Az elfelejtett varázslat írta: Merilwen

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


XXI. Meglepetések


Középföldén végre-valahára beköszöntött a megérdemelt béke. Ez persze még nem jelentette azt, hogy mindenki nyugodtan hátradőlhet; a boldogságot meg-megtörte a háborús sebesültek ápolása, az elesettek temetése, gyászolása, a holttestek eltakarítása. Nem is említve az újjáépítést, ami a lehető legnehezebb munka volt. Szerencsére az északi területek minden népétől tömegesen jöttek Gondorba az építőmesterek, földművesek, hogy felújítsák ősi szövetségüket a visszatért Királlyal. Jöttek, hívatlanul is, hogy segítséget nyújtsanak az ország rendbetételében, hálából azért, hogy Gondor annyi éven át megvédte őt Mordortól, és most végleg letaszította Szauront a trónjáról. Aragornnak és a többi gondori méltóságnak szintén nagy feladat volt, hogy beosszák az érkező segítőket attól függően, hogy hol van rájuk a legnagyobb szükség.

Rowenát egészen meghatotta ez a segítőkészség. Ő is kivette a részét a munkából, főként abban, hogy Aragorn csatából visszatérő tábora és Minas Tirith között ingázva továbbította a tanácskozások eredményeit. Időnként bele is szólt a szervezésbe, és tanácsai minden alkalommal beváltak. Ám ha kérdezték tőle, honnan veszi ötleteit, elpirult, és csak annyit felelt zavartan, hogy van egy nálánál idősebb, szakértő tanácsadója.
Nem hazugság miatt pirult, csak épp szégyellte, hogy idegen tollakkal ékeskedik. Minden javaslata valójában Boromirtól származott, akit igyekezett a lehető legtöbbet bevonni a munkálatokba. Lelkiismeret-furdalása volt a férfi miatt; látta rajta, hogy már nagyon hiányzik neki az öccse, a barátai – a normális élet. Tudta, hogy már nem sokáig bírhatja türelemre barátját, de nem ez aggasztotta igazán. Amitől félt, az a saját, már korábban is tapasztalt döntésképtelensége volt. Megfogadta, hogy a háború után választ a két világ között, hiszen nem élhet örökké kettős életet.

Most döbbent rá, hogy a döntés még nehezebb, mint hitte. Ráadásul előbb-utóbb már be kell vallania Mîrelint, és akkor a varázshatalma is oda. Lehetősége sem lesz, hogy tartsa a kapcsolatot azokkal, akiktől egy életre elvált, pedig úgy talán könnyebb lenne. Vagy mégsem.
Furcsa volt belegondolnia, hogy fél évvel ezelőtt még azon kesergett, hogy nincs senki, akivel megoszthatná gondolatait. Most rengeteg barátja van – és ettől úgy érzi, kettészakad.
Egyre inkább úgy érezte, nem tud, nem akar dönteni, így egyre halogatta a dolgot, öntudatlanul is kissé a sorsra bízva a döntést. Mindent elkövetett, hogy ne kelljen vele foglalkoznia. Bármilyen feladatot elvállalt, amiben csak segíthetett (és amiben nem); jóformán már csak az éjszakákat töltötte az árvaházban. Mindennek köszönhetően esténként még azelőtt álomba zuhant, hogy a sötétség és a csönd felébresztette volna gondolatait.
Ez az éjszaka azonban kivétel volt.

A lánynak halvány fogalma sem volt róla, hogy mégis mitől ébredt fel az éj közepén, de képtelen volt visszaaludni. Félálomban feküdt az ágyában, hallgatta társai szuszogását és a tücsköket, akik egyre lelkesebben ciripeltek a melegedő éjszakában, nézte a hold ezüstös fényének vonulását a falon. Nyughatatlan gondolatai meg sem környékezték, sőt, szinte nem is gondolt semmire.

Távoli harangszó vágta el lágyan az éjszaka csöndjét. Az éjfélt hirdette négy magasabb és tizenkét mélyebb hang.
Rowena elmosolyodott, kizökkenve a gondolattalanságból. A tizenhat harangkongatás ezúttal jelkép volt számára.
Ma van a tizenhatodik születésnapja.

*****


Pár perc elteltével halk lépéseket hallott a hálótermen kívülről. Rutinosan az oldalára fordult, szemét majdnem teljesen becsukta. Aztán megnyugodva nyitotta ki újra: Isabel lépett be a hálóterembe. Halkan odasétált a lány ágyához.
– Ah, ébren vagy? – suttogta zavartan. – Rowena… kérlek, gyere velem.
– Tessék?
– Beszélnem kell veled négyszemközt. Most azonnal.
– Valami baj van? – ült fel rémülten a lány.
– Baj? – nevette el magát halkan a nővér. – Az végképp nincs. De muszáj valami fontosat mondanom. Kérlek, gyere.
A kíváncsiság végképp kiverte Rowena szeméből az álmot. Felkelt, magára kapta a köntösét meg a papucsát, és Isabel nyomában kiosont a hálóteremből.

A nevelő hálószobájáig egy szót sem szóltak egymáshoz, és azután is nehezen indult meg a beszéd. Mindketten a nővér ágyára telepedtek; a lány várakozásteljesen nézett – szemlátomást zavarban lévő – pártfogójára.
– Na jó – sóhajtott fel Isabel. – Azon gondolkoztam, hogyan vezessem be a mondandómat, de semmi nem jut eszembe. Úgyhogy belevágok a közepébe. A szüleidről lesz szó.
Rowena szemei csészealj méretűre kerekedtek. Kiskora óta gyötörte a vágy, hogy megtudjon valamit a származásáról, de nevelőit soha nem kérdezte róla: látta a társai példájából, hogy semmi értelme, hiszen úgysem felelnek tisztességesen.
Isabel nagy levegőt vett, és távolba révedő tekintettel, halkan elkezdte a történetet.

– Anyád alig volt idősebb, mint most te, amikor ebbe az árvaházba került. Csakhogy ő már nem nevelőként, hanem alkalmazottként; nagyszüleid szegények voltak, nem tudták őt eltartani. Takarítóként kezdett dolgozni, majd lassan elindult felfelé a ranglétrán. De ez most nem érdekes. Szóval, egy nap a könyvtárban végezte munkáját, és meglátta, hogy az egyik könyvespolcon alig észrevehető mértékben meglazult egy csavar. Megpróbálta visszatolni; erre olyasmi történt, ami csak a mesében szokott: a mellette lévő fal megmozdult, és félrecsúszott, mint egy tolóajtó. Fáklyákkal megvilágított, keskeny folyosó bukkant elő mögüle. Amint leküzdötte első ijedelmét, anyád kíváncsian belépett a furcsa járatba.

– Az alagút másik vége egy sikátorba torkollott. Anyád megjegyezte a legközelebbi táblára írt feliratot, majd felfedezőútra indult: kanyargós utcákon bolyongott a csupa-csupa fehér kőből épített házak között. Végül sikeresen eltévedt. Ne csóváld a fejed – mosolyodott el Isabel –; anyád elég gyermeki lélek volt még akkoriban. Az is kivételes ésszerűség volt tőle, hogy megnézte a sikátor nevét.

– Folytatom: Anyád próbált érdeklődni az utcanév után, de az emberek legtöbbje, talán szokatlan kinézete miatt, rá sem hederített, vagy egyenesen menekült előle. Végül anyád kétségbeesetten sírva fakadt. Így talált rá két fivér a városból, akiknek megesett rajta a szíve. Megvigasztalták, meghallgatták problémáját, és visszakísérték a sikátorhoz, ahol az alagút bejárata volt. És mivel kölcsönösen kíváncsiak voltak egymásra, megbeszélték, hogy egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt találkoznak. Végül anyád minden héten legalább néhány órára elszökött az árvaházból, hogy új barátaival beszélgethessen. Aztán…
Isabel felsóhajtott, és néhány pillanat szünetet tartott. Rowena türelmesen, de izgatottan várta, hogy a nevelő folytassa a történetet.

– Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, lassanként mindhárman érettebbé váltak, és az idősebbik ifjú több lett már egy barátnál anyád számára. Egymásba szerettek, és ezt egy pillanatig sem titkolták egymás előtt. Mások számára viszont nem tudódhatott ki, mit éreznek egymás iránt; a fivérek apja nagyra volt nemesi rangjával, soha nem engedte volna meg, hogy bármelyik fia alacsony származású lányt vegyen feleségül. Ők azonban úgy érezték, nem élhetnek egymás nélkül. Titokban összeházasodtak a város legöregebb, megszentelt fája alatt; a fiatalabb fivér volt esküvésük egyetlen tanúja.

– Körülbelül három hónapig voltak boldogok; ekkor derült ki, hogy anyád gyermeket vár. Ettől mindketten megijedtek. Gyermeket nem akartak még vállalni; apád először megpróbálta volna valahogyan megkedveltetni feleségét az apjával. De odaálni elé úgy, hogy titokban megházasodott, és asszonya máris várandós – ezt nem merte bevállalni. Úgy beszélték meg, hogy anyád visszatér az árvaházba, ahol születendő leánya biztonságban felnevelkedhet – valamiért mindketten érezték, hogy lányuk lesz –, és havonta egyszer, teljes titokban találkoznak csak, hogy az anya beszámolhasson a gyermek fejlődéséről. Tervükbe még apád öccsét sem avatták be; azt mondták neki, hogy anyádat előléptették, és már több munkája van az árvaházban. Végső soron ez igaz is volt – mosolyodott el Isabel –: a lány anyává lépett elő.

– Az árvaházi nevelők megdorgálták őt, de megígérték, hogy felnevelik lányát mint árvát. Néhány hónap múlva megszülettél te. És minél nagyobbra nőttél, annál távolabb kerültél anyádtól, akinek egyre nehezebb volt ezt elviselni. És megfogadta magában: nem érdekli a főnökasszony parancsa; amint lánya tizenhat éves lesz, mindent elmond neki. És miután egy varázslatos véletlennek köszönhetően annyi kalandban volt részünk – fátyolosodott el a több-mint-nevelő hangja, ahogy a lány szemébe nézett –, immár biztos vagyok benne, hogy hiszel nekem.

Rowena már egy ideje szaporán pislogott, hogy visszatartsa könnyeit. Most útjára engedte őket.
Közelebb csúszott Isabelhez, és szorosan átölelte.
– Anya – suttogta. – Anya… Anyukám…
– Drága kislányom!

*****


– Hát, nem is tudom, mit mondjak – sóhajtott mosolyogva a lány, amint képes volt megszólalni. Fél karjával még mindig visszakapott édesanyját ölelte, és percenként elfutotta szemét a könny.
– Akkor ne mondj semmit – kacsintott rá Isabel. – Inkább gondolkodj el azon, mit tudsz még kitalálni a történetemből.
– Az a bizonyos fehér város nyilván Minas Tirith – felelte Rowena. – Ja, még egy gyors kérdés, mielőtt nagyon beleélném magam a nem-árvaságba: él még az apám egyáltalán?
– Te nem jöttél rá, ki az?! – nyögte az anya döbbenten.
– Mégis honnan tudhatnám? Tucatnyi rangosabb testvérpár élhet Gondorban.
Isabel elmosolyodott.
– És ha azt mondom, hogy személyesen ismered a testvérpár mindkét tagját?

A lány elsápadt, és ha anyja nem tartja szorosan, valószínűleg lefordul az ágyról.
– Úristen – suttogta.

*****


…Esküvel társnak fogadjuk egymást eme szent helyen. Esküvel hűséget fogadunk, hogy sem jóban, sem rosszban el nem hagyjuk egymást. Esküvel fogadjuk, hogy szeretjük és szeretni fogjuk egymást, míg a halál el nem választ.
Kelt Gondor Fehér Fájánál, a Harmadkor 3002. esztendejében, Nyárközép napján.


Rowena nem olvasta végig a házassági iratot. Szeme az aláírásokra tapadt.

Feleség: Dario lánya Isabel.

Tanú: Denethor fia Faramir.

Férj: Denethor fia Boromir.



Az egész annyira hihetetlennek tűnt, mégis annyi minden értelmet nyert általa. Először is a vezetékneve. Aztán a döbbenet, amikor szülei meglátták egymást itt, az árvaházban. A halálos rémület, amikor Isabel azt a kritikus fejezetet olvasta. A jog, aminek köszönhetően ő újraéleszthette a férfit. A titokzatos levél a végakarattal. És igen… a jegygyűrű, aminek hiányzott a párja.

*****


– Remélem, tudjátok, hogy ezt szörnyen nehéz lesz megszokni – mondta pár órával és egy világnyival odébb a lány, immár mindkét szülője társaságában. – Főleg a te esetedben, apám.
– Miért?
– Hát, anyámra eddig is félig-meddig úgy tekintettem, mintha az volna – mosolygott Isabelre, aki erre homlokon csókolta. – Te viszont a barátom voltál.
– Attól még, mert az apád vagyok, maradhatok a barátod – nevetett Boromir.
– Igaz, de ez valahogy mégis… más.
– Miért lenne más?
– Nem tudom! – nevette el magát kínjában a lány. – Fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem ebben a helyzetben. Olyan hirtelen történt ez az egész: tegnap még árvalány voltam, ma meg hirtelen szüleim lettek…
– Persze, hogy furcsa – simogatta meg lánya haját Isabel. – De ne félj: pár hét múlva már természetes lesz a helyzet is, meg a viselkedésed is.

– Ezt most tegyük félre – szólt közbe Boromir. – Engem inkább az érdekelne…
– …hogy mikor mondok fel az árvaházban? – kérdezte mosolyogva az asszony.
Rowena felsikkantott, és egyszerre ölelte át minkét szülőjét.
– Ugye, nem álmodom? Ugye, tényleg hihetek a fülemnek?!
– Mégis mit gondoltál? Hogy ezután még hajlandók leszünk akár egy percig is külön élni? – nevetett Isabel.

*****


Az „újdonsült” anya még aznap este beszélt Sybillel, hogy elbocsátását kérje. A főnökasszony szinte mindent tudott a nevelő titkos házasságáról; Isabel csupán a varázslatokat és a férjével való különélés okát nem részletezte neki. Az igazgatónő ekkorra nagyrészt túltette már magát alkalmazottja „botlásán”, és teljességgel helyénvalónak tartotta a családegyesítést. Megegyeztek, hogy a többi árvaházi dolgozónak és növendéknek majd azt mondják, Isabel örökbe fogadta Rowenát. Tudták, hogy ezt mindenki megérti majd, hiszen a nevelőn és a lányon jól látszott a kölcsönös szeretet és összetartozás.
A főnökasszony még némi végkielégítést és egyben hozományt is felajánlott a nővérnek, aki azonban ezt köszönettel visszautasította.
– Csupán váltás ruhára van szükségünk, semmi másra – mondta. – A férjemnek kitűnő állása van, el tudjuk látni magunkat mindazzal, amire szükségünk lehet.

– Végül is a helytartói állás tényleg nagyon jövedelmező – nevetett Rowena, mikor anyja beszámolt sikeréről. Ami őt illeti, a maradék néhány árvaházi napját nagyrészt ábrándozással töltötte. Kereste magában anyjától és apjától örökölt tulajdonságait; majd’ minden szabad percét képes volt a tükör előtt tölteni az arcvonásait, testalkatát szemlélve.

Szülei történetén töprengve arra is rájött, hogy a valódi indok a titkolózásra nem is Isabel rangnélkülisége volt, hanem a varázslat, amiben Denethor nem bízott. Aligha hitte volna el a másik világ-történetet egy idegen nőnek, aki szokatlanul barna bőrével úgy fest, mintha Umbarból vagy Haradból származna; azonnal kivégeztette volna a „fiát behálózó kémnőt”. Ez persze nem változtat azon, hogy Denethor most a harcok után sem békélne meg Boromir választásával, ezzel pokollá téve mindük életét.
Rowena önzést tanult. Isabel őt és Boromirt is ráébresztette, hogy tényleg így volt és így lesz a legjobb mindenkinek. Saját boldogságuk érdekében mindketten végleg megbocsátottak: a férfi a gyermekének, Rowena önmagának nagyapja haláláért.

A lány mindennap hálát adott a sorsnak azért, hogy levette a döntést a válláról. Az, hogy Isabellel együtt Középföldére költöznek, minden gondját megoldotta. Már csak az fájt, hogy Andúnë-től el kell búcsúznia. A kancából az eltelt néhány hónap alatt igazi gyermekeknek való hátasló lett; neki az árvaházi élet tökéletes, nem érezné jól magát Középföldén.
Utolsó Angliában töltött éjszakáján a lány kilopózott hozzá. Hátára ült, összesimult vele. Téli fagyosnak érezte a bársonyos tavaszi éjt.
– Hiányozni fogsz; nem lesz olyan nap, hogy ne jutnál eszembe – suttogta. – Soha nem feledlek el, és egész életemben szeretettel fogok rád gondolni, még akkor is, amikor tudom, hogy te már nem lehetsz az élők sorában. Büszke vagyok rád, Andúnë. Már nincs olyan lány az árvaházban, aki a hátadra ne merne ülni, igaz? Csodálatos ló vagy, elképzelni sem tudnék jobbat nálad erre a feladatra. Én elmegyek, de megmarad neked Dahlia. Tudom, hogy ő legalább annyira szeret téged, mint én, és örülök, hogy lesz valaki, akit szerethetsz helyettem. Ő és a többi gyerek életed végéig melletted maradnak. Boldog ló leszel, meglásd. És ne sajnálj, hogy el kell válnom tőled; bár hiányozni fogsz, én boldog leszek nélküled is.

Rowena a hajnali pacsirtaszót hallva felsóhajtott. Leszállt a kanca hátáról. Ideje volt, hogy véget vessen búcsúbeszédének.
– Azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. Légy boldog, és néha azért te is gondolj rám. Köszönöm a segítségedet; fel sem tudom sorolni, mennyi mindenben. Ég veled, drága Andúnë.
Összesimították arcukat, majd a lány könnyes szemmel visszasurrant az épületbe.
Másnap látta még Andúnë-t egy pillanatra, mikor volt nevelői és növendéktársai jókívánságaitól kísérve örökre átlépte az árvaház kapuját.

*****


Rowena majd’ egy hétig még mindig kénytelen volt kettős életet élni, bár legalább most nem két világ között váltogatott. Jelen volt Frodóék felébredésekor, és tovább segített a szervezési munkálatokban.
Ám nem rögtön a hazafelé tartó sereghez csatlakozott, hanem Boromir rejtekhelyére varázsolta magát és anyját. Még nem mert szüleivel együtt Aragorn szeme elé kerülni, ugyanis megtudta, mire gondolt barátja, amikor annak idején elismerte, hogy jogosan nyúlt a palantírhoz. Hiszen helytartói leszármazott; felmenői jó néhány évszázadon keresztül Gondor királyát helyettesítették. Aragorn a haldokló Boromirtól szerzett tudomást a lány családjáról, az apa végakarata ugyanis az volt, hogy amíg a harcok véget nem érnek, addig Isabel ne mondjon erről semmit lányuknak; hadd harcoljon nyugodtan abban a hitben, hogy nincsenek szülei. Majd a béke idején visszakapja az elvesztett gyermekkort.
Most értette meg Rowena, miért nézett rá Aragorn rejtett szánalommal, mikor átnyújtotta neki az Isabelnek szóló üzenetet.
Namármost, előtte immár világossá vált, mit fogadott meg Vasudvardban a férfi, hogy elmondja neki a varázshatalma titkáért cserébe. A szülei azonban megelőzték a leleplezéssel, így barátja jogosan várhatná, hogy nyílt lapokkal játsszanak végre.
Ennek viszont még nem jött el az ideje. Rowena minden kártyáját egyszerre akarta kiteríteni mindenki előtt: a származását, Boromir újraéledését, Mîrelint.

– Csak pár napot várj még, kérlek – hajtogatta apjának, aki csupán azért nem vesztette el türelmét, mert legalább a családjával együtt lehetett.
– Mégis mire? És miért?! Lányom, ha ez így folytatódik tovább, élni fogok atyai jogaimmal!
– Apám, könyörgöm, tűrj még egy kicsit! – sóhajtott a lány, majd magyarázatba fogott. – Barátaid és öcséd nem egy helyen vannak jelenleg; Faramir sebesült volt, Minas Tirithben ápolták Éowyn úrnővel és Trufával együtt. Várnunk kell addig, amíg a sereg Osgiliathba ér; odáig már el tudnak menni hintón. Azt akarom, hogy minden barátunk együtt legyen, amikor végleg visszaadlak az életnek. Egyébként is – tette hozzá –, előtte még anyámat valahogyan be kell csempésznem Minas Tirithbe.

– Minek? – pillantott fel Isabel a főzésből.
– Hogy lezárjuk az átjárót, anya. A két világnak nem szabad többé összekeverednie. A mi esetünkből is éppcsak, hogy nem lett baj.
– Erre nincs szükség – szólt közbe Boromir.
– Már hogyne lenne?! – vitatkozott Rowena.
– Leányom, légy szíves, szokj le a feleselésről, mert egész Gondor kigúnyol, ha nem tudom megnevelni a gyermekem. Mondom: nincs, mert már lezárult magától. Éppen aznap, amikor elindultam Völgyzugolyba.

Anya és lánya elképedve néztek egymásra, majd elmosolyodtak. Hiszen akkortól fogva tényleg nem is volt szükség az átjáróra.
– A valák tudják, mit csinálnak – szögezte le Rowena.

*****


Az idő repült, mind a kis faházban, mind a hatalmas városokban. Eljött az idő. Isabel utoljára takarította ki titkos tanyájukat, hogy rendben hagyják itt a házat. Rowena pedig felöltötte az árvaházi ünneplőjét (erre az alkalomra végre nőként akart felöltözni), és Minas Tirithbe teleportálta magát.
Ott pedig az első, amit látott, az volt, amint Faramir és Éowyn épp megcsókolják egymást.
Elmosolyodott, és azzal a lendülettel, ahogy jött, visszatért a családi főhadiszállásra, hogy beszámoljon szüleinek. Egy óra múlva is ráér eljönni barátaiért.

*****


Délutánra népes társaság gyűlt össze a tábor legnagyobb sátrában: a Szövetség „megmaradt” tagjai, kiegészülve Éowynnal, Éomerrel és Faramirral. Mindannyian várakozásteljesen néztek az egyszerre ünnepélyesnek és zavartnak rémlő Rowenára.
A lány torkot köszörült.
– Barátaim! – kezdte. – Nyilván sejtitek, hogy nem ok nélkül hívtalak össze benneteket ma. Nem kenyerem az ünnepélyes beszéd, úgyhogy tekintsünk el a bevezetőtől. Úgy vélitek, ebben a percben újra egyesült a Gyűrű Szövetsége, de ez nem így van… még.

Rowena képtelen lett volna egy szóval leírni társai arcát. Szemük mintha ezt akarta volna mondani: „nem merjük hinni, amit mondasz, de bár igaz lenne!…”
Kintről meglepett, hitetlenkedő, örömteli kiáltások hallatszottak, majd a sátor ajtaján belépett a nagyon rég látott, halottnak hitt férfi, hús-vér elevenen.

Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig a társaság minden tagja szoborrá dermedt. Aztán Faramir hevesen felállt, és könnyes szemmel a bátyja nyakába borult.

Ettől a többiek is magukhoz tértek. Vége-hossza nem volt az ölelkezésnek, a könnyek áradatának, a nevetésnek. Örültek a csodának, és csak sok idő múltán kezdte el érdekelni őket annak magyarázata. Azonban az egyetlen személy, aki ezzel tartozott a háláért cserébe, eltűnt a sátorból, csupán egy telekönnyezett zsebkendőt hagyva maga után.
– Várható volt, hogy elszökik az ünneplés elől – csóválta a fejét Boromir.

*****


Rowena és Isabel kéz a kézben, egyszerre sírva és nevetve szaladtak, minél messzebb menekülve az összejövetel színhelyétől. A lány alig látott a könnyeitől, így várható volt, hogy a népes táborban előbb-utóbb összeütközik valakivel.
– Bocsánat – nyögte ki a hüppögés és kuncogás fura elegyével, aztán ezt még tetézte egy pirulással, amint tekintete feltisztult, és meglátta, kibe ütközött bele.

– Ööö… Anya, bemutatom Haldamirt, akiről már korábban meséltem neked – szedte össze magát a lány. – Haldamir, ő itt az édesanyám, Dario lánya Isabel.
– Örvendek – nyújtotta a kezét az asszony. Az ifjú kezet csókolt neki, majd összezavarva Rowenához fordult.
– Az édesanyád? De hát nem azt mondtad, hogy árva vagy?
A lány kellemesen meglepődött. Ez a férfi még szó szerint emlékszik, mit mondott neki több, mint egy hónappal ezelőtt egy harc kellős közepén!?

– Nos, a helyzet kissé bonyolult. Amikor bemutatkoztam neked, még tényleg azt hittem, árva vagyok. Azóta azonban tudomást szereztem egy-két dologról.
– Félárva vagy?
– Még csak az sem – rázta a fejét Rowena. Megfogadta, hogy többé még kegyes hazugságot sem mond.
– Ki az apád? – kérdezte az ifjú egyre növekvő érdeklődéssel.

Mielőtt még a lány bármit is válaszolhatott volna, ismerős baritonhang harsant fel mesteri időzítéssel.
– Rowena!…
– A csudába! – szisszent fel a lány. Nem gondolta, hogy ilyen hamar a keresésére indulnak.
Haldamir felkapta a fejét.
– Hallottad? Ez teljesen olyan volt mint…
– Rowena!…
Az ifjú harcos hitetlenül rázta a fejét.
– Nem! Az lehetetlen!
– Nem az, Haldamir – rázta a fejét a lány.
– Te tudsz valamit erről?!
– Rowena!… – A hang egyre közelgett.

– Lányom, nem kéne indulni? – kérdezte feszengve Isabel, aki eddig próbált úgy tenni, mintha ott sem lenne.
– Pillanat, anyám! – felelte Rowena, majd a férfihez visszafordulva hadarta: – Haldamir, szerintem jól sejted, ki kiáltott az előbb. Most nekem mennem kell; kérlek, egyelőre elégedj meg azzal, hogy holnap nyilvánosságra kerül a származásom és Boromir hangjának rejtélye is. Továbbá ezennel meghívlak az Elessar király koronázását követő ünnepségre, ott mindent megbeszélünk, ígérem. Addig is ég veled!
A lány gyorsan búcsút intett, majd anyja nyomában eltűnt a forgatagban.



Illusztráció: Isabel mint úrnő




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)