Mindent Jamesért.. írta: Snave

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alig telt el egy hét a nyári szünetből, Sirius mögött már csapódott is az ajtó. Súlyos bőröndjeit maga után cipelve lépkedett az utcákon. Fogalma sem volt, merre megy, de annyi biztos, hogy minél távolabb otthonról. Minden évben ugyanezt játszották: Sirius hazament, a családja magasról tett rá, vagy ha éppen feltűnt, hogy ő is otthon van, akkor csak az állandó piszkálódást kapta, amiből elege lett. Na meg az örök téma, a valamilyen Nagyúr, aki egyre erősebb és egyre több ember áll mögé, többek közt a saját bátyja, akinek a példáját neki is követnie kellene. Siriust teljesen hidegen hagyta, milyen szektákba lép be fivére. Kisgyerek kora óta tudta, hogy a nézeteik szöges ellentétben állnak.

Végül ezt a napot választotta arra, hogy végképp elhagyja a szülői házat. Soha többé nem akart visszatérni, s tudta, szülei sem engednék már többé át a küszöbön. Ők már nem egy család, sőt, igazából eddig sem voltak igazán azok. Sirius sokkal inkább érezte a Potter vagy Lupin családok tagjának magát, mint a sajátjáénak. Regulusszal például már öv éve nem beszélt, nem is hiányoztak egymásnak. Gyűlölte a családját, a rokonait, az összes unokatestvérét, felmenőjét és azok leszármazottait. Ahogy egyre messzebb járt otthonról, eldöntötte, hogy nevet is fog változtatni. Aztán rádöbbent, hogy inkább nagy és nemes cselekedeteket fog véghezvinni a saját nevével, hogy bemocskolja a Black név több generációs fekete fényét.

Gondolataiból csak az ébresztette fel, hogy megérkezett a Foltozott Üst elé. Hamar be is ment, kivett magának egy szobát, amit előre kifizetett a következő öt napra. Ennyi idő talán elég lesz, hogy beszélhessen Jamesszel, hogy mi történt, és hogy ki kellene találniuk valamit, mert nem maradhat ott örökre. Barátja gazdag családból származott, így remélte, hogy talán van egy ócska kis örökölt viskójuk valahol távol, Londontól, ahol ellakhat, amíg nem talál magának munkát az iskola után. Azt sem bánná, ha egyedül lenne. Most úgyis arra van szüksége egy kicsit. Még túl kell tennie magát agyilag az egy hetes állandó veszekedésen a volt szüleivel, na meg persze ezen a megmagyarázhatatlan érzelmi tengeren, ami azóta kísérti, hogy először megcsókolta Perselust.

Hiába volt nyár, még mindig csak a mardekáros körül járt az esze. Néha, esténként olyannyira felemésztette a vágyakozás, amit iránta érzett, hogy párszor már leült, hogy levelet körmöljön neki, de aztán minden egyes alkalommal megragadt azon a ponton, hogy mégis hogyan szólítsa meg? Vagy ha azon még túl is lendül, hanyag módon átugorja, mégis mit írjon? Elvégre mégsem hívhatja randira csak úgy! Főleg azok után, amit évekig műveltek vele Jamesszel. A fiú savanyú humorát ismerve az összes válasza egy beutaló lenne a Szt. Mungóba.

Pedig ha átugorhatnák ezt a fejezetet, mikor nem is szólnak egymáshoz, hanem már beszélgetnének, Merlin ne adj’, barátok lennének, mennyivel egyszerűbb lenne a dolog! Talán egy beszélgetés közepén váratlanul megcsókolná, s nem engedné el őt soha többé. Talán egy nap, mikor már a RAVASZ vizsgák is lementek, besétálhatnának a Nagyterembe kézen fogva, s leülhetnének egymás mellé, mint egy igazi pár. Talán egy nap nem is lenne egyedül abban a házban, hanem Perselus is ott lenne vele, mikor éjszakákon át beszélgetnek és a téli havazás közepén ülnek összebújva a kandalló előtt. Talán egy nap még James is megértené, hogy ezt a fiút nem csak gyűlölni lehet…

Sirius fájdalmasan felnevetett. A saját érzéseinél hihetetlenebbnek már csak az tűnt, hogy James egyszer megkedvelje Perselust. Meg sem próbálna másképp gondolkodni, mint eddig tette. Nem lenne képes valaha olyat mondani, hogy megbánta, amit tettek. De Sirius nem is tudta ezért vádolni őt, elvégre ő maga is ilyen volt, amíg el nem kezdett gondolkodni. Akkor jött rá, hogy ők közelebb állnak egymáshoz, mint azt valaha gondolta. Kettejük élete olyan hasonlósággal bírt, hogy ha másokat nézett volna, talán még azt is elhinné, hogy testvérként nevelték őket.

A fiú fájdalmasan hanyatt dőlt az ágyon, s hatalmasat sóhajtott. Az egyetlen kiút a végtelen őrületből, ha egy másikba hajtja magát. Bármennyire is mondta magának, hogy nem számít, hogy eljött otthonról, ez így van rendben, mégis csak belevetette magát az önálló életbe alig tizenhét évesen. Most kereshet magának munkát, rendes szállást, amit meg is tud fizetni, ételre valót és persze most már rázuhan az a teher is, amit évről évre meghallgat otthon, hogy mennyire sokba kerül egy ilyen ki vakarcs iskolakezdése, mint amilyen ő. És a legszebb, hogy ezek az időszakon lehetőleg úgy kellene túlesnie, hogy az a körülötte lévőknek fel se tűnjön igazából. Nem szívesen szeretett előállni az érzelmeivel, bár ez alól Remus mostanában kivételnek bizonyult.

Ahogy becsukta a szemét, ismét Pitont látta maga előtt. Nem érdekelte, hogy egy véletlen csepp Veritaserum hatására mennyi mindent kotyogna ki álmában. Úgy érezte, jelenleg mindennél nagyobb szüksége van arra a tévképzetre, mely szerint ő egyszer majd boldog lesz valaki oldalán. Arra, hogy valaki talán most itt feküdhetne mellette, s szorosan ölelik egymást. Ezekkel az érzésekkel aludt el.


* * * * *



Két nap telt el azóta, hogy Sirius maga mögött hagyta egykori családját. Az első napját azzal töltötte, hogy az őrület határán sétálgatva próbálja magát túltenni élete sivárságán, viszonylag kevés sikerrel. Éjjel, mikor lefeküdt kipihenni az aznapi csalódottságát, félálomban egy-két könnycsepp is kicsordult a párnájára. Másnap reggel farkaséhesen ébredt, így kénytelen volt elhagyni a szobát, hogy valamilyen élelem után nézzen az Abszol úton.

A hosszú utcákon délelőtt még kevés varázsló járt, főként boszorkányok vásárolták az aznapi ebédre valót. Sirius reménykedett, hogy nem botlik majd ismerősbe, mivel semmi kedve nem volt azon görcsölni, hogy milyen logikus történettel állhatna elő arra a kérdésre, hogy miért van itt egyedül, és hogy élvezi-e a nyári szünetet. Magányosnak szerette volna érezni magát a zsúfolt tömegben.

Beült egy kávéra az egyik teraszra, s silány ebédjéből fel-fel nézegetett, szorgosan ügyelve rá, hogy senki ne ismerhesse fel az arcát. Fél óráig ült az asztal fölött bökdösve a tányérján lévő sütőtökös tésztát, s csak arra lett figyelmes, hogy kósza gondolataiból feltekintve egy ismerős alak jelent meg tőle húsz-harminc méter távolságban. Sirius szíve majd’ kiugrott, s érezte, ahogy arcát elönti a vér: a csont sovány alak a messzeségben úgy nézett ki, mint Perselus.

Mire megdörzsölte szemét, a fiú már sehol sem volt, így felpattant és utána eredt. Néhány boszorkány panaszos kiáltása mellett utat tört magának az utcán, de mire arra a pontra ért, ahol az előbb megpillantotta, már nem látott egyetlen férfit sem az utcán. Fájdalmasan felnevetve csóválta meg a fejét, s minden eddiginél szánalmasabbnak érezte magát. Hogy lehetett ilyen bolond, hogy azt hitte, talán ő az? És ha ő is lett volna, akkor mi van? Odamegy hozzá, és? A fiú valószínűleg minden percét élvezi a nyárnak, amiért távol vannak egymástól, miért kellene a szívbajt hoznia rá, hogy viszontlátja?

Csalódottan indult vissza a kávézóba, ahol hamar fizetett és távozott. Egyáltalán nem volt már éhes és nem szerette volna, ha továbbra is úgy ül a teraszon, hogy a tömeget vizslatja, vajon találkozhat-e a fiúval, aki napról napra jobban hiányzik neki. El kellett ismernie, hogy jelenleg az ő vigasztaló ölelésére vágyik leginkább, s hogy a titokzatos személyiségéből napról napra többet tudhasson meg.

Ismét fáradtan terült el az ágyán. Kezdte átérezni, milyen lehet szó szerint bolondulni valakiért, s életében először fogalma sem volt róla, mit tehetne azért, hogy ez a helyzet megoldódjon valahogy is. Természetesen Jamesnek nem beszélhet az ügyről, mert amellett, hogy betegre nevetné magát, valószínűleg nem is tudna élhető tanáccsal előállni, csak hogy nézesse meg magát, hátha van már ilyenre is gyógyszer.

A második napját töltötte az Abszol úton, s ez is csupán a kilátástalanságának megoldásáról szólt. Az már szinte nem is érdekelte, hogy nincs hol laknia a nyáron és hogy ez a szállás megfizethetetlen számára. Az étkezéseken úgyis sokat spórolt az elmúlt napokban. Az álom ismét azon gondolatai körül érték, hogy vajon mi lenne, ha Sirius most is megkapná, amire igazán vágyik…

Reggel ismét úgy ébredt, mintha egy percet sem aludt volna. Fáradt volt és kedvetlen. Dél körül nagy nehezen kikászálódott az ágyból, s az ablakhoz ment, hogy a nyári friss levegő felébressze. Ahogy kihajolt a párkányon, ismét egy fekete hajú, fiatal fiú alakját látta meg a messzeségben. Ilyen távolságból lehetett ugyan bárki, de Sirius mégis úgy látta, mardekáros társa az. Hirtelen jött indulatából becsapa az ablakot, s az asztalhoz lépett.

Ebből elegem van! Most vagy soha, Sirius! - gondolta magában, s elővett egy kis cetlit és egy koszos pennát. Kis baglya izgatottan huhogott és ugrált az új küldetés láttán, s alig bírta kivárni, mire gazdája kigondolja, mit szeretne egyáltalán írni.


Perselus, látni szeretnélek. Valamelyik nap gyere az Abszol útra. Fontos!
Sirius Black


Amint befejezte, végignézett a kis fecnin, s nem értette, hogy ennyire lényegre törően és egyszerűen miért nem tudta eddig megfogalmazni. Hamar összehajtogatta, majd odaadta a bagolynak, aki továbbra is fel-alá ugrált az asztalon.

- Ezt vidd el Perselus Pitonnak. Ismered őt a Roxfortból. London külvárosában lakik valahol. Menni fog? – A kis bagoly szemei olyan rosszallóvá váltak a kérdésre, hogy Sirius véletlenül elnevette magát. Hamar megsimogatta a fejét, majd ismét kinyitotta az ablakot, hogy útjára engedje. Nézte, ahogy lábán a kis levéllel távolodoik, s szívéről egy hatalmas kő esik le, gyomra viszont az eddiginél is jobban összeszűkült. Ha csak azért is menne el hozzá a fiú, hogy halálra átkozza a zaklatásért, már megérné!

Órákon keresztül járkált a kis szobában fel-alá, s már szinte tűkön ült, mire eljött az öt óra. Fél percenként nézett ki az ablakon, mikor jön végre vissza az ő szeretett baglya a válasszal, vagy akár anélkül is. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy megkapja a levelet és tudja, gondol rá.

Öt órakor végül az apró madár berepült az ablakon, s lehajtott fejjel, szégyenkezve szállt le az asztalra. Mikor Sirius odaugrott, lábán még mindig ugyanaz a kis fecni állt. Gyorsan lekapta róla, hogy belenézzen, de valóban a sajátja volt az.

- Nem találtad meg? – tátotta el száját a fiú. Még sohasem adott olyan feladatot madarának, amit ne tudott volna végre hajtani. Az állat elfordult és szomorúan huhogott párat.

– Nem baj – simogatta meg Sirius. – Ennek így kellett lennie. Úgy látszik, semmi nem akarja, hogy ez összejöjjön.

A cetlit darabokra tépte és hanyag mozdulattal szétszórta a padlón. Szitkozódva csapott párat a bútorokra, majd halványan felnevetett. Mégis hova a fenébe menekült előlem, ha még Érisz sem találja meg?



Mikor sötétedni kezdett, jobbnak látta kimozdulni egyet, mielőtt a négy fal között bolondul meg. Céltalanul indult el az utcákon, s kiélvezte, hogy már alig páran koptatják a macskaköveket. Egy-két kirakat visszaverődő fényében meglátta magát, s rá kellett döbbennie, valóban olyan szörnyen néz ki, mint ahogy érzi magát.

Belegondolt, hogy a legtöbben most valahol a nagyvilágban süttetik magukat az ismerősei közül, s még mindenki kiélvezi a diákkor utolsó éveit, mit sem törődve azzal, hogy valamikor majd súlyos problémák előtt állnak. Ezek a problémák ugyanis még nem léteztek, szinte elméletben is alig. Ő maga volt az egyetlen, aki ilyen hamar szembesült a sehová tartozás magányával. Nem gondolta volna sohasem, hogy Sirius Black, a nagy nőcsábász egyszer ilyen helyzetbe kerül, hogy senki sincs mellette.

A talpa alá került egy méretesebb kő, s ő unalmában rugdosni kezdte maga előtt. Hosszú utcák után csak akkor nézett fel, mikor a köve egy falnak csapódott. Mikor tekintetét felemelte, szíve ismét félrevert pár pillanatig. Ismét meglátta ugyanazt a sötétbe burkolózó fiatal férfit, akit múltkor, a kávézó teraszáról. Gondolkodás nélkül felé iramodott, ám az hamar eltűnt az egyik sarkon, ahonnan Sirius már nem találta nyomát. A mellkasa hevesen dobogott az ingerültség és zavar izgatottságától.

Érezte, ahogy a szemeibe ismét könnyek gyűlnek, így nyugtatásképp megfogott néhány kavicsot, majd amilyen messzire lehetett, eldobta az utcán. A túl nagyon lendület miatt térdre esett, arcát a kezébe fogta, s idegesen lélegzett.

- Az őrületbe kergetsz, Perselus! – nyögte fájdalmasan az egyik elhagyott házfalnak dőlve.

Hallotta, hogy a közelében valami megmozdul, s ijedten nézett körbe. Pár pillanat után észrevette, hogy vele szemben egy lépcsősor alatti sötétbe burkolózó, kis beugróból egy szempár tekint vissza rá. Még lélegezni is elfelejtett, mikor a félhomályban Piton bontakozott ki előtte a sötétségből. Sirius felugrott, s a kezét nyújtotta, hogy felsegítse őt is.

Mikor ott állt előtte, nem bírta türtőztetni magát. Jobb kezét a fiú arcára simította, majd elmélyülve az éjfekete szemei között közelebb hajolt, s megcsókolta. Ez a csók végre nem olyan hevességgel bírt, mint az előzőek, mivel az üzenete is más volt. Perselus megadta magát az érzésnek, s fél kézzel ő is közelebb vonta a másikat. Egyikük sem tudta elhinni, hogy ez ilyen váratlanul tényleg megtörtént.

- Hiányoztál, Sirius – súgta a fiú fülébe Perselus, mikor a csók után külön váltak, s szorosan magához ölelte.
- Te is nekem. – Csókolt a másik nyakába az említett, s teljesen beleborzongott abba, ahogy a mardekáros az ő nevét suttogja. – Gyere velem!

Sirius ujjaival a másik fiú ujjaiba kapaszkodott, s húzni kezdte maga után. Perselus nem foglalkozott vele, hová viszi, csak sétált mellette némán, miközben arca csak úgy vöröslött a zavartól, hogy nyílt utcán kéz a kézben sietnek valahová – pont úgy, mintha egy pár volnának. Szerette ezt az érzést, bármennyire is szokatlan és kezelhetetlen volt számára. Szerette, ahol Sirius ujjai az övé között vannak, ahogy az arca az övéhez ér, és főleg az, hogy ahogy hallotta, az érzelmei nem egyoldalúak többé.

A Foltozott Üstbe lépve Sirius rendelt két teljes üveg whiskyt, majd a szobája felé vezette a fiút. A kis terembe lépve Perselus furcsállva nézett a másikra.

- Miért vagy te itt?
- Ez egy hosszú történet – ült le az asztalhoz Black, s hellyel kínálta vendégét. Miután leült vele szemben, elé tolt egy nagy pohár whiskyt, a sajátját pedig felemelte. – Arra, hogy most itt vagyunk. Együtt.

Siriusban rutinosan tűnt el az ital, míg a mardekáros éppen csak belekortyolt. Nem szeretett inni, bár sejtette, hogy ezen az estén talán még szüksége lehetne rá. Ahogy arra is, hogy józan maradjon, elvégre mégis csak ketten vannak egy hatalmas ágy mellett…

- Miért futottál el, mikor megláttál? – nézett fel az asztalról Sirius.
- Nem tudom. Egy pillanatra megijedtem, hogy mit fogsz szólni, hogy… Tudod… - Perselus szégyenkezve hajtotta le fejét, de barátjának ötlete sem volt, mire gondol.
- Nem értelek. Mihez mit szólok?
- Hát hogy jelenleg nincs otthonom, hanem ott élek, ahol megtaláltál.
- Tessék? – rökönyödött meg Sirius, s figyelnie kellett, hogy el ne nevesse magát a meglepettségtől.
- Apámmal nagyon nehéz a kapcsolatom, mióta élek. Most, hogy felnőttem, nem érdekel, mivel jár, eljöttem otthonról. Nem fogok többé visszamenni. – A fiú arcát elöntötte az indulat, ahogy erről beszélt. Sirius pontosan tudta, hogy mit érez, így vigasztalásul megfogta a kezét az asztalon.
- Én is eljöttem otthonról. Ezért vagyunk most itt – mosolygott rá.
- Miért nem Potteréknél laksz?
- Mondjuk úgy, hogy ha jól sejtem, James szobájában most én lennék a plusz egy, ha érted – nevetett Sirius, s öröme fokozódni látszott, amint észrevette, hogy a másik szája is mosolyra húzódik.

- Igen, örülök, hogy Lily végül boldog lett.
- Komolyan? – vonta fel szemöldökét Sirius. Emlékezett még a pár héttel ezelőtti beszélgetésükre Jamesszel, mely szerint Perselus az egyetlen felelőse, hogy ők ketten még nincsenek együtt.
- Persze, hiszen a legjobb barátom! Miért ne örülnék annak, hogy ő boldog? Különben is, szerinted ők most miért vannak együtt? – A fiú mosolya hirtelen mindentudóvá változott, s Sirius azon kapta magát, hogy eltátotta a száját.
- Tessék? – Kezdte kínosan érezni magát, amiért szinte minden második kérdése erre az egy szóra koncentrálódott.
- Lily viszolygott Pottertől, amiért olyan kibírhatatlanul nagyszájú és beképzelt – már elnézést. Én viszont rábeszéltem, hogy menjen bele legalább csak egyszer, hogy lássa, milyen akkor, mikor csak ketten vannak és nem az Arany Duóban – már elnézést.
- Te gyűlölted Jamest, mégis elintézted, hogy élete szerelme hat év után beadja a derekát?
- Nem vagyok én olyan szívtelen kis patkány, mint aminek tartotok.

Sirius felállt az asztal mellől és a fiú elé lépett, kezét még mindig a tenyerében tartva. Lassan felhúzta a másikat a székről, hogy szemtől szemben álljanak, mindössze néhány hüvelyk távolságra egymástól. Egyik kezét a hosszú, fekete tincsek közé rejtette, másikkal a derekát fogta át.

- Tudom, hogy az elmúlt hat évet nem lehet jóvátenni. De tudnod kell, hogy rettentően sajnálom, és amíg élek, furdalni fog a lelkiismeret, amiért igazságtalanul bántunk veled. Szerintem sokkal több közös van bennünk, mint arra gondolnál, mégis úgy viselkedtem veled, ahogy velem is azok, akiket gyűlölök. Megértem, ha haragszol rám, én is ezt tenném. De amíg mellettem vagy, mindent megteszek, hogy egy kicsit elfelejthesd azt a sok rosszat, ami téged ért.

Perselus szemei megenyhültek a szavakra, s egész testében kívánta, hogy valaki vigyázzon rá, valakire támaszkodhasson, valaki boldoggá tegye, s boldog legyen mellette. Szorosan Sirius ölelésébe bújt, s száját ismét az övére simította. Nem akarta, hogy ennek valaha vége legyen. Életében nagyon sok idő után végre ismét érezte, hogy valakinek fontos, valakinek számít, hogy jól legyen.

- Perselus, kérdeznem kell valamit – húzódott kicsi távolabb a fiú, s zavartan forgatta tekintetét. – Az év végén, egyik este sétálni indultam a kastélyban. Elég késő volt már, a meccs előtti éjszaka volt és egy kis friss levegőre vágytam. A Bagolyházba mentem, de…
- Mit hallottál?
- Azt, hogy szeretsz valakit – pirult el Sirius, de látszott, hogy ez inkább az indulat és zavartság keveréke. – Aztán hazafelé Lily mondta, hogy van valakid. Vagyis nem is tudom, hogy mondta, de hogy összejársz valakivel, aki…
- Sirius, fogd már be! – szólt rá erélyesen a fiú, s viszonylag kevés sikerrel próbálta visszatartani nevetését. – Mit gondolsz, miért vagyok most itt? Miért mondtam, hogy hiányoztál és miért csókollak így? Gondolkozz, te ostoba griffendéles! – nevette a fiú, s újabb csókra húzta a másikat.

- De ha már itt tartunk – szólalt meg percekkel később a mardekáros. – Hogy lehet, hogy a nők nagy bálványa, a híres Sirius Black pont az én társaságomat keresi? Honnan jött a gondolata, hogy egy veszekedés közepén egyszerűen megcsókoljon? Azt hittem, tisztáztuk, hogy nem vagy meleg…
- Ez nem olyan egyszerű – fogott bele, s igyekezte összeszedni az érveit, de meglehetősen nehéz feladatnak tűnt a másik kárörvendő mosolyának tüzében. – Először is, az első csókunk egy félreértés volt. Semmi több! Én csak azt akartam, hogy elhallgass.
- Mondjuk azt, hogy ezt még el is hiszem. A másodiknál pedig éreztem, hogy a tested és az elveid nincsenek kifejezetten nagy összhangban. Na de aztán? Mi vezetett idáig? Elvégre az előző ilyen alkalomkor az abszolút ellentéténél tartott a beszélgetés.
- Rájöttem, hogy kellesz nekem. Hogy van valami azokban a csókokban, ami miatt úgy érzem, nagyon nagy hibát követnék el, ha nem lennél velem. Mint mondtam, több közös van bennünk, mint azt hittem. És szeretnélek megismerni – ha nem bánod.
- Tudod, erre hamarabb is rájöhettél volna – válaszolt keserűen.

- Na de mi van veled? Úgy értem, te mióta tudod, hogy… Tudod…
- Hogy meleg vagyok? Már régóta. Eleinte Lily is furcsállta, hogy a többiekkel ellentétben én nem akarok tőle többet, mint barátság. Aztán Lucius a barátom lett, nagyon jóban voltunk mindig is. Egy évvel ezelőtt összeszedtem a bátorságomat és elmondtam neki, hogy többet érzek iránta, mint kellene. Ő csak kinevetett és annyit mondott, hogy úgysem lennénk boldogok egymás mellett. Ez volt az egyetlen próbálkozásom a párválasztásban. Lily mindig mondta, hogy majd nekem is eljön az igazi, de már régen beletörődtem, hogy ez ostobaság. Erre tessék, te már megint a kivétel vagy – nevette el magát. Sirius azon kapta magát, hogy ha nem figyel jobban, ideje korán képes lenne beleszeretni a fiú nevetésébe. Még sohasem látta vidámnak, pedig ha többször előfordult volna, talán már nem itt tartanának.
- Na, várj egy kicsit. Szóval téged a csajok egyáltalán nem vonzanak. Fiúk terén pedig egyetlen próbálkozásod volt, az sem sikerült jól. Ez azt jelenti, hogy én vagyok… az első? – Ezen a ponton Piton hófehér bőre is vörössé változott. Tudta, hogy ennél intimebbé nehezen tehetnék a pillanatot, mégis nehezen beszélt ilyenekről még Lilynek is.
- Igen, te vagy. Elég vicces belegondolni, hogy életem első csókja egy félreértés volt.
- De ha ez megnyugtat, semmi más nem lesz véletlen – bújt hozzá Sirius újra, s mikor ajkaik egymásnak értek, most hevesebben vette birtokba a másikét. Nem akart olyan vágyakkal teli helyzetet kialakítani, mint anno a pincében, de szerette volna bizonyossá tenni, hogy mire gondol.

Perselus magához szorította, s az ágy felé indult vele. Túlságosan is értette az utalást, s még benne is élt az alaksori események emléke. Azóta is úgy kívánta a fiút, mint még soha senkit. Érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a vágy, s jelen pillanatban mindennél jobban kívánta a törődést és a szeretetet.

- Hé, lassíts! – szólt rá Sirius, s alig bírt ő maga is a vágyaival.
- Miért?
- Mert most indulatból teszel mindent. Azt akarom, hogy ha eljön az ideje, tökéletes legyen.
- Sirius, akkor mi most kapcsolatban vagyunk? – döbbent meg a fiú. Eddig is felfogta az eseményeket, de így kimondva már annyival több súlya volt, annyival komolyabb volt számára. Persze könnyebb lett volna átérezni, ha a másik nem nevet fel hangosan.
- Perselus, az elmúlt hetekben majdnem az őrületbe kergettél. Most, hogy velem vagy, már megbocsájts, de nem foglak elengedni! – nevetett a maga kutyaszerű csaholásában.
- Köszönöm! – nézett rá meglepetten a fiú, majd a nyakába fúrta arcát.

Aznap éjjel hosszú ideig váltották egymást a heves csókok, a szeretetteli ölelések és a meghitt beszélgetések. Ha valaki látta volna őket, valószínűleg azt hitte volna, álmodik. Hat év kellett hozzá, hogy eljussanak a halálos fenyegetések és arrogáns sértésektől odáig, hogy egy ágyban fekszenek, s a közös jövőről beszélgetnek. Szándékaik komolyságát mi sem bizonyította jobban, mint hogy még aznap este Sirius levelet küldött Jamesnek, mely szerint minden bizonnyal megtalálta élete párját, s szeretné, ha megismerné mihamarabb, Perselus pedig megírta Lilynek, hogy élete végre jobb sorsa fordult, s elérkezett az az éjszaka, amely után soha többé nem néz vissza a múltra. Az élet szépsége úgyis a jövőjében látszik. Ezzel a megnyugtató tudattal aludtak el egymás karjaiban.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)