Érted élek írta: Chii chan

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Szomorúan elmosolyodom, ez a kép egy tökéletes, idilli családot mutat. Hogyan illhetnék én bele ebbe a környezetbe? A szívemre szorítom az egyik kezemet, és elmorzsolok egy makacsul kiszökött könnycseppet. Jó pár percig állok a kép előtt, nem tudok elszakadni tőle. Egy halk hang hoz vissza az ábrándjaim közül.

- Eltévedt, uram? – kérdezi a remegő hangocska. Mosollyal az arcomon fordulok az érkező felé, egy vörös hajú, fiatal lány áll nem messze tőlem. Biztosan ő Molly lánya, mesélte, hogy hét gyermeke van, és mindegyikük ezen a birtokon dolgozik. Biccentek, majd egy kisgyerek magasságát mutogatom, a kezemmel imitálva, hogy mindenfelé futkorászik. – Daisyt keresi? – ismét biccentek. – Erre, uram, nincs messze – mondja a helyes irányba terelgetve.

Fejet hajtva mondok köszönetet a kishölgynek, és mosolyogva lépek be a szobába. Daisy sikítva ugrik a karjaimba, elvigyorodom, megpörgetem a levegőben, majd kicsit zavartan nézek az ágyon mosolygó Hermionéra.

- Csak nyugodtan, uram. A kishercegnő imádja magát, pedig nem szokott ilyen közvetlen lenni az emberekkel – meséli, de utána a szája elé kapja a kezeit. – Elnézést, már megint csak fecsegek.

Megrázom a fejemet, jelezve, hogy semmi gond, majd a szájára mutatok. Szeretném, ha mesélne a családról, Daisyről, akiről csak kedve van, meg szeretném őket ismerni. Hermione boldogan teljesíti a kérésemet, csak beszél és beszél, de utána elér egy olyan témához, amitől feszengeni kezd. Összeráncolom a homlokomat, de kérem, hogy folytassa.

Megtudom, hogy Lucius és Narcissa házassága elrendezett esküvő volt, a szomszédos királyság lányát vette el, hogy elkerüljék a háborút. Kezdetben folyton-folyvást veszekedtek, tőlük volt hangos az udvar, de ahogy megfogant Draco, mintha minden nézeteltérésük eltörlődött volna. A kis trónörökös meghozta a békülést közéjük. Boldogok voltak, és habár Narcissa több gyermeket is szeretett volna, rengetegszer elvetélt, ezért fel is hagytak a kísérletezéssel. Daisy mindenkit váratlanul ért, habár nem számítottak arra, hogy ennyi idő után lesz még egy gyermekük, Narcissa boldogan várta a lányát. Az orvosok figyelmeztették a veszélyre, de az asszonyt semmi sem érdekelte, akarta a gyermekét, bármi áron, Lucius pedig azt szerette volna, ha boldog a felesége, ezért mellette állt. A szülésnél azonban komplikációk adódtak, az asszony belehalt a rengeteg vérveszteségbe, és a lányát is csak nehezen tudták megmenteni.

Lucius, ahogy megtudta, mi történt, őrjöngeni kezdett, nem bírta elviselni a felesége halálát, és nem bírt ránézni a lányára sem, aki kiköpött mása volt Narcissának. Megtudom, hogy a mai napig ritkán foglalkozik a kicsivel, mert annyira emlékezteti a feleségére, arról viszont biztosít Hermione, hogy ettől még nagyon szereti a lányát a király. Elmeséli a hajótörést, hogy Lucius az égő kabinból mentette ki a kislányt, majd pedig a fiát is, és azóta sokan hősként tekintenek rá.

Egy halk kopogás zavar meg minket, az ajtón pedig Ginny lép be, hogy szóljon, elkészült a vacsora. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő a játékos mesedélután közben.

Daisy megint az ölemben eszik, az asztalnál mindenki végig csendben van, a gondolatainkba vagyunk merülve. Furcsa a légkör, amit nem igazán tudok hova tenni, de megpróbálok nem törődni vele. Segítek Hermionénak lefektetni a kishercegnőt, de a fürdés még velem is nehezen megy, valóban retteg a víztől, pedig ő nem is esett bele a tengerbe a hajótörés során. Ahogy elaludt Daisy, lesétálok a partra, úgy hiszem, Draco itt szeretne beszélgetni velem.

Nem találok még senkit az öbölben, ezért leülök a homokba, és a lábaimat kezdem áztatni a morajló tenger hullámaiban.

- Harry – hallok egy suttogást a tenger felől, odapillantva Neville-t látom meg. Hevesen integetni kezdek neki, majd ledobom magamról az inget és a nadrágot, és besétálok a vízbe. Amikor már majdnem a nyakamig ér a tenger, megpróbálkozom az úszással, de uszony nélkül elég nehézkesen megy, Neville a segítségemre siet, és odahúz a sziklákhoz, hogy meg tudjak bennük kapaszkodni, ő pedig rejtve legyen.

- Minden rendben van? – kérdezi aggodalmas hangon, de én csak mosolyogva bólogatok. – Örülök – könnyebbül meg. – Dumbledore őrjöng – sóhajt fel. – Nem tudja, hová lettél, de addig jó, amíg nem szerez róla tudomást, milyen szerződést kötöttél a tengeri boszorkánnyal. Az eltűnésed után rögtön hozzánk jött, de úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. – Hálásan ölelem át, amit ő szorosabbra fon. – Sok sikert, Harry, remélem, megtalálod a boldogságot – mondja kedves hangon, ám ekkor megzavarnak minket.

- Harry, itt vagy? – jön az aggodalmas hang a part felől, de megdöbbenésemre nem Draco az, hanem Lucius. Mit keres ő itt?

Neville még egyszer megölel, majd kicsit segít a víz alatt, amíg le nem ér a lábam, utána elindul vissza a tenger mélyére. Gyorsan sétálok kifelé, és amikor Lucius észrevesz, ruhástul gázol be derékig a vízbe.

- Mi az istent kerestél a tengerben ilyen későn? – kérdezi riadtan, de csak mutogatok, mintha úsztam volna. – Ez nagy felelőtlenség, mi lett volna, ha valami bajod esik?

Megrázom a fejemet, hogy megnyugtassam, ilyen szóba sem jöhet, de csak hitetlenkedve néz rám. – Fiatalok – morogja az orra alatt, ahogy kilépünk a homokos tengerpartra. Csak most döbbenek rá, hogy egy alsón kívül semmi sincs rajtam, és hogy Lucius óvón öleli a mezítelen derekamat, mintha még mindig belefulladhatnék a vízbe.

Elpirulok, majd zavartan simítom egyik kezemet az övére. Ekkor veszi észre, hogy mit is tesz pontosan, gyorsan elenged, és messzebb lép tőlem. – Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – kér elnézést, de közben tetőtől-talpig végigmér a szemeivel. A hajam vizesen tapad a testemre, próbálom a fülem mögé tűrni az össze-visszaálló tincseimet, de Lucius furcsán csillogó tekintetétől még inkább zavarba jövök.

- Hát ti meg mit csináltok? – kérdezi Draco vigyorogva nézve ránk.

- Semmit – vágja rá Lucius, amitől elszomorodom. – Harry úgy gondolta, fürdőzik egyet. Draco, tanítsd meg a barátodnak, hogy sötétedés után nem tanácsos vízbe menni – mondja mérgesen, majd elviharzik mellettünk. Nem tudom, mi történhetett, ezért csak megilletődve felkapom a levetett ruháimat, és kiülök a homokba, ahol előzőleg foglaltam helyet.

- Minden rendben? – kérdezi a szöszi, amire bólintok, és a térdeimre hajtom a fejemet. Felsóhajtok, és inkább a csillagokat kezdem bámulni. – Megzavartam valamit? – érdeklődik, de én csak megrázom a fejemet.

- Szeretném, ha mesélnél magadról, a sellőkről meg mindenféléről, de úgy nehéz, hogy nem tudsz beszélni. Holnap esetleg találkozhatnánk a könyvtárban, leírhatnád a válaszaidat.

Bólintok, majd felállok, és elindulok visszafelé. Draco mellettem sétál, de nem szólal meg. Szeretném megkérdezni, hogy mi baja lehetett Luciusnak az előbb, de nem tudom, hogyan mutogathatnám el, mi aggaszt. Végül mégis csak megpróbálkozom a dologgal. Odamutatok, ahol az előbb voltunk, majd a palota irányába, Luciusra célozva, és egy kérdőjelet rajzolok a levegőbe.

- Azt szeretnéd tudni, mi ütött apámba? – kérdi vigyorogva, válaszképp biccentek egyet, és várom a magyarázatot.

- Harry, nem lehetsz ilyen vak – neveti. – Apám féltékeny volt – mondja, de én megrázom a fejemet, nem értem, mire céloz. Az égre emeli a tekintetét, mintha ez olyan nyilvánvaló dolog lenne, és ismét beszélni kezd.

- Te mire gondolnál, ha egy férfi majdnem meztelenül jönne ki a partra, ahova véletlenül tévedtél, majd nem sokkal később egy másik férfi egészen véletlenül megjelenne ugyanott – magyarázkodik, de még mindig nem tiszta, hogy mit akar ezzel mondani.

- Rám volt féltékeny, azt hitte, hogy esetleg van köztünk valami – tagolja érthetően, de amit mond, azon elnevetem magam. Köztünk? Soha, mintha a fiam lenne, de ekkor Draco belebokszol a vállamba.

- Gondolj bele, sellőfiú, azt hiszi, hogy huszonöt éves vagy, a kisugárzásod ellenállhatatlanná tesz, és a tested sem épp utolsó – vigyorogja, majd hozzáteszi. – Plusz nézz meg engem, egészen összeillenénk, ha történetesen épp nem valaki mást szeretnék – neveti, majd megdermed, amikor rájön, hogy elszólta magát. Aha, szóval neki is van egy szerelme, vajon ki lehet az, nem nagyon láttam körülötte senkit. Jelzem, hogy erről majd mesélnie kell, és ő megadóan bólint. Helyes, ne csak én legyek már mindig a téma.

A palotába érve Draco szinte egy pillantás alatt eltűnik, még azt sem tudtam megkérdezni, hogy merre menjek vissza a szobámba. Végül megint bóklászni kezdek a folyosókon, és amikor rátalálok az egyik ismerősre, úgy döntök, ez is tökéletesen megteszi. Bekukucskálok Daisy szobájába, és elmosolyodom, ahogy megpillantom édesen durmoló alakját. Óvatosan becsusszanok mellé, magamhoz húzom, és pár perc múlva már alszom is.

Reggel ajtónyitódásra kelek fel, de Lucius dühös tekintetét megpillantva óvatosan felülök, és kikászálódom az ágyból, nehogy felébresszem Daisyt. A folyosón vár rám, ahogy kiérek, megragadja a karomat, majd elkezd az egyik irányba húzni.

- Mit kerestél a lányom ágyában? – kérdi mérgesen, amire megszeppenten kezdenék magyarázkodni, de csak megrázza a fejét, majd benyitva az egyik ajtón leültet a könyvtárban az egyik asztalhoz. Elém dob egy tollat és egy papírlapot, majd szemben velem foglal helyet. Nem értem, mi történik, máskor is aludtam az ágyában, akkor nem viselkedett így velem.

- Megismétlem még egyszer. Mit kerestél Daisy ágyában? – kérdezi dühösen. Ijedten, remegő kezekkel kezdek írni.

- Nem találtam meg a szobámat este csak Daisyét, azt hittem, nem lesz gond, ha megint vele alszom.

- Miből gondoltad ezt? Felnőtt férfiak nem alszanak kislányokkal együtt. Azt még megértem, hogy a fiam mivel bűvölt el, de hogy a lányom is… - kiabál, de én könnyes szemekkel rázom a fejemet.

- Dracóval csak barátok vagyunk, és sosem lennék képes gyerekeket bántani, sosem, azok után, hogy hogyan viselkedett velem a nagynéném és a nagybátyám.

Erre mintha engedett volna egy kicsit Lucius a merev testtartásából, de még mindig dühösen bámul rám.

- Mi a teljes neved?

- Harry Potter.

- Honnan jöttél?

- A tenger-en… túlról.

- A nagybátyádék neveltek? – kérdi, mire csak bólintok. – Miért?

- A szüleimet megölték kiskoromban.

- Milyen pozícióban voltak a szüleid?

- Ezt a kérdést nem értem.

- Milyen származásúak voltak, milyen társadalmi rétegbe tartoztak?

Erre nem szerettem volna válaszolni, de Lucius áthatóan bámul rám, így tudom, nem szabadulok addig, míg nem adtam minden kérdésére kielégítő választ.

- Királyi – írom le remegő kezekkel. Ahogy megpillantja ezt az egy szót, meglepődve néz rám.

- Herceg vagy? – kérdezi óvatosan, amire bólintok egy aprót, de kerülöm a tekintetét.
Hátradől a székében, és megint úgy figyel, hogy fogalmam sincs, mi járhat a fejében.

- Miért nem mondtad el, amikor megtaláltunk?

- Nem tartottam fontosnak.

- Ez pedig egy eléggé kiemelendő információ… Hogyan szenvedtél hajótörést? Merre tartottak?

Megremeg a testem, de szinte automatikusan kezdek el írni.

- Volt egy vihar – kezdem, de nem folytatom egy ideig, ennyiből is rájön, mi történhetett. – El akartam kerülni a koronázást, ezért megszöktem. Más céljaim voltak.

- Miféle céljaid?

- Megtalálni a boldogságot – nyújtom át neki a papírt, és közben áthatóan nézek a szemébe.

Most először remeg meg a kezében a papír, de végül nem szól egy szót sem. Feláll, és elhagyja a szobát. Egy ideig megsemmisülten ülök a széken, majd veszek néhány mély lélegzetet, és elindulok a konyha felé, azt legalább tudom, hol van. Szomorúan ülök le az asztalhoz, Draco és Lucius nincs itt, talán nem is lesznek, ám ezen gondolatomat megcáfolja a két belépő alak.

Draco vidáman köszönt, de én csak szomorúan biccentek felé. A kérdésére, miszerint minden rendben van-e, szintén csak bólintok. A tekintetével Luciust és engem vizslat, de nem szól többet, talán ő is érzi, hogy jobb, ha nem avatkozik közbe. A fojtogató légkör miatt nem próbálnak meg beszélgetést kezdeményezni, szinte egyikünk sem eszik egy falatot sem, csak turkáljuk a kiszedett ételt.

Ilyen agóniában válnánk el, ha egy panaszos sírás nem törné meg a fullasztó csendet. Hermione jön be Daisyvel a karjaiban, és már nyújtaná felém a kislányt, de én nem veszem át tőle a gyereket. Félve pillantok Luciusra, aki közöttünk jártatja a tekintetét, majd megállapodik Hermionén. – Mi baja van a lányomnak?

A dajka rám pillant, és visszahúzza magához Daisyt, habár a kicsi próbálkozna a karjaimba mászni. Lehajtott fejjel ülök, és várom, hogy mi fog történni.

- Az után, hogy Harry úrfi elment mellőle, megint rémálma volt – mondja halkan. – Nem tudom semmivel sem lecsillapítani, máskor is csak az úrfinak sikerült – pillant rám. Lucius csak egy szemvillanás erejéig gondolkodik, majd int, hogy megfoghatom a gyereket.

Kinyújtom Daisy felé a kezeimet, aki szinte repül a karjaimba, hogy elfoglalhassa a szokásos helyét. Egy ujja a szájában, feje a vállamon, a másik kezével pedig a hajamat birizgálja. Lágyan elmosolyodom, amint a karomban tarthatom, és ringatni kezdem. A sírás azonnal elhal, és hamarosan a hüppögés sincs többé. Lepillantva a gyerekre látom, hogy visszaszenderedett, ezért próbálok mozdulatlan maradni.

Lucius különös tekintettel figyel minket, majd egy sóhaj kíséretében feláll, de az ajtóból még halkan visszaszól.

- Ha Daisy felébredt, várlak a könyvtárban, beszédem van veled – mondja, mielőtt eltűnne a kétszárnyú ajtó mögött. Megriadok, hogy talán megint valami bajt csináltam, de próbálok nyugodt maradni. A reggel történteknél megalázóbb már nem igen lehet a helyzet.

- Mi a fene volt ez? – kérdezi Draco értetlenül. Megvonom a vállamat, de nem nézek rá. Elém tol egy papírfecnit és egy tollat, majd várakozóan pillant rám. Nagyvonalakban leírom, hogy mi történt, amit elolvasva Draco megcsóválja a fejét.

- Apám egy idióta – mondja, mire szigorúan nézek rá. – Most mi van? Ha így viselkedik, akkor igazat kell adnod nekem.

Megrázom a fejemet. – Lucius csak a lányát féltette, ami érthető.

- Te sosem tudnál senkit sem bántani.

- Igen, de ezt ő nem tudhatja.

- Ha nem vakítaná el a féltékenység, talán észrevenné a nyilvánvalót.

- Nem hiszem, hogy féltékeny lenne, vagy bármit is érezne irántam. Talán hiba volt idejönnöm…

- Ne írj ilyen butaságokat, húsz évet vártál rá, nem adhatod most fel. Higgy nekem, nem vagy közömbös a számára, de azt sem mondanám, hogy beléd van habarodva, hiszen ő csak pár napja ismer téged. Adj neki egy kis időt – próbál Draco vigasztalni, ami miatt elmosolyodom. Tudom, hogy igaza van, de akkor is fáj, hogy olyat feltételezett rólam.

- De Narcissa után képes lenne egy férfit szeretni? – írom le félve azt, amitől a leginkább tartok.

- Ezzel nem hiszem, hogy gond lenne. Hallottam olyan mendemondákat a palota falai közt, hogy apának még anya előtt férfi szeretője is volt – magyarázza.

- Értem, köszönöm a biztatást.

- Minden rendben lesz – mondja, mielőtt elhagyná az ebédlőt.

Sóhajtva állok fel, és lassan elindulok Daisy szobájába, habár a sajátomat még mindig nem tudom, hol van, az övét legalább megtalálom, kezdek kiigazodni ezeken a folyosókon.

Lágyan leteszem az ágyára, de azonnal mocorogni kezd, ezért inkább befekszem mellé, még ha Lucius mérges is lesz majd emiatt. Végig ott vagyok mellette, amíg fel nem kel. Csak pár órát szunyókált, de legalább most nem volt rémálma, és nekem is volt időm gondolkodni. Még mindig nem tudom, mitévő legyek.

Hermione meghallhatta a kislány kacarászását, mert pár pillanattal később megjelenik az ajtóban, és mosolyogva veszi át tőlem a kis lurkót. Idegesen indulok el abba az irányba, amerre Lucius reggel rángatott, de nem tudom, hogy pontosan melyik szobába vitt be.

Pár perce már a folyosón téblábolok, mert nem szeretnék olyan szobába bemenni, amibe esetleg tilos. Ekkor nyílik az egyik ajtó, és Lucius int, hogy menjek utána, biztosan a fel-alájárkálásom keltette fel a figyelmét. Ugyanott ülünk, mint néhány órával ezelőtt, és én idegesen játszadozom a hajammal, kerülve a férfi tekintetét.

Halkan felsóhajt, majd megköszörüli a torkát.

- Ne haragudj, amiért olyan megbocsájthatatlanul viselkedtem veled – kér elnézést, mire felkapom a fejemet. Jelzem, hogy semmi gond, de ő nem igazán figyel most rám. – Nem tudom, mi ütött belém, nem szokásom így viselkedni – szólal meg ismét, rám pillantva. Elmerülök a szürke szemekben, és érzem, hogy megint vörösödök. A papír és a ceruza még ott árválkodik az asztalon, ezért értük nyúlok, és körmölni kezdek.

- Semmi gond, én… teljesen megértem, amiért dühös lettél, de esküszöm, hogy nem akartam rosszat. Nem tudnék senkinek sem ártani – tolom elé a papírt.

- Igen, tudom, ez már a viselkedésedből is tökéletesen látszik – bólint, majd megint engem kezd bámulni. – Arra gondoltam – szólal meg végül –, hogy esetleg holnap megmutathatnánk Dracóval a várost, még nem is jártál a palotán kívül máshol – mondja, mire lelkesen bólogatni kezdek. Annyira kíváncsi vagyok a többi emberre, látni szeretném, hogy hogyan élnek, miket csinálnak még.

- Akkor ez el is döntetett, holnap reggeli után indulunk, legyél kész addigra – mondja. Kész? Csinálnom kellene valamit? Értetlen pillantásomat látva, magyarázni kezd. – Kicsit rendezettebb ruhát vegyél fel, majd szólok Mollynak, hogy készítsen neked ki valamit. Gyere, megmutatom a szobádat, hogy máskor ne tévedj el – áll fel az asztaltól. Követem, és próbálom megjegyezni az útvonalat. Ez nem is olyan vészes, hálásan bólintok neki, majd a szobába érve leheveredek az ágyra, de nem szeretem a semmittevést, ezért elindulok a konyha felé, lassan, az emlékezetembe vésve az útirányt.

Molly mellett ezúttal ott van a lánya is, és egy nagyjából Dracóval egyidős, vörös hajú fiú.

- Á, kis drágám, gyere csak, gyere, szükséged van valamire? – kérdezi, de hiába rázom meg a fejemet, leültet az egyik székre, és elém pakol egy kis édességet. Azt majszolgatom, miközben Molly néni mesél nekem a családjáról.

Megtudom, hogy a férje a kert rendben tartásáért felelős, a két legidősebb fia, Bill és Charlie pedig az istállók körül segédkezik, habár nem tudom, mi az az istálló. Percy a hivatalnoki ügyek intézését tanulja éppen, az ikerpár, Fred és George pedig a királyi család szórakoztatásáért, az estélyek megrendezéséért felelősek. Ők hárman általában a konyhában dolgoznak, de Ginny sokszor segít a cselédlányoknak a takarításban, Ron pedig az ételek alapanyagainak beszerzésében.

Csak bólogatok, hogy mindent értek. Nagyon jól elszórakoztatnak, és még arra is sikerül rávennem őket, hogy kicsit segédkezhessem a főzésben. Megtanítják, hogyan kell krumplit pucolni, hagymát szeletelni, és a különféle szószokat is lelkesen kevergetem. Az idő csak úgy repül, a nevetésünk bezengi a konyhát. Az egyik hideg szósz kevergetését olyan nagy hévvel végzem, hogy egy kicsi rám is fröccsen. Vigyorogva fordulok meg, hogy letöröljem az arcomon lefolyó lét, de Lucius kérdő arcával találom szembe magam.

Elszégyellem magam, amiért ilyen gyerekesen viselkedtem, de ő nem mond semmit, csak odasétál hozzám, és felkapva a rongyot az asztalról, lágyan megtörli az arcomat.

- Látom, jól szórakozol – suttogja nekem, válaszképp csak bólintok. – Nem kötelező segítened a palota vagy a lányom körül, hiszen te is herceg vagy – mondja, mire Mollyék ijedten kapják a szájuk elé a kezüket. Lesütöm a szemeimet, de megrázom a fejemet, jelezve, hogy ez nem okoz problémát, szeretek az emberekkel lenni, a szobámban csak unatkoznék.

- Rendben, ahogy gondolod – hagyja annyiban a dolgot, majd kisétál a helyiségből. A többiekre nézve látom, hogy teljesen ledöbbentek, és szégyenkeznek, amiért munkára fogtak egy herceget. Megveregetem Molly vállát, hogy semmi gond, de ő bűntudatosan pillant rám.

- Ne haragudjon, mi nem tudtuk – védekezik, ám én továbbra is csak mosolygok, és felmutatom a hüvelykujjamat, jelezve, hogy minden rendben van. Mivel látom, hogy kényelmetlenül érzik magukat a társaságomban, kimegyek Luciusékhoz, és az asztalnál várakozom az ebédre.

Az étkezés végeztével Lucius elsiet a dolgára, Draco pedig int, hogy kövessem. Egy eddig ismeretlen folyosóra vezet, ahol megmutatja a szobáját, egy kissé hivalkodó, de azt hiszem, pont ilyenre számítottam tőle. Sokat kérdezget tőlem, és én mindenre részletesen válaszolok. Ahogy írok a sellők világáról, rájövök, hogy kicsit vágyom vissza a vízbe, de nem annyira, mint amennyire gondoltam, hogy hiányozni fog az uszonyos élet.

Amikor rátérünk arra, hogy hogyan láttam meg Luciust húsz évvel ezelőtt, elpirulok, és minden kérdésével egyre vörösebb leszek. Azonban az átváltozásomhoz érve, egyre lassabban írok, megfontolva minden szavamat.

Amikor elolvassa, hogy mi az alku része, döbbent tekintettel bámul rám, majd fejcsóválva kezd hitetlenkedni. – Biztos, hogy ez így rendben van? – kérdezi idegesen, de én csak megvonom a vállamat.

- Már nem lehet rajta változtatni, úgyhogy felesleges azon merengeni, mi lett volna ha…

- Igen, de… Szóval mi történik veled, ha apa nem mondja ki, hogy szeret?

- Akkor vállalom a szerződés rám eső részét. Hidd el, sokat gondolkodtam már ezen én is, és most, hogy itt vagyok, már az sem érdekel, ha Lucius nem fog ugyanúgy érezni irántam. Ez a pár nap volt életem legszebb napja, ha csak ennyi adatott meg, már boldogan fogom szolgálni a tengeri boszorkányt, mert az emléketeket örökre a szívemben fogom őrizni – írom mosolyogva, a szívemre mutatva.

Draco bólint egyet, hogy megértette, majd furán pillant rám. – Néha olyan felnőttes gondolataid vannak, máskor meg úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek – teszi szóvá, min jár az esze épp. Csak elnevetem magam, és lágy mosollyal nézek rá.

- Mit vársz tőlem? Száznyolcvan éves vagyok – vigyorgom, majd újabb mondatba kezdek. – Egyszerűen csak teljesen új nekem a világotok, olyan sok minden van itt, ami nálunk lehetetlen.

- Megértem – bólogat.

- Viszont most te jössz, ki is az, akit szeretsz? – kérdezem kíváncsian.

Gondterhelten sóhajt fel, mielőtt megszólalna. – Valaki olyat, akit nem lenne szabad – válaszolja, de kérdő tekintetem láttán folytatja. – Nálunk vonatkoznak bizonyos szabályok a királyi családra, megvan, hogy milyen társadalmi rétegből választhatunk magunknak feleséget – magyarázza, mire összeszorul a szívem, akkor Lucius és én, mi nem…

- Ne ijedj meg ennyire, elvégre te herceg vagy, csak épp a sellőké – teszi hozzá, mintha hallotta volna a gondolataimat.

- De, ezt a törvényt ti nem változtathatjátok meg? – érdeklődöm.

- Lehetetlen – suttogja bánatosan. – Apának is elrendezett házassága volt – meséli, de én csak bólintok, hogy tudok róla. – Kitől?

- Hermione egész sokat tud beszélni, ha hagyják.
- Az a lány… - forgatja meg a szemét. – Hihetetlen, hogy Perselus kibírja mellette.

Aha, szóval akkor nem Hermione az, aki tetszik Dracónak, pedig először rá gondoltam, de akkor vajon ki lehet? A palota személyzetének arcát idézem fel magam előtt, mert valószínűnek tartom, hogy itt ismerkedett meg a lánnyal. Senkiről sem tudom elképzelni, hogy képes lenne elrabolni Draco szívét, egyetlen, melegbarna tekintetet leszámítva.

- Ginny az, ugye? – osztom meg vele is, kire gondolok. A meglepett pillantása tökéletes válasz a számomra.

- Honnan? – kérdezi, de csak megrázom a fejemet, végül mégis felidézem azt, amit egyszer nekem mondott.

- Egy pótmami ezt megérzi – vésem fel vigyorogva a papírra, amit amint meglát, nevetésben tör ki.

A nap hátralévő része nyugodtan telik, megvacsorázunk, és elég korán ágyba is kerülünk, hiszen holnap nagy nap elé nézünk. Végre megmutatják a várost, már nagyon izgulok.

Az éjszaka során nem ébredek fel arra, hogy Daisynek rémálma lenne, így kipihenten és izgatottan robogok le a lépcsőn az ebédlőig. Alig bírok magammal, Draco vigyorogva figyel, és Lucius is elnézően pillant rám. Ahogy elindulunk, nem a hátsó kert felé vezetnek, hanem teljesen a másik irányba. Kiérve a palotából két vörös hajú fiú vár ránk egy kádszerűség mellett, ami előtt két valami mozog. Közelebb lépkedem a lényekhez, fel sem tűnik, hogy Luciusék szó nélkül követnek. Amint kartávolságba érek a furcsa szerzetekhez, az egyikük felém fordul, és egy különös hangot kiadva felém löki a nagy fejét.

Felsikkantva, rémülten ugrom a mögöttem álló karjaiba, aki történetesen épp Lucius. Draco hahotában tör ki, és a kezeiben tartó szerelmem is felemelt szemöldökkel bámul rám. Mélyen elvörösödöm, de nem engedem ki a kezeim közül az ingjét, amiben ijedtemben kapaszkodtam meg. Oldalra pillantva látom, hogy Bill és Charlie alig bírják visszatartani a nevetésüket, amitől még inkább zavarba jövök.

Lucius lágyan letesz a földre. – Felétek nincsenek lovak? – érdeklődik semleges hangon. Megrázom a fejemet, amin elcsodálkozik, de végül nem mond mást.

Beülünk hátra a hintónak emlegetett eszközbe, Charlie vagy Bill elől foglal helyet, majd rászól a lovakra, akik erre elkezdenek húzni minket. Eltátom a számat, és körbe-körbe nézelődöm, ahogy elsuhan mellettünk a táj. Néha fel is állok, hogy jobban lássak, de ilyenkor mindig rám szólnak, hogy el fogok esni, viszont nem bírok a kíváncsiságomnak parancsolni.

- Átvehetem a vezetést? – kérdezi meg Draco látszólag unott hangon, majd ahogy kap egy bólintást, egy kacsintás kíséretében mászik a vörös hajú mellé. Ahogy egy tó mellett haladunk el, megint felállok, hogy jobban megfigyelhessem azt, de ekkor Draco ránt egyet a kötélen, és én Lucius ölében kötök ki.

Pipacspirosan tekintek fel az arcára, de ő rám sem pillant, amitől elszomorodom, nem is érdekli, hogy itt vagyok. – Fiam, elment az eszed? – kérdezi mérges hangon. – Harry meg is sérülhetett volna.

- Bocsánat, apám, azt hiszem, kicsit régen gyakoroltam a vezetést – mondja nevetéstől visszafojtott hangon.

Óvatosan kimászom Lucius öléből, a továbbiakban csak ülve nézelődök, de amint beérünk a városba, megint elfog a lelkesedés. Szinte minden nyüzsög, mint egy halraj. Kiszállva a hintóból futkorászni kezdek az épületek között, és mindent megfogdosok, ami ismeretlen a számomra. Néha meghallom Draco nevetését, de nem is törődök vele, minden olyan új, elképesztő. Csodálkozó szemekkel vizslatok végig mindent, az emberek furcsák, de egyben lenyűgözőek is.

Ahogy odaérek az egyik árushoz, megpillantok valamit, amitől elszorul a torkom. Óvatosan a kezembe veszem az egyik nyakláncot, amin pont olyan smaragdzöld színű medál van, mint amilyen a szemem is volt. Egy másodpercre a mellkasomhoz szorítom, majd szépen elkezdem visszatenni a helyére, de ekkor egy kedves hang szólal meg mögöttem.

- Szeretnéd? – kérdezi Lucius a nyakékre mutatva, de én csak megrázom a fejemet, és elsietek a másik irányba.

Van egy bábos a főtéren, aki a gyerekeket szórakoztatja a játékával, érdeklődve figyelem én is, és nevetek a vicces jeleneteken. Valami furcsa édességet is eszünk a nap végén, ami egy pálcára volt felfűzve. Úgy érzem, több hétig is el tudnék itt lenni a sok érdekesség között, habár mire elkezd sötétedni, eléggé lefáradok, mint egy jóllakott kisgyerek. Visszaszállunk a hintóba, aminek a ringatózása a tenger hullámzására emlékeztet, ezért szinte észre sem veszem, hogy elpilledek. Érzem, hogy egy puha dolognak dőlök neki, de utána csak a boldog álomképek maradnak.

Egyszer megébredek arra, hogy valakinek a karjaiban vagyok, és a fejem egy meleg mellkasnak nyomódik, de az ismerősen kellemes illattól rögtön megnyugszom, majd alszom is tovább.

Reggel egy boldog mosollyal az ajkaimon kelek fel. Csak most jövök rá, hogy én bizony elaludtam a hintóban és fogalmam sincs, hogyan kerültem az ágyamba. Zavartan vörösödöm el, de az ágyam mellett lévő kisszekrényre pillantva a lélegzetem is elakad. Az a smaragdzöld medálos nyaklánc fekszik ott, amit tegnap megláttam a városban. Könnyes szemekkel szorítom magamhoz, majd rohanok le a könyvtárba, hátha ott találom Luciust, és nem is tévedek.

Fel sem fogom, mit teszek, odaszaladok hozzá, és hálásan ölelem meg. A mellkasához fúrva a fejemet reszketegen szippantok bele az illatába, majd pillantok fel az arcára. Ellágyuló tekintettel figyel, végül ellép tőlem.

- Feltegyem neked? – kérdezi az ékszerre mutatva. Hevesen bólogatni kezdek, és hátat fordítva neki felemelem a hajamat, hogy fel tudja csatolni. Ahogy felteszi, végigcirógatja a nyakamat, amitől a testem teljesen libabőrös lesz. Leengedve a hajamat fordulok felé, és nézek a szemeibe.

Felemeli a kezét, és különös tekintettel simít végig a hajamon, majd tűri a fülem mögé az egyik elszabadult hajtincsemet. Kiszáradó ajkakkal és hevesen dobogó szívvel figyelem, mit tesz, de végül csak összeszorítja az ajkait, és visszaül az asztala mögé.

Lesütött pillákkal nézem, ahogy elővesz néhány papírt és olvasgatni kezdi azokat. Szeretnék mondani vagy legalább írni neki valamit, de nem tudom, mit tehetnék, ezért inkább lesietek Mollyékhoz.

~~.***.~~


Ma van egy hónapja, hogy ember lettem. Az elmúlt időszakban egész szépen megismertem az emberi szokásokat, de kezdek egyre jobban elbizonytalanodni. Én csak még jobban beleszerettem Luciusba, de ő mintha észre sem venne. Eleinte figyelmes és kedves volt, de egy idő után egyre kevesebbet kereste a társaságomat. Félek, hogy valami rosszat tettem, esetleg megbántottam valamivel, de hiába kérdeztem rá párszor, hogy van-e valami baj, mindig nemleges választ kaptam.

A nap nagy részét Daisyvel töltöm vagy Dracóval, esetleg a Weasley családdal, napnyugtánként pedig néha kimegyek beszélgetni Neville-lel, aki egyre jobban aggódik miattam. Egyre szomorúbb vagyok, és ezt kezdik mások is észrevenni. Draco biztat, hogy ne adjam fel, próbál olyan programokat kreálni, ami esetleg felnyitja Lucius szemét, de ő minden alkalommal kibúvókat keres, nehogy kettesben kelljen maradnia velem. Most is, nagy nehezen, de Draco rávett, hogy mondjuk azt Luciusnak, meg szeretnék tanulni lovagolni és tanítson meg, de ő azonnal tiltakozni kezdett. Még mindig félek a lovaktól, de Lucius miatt belementem volna, azonban amilyen elutasító volt, úgy éreztem, a szívem darabokra törik.

Azt mondta, majd a fia megtanít, vagy Bill, esetleg Charlie, de neki nincs ilyenre ideje. A vacsora csendesen telt, amit nem is bírtam tovább elviselni, felkeltem az asztaltól, és kimentem az öbölhöz. Odabújtam a sziklához, ami a parton van, és tökéletesen elrejt a palota felől érkezők elől. Felhúztam a térdeimet, majd zokogni kezdtem. Nem érdeklem őt, kicsit sem, arra sem méltat, hogy felém nézzen. Úgy érzem, teljesen felesleges a jelenlétem, már semmi esély arra, hogy olyan érzéseket váltsak ki Lusciusból, mint amilyeneket én érzek, ha rápillantok.

Lépteket hallok, de ahelyett, hogy felfedném a jelenlétemet, összébb húzom magam, és várok, hogy mi történik. A hangok közelednek, nem nehéz felismernem, hogy kik álltak meg nem messze a sziklától.

- Apa, miért teszed ezt Harryvel? – kérdezi szomorúan Draco.

- Nem értem, miről beszélsz, fiam.

- Ne tagadd le a nyilvánvalót – vágja a fejéhez. – Lépj már felé az istenért, mitől félsz?

- Draco, csitítsd le a hangodat – szól rá, mire a fia dühösen fújtat egyet. – Nem tűröm az ilyen beszédet, tudhatnád.

- De hát, ha ilyen vak vagy, nem tehetek mást! Egyértelmű, hogy kedveled őt, de te csak ellököd magadtól.

- Nem érzek iránta semmit – közli szigorú hangon, mire megdermedek, és újból könnyek csorognak le az arcomon.

- Apa… - kezdené, de Lucius félbeszakítja.

- Elég legyen ebből az értelmetlen vitából. Ő csak egy kiskölyök, érted? Nem akarok tőle semmit, csak egy nyűg a nyakamba a jelenléte. Nincs szükségem rá, és többé hallani sem akarok erről a témáról, világos voltam? – kérdezi indulatosan, de Draco nem válaszol neki. – Világos voltam? – sziszegi dühösen, mire Draco felszusszan.

- Igen, apám.

- Rendben, most pedig gyerünk vissza a palotába, késő van.

Megsemmisülten ülök a szikla tövében, míg teljesen el nem halnak a lépteik. Nagy nehezen feltápászkodom a homokból, majd könnyes szemekkel indulok én is vissza. Arra viszont nem számítok, hogy felérve a lépcsőn még összetalálkozok Draco és Lucius beszélgető alakjával, akik megdöbbenve pillantanak rám. Mindkettejük szemében felismerés csillan, de én nem törődök egyikükkel sem, elrohanva mellettük menekülök be a szobámba, majd vetem magam az ágyra. A nyakláncot, amit tőle kaptam, azóta egyszer sem vettem le, de most kicsatolom a nyakamból, és a szekrényre dobom.

Eszembe jut, mennyire fájt, amikor Dumbledore bezáratott, hogy ne láthassam többé Luciust, viszont az az érzés össze sem hasonlítható azzal az óriási fájdalommal, ami most a szívemet mardossa. Ugyanúgy álomba sírom magam, mint akkor.

Másnap ki sem kelek az ágyból, még sosem tettem ilyet, de úgy érzem, nincs semmihez sem energiám. Csak fekszem az ágyban, és Luciuson, a mostani életemen gondolkodom. Néhányszor kopognak, de mivel nem nyitok ajtót, nem jönnek be.

Vacsorázni sem megyek le, a vöröslő szemeimet dörgölgetem egy újabb sírás után. Magamhoz ölelem a párnámat, és a fal felé fordulva bámulok a semmibe. Újabb kopogás, majd még egy, és amikor azt hiszem, hogy megint magamra hagynak, hallom, hogy halkan benyitnak az ajtón. Nem fordulok az érkező felé, lehunyt szemekkel várom, hogy mit szeretnének.

- Harry? – hallom meg Lucius hangját, de továbbra sem mozdulok. Idesétál az ágyamhoz, majd egy gondterhelt sóhajjal leül a szélére. A vállaimra simítja a kezét, de én elhúzódóm tőle, ezzel egyértelművé téve, hogy ébren vagyok, viszont nem akarok a közelében lenni. – Harry… - szólít ismét, de én csak reszketegen levegőt veszek.

- Amit… amit odalent hallottál, az… - vesz egy mély levegőt ő is, mielőtt folytatná. – Higgy nekem, nem úgy értettem, ahogyan hangzott – mondja, de én erre villámló szemekkel fordulok felé. Nem? Hogy máshogy lehet azt érteni? Legszívesebben ezeket kiabálnám felé, de a hangom elvesztése ezt lehetetlenné teszi, így marad a dühös tekintet.

Azt hiszem, még sosem néztem rá ezelőtt mérgesen, ezért is lepődik meg annyira a szikrákat szóró pillantásomtól. Kipattanok az ágyból, kihúzom a kisszekrény fiókját, amiben a tollat és a papírt tartom, majd remegő kezekkel, de gyorsan körmölni kezdek.

- Ne aggódj, már csak két hónapig kell ezt a nyűgöt elviselned – írom le sietve, majd tartom elé.

- Ezt hogy érted? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

- Két hónap múlva hazahajózóm, és többé nem láttok.

Erre elsötétül a pillantása, majd megragadja a karomat.

- Nem szeretem a fenyegetőzéseket – sziszegi dühösen, de én kirántom a kezemet a szorításából.

- Ez nem fenyegetés, ez tény. Ha nem lennék kolonc a nyakadban, akkor is ez történne. Semmit sem változtat a hazamenetelemen az, hogy mennyire gyűlölsz – írom le könnyes szemekkel, majd elé lököm a papírt.

Az ablakom elé állok, és a tengert kezdem bámulni, szeretem, hogy innen rálátni a kis öbölre. Nem érdekel a bosszús sóhaj, ami a szerelmem felől jön. Szerelem? Az volt vajon? Az én részemről biztosan, hiszen még most sem tudok igazán haragudni rá, pedig nagyon szeretnék.

Hirtelen érzem meg, hogy egy meleg test nyomódik nekem hátulról, és egy tenyér simul a derekamra. – Nem gyűlöllek, Harry – morogja a fülembe, amitől megremeg a testem. A fejét a hajamba temeti, és érzem, hogy beleszippant, mint ahogyan én is tettem, amikor először voltam a karjaiban a tengerparton. Reszkető lábakkal állom végig, ahogy eltűri a hajamat, majd visszacsatolja a nyakláncot, amit vett nekem.

- Holnap reggeli után kezdjük a lovagló leckéket, az istállónál foglak várni – susogja, majd elhagyja a szobámat. Nem bírom tovább tartani magam, lerogyok a padlóra, de ezúttal nem jönnek a könnyek. Bármennyire is fáj még az, amit tegnap hallottam, a mai cselekedete megint egy kis reményt gyújtott a szívemben. Miért nem tudok elszakadni tőle? Ha nem lehetek többé vele, Dracóval és Daisyvel, abba bele fogok halni, tudom.

Miután összeszedem az erőmet, bemegyek a fürdőszobába, megfürdöm, kicsit életképesebbé teszem magam, majd lesétálok az étkezőbe. Molly épp szedi le a tányérokat, amikor megpillant.

- Jaj, drágám, ülj csak le, mindjárt visszahozom neked az ételeket, ma nem is ettél semmit – szörnyülködik, amin elmosolyodom, régen anyáskodtak már felettem. Megrázom a fejemet, és besétálok a konyhába, tudok én magamról gondoskodni, nem kell azért mindent kipakolni ismét.

Körülnézek az asztalon lévő ételek között, majd a kedvenceimből szedek egy kicsit az időközben elővett tányéromra. A benti székek egyikére ülök le, miközben falatozni kezdek. A mellékajtó nyitódására felnézek, és Dracót pillantom meg, aki meglátva engem, beljebb sétál.

- Minden rendben? – kérdezi az arcomat vizslatva. Egy aprót sóhajtok, mielőtt bólintanék. – Ne haragudj rá, kérlek. Apa csak fél megint szeretni, de anya óta senkire sem nézett úgy, mint rád – próbálná mentegetni Lucius tettét, viszont csendre intem. Nem szeretnék több magyarázkodást hallgatni, még egyszer megpróbálom elnyerni Lucius szívét, de ha nem sikerül, feladom. Előveszem a zsebemből az egyik papírdarabot és a tollat, majd ráfirkantok pár sort.

- Holnap elkezd lovaglásra oktatni, úgyhogy nem szükséges győzködnöd a megbocsájtásért. Úgysem tudnék rá haragudni, ha akarnék sem, mindhármatokra a családomként tekintek… Rettegek, hogy elveszítelek titeket – ismerem be végül.

Draco odasétál hozzám, és szorosan átölel. – Elérjük, hogy beismerje az érzéseit, esküszöm – néz komolyan a szemembe, mire mosolyogva borzolok bele a hajába.

Vacsora után meglátogatom Daisyt a szobájába, de a fürdőből hallok csak kiszökő hangokat. Benyitva látom, hogy Hermione épp fürdetni próbálja a kisasszonyt, de ő nem nagyon akar ebben közreműködni. Ahogy odalépek melléjük, Daisy rám vigyorog, és kis kezeivel integetni kezd. Leguggolok mellé, majd lágyan fürdetni kezdem, miközben a gumikacsájával foglalom le, Hermione szó nélkül hagy teret nekem.

Minden mozdulatomra ügyelek, ahogy mosdatom, és mivel emlékeim szerint ma hajmosás is napirenden van, óvatosan hátradöntöm a karjaimba. Kicsit ijedten néz rám, de amikor egy cuppanós csókot nyomok a homlokára, és megcsiklandozom, kacagni kezd, és kezeivel az arcomat tapicskolja. Figyelmesen mosom meg a fürtjeit, majd még egyszer leöblítem a kis testét, és a belecsavarva egy törölközőbe a karjaimba emelem. Álmosakat pislogva hajtja a fejét a vállamra, belemarkolva a hajamba. Felöltöztetve befekszem vele az ágyba, és egész éjszaka mellette maradok, úgy érzem, szükségem van a belőle áradó szeretetre, hogy megnyugtassam háborgó lelkemet.

Reggel óvatosan kicsusszanok mellőle, majd a szobámba megyek átöltözni. Izgatottan várom, hogy mi fog történni az oktatás során, de egyben félek is, nem tudok megbarátkozni azokkal az állatokkal.

Draco végigvigyorogja az étkezést, még Lucius szigorú tekintete sem lohasztja le a jókedvét. Amint az istállók felé sétálunk, idegesen kezdek a hajammal játszadozni, minden lépésnél megremeg a lábam. Lucius besétál a lovakhoz, majd kivezeti az egyiket, amelyiken már rajta van a nyereg. Riadtan lépek egyet hátrébb, de utána bátorságot gyűjtök, és megtorpanok.

Ahogy mellém érnek, Lucius végigsimít a ló fején.

- Harry, bemutatom Rivert, ő az egyik legszelídebb paripa, akivel valaha találkoztam – meséli, de ettől nem lettem nyugodtabb. – Ne félj – pillant rám biztatóan, majd megfogja a kezemet, és a ló nyakára teszi. Rémülten húznám el onnan a kezem, de Luciusé megakadályoz benne. Rásimította a sajátját az enyémre, és úgy kezdi az állatot cirógatni, mintha a saját kezével tenné. Elpirulva nézek fel a férfire, de ő az állatra koncentrál, szinte el is felejtem, hogy mit érintek épp. Ráfordítom én is a tekintetemet Riverre, majd egy idő után már egyedül simogatom hol a nyakát, hol pedig a fejét. Tényleg nagyon nyugodt lény.

A bársonyos szőr furcsának hat a kezeim alatt, a tengerben az élőlények többségének pikkelyei vannak, amelyek hidegek és csúszósak, ez teljesen más érzés. Ahogy eléggé megbarátkoztam az állattal, Lucius magyarázni kezdi, hogy mi micsoda, mit hogyan kell fogni, hogyan kell a lóval bánni, mit szabad és mit tilos csinálni, ha rajta ülünk. Erősen koncentrálok arra, amit mond, de amikor biztat, hogy üljek fel az állatra, fejcsóválva mozdulok az ellenkező irányba.

Lucius nem engedi, hogy megfutamodjak, a derekamra fog, és felültetne a lóra, de annyira kapaszkodom a nyakába, hogy végül hanyatt döntöm szegényt, ő a fűben landol, én pedig rajta. Bűnbánóan nézek rá, de ő csak öblös hangon felnevet.

- Ha ennyire félsz, miért szeretnél megtanulni lovagolni? – kérdezi, de én csak Dracót kezdem el mutogatni, annak az idiótának pattant ki a fejéből ez az ötlet, igazán mással is előrukkolhatott volna.

Lucius feláll, majd engem is felhúz a földről. Odasétál a lóhoz, és saját maga ül a nyeregbe, majd felém nyújtja a kezét. Nyelek egy nagyot, de végül belekapaszkodom a kinyújtott karba. Úgy emel maga elé a lóra, mintha meg sem érezné a súlyomat. Idegesen hunyom le a szemeimet, majd dőlök egészen neki. Remegve kapaszkodom a karjaiba, amelyek már a kantárt fogják.

Először csak ügetünk a lóval, majd kicsit gyorsabb iramra fogja az állatot, azt hiszem, már elhagytuk a királyi birtokot, de nem merem kinyitni a szememet. Egészen Luciusnak préselődöm, és még mindig a karját szorongatom.

Egyik kezével elengedi a kötelet, és a csípőmre fog. – Nyisd ki a szemedet – suttogja, de én makacsul megrázom a fejemet. – Ne félj – simít végig az oldalamon. – Vigyázok rád.

A szellő az arcomba csap, a hajamba kap, majd megérzem a tenger sós illatát. Egyik szememet óvatosan kinyitom, de rögtön nyílik utána a másik is. Egyik oldalunkon a tenger, a másikon hegyek és dombok suhannak el. Eltátom a számat, már az sem érdekel, hogy egy lovon ülünk. Boldog mosollyal pillantok hátra Luciusra, aki erre szintén rám néz. Csillogó szemekkel bámulom őt, majd tekintetem az ajkaira téved. Felrémlik, amikor a hajótörés után megcsókoltam a parton, amibe azonnal belepirulok. Visszanézek a szemeibe, amelyek különös fénnyel világítanak.

Derekamat tartó keze felcsúszik az arcomra, majd a tarkómhoz nyúlva, anélkül, hogy megszakítaná a szemkontaktust, egy lágy csókba von bele. Szemeim lecsukódnak, egyik kezemmel én is az arcára simítok, miközben viszonozni kezdem a csókot. Mint szomjazók a vízért, úgy kapunk a másik ajkai után. Azt szeretném, ha sosem érne véget ez a pillanat.

Mikor elválunk egymástól, Lucius komor, távolba révedő tekintettel húz magához, és addig el sem ereszt, míg vissza nem érünk az istállókhoz. Ott miután leugrik a lóról, engem is leemel a földre. Szótlanul vezeti be Rivert az istállóba, addig én idekint várakozom, de visszaérve sem beszél hozzám. Ugye nem csak kényszerből csókolt meg?

Előttem megy a palota felé, de mielőtt belépnénk a kapun, megragadom a karját. Nem merek ránézni, a fűszálakat bámulom, de reszkető kezem nem ereszti az övét. Egy gondterhelt sóhajjal lép vissza hozzám, két ujja közé csippentve az államat emeli fel a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Adj nekem egy kis időt, rendben? – szólal meg halkan. – Tisztáznom kell magamban néhány érzést, és sok mindenen kell gondolkodnom – magyarázza, szomorúan hajtom le ismét a fejemet, de ő ezt nem hagyja. – Ne tedd velem azt, amit előzőleg, rendben? Csak pár hetet kérek – fűzi hozzá. Ha tudná, hogy mindenem van, csak időm nem… Megértően bólintok, de belül legszívesebben ordítanék.

Pont ebédre érünk vissza, Draco a kettősünket figyeli, én vörösödök, de Luciuson semmi sem látszódik. Miután végzünk, királyi teendőkre hivatkozva Lucius lelép, de Draco berángat a szobájába, és mindenről kifaggat. Rövid válaszokat írok csak a kérdéseire, nem akarok részletesen elmesélni mindent.

- Hmm – gondolkodik el egy pillanatra. – A lovaglás nem elég, félek, megint előhozakodik majd a rangjával és a kötelességeivel… Láttál már minket vívni? – kérdezi érdeklődve. Vívni? Megrázom a fejemet. – Hát persze, kicsivel vacsora után, de még lefekvés előtt szoktunk, akkor te általában Daisyvel vagy. Ma megnézhetnéd a gyakorlásunkat, esetleg arra is taníthatna – vigyorogja. Javíthatatlan egy kölyök, de legalább segíteni szeretne. Beleegyezek, hogy megnézem őket, ezért megkérem Hermionét, hogy ma ő fektesse le Daisyt.

Együtt étkezünk, a kishercegnő szokás szerint az ölemben van, de most mögöttem vár Hermione. Viszont amikor át szeretné venni tőlem, a kislány a fejét rázva kapaszkodik belém.

- Gyere, kicsim, ma velem alszol el, rendben? – szól hozzá kedvesen Hermione, de Daisy tántoríthatatlan. Egy kis hadakozás után kiveszi a szájából az ujját, amit rendszerint rágcsálni szokott, majd rám mutat.

- Anya – szólal meg édes hangon, amire síri csend lesz az egész ebédlőben. – Anya – ismétli hozzám bújva, a meghatottságtól könnyek szöknek a szemembe, de egyben ideges is leszek. Félve pillantok Lucius felé, aki ezúttal nem tudja leplezni a döbbenetet az arcán. Még Draco is meg van illetődve, de ő tér leghamarabb rendre a dolgok felett.

- Mondtam én, hogy pótanyu vagy – viccelődik, de most nem tudok ezen nevetni, a helyzet túlságosan is komoly ahhoz. Nem hittem volna, hogy így fog gondolni rám Daisy, biztosan a sellő aura miatt kötődik jobban hozzám. Ha Lucius nem mondja ki időben azt a bűvös szót…

Rápillantva a férfire látom, hogy engem néz. Bocsánatkérően tekintek rá, de int, hogy menjek, fektessem le a lányát, így hát engedelmeskedem. Ma meglepően gyorsan elalszik a kis lurkó, ezért Draco magyarázatát követve elmegyek arra a folyosóra, ahonnan nyílik a nagyobb terem, ahol vívni szoktak. Már messziről hallom a csattanásokat, érdeklődve kukucskálok be az ajtón.

Draco, ahogy észrevesz, int, hogy jöjjek be nyugodtan, mire Lucius is felém fordul.

- Apa, bemutatom az új tanítványodat – szólal meg a szöszi, amin meglepődöm, tudtommal nem egyeztem bele abba, hogy vívni tanuljak, csak megnézni jöttem őket. Szúrós szemekkel pillantok rá, de csak kitárja a karjait, mintha nem értené, mire akarok célozni. – Akkor én nem is zavarok – fut ki a teremből rám kacsintva.

- A fiam egy kicsit túlbuzgó, nem gondolod? – kérdezi lágy mosollyal Lucius, a vállamat vonogatom, nem tudom, mi lenne erre a helyes reakció. – Na, mi lesz? – szólal meg ismét. – Nem jössz gyakorolni?

Vörösen megyek közelebb hozzá. Lucius egy gyors csókot lop tőlem, mielőtt magyarázni kezdene. Megmutatja, hogy kell tartani a kardot, rásimít a kezeimre, így vezetve végig a helyes mozdulatokat. Azt hiszem, ez valóban remek lehetőség lesz közelebb kerülni hozzá.

A gyakorlat után izzadtan rogyok le az ajtó mellett, nem gondoltam, hogy ennyire meg fog hajtani már az első órán. Mindenesetre minden percét élveztem, hiszen az idő nagy részében magyaráznia kellett, ez pedig azt jelentette, hogy szinte végig Lucius karjaiban voltam.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)