Érted élek írta: Chii chan

[Kritikák - 13]

+++ betűméret ---
<<


~~.***.~~


Egy újabb hónapon vagyunk túl, de úgy érzem, azon kívül, hogy megtanultam lovagolni és vívni, nem sokat haladtam előre. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy mit érez irántam Lucius. Sok időt töltöttünk együtt, nemcsak vele, Dracóval és Daisyvel is. Draco megtanított emberi módon úszni, aminek nagyon örültem, mert végre megint érezhettem a tenger hullámainak simogatását a testemen. Azóta sokat lejártam az öbölbe, hiányzott már nagyon, hogy vízben lehessek.

Daisy nemcsak elkezdett gügyörészni, egyre inkább megszokta a vizet is, már néha le tudtuk vinni a partra, habár nem nagyon ment a víz közelébe, de érdeklődve figyelte a hullámokat. Ezelőtt már akkor is sírógörcsöt kapott, ha meglátta a lépcsősor tetejéről a hatalmas kékségét. Továbbra is anyának szólított, amit eleinte kínosnak tartottam, de mostanra megszoktam a dolgot. Először megkértem a többieket, hogy segítsenek megmagyarázni neki, nem én vagyok az anyukája, de ő makacsul ismételgette az anyát, ezért inkább felhagytunk a próbálkozással. Majd ha idősebb lesz, úgyis megérti.

Luciusszal néha váltottunk egy-egy csókot, de amúgy nem hozta szóba a kapcsolatunkat, én pedig nem szerettem volna erőltetni a dolgokat, az sosem vezet semmi jóhoz. Bármennyire is szorított az idő, tiszteletben tartottam a kérését, miszerint hagyjak neki egy kis időt.

Ma egész nap egyedül voltam, Dracónak és Luciusnak volt egy hivatalos elintéznivalója a szomszédos királyságban és a városban, ráadásul Daisyt is vitték magukkal valamilyen bemutatási ceremóniára hivatkozva.

A homokos parton ücsörögtem, már majdnem teljesen besötétedett, amikor lépteket hallottam. Lucius közeledett felém, boldog mosollyal pattantam fel, de a tekintetében ülő szomorúságtól megdermedtem. Mi történhetett? Nem mondott semmit, csak magához ölelt, reszketegen karoltam át a derekát, így álltunk pár percig. A szemembe nézett, majd úgy csókolt meg, mintha ez lenne az utolsó alkalom.

A szétválás után ijedten néztem az alakját, de ő csak a vállamnak hajtotta a fejét, és azt ismételgette, hogy „Sajnálom”. Amint rendezettebben szedte a levegőt, leült a homokba, és távolba révedő tekintettel kezdett mesélni.

- A szomszédos királyságok között van egy régi szövetségi szerződés… Egyszer, az ősi időkben, amikor meghalt az egyik királynak a felesége, ő fájdalmában és hatalomvágyában az uralma alá hajtotta az összes közeli birodalmat, és nyomorba taszította a városokat. Több évig tartott, mire el tudták venni tőle a trónt, ekkor született ez a megállapodás…

- A birodalom nem maradhat királyné nélkül három évnél tovább, mert akkor teljes befolyása lenne a királynak, az pedig nyomorba taszíthatná a népet. Ha az uralkodó felesége meghal, akkor vagy a fiának kell megházasodnia és átvennie a trónt, vagy pedig magának a királynak kell új feleséget találnia – meséli, én pedig hitetlenkedve hallgatom.

- Egy hónap múlva lesz Narcissa halálának harmadik évfordulója, és egyben Daisy születésnapja. Ezen a napon el kell vennem feleségül egy nőt – suttogja, mire megdermedek mellette. Rémülten nézek rá, nem akarok hinni neki, ez biztosan csak egy rémálom, csak az lehet. Ugye nem… - Két hét múlva érkezik meg a személy, akit kijelöltek számomra, mivel képtelen voltam magam keresni egyet, és Dracót nem szeretném alávetni annak a folyamatnak, amibe régen engem is kényszerítettek.

Felhúzott térdekkel figyelem a tenger hullámzását, de amikor Lucius felém nyúlna, elütöm a kezét, és felpattanok mellőle. Könnyes szemekkel futok be a szobámba, nem tudom megállítani a zokogásomat, az egész éjszakát átsírom, egy szemhunyásnyit sem alszom. Mindennek vége van… Egy hónapom van még velük, utána nem láthatom őket többé, pedig mindhármukra családtagként tekintek. Draco, Daisy, Lucius… nélkülük nincs értelme az életemnek.

A reggeli síri csendben telik, senki sincs túl jó passzban, Dracónak és Luciusnak legalább olyan karikák vannak a szemeik alatt, mint nekem. Ezek szerint nem csak én töltöttem el éberen az éjszakát.

Az egész személyzet szomorú és fájdalmas pillantásokat lövell felénk, szóval ők is tisztában vannak azzal, hogy mi fog történni hamarosan. Nem bírom tovább ezt a hangulatot, Daisy is nyugtalankodik a karjaimban, pedig nálam sosem szokott. Nem szeretném őt összezavarni, ezért átadom Hermionének, és egy szó nélkül sétálok le az öbölhöz. Most már értem, hogy miért jártak mindig ide, ha valami problémájuk volt, a tenger morajlása megnyugtatja a hevesen dobogó szívemet.

Pár perccel az érkezésem után Draco foglal mellettem helyet, ő legalább olyan feldúlt, mint én.

- Ne haragudj rám, Harry – sóhajtja szomorúan. – Én megpróbáltam átvállalni, de apám nem hagyta – magyarázkodik, de nincs szükség erre. Tudom, hogy Lucius mennyire szereti a fiát, nem szeretné, ha neki is elrendezett házasságban kellene élnie, ezért vállalta magára a feladatot ismét.

Megrázom a fejem, hogy semmi gond, majd szorosan magamhoz húzom Dracót. Ő úgy kapaszkodik belém, mint fuldokló a megmentőjébe. – Nem akarlak téged is elveszíteni, mint anyát – motyogja sírós hangon, amitől majd’ megszakad a szívem. Szorosabban ölelem, de mást nem tehetek, beletelik egy kis időbe, míg megnyugszik.

- Talán tehetnénk még valamit, ha apa kimondja, hogy szeret… – kezdene bele, de félbeszakítom. Előveszem a papírt, amit mindig magamnál tartok a tollal együtt.

- Nemcsak kimondania kell, úgy is kell éreznie, igaz szerelem nélkül nem számít, hogy milyen szavak hagyják el a száját.

- De tudom, hogy szeret téged.

Megrázom a fejemet.

- Nem tiszta szívből. Tudom, hogy kedvel engem, érzem, de ez nem elég, érted? – pillantok rá. – Nem lehet kikényszeríteni a szerelmet.

¬- De talán… – kezdene megint bele, de csak beleborzolok a hajába, mint egy kiskölyöknek, és szomorú mosollyal nézem őt. Elég a reményekből, ideje a valóságba tekinteni.

- Hiányozni fogtok… – írom le remegő kezekkel. – Kérlek, vigyázz helyettem Daisyre.

Bólint, és ezúttal nem próbál meg kibúvót keresni a dolgok alól. Órákig gondolkodom a parton, Draco időközben visszament a palotába, de én még maradni szerettem volna. Végül arra a döntésre jutok, hogy kihasználok minden lehetőséget, ami az elkövetkező egy hónapban elém kerül. Minden maradék időmet Daisyvel és Dracóval szeretném tölteni.

Határozottan állok fel, és megyek Daisy szobájába, Hermione megértően hagy magunkra. Odahúzom magamhoz a kislányt, majd szoros ölelésbe vonom. Remegő kezekkel cirógatom, és habár megfogadtam odalent, hogy nem sírok, nem tudom megállítani a könnyeimet.

Kis kezével az arcomhoz nyúl, majd rámutat az egyik könnycseppre, ami épp kicsurran a szememből.

- Vííísz – selypíti. – Nem jossz – magyarázza, amit hónapokig próbáltunk megértetni vele. Elmosolyodom, igen, a víz jó, nem kell félni tőle. Megpuszilom a feje búbját, majd csatlakozom a gyermeki játékához a babáival.

Luciusszal kerültük egymást az elkövetkező két hétben, valóban minden percemet a fiával és a lányával töltöttem. Neville-lel is beszéltem, vagyis megkértem Dracót, hogy mondjon el neki mindent részletesen. Barátom aggodalmasan hallgatta végig a történteket, majd megölelt, mint mindig, amikor bánatos voltam.

Mollyék tekintetét sem voltam már képes elviselni, az egész családja olyan fájdalmas pillantásokkal nézett rám, akárhányszor csak megláttak, hogy inkább kerülni kezdtem őket is.

A nő holnap érkezik meg a palotába, nagy a sürgés-forgás, de én csak a szobámban gubbasztok. Nem akarom őt látni, nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki fogja átvenni a helyemet Lucius szívében.

Távolról figyelem az eseményeket, Lucius felesége gyönyörű, hosszú, barna haja és olyan smaragdzöld szeme van, mint amilyen nekem is volt. Ahogy meglát, mintha tudná, ki vagyok, vigyorogva int felém. Lucius követi a nő tekintetét, és ahogy észrevesz, szemei fájdalommal teliek lesznek. Nem bírom állni a pillantását, ezért elfordulok a korláttól, és visszamegyek a szobámba.

A következő két hét is rekordgyorsasággal száll el. Holnap lesz az esküvő, de én képtelen vagyok végignézni azt. Draco kérte, hogy legyek mellette, de nem bírnám elviselni a látványát annak, ahogyan elveszítem életem szerelmét.

Csak forgolódom az ágyamban, nem bírok aludni, ezért kiosonok a szobámból, és Daisyébe megyek be. Ő is nyugtalanul szuszog, ezért a karjaimba veszem, és vele együtt lépek be Dracóhoz. Lenézek az alvó alakjára, és felidézem, amikor először pillantottam meg Lucius és Narcissa körül futkorászni azt a vidám, mosolygós kisfiút.

Eszembe jut, hogyan bújt hozzám, amikor kimentettem a vízből, hogy milyen gyorsan felcseperedett, és mennyire sírt a karjaimban, amikor tizenhét évvel később felismert az ebédlőben. Leülök az ágya szélére, és megsimogatom a fejét, de nem alhatott túl mélyen, mert már erre is megébred. Amint megpillant minket, odébb csúszik az ágyban, és én eleget téve a néma kérésének bebújok mellé. Egyik oldalról Daisyt, másik oldalról Dracót ölelem magamhoz, így ragad magával az álom.

Ez az utolsó alkalom, hogy velük lehetek.

Reggel én ébredek elsőnek, még hajnal van, ezért óvatosan kimászom mellőlük, betakarom őket, majd egy-egy puszit nyomok a homlokukra. A szobámba visszatérve nem veszek magamhoz semmit, csak a nyakláncot, amit Luciustól kaptam.

Kisétálok a kertbe, és mielőtt lemennék az öbölhöz vezető lépcsősoron, még egyszer utoljára visszanézek a palota irányába. Az erkélyen egy hosszú, szőke hajú férfi áll, a tekintetünk összekapcsolódik, és nem tudjuk elereszteni a másikét, ám ekkor valaki hozzászólhat, mert hátrapillant a válla felett. Ezt kihasználva tűnök el a partszakasz mentén, így amikor visszafordul, olyan lesz, mintha csak egy árnyat, egy emlékképet látott volna.

A homokban fekvő szikla oldalához ülök le, amely elrejt a kíváncsi szemek elől, már ha lenne idelent valaki, de senki sem kószál erre, mindenki az esküvőre készülődik. A hajón fogják megtartani azt, pont, mint ahogyan Narcissával is tették. A hullámokat bámulom, már régen eldöntöttem, hogy itt várom meg a napnyugtát, amikor visszaváltozom sellővé.

Órák telnek el, de én a gondolataimban vagyok elmerülve. Minden szép elméket felidézek, amelyet ezalatt a három hónap alatt szereztem.

Már majdnem napnyugta van, amikor Neville kétségbeesett kiáltását hallom meg.

- Harry! Itt vagy? – kérdezi aggodalmasan, mire felállok, hogy megmutassam magam. – Hála az égnek – szólal meg megkönnyebbülten, de utána rögtön el is komorul. – Nagyon nagy a baj! – kezdi. – A nő, akit Lucius elvesz… Meg akartam nézni, hogyan néz ki, de amikor belestem a kabinjának az ablakán, a tükörképéből a tengeri boszorkány, Bellatrix nézett vissza – meséli, mire ijedten pillantok rá. – Meg kell akadályozni az esküvőt – szólal meg komolyan, helyeslően bólintok, miközben próbálom összeszedni a maradék erőmet. – Én szólok Dracónak, utána pedig Dumbledore királynak is, muszáj tudnia erről – mondja felelősségteljes hangon, de nem állt szándékomban ellenkezni, hiszen teljesen igaza van a barátomnak.

Ő elindul a tengeren, én pedig lélekszakadva kezdek rohanni a lépcsők felé. Még nem hajóztak ki, de pár percen belül elindulnak, és akkor esélyem sem lesz utolérni őket. Az istálló felé veszem az irányt, River karámjához sietek. Kicsatolom a lakatot, de mivel nincs idő felnyergelni őt, anélkül pattanok fel a hátára, és kezdem irányítani a kikötő felé.

Előre hajolva a nyakába kapaszkodom, miközben a part mentén vágtatunk. Sosem ment még ilyen gyorsasággal, talán ő is érzi, hogy nagy baj van. A szél az összekócolódott hajamba kap, amely eszembe juttatja az első igazi csókunkat Luciusszal. Imádkozni kezdek, hogy időben érjünk oda, ahogy befordulunk az útra, amely a hajóhoz vezet, de látom, hogy épp ebben a pillanatban fognak kifutni a nyílt vízre.

Legnagyobb döbbenetemre River óriási vágtába kezd, de túl nagy már a távolság, nem tud felugratni a fedélzetre. A nyakával fentebb lök, mintha jelezni akarna, és ekkor megértem, mit szeretne. Ahogy egy hatalmas lendülettel elugrik a mólóról, én is elrugaszkodom a hátáról, és egy nagy csapódással vágódok a hajó oldalának, de sikerül megkapaszkodnom a szélében.

Áthúzom magam a korláton, majd aggodalmasan pillantok az állat irányába, de már kiúszott a vízből, és a homokban állva rázza épp meg a sörényét. River… Hihetetlen, hogy kezdetben mennyire tartottam tőle, de végül nagyon megszerettem őt.

Draco keresésére indulnék a fedélzeten, de egy lépést sem kell tennem, hogy megleljem.

- Ez volt ám az ugrás, Harry – néz rám elismerően, majd megölel. – Gyere, sietnünk kell, már elkezdődött az esküvő. – Ezek szerint Neville értesítette őt, remélem, van valami terve is, mert nekem hirtelen semmi sem jut az eszembe.

Az egyik oszlop mögé bújva figyeljük az eseményeket, Bellatrix most vonul végig az emberek között. Végigfuttatom a tekintetemet a nőn, és ekkor meglátok valami nagyon ismerőset. A zsebemhez kapok, hogy jelezzek Dracónak, de csak most jövök rá, hogy semmit nem hoztam magammal. Idegesen dobbantok egyet a lábammal, amire Draco is felfigyel.

- Mi van? – kérdezi, mire mutogatni kezdek a nyakláncomra, majd Bellatrixra. Észreveszi, hogy neki is van egy lánc a nyakában, amin egy kis üvegcse lóg. Kérdőn pillant vissza rám, ezért a szememre és a torkomra mutatok, majd a nyakláncra.

Felismerés villan a szemében. – Ha megszerzem, akkor visszanyered a hangodat és a szemed színét? – kérdezi döbbenten. Bólogatni kezdek, ezért elszánt tekintettel fordul vissza az esküvő felé. – Bízd csak rám, de állj készenlétben, nem tudom, mit fog tenni a boszorkányod, ha elveszti az értékeit.

Draco lassan elindul a tömegben, neki nem kell rejtőzködnie, de én észrevétlenül osonok Luciusék mellé a korláthoz, hogy onnan figyelhessem az eseményeket. Amikor kellő távolságba ér, a környezetével nem törődve, egy nagy lendülettel löki fel a menyasszonyt, de az üvegcsét tartó láncot közben kitépi a nyakából, majd a földhöz csapja.

- Neee! – hallatszódik Bellatrix üvöltése a padlóról. Lucius és a násznép döbbenten figyeli az eseményeket, de mielőtt felelősségre vonhatnák a szöszit, Bellatrix változni kezd, és felveszi a valódi alakját.

Az üvegcse eközben fehéres fényt áraszt magából, majd kilövell belőle két dolog, és a testembe csapódik. Hátratántorodok az erőtől, de ahogy felpillantok, Lucius meglepett tekintetével találom szembe magamat.

- Te kis pondró, ezért most megfizetsz – üvölt a boszorkány villámló szemekkel, majd elővarázsol egy fekete kést. – A szüleid ölték meg a nagyuramat, ezért most én is elveszem a számodra legfontosabb személy életét – őrjöng, majd épp rátámadna Luciusra, de ezt nem hagyhatom.

- Lucius! – kiáltom, miközben kitépem a mellettem álló őr kezéből a kardot. Félrelököm a szerelmemet az útból, így a kés az én oldalamba fúródik, viszont nekem is sikerül megsebesítenem a boszorkányt.

Megsérül, de nem annyira, mint én, a sebemre szorítom a kezemet, de nem törődve a fájdalommal feltápászkodom, és minden erőmmel arrébb lököm az újra támadásra készülő nőt. A lendülettől mindketten a korlátnak csapódunk, ami kiszakad a helyéről, érzem, hogy a mélybe kezdünk zuhanni. Szinte lassított felvételként látom, hogy Lucius pont abban a pillanatban kap utánam, amikor lenyugszik mögötte a Nap.

- Harry! Neee! Sz…ssknbgy – kiabálja, de a csobbanás elnyeli a hangokat, engem pedig a sötétség szippant magába.

~~.***.~~


A fájdalom megszűnt, nem érzek semmit. Megpróbálom kinyitni a szememet, de nem megy, visszazuhanok a mélybe.

Mintha víz alól bukkannék a felszínre, cirógatást érzek az arcomon, és egy halk suttogást, mely a nevemen szólít.

- Harry… Gyerünk, kedvesem, nyisd ki a szemedet. – Ez a hang ismerős, megrebbennek a szempilláim, pislogok párat, de nem tudok még rendesen fókuszálni. Valaki a karjaiban tart, ez az illat… Lucius. Tenyere arcomra simul, lassan én is felemelem a kezemet, és megfogom az ujjait, miközben a fölém hajoló alakra nézek.

A szürke szemekben rengeteg érzelem kavarog, elmosolyodom a látványára, jól van, nincs semmi baja. Megremegve húz magához, és lágyan csókolni kezd.

- Bolond sellő – szidalmaz elválva tőlem. – Feláldozni magad értem… Mi lett volna, ha nem tudnak segíteni rajtad? – von kérdőre, de én a sellő szónál leragadtam. Csak most tudatosul bennem, hogy a lábaim eltűntek, újra uszonyom van. Ne! Nem sikerült… Most mi lesz? Mi van a szerződéssel, hol van Bellatrix?

Körbejáratom a tekintetemet, ekkor veszem észre, hogy a kis öbölben vagyunk, Lucius mögött ott áll Draco egy mosollyal az arcán, a tengerből pedig Neville és Dumbledore figyel minket.

Elpirulva ülök fel, a szúráshoz kapom a kezemet, de az teljesen eltűnt, kérdőn nézek Luciusra.

- A királyotok mentett meg – magyarázza Dumbledore felé pillantva.

- Mi… mi van a boszorkánnyal? – kérdezem remegő hangon.

- Mostanra már méltó büntetésének helyszínén van két társával együtt, a Sötét Zátony börtönben – jön a válasz a tenger felől.

- A szerződés… Mi történt? – Semmit sem értek, az alku megszeghetetlen, még a tengerek királya sem képes semmissé tenni azt.

- A szerződés felbomlott – feleli Dumbledore.

- Hogyan lehetséges ez?

- Bizonyos tisztázatlan körülmények miatt nem volt képes eleget tenni egyik fél akaratának sem a mágia, ezért megsemmisült a létrehozott kötés köztetek.

- Milyen körülmények? – ráncolom össze a szemöldökömet.

Dumbledore csak mindentudóan elmosolyodik, miközben Luciusra pillant. – A királyod még éppen időben mondta ki, hogy szeret, de te ezt már nem hallottad, ezért számodra olyan volt, mintha az meg sem történt volna – magyarázza. – Mivel az alkuban nem szerepelt, hogy tudnod kell-e arról, amikor a vallomás történik, a mágia eltörölte a szerződéseteket.

Felpillantok Luciusra, kimondta, hogy szeret? Tényleg? Reszkető kezekkel ölelem magamhoz, el sem hiszem, hogy ő is ugyanúgy érez, mint én, de…

- Az uszonyom…

- A mágia mindent olyanná tett, mint amilyen a szerződéskötés előtt volt – válaszol a még fel sem tett kérdésemre a tengerek királya, mire egy szomorú mosoly jelenik meg az arcomon. Hiába minden, elvesztettem őket, vissza kell térnem a tengerbe. Könnyes szemekkel szorítom még jobban magamhoz Luciust, majd arrébb húzódom tőle.

- Miután a vízbe zuhantunk… - kezdenék bele, de Draco hangja szakít félbe.

- Hű, Harry, látnod kellett volna apámat! – meséli vigyorogva. – Egy szigonypuskával és egy karddal a kezében ugrott utánad, nagyon bátor volt.

Luciuson látszik, hogy zavarba jön a fia szavaitól, de átveszi tőle a beszédet.

- Leérve az a látvány fogadott, hogy sellővé váltál, de akkor nem értem rá ilyeneken gondolkodni, mert két másik fekete uszonyos alak jelent meg a boszorkány mellett. Egyikük kézre fogta a nőt, a másik pedig feléd indult, nem hagyhattam, hogy bajod essen… Nem voltál már eszméletednél, ezért könnyű célponttá váltál. Mielőtt hozzád érhetett volna az az alak, meglőttem a puskával, rögtön felém indult el, ekkor érkeztek meg a barátaid – int fejével Dumbledore és Neville irányába.

Barátom veszi át a szót. – Miután értesítettem Dracót a boszorkányról, szóltam Dumbledore királynak, és útközben mindent elmeséltem neki – mondja kissé bűnbánó hangon. – Még épp időben érkeztünk a helyszínre, a szerelmed hősiesen helytállt – néz rá elismerően, Dumbledore is hümmög egyet. – Legyőzte az ellenfelét, a királyunk pedig a boszorkányt és a másik segítőjét fogta el a háromágú szigony segítségével.

- Én közben felúsztam a felszínre levegőért – folytatja Lucius –, majd felhúztalak téged is, de nem tudtam, mit tegyek, mozdulatlan voltál és véreztél a sebtől, amit nekem szántak. Ekkor sietett a segítségemre a barátod, kihúztunk téged a partra, ahol a királyotok begyógyította a vágást az oldaladon, miután átadta a három ránk támadót az őreinek. Míg eszméletlen voltál, Draco mindent elmesélt nekem – néz rám szigorú tekintettel, amitől megszeppenek.

- Mi mindent? – kérdezem félve, majd Dracóra pillantok, aki tüntetőleg a másik irányba fordul.

- Miért nem szóltál soha azalatt a húsz év alatt? – simít az arcomra, de én lehajtom a fejemet.

- Mit mondhattam volna? Feleséged volt, ráadásul egy magamfajta nem is találkozhatna emberekkel. Mit tettél volna, ha egy sellő jelenik meg előtted? A többségetek nem hisz a létezésünkben.

- Fogalmam sincs, mit reagáltam volna, de most már nem is fogjuk megtudni... Szeretném megköszönni azt, amit értünk tettél – jelenik meg egy mosoly a szája szegletében. – Nemcsak azt, hogy megmentetted a fiamat és engem, ezt a három hónapot is. A lányom imád téged, és én is – vallja be egy újabb csókba vonva. – Szeretlek, Harry – ismeri be úgy, hogy ezúttal én is halljam, miután elválik az ajkaimtól. Ismét könnyek szöknek a szemembe, ahogy hozzá bújok.

- Én is szeretlek – motyogom a nyakába. Örökre vele szeretnék maradni.

- Mondtam, hogy rávesszük a vallomásra – szólal meg elégedetten Draco minket bámulva. Erről jut eszembe…

- A szomszédos birodalmak uralkodói megdöbbentek a hajón történteken? – kérdezem érdeklődve.

- Látnod kellett volna az arcukat – mondja vigyorogva a szöszi. – Szerintem még most sem biztosak abban, hogy képzelődtek vagy sem.

- Akkor elálltak a kötelező házasságtól?

Lucius megrázza a fejét, mire megdermedek.

- Jövő héten lesz egy újabb esküvő. – Lesápadok, kibújok a szerelmem ölelő karjai közül, és dühös tekintettel figyelem. Miért ér így hozzám, ha mást kell elvennie? Meglepetésemre elneveti magát, majd lágy puszit nyom az ajkaimra. – Ne nézz már így, nem én nősülök – védekezik felemelt kezekkel.

Kifújom az eddig bent tartott levegőt. – Kezdhetted volna ezzel is – csapok egyet a vállára. – De akkor ki… – kérdezném, de rájövök, hogy túl nyilvánvaló dologra szerettem volna választ kapni. Rápillantok Dracóra, aki lágyan tekint ránk. – Kit? – kérdem végül.

- Ginnyt – válaszol mosolyogva.

- Azt hittem, az lehetetlen.

- Már nem – mondja Lucius. – Egy hónapja megadtam a családjának a nemesi rangot.

- Egy hónapja? Hogyhogy? – Hiszen akkor még semmi oka sem volt rá.

- Azt hiszitek – mutat rám majd Dracóra –, hogy ezek a dolgok titokban maradnak előttem? Jó ideje tudom, hogy hogyan érez a fiam a kishölgy iránt. Nem szerettem volna, ha elrendezett házasságba kényszerítik, mint ahogyan engem is, ezért kapták meg a magasabb rangot. Mivel évek óta kiválóan szolgálják a királyi családot, és már a felmenőik is így tettek, senki sem vonta kétségbe a döntésemet – magyarázza fennkölten, de Dracóval nevetésben törünk ki.

- Szóval tudtad, mi? – kérdem áthatóan pillantva rá. – Akkor miért feltételezted azt, hogy van köztünk valami a fiaddal?

- Úgy hittem, egy kis kalandra vágyik – morogja.

- Kalandozó típusnak tűntem neked? – Kezdek megint mérgelődni.

Lucius megforgatja a szemeit. – Jól van, na, elvakított a féltékenység. Most boldogok vagytok? – Bólogatni kezdünk, amin megint csak az égre emeli a tekintetét. Szóváltásunkat sellőtársaim csendben tűrték, ám ekkor egy gyermeki sikítás zavar meg minket.

- Apa! – kiabál felénk futva Daisy, és ahogy engem is megpillant, hatalmas mosoly terül szét a pofiján. – Anya! – veti rám magát egy kiáltással, hanyatt döntve a nagy lendülettel. Nevetve ölelem magamhoz, majd felülök vele az ölemben. Nem kerüli el a figyelmemet Dumbledore döbbent tekintete, de nem törődöm vele.

- Szia, kicsim – köszöntöm mosolyogva. Ahogy meghallja a hangomat, kacarászni kezd, és az ajkaimra mutat.

- Anya beszéj – vigyorogja, majd a figyelmét valami más vonja magára. Az uszonyomat kezdi bámulni, kis kezeivel meg is tapicskolja a pikkelyes bőrömet, majd gyorsan elrántja onnan a kezét. Visszafojtott lélegzettel nézem, hogy mit fog tenni. Lassan újra megérint, visszahúzza az ujjait, és még eljátssza ezt egy párszor. Utána elmélyülten gondolkodik valamin, majd rám emeli csillogó szemeit. – Anya szejjő – tapsikolja pont olyan kiejtéssel, mint ahogyan kiskorában Draco is. Gyengéden pillantok rá, mennyire szeretem őket. Mindhármukat.

- Elnézést, hogy megzavarlak titeket – köszörüli meg a torkát Dumbledore –, de Harrynek ma még jelenése lenne egy eseményen – mondja komoly tekintettel. Hirtelen azt sem tudom, miről beszél, majd minden beugrik. Hát persze, a koronázásom.

- Én nem… – nézek riadtan Luciusék felé. – Velük akarok maradni – közlöm Dumbledore-ral.

- Fiam, te is tudod, hogy ez lehetetlen. A népednek szüksége van rád – próbál meggyőzni, de én könnyes szemekkel rázom meg a fejemet. Akármilyen gyerekes is, életemben először szeretnék valamit saját magamért. Az elmúlt száznyolcvan évben mindig ügyelnem kellett arra, hogy megfelelően viselkedjek, beszéljek, cselekedjek. Semmibe sem lehetett beleszólásom, folyamatosan mások érdekeit kellett a sajátom elé helyezni, és ha nem jöttek volna Luciusék, ez valószínűleg így is maradt volna, hiszen ez a dolga egy leendő királynak.

- Nekem pedig rájuk van szükségem – mutatok a családomként szeretett emberekre.

Dumbledore felsóhajt, mielőtt ismét beszélni kezdene. – Tényleg eldobnád értük a trónt? – kérdezi, de mivel azonnal rábólintok a dologra, folytatja. – Te vagy ennek a családi ágnak az utolsó örököse, ha nem fogadod el a királyi címet, az a másik vonal leszármazottjaira száll át. Tudod, hogy ki lenne akkor a hivatalos utódja a királyságnak?

Mivel fogalmam sincs, nemlegesen rázom meg a fejemet.

- Blaise, Bellatrix és Voldemort gyermeke, aki szintén a Sötét Zátonyban van a tetteiért – közli komoly hangon. A szám elé kapom a kezeimet, és elkerekedő szemekkel meredek Dumbledore-ra. Ezt nem hagyhatom, tudom, hogy nem kerülhet a kezükbe a hatalom, de… Luciusra nézek, aki nem szól bele a beszélgetésünkbe.

- El kell foglalnod a téged megillető helyet, különben a tenger népe nagy bajban lesz. Nem tehetlek emberré – mondja ellentmondást nem tűrő hangon a jelenlegi király, majd ellágyuló tekintettel pillant Luciusra. – Viszont, ha a szerelmed igazán veled akar maradni, akkor ő sellővé válhat – fejezi be szónoklását. Reménytelien fordulok Lucius felé, de komor tekintetét látva azonnal elszáll a cseppnyi boldogság, ami egy pillanatra a szívembe költözött.

Szerelmem felnéz Dracóra, de végül pillantása Daisyn állapodik meg. Beharapott ajkakkal hajtom le a fejemet. Nem szakíthatom őt el a családjától, a kislánynak szüksége van az apukájára, ha már az édesanyját elveszítette.

Mielőtt Lucius megszólalhatna, szorosan magamhoz húzom, és a fülébe kezdek suttogni. – Nem kell semmit mondanod… megértem – ölelem át reszkető testtel, majd Dracót és Daisyt is magunkhoz vonom. Könnyes szemekkel indulok el Neville-ék felé.

- Apa – mondja ijedten Draco, de ezzel szinte egy időben érzem, hogy Lucius megragadja a karomat. Visszapillantok rá, de ő elszántan néz Dumbledore-re, és hozzá intézi a szavait.

- Kaphatnék néhány év haladékot? – kérdezi, amin mindannyian ledöbbenünk. – A lányomnak most szüksége van rám, de három-négy év múlva, úgy gondolom, megértené a helyzetet. Esetleg ő is dönthetne arról, hogy miként akarja folytatni az életét. Hajlandó lenne őt is sellővé tenni, ha ezt szeretné?

Remegve várom Dumbledore válaszát, ami nem is késlekedik sokáig.

- Azt hiszem, meg tudunk egyezni – mondja egy szelíd mosollyal a férfire nézve.

Boldogan vetem magam Lucius nyakába, amin mindenki nevetni kezd. Szenvedélyesen, szerelemtől csillogó szemekkel csókolom meg.

- Pusziszkodnak, pusziszkodnak! – kacarászik körülöttünk Daisy.

Miután elválunk egymás ajkaitól, könnyes búcsút veszünk, de megígérem nekik, hogy holnap találkozunk itt, az öbölben. Az otthonom felé veszem az irányt Neville-lel és Dumbledore-ral az oldalamon, de tudom, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen volt. Most már van kikért élnem.


~~.*Epilógus*.~~



Öt év telt el azóta, hogy ismét sellővé változtam. Ezalatt az időszak alatt rengeteg minden történt, nemcsak a tengerben, a szárazföldön is.

Draco és Ginny esküvőjét nem sokkal később megtartották, amelyen természetesen én is részt vettem, csak épp a tengerből figyeltem őket. Dracóból remek uralkodó lett, Ginnyből pedig egy rendkívül kedves és szelíd királyné. A nép imádta őket, hiszen mindkettejük szívén viselte az emberek sorsát, és nemcsak az övékét, a sellőkét is.

Egy megállapodás született a sellők és az emberek között, mely mindkét népnek nyugalmat biztosított.

Én is elfoglaltam a trónt a mélyben, azóta is próbálok olyan királya lenni a tengernek, amilyen apám is volt, és azt hiszem, egészen jó úton haladok efelé. Minden nap feljártam a felszínre, de még így is rettentően hiányzott a családom, ha nem voltak velem. Tudtam, csak akkor lesz majd teljes az életem, ha végre magam mellett tudhatom a szerelmemet, aki immár huszonöt éve, hogy elrabolta a szívemet.

És ez a nap végre elérkezett.

Ma Luciusból és Daisyből is sellő lesz. Nem gondoltuk volna, hogy a lányunk majd emellett dönt, de azt hiszem, erről én tehetek. Daisy azóta is anyának szólít, habár már megértette, hogy nem én vagyok a másik szülője, ugyanúgy tekint rám, mint a kezdetekben. Az évek során folyamatosan szoktattuk hozzá a tengerhez, hiszen jó ideig meg volt még a félelme, amelyet a hajótörés okozott, de ez minden nappal egyre csak halványult.

Emlékszem, milyen volt, amikor először hagyta, hogy bentebb vigyem a tengerben. A nyakamba kapaszkodott, de nem láttam rajta azt a félelmet, amely sokáig megjelent az arcán. A színes halak körülöttünk úszkáltak, és ahogy lemerültünk a víz alá, Daisy szemei csillogni kezdtek az elé táruló látványtól. Meg szerettem volna neki mutatni, hogy milyen csodálatos valójában a tenger, és ez akkor sikerült is. Egyre többet kérte, hogy menjünk el úszni, egy idő után már mindennapos lett, hogy hármasban megyünk el a közelben fekvő korallzátonyhoz.

Amikor Lucius néhány hónappal ezelőtt elmesélte neki a teljes történetünket, és megkérdezte, hogy szeretne-e vele sellővé válni, Daisy gondolkodás nélkül vágta rá az igent. Azt mondta, akkor végre többet lehetne a mamájával.

Boldog mosollyal az arcomon úszok fel a felszínre, a parton már ott vár Lucius, Draco, Daisy és Ginny az egész családjával együtt. Magam elé emelem a háromágú szigonyomat, miközben rájuk nézek.

- Felkészültetek? – kérdezem reszketeg hangon.

Mindketten bólintanak, így hát meglengetem a szigonyomat, és erősen koncentrálok, miközben feléjük irányítom a fehér fénycsóvát. A mágia a magasba emeli őket, a lábukat csillogás veszi körbe, és ahogyan visszaereszkednek a földre, az uszonyuk jól láthatóvá válik.

Elmosolyodom a partról felhangzó tapsot meghallva, teljesen kiúszom hozzájuk, és mindenkit körbeölelgetek, közben Lucius és Daisy is elbúcsúzik az emberektől. Lágyan tekintek a két vörös hajú kishercegre, akik Ginny szoknyájába kapaszkodva figyelik csodálkozó tekintettel az eseményeket. Itt a következő trónörökös helye már biztosítva van, és tudom, hogy ő is legalább olyan remek uralkodó lesz, mint amilyen az apja és a nagyapja volt.

Daisy az uszonyát tanulmányozza, és kacarászva csapkodja vele a vizet. Lucius karjaiba bújok, miközben a kislányt figyelem. Nem tehetek róla, párás lesz a szemem, hiszen negyed évszázada várok erre a pillanatra. A szerelmem átöleli a derekamat, majd puhán megcsókol.

- Menjünk haza – mondja mosolyogva, amire csak egy aprót bólintok. Elköszönünk a többiektől, majd a tenger mélye felé vesszük az irányt.

Már a kapuk előtt várnak minket, hogy üdvözöljenek, Neville-lel és Dumbledore-ral az élen.

A sellők egy része nem akarta elfogadni, hogy egy emberbe vagyok szerelmes, sőt egyenesen tiltakoztak ellene mindaddig, míg meg nem született a megállapodás a két nép között. Ekkor a többség megnyugodott, majd egyre izgatottabban kezdték várni, hogy láthassák, ki is az, akit életem társául választottam.

Amikor megtudták, hogy a fenti világban ő is király volt, még kíváncsibbá váltak, ám nem merészkedtek fel a felszínre. A sellők nagy részében még mindig él az a félelem, hogy az emberek gonoszak, habár igyekszem megtanítani őket arra, hogy nem kell mindenkitől tartaniuk.

Lucius és Daisy is részt vett a koronázási szertartáson, hiszen ez nálunk szükséges ahhoz, hogy egybekelhessünk. Az esküvőnk csodaszép volt, Daisy végig fel-aláúszkált, mindent megfogdosott, mindenre kíváncsi volt. Pont úgy viselkedett, mint én, amikor elvittek Dracóék a városba. Az emlékkép hatására elmosolyodom, miközben odabújok Luciushoz a kagylóból faragott ágyunkon.

- Boldog vagy? – kérdezi, miközben szorosan magához húz.

- Mindennél jobban – mosolygok fel rá.

Végigcirógatja az arcomat, de elkomorul a tekintete, nem tudom, merrefelé járhatnak a gondolatai.

- Baj van? – ijedek meg, de csak megrázza a fejét.

- Nem lesz gondod abból, hogy nem lehet vérszerinti utódod? – kérdezi rám pillantva. Elnevetem magamat, ez csak most jut az eszébe?

- Ez a sellőknél kicsit máshogy működik – mondom vigyorogva, fölé mászva.

Összeráncolja a szemöldökét. – Ezt hogy érted?

- Csókolj meg, és megmutatom – nézek rá szenvedélyesen. Nem kell sokat várnom, hogy teljesítse a kérésemet. Igen, végre boldog vagyok, és tudom, hogy az is maradok mindaddig, míg ők velem vannak.

Vége


Kép Lucius és Daisy sellő alakjáról!
http://zilerwolf.deviantart.com/art/Capture-401490271
http://moonchildinthesky.deviantart.com/art/Com-Child-Luna-208612532


Megj.1: Ha esetleg hagynátok véleményt így az utolsó fejezet után, attól nagyon boldog lennék. Most ugyanis eléggé szomorú vagyok, hogy több mint 200x megnyitottátok a történetet, mégis csak két ember tisztelt meg a kritikával. Tudom, hogy nem lett a legjobb, és tele van fluffal, de ahhoz képest, hogy anno két nap alatt írtam meg, én meg vagyok vele elégedve.


Megj.2: Páran biztosan tudjátok, hogy az írás kevésbé az én műfajom, nem úgy mint a fordítás. A megkezdett történeteimet be fogom fejezni (egyszer), hogy mikor, azt ne kérdezzétek. Mindenesetre csak úgy fogom elkezdeni feltölteni a fejezeteket, ha már az összeset lefordítottam. Erre azonban ne itt számítsatok majd. Tekintve, hogy megváltozott a Meri szabályzata a fordításokkal kapcsolatban, és már nem tudom sehonnan előásni a kapott engedélyeimet, úgy döntöttem, hogy a livejournalos oldalamon fogom csak folytatni a fordításokat.
Elnézést azoktól akiket ez a pár sor nem érdekelt, de szerettem volna jelezni valahol, hogy hogyan döntöttem. Mindenkinek további szép napot!



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)