Vérszerződés írta: Nezumi

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
<< >>


Tom tovább sétált a kúria jobb oldala mellett elhelyezkedő, egy kis tóból és bokrokból álló díszkert felé. Megállt a tó kikövezett partjánál, és lebámult a víztükörre, ahonnan fiatal önmaga nézett vissza rá. Ez viszont nem illúzió volt, vagy ábránd kép. A valóságot látta maga előtt, ami visszanézett rá.

Amikor Tom megfordult, egy csuklyás alakot látott sétálni a kúria felé vezető úton. Már a járásából felismerte, hogy ki látogatta meg. A férfi észrevette őt, és elindult az irányába a terméskővel lerakott úton.

– Nagyuram?
– Talán nem tetszik az új külsőm, Perselus? – kérdezte Tom, amikor a férfi megállt előtte.
– Elnézést, meglepődtem – védekezett a férfi, miközben fél térdre ereszkedett. – Miért hívatott?
– Ezt beszéljük meg odabent – mondta Tom, és egy pillanatra felnézett oda, ahol nemrég még Lucifer állt.

Perselus követte őt az irodába, ahol Tom leült az íróasztala mögé és ujjait összefonta az asztal lapján.

– Jól sejtem, hogy az idézés sikeres volt? – kérdezte a bájitalmester.
– Jól, de most nem ezért hívattalak – mondta Tom. – Tudni akarom, mit szólt Dumbledore, amikor megtudta, mit tettem.
– Szóval tud róla, Nagyuram. – Nem kérdés volt, Tom mégis bólintott.
– Perselus… Komolyan azt hitted, hogy ez nem fog a tudomásomra jutni?

Perselus Piton mogorva természetű, rejtélyes férfi volt. Rideg, kissé flegma hozzáállása az emberekhez remek halálfalóvá tette. Veleszületett mardekáros ravaszsága és intelligenciája pedig jó szolgálatot tett kémkedései során. Egy aprócska tényezőt kivéve Piton lehetett volna Tom legjobb embere. A férfinak viszont volt egy sajnálatos rossz tulajdonsága is. Túl büszke volt. Tom úgy sejtette, ez a büszkeség adott erőt a férfinak, hogy ne féljen tőle, és megtanulja elviselni a fájdalmat sikoly nélkül. Ha valami, hát ez teljesen ki tudta hozni a sodrából Tomot. Volt viszont egy másik dolog is, amit nem bírt elviselni a kémben. Tekintve, hogy Perselus milyen jó oklumentor, Tom nem egyszer igen bosszús lett, amiért csupán az ő fejébe nem sikerült beférkőznie. Pedig ő volt Anglia, ha nem a világ legjobb legilimentora. Amiért viszont megrendült a bizalma halálfalójában, az egy nem régiben tett felfedezés volt.

– Felelj a kérdésemre!
– Dumbledore kétségbe van esve, és a megoldást kutatja. Engem kért meg rá, hogy derítsek ki minél többet a démonról – válaszolta Piton. Tom nevetve állt fel székéből.

Még hogy megoldást! Nevetséges. Talán még ha egy szimpla démonról lenne szó, de így? Bájitalmestere értetlenül nézett rá. Nem véletlenül. Mindig is óvatosan bánt a saját kis ügyeivel. Így a férfi sem tud mindent a tervéről. Nincs tisztában azzal, hogy milyen fajtájú démont is idézett, hogy ki is pontosan. Úgy tervezte, soha nem is fogja a tudtára adni. Elég volt annyiról tudnia, hogy idézésre készül, mást nem is akart. Most pedig magára vonta a vén kecske figyelmét. Eddig minden a terv szerint alakult.

– Keressen csak az öreg! Mire talál megoldást, már rég elkésett vele! – mondta Tom, és hangja eltökélten csengett.
– Talán már meg is kapta amit akart, Nagyuram? – kérdezte Perselus. Tom villámló szemekkel nézett halálfalójára.

Három hónapja vette észre először. Egy egyszerű halálfalógyűlés volt. Benne akkor még csak pár napja fogant meg az ötlet, hogy az alvilágból kérjen segítséget. Épp azon merengett, honnan szerezhetne több információt a démonidézésről, amikor egy legyet látott leszállni a terem hosszú, ovális asztalára. Szórakozottan repítette magához a rovart, miközben egyik talpnyalója épp sikereit ecsetelte. Ösztönösen tapogatta le varázserejével a betolakodót, aztán nyugtázva, hogy a légy nem áll semmilyen kémbűbáj alatt, illetve ő maga sem varázslény, eleresztette a vergődő élőlényt. Ezután gondolkodás nélkül tapogatta le a szobában lévőket, pusztán unaloműzés céljából. Nem számított eredményre, de legalább nem unja magát halálra. Ekkor vette észre. Tom azonnal észbe kapott és sokkal nagyobb figyelmet fordított a nonverbális bűbájra. Egyik halálfalója komoly erőfeszítéseket tett, hogy elrejtsen valamit. Tom hamarosan meg is találta a forrást, aki nem más volt, mint egyik legfőbb embere, Piton. A férfi nem vette észre, hogy letapogatják, ahogy a többi agyatlan sem. Bár Tom szerette a nyers, erős mágia kimutatását, remek észlelhetetlen varázslatai is voltak. Az, hogy eddig miért nem használta őket, viszont rejtély volt. Tom jobban megvizsgálta Perselus varázslatát. Bár nem ismerte a bűbájt, amit a férfi használt, hatalmas energiába került fenntartani. Tom így elvetette az ötletet, hogy Piton esetleg egy sebet, vagy valamilyen látható dolgot rejtegessen. Ahhoz ugyanis nem volt szükség ilyen erős bűbájra. Akkor viszont mit akar elrejteni előle? A megoldás villámcsapásként érte.

– Van még más jelenteni valód? – kérdezte Tom, miközben Piton szemébe nézett. A férfi szemrebbenés nélkül tűrte, hogy legilimentálja, de mint mindig, most is csak üresség várt rá odabent.
– Nincs. Jelenleg minden csendes, Nagyuram.

Tom hitte is meg nem is. Kiterjesztette erejét és a következő pillanatban már észlelte is a Pitont folyamatosan körülvevő rejtő bűbájt. Érezte, ahogy elönti a düh, de igyekezett elfojtani. Új külseje sokkal kifejezőbb volt, mint a régi. Most már sokkal jobban kellett vigyáznia arcizmaira. Főleg, amikor olyan patkányokkal állt szemben, mint Perselus Piton. Szeretett halálfalója ugyanis nem mást takargatott, mint saját varázserejét. Amikor erre Tom rájött, azonnal gyanakodni kezdett a férfi hűtlenségére. Ezidáig azonban még nem talált bizonyítékot az árulásra. Mivel a Piton által szállított információk értékesek voltak, Tom úgy döntött, megtartja a férfit, és közben óvatosan bánt a vele megosztott információkkal.

– Erről a találkozóról ne számolj be az öregnek! – utasította színtelen hangon halálfalóját, majd az előtte elterülő papírokra fordította figyelmét.
– Értettem – mondta Piton.
– Elmehetsz – bocsátotta el a férfit Tom.

Perselus távozása után Tom a laborjába ment, ahol előkereste a bájital könyvét, amiben utánanézett a leghatásosabb fogamzásgátló bájitalnak. Átfutotta a hozzávalók listáját, aztán elővette a hozzávalókat és nekilátott a bájital elkészítésének. Két óra múlva már a kész főzetet öntötte a fiolába. Mindent megtisztított és elpakolt, hogy aztán elégedetten rejtse el a bájitalt az asztal rejtett fiókjába.

– Hamarosan minden az enyém lesz – suttogta maga elé, majd egy gonosz mosoly bújt meg szája szegletében.

Már este volt, mire végzett, így felment a szobájába, hogy lepihenjen egy kicsit vacsora előtt. Elheveredett a kanapéján, feje alá rakta a kezeit és a plafont bámulta. Nem volt álmos, de nem is aludni akart. El kell kezdenie a felkészülést egy támadásra, hogy kipróbálhassa újonnan szerzett hatalmát. Az igazat megvallva aggódott. Bár Lucifer erejét érezte magában, de azóta mintha semmi sem változott volna. Valóban megkapta azt a hatalmat, amire vágyott? Vagy a démon átverte? Választ akart a kérdéseire, mielőtt bevállalja a saját részét az alkuból.

Egy mugli város megtámadása talán nem lenne rossz kezdet. Viszont addig nem tud semmit sem csinálni, míg az emberei vissza nem térnek a mostanra kiadott küldetéseikből. Így a mostani legfontosabb feladata Lucifer szórakoztatása volt. Tartott tőle ugyanis, hogy a démon hamar megunja a földi életet, és unalmát vele akarja majd elűzni.
Gondolataiból hamarosan egy hangos pukkanás szakította ki. Az egyik házimanója jelent meg előtte.

– Uram, a vacsorája tálalva. Sajnálom, de Vendég uram kizavart a szobából, és nem tudtam felszolgálni az ételt – mondta a manó, miközben a kezét tördelte idegességében.
– A francba – motyogta maga elé. – Izzy, mostantól a reggelit és a vacsorát én viszem a vendégünknek. Kényes a felszolgálásra.
– Értettem, Uram. Izzy szól a többieknek is – felelte a manó, majd egy mély meghajlás után távozott.

Tom felállt a kanapéról, aztán elment Lucifer vacsorájáért, amivel aztán megállt a férfi szobájának ajtaja előtt. Mielőtt bárhogy jelezhetett volna, hogy meghozta a vacsorát, az ajtó kinyílt.

– Mondtam valamit. Emlékszel? – kérdezte Lucifer hidegen.
– Emlékszem. Nem fog többé előfordulni – mondta Tom, és ellépve mellette bement a szobába, aztán lerakta az asztalra a tálcát. Lucifer megállt mögötte, majd éles körmével kínt okozó sebet ejtett Tom nyakán, akinek arca megvonaglott, és teste megmerevedett, ahogy visszafogta a fájdalmas nyögést.
– Ne feledd, amit adtam, azt el is vehetem. Az életeddel együtt. Nem ajánlom, hogy magadra haragíts. Megértettél? – kérdezte suttogva, fenyegető éllel a hangjában.
– Természetesen. Óhajtasz még valamit tőlem? – kérdezte Tom, és oldalra fordította a fejét, hogy hátra sandíthasson a férfira.
– Meglátjuk. Ülj le – mondta Lucifer, és miután is Tom helyet foglalt, leült.

A Pokol ura egy szót sem szólt hozzá a vacsorája alatt, csak őt fürkészte hideg, szürke szemével. Tom pedig állta a pillantását, ahányszor összetalálkozott tekintetük. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy miért kell ott ülnie. Pusztán szeszélyből? Talán a semmiért ül ott, és figyeli, ahogy Lucifer elfogyasztja a vacsoráját. Eddig nagyon úgy tűnt számára, hogy ez az egész ott tartásának a lényege. Keresztbe tette karjait a mellkasán, majd tekintete a szobában járt egyik tárgyról a másikra. Szívesen vacsorázott volna már ő is, hogy aztán nyugodtan elvonulhasson. A nyomasztó csönd is kezdett az idegeire menni.

– Mindenképpen fiút kell szülnöm? – kérdezte végül, hogy valamivel megtörje a csendet.
– A fő, hogy életrevaló, erős gyermek legyen – felelte Lucifer.
– Vagyis jobb lenne, ha fiú születne – jegyezte meg Tom. Válasz nem érkezett. Kezdett elhatalmasodni rajta a feszültség. Lenne ennél jobb dolga is, mint itt ülni és várni hogy… Na végre! – Elmehetek? – kérdezte, amikor a démon végzett az evéssel.
– Menj!

Tom magához vette a tálcát, aztán elhagyta a szobát, közben mintha egy mázsás teher hullott volna le róla. Visszanézett a szoba csukott ajtajára. Tehát ez volt a cél! Lucifer folyamatosan nyomás alatt tartotta a varázserejét, amíg a szobában volt. Túlságosan lefoglalta a düh és a zavartság, amit a másik mellett érzett, ezért nem vett észre az egészből semmit. Milyen ostoba hiba! Érezte, ahogy Lucifer ereje a szobában még mindig kavargott. A Pokol ura most biztos ostobának nézi, amiért még olyan nyilvánvaló dolgot sem vett észre, hogy tesztelik az erejét. Egy percet adott magának, hogy elmerüljön a megalázottság mocsarában, majd gondolatban megszabadult az érzéstől és lement az étkezőbe.

A következő három nap unalmasan telt mind Tom, mind Lucifer számára. A reggelek ugyanúgy kezdődtek. Tom felszolgálta a reggelit, majd a vacsorát, aztán ő is elfogyasztotta a sajátját. Most már minden alkalommal érezte Lucifer erejét a sajátjának feszülni. Így ezek az étkezések sokkal inkább néma csatákká alakultak Tom szemében, és bár úgy gondolta, jól reagál ezekre a támadásokra, mégis napról napra egyre gyengébbnek érezte magát.

Lucifer egyre többször hagyta el a szobáját, és sétált a kúriában, vagy éppen akörül. Tom néha azon kapta magát, hogy már nincs egyedül, és egy hideg szürke szempár figyeli minden mozdulatát. Megesett, hogy néha ugyanezt csinálta ő is akkor, amikor a Pokol ura a kúria kertjében vagy a birtokon sétált. Egyik nap viszont úgy tűnt, hogy Lucifernél betelt a pohár.

– Unatkozom! Szórakoztass! – rontott be a szobába Lucifer feldúltan. Tom meglepetten nézett fel a parancsra.
– Tessék? Megmondaná, ó, Nagyságos uram, hogy mégis mivel foglaljam le magát? – kérdezte Tom kissé dühödten. Tudta, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de nem tudta még a mai napig sem, hogy mivel foglalhatná le a Pokol urát. – Miért nem olvasol? Hatalmas a könyvtár, biztos találnál valamit.
– Nem érdekel, hogy ti, ostoba emberek miket hordtatok össze – felelte Lucifer, mire Tom frusztráltan túrt bele a hajába. Már vagy két napja nem aludt rendesen, és most még ez is.
– Pedig muszáj leszel kitalálni valamit. Nem vagyok udvari bolond, se szolga. Velem szolgáltatod fel a reggelidet és a vacsorát. Legyen elég belőlem ennyi – kelt ki magából végül Tom.

Tettének súlya csak akkor jutott el tudatáig, amikor Lucifer előtte termett, és a nyakára szorított ujjakkal fél méterrel elemelte őt a földtől. Tom megpróbált kiszabadulni az őt vasmarokkal szorító kézből, miközben levegőért kapkodott.

– Milyen csodás arckifejezés! Érezd csak, ahogy minden porcikádat átjárja az érzés, ahogy nyomorult életedért küzdesz, halandó! – búgta Lucifer elégedetten, és még jobban rászorított a kezében tartott nyakra.

Tom szemei előtt fekete pöttyök jelentek meg. Mielőtt elnyelte volna a sötétség, a szorítás hirtelen megszűnt, ő pedig Lucifer lábainál terült el a földön. A levegő fájdalmasan töltötte meg újra tüdejét, miközben köhögve simította ujjait a torkára. Dühös, villámló tekintettel nézett fel a másikra. Lucifer elégedett mosollyal nézett le rá, majd leguggolva, ujjai közé csippentette Tom állát.

– Gyönyörű tekintet – mondta Lucifer, miközben hüvelykujjával végigsimított a vastag ajkakon. Tom döbbenetében nyitva felejtette száját, így az ujj hamarosan behatolt ajkai közé. – Szopd úgy, mintha a farkam lenne a szádban! – érkezett a határozott parancs.

Tom legszívesebben ráharapott volna az ujjra válaszképpen, de nem akarta megtapasztalni, milyen büntetés várna rá utána. A torka még nem heverte ki az előzőeket. Kihívóan nézett fel Lucifer szemébe, miközben megszívta a férfi ujját.

– Látod, tudsz te engedelmeskedni, ha akarsz. Ajánlom, válogasd meg a szavaid, különben nem úszod meg ennyivel. Megértetted? – kérdezte Lucifer egy gúnyos mosoly kíséretében, miközben kirántotta ujját a fogva tartó ajkak közül. Tom némán bólintott. – Helyes! Megnézem azt a szörnyű könyvtárat. Este várlak a vacsorámmal – mondta, aztán távozott a helyiségből.

Tom feltápászkodott a földről, majd öntött magának egy pohár vizet. Megköszörülte a torkát és végigsimított a nyakán. Tompán, de még érezte a fájdalmat. Az íróasztalán heverő iratokra nézett, miközben arra gondolt, hogy Lucifer vajon tényleg keresgél-e a könyvtárában.
Keze erősebben markolt a pohárra, amint eszébe jutott, hogy mit élt át az előbb. A tehetetlen düh azonnal elöntötte, és a következő pillanatban szitkozódva nézett véres, üvegszilánkos kezére, majd a földre hullt pohár maradványaira. Egy intésére a pohár újra ép volt és a helyére került, aztán a kezén ejtett sebeket is begyógyította, a vért eltüntette. Tom megtámaszkodott az asztala szélén, amit megmarkolt, és lehajtotta a fejét. Teste remegett az elfojtott dühtől. Nem fog részt venni ebben az idomítási játékban. Ő a Sötét Nagyúr, nem hódolhat be még a Pokol urának sem! Senki sem csinálhat belőle egy szófogadó pincsit! Egy hatalmas sóhajjal túrt bele a hajába, miközben kiegyenesedett. Megkerülte az íróasztalát, aztán leült a székébe, maga elé húzva a papírjait. Ott folytatta a jegyzetei átnézését, ahol abbahagyta.

Tom hamarabb elfogyasztotta a vacsoráját, és mielőtt távozott volna az étkezőből, az asztal végében elhelyezett, megrakott tálcára pillantott. Nem fogja felvinni. Elege volt az egészből. Nem fog úgy ugrálni, ahogy a másik fütyül. Felment a szobájába, és miután becsukta maga mögött az ajtót, egy záróbűbájt szórt rá. Pár pillanatig figyelte a zárt ajtót, és a szíve hevesebben kezdett verni, miközben feszült csöndben teltek a percek. A falon függő órának kattogása hangosabbnak hatott, mint eddig bármikor. A fülében hallotta vére dübörgését, ami egyre jobban elnyomta az óra hangját. A félelem kezdett elhatalmasodni rajta, ahogy egyre hosszabbra nyúlt az idő. Talán ez volt az utolsó húzása. Elhátrált az ajtó közeléből, amint megérezte a hatalmas erőt közeledni azon túl. Lucifer elvesztette a türelmét.

Tomban düh és félelem kavargott. Dühös volt magára, hogy ilyen gyenge a másikkal szemben. Viszont egy percig sem fogja megbánni, amit tett. Akaratlanul is összerezzent, amikor a következő pillanatban az ajtószárnyak kirobbantak a helyükről. Egy nonverbális varázslattal védte meg magát a felé száguldó faszilánkoktól. A következő pillanatban megjelent kezében a pálcája, amit Luciferre fogott.

– Stupor! Petrificus totalus! Relaxo! – kiáltotta egymás után a varázslatokat, amiket a démon könnyedén kivédett egy apró legyintéssel.

Tom dühében és egyre nagyobb kétségbeesésében folyamatosan mondta ki rá az összes ismert ártást és átkot. A legegyszerűbbtől a legsötétebb varázslatokig, de egyik sem ártott a férfinak, aki már szándékosan hagyta, hogy a próbálkozásai célt érjenek és testén egyszerűen szertefosszanak.

– Crucio!
– Van még? – kérdezte szórakozottan Lucifer, miközben figyelte a kétségbeesetten küzdő férfit.
– Avada Kedavra – mondta ki rekedten az utolsó átkot Tom, ami célt érve zöld ködként vált semmivé.

Tom végül zihálva, kimerülten és reményvesztetten állt a másik előtt. Lábai megremegtek, ahogy az erő kezdett kiszállni belőlük. Végül összerogyott, amint megpróbált tenni egy lépést hátra, az ágy felé. Hitetlenkedve nézett fel Luciferre. Egyetlen varázslata sem használt, mindegyik megsemmisült, vagy lepattant róla. A Pokol ura fölé magasodva nézett rá rideg szürke tekintetével. Teljesen tehetetlenné vált ellene. Még csak egy karcolást sem tudott rajta ejteni, semmit. Ökölbe szorította a kezét, miközben Lucifer továbbra is némán állt fölötte.

– Holnap estig nem akarlak látni. Várni fogom a vacsorám – mondta hűvös hangon a Pokol ura, majd megfordulva elhagyta a szobát.

Tom pár másodpercig még ült a földön, végül feltápászkodott és a legyőzöttség keserű érzésével elment zuhanyozni. Mire visszatért a szobájába, a manók éppen megjavították az ajtót, aztán távoztak. Ő befeküdt az ágyba, és a kimerültségtől azonnal el is aludt.

Másnap könyvekbe és a papírokra vetett terveibe temetkezett, hogy egy pillanatra se jusson eszébe az este történtek.

Amikor elérkezett a vacsora ideje, egy megrakott tálcával nyitott be Lucifer szobájának ajtaján. A férfi ott ült az asztalnál, és tekintetével Tomot követte. Most is csak az a fekete selyem nadrág volt rajta, ami találkozásukkor is. Tom eltöprengett rajta, vajon nem kellene adni valami öltözéket a másiknak? Bár Lucifer nem tette szóvá, bizonyára nem utasítaná vissza az ajánlatot. Tom lerakta elé az ételt, aztán helyet foglalt, ahogy a többi napon is. Lucifer elégedetten nézett végig rajta.

– Megy ez – jegyezte meg a démon, majd hozzálátott a vacsorájához.

Az erejét érő támadások most is, mint mindig, menetrend szerint érkeztek. Tom érezte, hogy napról napra nehezebb ezeket szó nélkül állnia. Miután Lucifer végzett, már vette volna magához a tálcát, amikor a másik megállította.

– Még nem mehetsz el! Vetkőzz!
– Meztelenre? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel. Nem értette, mi ez ilyen hirtelen?
– Csak tedd, amit mondok. – Megszokhatta volna már, hogy kérdéseire nem kap választ. Engedelmeskednie kellett. Felállt és vetkőzni kezdett.
– Fordulj meg! – parancsolt rá Lucifer, miután felsőtestét lemeztelenítette. Lassan tett eleget a parancsnak, miközben végig magán érezte a másik vizsgálódó tekintetét. Tom teste izmos volt, és egyáltalán nem volt sovány. Erre mindig is nagy gondot fordított, bár sokkal inkább egészsége megőrzése céljából, sem mint a látvány kedvéért. – Jó, úgy látom nem kell változtatni az étrendeden.
– Most komolyan azért vetkőztettél le, mert biztosra akartál menni, hogy nem kell felhizlalnod? – kérdezte Tom hitetlenkedve és mérgesen, miközben visszafordult felé.
– Részben. Másrészt viszont tudni akartam, mennyire lettél kezelhető a tegnap esti akciód után. Ha ilyen engedelmes leszel a továbbiakban, akkor jóban leszünk – mondta Lucifer színtelen hangon. Tom keze ökölbe szorult a teste mellett.
– Remélem jól szórakozol – morogta Tom dühösen nézve a másikra. Lucifer elmosolyodott.
– Természetesen. A tested edzett és erős, tökéletes ahhoz, hogy elbírd az erőm és megszüld a gyermekem. Igaz, hogy keskeny a csípőd, de nem is természetesen fogod a világra hozni. Ez nem gond – mondta Lucifer, majd felállt és körbejárta Tomot.

Megállt mögötte, és végighúzta ujjait a gerince mentén. Tom beleborzongott az érzésbe, miközben egy elégedett mordulás hallatszott mögüle. Lucifer Tom hátának simult, egyik kezét pedig a hasára simította.

– Milyen merev lett a tested. Csak nem félsz? – kérdezte Tom fülébe suttogva.
– Nem. Egyáltalán nem félek – mondta Tom, és igyekezett, hogy hangja ne árulja el.
– Hazudsz – suttogta egy elégedett mosollyal Lucifer, majd megnyalta a másik nyakát. – Ez az íz bizony a félelemé. De ne aggódj, csak az ostobák nem félnek. Csalódott lennék, ha te is az ostobák közé tartoznál, de ugye nem akarod, hogy csalódott legyek? – duruzsolta a fülébe és lejjebb csúsztatta a kezét Tom férfiasságára, mire a másik levegő után kapott. – Ugye nem akarod, Tom?

Lucifer rendületlenül simogatta tagját. Tom teste égett és remegett, ahogy Lucifer egyre közelebb űzte őt a beteljesüléshez. Végül fájdalommal vegyes élvezet hangja szakadt fel torkából, amikor Lucifer a vállába harapott, és azzal egy időben Tom a kezébe élvezett. Miután a másik ellépett a háta mögül, zihálva csuklott a földre, megtámaszkodva maga előtt. Válla a fájdalomtól lüktetett azon a részen, ahol Lucifer megharapta, és úgy érezte, mintha meleg folyadék kezdene folydogálni a hátán lefelé.

– Felöltözhetsz és elmehetsz! – lépett el mellette Lucifer.

Tom felnézett rá, aztán felállt, hogy felöltözzön. Az ingét nem vette magára. Nem akarta feleslegesen összevérezni, így azt a kezében fogta, miközben intett egyet a tálca felé, ami eltűnt az asztalról. Egy mogorva pillantást küldött Lucifer irányába, aztán távozott a helyiségből. Éhes volt, és a válla egyre jobban lüktetett a fájdalomtól. Úgy döntött, hogy először rendbe szedi magát. A szobájába ment, ahol ledobta a ruháit és elment zuhanyozni. A vízzel kimosta a sebet, majd megnézte, és amikor hozzáért, fájdalmasan rándult össze. Szitkozódva döntötte homlokát a fekete csempének, miközben a víz a hátát mosta. Amint végzett a tisztálkodással, begyógyította a sebet. Végül megtörülközött, és felöltözve lement az étkezőbe.

Tom még tartogatta a fogamzásgátló bájitalt, de a ma este történtek után már nem merte tovább halogatni a bevételét. Egy nap egyébként is kell, mire teljesen kifejti a hatását. Ezzel az elhatározással ment az irodájába, ahol a rejtett fiókból elővette a kék színű bájitalt tartalmazó fiolát. Egy pillanatig sem gondolkodott tovább. Kiitta a tartalmát, és megsemmisítette az üres fiolát.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)