt hiszem… szóval szerintem meghalt a felesége, tudod… Olyan szomorú mostanában, hogy már én sem bírom nézni.

Neville az arcomat vizslatja, de csak egy kis idő után szólal meg. – Jobban akarod őt, mint a trónt? – kérdezi lágy hangon.

- Bármit megadnék, ha vele lehetnék – suttogom magam elé. – De nem akarom cserbenhagyni a népemet, már csak fél év van a koronázásig, és Lucius nem ismer… Félek, hogy nem tudna egy férfiba beleszeretni a felesége után.

- Harry, téged mindenki kedvel – mosolyogja bátorítóan barátom, de tudom, hogy csak vigasztalni szeretne.

- Túlzol – pirulok el. – De még ha a férfiak is érdekelnék, akkor is lehetetlen. Ha csak… csak pár napra ember lehetnék…

- Tudod, hogy az lehetetlen.

- Tudom…

Persze, hogy tudom, de attól még ugyanúgy fáj. Elköszönünk egymástól, kicsit sokáig elvoltam, ezért kapom a szidást otthon, hogy mindig eltűnök, de már nem tud érdekelni. Még fél évet kell kibírnom, és utána nem tudnak beleszólni az életembe.

Pár hét múlva megint kihajózik a királyi legénység, szokás szerint a mélyből figyelem őket. A korlátra könyökölve beszélget Draco és Lucius, de azt nem értem, hogy miről. Amikor besötétedik, odaosonok a kis réshez, és őket keresem a tömegben. Néhány pillanat múlva meg is pillantom az alakjukat. Perselus egy beszédet mond, ha jól értem, most van Draco huszadik születésnapja, azt ünneplik éppen.

Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, milyen aranyos kisfiú volt, hogyan kacarászott, amikor meglátott engem, és mennyire nem akart elengedni. Milyen rég volt már… mennyit változott azóta, kész férfi lett. Iszonyatosan hasonlít az apjára, ő valahogy mégsem ragadja meg úgy a tekintetemet, ahogy Lucius, nem lennék rá képes másként tekinteni, szinte a fiamként szeretem. Lépteket hallok közeledni, ezért visszaugrom a vízbe, leúszom a hajó alá, és csak követem a faszerkezet mozgását.

Hirtelen fényes villanások tükröződnek a vízben és hangos durranások hallatszódnak, ezért óvatosan felúszok a felszínre, és elámulva figyelem a jelenséget. Gyönyörű, már egyszer távolról láttam ilyet, de az nem tűnt ennyire szépnek. Ha jól emlékszem, tűzjátéknak vagy minek nevezték az emberek.

A fényeket egy óriási villámlás és mennydörgés szakítja meg. Minden zaj elhal, ám ekkor hangos kiáltásokat hallok a hajó felől.

- Vigyázzatok, kigyulladt! Ti oltsátok el, ti pedig eresszétek le a mentőcsónakokat! Gyerünk, siessetek!

A hullámok egyre nagyobbak, a szél erőteljesebben fúj, és az eső is elkezdett zuhogni. Látom, ahogy a csónak leér a vízbe, az emberek abba próbálnak menekülni a hajóról. Szememmel a szőke üstököket keresem, de nem találom egyiküket sem. Hol vannak már? Lucius? Draco? Remegni kezdek a félelemtől, hogy valami bajuk eshet. A füst egyre nagyobb, ám ekkor Lucius egy lenyűgöző ugrással landol a csónakban a többiek mellett, kezében egy hozzá hasonlóan szőke hajú kislányt tartva. Csak nem… ő lenne a lánya? Gyönyörű szép, nagyon hasonlít Narcissára.

- Hol van Draco? – hallom meg a kérdést, mire feléjük kapom a tekintetemet.

- Ne-nem tudjuk, felség – szólal meg rekedt hangon az egyik férfi.

- Apa! – hallatszódik egy rémült kiáltás a hajó felől. Mindenki odapillant, de a füsttől alig lehet látni valamit. Én azonban észreveszem, hogy Draco a lángok elől próbál menekülni, de a leszakadt árboc elállja az útját.

Lucius Perselus kezébe nyomja a kislányát, majd egy pillanat alatt visszamászik az egyik leeresztett kötélen a hajóra. Innen nem látom, hogy mi történik pontosan, idegesen keringek a hajó körül, hátha meglátom őket, de semmi. Hirtelen megint hangok hallatszódnak, és látom, ahogy Lucius a karjaiba emeli az ernyedt testet, majd elbotorkál a hajó korlátjához, és a csónakban tartózkodók felé pillant.

Perselus feláll, a kezét nyújtja, Lucius pedig tökéletes célzással dobja a fiát a biztonságot nyújtó karokba. Ám ekkor jön egy óriási hullám, ami távolabb sodorja a csónakot a kigyulladt szerkezettől, majd egy hatalmas villám belecsap a hajóba. Egy óriási dörrenés hallatszódik, szinte lassított felvételként nézem végig, ahogy a hajó felrobban, Luciusszal a fedélzetén. Lebukom a víz alá, hogy ne sérüljek meg, és azonnal őt kezdem keresni a roncsok között, amelyek mellettem haladnak el, hogy a tengerfenéken leljék nyugalmukat.

Amikor megpillantom az eszméletlen testet süllyedni, odaúszom hozzá, és nagy nehezen a felszínre húzom. A vállai alá nyúlok, úgy próbálom meg megtartani. Rettenetesen aggódom érte, ugyanakkor bármekkora ostobaság is, örülök, hogy végre megérinthetem annyi év után. Szorosan magamhoz ölelem, hiszen tudom, ez az első és utolsó esélyem arra, hogy ilyen közel legyek hozzá.

A Nap már felkelőben van, amikor kiérek vele a partra. Nehézkesen, de kihúzom őt a homokos részre, és félve hajolok fölé. Hosszú hajam az arcomba lóg, smaragdzöld szemeim aggodalommal teliek, amikor közel hajolok hozzá, hogy meghallgassam a szívverését. Szerencsére még dobog, és lélegzik is, ezek szerint nincs komoly baja. Kicsit megnyugodva fújom ki az eddig benntartott levegőt. Egyik kezemmel mellé támaszkodom, miközben a másikkal végigsimítok a haján, az arcélén, végül az ajkain is. Újra az arcára simítok, majd lehunyt szemekkel, hevesen dobogó szívvel odahajolok hozzá, és egy lágy csókot nyomok az ajkaira.

Remegve válok el tőle, majd pillantok rá ismét. A szempillái megremegnek, majd felnyílnak a szemei, és fátyolos tekintettel próbál rám fókuszálni.

- Lucius – suttogom elmosolyodva, ahogy megérint, mintha valami álomképet látna, ám ekkor hangokat hallok a lépcső felől. Gyorsan visszaugrom a vízbe, és elúszok a sziklák mögé. Csak most érzem meg, hogy egész testemben reszketek. Nekidöntöm a hátam a sziklának, és az ujjbegyemmel megérintem az ajkaimat. Még most is érzem az ízét, szomorúan elmosolyodom, és letörlöm a kiszökött könnycseppet az arcomról.

Kikukkantok a szikla mögül, Draco szorosan kapaszkodik Luciusba, majd Perselusszal egyetemben segítenek neki felkelni a földről. El akarják támogatni a palota felé, de ő lerázza a kezeiket, és a vizet kezdi kémlelni.
- Mi a baj, apa? – jön a kérdés Dracótól.

- Én… az előbb még volt itt valaki, ő mentett meg. Nem láttátok? – kérdi rájuk pillantva, de a másik kettő csak megrázza a fejét.

- Biztosan csak képzelődtél a sokktól – szólal meg elnézően Perselus, de Lucius mérgesen pillant rá.

- Nem vagyok bolond, tudom, mit láttam. Hosszú, gesztenyebarna haja volt és csodálatosan szép, smaragdzöld szemei, bársonyos hangja – magyarázza, mire elpirulok. Ilyennek látott? Szívem vad vágtába kezd, ahogy eszembe jut a melegség, amit éreztem, amikor megcsókoltam.

Alig észrevehető, de pont elkapom a tekintetemmel Draco elkerekedő szemeit. Vajon a leírás emlékezteti rám, vagy csak nem akarja elhinni, amit az apja mond? Megrázza a fejét, majd belekarol Luciusba.

- Menjünk haza, apa, meg kell vizsgálnia az orvosnak – kezdi el vezetni a lépcsők felé. Lucius még egyszer hátrapillant, de végül szótlanul követi a fiát.

Visszaúszom a sellők birodalmába, de nem haza veszem az irányt, Neville-hez megyek, aki amint meglát, aggodalmasan pillant rám.

- Hol voltál? Majdnem egy egész napra eltűntél, kerestek téged, maga Dumbledore király jött el hozzám – motyogja ijedten. Elkerekedő szemekkel hallgatom, amit mond.

- De ugye nem… Neville, ugye nem mondtál neki semmit? – kérdezem, de ő csak lehajtja a fejét. – Neville…

- Sajnálom, tudod, hogy milyen a királyunk, mintha a lelkünkbe látna egyetlen pillantásával. Én nem akartam… esküszöm, hogy nem akartam semmit, csak úgy kicsúszott – mondja szégyenkezve.

- Mennyit mondtál neki? – Nem válaszol. – Neville, mit mondtál neki?! – leszek egyre kétségbeesettebb és idegesebb.

- Azt hiszem, mindent, Harry fiam – szólal meg egy szigorú hang a hátam mögött.

Megsemmisülten fordulok meg, már épp magyarázatba kezdenék, de ő csak csendre int.

- Mióta jársz fel a felszínre? – kérdezi átható pillantással. Nem válaszolok, még mindig nem tudom, mennyit mesélt el neki Neville, nem akarok annál több információt kiadni, mint amennyit már tud. A barátomra pillantok, de ő a földet bámulja. – Mióta? – dörren a hangja. Rémülten nézek vissza rá, még sosem hallottam őt kiabálni, sosem vesztette még el a fejét. Ezek szerint ő sem tökéletes.

Szólásra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. Veszek egy mély levegőt, majd keményen állom a tekintetét. – Több mint húsz éve – ismerem be. Dumbledore elkerekedő szemei nem lepnek meg, gondolom, nem hitte, hogy ilyen régóta titokban tudnék tartani egy ehhez hasonló dolgot.

- A törvényeink világosan kimondják, hogy tilos a felszínre mennünk, és ezt te húsz éven át figyelmen kívül hagytad! – szidalmaz, de nem válaszolok neki. – Harry… te vagy a trón várományosa, nem viselkedhetsz ilyen felelőtlenül. – Lesz gyengédebb a hangja, de én makacsul bámulom a tengerfeneket. – Nem mehetsz fel többé a felszínre, állandó őrizetet kapsz a koronázásig, és ha kell, utána is!

Kétségbeesve pillantok fel rá. – Nem teheti ezt! – kiáltom ellenkezve, de szigorú tekintete ezúttal nem lágyul el.

- Amíg én vagyok a tengerek ura, azt teszem, amit a nép érdeke megkíván.

- Nem… – Nem veszíthetem el őt… – Nem szakíthatsz el tőle! – kiabálom könnyes szemekkel.

- Hallottam egy emberről, akit szeretsz, de többé nem láthatod őt. A leendő király nem engedheti ezt meg magának. Világos voltam? – Nem válaszolok, nem parancsolhat nekem, nem…

- Harry, világos voltam?

- Igen – mondom halkan, mire int, hogy kövessem. Lehajtott fejjel megyek utána, csak akkor veszem észre, hogy a palotához jöttünk, amikor megáll előttem Dumbledore, majd felém fordul.

- Meg kell értened, hogy ezt a te érdekedben teszem – mondja bűnbánatos hangon, majd int az őröknek, akik rögtön mellettem teremnek. – Vigyétek az északi szárnyba, nem hagyhatja el a szobáját – adja ki a parancsot. A két őr meghajol, majd próbál elvezetni, de én ellenkezni kezdek, ezért megragadják a karomat.

- Ne, hagyjatok, ne tegye ezt! – könyörgök, de Dumbledore hátra sem fordul. – Szeretem őt! – kiabálok kétségbeesetten, de rám se hederít. – Kérem – susogom halkan, de az őrök elvezetnek. A szobában lerogyok az ágyra, és zokogni kezdek. Pár órája még úgy éreztem, hogy ez életem legjobb napja, de most azt hiszem, ennél rosszabb még sosem volt.
Nem szakíthatnak el Luciustól, nem hagyom, hogy elvegyék az egyetlen örömömet az életben. Ahogy ezen gondolkodom, hangokat hallok az ablak felől.

- Csak nem bánatos a kicsi herceg? – jön a gúnyos mondat. Mérgesen megyek a rácsos ablakhoz, de ott legnagyobb meglepetésemre két, fekete uszonyú sellőt pillantok meg. Összeráncolt szemöldökkel nézem őket, ez a száműzöttek jelképe, nem szabadna itt lenniük.

- Mit akartok? – kérdezem dühösen.

- Nyugalom, kicsi Harry, nyugalom – szólal meg a másik negédesen. – A tenger boszorkányának ajánlata van a számodra – magyarázza, amin megdöbbenek, de egyben mérges is leszek.

- Nem érdekel a mondandója, hagyjatok magamra, különben hívom az őröket.

- Ezek szerint nem szeretnéd újra látni a szerelmedet, igaz? – vigyorogja a fekete hajú.

Összeszűkülnek a szemeim, de Lucius arca azonnal feltűnik a szemeim előtt. Remegve fordulok el tőlük. – Menjetek el.

- Bellatrixnak megvan a hatalma ahhoz, hogy lábakat adjon neked – teszi hozzá a szőke hajú sellő, mire reménykedve fordulok feléjük, de a fekete uszonyuk eszembe juttatja, hogy kik is ők valójában.

- N-nem érdekel, nem szövetkezem boszorkányokkal. – Leendő királyként nem tehetem ezt meg, bármennyire is szeretném, nem tehetem. Újból potyogni kezdenek a könnyeim, de próbálok erős maradni.

- Néhány hét múlva visszajövünk, az lesz az utolsó lehetőséged, herceg – mondja komoly hangon, majd mindketten elúsznak.

Visszaborulok az ágyra, és csak azon jár az agyam, amit mondtak. Lábak… Ha csak pár napig ott lehetnék a közelében, ha még egyszer megérinthetném őt… Ujjaim ismét ajkaimat birizgálják, nem volt igazi csók, mégis ez a legszebb emlékem egész életemből. Ahogy rám pillantott, ahogy hozzám ért. Csak pár másodpercig tartott, de ott egy örökkévalóságnak éreztem.

Álomba zokogom magam, és ez így megy minden nap. Azt hittem, majd megenyhül egy idő után Dumbledore, de tartja az ígéretét. Nem mehetek sehova már majdnem egy hónapja, Neville néhányszor meglátogatott, de makacsul hallgattam, akárhányszor csak itt volt. Szeretnék neki megbocsájtani, de nem tudok, pedig tisztában vagyok azzal, hogy mindent csak magamnak köszönhetek. Óvatosabbnak kellett volna lennem, nem szabadott volna elmondanom senkinek, amit érzek.

Egy újabb este jött el, az ágyamon fekszem, és a plafont bámulom. Ahogy felsejlik előttem Lucius arca, kinyújtom felé a kezem, de a képe elmosódik. Ökölbe szorulnak a kezeim, majd megadóan hagyom lehanyatlani azokat magam mellé.

- Szomorkodunk, Potter? – jön az ismerős hang az ablak felől.

- Mit akartok? – morgom rájuk sem pillantva.

- Azt te is nagyon jól tudod. Legutóbb megmondtuk, ez lesz az utolsó esélyed, hogy láthasd a szerelmedet.

- Én pedig már elmondtam, hogy nem szövetkezem boszorkányokkal – ismétlem nem túl magabiztosan.

- Gyere velünk, hallgasd meg az ajánlatát, utána döntsd el, hogy mit akarsz.

- Nem tehetem – ellenkezem, de a szívem szakad meg, látni akarom őt, még ha velük is kell szövetkeznem. Tényleg rossz sellő lett belőlem, mert a szerelmemhez húz a szívem? Mert olyat szeretek, aki nem is ismer?

Az elmúlt egy hónap iszonyatos volt, próbáltam párszor kiszökni, de olyan szigorúan őriznek, hogy lehetetlen volt. Minden próbálkozásomat meghiúsították, és minden egyes alkalommal csak még erőteljesebb őrizetbe kerültem.

- Ez az utolsó válaszod, herceg? Mi ki tudunk innen vinni… - Szeretnék igennel felelni, de nem vagyok rá képes. Jó ideig nem szólalok meg, erősen gondolkodom, de nem tudom, mit tegyek.

- Ha… ha elmegyek veletek, dönthetek úgy, hogy nem fogadom el az ajánlatot, igaz? – kérdezem meg remegő hangon.

- Hát persze, a választás csakis rajtad áll.

- És visszajöhetek épségben, ugye? – A népemre gondolok, hogy nem veszíthetnek el még egy királyt. De vajon akkor is szeretnének a trónra, ha szövetkeznék Bellatrixszal? Ha megtudnák, hogy egy ember után vágyakozom?

- Igen, nem áll szándékunkban ártani neked – jön a negédes hang. Persze, pont arról híresek, ám mégsem bírok nemet mondani nekik. A szerelmes szívnek nem lehet parancsolni.

- R-rendben, vigyetek el hozzá – úszok oda az ablakhoz.

Elvigyorodnak, majd intenek, hogy ússzak arrébb. Valamit rákennek a rácsok széleire, ami elkezd habosodni, pár másodperc után megrántják, és az egész kiesik a helyéről. Odamegyek, majd egy mély sóhajjal kiúszom a palotából.

Két oldalról vesznek körbe, ahogy a boszorkány felé vezetnek. Már majdnem kiérünk a sellők birodalmából, amikor egy ismerős hang szólít meg.

- Harry, te meg… mit csinálsz velük? – kérdezi remegő hangon barátom. Lesütöm a szememet, mint egy rajtakapott kölyök, de utána dacosan nézek fel rá.

- Elmegyek Bellatrixhoz – kezdek bele, mire ő teljesen megrémül. – Ő lábakat tud nekem adni.

- Te teljesen megőrültél? – kel ki magából, amitől meg én döbbenek le. Még sosem hallottam őt kiabálni, sohasem.

- Én…

- Harry, te nem vagy normális, nem teheted ezt meg Dumbledore-ral, a népeddel, velem.

- Elég ebből! – parancsolok rá, sosem beszéltem senkivel úgy, hogy éreztessem, herceg vagyok, hát úgy tűnik, mindennek eljön az ideje. – Kérlek, érts meg – szólalok meg lágyabban. – Szeretem őt, Nev, nem tudok nélküle élni, nem tudok úgy élni, hogy még csak esélyt sem kapok arra, hogy ő is megszeressen. Kérlek – könyörgöm neki, de ő csak hitetlenkedve bámul rám, majd megrázza a fejét.

- Rendben, de veletek megyek – egyezik bele, mire boldogan vetem magam a karjaiba.

- Köszönöm, köszönöm – hálálkodom.

- Tartozom ezzel – mondja halk hangon. – Miattam vagy bezárva… úgy sajnálom – kezdene megint bocsánatkérésbe, mint az elmúlt hónapban jó néhányszor, de én csendre intem.

- Tudom, hogy azért tetted, mert féltettél, sajnálom, hogy olyan makacs voltam – ismerem be.

- Ha végeztetek a bájcsevejjel, akkor akár indulhatnánk is – szól közbe az egyik fekete uszonyos, mire csak bólintok.

- Egészen biztos vagy ebben, Harry? – motyogja Neville.

Határozottan bólintok, ezután nem esik több szó közöttünk, csendben tesszük meg az utat a tengeri boszorkányig.

Egy rémisztő barlanghoz vezetnek minket, Nev megtorpan, ezért én is megállok.

- Én… idekint megvárlak – szólal meg rekedten.

- Rendben – mondom, majd elindulok a két fekete uszonyos után. Óvatosan úszom be a bejáraton, bent egy olyan helyiségbe érkezem, amilyent még sosem láttam. Mindenfelé bájitalos üvegcsék és hozzávalók, a hideg futkos a hátamon, ahogy végignézek a berendezésen. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet.

- Á, a híres Harry Potter – köszönt a boszorkány végigmérve a szemeivel. – Ha jól hallottam, egy kis segítségre lenne szükséged, nem igaz? – vigyorog körülöttem úszkálva. – De annak ára van ám, semmit sem kapunk ingyen.

- Mit akarsz tőlem, boszorkány? – kérdezem indulatosan. Közel hajol hozzám, az államat két ujja közé csippenti, majd rám vigyorog. – Semmi mást, csakis a hangodat… és a szemed színét.

- Hogy mi? – kérdem döbbenten. – Némává és vakká akarsz tenni a lábakért cserébe?

- Ó, ugyan-ugyan, nem a szemed világa kell, csak a színe.

- Miért?

- Hát nem egyértelmű? Mert tetszik nekem – vigyorogja.

Elbizonytalanodom, ezek nélkül Lucius nem fog felismerni.

- Ha az érzések valódiak, nem számít a kinézet – szólal meg Bellatrix, mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben. – Ha a te szerelmed valóban érdemes arra, viszont fog szeretni a smaragdzöld színű szemeid nélkül is.

Beharapott ajkakkal gondolkodom azon, mit tegyek. Nem tudok dönteni.

- Pontosan… mi az ajánlat? – szólalok meg remegő hangon.

A boszorkány nevetve ül le az asztala előtti székre.

- Készítek egy bájitalt, ami három hónapra lábakat kölcsönöz neked, ez idő alatt el kell érned, hogy a te Luciusod beléd szeressen, és ki is mondja a bűvös „Szeretlek” szót. Ha ez nem történik meg, halálod napjáig engem kell majd szolgálnod.

- Én ezt nem… nem tehetem – suttogom döbbenten.

- Ha nem szeretnéd többé látni a szerelmedet, megértem, viszont ennél sosem lesz jobb esélyed. Nos, mit mondasz, kisherceg? Aláírod a papírt vagy nem? – kérdezi felém nyújtva a szerződést és egy tollat.

Kezembe veszem a tollat, de még nem firkantom rá a nevemet a papírra, a gondolataim száguldoznak. Ha aláírom, lehet, hogy elveszítem a királyságomat, és örökre száműzetésben kell majd élnem, de ha nem fogadom el a feltételeket, a szerelmemet veszítem el.

Egyszer azt mondtam Neville-nek, hogy a trónról is lemondanék érte. Találhatnak más örököst is, Dumbledore még sokáig maradhat a tengerek királya, a népem nem fog szenvedni, csak én, ha nem sikerül a tervem.
Remegő kezekkel vésem rá a nevemet a szerződésre, mire Bellatrix ördögi kacajjal kezd el mindenfélét beledobálni az üstjébe. Ahogy ezzel végez, kántálásba kezd, a bájital füstje körülöttem kezd száguldozni, majd érzem, hogy egy erő kiragadja a hangomat a torkomból, egy másik pedig a szememben okoz óriási fájdalmat.

Hangos kiáltásomra beúszik Neville is, és rémülten pillant rám. A boszorkány egy üvegcsébe zárja, amit elvett tőlem, majd ismét kántálás következik, érzem, hogy változni kezdek, majd egy hófehér fénycsóva vesz körbe. Ahogy leérek a tengerfenékre, levegőért kapnék, de emberként nem tudok a víz alatt lélegezni, Neville rögtön kapcsol, megragad, és elkezd a felszín felé húzni. Lepillantva látom, hogy valóban lábaim lettek, alig vagyok magamnál, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Ahogy felérünk, levegőért kapkodok, a szívem a torkomban dobog, Nev fejcsóválva húz a partra. Nem messze tőlünk van egy hajóroncs, a vitorlájának egy leszakadt darabját hozza oda hozzám, hogy ne legyek teljesen meztelen. Körbetekerem magam az anyaggal, de közben boldog mosollyal nézem a lábaimat, megmozgatva a lábujjaimat. Milyen furcsa érzés.

- El nem tudom képzelni, hogy tudsz egy ilyen dolognak ennyire örülni – néz rám hitetlenkedve. Csak kitárom a karomat, és megpróbálok felállni, de remegve csuklok össze. – Mit csinált az a boszorkány a szemeddel?
A vállamat vonogatom, majd rámutatok a torkomra és a szememre, végül pedig a lábamra, hátha megérti, mit szeretnék mondani.

- Szóval ezt kérte cserébe… Értem, és mennyi időd van emberként?

Felmutatom három ujjamat, mire hümmögni kezd.

- Három hét? – Megrázom a fejemet. – Három hónap? – veti fel az újabb ötletét, mire hevesen bólogatni kezdek. – Hát, az is több mint a semmi – mondja egy sóhajjal, majd elgondolkodik egy pillanatra. – Az pont a koronázásod napja lenne – döbben le, mire én is megdermedek. Valóban, de az mit sem számít, ha nem sikerül a tervem. – Figyelj, én napnyugtakor eljövök majd erre, ahogyan te is tetted, ha esetleg szükséged lenne rám, megtalálsz majd, oké?

Bólogatni kezdek, de ekkor hangokat hallunk. Neville lebukik a víz alá, és amikor odaért a rejteket nyújtó sziklákhoz, megpróbálkozom ismét a felállással, de megint a homokba huppanok. Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek távolról gondoltam.

A hátam mögött lévő kőbe kapaszkodva végül sikerül felállnom, ahogy kiérek a takarásban lévő helyemről, Luciusszal és Dracóval találom szembe magam. Elszoruló torokkal nézem őket, végre… végre azok között vagyok, akikhez mindig is vágyakoztam.

- Minden rendben? – kérdezi felém lépve Lucius, és én nem tudom, miért, de zokogni kezdek. Teljesült a leghőbb vágyam, itt lehetek tőle pár centiméterre.

Draco döbbenten figyel engem, Lucius sem tudja, mit tegyen, így csak odajön hozzám, és próbál megnyugtatni, de azt hiszem, nem számított arra, amit tenni fogok. Nem tudtam magamnak parancsolni, sírva vetem magam a karjaiba. Hiába igyekszem megnyugodni, az elmúlt húsz év minden fájdalma feltör a felszínre, nem tudom megállítani a könnyeimet. Most biztosan egy gyereknek gondol majd, hiszen kinézetre alig tűnök idősebbnek Dracónál.

- Hé, semmi baj – csitítgat, a hátamat simogatva. A teste melegséget áraszt, amitől kezdek megnyugodni. Ahogy rájövök, milyen bután viselkedtem, szégyenkezve húzódnék hátrébb, de a lábaim nem tartanak meg. Összecsuklanék, ha Lucius nem kapna a derekam után és tartana meg. – Mi történt veled? Hogy hívnak? – érdeklődik, de én csak megrázom a fejemet, és a torkomra mutatok.

- Nem tudsz beszélni? – Kérdésére csak bólintok, mire elkezd terelgetni a lépcsők felé. – Rendben, semmi baj, gyere, most már biztonságban leszel – mosolyog rám, amitől legszívesebben megint a karjaiba vetném magam, de ezúttal kontrollálom a cselekedeteimet.

- Draco, menj előre, szólj Perselusnak, hogy vendégünk lesz, valószínűleg hajótörést szenvedhetett – mondja rám pillantva, és mivel nincs jobb ötletem, helyeselni kezdek.

Draco engedelmeskedve apja utasításának előre siet. Mivel a lábaim alig tartanak meg, elég lassan jutunk fel a lépcsősoron, de ahogy felérünk, eltátom a számat. Egy gyönyörű kertben lyukadunk ki, ámuló tekintettel pillantok körbe-körbe, fel sem tűnik, milyen szemekkel vizslat Lucius. Van egy kis ösvény, ami a palotához vezet, azon indulunk el.

Ahogy rájövök, hogy Lucius keze még mindig a derekamon van, hogy támogasson a járásban, a fülem tövéig elpirulok. A hajamat birizgálom, és mindenhová nézek, csak rá nem. Ha zavarban vagyok, a hajammal szoktam játszadozni, mindig is imádtam, hogy a derekam alá ér, néha még a sebhelyemet is elrejthettem vele.

A bejárati ajtóhoz érve, egy egész személyzet fogad. Elámulok a sok vörös hajon, biztosan rokonok lehetnek. Perselus lép előre, majd kérdőn néz rám.

- Felség, Draco herceg annyit mondott, hogy egy fiút találtatok a parton, és készítsünk elő neki egy szobát.

- Igen, hajótörést szenvedett, de sajnos mást én sem tudok. A fiú néma – magyarázza a kérdő tekinteteket látva. A vörös hajú idősebb asszony sajnálkozva lép felém és von hirtelen az ölelésébe.

- Szegény kis drágám – sóhajtja. – Gyere csak be, rád fér egy fürdés, és ebben a ruhában sem maradhatsz. – Kérdőn nézek Lucius felé.

- Menj csak, jó kezekben leszel – mondja, mire az asszony, akitől megtudom, hogy Mollynak hívják, elvezet egy nagy helyiségbe, amiben sok-sok palack van. A szoba közepén egy különös, félköríves kagylószerűség foglal helyet. Fogalmam sincs, mire használhatják, ezért elkezdem tapogatni, de ahogy a furcsa, hideg részéhez érek, elfordul egy kerek gomb, és folyni kezd belőle a víz. Ijedten ugrok hátrébb, mire az asszony nevetni kezd.

- Még sosem láttál fürdőkádat? – ráncolja össze a szemöldökét, miközben elforgatja a másik kerek gombot is, amiből szintén víz kezd folyni, majd beleönt az egyik palackból egy kicsit a kádba.

Megrázom a fejemet, amin meglepődik, de csak hümmögni kezd. – Ti biztosan zuhanyzókat használtok – mondja, de mivel fogalmam sincs, mi az, csak bólogatok, hátha akkor nem kérdez többet.

A fürdés, ahogy az emberek hívják, nagyon érdekes volt. A kád tele volt habos vízzel, amitől először egy kicsit tartottam, de miután beleültem, ki sem akartam szállni. Milyen vicces játékuk van az embereknek, nagyon találékonyak, de legalább finom illatom lett a pancsolás után. Molly néni még a hajamat is megmosta, majd rám terített két nagy lepedőt, egyet körém, a másikat pedig a hajamra csavarta.

Kíváncsian pillantottam a tükörbe, és csak ekkor vettem észre, hogy milyen semmilyen színű lett a szemem. Szomorúan érintettem meg a tükörképemet.

- Valami baj van? – kérdezte meg aggodalmas hangon az asszony, de megráztam a fejemet. Nem érek rá búslakodni, el kell érnem, hogy Lucius belém szeressem.

Jól megtörölgetett, majd furcsa ruhákat adott rám, a hajamat pedig, ahogy ő mondta, befonta, hogy rendezettebb legyen. Miután mindennel elkészültünk, végigvezetett egy hosszú folyosón, majd le a lépcsőkön, és megállt egy kétszárnyas ajtó előtt.

- A vacsora már tálalva van, gyere csak, kis drágám, csont és bőr vagy, enned kell – mondta, miközben kitárta az ajtót. Remegő lábakkal, lesütött szemekkel követtem őt. Mivel a hajam össze volt fogva, nem tudtam idegességemben azzal játszadozni, helyette a kezemet kezdtem gyűrögetni. Ahogy felnéztem, láttam, hogy Lucius és Draco furcsán méregetnek, még jobban elpirultam, és lehuppantam a kihúzott székre.

- Minden rendben ment? – intézte Molly felé Lucius a szavakat.

- Hát persze, felség, a fiú egy kis tündér – áradozott rólam az asszony, amitől még vörösebb lettem. Tényleg úgy kezel, mint egy gyereket, ha tudnák, hogy lassan száznyolcvan éves leszek… Azt hiszem, kicsit komolyabban kellene viselkednem, de annyi a furcsaság itt, ha más kerülne egy teljesen új világba, biztosan ő is mindenen elcsodálkozna.
Molly néni még váltott pár szót a királlyal, majd meghajolva eltűnt egy másik, mellékajtón át. Behozták a vacsorát, mindenféle különös étket, amitől kicsit megijedtem, nem tudtam, hogy mihez hogyan érjek. Félszegen pillantottam a többiek felé, láttam, hogy Draco az előtte lévő lapos kőre szedett mindenféléből, majd az előtte fekvő háromágú bottal kezdett enni. Ahogy Lucius felé fordultam, láttam, hogy kíváncsian méreget, de nem szólt egy szót sem.

Gyorsan én is pakoltam pár dolgot elém, és próbáltam leutánozni a mozdulataikat. Ez nem is olyan nehéz. Apa és fia beszélgetett, nem túl feltűnően, de figyeltem arra, hogy miket mondanak, habár nem értettem mindent, amiről szó volt. Azt legalább megtudtam, hogy a lapos kő neve tányér, amivel eszünk, az pedig kés, kanál és villa. Érdeklődve fogtam a kezembe a kést, de rossz helyen érhettem hozzá, mert fájdalom nyilallt az ujjamba, amitől felszisszenve ejtettem el az eszközt.

Egy vágás volt az egyik ujjamon, amiből csöpögni kezdett a vér, gyorsan rászorítottam az egyik kis ruhaanyagot, ami ott volt az asztalon, de ijedten néztem Luciusra. Mit szoktak az emberek ilyenkor csinálni? A sellők csak bekenik az egyik tengeri növény nedvével, és rögtön el is áll a vérzés, de itt nem tudom, hogy van-e rá gyógymód.

Lucius intett az inasnak, aki elsietett, majd odalépett hozzám, letérdelt elém, és maga elé húzta a sérült kezemet.

- Ne a szalvétába csavard, mindjárt hoznak kötszereket. – Alaposan megvizsgálta a sebet, majd végigsimított a kézfejemen. – Semmi komoly, ne aggódj – mosolygott rám, amitől elakadt a lélegzetem. Narcissa halála óta nem láttam ilyen kedves mosolyt az arcán.

Önkéntelenül emeltem fel a karomat végigcirógatva az arcát, de a döbbent tekintetét észrevéve gyorsan elhúztam a kezemet, és vörösen néztem oldalra. Szerencsére éppen visszaért az inas, aki már térdelt is volna le a székem elé, hogy ellásson, de Lucius csak kivette a kezéből a kis dobozkát, és saját maga kötözte be az ujjamat.

Ezután fel sem néztem a tányéromból, mindenféle ételt megkóstoltam, az összes mennyei volt, annyit ettem, hogy úgy éreztem, kipukkadok. Már majdnem végeztünk a vacsorával, amikor hangos sikítozás hallatszódott be a szobába, majd kivágódott a mellékajtó, amin Molly asszony is eltűnt, és egy három év körüli kislány rontott be rajta.

Pár pillanattal később egy barnahajú, fiatalabb lány szaladt be az ajtón, és üldözőbe vette az asztal körül rohangáló csöppséget, akin csak egy nadrág volt.

- Elég legyen ebből – dörrent Lucius hangja, amitől még én is megijedtem. Sosem hallottam őt így beszélni. – Daisy, menj a dajkáddal a szobádba, és öltözz fel rendesen – szólt rá szigorúan, amitől a kislány keserves sírásba kezdett a fejét rázogatva. – Ne ellenkezz velem! – indult el felé.

Nem tudom, miért, a testem szinte magától cselekedett, csak arra eszméltem fel, hogy ott állok apa és lánya között, Lucius karjaira fonva a kezemet. Mindenki meglepődve bámult rám, én sem tudom, miért tettem, biztosan nem ütné meg sohasem a lányát, de a hangja annyira Dursleyékére emlékeztetett, hogy akaratlanul is azt hittem, bántani fogja őt.

Lehajtottam a fejemet, és szégyenkezve engedtem el a férfi karját. Megfordultam, majd leguggoltam a kislány elé, aki könnyes szemekkel figyelte az eseményeket. Hatalmas, kék szemekkel bámult rám, tényleg nagyon hasonlít az édesanyjára, mosolyodtam el felidézve a nő arcát. Nem tudom, mit akartam tenni, meg akartam őt nyugtatni, de elfelejtettem, hogy most nem tudok beszélni. A döbbent légkört Daisy törte meg azzal, hogy felemelte a kis kezeit, és felém nyújtózkodott.

Meglepődtem, de azért a karjaimba emeltem, mire rögtön a nyakamhoz bújt, és ott kezdett szuszogni, a hajamat simogatva. Egyszer már hallottam olyat, hogy a sellők vonzzák a gyerekeket, akik mindig megnyugszanak a jelenlétükben, de azt hittem, ez csak szóbeszéd, úgy tűnik, talán mégsem. Habár nincs már uszonyom, ezek szerint a sellő kisugárzásom megmaradt.

A kislány hátát simogattam, miközben kicsit félve, de visszafordultam Lucius felé. Összeszorított ajkakkal figyelte a kettősünket, de végül csak megrázta a fejét és az eddig megszeppenten álldogáló barna hajú lány felé fordult.

- Hermione, menj, vedd át az úrtól Daisyt, öltöztesd fel és fektesd le – adta ki a parancsot, de amikor át akartam adni neki a kislányt, ő sírva kapaszkodott a nyakamba, ezért inkább a fejemmel próbáltam jelezni a lánynak, hogy én majd felviszem, csak mutassa az utat.

Hermione Luciusra nézett, aki dühösen fújtatott egyet, majd bólintott. A fiatal lány intett, hogy kövessem. Egy másik hosszú folyosón mentünk végig, majd befordultunk egy nagy szobába. A falnál volt egy gyerekágy, egy jó nagy szekrény, és mindenfelé sok-sok játék.

Leültettem a kislányt az ágyra, aki alig akart elengedni, de végül csak sikerült lefejtenem magamról a kezeit. Szomorúan pillogott rám, ezért elkezdtem csikizni, kacarászása zene volt a füleimnek.

- Itt az alvós pólója, szerintem te hamarabb rá tudod majd könyörögni, mint én – mosolygott rám Hermione, miután befejeztük a játékot. Bólintva vettem ki a kezéből a felsőt, majd mindkettőnk meglepetésére, ahogy jeleztem Daisynek, hogy emelje fel a karjait, rögtön szót fogadott nekem. Ahogy ráhúztam a ruhát, magamhoz öleltem, majd befektettem az ágyába, betakargattam, és adtam egy cuppanós puszit az arcára.

Fel akartam állni, hogy visszainduljak az asztalhoz, de a kislány megragadta a nadrágom anyagát, és ijedt szemekkel pislogott fel rám. Elkomorulva fordultam Hermione felé. A számra mutattam, majd a kislányra. Nem értettem, miért nem szólal meg, hiszen azért három évesen már elkezd a gyerekek többsége beszélni, vagy az embereknél nem?

A lány gondterheltem sóhajtott fel, azt hiszem, megértette, mit kérdezek.

- Daisy nem szól egy szót sem a hajóbaleset óta, már több mint egy éve történt, de még mindig vannak szegénynek rémálmai – meséli, mire aggódva nézek a szőke buksi irányába. – A mellette lévő szobában alszom, szinte minden éjjel sikítva riad fel, és sokáig el sem mer aludni. Volt már nála sok orvos, de senki sem tudott segíteni rajta. Mindenki azt mondja, hogy idő kell, de már elég sok eltelt. A víztől is retteg, alig lehet megfürdetni őt, a hajmosás egy rémálom – panaszkodik, majd a szája elé kapja a kezét. – Ne haragudj, túl sokat beszéltem – mentegetőzik, de én csak megrázom a fejemet.

Letérdelek az ágyhoz, és a hátát kezdem cirógatni. Úgy tűnik, lassan megnyugszik, mert egyre laposabbakat pislog, viszont a kezemet még mindig szorongatja.

- Nem muszáj maradnia, ha gondot okoz önnek – suttogja Hermione, de én jelzem, hogy semmi probléma. Még kell jó néhány perc, hogy elég mélyen aludjon Daisy, és ki tudjam szabadítani a kezemet.

Ahogy kisétálunk a szobából Hermionéval, ott rögtön Luciusszal találkozunk össze. Int a lánynak, hogy elmehet, és szól, hogy kövessen. Reszketegen követem, félek, hogy nagyon haragszik rám az ebédlőben történtek miatt.

Ez a rengeteg folyosó… már azt sem tudom, merre lehetünk, nem túl könnyű tájékozódni ebben a palotában.

- Éhes vagy még? – töri meg a csendet Lucius, de én csak nemet intek a fejemmel. Bevezet egy szobába, ami tele van könyvekkel, ámulva nézem a rengeteg polcot, amelyek majdnem a plafonig magaslanak. Lucius leül az egyik székre, és a kis asztal túloldalán fekvőre mutat. – Foglalj helyet, beszélni szeretnék veled.

Remegve ülök le és várom az ítéletet, de csak bosszúsan felhorkant. – Ne remegj már ennyire, nem foglak bántani – mondja feldúltan. Aprót bólintok, de ugyanúgy reszketek tovább.

- Azt hitted, hogy kezet emelek a lányomat? – kérdezi meg, amitől teljesen zavarba jövök. Bólintok, de nem kérdez többet. Ahogy felnézek rá, látom, hogy érdeklődve méreget engem. Nyelek egyet, próbálom állni a tekintetét, de megint vörösen pillantok félre.

- Bántottak téged otthon? – teszi fel a kínos kérdést, amire nem szívesen, de jelzem, hogy igen. – Sejtettem – szólal meg felsóhajtva. – Hány éves vagy? – kérdez újra.

Beharapott ajkakkal kezdek gondolkodni, azt nem mutogathatom el, hogy száznyolcvan vagyok, még őrültnek nézne, de akkor mennyi legyek? Dracónál azért idősebb szeretnék lenni. Felmutatom először két ujjamat, majd mind az ötöt. Felhúzza a szemöldökét, majd hitetlenkedve néz rám.

- Huszonöt? Ez egész biztos? Nem inkább tizenötöt szerettél volna mondani? – lepődik meg, de bosszús tekintetemet látva elneveti magát. – Jól van, bocsánat, csak olyan angyali arcod van – kér elnézést, de az utolsó félmondatára felkapom a fejemet. Most először látom, hogy kicsit ő is zavarba jön. – Nem úgy értettem, ne haragudj.

Megrázom a fejemet, hogy semmi baj, és a fonatomat kezdem piszkálni. Ásítok egyet, fárasztó volt ez a nap.

- Ó, elnézést, gondolom, fáradt lehetsz, megmutatom a szobádat – mondja, majd elvezet egy másik, csodaszép helyiségbe. A takaró és a függönyök is smaragdzöld színűek, amitől egyből elszomorodom. – Ha nem tetszik, másikban is alhatsz – szólal meg rám nézve, de megrázom a fejemet. – Akkor… szép álmokat, jó éjszakát – köszön el, majd magamra hagy.

Bebújok a puha ágyamba, és bevackolom magam a takarók közé. Nagyon kényelmes, habár még sosem aludtam a tengeren kívül máshol, azt hiszem, meg tudnám szokni ezt az életet is. Nem különbözik annyira a miénktől, mint hittem, hogy fog. Egyszerűen csak mások a szokásaik, más lehetőséget ad a föld, mint a víz, ezért különbözőek az eszközeink, az életvitelünk.

Sokat gondolkodom, de végül egy boldog mosollyal az arcomon alszom el. Ott vagyok, ahová jó ideje vágyok, nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de örülök, hogy aláírtam azt a szerződést. Ha nem is szeret belém Lucius, akkor is tudom, hogy megéri majd minden percét ez a három hónap, mert azzal lehetek, akit szeretek, és ez mindennél többet jelent nekem, még a királyságomnál, a trónomnál is.

Az éjszaka közepén sikoltozásra riadok fel, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, de utána eszembe jut minden. Kiugrom az ágyból, kicsit megbillenek, de visszanyerem az egyensúlyomat, és kirohanok a folyosóra. A sírás irányába haladok, felismerem Daisy hangját, azt hiszem, az ösztönök vezetnek, mert magamtól sosem találnám meg a megfelelő folyosót. Az ismerős helyre érve benyitok a kislány szobájába, Hermione már itt van vele, de hiába ringatja az ölében, a zokogása nem akar alábbhagyni.

Szomorúan pillant rám a barna hajú lány, jelezve, hogy jöjjek közelebb nyugodtan. Ahogy Daisy észrevesz, rögtön felém kezd el nyújtózkodni, ezért Hermione felemeli a kislányt, és átadja nekem. Ahogy a karomba zárom, a heves szívdobogása csillapodni kezd. Ringatom egy kicsit, a hátát simogatom, és amikor egy picit megnyugodott, ledőlök vele az ágyába. A mellkasomon fekszik, már csak néha szipog egyet-egyet, de a pólómat szorosan markolja. Addig cirógatom, amíg vissza nem alszik, de még én is elég fáradt lehettem, mert azután, hogy Daisy megnyugszik, engem is magával ragad az álom.

Arra ébredek fel, hogy valaki az arcomat cirógatja, megrebbennek a szempilláim, de még félálomban vagyok. Ahogy felnyílnak a szemeim, csak annyit látok, hogy egy teljfölszőke üstök fordul ki a szobából. Felsóhajtok, majd rápillantok a kislányra, aki még mindig a karomban alszik. Elmosolyodom, és azon kezdek gondolkodni, mit tegyek, hogy felhívjam magamra Lucius figyelmét.

Amikor Daisy is mocorogni kezd, majd a mellkasomra hajtja a fejét, megsimogatom a buksiját. Felállok vele a karjaimban, majd elindulok lefelé, a Nap állása szerint lassan dél lesz, azt hiszem, mindketten megéheztünk már.

A fonatom kibomlott, ezért most Daisy szabadon játszadozhat a fürtjeimmel. Nem is zavartatja magát, egyik ujja a szájában van, fejét a vállamon pihenteti, és közben a hajamat cirógatja. Így jelenünk meg a konyhában, nem tudom, hogyan sikerült ide eltalálnom, és milyen látványt nyújthatunk, de Molly egy mosollyal az ajkain fogad.

- Gyertek csak, drágáim, kihagytátok a reggelit, de mindjárt kész az ebéd, ha tudtok egy kicsit még várni, akkor akár a többiekkel együtt is ehettek. – Daisy rázni kezdi a fejét, amin elnevetem magamat. – Kisasszony, te máris kapod a tejet, csak egy pillanat – siet el, majd már hozza is a cumisüveget, amit a kislány megmarkol, és felváltva az ujjával rögtön inni is kezdi. – Üljetek le nyugodtan az ebédlőben, szerintem a király és a herceg már ott van.

Bólintok, hogy rendben, és kimegyek az ajtón, ami úgy sejtem, oda vezet, ahol tegnap este ettünk. Kilépve rögtön Lucius szürke szemei fogadnak, int, hogy üljek le mellé, amit zavartan, de elfogadok. Daisy kíváncsian pillant apja irányába, de amúgy nem mozdul felé, csak a hajamba kapaszkodik, majd a bátyját is szemügyre veszi. Draco vigyorogva néz minket.

- Olyan vagy, mint egy pótmami – neveti, amibe teljesen belepirulok, hiszen igazából nemcsak Luciusra vágyom, hanem vele együtt a családjára is. Ha tudná Draco, milyen sokat figyeltem őt kiskorában, és vigyáztam arra, hogy nehogy valami baja legyen a hajókon vagy a tengerben…

- Fiam, ne légy illetlen a vendégünkkel – szól rá szigorúan Lucius. Megrázom a fejemet, hogy semmi baj, de a tekintete nem lágyul el. – Tanulj egy kis tiszteletet, Draco, hiszen te vagy az örökösöm.

- Bocsáss meg, apám, nem állt szándékomban megsérteni… Tényleg, még a nevedet sem tudjuk – fordul felém kíváncsian, de én csak a vállamat vonogatom. Elég nehéz lenne elmutogatni, hogy ki vagyok. – Majd akkor találgatok – vidul fel, de Lucius csendre inti.

- Ne butáskodj már, Draco… Tudsz írni? – fordul kérdőn felém. Azt hiszem, ugyanúgy írunk, mint ők, ezért bólintok. – Remek, máris hozatok papírt és íróeszközt.

Az egyik inas kisiet a teremből, közben az ebéd is megérkezik. Ezúttal gyakorlottabban kezdek enni, egyik kezemben Daisyt tartom, a másikkal mindenfélét megkóstolok. Nem is látok olyat, mint amit legutóbb felszolgáltak, milyen változatosak az étkezési szokásaik.

Ahogy a szolgáló elém teszi a papírt, remegő kezekkel vésem fel rá, hogy Harry, majd odanyújtom Luciusnak.

- Harry – olvassa fel hangosan, mire az asztal túloldaláról csörömpölés hallatszódik. Draco elejtette a kezében tartott poharat, de mintha észre sem venné, kerek szemekkel bámul rám. Elnézően mosolygok fel rá, majd integetek neki ugyanúgy, mint amikor az apja válláról búcsúzott el tőlem. Hitetlenkedve mered rám, majd felpattan a helyéről, és egy szó nélkül siet ki a szobából, és úgy sejtem, a palotából is egyúttal.

- Mi üthetett belé? – kérdezi Lucius, de úgy teszek, mintha fogalmam sem volna róla, csak megrázom a fejemet, majd felállok a kezébe nyomva Daisyt. Abba az irányba mutatok, amerre Draco ment, és elindulok utána.
Már tizenhét év telt el azóta, hogy kimentettem őt a vízből, hihetetlen, hogy nem felejtett el. Sejtem, hogy a partra ment, jó párszor láttam ott, amikor feldúlt volt valami miatt. A lépcsősorhoz érve valóban megpillantom őt, ahogy a messzeségbe bámul. Lesétálok hozzá, majd a vállára teszem az egyik kezemet.

Ahogy hátrafordul, látom, hogy könnyesek a szemei, ezért gondolkodás nélkül magamhoz ölelem, pont úgy, mint amikor a vízben voltunk. Remegve ölel át, de csak néhány pillanat múlva szólal meg.

- Tudtam, hogy nem képzelődtem – suttogja elhúzódva tőlem, majd újból végigpillant rajtam. – Azt hittem, sellő vagy – vallja be halkan, mintha valami nagy butaságot mondana, de én csak helyeslően biccentek. – Akkor… hol van az uszonyod? – kérdezi, de csak megrázom a fejemet. Nem akarom elmondani, hogy mióta figyelem őket, és miért vagyok most itt ilyen alakban. – Mi lett a szemeddel? – teszi fel az újabb kérdését, de ugyanazt a választ kapja, mint az előbb.

- Jól emlékszem, hogy smaragdzöld volt? – kérdi, pedig ő maga is tudja erre a választ. Helyeslően bólintok, mire hümmögni kezd. – Te mentetted ki apát a robbanáskor, ugye? –gondolkodik el, jó gyorsan összerakta az eseményeket, remek uralkodó lesz belőle egyszer. – Miért? – teszi fel a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb kérdést, de én csak elpirulok, és megvonom a vállamat.

- Szinte semmit sem változtál azóta, a nyilvánvaló dolgokat leszámítva persze, hány éves vagy valójában? – kérdezi meg vigyorogva, mire megforgatom a szemeimet, úgy viselkedik, mint egy gyerek. Mivel türelmesen várja a válaszomat, felsóhajtok, és felmutatom az egyik, majd nyolc ujjamat, végül ökölbe szorítom a kezemet.

- Tizennyolc? Nem értem – rázza meg a fejét, de én még egyszer felmutatom a kezemet, behajlítva rajta az összes ujjammal. – Nulla? – találgat, mire bólintok. Felismerés csillan a szemében. – Te száznyolcvan éves vagy? – kiáltja hitetlenkedve, a partot körülvevő sziklák pedig szépen visszhangozzák a kifakadását.

Felemelem az egyik szemöldökömet, mire elszégyelli magát. – Ne haragudj, nem akartam, csak… ez olyan hihetetlen, még mindig azt hiszem, hogy álmodom.

Megrázom a fejemet, biztosítva, hogy valóban megtörténik az, amit most átél.

- Annyi kérdésem lenne hozzád… Hogyhogy nem tudsz beszélni? Régen tudtál – értetlenkedik. Szomorúan mosolyodom el, majd rámutatok a szememre, a torkomra, végül körberajzolom a levegőben a lábaimat.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a hangodat és a szemedet adtad azért, hogy lábaid lehessenek? – Tökéletesen összefoglaltad, Draco, biccentek felé. – De miért? – Nem akarja annyiban hagyni ezt a témát, ezért bánatosan felsóhajtok, majd egy szívet formázok a kezeimmel, és a palota felé mutatok.

- Látni szeretted volna a várost? – Ezt komolyan kérdezed? És én még az előbb azt hittem, hogy milyen könnyen meg tudsz érteni. Rámutatok, majd egy magasabb alakot formázok mellé, hosszú hajjal.

- Apára célzol? – kérdezi, és mintha mindent megértene, szomorúan elmosolyodik. – Szereted őt?

Lehunyt szemekkel bólintok, nem merek Dracóra nézni, ezért inkább a tengert kezdem el figyelni. Kicsit hiányzik az úszás, Neville, a vízbeli szabadságérzet, de nem olyan rossz itt, élvezem, hogy Lucius közelében lehetek, még ha nem is gondol rám úgy, mint én őrá.

- Mióta? – kérdezi érdeklődve, mindig is kíváncsi kisgyerek volt. Anélkül formázok egy kettest és egy nullást, hogy felé pillantanék.

- Húsz napja? – megrázom a fejemet. – Húsz hete? – kérdezi, de csak felfelé mutatok, hogy több ideje. – Hónapja? – Még egy fejrázás. – Éve? – remeg meg a hangja, de én csak bólintok. – Húsz éve szerelmes vagy apámba? – kiabálja úgy, hogy megint minden visszhangozni kezd.
Dühös tekintettel pillantok rá és csendre intem, mire megint elszégyelli magát. – Bocsánat, de ez olyan hihetetlen. Hogyan, miért? – Ezt hosszú lenne elmagyaráznom, ezért csak megrázom a fejemet, hogy nem akarok róla beszélni. A lépcsők felé mutatok, jelezve, hogy ideje lenne visszamennünk. Elindulunk, de fent megragadom a karját, a szájára mutatok, és megrázom a fejemet.

- Nyugi, nem mondom el a titkodat senkinek – biztosít, mielőtt továbbmennénk az ösvényen. Belépve a palotába Lucius rögtön feltűnik mellettünk.

- Merre jártatok? – kérdi hol egyikünkre, hol másikunkra pillantva.

- Csak beszélgettünk – mondja Draco. Lucius érdekesen néz rá, ezért felsóhajtva tárja ki a karjait. – Jól van, na, én beszéltem, ő meg mutogatni próbált – teszi hozzá vigyorogva, amin én is elmosolyodom. Lucius az égre emeli a tekintetét, majd inkább eltűnik az egyik ajtó mögött. – Este… beszélhetnénk? – kérdezi meg Draco halkan, felém fordulva. Biccentek, majd külön utakon indulunk el.

Ő nem tudom, merre megy, de én Daisy szobáját próbálom megtalálni. Már úgy érzem, háromszor körbejártam az egész házat, de így sem lelem azt a folyosót, amit keresnék, ezért lerogyok az egyik fal tövébe, és a szemközti festményeket kezdem nézegetni. Az egyik eléggé felkelti a figyelmemet, ezért feltápászkodom, és közelebb megyek a folyosó végén álló hatalmas festményhez. Lucius fiatalkori alakja nevet rám, oldalán Narcissával, előttük pedig a gyerek Draco áll vigyorogva.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)