Az alma ötven árnyalata írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Vannak olyan délutánok, amikor Draco Malfoynak történetesen semmi dolga nem akad, elmarad a kviddicsedzés, a barátai pedig azonnal mély álomba merülnek, amint a fejük a párnájukhoz ér. Ő pedig ott marad egyedül a szűk kis pinceszobában, és a méregzöld baldachint rugdalja. Ezeknek a délutánoknak a fiú általában optimistán néz elébe, hiszen ki akar kint kviddicsezni a zuhogó esőben, vagy Crak és Monstro idegesítő történeteit hallgatni a fülledt klubhelyiségben. Viszont öt perc se kell, hogy elteljen egy-egy ilyen szabad délutánból, és a fiúnak máris elege lesz az ágyán való fetrengésből, és úgy nagyjából az életéből is.
– Crak – kiáltotta el magát unottan a fiú az egyik ilyen délután alkalmával, remélve, hogy talán ezúttal legalább a barátai szórakoztatják majd, de szokás szerint csalódnia kellet, mivel Crak és Monstro vele ellentétben kihasználták a hirtelen jött szabad délutánt, és éppen békésen szuszogtak az ágyukban. – Merlin szakállára, csak akkor nem zaklattok, amikor kellenétek – morogta a fiú az orra alatt, miközben belebújtatta zoknis lábait a mamuszába, amit – bár ezt senkinek se vallotta volna be –, a puha szőrméje miatt a legbecsesebb ereklyéi egyikeként tartott számon. Érdeklődve körbefordult a szűk szobácskában, de nem talált semmit se, amivel lefoglalhatta volna magát, amíg meg nem akadt a szeme az ágya alá tuszkolt utazóládáján. Talán ez a délután pont jó lesz rá, hogy átfésüljem a tartalmát – mosolyodott el a fiú, azzal előhúzta a hatalmas, bőrfedeles ládikát, és nekilátott, hogy módszeresen kipakolja a még év elején benne felejtett és tanév közben belerakott holmikat. Legfelül az év során a szüleitől érkezett levelek foglaltak helyet, csinos csomagba kötve. A fiú a kezébe vette az elsőt, és kibontotta. A pergamen tele volt anyja kacskaringós betűivel, de Draco pár sor után beleunt, és inkább félre tette a papírköteget. Utána néhány bontatlan pergament és pennát kotort elő, és megpróbált papírra vetni valamit, de ilyen dolgokban sosem volt valami kiemelkedő, sem jó írónak, sem festőművésznek nem volt éppen nevezhető, mivel egyedül Harry Pottert tudta felismerhetően lerajzolni, és őt is csak azért, mert a kerek szemüveg és a villám a homlokán elég karakteres attribútumoknak bizonyultak.
– Incendio – suhintott Draco idegesen a pálcájával, mire a papír Potterrel együtt lassan meggyulladt. Mikor már csak egy kis hamukupac emlékeztette a fiút az iménti félresikerült rajzkísérletére, inkább tovább kutakodott a ládájában. Ott volt a baglya kedvenc csemegéje (na, ezt már ideje volt megtalálni), még néhány tintás üveg, pár kósza galleon (ez is jól fog még jönni), pálcatisztító készlet, kviddics kézikönyv, egy képregény (milyen vicces, hogy az anyukája azt hitte, hogy ő majd tényleg belekezd ebbe), néhány különleges varázsigéket tartalmazó könyv, amiket az apjától nyúlt le (kár, hogy egyet se tud belőle megcsinálni), és végül egy rohadt alma.
– Fúj – húzta el a száját a fiú undorodva. – Mióta van ez itt? Ugye nem augusztusban raktam bele? Minden esetre nagy kár, hogy elfeledkeztem róla, utálok almákat kidobni – motyogta maga elé, azzal óvatosan a kukába lebegtette a túlérett gyümölcsöt. Az undorító csattanás pedig, ami az alma kuka alján való landolását jelezte, végképp elvette a kedvét a további kotorászástól, így hát inkább mindent kapkodva visszapakolt a ládájába, miközben szinte magán érezte az alma megvető pillantását, amit a szemetes aljáról lövellt rá.
– Nem az én hibám – győzködte félig önmagát, félig a kukában kucorgó almát. – Nem tehetek róla, hogy elfelejtettelek megenni – bizonygatta, ez az állítás azonban még neki is sántított egy kicsit, így hát inkább fogta magát, és levánszorgott a klubhelyiségbe. A lépcső aljában lassan kieresztette a mindeddig benntartott lélegzetét, és körbekémlelt odalent is. Szokásos szerencséjéhez híven csak néhány alsóbb éves lézengett a pincehelyiségben.
– Hol van mindenki? – kérdezte mogorván a gyerekek közötti asztalra csapva.
– A szobájukban… meg a könyvtárban – hadarta ijedten a legközelebb ülő fiú, mire Malfoy csak morgott nekik valamit, azzal elhagyta a klubhelyiséget, és neki vágott a pincefolyosónak, hátha legalább a könyvtárban talál magának társaságot.
– Mr. Malfoy – hallott ekkor a háta mögött egy ismerős hangot, aminek most még a szokásosnál is jobban örült.
– Piton professzor – fordult meg vigyorogva. Végre valaki, aki majd lefoglalja!
– Szabad megkérdeznem, hogy mit keres itt? – kérdezte a professzor a szokásos rideg hangján.
– A könyvtárba indultam, de szívesen állok a professzor rendelkezésére – felelte a fiú udvarias és egyszerre hízelgő hangon, éppen ahogyan az apja beszélt néha a fontos emberekkel.
– Köszönöm, de megoldom magam is – bólintott a professzor, azzal meglendítette a köpenyét, és elsiklott a folyosón, magára hagyva a csalódott Dracót.
– Nem lehet igaz, hogy ma mindenki faképnél hagy – mérgelődött a fiú, miközben hangosan trappolt tovább felfelé a Roxfort lépcsőin. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy még mindig a pihe-puha szőrös mamuszait viseli, amiben nem lenne éppen kellemes, ha bárki is meglátná. Sietve vissza is fordult, hogy lecserélje a lábbelit, de ekkor eszébe jutott a kukában rá váró, meglehetősen bosszús alma, és inkább tovább folytatta az útját a könyvtár felé, mivel arra jutott, hogy kevésbé fogja megviselni, ha néhány lúzer meglátja így, mintha még egy percet el kell töltenie azzal a rohadt almával egy szobában. Ezt az állítást azonban pár perc múlva szívesen újragondolta volna, amikor az előcsarnokba nem más nyitott be, mint a komplett griffendéles csapat.
– A francba – káromkodta el magát halkan a fiú, miközben sietve behúzódott egy oszlop mögé, nehogy a griffendélesek gúnyt űzhessenek a kedvenc mamuszából. Szerencsére a csapat annyira kimerült volt a viharba való edzéstől, hogy kisebb gondjuk is nagyobb volt, minthogy észrevették volna az oszlopok mögött rejtőző Malfoyt.
– Nem hiszem el, hogy Potter ilyen helyzetbe hozott – motyogta maga elé mérgesen, miközben tovább folytatta az útját a könyvtár felé, és igyekezett eltüntetni az arcára kiülő pírt. Mégis milyen dolog, hogy egy nyomorult alma miatt nem megy vissza a szobájába? Mégis milyen dolog, hogy nem ette meg az almáját a vonatúton? – kérdezte erre a felelősségteljes énje. Csönd legyen! – torkolta le magát, miközben végre elérte a könyvtárat, ahol befejezhette a magával folytatott vitát, szomorúan konstatálva, hogy a klubhelyiségben talált srácoknak a mindenki kifejezés még több alsós kissrácot takart, és egyetlen vele egykorú se töltötte itt a délutánját. Ekkor azonban egy ismerős vörös fejet és egy kócos hajkoronát pillantott meg az egyik asztalnál. Granger és Weasley, mosolyodott el elégedetten, legalább most majd jót veszekszik valakivel.
– Hé, lúzerek – sétált oda melléjük, mire Hermione morcosan feltekintett a térdén egyensúlyozott vaskos könyvből, majd elkerekedett szemmel csak ennyit kérdezett:
– Malfoy, te meg hogy nézel ki?
– Hogy mi? – kérdezte a fiú zavarodottan, miközben sietve megszemlélte a tükörképét az ablaküvegben. Valóban nem festett valami fényesen, a haja összevissza meredezett, szeme furán csillogott az egész napos semmit tevéstől, az arca pedig kissé maszatos lett a Potter rajzolás közben. – Csak megláttam, hogy itt vagy, és gondoltam, nehogy már belém essél – nyögte ki végül nagy nehezen, de ő is tudta, hogy ez kissé gyengére sikeredett.
– Ne félj – húzta el a száját Hermione –, ez a veszély nem fenyeget.
– Na, akkor most, hogy erről megbizonyosodtam, megyek is – fordult sarkon a fiú sietve, hogy végre kimeneküljön ebből a kínos helyzetből.
– Várj, Malfoy! – kiáltott utána ekkor Ron leplezetlen elégedettséggel, amit Dracónak feltétlenül el kellett törölnie a hangjából.
– Mi az, Weasley? – fordult vissza, olyan magabiztosan, amennyire a kinézete engedte.
– Neked meg mi van a lábadon? – kérdezte Ron, kaján vigyorral az arcán, mire Draco menthetetlenül elpirult. Komolyan képes volt mamuszban odaállítani ezekhez?
– Mi van, Weasley, ilyenre se telik? – kérdezett vissza nemtörődömséget erőltetve a hangjába, aztán elkerülve a további beszólásokat, inkább megsemmisülten kiviharzott a könyvtárból. Idegesen szelte a folyosókat, miközben felváltva villódzott előtte alvó barátai, a klubhelyiségben ücsörgő alsósok, a távozó Piton professzor, a tetőtől talpig sáros Potter, na meg Granger és Weasley gúnyos képe, miközben annak a rohadt almának a kuka alján való csattanása visszhangzott a fejében. Egyszer csak halk csoszogásra lett figyelmes, mire sietve beugrott a legközelebbi lovagi páncél mögé, más se hiányzott neki, minthogy még valaki meglássa ilyen állapotban. Sajnos azonban nem volt elég gyors, és a közeledők észrevették
– Ki van itt? – kérdezte gyanakodva egy vékonyka hang, mire Draco nyugodtan kilépett a páncél takarásából. Csak két házimanó volt az, biztosan a konyha folyosójára tévedt.
– Ha szabad megjegyeznem, uram – kezdte az egyik manó óvatosan, miközben talán, csak hogy bátorságot gyűjtsön, megszorította a kezében tartott, fonott kosár fülét.
– Nem szabad – vágott közbe a fiú idegesen, akinek már csak az hiányzott, hogy valaki meglássa házimanókkal társalogni, majd amolyan megerősítésként, hogy ő ugyan nem barátkozik ilyen alantas lényekkel, egy durva mozdulattal kitépte az őt megszólító manó kezéből a kosarat, azzal elviharzott a folyosón. Most már ideje hazamenni gondolta, miközben szinte futólépésben érte el a Mardekár klubhelyiségébe vezető folyosót, amikor ismét beférkőzött a gondolataiba a kukája aljában fonnyadó alma látványa, mire rögtön nem érezte olyan sietősnek a hazatérést.
– Igazából maradhatok még egy kicsit – nézett körül, valami nyugodt helyet keresve, ahol elücsöröghet egy darabig, mire végül is abba a hatalmas oszlopokkal körbevett sarokba fészkelte be magát, ahová a griffendéles kviddicscsapat elől is bebújt. Csak mikor már kényelmesen elhelyezkedett az oszlopok takarásában, akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a manótól elszedett kosarat, ami telis-tele volt friss, üde almákkal. A fiúnak először ugyan fordult egyet a gyomra, ismét a még augusztusban cserben hagyott almára gondolva, de minél tovább bámulta a kosárban gömbölyödő újdonsült gyümölcsöket, annál inkább biztos volt benne, hogy szerencsétlen ládában felejtett alma is azt akarná, hogy legalább ezekről ne feledkezzen meg.
– Azt hiszem, segítenetek kell, hogy törlesszem a tartozásom egy… barátomnak – magyarázta kis habozás után az almáknak, azzal megfogta az elsőt, és mosolyogva beleharapott. Az édes íz a délután megpróbáltatásai után olyan megnyugtatóan áradt szét a szájában, hogy a fiú önkéntelenül is lehunyta a szemét, és még egy elégedett nyögést is megeresztett. – Te vagy az első dolog ma, aki képes volt örömet okozni – suttogta mosolyogva a bekebelezett alma csutkájának, azzal óvatosan, nehogy bármi baja is essen, maga mellé fektette, aztán már nyúlt is a következőért, amibe olyan hirtelen lendülettel mélyeszette bele a fogát, hogy az édes almalé mindenfelé szétspriccelt, mire a fiú csak mosolyogva megrázta a fejét, azzal elégedetten végig nyalta az ajkait, az ujjait, majd az alma héjáról is lenyalta az édes nedvet, és a további baleseteket elkerülve, inkább a már kiharapott részhez érintette az ajkait, és szívni kezdte az édes levet, vigyázva, nehogy egyetlen csepp is kárba vesszen.
Draco hangos kattanásra és vakító villanásra ébredt, és amint kinyitotta a szemeit, Colin Creevey ijedt arcával találta szembe magát, aki rögtön futásnak is eredt a folyosón, kezében lóbálva elmaradhatatlan fényképezőgépét. Draco álmosan mordult valamit, majd a lélegzete is elakadt: a tegnapi ruhájában ült az iskola folyosóján, az egyik oszlopnak támasztott háttal, mamuszos lábait szétvetette, a fejét hátradöntötte, a szájában félig megrágott alma darabok keringtek, a nyála pedig nem túl gusztusos módon csüngött le az álláról, ráadásul alvás közben magához ölelte a félig teli almás kosarat, körülötte pedig megbarnult almacsutkák hevertek, meglepően szabályos rendben.
– Mi a… - kiáltotta a fiú, almadarabkákat köpködve, de a griffendéles kölyök addigra már messze járt, így hát Malfoy nem tehetett mást, mint hogy a lehető legkevésbé feltűnően visszasunnyogjon a szobájába. Persze akkora szerencséje nem volt, hogy ezzel le is zárja az ügyet, mivel az iskolát másnapra az almák között hortyogó, mamuszos Draco képei borították mindenhol, és bár a fiú utálta őket, és háztársaival együtt mindent megtett, hogy minél többet megsemmisítsen belőlük, a mardekárosok között nyílt titok volt, hogy a fiú a ládája legmélyén még mindig ott őrizget egy amolyan híres Creevey-féle almás képet.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)